2018. szeptember 25., kedd

Álomfogoly - Star Wars - Stormpilot fanfiction


Álom fogoly

[Ezt a Shiper kedvéért átírt Stormpilot történetet eredetileg egy BTS párossal írtam meg.]

Finn:


- Uram, ugye nem felejtette el a holnapi értekezletet? – kérdezte az asszisztensem, mikor kilépve az irodámból, elindultam a lift felé.
- Holnap lesz az értekezlet? – sápadtam el, hiszen a párommal, Poeval terveink voltak estére. – Azt hittem, holnapután.
- Biztosíthatom a felől, hogy holnapra lett megbeszélve. De, ha gondolja, akkor értesítem a kollégákat, hogy inkább tegyük át későbbre.
- Ne! – emeltem fel a kezemet reflexből. – Jó lesz a holnap. Megoldom, hogy addigra elkészüljek mindennel.
- Rendben, uram. Akkor én is előkészítem azokat a papírokat, amiket kért tőlem.
- Köszönöm. További szép napot! – búcsúztam tőle, majd végre tényleg beléptem a liftbe, és kihasználva, hogy egyedül vagyok, az oldalának hajtottam a fejem, bár legszívesebben belevertem volna.
Nem akartam visszamondani Poeval a közös vacsoránkat, hisz nehezen tudtunk csak asztalt foglalni a kedvenc éttermébe, ráadásul az elmúlt hetekben alig törődtem vele. Mindig is tudtam, ha édesapám menedzser cégét átveszem, az életem fenekestől felfordul. Bár az se volt kutya, amikor a helyettese voltam, de a vezetői székbe ülve nem csak minden feladat és döntéshozatal az én kezembe került, ott volt a megfelelési vágyam is, hogy ne hozzak szégyent a fejére. Már húsz éve működött a cég, ráadásul évről-évre csak növekedett a hasznunk, így nem akartam, hogy ez a felfelé növekvő tendencia alábbhagyjon miattam. Szerencsére a kollégák elismertek és tiszteltek, hiszen jól tudtuk apával, hogy már évekkel azelőtt el kell kezdenünk építeni az imázsomat, mielőtt ő nyugdíjba menne. Ahány értekezletre és üzleti útra csak tudtam, elmentem vele, és kitanultam minden csínját ennek a szakmának. Ebből a szempontból jól jött, hogy Poe fotós volt, így nem volt helyhez kötött életmódja, ami miatt legtöbbször ő is velem tartott ezekre az üzleti utakra. Lehet, hogy nem volt könnyű az életem, de a szerelmem miatt minden nehézség könnyebbé vált. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő is ugyanolyan boldog volt mellettem, mint én az ő oldalán. Bár sokszor húztam azzal az agyát, hogy biztos amiatt van velem, mert gazdag vagyok, és így élheti a művész életét, anélkül, hogy gályáznia kellene mellette, ő pedig ilyenkor mindig próbálta a lehető legkellemesebb módszerekkel bebizonyítani számomra, hogy ez nem így van, én pedig rendre hittem neki.


- Szia, szívem! – léptem be az ajtónkon, mire azonnal odafutott hozzám, és szájon csókolt.
- Szia, Finn! Milyen napod volt? – kérdezte a rá jellemző vidámsággal.
- Nem volt vészes. Viszont elfelejtettem, hogy holnap lesz a konferencia, nem pedig holnapután, úgyhogy, ha nem baj, akkor vacsoráig kicsit dolgoznék még.
- Ó, persze, menj csak! Egyébként, azt is megértem, ha le szeretnéd mondani a közös vacsorázást. Rendelünk valamit, aztán itthon romantikázunk. Sok időt megspórolnánk vele – ajánlotta fel, amit meg sem fontoltam.
- Dehogy mondom le! Így sem töltök veled annyi időt, amennyit szeretnék. Ha kell, akkor inkább kevesebbet alszok.
- Ilyet ne is mondj! Így is alig alszol – ölelt szorosan magához, amitől egy kicsit enyhült az idegességem.
- Te vállaltad, hogy egy alvászavaroshoz kötöd az életed – jegyeztem meg.
- Hála az égnek, hogy ez a legnagyobb hibád. Tudod, hogy sohasem amiatt idegesítem fel magam, mert olykor felkeltesz, hanem mert ennyi év után sem tudunk rendes megoldást találni rá – mondta aggódva, amitől borzasztóan aranyos volt, így kénytelen voltam megcsókolni. - Miért mindig csókkal akarod belém fojtani a szót? – kérdezte, miközben kicsit elhúzódott tőlem.
- Mert, amikor aggódó tekintettel nézel rám, olyankor az átlagosnál is vonzóbbak az ajkaid – vallottam be.
- Mondanám, hogy folytassuk ezt a beszélgetést a hálószobánkban, de tudom, hogy dolgod van. Nem is zavarlak vacsoráig – állt arrébb tőlem, de én visszahúztam magamhoz, és ismét heves csókba kezdtem, hisz ennél jobban semmi sem tudott feltölteni.

Miután végeztem a munkával, épphogy tíz percem volt elkészülni, de szerencsére ennyi pont elég volt. Poe csak halkan szólt fel nekem, hogy lassan indulnunk kéne, amikor pont kiléptem az dolgozószobámból.
- Hűha, te aztán kicsípted magad! – jegyeztem meg, amint megpillantottam. – Viszont az a szívecskés napszemüveg nem biztos, hogy kelleni fog oda!
- Tudom, csak kíváncsi voltam, meg mered-e jegyezni.
- Vagy inkább arra, hogy kellően figyelek-e rád. Azért ennyire még nem lettem aktakukac, hogy egy ilyen részlet felett elsuhanjak, igaz? – kérdeztem kicsit félve.
- Nem. Még legalább is! – emelte fel a mutatóujját, majd kézen fogva indultunk a taxihoz, amit azért hívtunk, hogy a vezetés miatt ne legyen az, hogy valamelyikünk nem fogyaszthat alkoholt. Nem ittunk mi sokat, de azért az ilyen alkalmakkor pár pohár bor mindig lecsúszott.

Miután megérkeztünk az étterembe, azonnal bújni kezdtük az étlapot. Én ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem ebédelni, így a gyomrom egyre hangosabb korgásokkal adta nemcsak az én tudtomra, hanem a pároméra is, mennyire üres már.  Majd amíg az ételt vártuk, Poe lelkesen mesélt arról, hogy minden utolsó simítást elrendezett a másnap nyíló galériájához. Annyira büszke voltam rá. Igen, tény és való, hogy a támogatásom nélkül nem tudott volna ebből megélni az elején, de maga vívta ki a presztízsét, ami által egy neves galéria elfogadta a pályázatát, hogy egy hónapra kapjon három nagy termet is. Én persze az összes fotókedvelő kollégámat meghívtam, hátha lesz egy-két olyan személy, akinek megtetszene egy-egy alkotása. Borzasztóan kíváncsi voltam, mit hozott össze. Bár minden képet láttam kicsiben, de különböző nagyságban készítette el őket a galériához, és mindegyikből csinált több másolatot is, így aztán az sem fordulhatott elő, hogy egy-egy jobban sikerült fotót csak egy személy vehetett meg. De nem csak ezen változtatások miatt vártam nagyon, hogy én is végignézzem a galériáját, hanem, mert volt egy fotó, amit nagy titokban tartott előttem, de nem tudtam, miért. Azt sem mondta el, hogy ki, vagy mi van rajta. Bár engedtem neki olykor, hogy lefotózzon, azért nem örültem volna, ha egy titokban készített képet tesz közzé rólam a galériában, főleg, ha kifejezetten nagy fotóról volt szó.
De én is ecseteltem egy-két dolgot a céggel kapcsolatosan, azonban abba nem mentem bele - viszont biztosan ő maga is tudta –, hogy rettegek az éjszakától. A másnap nagyon fontos volt számomra, hisz ez volt a második ilyen nagy értekezlet, amióta átvettem a céget, és legutóbb is kialvatlanul és szétszórtan mentem. A külsőm még hagyján is volt, mivel Poe alapozóval próbálta elfedni karikás szemeimet, ami segített, de nem akartam sűrűn ilyen módszerekhez nyúlni, hisz utáltam az olyan a sztereotípiákat, hogy minden meleg pasi festette magát. Amúgy is voltak olyan félelmeim, hogy valaki nem vesz komolyan, mivel nyílt titok volt, hogy a saját nememhez vonzódtam, ráadásul elég nőies arcom volt, és olykor a mozdulataim, valamint gesztusaim is túl finomra sikeredtek. De erről nem tehettem. Poe pedig váltig állította, hogy ő pont ezek miatt szeretett belém, mert egyszerre látott kecsesnek és férfiasnak.

Hazaérve hamar lezuhanyoztunk, és ágyba is feküdtünk. Én elővettem a szokásos nyugtatómat, aminek segítenie kellett volna az alvászavaromon, de ha egyszer kattant az agyam, és úgy döntött, hogy ő márpedig nem áll le, akkor nem volt esélye semmilyen gyógyszernek. De most eléggé hulla voltam, így reménykedtem benne, hogy a fáradtságom és a bogyó együtt elegek lesznek, hogy hamar álomba szenderüljek. Poe tíz percen belül már aludt is, és ha én is hasonlóan teszek, akkor kilenc órám lett volna kipihenni magam. Az elején úgy nézett ki, hogy nem is lesz ezzel gond, az első egy órában félálomban feküdtem, és pont, mikor elaludtam volna, a vesém úgy döntött, hogy nem hagy békén. Próbáltam nem törődni az ingerrel, de az csak győzedelmeskedett felettem, így kimentem a mosdóba. Bár ilyenkor sohasem oltottam villanyt, nehogy az álom kimenjen a szememből, amit legtöbbször csukva tartottam, és tapogatózva intéztem el a mosdózást. Sok év tapasztalat után ez gyerekjáték volt számomra. Bárcsak az alvás is ilyen könnyen ment volna!
Ha visszafeküdve tényleg elalszok, akkor még mindig lett volna nyolc órám pihenni, de sehogy sem tudtam a korábbi félálomban lévő állapotomba se visszakerülni. Emiatt egyre gyorsabban vert a szívem, amitől izzadni kezdtem, ezért lelöktem magamról a takarómat, de utána meg fáztam, így csak visszahúztam. Nemsokára ismét ki kellett mennem a mosdóba. Pedig nem ittam direkt semmit alvás előtt, így nem értettem, mi jöhetett még ki belőlem.
Ezek után már mást se csináltam csak forgolódtam. Mivel órák óta feküdtem alvás nélkül az ágyamban, így a hátam egyre jobban kezdett kiállni. Végül már nyújtógyakorlatokkal próbáltam ellazítani. Az agyam pedig egyszerűen nem akart leállni. Ilyenkor mindig eljutottam arra a pontra, hogy már amiatt nem tudtam elaludni, mert felidegesítettem magam azon, milyen szerencsétlen vagyok.
Feladva mindent, újabb adag nyugtatóért mentem a fürdőbe, mikor láttam, hogy négy óra múlva fel kell kelnem. Remegő kezeimmel kivettem a szekrényből a kis dobozt, és két szemet bekaptam. Bár napi egy volt ajánlott, és én már korábban is vettem be, nem érdekelt már ez sem, csak tudjak végre pihenni.


- Én csak aludni akarok – suttogtam, miközben kínomban kigördült pár könnycsepp. – Ez olyan nagy kérés, aludni?
Már tizenöt éve szenvedtem alvászavarral, de ennyi idő után sem tudtam megbékélni magával a ténnyel, hogy egy ilyen létszükséglettel napról-napra meggyűlik a bajom. Poe például el sem tudta képzelni, miket élek át. Persze az évek alatt sok mindent tapasztalt már velem, de megérteni sohasem tudta, miért van ez. Számára az alvás egy végtelenül egyszerű folyamat volt, amiért borzasztóan irigyeltem. Lehet, hogy gazdag voltam, de az ilyen dolgokat nem lehetett pénzzel megoldani. Annyi specialistánál voltam már, de egyik sem tudott igazán jó megoldást mondani. Így már feladtam, hogy én valaha kipihent életet élhetek.
Hirtelen megszédültem, ami azt jelentette, hogy hatott a nyugtató, így visszakullogtam a franciaágyunkhoz, és bágyadtan beledőltem. Végül nem vettem észre, mikor merültem álomba, csak arra lettem figyelmes, hogy csörög az ébresztőm, de mivel nem tudtam megmozdulni, hogy kinyomjam, így arra gondoltam, hogy talán csak álmodom az egészet.
- Finn, kérlek, kapcsold ki! – hallottam Poe fáradt hangját mellőlem. – Kérlek, tudod, hogy utálom ezt az ébresztő hangot! – kérlelt tovább, de én ezután sem tudtam mozdulni.
Amint kinyitottam a szemem, és a reggeli fény sugaraitól megvilágított szobánk plafonját néztem, rájöttem, hogy ismét alvási paralízist éltem át. A mellkasomon úgy éreztem, mintha ülne valaki, és ez a nyomó érzés majd megfojtott. Láttam, ahogy a párom odakullog a telefonomhoz, de mégis távolinak tűnt, és a nappali fénytől volt egyfajta angyali beütése. Közben szédülni is kezdtem, mintha forgott volna a szoba. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi a valóság, és mi az, ami a paralízis miatt van.
- Jaj, ne! Ugye nem megint bénulásod van? – hallottam Poe hangját magam mellől, de közben olyan volt, mintha valahonnan visszhangozna. – Finn, drágám! Tarts ki, rendben? – húzott fel, majd a combjára fektette felsőtestemet, amit át is karolt. – Maradj velem, szerelmem! Figyelj a hangomra!
Mintha kezdett volna a testem bénultsága engedni kicsit, de konkrét mozgásra még továbbra sem voltam képes. Azonban az, hogy a párom azonnal észrevette, hogy baj van, és magához szorított, ami által tudtam, hogy vigyázz rám, borzasztóan sokat jelentett. Lehet, hogy én voltam az idősebb és a dominánsabb fél a kapcsolatunkban, de az ehhez fogható helyzetekben, védtelen voltam, és úgy éreztem, csak ő képes vigyázni rám, és megmenteni a saját démonjaimtól. Egy álomfogoly voltam, aki jelen helyzetben, barna hercegére várt, hogy kimentse onnan.
- Mindjárt vége! – lehelt forró csókot ajkamra, majd ismét magához húzott. – Addig is éneklek neked.
Bár nem szerette a hangját, de tudta, hogy én imádom, így rosszabb napokon, vagy éppen ilyen bénulási esetekben, mindig dalra fakadt nekem. Már a harmadik szám végénél tartott, amikor éreztem, hogy arcomra lecseppent egy könnycsepp, amit ő hullajtott idegessége közepette. Reflexből emeltem is a karomat, hogy letöröljem, majd kellett pár másodperc, hogy felfogjam, tényleg meg tudtam mozdulni.
- Végre! – szakadt ki belőlem.
- Ó, Finn! – ültetett fel, majd végre rendesen át tudott ölelni, és úgy tűnt, hogy egy darabig nem akar elengedni. – Már vége van.
- Ez volt eddig a leghosszabb – jegyeztem meg.
- Tudom. Azért sem bírtam visszatartani a könnyeimet, mert már teljesen kétségbe voltam esve, mikor térsz magadhoz.
- De te velem maradtál, és a hangodba kapaszkodva kitartottam. Köszönöm, hogy ismét kimentettél az álomfogságból – voltam végtelenül hálás neki.
- Ne köszönj semmit! Inkább készülődj, nehogy elkéss! – Lehet, hogy én nem tudtam mozogni egy darabig, de ő sokkal zaklatottabb volt. Már hónapok óta nem volt ilyen velem, és nem hittem volna, hogy pont a legrosszabb időzítéssel, ezen a napon tér vissza hozzám a jó öreg alvási paralízis. Azt pedig már el sem mertem mondani Poenak, hogy a fél éjszakát ébren töltöttem, így is kellően belerondítottam a nagy napjába. Szerencsére a szemem nem volt olyan karikás, mint arra számítottam, ezért sminkelésre nem volt szükség, így felöltözve, bekapva pár falatot, már úton is voltam az irodába.

Az értekezlet meglepően jól ment. Bár olykor megbicsaklott a hangom, és a kezem is jobban remegett, mint kellett volna, de ezek ellenére nagy egyetértés volt a kollégákkal sok mindenben, ami megnyugvásként szolgált számomra.
Végezve az egész napos teendőimmel a cégnél, hazafelé vettem az irányt. Mivel Poe már órákkal a megnyitó előtt elment a galériába, így aztán egyedül voltam otthon. A bevetett ágyunkra nézve, furcsa volt belegondolnom, hogy pár órája mozdulatlanul feküdtem itt, és hogy éjjel a szokásos szenvedésemet követtem el. Ilyenkor olyan ártatlan volt ez az ágy, pedig mindig itt ejtett foglyul egy-egy álmom, vagy épp itt nem akart álom jönni a szememre az Istenért se.
De most nem volt időm hosszasan elmélkedni ezen, inkább lezuhanyozva és öltönyt húzva magamra, elindultam a galéria felé, ami előtt cikázva állt a sor, pedig még fél óra volt nyitásig. Bár ez volt a város legfelkapottabb galériája, azért hittem benne, hogy Poe munkássága is kivette a részét abban, hogy ennyien akartak elsőkként betérni szétnézni.


- Hát itt vagy! – ugrott nyakamba a szerelmem, amint beléptem a személyzeti bejáraton.
- Itt.
- Ugye minden jól ment? – utalt az értekezletemre.
- Igen, minden a legnagyobb rendben volt – feleltem vidáman.
- És a reggeli…
- Azzal ne törődj! Elmúlt, lépjünk túl rajta! Vannak itt vidámabb dolgok is, amikkel foglalkozzunk.
- Igen – csillant fel a szeme, majd mosolyogva megragadta a kezem. – Gyere, körbevezetlek, mielőtt beengednék az embereket!
- Rendben – mondtam, majd szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele.
Ahogy arra számítottam, a lehető legjobb érzékkel rendezte el Poe a képeket, és azt is jól eltalálta, melyiket milyen nagyságban teszi ki. Volt természeti fotókkal díszített fal, portré sarok, de épületekről lőtt remek képek is helyett kaptak néhol. Maga volt a művészet ez a berendezett galéria. Én pedig most is szembesültem vele, miért szerettem bele ebbe az emberbe. Az én, olykor túlságosan is földhözragadt személyiségemnek kellett egy ilyen remek, képzeletében szárnyaló személy, aki egy sáros tócsában is meglátta a szépséget, és képes volt úgy lefotózni, hogy ezt a látásmódját másnak is átadja. Lehet, hogy nekem nem volt művészvénám, de szépérzékem igen, és borzasztóan tudtam értékelni minden remek művészeti alkotást. Poe maga volt egy ilyen alkotás, egy történet, amit reméltem, egy életen át olvashatok.
Végül elérkeztünk egy elkülönített sarokhoz. Ő kicsit távolabb állt tőlem, valakinek mondott valamit, amit nem hallottam, de vártam, hogy bármi is történjen. Végül hátulról eltakarta a szememet, majd mire elvette onnan, lekerült a lepel a sarokban lévő képről. A fotón nem más volt, mint én, méghozzá épp az igazak álmát aludtam, és olyan békésnek tűntem ezen a képen, mint akinek soha, semmilyen alvásproblémája nem volt. Bárcsak így lett volna!
- Csak te tudsz olyan képet csinálni, amin ilyen békésen alszok.
- Te vagy a lehető leggyönyörűbb fotóalany, akit valaha találhatnék. Bár többször engednéd, hogy lefotózzalak! – jegyezte meg vágyakozóan, pedig ezen kívül három másik kép is készült rólam a galériájához, amiket nem hittem, hogy bárki is megakarna venni, de azért nem bántam, hogy kirakta őket, mert remek fotók voltak. Ez azonban különbözött tőlük, hisz nem egy beállított dolog volt, nem is egy véletlen elkapott pillanat. Poe észrevette, hogy épp egy mély álomszakaszban voltam, és a lehető legjobb szögből ezt megörökítve, bizonyította számomra, hogy még ha olykor úgy is érzem, hogy az alvással csak harcolni tudok, igenis vannak nyugodtabb időszakaim.
- Lehet, hogy az alvás és te nem vagytok éppen jó barátok, de amikor egymásra találtok, olyankor gyönyörűbb vagy, mint valaha – suttogta mellettem állva, és úgy nézett a képre, mintha a világ legszebb embere lett volna rajta, mert az ő szemében az is voltam.
Reméltem, hogy a jövőben több ilyen békés találkozásom lesz az alvással. Ha valaki ebben a segítségemre lehetett, az csakis a Poe volt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. szeptember 24., hétfő

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 6. fejezet


Hatodik fejezet – Ők


- Otthon édes otthon! – nyitotta ki a nyaraló ajtaját.
- Pfú! – fújtattam.
- Túl korai?
- Mark, nem lesz olyan időpont, amikor ez a kijelentés nem lesz számomra túl korai; de ezt mára úgy hiszem, túltárgyaltuk.
- Rendben.
- Akkor végre letennél? – hívtam fel rá a figyelmét, hogy még mindig a karjaiban voltam.
- Még nem – kacagott, majd elkezdett az ölében pörgetni a szobában, mire én az egyik kezemet felszabadítva a nyakába való kapaszkodásból, elkezdtem ütögetni.
- Mark Tuan, te nagyra nőtt óvodás! – ordítottam, de közben képtelen voltam egy apró mosolyt elfojtani.
- Ez az, erre vártam – jegyezte meg.
- Kérlek, tegyél le a kanapéra! – tereltem el a témát.
- Kérésed parancs. – Majd óvatosan elhelyezett.
- Jó vicc, mert, ha így lenne, már itt sem lennék. De gondolom, el kell fogadnom, hogy minden a te kényed és kedved szerint fog zajlani – tettem keresztbe a kezem, miközben szomorúan tekintettem ki az ablakon. Láthatólag beborult, így valószínűleg egy jó kis elázástól mentett meg Mark, azáltal, hogy hazacipelt, amit persze a világért sem mondtam volna ki hangosan.
- Az én kényem kedve szerint? – rökönyödött meg. – Szerinted én azért hoztalak ide, hogy megzúzódott lábbal és vérző fejjel feküdj itt nekem?
- Ki tudja.
- Ha úgy zajlanának a dolgok, ahogy azt én szeretném, épp az ajkaidat falnám, és meg sem állnék még jó sokáig. Csakhogy nem hagyok teret ezeknek a vágyaimnak, amíg te rám nézni sem tudsz úgy, hogy ne süssön a gyűlölet a tekintetedből. Én tényleg csak jót akartam mindkettőnknek, de te ahelyett, hogy hagynád, hogy a legjobb formámat hozzam, folyton felhúzol és még magadban is kárt teszel. – A keze és az ajka is remegett a kétségbeeséstől, én pedig egyre jobban kezdtem elhinni, hogy tényleg jót akart nekem, csakhogy nem tudta, mi számomra a jó; bár meg mertem volna kockáztatni, hogy olykor még én magam sem.
- Azért a bedrogozásért te vagy a felelős – mondtam végül.
- Meddig fogom még ezt hallgatni?
- Amíg itt vagyok. Ódzkodom az alkoholtól, a cigitől és a drogoktól is, és te beszennyezted a makulátlanságomat.
- Szóval ennyi vagyok a szemedben, egy elrabló, aki mindenféle úton és módon beszennyez és megront téged? – Tudtam, azt várja, hogy rávágjam, igen, miközben a szemével könyörgött, hogy teljesen ellentétes választ adjak neki, és azok a szomorú barna szemek nem vicceltek, és még ilyen mérges állapotomban is el tudtak érni a szívemig.
- Nem, ezt így nem mondanám – feleltem nagy nehezen.
- Akkor, hogy mondanád?
- Tudom is én, Mark. Miattad teljesen össze vagyok zavarodva. A fájós lábamtól meg amúgy is alig tudok gondolkodni.
- Bakker, tényleg, a lábad. Egy perc és itt vagyok.
Végül nem tellett egy percbe se, és Mark már vissza is tért egy krémmel és egy vizes ruhával a kezében.
- Te értesz ehhez?
- Jinyoung, ez egy gyulladáscsökkentő krém, ez pedig egy vizes ruha – emelte fel őket. – Ezekhez nem kell orvosi diploma.
- Jól van na! – grimaszoltam. – Akkor hajrá!
Mark óvatosan levette mindkét cipőmet, majd a sérült lábamról a zoknimat is, és lassan elkezdte masszírozni, miközben egyre jobban beledörzsölte a krémet.


- Fáj? – kérdezte, amire egy fejrázással válaszoltam. – Dehogynem, látszik az arcodon.
- Jól van na, fáj és kész.
- De ettől jobb lesz – tette rá a vizes ruhát, majd egy párnával felpóckolta a lábamat. – Most pedig hozok neked inni, mert gondolom, a reggelid mellett a teádat is otthagytad.
- Hm… Megeshet.
Gyorsan felforralva ismét a teát, és megmelegítve az omlettet, amit csinált, elém tolta azokat egy tálcán.
- Mark! – néztem rá meglepődve. – Honnan tudtad, hogy ez a kedvenc teám?
- Anyukád mesélte a kórházban, hogy milyen válogatós vagy, mert csak egyféle teát iszol meg, de abból akármennyit képes vagy – mesélte könnyedén.
- És direkt vettél?
- Igen, több kartonnal is, mert ki tudja, meddig maradsz. Én csak tényleg szeretném, ha otthonosan éreznéd itt magad.
- Szóval már azóta tervezed, hogy elrabolsz, hogy a kórházban beszélgettél anyával? – Most gondoltam először bele, hogy lehet, ez nem csak egy hirtelen jött ötlet volt Marktól, hanem már hetek óta tervezte.
- Onnantól kezdve valami elkattant az agyamban, ahogy kihúztalak a vízből. Egyszerűen azóta csak te jársz a fejemben. Mint egy zombi, úgy éltem előtte, de te új célt adtál az élethez. Tudom, hogy ez nem tarthat sokáig, hisz egy idő után el kell, hogy engedjelek, de ezt a kis időt, amit veled tölthetek, szeretném teljes mértékileg kiélvezni
A vágyakozással teli tekintete, és az az őszinte gyermeki mosoly, ami megjelent az arcán, ismét némává tettek, így inkább elkezdtem enni az omlettemet, ami szörnyen finom volt.
- Egyébként nem raboltalak volna el, ha több időt szánsz rám – folytatta végül. – Bárhogy rögtön gondoltam rá, és meg is vettem ezt a rakás teát – mutatott a szekrény felé –, csak azután vettem rá magam, miután be kellett látnom, hogy te magadtól nem fogsz időt szánni rám.
- De nem…
- Nem direkt, tudom – fejezte be helyettem, miközben az egyre erősebben zuhogó esőt kémlelte, mintha a saját lelkének zokogását látná benne.
- Tulajdonképpen, Mark, melyikünk itt igazán az áldozat? Mert eddig azt hittem, csak én, de talán tévedtem – néztem rá kíváncsian, miután befejeztem az evést.
- Én már születésemtől fogva áldozat vagyok, viszont téged nem akarlak azzá tenni, esküszöm, csak félek, hogy a nagy ódzkodásod miatt, te teszed saját magadat azzá – vallotta be, és ebben sajnos éreztem is az igazságot. – Na, de látom, közben befejezted – vette el előlem a tálcát. – Milyen volt?
- Igazán finom – ismertem el. – Teát viszont még kérhetek?
- Hát persze, nekem úgysem ízlik, úgyhogy tied az összes.
- Mert túl édes, igaz? – jutott eszembe az, amit a kávéról mondott.
- Hé, még a végén elhiszem, hogy tényleg figyelsz rám!
- Szokásom, most pedig úgy vélem, más nem nagyon lesz, akire figyeljek.
- Ezt jól látod – adott közben a kezembe egy újabb csészével az imádott teámból. – Ó, egyébként ezt szedtem neked – nyújtott át egy virágcsokrot, ami nem volt se túl nagy, se túlontúl szép, inkább egy olyan csokor, amit egy óvodás kisfiú ad annak a kislánynak, aki éppen tetszik nekik. Csakhogy mi nem egy óvodában voltunk, én pedig minden voltam, csak egy kislány nem; Mark mégis úgy nézett rám, mint egy hat éves, aki arra vár, hogy a lovagias tettéért legalább egy ölelést vagy puszit kapjon tőlem, amire persze várhatott.
- Szép – mondtam.
- Ennyi? – tárta szét a karját.
- Nem tudok örömtáncot járni, bocsi – mutattam a lábamra.
- Szeretem a szarkasztikus humorodat – mondta. – Na, de ha már az ágyhoz vagy kötve, akkor mit szeretnél csinálni?
- Ja, hogy vannak választási lehetőségeim? – Eddig erre tényleg nem is gondoltam, pedig korábban beszélt könyvekről, filmekről és zenékről, ráadásul a fejem fölött volt egy polc tele könyvekkel és DVD-kel.
- Hát persze.
- Milyen filmjeid vannak? – kérdeztem, mivel bár terveztem újabb szökést, de azt már jobban kigondolva és a kocsijával, de elfogadtam, hogy a lábam miatt pár napig ezt biztos, nem fogom tudni megvalósítani, így az esős táj kémlelése helyett jobban örültem volna, ha egy film tereli el figyelmemet a folyamatosan sajgó lábamról.
- Jó kis romantikusak – bazsalygott rám, amitől zavarba jöttem.
- Valami más? Kalandfilmek, vagy jó kis sci-fik? – kérdeztem, mivel ez volt a két kedvenc műfajom.
- Nem, nem! – rázta a fejét erőteljesen Mark. – Ki se mondd többet ezt a szót! – kérte.
- De miért, ennyire utálod az ilyen filmeket? – Teljesen ledöbbentem, mivel hirtelen ugyanúgy viselkedett, mint mikor a kávéját akartam meginni, csakhogy annak utólag meglett a drog miatt a magyarázata, de ennek vajon mi volt?
- Én nem utálnám, csak… Ők utálják, így nekem is utálnom kell – kaptam a zagyva választ, ő pedig úgy nézett jobbra-balra, mintha kandi kamerák lennének eldugva.
- Milyen Ők, Mark? Valaki figyel minket? Esetleg lehet, hogy értünk jönnek, és ezért mondod, hogy nem maradhatok örökre? – próbáltam megfejteni a furcsa reakcióját.
- Nem, nem! – ütögette a saját fejét. – Csöndet! – kezdett el ordítani, amit végképp nem értettem, hiszen én meg sem szólaltam. – Csöndet! Csak legyen már csönd! – Majd zokogva esett össze a padlón, és összekulcsolva a kezét a két térde alatt, olyan apróra húzta össze magát, mintha tényleg egy kisgyerek lenne.
Percek teltek el így, mire nagy nehezen meg mertem szólalni:
- Mark, jól vagy? – ezt is csak suttogtam, de láthatólag meghallotta, mert felém nézett, és mintha ekkor jött volna rá, hogy nincs egyedül.
- Ji-Jinyoung, könyörgöm, ne hagyj el, mert egyedül már nem tudok küzdeni velük! – kérte kétségbeesve, nekem pedig igenis volt szívem, még ha olykor jól lepleztem saját magam előtt is, így ebben a percben kitöröltem a fejemből minden újabb szökési gondolatot.
- Maradok, Mark, ígérem! – mondtam őszintén.


Ez az ember, aki megmentette az életemet, aki kockáztatva a saját életét, három hete vízbe ugrott értem, láthatólag mentális problémákkal küzdött, és nem volt senki, akire számítson, csak én. Egyszerűen nem hagyhattam itt. Soha többé nem tudtam volna tükörbe nézni, ha a könnyebbik utat választva faképnél hagyom Markot. Ráadásul, ha elvittem volna a kocsiját, akkor sehogy sem jutott volna innen el, és egy idő után éhen halt volna. Vagy, ha feladtam volna a rendőrségen, akkor emberrablásért és fogva tartásért bele se mertem gondolni, mennyit kapott volna. Nem… Én képtelen lettem volna ezt tenni azzal az emberrel, aki miatt még éltem. Ezzel a szörnyen megrázó jelenettel érte el Mark, hogy a tagadás fázisát lezárjam.
- Mindegy, milyen filmet nézünk – mondtam neki, amikor letörölve az arcát, felült törökülésbe.
- Bocsájts meg, remélem, nem ijedtél meg nagyon.
- Nem – mondtam, mert ekkor épp tényleg nem ijedelemről, hanem sajnálatról volt szó a részemről.
- Hát ez az, amiről még nem tudok neked beszélni, mert teljesen elijesztenélek.
- Rendben, akkor még ne beszélj ma róla, de később igenis meghallgatlak, bármit is akarj nekem mondani – biztosítottam efelől.
- A fenébe, ezt nem akartam – szipogott, és féltem, hogy egy újabb sírógörcs törik rá, de szerencsére nem ez volt a helyzet.
- Mit?
- Azt, hogy szánj engem, mert most az utálatból átmentél szánalomba, ami az én szememben sokkal rosszabb. Inkább utálj és ne érts meg, minthogy szánj azért, amilyen vagyok.
- Na, ez egy szörnyű hozzáállás, csak úgy szólok – jegyeztem meg.
- Mondja ezt Mr Tökély.
- Én, mint Mr Tökély? Na ne nevettess! Nem véletlen, hogy nincsenek barátaim, Mark. Az az egy is, aki volt, utál engem. Talán nem is érdemlek mást, hiszen nem vagyok túl jó ember. Van, hogy egy hétig fel sem hívom a családtagjaimat, csak a munkámnak élek. De utálom, hogy nincs kihez hazamennem, hogy nincs még egy nyamvadt kutyám se, akit legalább megsimogathatnék és akinek kipanaszkodhatnám magam, mivel folyton úton vagyok a turnék miatt, és nem tudnám magammal vinni. Amilyen szépnek és jónak tűnik az életem egy külső szemlélőnek, annyira üres igazából. Arról éneklek a dalaimban, milyen szép és csodás a szerelem, miközben gőzöm sincs, milyen is egyáltalán. Fogalmam sincs, milyen szerelemmel szeretni és szeretve lenni, és olykor úgy érzem, hogy soha nem is tudom meg, mert számomra csak az marad, hogy másoknak énekeljek erről, de a nap végén mindig egyedül hajtom álomra a fejemet – hadartam mindezt, miközben levegőt is alig vettem, Mark pedig megdöbbenve nézett rám.
- Na, most te fojtottad belém a szót – vallotta be.
- Talán mindketten áldozatok vagyunk a magunk módján – láttam be.
- Igen, de tényleg kihozhatnánk ebből a helyzetből a maximumot. Vagy esélytelennek látod, hogy megkedvelj? – Egy órával ezelőtt még rávágtam volna, hogy igen, és már lehet, vitt is volna magával haza, de már képtelen voltam azok után, amiket az előbb láttam.
- Nem, egyáltalán nem látom esélytelennek. Úgyhogy rakd be a kedvenc filmedet, kérlek, abból csak nem lesz baj. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. szeptember 21., péntek

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 11. fejezet


Tizenegyedik fejezet – Közös érdeklődés


Jackson:

Azonnal összeszedtem magam, és már indulásra kész voltam; de itt jött a bökkenő, nekem ugyan volt jogsim, de pénz híján nem volt kocsim. Viszont nem tudtam, mennyire sok mindent veszünk majd, hogy haza tudjuk-e cipelni gyalog, valamint attól is féltem, hogyha busszal megyünk, akkor véletlen hozzáérhetek Jinyounghoz.
- Tudom, mire gondolsz – jegyezte meg, miközben vadul ráncoltam a szemöldökömet lehetséges megoldásokon agyalva. – A válasz egyszerű, taxit hívunk.
- Imádom, hogy kitaláltad a gondolatomat – lettem hirtelen nagyon vidám ettől a ténytől, bár én is tök jól rájöttem az ő kis dolgaira.
- Ezt nem volt nehéz kitalálni – rántott egyet a vállán.
- Az égvilágon bármin gondolkodhattam volna, úgyhogy igenis az volt – nem hagytam magam.
- Ez esetben örülök, ha örülsz, de már ki is hívtam a taxit, amíg öltözködtél, úgyhogy szerintem menjünk a ház elé megvárni.
- Rendben.
Tényleg nem tellett még öt percbe sem, hogy már a taxiban üljünk. A bolt ugyan nem volt messze, viszont meglepődtem azon, ami fogadott, mikor beléptem.
- Ez egy biobolt? – kérdeztem halkan.
- Igen, remélem, nem baj. Ugyan már bármit ehetek, de a szervezetemet folyamatosan kell hozzá szoktatni az átlagos étkezéshez, és ezek a biotermékek eddig nem bántották igazán a gyomromat.
- Én ezt értem, de gondoltam, hogy majd a felét én állom a fizetésnél; de te jó ég, itt az árak nem az én ösztöndíjamnak valók – sóhajtottam egyet. Ugyan menni akartam nyári munkára, de akkor is, én ilyen életkörülményeket nem voltam képes fenntartani.
- Ó, emiatt ne fájjon a fejed, nekem tényleg temérdek pénzem van a szüleim által, egyáltalán nem kell belefizetned, és nem csak most, hanem utána sem – legyintett, amivel egyszerre nyugtatott meg, és közben jócskán bele is taposott az önbecsülésembe; de egy hirtelen jött mosoly az arcán meglepett, és ki is zökkentett a gondolataimból.
- Mi az? – kérdeztem rá.
- Csak most jöttem rá, hogy egy hónapja még szájmaszkban voltam. Annyira jó végre fedetlen arccal közlekedni – szívott egy mély levegőt.


- Ilyen sokáig abban jártál a kiszabadulásod óta? – lepődtem meg. – De miért?
- Mert az elején minden apróság legyengített és megfertőzött, hiszen el voltam szokva az olyan általános baktériumoktól és vírusoktól, amik egy hétköznapi ember szervezetét többnyire hidegen hagyják. De már úgy néz ki, hogy nem kell, ami nagy könnyebbség. Viszont téged bánt valami, ezt látom rajtad – fürkészte az arcomat. – A pénzről van szó, igaz?
- Igen. Ez így nagyon nem jó, Jinyoung – bámultam a padlót.
- Jackson, születésünknél fogva más anyagi hátterünk van. Én nem vagyok több emiatt, te pedig kevesebb, hiszen semmi beleszólásunk nem volt abba, milyen környezetből jövünk, hisz akkor én nem úgy éltem volna az életemet, ahogy az rám volt tévesen kényszerítve – mondta szomorúan. – Fogadd el kérlek, hogy te a gyógyulásomat segíted, míg én a megélhetésedet!
- Rendben, igyekszem – ígértem, de attól még igenis fájt.
Viszont ennek ellenére vidáman vásárolgattam vele, és külön jól esett ilyen puccos helyen nézelődni. Odahaza viszont béna voltam, és pakolás közben véletlenül hozzáértem. Ugyan csak egy másodpercről volt szó, de ő összerezzent, én pedig azt hittem, hogy kiszaladok a házból, annyira féltem a következményektől.
- Nyugi, ennyitől még nem lesz vége a világnak – próbált volna nyugtatni, pedig ennek fordítva kellett volna lennie, ha már az elmondása szerint nekem kellett őt segítenem a gyógyulásában.
- Biztos?
- Igen. Nem mondom, hogy direkt csinálj ilyeneket, de ha véletlen hozzám érsz, attól még nem dől össze a világ. Nem sokkal ezelőtt még összedőlt volna, de már szerencsére nem – mosolygott megnyugtatásul.
- Rendben, és ennek örülök. Jinyoung, esetleg, ha kipakoltunk, mesélnél nekem az életedről? – kérdeztem rá félve. - Tudom, azonnal a lényegre török, de addig úgy érzem, nem ismerlek igazán, amíg nem hallom a te elbeszélésedből a történetet, mert Jaebum szájából azért másként hatott.
- Ha szeretnéd, akkor szívesen mesélek róla. Hisz ez az életem, ki meséljen róla, ha nem én? Akármilyen szomorkás is, ez az enyém, és bármilyen furcsán is hangzik, nem adnám semmi pénzért. Tudod… - teltek meg könnyekkel a szemei. – Én nem tudom másként elképzelni az életemet, azt, hogy úgy éltem volna, mint mindenki más. De talán nem is akarom többé, mert most már itt az idő, hogy úgy éljem, ahogy én szeretném. Viszont, ha nem egy óriás házba zárva töltöm a gyermek és tinédzserkoromat, akkor nem az a személy lennék, aki most előtted áll. Nem tudnám feláldozni a mostani énemet, ha esetleg itt lenne a lehetőség előttem, hogy átírjam a múltamat. Ez vagyok én, és így kell szeretnem magamat és az életemet is.
- Hihetetlen, mennyire érett vagy. Látszik, hogy túl hamar fel kellett nőnöd. Csodás férfi vált belőled, Jinyoung, és tényleg nem ugyanaz lennél, ha másként élsz. Úgyhogy igenis mindent szeretnék hallani, amit szívesen megosztasz velem.
    - Rendben.
A szavai által láttam magam előtt minden egyes mondatát. Ez már, akkor is így volt, mikor a barátja szájából hallottam mindezeket, de Jinyoungtól mégiscsak másként hatott, és ő olyan részleteket és érzéseket is beleszőtt, amikről csakis ő tudhatott.
- Ne sírj, kérlek! – nézett rám kérlelve. – Nem azért meséltem el neked mindezt, hogy megríkassalak.


- Tudom, de a fenébe is, én ilyen vagyok. Sajnálom – fordultam el, hogy letöröljem a könnycseppjeimet. – Egy érzékeny tinilány szintjén van az érzelmi világom.
- De legalább beismered – nevetett, és őt tényleg nem viselte meg annyira a mesélés, mint engem a hallgatása. Számára ez már az életének egy lezárt szakasza volt, és ez így volt rendjén.
- Be bizony. Egyébként milyen szakon vagy levelező hallgató, ezt nem mondtad? – jutott eszembe, hogy erre a részletre nem tért ki.
- Ó, persze! Irodalomszakos. Tudom, klisés azt mondani, hogy az olvasás által az lehet az ember, aki csak akar, és oda mehet, ahova szeretne; de én tényleg csak a könyvek által lehettem az, aki akartam, és mehettem oda, ahova szerettem volna. – Most viszont volt egy kis szomorúság a hangjában. – És te milyen szakra jársz?
- Én tesi tanárnak készülök.
- Meg sem lepődtem, valahogy illik rád ez a szakma. Biztosan, remekelni fogsz benne.
- Köszönöm szépen. Tényleg úgy néz ki, hogy megy. A gyakorlataimon mindig szeretni szoktak a diákok, főleg, ha általános iskolába megyek – meséltem, és én magam is szerettem őket.
- Irigyellek, hogy már munkatapasztalatod is van, mivel nekem gőzöm sincs, mit fogok kezdeni ezzel a diplomával. Magához az íráshoz nem értek, de imádok elemezni, és szerintem a lektorálás is menne.
- Még szép, hogy menne – biztattam.
- Bár én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy gazdagok a szüleim, így nem kell attól félnem, miből élek meg. De most már, hogy megváltozott az életem, és végre szabadon dönthetek és cselekedhetek, nem szeretném, ha túl sokáig függnék tőlük.
- Ez teljesen jogos, de azért tényleg jó, hogy nem kell attól félned, mi lesz veled. Meg amúgy is, támogatnak mindenben, nem igaz?
- Hát… – meresztette le a szemét.
- Na, miben nem?
- Azért anya kifejezetten nem rajongott, hogy te ideköltöztél, ezt be kell, hogy valljam.
- Ó, értem. – Nem esett jól ezt megtudnom, de attól még megértettem. – Nem hibáztatom, gondolom, nehéz még elengednie téged, ráadásul ilyen hamar összeköltöztél egy vadidegennel. Előtte még a széltől is óvott, szörnyű lehet magát háttérbe helyeznie. Sok szülőnek gondot okoz elfogadnia, hogy a gyermeke felnőtt, és már nincs olyan szinten szüksége rá, viszont nálatok mindez sokkal erősebben van jelen – mondtam komolyan.
- Bárcsak hallotta volna mindazt anya, amit most mondtál! Akkor ő is rájönne, hogy milyen remek személy vagy – mosolygott végre.
- Köszönöm.
- Viszont úgy érzem, hogy az irodalom iránti imádatomat veled nem oszthatom meg.
- Már miért ne oszthatnád meg? Tuskónak nézek ki, aki nem olvas? – vettem a szívemre a dolgot, és keresztbe tett kezemmel el is fordultam.
- Nem úgy értettem. De nem hiszem, hogy mániákusan sokat olvasol, mint én - magyarázta.
- Csak, mert nem ismersz eléggé.
- Ez mondjuk jogos – látta be. – Na, de ha rosszul sejtettem, akkor mondd, miket szoktál olvasni!
- Igazából mindenfélét. Időszakosan változik, hogy éppen milyen műfajra függök rá. Legutóbb Agatha Christie volt a soros, három hónap alatt az összes regényét elolvastam. Bár BamBam már veszekedett velem, mert éjszakába nyúlóan olvastam szinte mindig, és olykor már a saját mosdómig sem mertem elmenni, és őt hívtam fel éjnek évadján, hogy beszéljen velem a telefonba, hogyha valaki megtámadna, akkor ő hallja, és a segítségemre siessen – meséltem neki, és akaratlanul elkacagtam magam, mivel utólag nagyon gyerekesnek hangzott a dolog, de akkor és ott minden éjjel majd megállt bennem az ütő egy-egy hangosabb nesz, vagy szélsuhogás miatt is.
- Istenem, látom magam előtt a jelenetet. Egyébként, ha hiszed, ha nem, nagyon beletrafáltál. Két kedvenc írom van, és abból az egyik pont Agatha Christie – mondta.
- Komolyan? – annyira örültem, hogy máris találtunk közös érdeklődési kört, hogy majdnem felugrottam az ágyról örömömben.
- Komolyan, bizony. Én már tizenöt évesen kivégeztem minden regényét – tette hozzá büszkén.
- Fogadjunk, direkt használtad a „kivégeztem” kifejezést – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen, és örülök, hogy észrevetted.
- Na és, melyik a kedvenced tőle? Kérlek, ne a legegyértelműbbet mond, hogy a Tíz kicsi néger, mert elsírom magam! – tettem össze könyörögve a két kezemet.
- Nem, bár a kedvenceim között van.
- Kinek nem? De attól még uncsi, hogy akárkit kérdeztem eddig, mindenkinek az volt a legnagyobb kedvence.
- Neked mi a kedvenced? – érdeklődött most ő.
- Gyilkosság az Oriant Expresszen – feleltem lelkesen. – Imádom azt a morális üzenetet, amit tartalmaz, hogy még Poirot is képes volt egy ennyire összetett gyilkosság előtt fejet hajtani. Zseniális!
- Az bizony! Láttad a legújabb filmverzióját?
- Igen, imádom. Nincs meg neked véletlenül? Megnézhetnénk együtt ma este.
- De, persze, megvan. Jó programnak ígérkezik.
- Az egyik legjobbnak. De te még nem válaszoltál nekem: melyik a te kedvenced?
- Gyilkosság Meghirdetve.
- Ó, azt is imádom! Benne van a top öt Agatha Christie sztorimba.
- Jackson, Jackson! Zseniális vagy.
- Tudom – mosolyogtam vidáman.
- De mondj még olyan könyvet, amit nagyon szeretsz! Mondjuk azt, amelyik a legfontosabb számodra – kérte, és láthatólag ő is izgatott lett ettől a témától.
- Rendben, de nehogy el merj ítélni, hogy csak nők olvasnak ilyen könyveket! – emeltem fel a mutatóujjamat figyelmeztetés gyanánt.
- Én még csak véletlenül sem.
- A legeslegnagyobb kedvencem: Jane Eyre – feleltem, és figyeltem az arcának minden egyes mimikáját, miként ráncolja össze a szemöldökét és ül ki az arckifejezésére, hogy meglepődött. – Nem ilyesmire számítottál, ahogy azt sejtettem.
- Hát nem, hogy pont egy Jane Austen regényt mondj.
- Egek, már a sokadik személy vagy, aki abban a tévhitben él, hogy Jane Eyre Jane Austen írása, pedig nem. Miért hiszik azt rengetegen, hogy minden kosztümös film és könyv Jane Austen nevéhez kapcsolódik? Egyre idegtépőbb – sóhajtottam egy mélyet, mivel tényleg bökte már a csőrömet mindez.
- Jól van na! Nem akartam senkit megsérteni, de tényleg nem tudok semmit az ilyen könyvekről és filmekről – vallotta be.
- Semmi baj. Majd fogsz, már, ha persze nyitott vagy ezek felé.
- Mivel fogalmam sincs, milyenek lehetnek, így hogyan ítélhetném meg előre, hogy nem fogom szeretni?
- Ez a jó hozzáállás. Majd nemsokára beiktatjuk a kedvenc filmadaptációm megnézését.
- Miért, több filmadaptációja is van? – lepődött meg.
- Csak röpke kilenc.
- Jézusom, akkor tényleg nagy angol klasszikus lehet.
- Az egyik legnagyobb.
- De mond, hogy nem egy 1970-es verziót raksz majd be nekem! – ijedt meg.
- Nem, viszont beletrafáltál, mivel pont akkori az egyik feldolgozás. Az én kedvencem egyébként 2006-os. De ez egy négy részes sorozat; tehát nem egy estés program lesz.
- Annál jobb, már alig várom.
- Én is, hogy mit szólsz majd hozzá, mint kosztümös film szűz – nevettem.
 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)