2018. február 11., vasárnap

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Nem lesz ugyanaz nélküled


    Yugyeom:

Miután a barátaim megmentettek életem legszörnyűbb hibájától, ami egyben az utolsó is lett volna, megkértem őket, hogy ne hagyjanak egyedül. Így hazajöttek velem, és ott is aludtak nálunk. A szüleimnek nem mondtak semmit a történtekről, amiért végtelenül hálás voltam.
Ennek kellett volna életem egyik legrosszabb estéjének lenni, ehelyett a szívbemarkoló fájdalmamat, mély melankólia váltotta fel. Áthívtuk BamBam szüleit is, és az én édesanyámmal és édesapámmal együtt, az a hét ember, akik a világon a legjobban szerettük Kunpimook Bhuwakult, a nappalinkban ülve, szemünkből csordogáló könnyek áradata közepette, róla beszéltünk. Nem a kómában töltött időszakáról, nem is a haláláról, hanem az életéről. Mert BamBam igenis élt, a szó minden értelmében, és mi vele élhettünk. Csak mi heten tudhattuk, mennyire is szerencsések voltunk, amiért ismerhettük őt, és amiért kaptunk egy kis darabot annak a csillagnak a szívéből, aki most valahol odafent ragyogott ránk. Ebben biztosak voltunk, beragyogta mindezek után is egytől-egyig mindannyiunk lelkét. A szemünk előtt nem az az élettelen fiú volt, akit annyiszor látogattunk a kórházban. Ezen az estén egy percre sem láttam magam előtt, miként feküdt mozdulatlanul az intenzíven az utolsó két napján. Ekkor csak az a ragyogó személy mosolya töltötte be elmém minden egyes zugát, aki magával vitte a szívemet, amiért hálás voltam neki. Visszaidézve a kedvenc történeteinket vele, tudtuk, bárhogy múlt időben beszéltünk róla, ő a jelenünkben is ott volt. Akaratlanul is rendre mind abba a fotelbe pillantgattunk folyton, amibe a leginkább szeretett ülni. Eszünk ágában sem volt ott helyet foglalni. Az most már mindig is neki volt fenntartva. Láttam is magam előtt, miként ülne közöttünk, és nevetne a mesélésünkön. Jól esne neki, hogy ő a központi téma, és rendre közbe is vágna, hogy ez nem így volt, és ő ezt, meg azt nem is úgy gondolta. Még ha nem is volt köztünk, hogy elmondja, attól még jelen volt, jelen van, és mindig jelen lesz velünk.


Észre sem vettük, de mind ott aludtunk el, ahol éppen ültünk éjjel. Olyan nyugalom simogatta a lelkünket, ami álmot hozott mindőnk szemére. Így kipihenten indulhattunk BamBam végső útjára.

Csak cikázó emlékfoszlányaim voltak erről a napról, amiket az Istenért se tudtam volna időrendi sorrendbe rakni, de nem is kellett. Olykor a benyomások többet jelentenek, mint a pontos részletek. A mi kapcsolatunk is érzelemdús volt, és a részletek sokszor eltörpültek az érzelmek mellett. Úgy irányította a szívünk a szerelmünket, hogy mindig helyesebb útra terelt, mint ahova a fejünk húzott volna.
Reggel egyszerre éreztem mindannyiunkon megilletődöttséget, félelmet, fájdalmat, de közben talán megkönnyebbülést is, hogy ezen is túl leszünk. Mert ez nem a mi búcsúnk volt tőle, ez inkább csak annak szólt, hogy a többi hozzátartozó előtt megemlékezzünk róla. Mi heten nem búcsúztunk el BamBamtől soha. Talán pont az volt az egészben a legkellemetlenebb, miként jött mindenki részvétet nyilvánítani nekünk. De folyton arra gondoltam, hogy szívfájdalomból teszik mindezt. Csak olyan emberek voltak ott, akik valamilyen szinten szerették a Csillagunkat.
Azonban volt ott valaki, aki tudtam, miattam jött el. Jungkook végig leghátul állt, és láttam, hogy nem egyszer morzsolt el könnycseppeket a szeméből. Bárcsak ismerhette volna BamBamet! Annyira jól kijöttek volna egymással. Úgy utáltam azt a szörnyű paradoxont, hogy Jungkook, akkor lépett az életembe, amikor BamBam hangja elnémult, még ha elmémben továbbra is kristálytisztán hallottam. Ha csak egy nappal a táncvizsgám előtt találkozunk Jungkookkal… De elég volt a „ha”-val kezdődő mondatokból, ezeknek nem volt itt a helye.

A koporsóval haladva, először össze akartam esni annak a súlya alatt, hogy utoljára cipelhetem életem szerelmét, akit oly sokszor tartottam a karomban, miközben aludt. Majd meg akartam fulladni a mellkasomat nyomó kéztől, ami nem az ő keze volt. A halál érintése talált rám, ami engem még futólag sem akart előző nap magához venni, míg a páromat, még ha nem is azonnal, de könnyen magához ragadta.
Nem sok mindent fogtam fel a pap beszédéből, hisz nem is volt lényeg, ő nem ismerte, így konkrétumokkal nem tudott szolgálni, ellenben velünk, a mi hetesünkkel. A szüleim kezdték a beszédeket, akik szívbemarkolóan írták le, milyen megtiszteltetés volt számukra második szülőjének lenniük, és mekkora boldogságot okozott volna nekik, ha nemsokára hivatalosan is a családunk része lett volna, megpecsételve szerelmünket.
Majd Jackson is Jinyoung következtek.
- Mikor először megláttam BamBamet, az volt az első gondolatom, milyen törékeny ez a fiú, és milyen szerencse, hogy ott van neki Yugyeom, aki vigyázz rá – kezdte Jackson kisírt szemekkel, amikből továbbra is patakzottak a könnycseppek. - De nem kellett egy óránál több, hogy rájöjjek, tud ő magára vigyázni, sőt, képes lenne az egész világ terhét a vállára venni, csakhogy másoknak könnyebb legyen. Nem lehet egyszerű sablonos jelzőkkel körül írni, milyen személy is volt ő. Egyszerre volt annyi minden. Öt másik ember nem rendelkezik annyi remek tulajdonsággal, mint, ami ennek a csöpp embernek megadatott. – Megállt egy kicsit, és kezeit összeszorítva várta, hogy remegése és zokogása kicsit alábbhagyjon. De nem csak ő sírt, a temetőben nem maradt egy száraz szempár sem, és tudtam, hogy odafent is sírnak az angyalok, ahogy ő is. – Mindig úgy gondoltam, BamBam egyszer megváltja majd a világot, hogy egy nagyon nagy valaki lesz belőle. Most mindenki arra gondolhat, hogy ez nem jött neki össze, a sors közbe szólt. De ez nincs így! A sors szörnyű szele nem tudta olyan hamar elvenni tőlünk, hogy ne sikerüljön nyomot hagynia a világban. Épített maga köré egy világot, amiben nyolc embert egy családdá kovácsolt, és ezt a világot megváltotta, minden áldott nap. Még ha el is kellett hagynia minket, a világa él tovább, aminek mindig ő lesz a szíve. Így, amíg legalább az egyikünk szíve tovább dobog, addig ő is él! Még ha a testét el is fedjük ma földdel, a lelkét magunkban őrizzük. – Borzasztóan erős volt, amiért végig tudta mindezt mondani, és csak utána tört ki mélyről jövő zokogása, amit Jinyoung karjaiban próbált elnémítani.
- Jackson… - léptem oda hozzájuk. – Köszönöm, barátom… Köszönöm – tártam szét sírástól remegő kezeimet, majd egymást ölelve lépett vissza velem a korábbi helyére.


- Én magam sem tudtam volna szebben jellemezni BamBamet, ahogy a párom tette, így inkább most kicsit a Yugyeommal való kapcsolatukra térnék ki. Ők számomra mindig is olyanok voltak, mint egy mintapár, akikről csak könyvekben olvasni és filmekben látni. De azt kell tapasztalnunk néha, hogy az élet sokkalta szebb történetetek ír, mint az írók vagy forgatókönyvírók. Igenis tényleg megtörténhet az a valóságban, hogy egy kisfiú behúzza a félénk társát az oviba, és először barátságot, majd örök szerelmet kötnek. Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, aki eszembe juttatott egy idézetet. – Ekkor Jungkookra nézett, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még most is támogatott engem, és azt, Jinyoung milyen gyönyörű szavakkal illette a kapcsolatomat életem párjával. – Csehov a Sirály című drámájában, egy igencsak érdekes párosnál, csúnya kifejezéssel élve, elpazarolt egy gyönyörű idézetet, ami szerintünk sokkal méltóbb BamBam és Yugyeom kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Szépségem, egyetlenem... Életem könyvének utolsó oldala, te!” Egy dolog hibádzik benne, hogy Yugyeom nem csak az utolsó oldala volt a BamBam életéről szóló könyvnek, hanem szinte az összes lapon feltűnt. Egy olyan gyönyörű történetet írtak ezekre a lapokra, amit öröm volt végig olvasnom, már amennyi a szemeim elé tárult. Megtiszteltetés volt végig kísérnem az utatokat, és tudom, hogy újra egymásra találtok majd. – Ahogy az előbb Jacksonnak, úgy Jinyoungnak is az ölelésébe vetettem magam.
- Köszönöm szépen, Jinyoung.
Bárcsak ne így kellett volna ezeket a csodás vallomásokat hallanom! Bár ne kellett volna soha megélnem BamBam temetését! Bár Jungkooknak ne kellett volna egy ilyen tragédia miatt idézetet ajánlania Jinyoungnak! Bár kinyíltak volna már előttem is a Mennyország kapui, és fogadott volna a túloldalt szerelmem meleg ölelése!
De mindezek helyett itt voltam a temetőben, és ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Azonban, mikor BamBam szülei arról meséltek, hogy a fiúk csak sokadik próbálkozásra jött össze – amiről korábban semmit sem tudtam -, már végleg fel akartam adni a küzdelmet, amit az elmémmel folytattam, azért, hogy magamnál maradjak.
- Mikor a kezembe adták a kórházban, közölték, hogy lehet, már a másnapot sem éli meg – mondta az anyukája. - Két héten át minden áldott nap azt mondta az orvos, hogy továbbra sem nyugodhatunk meg, mert nem akar stabilizálódni az állapota. Azt nem kívánom senkinek, hogy úgy feküdjön le minden este, hogy lehet, az újszülött gyermeke reggel már nem él. – Láttam magam előtt a csöpp BamBamet, aki olyan pici és törékeny, és úgy fekszik az inkubátorban, hogy félő, sohasem kerülhet ki onnan, vagy, ha mégis, már csak az élettelen teste. Ez a kép jobban fájt, mint a kómában fekvő emlékeim róla.
- De annyira erős volt, már születése óta – folytatta az édesapja. – Egy igazi harcos volt a fiam, aki újra és újra dacolt minden betegséggel. Néha úgy éreztem, hogy akárcsak a kutyák, BamBam is hét évet él egy év alatt. Annyival több tapasztalatot szerzett, mint a kortársai, mivel nyitott volt a világra, annak minden szegmensére. Ahogy Jackson is mondta, ő létrehozott egy világot nyolcunk számára, de közben volt egy saját világa, pontosabban egy rálátása a világra, ami miatt mindent többnek és jobbnak érzékelt. Ő maga több és jobb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Annyiszor gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy őt mi hoztuk létre. Hogyan tudtunk egy ilyen tökéletes dolgot alkotni a párommal? De pont ez volt a baj, hogy ahol az Isten ad, ott el is vesz. A szervezete sajnos olyan gyenge volt, hogy nem egyszer rettegtem attól, hogy idő előtt elveszítjük. Nem engedte, hogy elmondjuk másnak, neked sem, Yugyeom – nézett rám, ami miatt meg kellett szorítanom Jinyoung kezét, hogy hátra ne essek. – De sokszor jártunk vele orvoshoz. Te csak annyit tudtál – ahogy mindenki más is -, hogy idegesebb az átlagnál, de ennél többről volt szó. Nem egy orvos közölte vele, hogy visszafogottabb életet kéne élnie, nehogy infarktust kapjon. De ő egyszerűen képtelen volt rá. Azt mondta nekünk: „Anya, apa, én élni akarok. Inkább élek rövidebb ideig, de élvezek ki minden egyes napot, minthogy visszafogjam magam, és féljek mindentől. Úgyis, akkor talál rám a hál, amikor azt ő jónak látja.” – Nem tudta tovább folytatni, így könyörögve nézett könnyein keresztül a feleségére, aki átvette a szót.
- Ő tényleg élt. A világ legboldogabb szüleivé tett minket. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen csodás gyermeket kapjon a sorstól, mert BamBamnél jobbat el se tudtunk volna képzelni. Egy kincs volt, és számunkra mindig is az lesz. Egy olyan drága kincs, ami olyan értékes volt, hogy a halál ellopta az élettől, hogy neki ragyogjon tovább. De igazán nem tudta. Ragyogni fog ezután is, itt és a túlvilágon is. Kunpimook Bhuwakul, megtiszteltetés számunkra, hogy a szüleid lehettünk,  és továbbra is azok maradunk. Találkozunk még veled, fiatal úr! De még mennyire, hogy találkozunk! – Hihetetlen, hogy képes volt mosolyt csempészni az arcára. BamBam csillogása tényleg körüljárta még most is.
Eljött az én időm… De ilyen gyönyörű beszédek után, újra és újra összetörve a szívemet, lehetetlennek tartottam, hogy bármi méltót mondjak az én kincsemről. Pedig ki, ha nem én? Viszont pont, hogy nekem volt a legnehezebb szavakba öntenem azt, mit is jelentett számomra Kunpimook Bhuwakul. De természetesen álltam elébe. Majd szó szerint láttam magam előtt BamBamet, ahogy angyal képében ott lebeg a koporsója felett, és várja, hogy mivel is tudok előrukkolni.
- Igyekszem! – gondoltam.


- Rengeteg mindent kaptam a páromtól, épp ezért kezdeném inkább azzal, amit elvett tőlem. Azáltal, hogy három éves korom óta az életem része volt, sohasem tudtam, milyen a magány, az, ha nincs egy állandó társ az életemben. Bár csak idővel alakult át szerelemmé a barátságunk, de előtte sem volt kevesebb a kapcsolatunk, csak csupán másabb. Jinyoung annyira szépen beszélt a szerelmünkről, ami tényleg olyan volt olykor, mintha meg lett volna írva valahol. Talán a csillagokban… Épp ezért, most, hogy már nem vagy itt velem, BamBam – beszéltem az előttem lebegő angyali szellemnek –, nem tudnék elég csillagot lopni magamnak az égről, hogy kellően beragyogják az utamat, mert az nélküled már nem áll tisztán előttem. Rajtam csak egy csillag segíthet, és az te vagy! Maradj velem, kísérd végig életem további állomásait! Kérlek, fogd a kezem ezután is! Ugye fogod majd a kezem, drága, egyetlen, törékeny angyalom? – Nem zokogtam, csak könnyezve vártam a szellem válaszát, aki egy ragyogó mosoly kíséretében bólintott, ami nekem épp elég volt. – Ha kell, akár egy életen át visszatartom a lélegzetem, és összeszorítom a fogam, ha túl nehéz lesz, de akkor is szeretnék azon az úton maradni, amit együtt álmodtunk meg. Persze, nem lesz ugyanaz nélküled… Hogyan is lehetne? Ha egymillió reflektor világítana rám, miközben táncolok, az sem érne fel a te őszinte, odaadó tekinteteddel. Nem akarom elengedni a múltunkat, amit együtt építettünk fel ezért a jövőért. Annyit áldoztál azért, hogy segíts az álmom felé, erre a te álmaidat sohasem élheted meg. – A szellem is elkezdett könnyezni, és annyira leszerettem volna törölni az arcát ellepő sós vizet, de nem lehetett, hisz ő nem volt itt velem.
- A kezedet fogva akarom az utamat járni, de a kézfejedet saját kézfejembe már csak a fejemben képzelhetem oda. A hangodat csak visszhangként fújja vissza hozzám a szél. Ha bejárhatnám az egész Földet, akkor sem jutnék olyan messze, mint amekkora utat veled tettem meg, akárcsak a szomszéd utcába. De attól még tudom, hogy el kell indulnom, mert másként sohasem érek a végére. Megtalállak, bárhol légy. Összeérnek az útjaink. Újra egyek leszünk, Szerelmem. Addig is, mindent megteszek, amit veled tettem volna. Büszke leszel majd rám, BamBam, és számomra csak ez számít. – Ekkor szépen, lassan elém lépett a szellem, és hideg szellő formájában, csókot hintett az ajkamra, majd egy fellibbenő levél által, a kezemet is megérintette. Ő tényleg velem volt mindezek után is, mert nem volt az a föld, ami elfedhette volna előttem. Ez a szellem nem csak az elmém szüleménye volt, hanem az a lélekdarab, ami bennem élt tovább.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. február 2., péntek

Tört angol - MarkJin fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Szörnyen sajnálom
Mark:

- Mi az, hogy nem kérsz vaníliafagyit? – néztem az öcsémre érthetetlenül. – Ez az egy édesség, amit bármikor, bármilyen mennyiségben képes vagy megenni. Joey és a vaníliafagyi, már szinte egy fogalom a családunkban.
- Kicsit kapar a torkom, nem akarom, hogy rosszabb legyen – felelte, de láttam rajta, hogy hazudik.
- Nem hiszem, mert, mikor fáj a torkod, mindig rekedtesen beszélsz. Meg amúgy is, a legnagyobb torokfájásaid idején is ölni tudnál egy kis vanília fagyiért. Valamit eltitkolsz előlem, és ezt azóta érzem, hogy hazajöttem. Beteg vagy? – kérdeztem a legnagyobb komolysággal. 
   Ez már a harmadik nap volt, amit újra együtt töltöttünk. Minden a legnagyobb rendben ment, mármint egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna. Elmentünk egy családi túrára, meglátogattuk a rokonokat, és otthoni filmmaratont tartottunk. Csakhogy Joey nem volt önmaga, folyton sápadt volt, és olykor-olykor elkaptam, ahogy fájdalmasan összehúzza a száját és a szemét.
- Tesó, érezted már úgy, hogy éled nyugodtan az életed – mármint te eddig úgy érezted, hogy nyugodtan -, amikor hirtelen valami gyökeresen megváltozik, és aztán rájössz, hogy nem csak a lelkedben, hanem a testedben is – kezdte baljóslatúan, amivel azonnal megijesztett, de nem vágtam közbe, mert kíváncsi voltam, mit akar ebből kihozni. - Hirtelen arcon csap a felismerés, hogy te sem vagy sérthetetlen, sőt, túl könnyen legyőzhető. Egy apró baki, és máris mehetsz a műtőasztalra, és fogalmad sincs, mi lesz utána.
- Miért kell műtőasztalra menned? – kérdeztem halkan, mivel alig volt hangom az idegességtől.
- Gyomorfekélyem van – mondta ki végre azt, amit talán hallani sem akartam, de még is muszáj volt.
- Istenem! – ráztam a fejem egy mély sóhajtás kíséretében.
- Nem olyan vészes. Azutáni nap műtenek, hogy te visszamész. Pont aznap este akartam elmondani, hogy közölted, meglátogatsz minket – mesélte. – Úgy megörültem a hírnek, hogy a műtét előtti napokban velem leszel, bátyó. Nem is tudod, mennyire. De már itt volt az ideje, hogy elmondjam, csak nem akartam beárnyékolni az itthon töltött idődet.
- Jaj, te butus! Még hogy beárnyékolni! – öleltem szorosan magamhoz. – Pont, hogy amiatt éreztem rosszul magam, hogy tudtam, valami baj van veled, csak azt nem, pontosan mi. De biztos, semmi gond nem lesz a műtéttel kapcsolatosan. Apának sem volt kutya baja, mikor ezzel műtötték, neked sem lesz – próbáltam biztatni, miközben saját magamat is hitegettem, hogy az égvilágon semmilyen probléma nem léphet fel.


- Szerintem sem lesz baj. Ez egy olyan betegség, amit ismer a családunk. Csak hát nem hittem volna, hogy nekem is meg kell küzdenem vele, ráadásul ilyen fiatalon – vallotta be.
- Joey, amikor idegesen felhívtál, mert eltévedtél, az igazából emiatt volt, igaz? – kérdeztem rá.
- Igen, előző nap tudtam meg, aztán a suliban is felhúztak, és akkor nagyobb szükségem volt rád, mint valaha. De még a messzi távolból is erőt tudtál önteni belém, és nem mellesleg, elnavigáltál, hogy biztonságban hazaérjek – nézett rám hálásan, pedig ez a világ legtermészetesebb dolga volt, az viszont már kevésbé, hogy olyan messze költöztem, cserben hagyva őt egy ilyen nehéz időszakban.
- Sajnálom, hogy nem voltam itt veled, és hogy a műtétnél ismét nem leszek – néztem lefelé szomorúan.
- Elég volt a sok sajnálkozásból. Annak örüljünk, hogy most itt vagy, rendben? – próbált vidám mosolyával felvidítani, de mivel az egy sápadt és fáradt fiú arcán jelent meg, így most az átlagosnál kevesebb sikert ér el vele.
- Rendben – mondtam, de közben már azon járt az agyam, hogy amint hazaérünk, és egyedül leszek, felhívom Jinyoungot, hátha segít nekem.

Nem tudtam, miért izgulok jobban, amikor benyomtam a zöld kis ikont, amivel hívást kezdeményeztem felé. Vajon azért cikázott ennyire a gyomrom, mert féltem, és nem tudtam, akar és tudd-e nekem segíteni, vagy mert időközben rájöttem, hogy szerelmes voltam belé? De valószínűleg, egyszerre mindkettő miatt.
- Szia, Mark! – hallottam lágy hangját a vonal túlsó végéből. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?
- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnapután műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum - akiknek a legnagyobb presztízsetek van -, megtudnátok kérni a főnököt, hogy még két napot hadd maradjak. – Reménykedtem benne, hogy az idő közben sokat fejlődött angoltudásán nem fogott ki a gyors hadarásom, és megértette a lényeget.
- Épp a stúdióban vagyunk, és tudtommal JYP is itt van valahol. Pár perc és visszahívlak. – Nem kérdezgetett tovább, azonnal a segítségemre volt, amiért mérhetetlenül nagy hálát éreztem, és nem mellesleg, lángoló szerelmet is a mellkasomban.
- Nagyon szépen köszönöm, Jinyoung.
- Ez csak természetes. Mindjárt visszahívlak – ígérte, és nem telt bele tíz percbe, már csörgött is a telefonom.
- Na, mit mondott? – kezdtem köntörfalazás nélkül.
- Nyugodtan maradhatsz két napnál tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – jött a nem várt kérdés.
- De hát miért? – értetlenkedtem.
- Mert odamegyek – jelentette ki a legnagyobb egyszerűséggel, amitől az én szavam viszont elállt. – Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok megszállnom, megyek valami motelba, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el.
- Jinyoung… - próbáltam összeszedni magam. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelbe mész!
- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kérte kedvesen.
- Ott leszek.

Jinyoung:

Már olykor túlságosan is kellemetlenné vált a légkör nálunk, amiatt, mennyire fürdött egymás szerelmében az újdonsült gerlepárunk. Én pedig nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy lehet, nemsokára én is hasonlóan fogok viselkedni Markkal. De az még nagyon is a „lehet” kategória volt. Egyszerűen nem szabadott beleélnem magam, mert féltem, hogy annak csak csalódás lesz a vége, amit viszont nehezebben viselt volna a szívem, mintha szimplán maradok a legjobb barátja, anélkül, hogy valaha gondoltam volna arra, hogy ez több lehet ennél.
Minden reggel, amikor felkeltem, és megláttam az üres ágyát, olyan szintű hiányérzet fogott el, mint még soha. Vágytam Mark közelségére, arra, hogy mély szuszogására ébredjek, hogy a tört koreai beszédjét hallgassam, és javítgassam, hogy együtt nevethessek vele, és hogy végre kicseszettül megcsókolhassam és szerelmet valljak neki. De még több, mint egy nap volt addig, amíg haza nem jött, így stúdióba vonulva a srácokkal, igyekeztem elterelni a figyelmemet, és a lehető legtöbbet kihozni a trióból. Továbbra is kicsit úgy tekintettem rájuk, mintha a gyermekeim, vagy legalábbis a kisöcséim lettek volna. Bár persze Jackson azért más volt, a vele való különleges kapcsolatomat sohasem tudtam volna senkinek pontosan elmagyarázni. De talán épp ezért volt ennyire fontos számomra, mert meghatározhatatlan volt az a kapocs, ami köztünk volt.


- Min bazsalyogsz? – kérdezte Jackson.
- Csak eszembe jutott a kuponos ajánlatod – nevettem el magam.
- Meg fogom csinálni, e felől ne legyen kétséged! – tette keresztbe büszkén a kezét.
- Sohasem volt. Egy percre sem kételkedtem benned, Jackson – vallottam be komolyra fordítva a szót. – És tudom, hogy ezután sem fogok.
- Ó! – nézett rám aranyosan, majd tudtam, nincs menekvés, hagynom kell, hadd ölelgessen, amíg kellően ki nem adja magából az irántam érzett szeretetét, ami a szavaim hatására, most még erősebben nyomta a mellkasát.
- Szeretlek, te lüke!
- De közel sem annyira, mint én téged. Ez a te telód? – kérdezte, amikor a kabátzsebem elkezdett csörögni.
- Igen – feleltem, majd meglátva a kijelzőmön, hogy Mark hív, hirtelen izgatottá váltam, és azt sem tudtam, mit csináljak.
- Ó, a kis szerelmed az! – jegyezte meg mögülem Jackson. - Akkor nem ártana fel is venni.
- Szia, Mark! – szóltam bele. – Mi újság a nagy Amerikában? Hogy van a családod?
- Szia, Jinyoung! Épp ezért telefonálok, mert nem olyan jól, mint azt sejtettem. A tesóm… Gyomorfekélye van, és most tudtam meg, hogy holnap után műtik, de nekem már holnap haza kéne mennem, és arra gondoltam, hogy te vagy Jaebum, akiknek a legnagyobb presztízsetek van, megtudnátok kérni, hogy még két napot hadd maradjak. – Egy kicsit megijedtem a szavai hallatán, de most nem volt idő ijedelemre, így azonnal a tudtára adtam, hogy mivel a stúdióban vagyunk, és elvileg a főnök is itt van, ezért máris megkeresem, őt pedig visszahívom, amint van valami.
- JYP – léptem be az irodájába kopogás után.
- Mondd! – nézett rám érdeklődően, én pedig azonnal belevágva, elmeséltem neki Mark helyzetét, majd érezve, hogy ott a helyem mellette, kikönyörögtem, hogy én is odamehessek, még ha csak két napról is volt szó. Őszintén, a fenét érdekelte Amerika. Nem volt épp az általam legkedveltebb helyek egyike, viszont a szívemhez legközelebb álló személy épp ott volt, kétségek között, így most a legcsábítóbb földrésszé vált számomra.
- Már amúgy is beszélni akartam veled, hogy pár szabadnapot kivehetnél. Mondjuk nem kis pénz oda a repülőjegy, de van kedvezményem a légitársaságnál, mindjárt intézkedem.
- Rendben, köszönöm. – Még végig sem mondtam a mondatomat, ő már telefonált is, és másnap reggelre intézett egy járatot, amit ráadásul meg tudtam fizetni.
- Tizenegyre már ott is leszel – zárta le ezzel a témát.
- Lekötelez, és Markot is – hajoltam meg, majd visszatérve a stúdiószobába, ahol a telefonomat hagytam, szerelmem számát tárcsáztam.
- Na, mit mondott? – kérdezte izgulva, amint felvette.
- Nyugodtan maradhatsz két nappal tovább. Egyébként holnap tizenegyre kimennél a reptérre, ahol te is leszálltál? – Én sem teketóriáztam.
- De hát miért?
- Mert odamegyek. Úgyis van még egy csomó szabadságom, és úgy érzem, Mark, hogy melletted a helyem egy ilyen nehéz időszakban. De persze csak, ha nincs ehhez ellenvetésed. Nem kell egyébként nálatok megszállnom, megyek valami motelba, vagy tudom is én. Megy már annyira az angol, hogy ne adjanak el. – Muszáj volt kitérnem rá, hogy egyáltalán nem felelőségük az, hogy náluk szálljak meg. Nem azért döntöttem az út mellett, hogy plusz teher legyek számukra, hanem pont azért, hogy Marknak kicsit könnyebb legyen. Mármint, reménykedtem abban, hogy a támogatásom és a jelenlétem pozitívum lesz számára, hisz azt mondta, mielőtt elment, hogy miattam szeret a leginkább itt lenni.
- Jinyoung… El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, amiért elintézted, hogy maradjak, arról nem is beszélve, hogy te is idejössz. És még szép, hogy nálunk szállsz meg. Ne is viccelj azzal, hogy motelbe mész! – Egyszerre volt hálás és meghatódott a hangja, ami azt bizonyította, hogy nem volt rossz ötlet az odamenetelem.
- Ez kedves, Mark, akkor holnap tizenegyre kérlek, legyél ott a reptéren! – kértem, mert biztosan eltévedtem volna, ha egyedül kell eltalálnom hozzájuk.
- Ott leszek.

- De nekem kéz a kézben gyertek haza! – adta ki az utasítást Jackson, az egyedüli személy, aki ragaszkodott ahhoz, hogy kikísérjen a reptérre. – Másként be sem engedlek titeket a házba. Vagy együtt, vagy sehogy.
- Ez igazán jól esik. Lemondanál a barátságunkról, csak azért, mert Markkal nem vagyok együtt? – kérdeztem tetettet durcázással.
- A boldogságod miatt még akár a barátságunkról is lemondanék, bárhogy beleszakadna a szívem – felelte komolyan.
- Ne csináld ezt, Jackson! Nem ér itt meghatódni, pont az indulásom előtt – öleltem magamhoz. – Még a végén tényleg téged választalak Markkal szemben. Ahhoz mit szólnál?
- Ő jobban illik melléd, úgyhogy menj, repülj hozzá! – kacsintott. Még véletlen sem azzal érvelt, hogy ő heteró, hanem azt hozta fel, hogy Mark illik igazán hozzám. Jackson a világ egyik legkülönlegesebb embere volt, akit volt szerencsém megismerni. Ezzel nap, mint nap szembesültem.
- Esküszöm, hiányozni fogsz, bárhogy kicsit több, mint két nap múlva már itthon is leszek – vallottam be.
- Ez a minimum, Jinyoung. Ez a minimum.

Nem sokszor ültem repülőn, de igazán nem hatott meg a dolog. Félni egy hangyányit sem féltem, és mivel könyvmoly voltam, így szinte észre sem vettem a hosszú távot, mivel egy igen remek krimibe belemerülve, csak úgy elrepült az idő. Egyszer pedig arra eszméltem, hogy nemsokára landol a gép.
- Isten hozott, Amerika! – suttogtam, kinézve az ablakból, mivel pont mellette foglaltam helyett.
Mivel elég nyugodt természetem volt, így egyáltalán nem estem pánikba, amiért szétnézve a repülőtéren, sehol sem láttam Markot. Főleg, hogy még tíz perc volt a megbeszélt időpontig, így még azt sem lehetett mondani, hogy késett. Épp ezért, előkapva a könyvemet, ott folytattam az olvasást, ahol percekkel ezelőtt abbahagytam.
- Jinyoung, hát itt vagy! Már mindent tűvé tettünk érted – hallottam egy ismerős hangot, majd felnézve a könyvemből, Markot pillantottam meg, aki aggódva hajolt le hozzám, hogy szorosabban öleljen magához, mint előtte bármikor.


- Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy még nem vagytok itt, azért sem hívtalak – mondtam, miután elengedett.
- De én hívtalak, csak gondolom, lenémítva, repülőüzemmódban hagytad a telefonodat.
- Az megeshet – láttam be. – Sajnálom, hogy kerestetek – éreztem kellemetlenül magam.
- Semmi baj. Most viszont hadd mutassam be a családomat! – kérte, én pedig illően felálltam.
- Jinyoung, ők a szüleim, ő pedig az öcsém, Joey! – mutatott a mosolygós, életvidám emberekre körülötte. Először Mark apja felé nyújtottam a kezem, de ő ahelyett, hogy megfogta volna, inkább magához ölelt - ahogy az előbb a fia -, majd ugyanígy tett Mark anyukája és az öccse is.
- Annyira örülünk, hogy itt vagy! Sokat jelent Marknak, ahogy nekünk is, hogy végre megismerhetünk – mondta az anyukája. El sem tudod képzelni, mennyire hálásak vagyunk, amiért segítettél a fiúnknak. Nélküled lehet, két nap után haza is jött volna, de miattad igazán boldog ott, úgyhogy tényleg hálásak vagyunk.
- Én is hálás vagyok, hogy egy ilyen remek fiút neveltek fel. Öröm vele együtt élni – mondtam őszintén, miközben mélyen Mark szemébe néztem, aki elpirult. Talán túlságosan hagytam, hogy a gyengéd érzelmeim kivetüljenek az arcomra, de ez most nem tudott érdekelni. Szerettem őt, és valamilyen szinten ő is engem, és nem mellesleg, a családja is kedvelt, akik eddig csak hírből hallottak rólam. Hát mi volt ez, ha nem jó előjel?

Szabályosan a fél életemet elregéltem, mire megérkeztünk hozzájuk. Mark családtagjai a születésemtől kezdve szinte minden egyes apró részletre kíváncsiak voltak. De főként a JJ Projectes időszakom keltette fel az érdeklődésüket, hogy milyen volt idolnak lenni. Én pedig őszintén elmondtam ennek a jó és az árnyoldalát is, ők pedig a legnagyobb lelkesedéssel hallgatták. Ezek után pedig kitértem rá, hogy mennyivel komfortosabban érzem magam a háttérmunkálatok során. Ez az én helyem, és örülök, hogy most már Mark is a társam e téren. Ekkor pedig, talán csak képzelődtem, de mintha a szülők és Joey is elmosolyodtak volna, úgy, mintha tudnának valamit, amit én nem. Talán… Viszont tényleg csak talán, volt szó rólam, és arról, hogy Mark esetleg mennyire megszeretett, akár jobban is, mint egy barátot. De ezt a gondolatot egy fejrázással ki is űztem a fejemből. Most nem ezért voltam itt, hanem, hogy Joey műtétje során támogassam Markot.
- Mikor kell befeküdnöd? – kérdeztem, az ifjabb Tuan fiú felé fordulva.
- Reggel fekszem be, és déltől lesz a műtét – felelte, és láthatólag nem volt olyan ideges, mint arra számítottam, a testvére viszont annál inkább. Mark lába csak úgy járt, miközben a kezeit ökölbe szorította. Még szerencse, hogy megérkeztünk, mert így legalább tudott egy kicsit sétálni.
- Gyönyörű ez a ház! – néztem körbe, amint beléptünk, és azt már nem tettem hozzá, hogy óriási. Ehhez képest csak egy kis lyuk volt, ahol mi éltünk Koreában. Talán ezért sem ment olyan könnyen Marknak a beilleszkedés, mert fura volt egy jóvalta kisebb környezethez szoknia, ahol ráadásul többen is laktunk, mint ők itt.
- Köszönjük szépen, Jinyoung! – mondta az anyukája. – Menjetek csak lepakolni Mark szobájába. Van egy pótágyunk, este bevisszük, úgyhogy ne ijedj meg, amiért még csak a fiúnk ágya van ott!
- Nem fogok, és egyébként a földön is elalszok. Ez nálam nem nagy érvágás.
- Még hogy a földön! – húzta fel a szemöldökét az Mr Tuan. – Ilyet Amerikában nem játszunk, fiam! Kapsz ágyat, nyugodj meg!
- Rendben. – Nem akartam tovább akadékoskodni, inkább követtem Markot az emeletre.
- Ez a szobám! – nyitotta ki az egyik ajtót. 
   Igazán takaros kis szoba volt, de nem volt időm bőszen szétnézni, megfigyelve minden apró részletet, mivel azonnal kiszúrtam egy posztert rólam és Jaebumról, még a JJ Projectes korszakunkból, ami elvonta minden másról a figyelmemet.
- Ó! – esett le Marknak, mit is nézek. – Erről teljesen elfelejtkeztem. Mármint… - Az, hogy rákvörös volt az arca, az nem kifejezés, de úgy sejtettem, hogy az enyém is. – Már úgy megszoktam ezt a posztert, hogy elfelejtettem, hogy kényelmetlenül érzed majd magad, ha meglátod.
- Nem érzem magam kényelmetlenül, csak meglepett – mondtam. – Mármint, azt tudtam, hogy szeretted a duónkat Jaebummal, de erre azért nem számítottam – nyeltem egy nagyot.
- Most valamilyen kattant rajongónak nézel, akivel nem is mersz többet egy szobában aludni? – kérdezte félve.
- Dehogyis! A régi szobám falán nekem is voltak poszterek. Igazából megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen remek fiú falán viríthatok. – Közben közelebb léptem hozzá, hogy megszorítsam a kezét, ezzel is jelezve, hogy nincs aggodalomra oka.
- Annyira örülök, hogy itt vagy.
- Én is, Mark. Én is.


Olyan gyorsan elrepült ez a nap, hogy hirtelen csak azt vettem észre, hogy az előszobájuk kanapéján bóbiskolok.
- Jinyoung, szerintem jobb lesz, ha lefekszel. Apuval bevittük a pótágyat – keltett fel Mark.
- Ó, rendben – mondtam kábán, majd az órára nézve megláttam, hogy még csak nyolc óra volt. De korán keltem, és az út is - bárhogy nem vettem észre - kifárasztott, így rám fért egy korai lefekvés.
- Rendben.
Miután gyorsan letusoltam, szinte beledőltem az ágyba, és perceken belül mély álomba zuhantam. Azonban pont ezért, már hajnali négykor kipihenten keltem fel, és nem tudtam mit kezdeni magammal. Ha otthon lettünk volna, nyugodtan kimegyek az előszobába olvasni, de itt még véletlen sem szerettem volna zajt csapni, főleg, hogy fontos nap elé nézett a család. Így inkább mozdulatlanul feküdtem, majd előbújt belőlem a kisördög, ahogy Mark utolsó Koreában töltött estéje során. Most is kezembe véve a telefonomat, világítottam a még teljes sötétségben fürdő szobában.
Mark ágya mellé ülve, ismét az arcában kezdtem el gyönyörködni, ahogy pár napja. Még mindig nem tudtam betelni a szépségével és ártatlanságával. Napról-napra egyre inkább egy törékeny angyalnak tartottam, akinek most az átlagosnál is nagyobb szüksége volt rám.
- Jin… - kezdte volna, amikor felijedt, de én nem hagytam, hogy befejezze a mondatát. Hirtelen elfogott egy mélyről jövő vágy, és ajkamat az övére tapasztottam. Ugyan óvatosan, de elkezdtem csókolni azt, ami mámorító érzés lett volna, ha Mark nem marad mozdulatlan. Amikor elváltam tőle, és belenéztem a ledöbbent, és már szinte ijedt tekintetébe, tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Elárultam Markot, a legnagyobb szükségben, amikor a baráti támogatásom kellett volna neki, én nem tudtam megálljt parancsolni az érte dobogó szívemnek, és kihasználtam a kábult állapotát. Rossz ember voltam, aki nem érdemelte meg, hogy viszont szeressék. És Mark nem szeretett szerelemmel, ez most bebizonyosodott számomra, és az is, hogy mindent elrontottam. Mindent.
   - Szörnyen sajnálom – mondtam, mielőtt bármit is reagálhatott volna, majd kizárva a telefonomon az elemlámpa üzemmódot, visszamentem a pótágyhoz, amire igen nagy csattanással estem rá, mivel ügyesen felbuktam valamiben, ami valószínűleg az elhagyott méltóságom volt. Egy utolsó szemétnek éreztem magam, amikor könnytől áztatott szemeim felett ismét átvette az uralmat, álmaim mély tengere.
     
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. január 29., hétfő

Apaság 2/2 - Got7 - 2Jae fanfiction

Apaság

 2/2

A kép forrásáért kattintsatok IDE!




Jaebum:

- Apa, könyörgöm, vigyél el a vadasparkba! – Még keresztbe is tette a kezét a lányunk, aki három éves létére túlságosan jól tudta használni a női bájait.
- Kicsim, sajnálom, de nem. – Ezzel le is zártam volna a témát, de ő ezt persze nem így gondolta.
- Apuci nem ezt mondaná – nézett rám sértődötten.
- Csakhogy Apuci pont holnap viszi orvoshoz az öcsédet, és nem ér rá vadasparkozni, nekem pedig dolgoznom kell – magyaráztam neki, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Aham… Hát persze, mindig csak az öcsém – egyre durcásabb lett.
- Ne kezdd megint! Ugyanúgy szeretünk téged is, csakhogy te már szobatiszta, okos, ügyes nagylány vagy, míg ő alig öt hónapos.
- Ez nem ér. Ha én is bepisilek, akkor elvisztek a vadasparkba? – csillant fel a szeme.
- Nagyon vicces! – mentem vissza a konyhába, befejezni az ebédünket.
- Tényleg igaza van az óvodában pár gyereknek – a hangja hirtelen szomorú tónusra váltott, ami minden egyes hisztizésénél jobban fájt. Ilyenkor majd beleszakadt a szívem abba, hogy cserben hagyom, mint apuka, ahogy attól előre féltem, mielőtt gyermeket vállaltunk volna a párommal.
- Miben?
- Abban, hogy teljesen más, amikor az embernek rendes szülei vannak.
- Hogy érted, hogy rendes szülei? – Már párszor feljött ez a téma, de mindig csírájában elfojtottunk benne minden kételyt, hogy ő nem élhet teljes életet, mert két apukája van. Ez most azonban más volt, látszott, hogy telebeszélték a fejét, és hogy kezdi megfontolni mások szavait.
- Ha lenne egy anyukám, neki ugyanúgy lenne ideje rám és az öcsémre is. Egy anyuka elvinne vadasparkba, és együtt járnánk vásárolni, meg fodrászhoz, mint a barátnőim az ő anyukájukkal – lábadt könnybe a szeme, de most kivételesen ez sem hatott meg.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- De, komolyan gondoltam! – szinte kiáltotta mindezt, amivel végképp felhúzott.
- Menj a szobádba, és gondolkozz el a szavaid jelentésén, ifjú hölgy! – Nemcsak a hangomat, hanem a kezemet is felemeltem, amivel a szobája felé mutattam, ő pedig pityeregve elrohant.
- Minden rendben? – jött ki Youngjae a gyerekszobából.
- Ó, ne haragudj! Felkeltettem a kicsit? – ijedtem meg, hisz nagyon rosszul aludt az utóbbi napokban.
- Nem, bár tiszta apja, mindig akkor kezd el sírni, amikor én elaludnék. Tud időzíteni, mint te – mosolyodott el.
- Hát te sem tagadhatnád le, hogy a lányunk a te véred – jegyeztem meg komolyan. – Még, ha pont ezért is az egyetlen nő, akibe beleszerettem.
- Mi történt, Jaebum? – Tudtam, hogy most jön a szokásos, beszéljük ki magunkból az érzéseinket szövege. – Beszéld ki…
- Jó – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna a mondatot. - Kitalálta, hogy vigyem el holnap vadasparkba, mert már minden barátja volt, csak még ő nem.
- De holnap muszáj dolgoznod, nekem pedig a kicsit kell elvinnem az orvoshoz.
- Tudom, ezt próbáltam is elmagyarázni neki, erre megint a régi szövegével jött.
- Azzal, hogy ha lenne egy anyukája, akkor könnyebb lenne az élete – sóhajtott egyet, miközben elkezdte rázni a fejét.
- Igen, és az a legrosszabb, minél idősebb, annál jobban fájnak a szavai, hisz egyre inkább érti, mit is mond – vallottam be lefelé bámulva. – Én a csillagos eget is lehoznám neki, de ha mindig, akkor talál ki valamit, amikor az istenért sem jó az időpont, akkor mit csináljak? Bárhogy próbálok jó apa lenni, úgy érzem, mindig elbukom a teszten.
- De hát nincs semmiféle teszt – lépett közelebb hozzám, hogy megsimogassa a hátamat. – És nem csak próbálsz jó apa lenni, hanem az is vagy, a legjobb.
- Az te vagy, én csak kullogok utánad.
- Szívem, emlékszel az esküvői fogadalmadra? – kérdezte, amin meglepődtem.
- Persze.
- Azt mondtad, nekem adtad a szíved. – Erre csak bólintottam egyet. – De én, akkor már tudtam, hogy ez csak félig igaz, mert maradt még egy része, nem is kis része, amit a gyermekeinknek tartogatsz. Tipikusan az az apuka vagy, aki az égvilágon mindenét feláldozná a csöppségeiért. Ezért is mentem hozzád, Jaebum, mert még te magad sem tudod elképzelni, mekkora szíved van, de én mindig is tisztában voltam vele, hogy van hely három személy számára is. Sőt, ha lesznek unokáink, akkor nekik is. Mert te nagyon könnyen megszeretsz embereket - lásd a barátainkat -, és minél több embert zársz a szívedbe, az annál nagyobbá válik, és te is annál jobb ember leszel. – Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam, mert egy ilyen vallomásra nem tudtam mit mondani. – Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy végig nézhetem a fejlődésedet. És még hol van a vége, Drágám? Remélem, nagyon messze, mert nem kevés évet szeretnék melletted leélni, csakhogy tudd. Úgyhogy, ha lehet, ne fojtsátok meg egymást a lányunkkal – kérte legszebb mosolyát elővéve, mire száját gyors, szenvedélyes játékba hívtam.
- Choi, ti hárman vagytok a legjobb dolog, ami történt velem. – Bár sokkal többet érdemelt volna a gyönyörű szavai után, de tőlem most csak ennyi tellett.
- Reméltem is – nevetett, majd a kislányunk jelent meg, aki láthatólag szégyellte magát.
- Szeretnél valamit tőlünk? – kérdeztem.
- Sajnálom, Apa, hogy csúnya dolgokat mondtam. Nem adnálak titeket a világ legjobb anyukájáért sem. Biztos, hogy másabb a családunk, de nem rosszabb. Nagyon szeretlek titeket és a kisöcsémet is. Bocsánat, hogy mindig féltékeny vagyok. – Olyan megbánás tükröződött gyönyörű barna tekintetében, ami fájt, de közben borzasztóan jól is esett. Tényleg jó szülői taktika volt elküldeni, hogy maga jöjjön rá minderre.
- Büszke vagyok rád, Kicsim, hogy így gondolod – mondtam, miközben felkaptam a karjaimba, majd felültettem a konyhapultra.
- Szeretlek titeket, Apa és Apuci! – Majd egy csoportos ölelésbe vont minket.
- Ó, rohanok! – mondta Youngjae, amikor a pici elkezdett sírni.
- Na és, akkor jövőhéten sem tudtok elvinni a vadasparkba? – mosolygott rám ismét életvidáman a lányunk.
   - Jaj, te! – ráztam a fejem, majd olyan intenzíven kezdtem el csikizni, hogy jóízű kacaja megtöltötte az egész házat.


 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. január 26., péntek

Tört angol - MarkJin fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – A szerelmes dal


Jinyoung:

- Jinyoung, ha fenn vagy, gyere, mert kész a reggeli! – ordított Jaebum, mivel a szobámban bezárkózva ültem a félhomályban, néma csendben, mióta hajnalok-hajnalán kikísértem Markot a reptérre.
Szörnyen üres volt nélküle a szoba. Még egy hónapja el se tudtam volna képzelni, mennyire magányosnak fogom itt érezni magam, mivel nincs mellettem egy szobatárs. De ehhez az is kellett, hogy Mark több legyen ennél. Több, mint bárki a házban, és úgy ámblokk az életemben. Féltem a gondolataimtól és a szívemtől, így miután megpaskoltam kicsit az arcomat, hogy életet leheljek bele, kiléptem a szobám ajtaján.
- Milyen csini vagy! – jegyezte meg Jackson, mivel az egyik kedvenc ruhaösszeállításomban voltam, hogy Mark a lehető legjobb formámban lásson utoljára.
- Valakinek annak is kell lennie – néztem rá kissé megvetően, mivel a rövidnadrág, fekete atléta, térdig érő zokni és kócos haj megjelenése, minden volt, csak éppen jó látvány nem.
- Pontosan tíz perce keltem fel. Annyira én sem lehetek topmodell, hogy egyből gyönyörűen keljek. Élvezd ki azt a röpke fél órát, amíg jobban nézel ki nálam! – kacsintott, amivel azonnal oldotta a feszültségemet.
- Úgy szeretlek titeket! – jött a vallomásom, mert most az átlagosnál is jobban szükségem volt erre a két emberre.
- Mi is téged, de jól sejtem, hogy van valami, amit el akarsz nekünk mondani? – ült le Jaebum, miután az asztalra rakta a pirítóst és a lekvárt hozzá.
- Te mindig mindent jól sejtesz, ahogy te is, Jackson. Annyira igazatok volt velem és Markkal kapcsolatosan – mondtam köntörfalazás nélküle, miközben én is helyet foglaltam az asztalnál. – A többiek?
- BamBam és Yugyeom még alszik, Youngjae pedig már elment a stúdióba, úgyhogy csak a két legjobb barátod van itt, így ki vele! Bár, úgy hiszem, mindketten tudjuk Jacksonnal, hogy mit is szeretnél mondani nekünk – mosolygott rám Jaebum.
- Még szép, hisz már, akkor megmondtam, hogy vonzódnak egymáshoz, amikor először találkoztak. Beszéltük is tegnap Jaebummal, hogy ha most nem látod be, mit is érzel, hogy hazamegy, akkor tényleg menthetetlenül makacs vagy. De talán mégis van remény. Viszont tőled akarom hallani – nézett rám izgatottan, én pedig alig vártam, hogy még boldogabbá tegyem őket.
- Jackson, Jaebum, szerelmes vagyok Markba. Nem is akármennyire! Piszkosul beleestem ebbe a fiúba, és szabályosan fizikai fájdalmat okozott ma elengednem a repülőtéren. Már most megöl a hiánya. Teljesen belebolondultam, és félek, ha hazajön és elutasít, akkor tényleges bolondulásig fajulhat a dolog – hadartam mindezt ez huzamban, amire mindketten elkezdtek tapsolni, a tipikus „én megmondtam” arcukkal. De ennyire még sohasem érdemeltem ki ezt a reakciót tőlük.
- Olyan szép páros lesztek! – nézett rám ámuldozva Jackson. – Gyönyörűen paszol az arcotok egymáshoz. Aj, illegálisan nyomjátok majd. De ez így szép és jó. Nem is adnánk Marknál csúnyább és rosszabb embernek Jaebummal. Azért a te esetedben egy igen magas szintet kell ütnie annak, akit elfogadunk. Igaz? – bökte meg a mellette ülőt.
- Így van! Örülök, hogy végre boldog vagy. – Tudtam, hogy így van, de attól még a tekintete felfedte a szívének fájdalmát, miként futott át az agyán, hogy ő Youngjaeval talán sohasem lesz egy pár.
- A saját szüleim nem mondanának ilyen beszédet, Jackson, ezért is imádlak – fogtam meg a kezét, amit visszaszorított. – És neked is itt az idő, Jaebum. Érzem – fordultam a másik barátom felé.
- Na jó, miről maradtam le? – nézett kérdően felváltva rám és Jaebumra Jackson.
- Mondjuk úgy, Jackie, hogy nem csak Jinyoung vonzódik a pasikhoz, és, amilyen marha vagyok, a legjobb barátomba szerettem bele, amikor megszületett a JJ Project – vallotta be, maga elé meredve.
- Mi van?! – Jackson olyan szinten megdöbbent, hogy tátott szájjal próbálta a fejében összerakni a dolgokat. – Szóval itt a háttérben beszéltük, milyen jó lenne már, ha Jinyoung összejönne végre Markkal, miközben te azóta szerelmes vagy belé, hogy összeraktak titeket? Menten dobok egy hátast, ami előtt nem ártana melegíteni, úgyhogy te leszel a hibás, ha meghúzódik a hátam.
- Nyugi, Jackson, nem vagyok szerelmes Jinyoungba! Kicsit félreértelmezted a dolgokat – emelte fel maga elé védekezően a kezét Jaebum.
- Jesszus, ugye, akkor nem belém? Mármint tudom én, hogy piszok jóképű vagyok, de, haver, én nem vonzódok a pasikhoz, még hozzád sem, bárhogy helyes vagy – szabadkozott feleslegesen.
- Néha túlzottan nehéz a felfogásod, Jackson… - ráztam a fejem.
- Ja, akkor nem is én vagyok az illető?
- Nem.
- Ez egyszerre megnyugtató, de közben sértő is az önbecsülésem számára – tette keresztbe a kezét.
- Nem lehetsz mindenkinek az esete, te lüke – kacagtam egy jót.
- Dehogynem! Te is titkon belém vagy szerelmes, csak ezt rávetíted Markra, ha már engem nem kaphatsz meg. Pedig, Jinyoung, téged még úgyis elvinnélek egy körre, hogy heteró vagyok – kacsintott, amivel egyre nagyobb nevetést váltott ki belőlem. Úgy imádtam ezt az embert, hogy arra szavak sem voltak.


- Ez szörnyen jól esik, Jackson. Szerintem ezt ki is használom, mielőtt Mark vissza nem jön, hisz még nem vagyunk együtt, úgyhogy ez nem számítana megcsalásnak – mentem bele a játékba.
- Nem bizony, és legalább tapasztalatot is szereznél. Hidd el, nem bánnád meg! – szemezett velem.
- Esküszöm, hogy felizgult – rázta a fejét Jaebum.
- Fel hát! Nézz már rá, azért neked végképp látnod kell, milyen szép! Komolyan, annyi csaj bújhatna el mögötted, Jinyoung, hogy csak na! Tényleg, ha le kéne feküdnöm egy pasival, az csakis te lennél. Úgyhogy igenis áll az ajánlatom. Esetleg a következő szülinapodon is fel is használhatod ezt az ígéretemet. Kuponkártyát is írok, meg minden, és akkor váltod be, amikor csak akarod – olyan komolyan beszélt, hogy még egy kicsit elhittem, sőt, szerintem ő maga is elhitte, hogy nem viccelt.
- Rendben, Jackson, várom a kuponkártyát. Mindenképp felhasználom, addig éljek! – tettem pontot a dolog végére. – Egyébként, téged még nem is ismert Jaebum, amikor megalakult a JJ Project, így te, hogy lehetnél az, akibe belezúgott?
- Részletkérdés. Ó! – kapott a fejéhez. – Youngjae… Hát persze. Ki mást is szeretnél? Hisz olyan szikra van a levegőben köztetek. Meg másra nem is nézel úgy – esett le neki is.
- Igen. Remélem, nem fáj nagyon, Jackie, hogy nem te vagy nálam a befutó – veregette meg a vállát Jaebum.
- Túlélem! Viszont így mi lesz velem? Tudom, hogy nektek már nincs szerződésetek arról, hogy nem lehet párotok, de attól még reménykedtem benne, hogy együtt szenvedünk majd szerelemhiányban. Erre mindketten bepasiztok, ráadásul házon belül… Nem fogok kibírni ennyi szexuális feszültséget. – Ki is rázta a hideg.
- Jó reggelt! - lépett ki BamBam és Yugyeom a közös szobájukból.
- Mondjátok, hogy nem vagytok szerelmesek egymásba! – támadta le őket Jackson a kérdésével.
- Én nem tudok róla – ráncolta a homlokát álmosan BamBam. – És te, Yugyeom?
- Hm… - A szemét alig bírta kinyitni, nemhogy még válaszoljon is.
- Akkor megnyugodtam – dőlt hátra Jackson.
- De miért kérdezel ilyeneket? – lett azonnal izgatott BamBam, miközben odajött hozzánk. – Csak nem? Na, várjatok, két tippem is van. Jinyoung végre rájött, hogy szereti Markot, vagy Jaebum most már rászánta magát, hogy bevallja az érzéseit Youngjaenek.
- Azta, te aztán képben vagy! – bólogattam elismerően.
- Micsoda?! Ki szerelmes kibe? – nyitotta ki végre rendesen a szemét Yugyeom. – Én ezekről eddig miért nem tudtam?
- Mert nem figyelsz a részletekre, pedig annyira egyértelmű volt mindkettő. Mármint, nekem igen – mosolygott büszkén BamBam. – Na, de melyikről van éppen szó?
- Mondjuk úgy, mindkettőről – felelte Jaebum.
- Á, én már tudom is, hogyan tálald Youngjanek a dolgot! Viszont nem mondom el – fordultam felé.
- Azzal úgy sokra megyek – húzta fel a szemöldökét.
- Hidd el, tényleg sokra fogsz! – hagytam annyiban a dolgot, és inkább a közben kihűlt pirítósok felé vetettem egy pillantást, majd amint kettesben tudtam maradni Jacksonnal, beavattam a kis tervembe.

- Zseniális lett! – tapsoltam Jaebumnak, miután felénekelte azt a szerelmes dalt, amit a fiúknak írt. Ez nem volt szokása, de most mégis úgy érezte, hogy kell lennie egy saját verziójának is, én pedig közben elküldtem a figyelmeztető üzenetemet Jacksonnak.
- Köszönöm szépen.
- Látszik, hogy tiszta szívedből írtad.
- Ne viccelj! Több évnyi elfojtott szerelmet adtam ki magamból benne. Most, hogy itt van velem egy szobában, néha úgy érzem, megfulladok, hogy meg akarom csókolni, vagy legalább is mellé feküdni, és magamhoz ölelni, olyan szorosan, ahogy csak tudom. Éjszaka, mikor felkelek, az egyenletes légzése az, ami mindig eszembe juttatja, hogy tényleg ott van velem, nem csak képzelődöm – fakadt ki mindez belőle.
- Miért képzelődnél? – kérdeztem, miközben próbáltam az arcára koncentrálni, hogy ne lássa meg rajtam, hogy az üveg túl oldalán mi történik közben.
- Mert olyan szürreális olykor az egész, hogy előttem a tökéletes férfi, de mégsem lehetek úgy vele. Túl szép és közben túl kínzó a kapcsolatunk, és nem egyszer van az a rémálmom, hogy mindent bevallok neki, mire ő eldob magától. Pedig tudom, hogy nem tenné ezt. Ezért, amikor felkelek, és hallom, hogy ott szuszog pár méterre tőlem, igyekszem a gyorsan dobogó szívemet azzal nyugtatni, hogy sohasem veszíthetem el. De talán tényleg nem kéne megtudnia, hogy szerelmes vagyok belé, mert akkor kellemetlen helyzetbe hoznám. A szentségit! Bár ne lennék meleg! De közben mégsem akarom az iránta érzett szerelmemet elveszíteni. Ez a kínzó vágy bárhogy megöl, egyben éltet is. Sokszor csak Youngjae éltet. Ha végtelen ilyen szerelmes dalt írnék, sem tudnám sohase kifejezni, még csak a töredékét sem annak, mit érzek iránta – hajtotta le a fejét.
- Azért ezt a dalt meghallgathatnám, ha már rólam írtad? – kérdezte Youngjae a mikrofonba, mire Jaebum megfordult, és ledöbbenve realizálta, hogy az üveg túloldalán mindvégig ott állt a szerelme, akit Jacksonnal csaltam oda. Majd arról is megbizonyosodott, hogy végig ki volt hangosítva, így a másik szobában mindent hallottak Jackieék.
- Youngjae… - kezdett bele, de a másik leállította.
- Csak indítsd el a számot! – Nem tudtam eldönteni, hogy ideges, mérges, vagy épp meghatódott, de talán egyszerre mindhárom.
Jaebum nem is akadékoskodott, azonnal bekapcsolta a dalt, úgy, hogy mi és ők is hallhassuk. Miközben Youngjae arca egyre inkább lekonyult, és még könnyek is szöktek a szemébe, nem tudtam, hogy most örömében vagy bánatában érzékenyült el. Láthatólag Jaebum is ideges volt, mi az hogy, úgy remegett, mint egy kocsonya. Már szinte számoltam visszafele a másodperceket a dal végéből, hogy végre megtudjuk, miként reagál rá Youngjae. De mielőtt bármit is szólt volna, közelebb lépett az üveghez, majd a kezét nekinyomva, várta, hogy Jaebum is hasonlóan tegyen. Nem is kellett több a barátomnak, bár remegve, de igencsak gyorsan érintette meg az üveget, pont ott, ahol a túloldalt a szerelme keze érte azt.
- Szeretlek, te lüke! Régebb óta, ahogy azt el tudnád képzelni – mondta Youngjae, bár most nem volt mikrofon a közelében, de olyan erősen artikulált, hogy le tudtuk olvasni a szájáról. – Gyere ide! – intett a szabad kezével, és Jaebum, mintha rakétából lőtték volna ki, már rohant is át, én pedig - ugyan lassabban -, de követtem őt.
- Mi tartott ilyen sokáig? És meddig húztad volna az időt, ha Jinyoung és Jackson nem csalnak ide? – kérdezte a szerelme, miután megragadta Jaebum kezét.
- Fogalmam sincs. Én nem is sejtettem, Youngjae. Hisz soha sem vetettél szemet egy pasira sem. Ráadásul több énekesnőnek is hordod a tárcádban a képét, akikért rajongsz. Arról ne is beszéljünk, mennyire elámulsz egy-egy csinosabb csajtól, aki elmegy melletted. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne esélyem – hadarta izgalmában, és látszott, hogy még most sem hiszi el, hogy tényleg van.
- Tény és való, hogy nem vetem meg a nőket, de, Jaebum, néztem én valaha nőre úgy, mint rád? A másik pedig, az meg sem fordult a fejedben, hogy azért nem vetek szemet pasikra, mert senki sem tudja felkelteni az érdeklődésemet, amikor te ott vagy az életemben? – simította meg óvatosan Jaebum arcát, aki így még inkább szótlan volt. – Te Lüke! Hisz kicseszett ship nevet is adtam magunknak! Azt hittem, a 2Jae-ból rájössz, milyen érzéseket is táplálok irántad.
- Én egy hatalmas nagy marha vagyok. Sohasem gondoltam ezekbe így bele. Egyszerűen nem mertem reménykedni abban, hogy tudnál úgy is rám nézni, mint a párodra, nem csak a legjobb barátodra – vallotta be. – Meg sem fordult a fejemben, hogy rád erőltessem magam. Még olyan verzióra is gondoltam, hogy annyira félnél elveszíteni - mivel én vagyok az egyedüli közeli barátod -, hogy azt hazudnád, te is szeretsz, és belekényszerítenéd magad egy kapcsolatba velem.
- Látszik, hogy jól ismersz, mert tényleg képes lettem volna ilyesmire, hogy ne hagyj el, de közben mégsem látsz teljesen belém, mert, akkor már rég tudtad volna, hogy a szívem csak érted dobog. Ha kell, minden énekesnőnek kidobom a képét a pénztárcámból. A női idoljaim sokszor csak a kapaszkodóim voltak, hogy ne adjam fel a hitem, hogy jöhet még valaki, akit legalább fele annyira képes leszek szeretni, mint téged, Jaebum. De, úgy veszem észre, hogy mégsem kell egy félmegoldással beérnem. A dalt pedig mindenképp énekeld fel velem a szólóalbumomra! – nézett rá szerelemittasan, amitől még az én szívem is olvadásnak kezdett, és odaosontam Jacksonhoz, akivel elismerően egymásra néztünk, majd hátulról átkarolva a másikat, jobban vártuk a csókjelenetet, mint bármelyik filmben.
- Nem kell bizony, ahogy nekem sem. Végre nem fog tovább emészteni ez a kínzó vágy az irányodba. A duett pedig túl jól hangzik
- Akkor végre megcsókolnál már? – várta a reakcióját, a rá jellemző ragyogó mosollyal.


- Meg bizony! – Majd jobb kezével szerelme arcát megfogva, húzta kicsit közelebb magához, és végre megtörtént az, amire mindketten vágytak, ajkaik oly sok vágyakozással teli év után, csatára hívták egymást. Nem is akármilyen csatára. Mi bárhogy nagyon vártuk Jacksonnal, úgy eldurvult a helyzet hirtelen, hogy megilletődve magukra hagytuk a fiatalokat.
- Egy zseni vagy, Jinyoung! Remek volt ez az idecsalós ötlet. Ezért még egy életen át hálásak lesznek neked, de érthető. És köszönöm, hogy engem kértél meg, hogy segítsek. Remek volt egy ilyen szép dolog részének lenni – ölelt át.
- Most már csak a saját szerelmi életemet kéne megoldanom – sóhajtottam egy mélyet.
- Szólj, ha abban is kell segédkeznem! Szívesen teszem. Ja, és a kuponos ajánlatomról se feledkezz meg! – kacsintott.
   - Jackson… Jackson… Hogy te sohasem változol! De ne is, mert így szeretlek. – Majd egymást átkarolva indultunk megkeresni Yugyeomot és BamBamet.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)