2018. június 23., szombat

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Vele haltál




Yugyeom:

A temetés napján, mintha megtisztultam volna. Akkor fogadtam el azt a tényt, hogy bár tényleg örökre velem marad BamBam, most már egyedül kell tovább álmodnom mindazt, amit együtt képzeltünk el, és ezen álmokat valósággá váltanom. Nem volt nap, hogy ne az ő arca lett volna az első és az utolsó gondolatom, amellett, hogy mindenről ő jutott eszembe. Amikor a recsegő ágyamra ültem le, mindig hallottam a fejemben, hogyan panaszkodik, hogy ő olyan vékony, hogy elfújja a szél, de az ágyam még alatta is hangokat ad ki. Aztán ilyenkor felhozta anyáékat, hogy ők is támogatnák már egy új ágy beszerzését, én viszont hajthatatlan voltam ezen a téren. Bár pont az elmúlt hónapokban jött az elhatározásom, hogy most már tényleg be kéne ruházni egy új bútordarabra. Korábban szimplán szentimentális kötődés miatt akartam megtartani az ágyat, hisz rajta feküdve nőttem fel, de most már sokkal többet jelentett. Ez az ágy volt, amin elvesztettük BamBammel a szüzességünket, és akkor épp nem érdekelt egyikünket sem, mennyire recseg alattunk. Úgy éreztem, ha a közeljövőben új ágyat veszek, akkor BamBamet és minden közös emlékünket elárulom. Ez a recsegés újabb és újabb múltbéli foszlányokat tárt elém, amikre szükségem volt, hogy emlékeztessenek rá, a szerelmünk igazabb, mint bármi az életemben, és nem csak a múltban volt. Tudtam, hogy idővel meg kell válnom ettől az ágytól, és azt is, hogy majd tudni fogom, amint felébredek azon a bizonyos napon, hogy most jött el ennek az ideje.
A táncolás volt a fő mentsváram, amibe újból teljesen belevetettem magam. Semmi sem tudta betölteni a mellkasomban lévő űrt, és a tánccal sem elfeledtetni akartam a fájdalmamat, hanem kitáncolva magamból, egy jó dologgá átalakítani, valamivé, amire nemcsak én és a családom, hanem a szerelmem is büszke lehet. Szerencsére nem mondtam vissza azt a táncfellépést, amire Jungkookkal együtt gyakoroltam, épp ezért volt előttem egy dátum, ráadásul egy rohamosan közeledő időpont, amire készülhettem. Azt olvastam, hogy azoknak, akik öngyilkosságon gondolkodnak, az egyik legjobb módszer, hogy ne tegyék meg, az, ha kitűznek maguk elé olyan dátumokat, eseményeket, amiket várnak. Előttem most ez volt az elsődleges esemény, amire készültem.

A reflektorfényben életem legjobb alakítását nyújtottam. Féltem, hogy besokallok, amint arra a színpadra állok, amin épp voltam, mikor BamBam összeesett, de szerencsére nem így lett. Mielőtt bárki lett volna a nézőtéren, lefeküdtem arra a részre, ahol ő feküdt öntudatlanul, és beszélni kezdtem hozzá.
- Itt vagy, érzem. Lehet, hogy a spárga ugrásom nem lesz a legtökéletesebb, de a forgásaimmal kárpótolni foglak, úgyis azok a kedvenceid tőlem. És csak a te kedvedért, kicsit jazzesebbre vettem a stílust. Bár tudom, hogy végig kísérted, hogyan gyakorolok az elmúlt két hétben, de nehogy azt hidd, hogy már mindent láttál! Igenis képes vagyok még neked is meglepetést okozni. De légyszí, most ne késs el! Még egyszer nem tudom nélküled végig csinálni, és nem is akarom. – Valaki ekkor kicsapta a nézőtér ajtaját, pont olyan sebességgel, ahogy, akkor ő, mikor rohant hozzám. Éreztem, ez egy jel volt, hogy most időben megérkezett. – Szeretlek! – suttogtam, majd elindultam az öltözőbe, mielőtt bárki is veszekedni kezdett volna velem.
Tudtam, hogy képes leszek mindenkinek meglepetést okozni, de hogy még magamnak is, azt azért nem. Egyfajta euforikus érzés járta át a testem minden egyes szegmensét a szólóm alatt. Talán ilyen az, ha valaki egy szellem kíséretében táncol? Bármi is történt pontosan, tudtam, hogy BamBamhez köthető, és hogy együtt érdemeltük ki az álló közönséget.


- Megcsináltuk – mondtam halkan, mikor lefele jöttem a színpadról, és már alig vártam, hogy a családom gratulálhasson nekem. Az a büszkeség és meghatottság, amivel fogadtak, a mindenséget jelentett, akkor nekem.
De mégis volt egy hiányzó darabja a puzzlenek, még hozzá Jungkook személyében. A temetés óta mindig fel akartam hívni, főleg miután megtudtam, hogy mi történt az anyukájával, de egyszerűen képtelen voltam rá. Akárhányszor tárcsáztam a számát, mindig remegni kezdtem, és egyfajta pánikrohamot kaptam. Egy ideig nem értettem, miért pánikolok tőle, de aztán Jinyoung elültetett valamit a fülembe, amiben úgy hittem, van némi igazság. Azt mondta, szerinte nem Jungkooktól félek, hanem attól, hogy megfertőzöm a visszaszerzett boldogságát, amit tényleg nem szerettem volna semmi pénzért sem.
Most azonban itt állt előttem, még hozzá a védelmembe szállt a három legbunkóbb évfolyamtársammal szemben, akik közölték, hogy csak azért válogatnak majd be, mert BamBam miatt megszántak. De mielőtt kiállhattam volna magamért, Jungkook kijelentette, hogy több tehetség szorult belém, mint hármójukba együtt, amivel szótlanná tett. 
- Jungkook, hagyd, nem ér ennyit! – mást nem sikerült kipréselnem magamból.
- Láttalak ám titeket. Az egyikőtöknek olyan merev a háta, mint egy nyolcvanéves mamának. A másikótok nem tudja száz foknál feljebb lendíteni a lábát, vagy ha igen, akkor jól titkolja. Neked pedig inkább nem értékelném tripla forgásaidat, mert szerintem nem direkt a sarkadon akartad őket kivitelezni. – Köpni-nyelni nem tudtam, honnan jött ez a kurázsi belőle. Olyan domináns oldalát tárta fel előttem, amiről valószínűleg saját maga sem tudott.
- Jaj, jössz te itt a flancos kis beszédeddel, úgy, hogy valószínűleg semmit sem értesz a táncoláshoz. Menj vissza a könyveidhez, vagy szopd le ezt a faszt, ha már megszántad ezt a buzi gyökeret, akitől legszívesebben sugárba hánynék. Igen, én sohasem szívleltelek, Yugyeom, most meg aztán végképp nem. – Ettől az illetőtől pont nem lepődtem meg ezen az alpári nyelvezeten, de Jungkook ökölbe szorított kezén, amit erőteljesen az orrának vágott, már igen. Sőt, erre még rátett egy lapáttal, és ágyékon is rúgta. Én pedig csak kikerekedett szemekkel néztem a történéseket.
- Én is hasonlóan görnyedtem össze a „csodás” táncelőadásaitoktól. Biztos vagyok benne, hogy protekciósok vagytok, ami szerintem egy művészeti suliban még gázabb, mint bárhol máshol. És nyugodj csak meg, visszamegyek a könyveimhez! Az pedig, hogy laikusként is szembeötlő számomra a tehetségtelenségetek, mindent elárul arról, mennyire nincs itt a helyetek. Egy jó tanács. Váltsatok sulit minél előbb! Találjátok meg a saját utatokat! Nem baj az, ha táncoltok, de nem ilyen helyen kellene, hanem egy fél amatőr társulatnál. – A fiúk nem mondtak semmit, inkább meghunyászkodva elmentek, így kettesben hagyva a megmentőmmel.
- Jungkook, én nem is tudom, mit mondjak – kezdtem zaklatottan.
- Nem kell mondanod semmit, nekem viszont igen. Zseniális voltál. Tudom, hogy neki táncoltál, és azt is, hogy büszke most rád. Megérdemled, hogy részt vehess azon a tánctáboron. Nincs igazság, ha nem kapsz helyet – őszinte csodálattal mondta mindezt, és hirtelen eltűnt a harag a tekintetéből.
- Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy az életem része légy – jött tőlem a vallomás.
- Érdekes, én is pontosan ugyanezt gondolom.
- Köszönöm, hogy megvédtél. – Egyszerűen muszáj volt magamhoz ölelnem. Talán túl erősen szorítottam, viszont úgy vettem észre, hogy nem bánja, sőt, a gyorsan dobogó szíve azt sejttette velem, hogy külön örült neki.


- Ez csak természetes. Inkább nem méltatnám szóra, amit az a srác mondott.
- Rendben, de azt azért mondd el, miért jöttél el! – Muszáj volt már az elején kitérnem rá, bár a remegő hangom valószínűleg elárulta, hogy kicsit félek a válaszától, amit tényleg Jinyoung elméletével tudtam csak magyarázni. – Mármint nem is igazán a mai napra gondoltam, hanem a temetésre – tisztáztam a dolgot.
- Mert tudtam, hogy szükséged van rám – suttogta.
- De anyukád… hallottam, hogy felébredt. Mellette lett volna a helyed. Biztos, hogy az volt életed legszebb napja, hisz visszakaptad őt annyi idő után – továbbra sem tudtam fékezni a hangom remegését.
- Viszont te pont akkor vettél végső búcsút a szerelmedtől.
- De nem kellett volna emiatt elrontanod azt a napodat. – Annyira fájt, hogy miattam ezt tette.
- Akkor rontottam volna el, ha nem megyek el. Amúgy is, kellett nekik egy kis egyedüllét apával kettesben. Viszont nem ez volt a fő oka, hogy ott voltam.
- Hát akkor? Nem tudom, mi késztethetett arra, hogy besötétítsd azt a napot, amire több, mint egy éve vártál – képtelen voltam megálljt parancsolni a lelkemen ólálkodó bűntudatnak.
- Szerintem vannak olyan emberek, akiknek rá kell találniuk a másikra, és egy életen át kitartaniuk egymás mellett, vagy legalább is a halálukig. Te így tettél BamBammel, és én csak remélni tudom, hogy még ha nem is ugyanolyan, de hasonló szerepet töltök majd be egyszer a szívedben. Mert te számomra már a világot jelented a szüleimmel együtt, Yugyeom. – Mindezek hallatán az összes erő kiment a lábaimból, és összerogytam előtte, mert egyszerűen méltatlannak éreztem magam ilyen szavakhoz.
- Jungkook… - kezdtem volna bele, miután leguggolt elém, de belém fojtotta a szót.
- Szeretném, ha ott lennénk egymásnak életünk legszebb és legrosszabb napjain, még akkor is, ha ez a kettő egybe esik, mint a temetés napján. Mert az én legszebb napjaim most már nem lehetnek teljes egészek nélküled, és remélem, már a tieid sem nélkülem. A rosszabb időszakainkban pedig támogathatjuk a másikat. Én, ha kell, minden reményemet neked adom, csak adj egy esélyt! Engedj újra közel magadhoz, Yugyeom! Könyörgöm, ne lökj el! Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. – A szavai súlyát az arcán legördülő könnycseppek tették még jelentőségteljesebbé.
- Miért kaptam két ilyen remek személyt az életembe, mint te és BamBam? – tettem fel végre hangosan is azt a kérdést, ami a legtöbbször járt a fejemben az elmúlt két hétben. - Egyikőtöket sem érdemeltem meg. De miután BamBam részben az én hibámból halt meg, így nem hagyhatom, hogy te tovább szenvedj – mondtam szintén sírva.
- Nem a te hibádból halt meg, ezt te is tudod. És ha csak szánalomból kapnék tőled esélyt, akkor inkább ne! Nem akarom, hogy magadra erőltess. Ha nem tudsz sohasem szerelemmel szeretni, elfogadom, hogy csak barátok maradunk. De, ha úgyis inkább teher lennék az életedben, egy szánalomra méltó személy, akit félsz lerázni, akkor most búcsúzzunk el végérvényesen egymástól. – Annyira félreértett, amit rögtön tisztázni akartam.
- Ilyet ne is mondj! Szeretlek, Jungkook. Nem szerelemmel, de hiszem, hogy ez lehet több is annál, csak adj egy kis időt, kérlek! – könyörögtem neki, mert tudtam, hogy szüksége van rám, nekem pedig még annál is inkább rá.
- Hát persze, hogy adok, amennyire szükséged van. Csak tudnom kellett, hogy van-e még esélyem.
- Kinek lenne, ha neked nem? – kérdeztem őszintén, hisz, ha volt esély arra, hogy valakinek teljes egészében odaadjam a szívem azon részét, amit nem vitt magával BamBam, az csakis ő volt.
- Viszont, mint barátra, már most is szükségem lenne rád. Hiányoztál az elmúlt időszakban. Nem voltak ugyanolyanok a táncpróbáim nélküled – vallottam be.
- Örömmel támogatlak, mint barát.
- Ma este nyolckor ráérsz? – kérdeztem.
- Igen, miért?
- Majd megtudod. Nyolckor találkozzunk nálatok!

Régen jártam már Jungkookék házánál, de jól esett visszatérni erre a környékre. Azonban valamiről elfeledkeztem, hogy otthon lehet az anyukája, így megilletődve álltam a nő előtt, amikor ajtót nyitott nekem.
- Jó napot! – nyújtottam a kezem, mire ő magához ölelt. Belőle is, akárcsak a fiából, egyszerűen áradt a szeretet.
- Szervusz, Yugyeom! Örülök, hogy végre megismerhetlek. Gyere csak be! – invitált be a házba, ahol ugyan már voltam párszor rövid ideig, de mégis, mintha egy teljesen új helyre érkeztem volna. Akkor csönd és üresség fogadott, míg most egy élettel teli otthonba léptem be.
- Nem is tudom, mit mondjak – kezdtem félénken. – Nagyon örülök, hogy felébredt. Rossz volt önt úgy látni – utaltam a kómás időszakára.
- Ó, tényleg! Hisz te sokat láttál úgy. De igazán mégsem láttál, csak most. Az csak egy félig élő test volt. Most azonban újra önmagam vagyok.
- Van benne igazság. - Tényleg összehasonlíthatatlan volt ez a mosolygós nő, azzal, akit annyiszor láttam a kórházban. - Egek, mennyi könyv! – szúrt szemet hirtelen három óriási könyvespolc, amik dugig voltak pakolva könyvekkel.
- Te szeretsz olvasni? – kérdezte kíváncsian.
- Öhm… Nem mondanám, hogy sokat szoktam. Ami könyveket olvastam, nem fogtak meg igazán – vallottam be, bevállalva azt, hogy ezzel mínusz pontot szerzek nála, hiszen tudtam, hogy irodalomtanárként mennyire fontosnak tartja az olvasást.
- Talán valójában nem is olvastál könyvet – jegyezte meg.
- Azért annyira műveletlen nem vagyok, hogy egy könyvet sem olvastam – esett rosszul a feltételezés.
- Nem úgy értettem, drágám! – A drágám megszólítás viszont nagyon is jól esett. – Szerintem addig nem olvasott valaki igazán, amíg legalább egy olyan regényt nem talált, ami alatt és után elakadtak a szavai, mert olyan mély hatással volt rá, hogy képtelenség lett volna szavakba önteni a jelentését.
- Ó! – így mindjárt más volt, amit mondott. - Ebből a szempontból én tényleg nem olvastam még könyvet – láttam be.
- De valószínűleg fogsz, ha továbbra is Jungkook barátja maradsz. Mert ő nem hagyja ám, hogy kimaradj a jóból – kacsintott egyet, amin jót bazsalyogtam. – Egyébként ne félj barátkozni vele, csak azért, mert nem biztos, hogy viszonozni tudod az érzéseit!
- Én nem félek – hazudtam átlátszóan.
- Dehogynem! Én jó emberismerő vagyok, amint szóba hoztam, egyfajta rettegés jelent meg a tekintetedben. És nem éppen egy bérgyilkost neveltem, hogy így félned kellene tőle. A másik pedig, hogy érthető okokból, de nem kerested, amióta bekövetkezett a szörnyű tragédia, amiért fogadd őszinte részvétemet! – fogta meg a kezemet pár másodpercre, és máris tudtam, honnan ered az a mélyről fakadó törődés, amit Jungkookban véltem felfedezni.
- Köszönöm szépen! Egyébként mit csinál a fia?
- Épp nagyban dolgozik valamin, aminek a kilétéről még én sem tudok, de biztosan zseniális lesz, hisz az én fiam csinálja – felelte büszkén.
- Ebben egyetértünk.
- Kicsim, Yugyeom már vár! – kiáltotta el magát.
- Ó, nem is hallottam a csengőt! – szabadkozott. – Annyira elmerültem a titkos projektemben.
- Semmi baj, szóval tartottam – mosolygott rám az édesanyja, akitől el is köszöntünk, majd útnak indultunk.
- Merre megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Elviszlek az egyik legszemélyesebb helyemre, ami BamBammel nagyon különleges volt számunkra.
- Ó, ez igazán megtisztelő.
- Te tisztelsz meg a barátságoddal.
- Kérlek, ne kezdd megint, hogy nem érdemled meg, hogy itt vagyok neked!
- Nem kezdem – emeltem fel a két kezemet. – De attól még magamban igenis megjegyeztem.


Mikor odaértünk a fánkhoz, nem mondott semmit a belevésett neveinkre, csak óvatosan végig simította a kezét rajtuk, majd magához ölelt, ahogy nemrég az anyukája. Ezek után pedig elővettem a pokrócot, amit magammal hoztam, és szétterítve a földön, ráfeküdtem, ő pedig mellém.
- Tudom, hogy BamBam is ott ragyog fenn az égen, de csak azok láthatjuk, akik tiszta szívünkből szerettük őt – törtem meg a némaságot.
- Ez esetben a legszebb és legfényesebb csillag BamBam, amit a szemed lát. Bár őt nem a szemeddel kell látnod ezután, hanem a szíveddel.
- Ez igaz. Egyébként, írtam neki egy verset.
- Tényleg? – lepődött meg, de annyira nem tudott, mint én saját magamon, mikor ihletett kaptam.
- Igen, és szívesen elmondom. Viszont ne várj semmilyen nagy durranást! Én nem vagyok költő, és még csak nem is szoktam verseket olvasni, de ez a pár sor azóta sem hagyják el a fejemet, amióta kipattantak onnan. – Már szinte betegesen mondogattam magamban újra és újra a saját kis költeményemet, ami minden hibájával együtt szörnyen sokat jelentett nekem.
- Hadd halljam!

Csillagok közt szállnék a végtelen égen;
Veled, de mégsem úgy, mint régen.
Olykor úgy érezzük, hogy elrohannak az évek.
Pedig mi rohanunk el egymás mellett minden évben.

Tavaly te voltál a gyorsabb, most én értem előbb célba.
De mi is a cél, elmondanád, vagy inkább nézek egy csillagra?
Egy csillagra, minek a nevét sem tudom.
Egy csillagra, miben hinni már nem tudok.

A nevedet kántálom, miközben a csillagot bámulom.
A csillagot, amit oly szépnek látok.
De a csillag rám se hederít, sehova nem repít.
Nem mondja: Soha, ne hagyj itt!

Pedig elhagynám érted azonnal, Drágám.
Hisz, amire vágytál, eljött most hozzám.
Kérlek, gyere értem, mert egyedül félek!
Így azt kívánom tőle, élj újra, de most mindörökre!

- Ez gyönyörű. Nem érdekelnek a szószámok, se a ritmikája. Tényleg gyönyörű, és úgy tökéletes, ahogy van – mondta büszkén.
- Köszönöm. Ezen a téren a te véleményed az, amire a leginkább adok – vallottam be.
- Ez sokat jelent nekem.
- De most kérlek, mesélj te! Mindent hallani akarok arról, hogyan ébredt fel édesanyád – kértem, mert szörnyen furdalt a kíváncsiság.
Miközben hallgattam Jungkookot, próbáltam az agyam távoli zugába száműzni azt a tényt, hogy miközben ő ezeket a gyönyörű perceket élte át, én épp a szerelmem temetésére készültem, és mély letargiában voltam. Egyszerűen ittam a boldogságtól ittas szavait. Annyira megérdemelte, hogy ilyen életvidám legyen.
Azonban, miután kiveséztük az ő szeretettel teli perceit, magam sem tudtam, miért, de egyszerűen kibukott belőlem egy vallomás.
- Majdnem öngyilkos lettem – jöttek a semmiből a szavaim.
- Tessék? – ült fel ijedten. – Yugyeom, megijesztesz.
- Semmi baj, mint láthatod, nem lett belőle semmi – mosolyogtam rá, bár több fájdalom volt ebben a gesztusomban, mint boldogság.
- Ezzel ne viccelődj, kérlek! – volt továbbra is komoly.
- Rendben.
- De hogyan? Mikor? És miért? – ömlesztette a kérdéseket felém, amit megértettem, nagyon ráhoztam a frászt. Hasonló helyzetben én sem tettem volna másként.
- A temetés előtti napon. BamBam édesanyja elhozott egy levelet, amit a fia írt nekem, még a halála előtt. Ennek a tartalmáról nem vagyok képes beszélni, de egy nap ígérem, megmutatom neked – tettem hozzá, mert tudtam, hogy el fog jönni ez az idő is.
- Ez sokat jelent számomra.
- Miután elolvastam, rémálmom volt, amiben a legfontosabb közös emlékeinkből kitörlődött BamBam, mintha ott sem lett volna. Egyszerűen képtelen voltam elviselni azt a tényt, hogy még ha ezekben az emlékeimben továbbra is velem lesz, a jövőben már nem. Ide jöttem, ehhez a fához – mutattam a belevésett neveinkre. – El akartam vágni az ereimet.
- Ezt hallgatni is szörnyű – vallotta be, miközben egy mély sóhajtás kíséretében összeszorította a szemét.
- Tudod, mi az igazán érdekes? Egy pillanat alatt észhez tudott téríteni Jinyoung és Jackson, akik szerencsére látták, ahogy elrohanok otthonról, és követtek.
- De hiszen ez jó hír, mert így könnyen megmenthettek – láthatólag nem értette, miért akadtam fel ezen.
- Én viszont tegnap estig nem jöttem rá, miért volt az, hogy hirtelen, a semmiből jött ez az öngyilkossági ötletem, majd ugyanilyen gyorsan tova is szállt. Bár ehhez az észhez téréshez kellett Jackson háttértörténete, amit pedig azért nem mesélhetek el neked, mert ez nem az én tisztem. – Azt már nem mertem hozzátenni, hogy remélem, egy nap olyan fontos része lesz a családunknak, hogy talán az ő szájából hallhatja majd. Semmit sem akartam elkiabálni.
- És tegnap rájöttél?
- Igen. Miután meghalt, a temetése előtti napokban, ahelyett, hogy hálás lettem volna, hogy egy része örökre bennem él tovább, inkább arra koncentráltam, hogy egy nem kis részem vele halt. Mivel te filozófus vagy, így neked nyugodt szível merem ezt ilyen részletesen elmesélni, mert tudom, hogy megértesz.
- Még szép, hogy meg! – szorította meg a kezemet, ezzel ösztökélve, hogy folytassam.
- Miután elolvastam a levelet, és jött ez az álom, mintha az utána lévő egy órában is csak álmodtam volna. Egyszerűen nem voltam magamnál, és nem éreztem a súlyát a tettemnek, mintha egy köztes úton lettem volna, és ahelyett, hogy az élő részemmel tartottam volna, inkább azt választottam, hogy a már halott lélekrészemhez csatlakozom teljes egészében. – Nem tudtam, volt-e bármi értelme a szavaimnak, mivel én magam sem fogtam fel teljesen, amit mondtam, de bíztam Jungkook megítélésében és őszinteségében.
- Benned is egy filozófus veszett el – jelentette ki. – Mindent értek. Szóval, amikor Jinyoung és Jackson rád találtak, akkor döntöttél úgy, hogy az élő részeddel maradsz, és akkor vetetted bele magad újra a táncolásba.
- Igen, pontosan – bólogattam lelkesen. – De csak tegnap este, a főpróba során tudatosult bennem mindez. Igazából, ha nem hallgattam volna annyi napon keresztül a filozófiai elmélkedéseidet – mert úgy rémlik, így kell mondani –, akkor biztos, még most sem lennék ezzel tisztában. Felnyitottad a szemem, Jungkook, és ott voltál velem abban a nehéz időszakban.
- De ez visszafele is teljesen igaz, sőt – pirult el megilletődve, amivel megmelengette a megviselt szívemet. – Tudod, mit?
- Igen? – lettem kíváncsi, mit akarhat mondani.
- Mit szólnál egy újabb elmélkedéshez tőlem?
- Nincs semmi a világon, amit most szívesebben hallgatnék – feleltem őszintén. – Mi a téma?
- A fényképezés filozófiája. Tavaly írtam róla egy esszét, és ez alapján le szeretném vezetni neked, miért is haltál meg BamBammel már oly sokszor, bárhogy nem tudtál róla. – Egyszerre volt szomorú, hogy ilyen dologgal kell párhuzamba hoznia az esszéjét, és közben nagyon lelkes, amiért segíthet rajtam ezáltal.
- Repesve várom, Jungkook. – És most én ragadtam meg a kezét, amit nem is terveztem elengedni, addig legalább is nem, amíg magyarázott.


Nem mondom, hogy mindent értettem, de igyekeztem. Ő pedig lelkesen vázolta fel nekem, hogy a fotográfia filozófiája igazából mindannyiunk számára fontos, nemcsak a hozzáértőknek. Lépten-nyomon képekbe ütközünk, és itt elég a közösségi oldalakra gondolnunk. De sok ember számára nem mutat túl a fényképezés azon, hogy megőrizzünk és megosszunk emlékeket, de sokszor pont, hogy amiatt nem éljük meg a pillanatokat, hogy ahelyett, hogy kiélveznénk mondjuk egy szép tájnak a szépségét, máris fényképezőgépet ragadunk, hogy otthon visszanézhessük, és másnak is megmutathassuk. Tehát azonnal a megörökítés mozzanatán gondolkodunk. Kitért arra is, hogy azáltal, hogy manapság mindenhol színes képek vannak, amik folyton cserélődnek – mint egy plakát, újság -, már maga a változás vált számunkra megszokottá. Így az lenne nekünk a szokatlan, ha mindig ugyanazokkal a képekkel találkoznánk, méghozzá fekete-fehéren, hisz a tarkaság lett a mi szürkeségünk. Ráadásul egy fotó egy fényképész és egy fényképezőgép harcának az eredménye – de ennél a résznél megjegyezte, hogy ilyen szinten nem meri nekem elmagyarázni a fotózás filozófiáját, így át is ugrotta, amit viszont bántam.
- Egy életen át el tudnám hallgatni, ahogy filozofálsz – fogtam meg most én a kezét, miközben felé fordultam.
- És még csak most jön a lényeg! – volt lelkes, mint minden egyes alkalommal, amikor filozófiáról beszélhetett.
- Alig várom.
- Van egy olyan felfogás, ami nekem szörnyen tetszik, hogy a kép egyfajta „csalásként” azt tanúsítja, hogy a tárgy, személy, táj, és még sorolhatnám, valóságos volt, és hogy még most is élő. Mindennek az az alapja, hogy örök értékűnek tartjuk a valóságot. Azonban ezzel egyetemben, a kép a múltba száműzi a valóságot, így éreztetve, hogy amit rajta látunk, az már halott. A megörökített pillanat örök érvényűleg meghalt, és sohasem hozható vissza. Így egyszerre jelenik meg az öröklét és az elmúlás egy fényképben. Utánozhatatlan tulajdonsága a fényképészetnek, hogy valakinek személyesen látnia kellett az ábrázoltat életnagyságában, legyen szó tárgyról, tájról vagy akár egy személyről. Ez duplán zavarba ejtővé tehet egy képet, de pont, ez ad egyfajta melankóliát is a befogadó számára.
- Azta mindenit!
- Ugye, hogy milyen érdekes és okos gondolatok ezek? – szorította meg a kezemet izgalmában.
- Igen, tényleg azok – láttam be.
- Rengeteg emlékünk van, amik csak azért nem merültek örök feledésbe, mert egy kép magában őrzi őket. De ezt odáig is elvihetjük, hogy mi magunk meghalunk egy kicsit minden egyes kép során, amit készítenek rólunk. Hisz az a pillanat, amikor készült, örökre lezárult, és mi magunk, az a személy, aki abban az egy másodpercben voltunk, amit a készülék magával ragadt, meghalt örökre, és az a személy emlékének megőrzésére egy fotó maradt hátra. Tehát minden egyes kép, egy meghalt részünket viszi tovább magával. Mi már soha többé nem leszünk ugyanaz az ember, akik abban a pillanatban voltunk. – Kirázott a hideg belegondolva mindebbe, mert annyira zseniális, de közben zavarba ejtő is volt.
- Tehát, eszerint ahány közös képem van BamBammel, annyiszor haltam meg vele? – kezdtem sejteni, mire akarja kifuttatni a dolgot.
- Pontosan, Yugyeom. Úgyhogy ebből a szempontból már rengetegszer vele haltál, és a valóságban is magával vitte egy fontos részedet, amit te is mondtál az előbb. Nem szabad, hogy bűntudatod legyen emiatt. Nem ostorozhatod magad egy életen át, azért, mert te élsz, ő viszont már nem. Hisz bizonyos szempontból te is meghaltál azon a napon, ő pedig tovább él azóta benned. Úgyhogy kérlek, így állj ehhez!
- Köszönöm! – karoltam át a hátát, majd fekve magamhoz öleltem, amennyire ez kivitelezhető volt. – Tényleg részese kell maradnunk egymás életének.
     - Tudom - suttogta a fülembe.


  (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2018. június 19., kedd

Tört Angol - MarkJin fanfiction - 21. fejezet


Huszonegyedik fejezet – Beteljesült jóslat



Mark:

- Hm… Már itt kellene lennie – ráncoltam a homlokom, miközben belülről rágtam a számat az idegességtől.
- Meglesz, kisfiam, csak nyugodj meg! – kért anya, de a szavai most hatástalanok voltak.
- Nézzünk körül! – intettem a kezemmel, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy a reptér minden szegmensét átnéztük, ahova repülőjegy nélkül be lehetett jutni. Ráadásul a telefonját se vette fel Jinyoung, ami viszont kicsöngött.
- Na jó, ennek a fiúnak van láthatatlanná tévő köpenye, vagy csak szeret bújócskázni? – kezdett apának is elfogyni a türelme.
- Az nem ő? – mutatott az öcsém egy szék felé, ahol hátal ült valaki. Én rögtön tudtam, hogy a szerelmem az, épp ezért azonnal odarohantam hozzá.
- Jinyoung, hát itt vagy! Már mindent tűvé tettünk érted – hajoltam le hozzá, miután megpillantottam a gyönyörű arcát, ami szörnyen hiányzott, majd szorosan magamhoz is öleltem.
- Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy még nem vagytok itt, azért sem hívtalak – szabadkozott.
- De én hívtalak, csak gondolom, lenémítva, repülőüzemmódban hagytad a telefonodat.
- Az megeshet. Sajnálom, hogy kerestetek – láthatólag kellemetlenül érezte magát.
- Semmi baj. Most viszont hadd mutassam be a családomat! – kértem, ő pedig azonnal talpra is pattant.
A bemutatkozás felhőtlenül ment, mi az hogy, Jinyoung konkrétan megköszönte a szüleimnek, hogy ilyen remek fiút neveltek, amitől nagyon elpirultam, főleg, hogy közben olyan mélyrehatóan nézett rám, mint előtte még soha, amit jó jelnek vettem, hogy talán van esélyem nála. Még az is megfordult a fejemben, hogy a távollétem miatt talán ő is rájött, hogy többet érez irántam, mint azt korábban hitte.

A hazaút során szegény Jinyoung egy percre sem hallgathatott el, mert a családom mindenféléről kérdezgette. Láthatólag mindkét irányból pozitívan fogadták egymást, ami jól esett, de folyton eszemben volt, miért is jött ide a szerelmem, így nem voltam valami nyugodt.
- Mikor kell befeküdnöd? – kérdezte az öcsémet Jinyoung.
- Reggel fekszem be, és déltől lesz a műtét – felelte Joey, és meglepően nem volt ideges, de én helyette is idegeskedtem bőven. Érkezéskor vettem észre, hogy a kezem végig ökölben volt, és hogy a lábam igencsak gyorsan járt.
Miután Jinyoung kedvesen megdicsérte, milyen szép házunk van, és apa pedig kijelentette, hogy nálunk nem módi a földön aludni, ezért kap pótágyat, felmentünk a szobámba. Furcsa volt beengedni oda, ahol felnőttem, de így még közelebb éreztem magamhoz. Azonban csak, akkor realizáltam, hogy bakiztam, amikor Jinyoung ledermedve nézte a JJ Project poszteremet a falamon.


- Ó! Erről teljesen elfelejtkeztem. Mármint… - Ha, akkor piros voltam, amikor a családommal közölte, milyen remek fiút neveltek, akkor most valószínűleg a vörös legsötétebb árnyalatába borult az arcom, ami egy bőrfelületen lehetséges. – Már úgy megszoktam ezt a posztert, hogy elfelejtettem, hogy kényelmetlenül érzed majd magad, ha meglátod.
- Nem érzem magam kényelmetlenül, csak meglepett. Mármint, azt tudtam, hogy szeretted a duónkat Jaebummal, de erre azért nem számítottam – nyelt egy nagyot, miközben az arca elárulta, hogy zavarban van.
- Most valamilyen kattant rajongónak nézel, akivel nem is mersz többet egy szobában aludni? – kérdezte rá, mert féltem, hogy mindent elrontottam.
- Dehogyis! A régi szobám falán nekem is voltak poszterek. Igazából megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen remek fiú falán viríthatok. – Majd közelebb lépve hozzá, megszorította a kezem, amivel kicsit megnyugtatott.
- Annyira örülök, hogy itt vagy – mondtam végül.
- Én is, Mark. Én is.

Miközben anyuék pakolgattak, én Joeyval ültem az előszobában, Jinyoung pedig ott aludt a kanapénkon.
- Mit ne mondjak, férfi szemmel is jó pasi, ráadásul élőben még szebb. Van valami az aurájában, amit csak akkor tapasztal meg az ember, amikor találkozik vele – jegyezte meg az öcsém.
- Mintha olyan sok mindent láttál volna korábban róla.
- Márpedig néztem egy csomó interjút vele, miután erős sejtésünk lett anyuékkal, hogy szerelmes vagy belé.
- Ó! – lepett meg a válaszával.
- Akkor is tudtam, hogy hozzád illik, most meg aztán végképp. Arról pedig nem beszélek, milyen nevetségesen gyönyörű pár lesztek, mert az már szinte vicc kategória – nyújtotta ki a nyelvét, amivel megmosolyogtatott. - Hitted volna pár hónappal ezelőtt, hogy itt ülünk a nappalinkban, miközben rólad és a jövőbeni fiúdról beszélgetünk, aki amúgy a nagy kedvenced, és hogy épp a műtétem előtt állunk, ráadásul te már nagymenő amcsi zeneszerző vagy… Annyira szürreális.
- Nem, nem hittem volna. De ez igenis a valóság, úgyhogy hozzuk ki belőle a legtöbbet! – fogtam meg a kezét, mert a mai nap során most láttam először rajta, hogy igenis fél. Túl fáradt volt ahhoz, hogy továbbra is mosolygás mögé rejtse a félelmét.
- Amúgy örülök, hogy ilyen mozgalmas napunk volt, mert így nem is volt igazán időm, hogy a műtétre gondoljak. Most pedig már itt az ideje, hogy ágyba bújjak. Jó éjt, bátyó! – állt felt, hogy megöleljen.
- Aludj jól! Szeretlek!
- Én is téged. Te pedig fektesd le a koreai barátunkat! – intett Jinyoung felé.
- Máris – mosolyogtam, majd végig néztem, ahogy a szüleinktől is elbúcsúzik, akik szintén idegesebbnek tűntek az átlagosnál. – Apu, segítesz az ággyal? – tereltem el a témát, miután az öcskös elment.
- Persze.
- Jinyoung, szerintem jobb lesz, ha lefekszel. Apuval bevittük a pótágyat – keltettem fel, miután mindent elrendeztünk neki.
- Ó, rendben – mondta kábán, amitől olyan aranyos volt, hogy majd megzabáltam.
Ezután gyorsan le is tusolt, és azonnal újból álomba merült. Nekem viszont kellett egy óra, hogy elaludjak, hiszen Joey és Jinyoung miatt is kavargott egy csomó minden a fejemben. Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy arra kelek, hogy Jinyoung ott világít előttem a telefonjával, miközben majd felfal a szemével. Hirtelen azt hittem, hogy csak álmodom az egészet, főleg, miután az ajkát az enyémre tapasztva belém fojtotta a szót. Meg akartam mozdulni, és viszonozni a csókját, de egyszerűen leblokkoltam, mintha minden egyes arcizmom sztrájkolni kezdett volna. Ezért igen hamar elvált tőlem, és valószínűleg teljesen félreértette az ábrázatomat, mert egy „Szörnyen sajnálom” után kizárta a telefonján a fényt, majd egy hatalmas csattanással esett az ágyára, és hallottam, hogy halkan szipog magában.
Életemben nem voltam még olyan mérges magamra, mint ekkor, hisz a szerelmem megcsókolt, és én még arra sem voltam képes, hogy visszacsókoljak, vagy legalább mondjak valamit. Sőt, az arcizmomnak negyedóra kellett, hogy képes legyen újból mozogni. Egy csődtömegnek éreztem magam, valakinek, aki önmaga ellensége. Nem is aludtam sok mindent ezek után, így azonnal felriadtam az éber álmomból, amikor a szüleim halkan kezdtek ébresztgetni minket.
Nem beszéltünk Jinyounggal, némán, egymástól elfordulva felöltöztünk, ahogy azt Koreában már megszoktuk, majd néhány lopott pillantás után reggeliztünk egy kis müzlit a családdal – Joeyt kivéve –, csak, hogy legyen bennünk valami, majd már otthon sem voltunk.

- Egy percig se aggódjatok! Sokkal erősebb vagyok, mint azt bárki hinné. Sima liba lesz a műtét – mosolygott ránk biztatóan az öcsém, és úgy tűnt, komolyan gondolja minden egyes szavát. Nem tudtam honnan, de erőt merített magából, és ezt próbálta ránk is kivetíteni.
- Nálunk jobban senki sem tudja, kisfiam, mennyire erős vagy – ölelte meg apa, majd mind követtük a példáját.
- Minden jót, Joey – volt Jinyoung az utolsó, aki bár továbbra is zavarban volt a tegnap történtek miatt, sütött róla a támogatás.
- Köszönöm. Nemsokára találkozunk. – És már ott sem volt…


Anyáék elmentek kávéért a földszinti büfébe, így magunkra maradtunk Jinyounggal, aki láthatólag továbbra is kényelmetlenül érezte magát. Tudtára kellett adnom, hogy igenis nem volt hiba, amit tett.
Remegtem a testem minden egyes porcikájában, amit ő is észrevett, ezért megfogta a kezemet. A kézfejem az övével összekulcsolva nem csak szép látvány volt, hanem nyugtatólag is hatott rám, bár ez egy újfajta bizsergést váltott ki belőlem, ami legalább már nem a félelemmel volt kapcsolatos, sokkal inkább izgalom volt a részemről.
- Minden rendben lesz. – Lehet, hogy már vagy századjára hagyta el ez az elmúlt egy napban a száját, de mégis, minden egyes alkalommal elérte a hatását. Még ha csak pár perc erejéig is, de tényleg elhittem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem – mondtam, majd egy gyenge puszit leheltem az ajkára, amivel, ahogy arról tágra nyílt szemei árulkodtak, megleptem őt, de valószínűleg közel sem annyira, mint amennyire ő lepett meg engem az éjjel. – Szeretlek, Jinyoung, és nem csak úgy, mint egy barátot. Kezdettől fogva több voltál számomra. Ha te is tudsz így szeretni, és nem csak egy kis fellángolás vagyok neked, akkor kérlek, ne lökj el magadtól! – Nem tudtam, honnan jött a bátorságom, hogy ezeket mondjam – talán az élet illékonyságát éreztem meg a testvérem műtétjének az eredményére várva -, de mindenképp jó döntésnek tűnt szabadjára engedni a kikívánkozó szavakat.
- Még hogy kis fellángolás! Kikérem magamnak! Olyannak ismertél meg, aki így tekintene rád? – láthatólag kicsit megsértődött, de azért boldog is volt, ezt le sem tagadhatta volna.
- Nem, de azért nem árt félni, minthogy pár hét múlva összetörd a szívem, mert már ki is ábrándultál belőlem. Ráadásul a közös munkát és együtt élést is megnehezíti, ha mi összejövünk – hoztam fel ezt a nem másodlagos dolgot is.
- Szerintem meg pont, hogy megkönnyíti majd a helyzetünket, hogy végre nem lesz ott közöttünk a magunkba fojtott vonzódás.
- Biztos?
- Igen. Jaebum és Youngjae erre remek példák.
- Tessék? – zavarodtam össze.
- Nem lényeg. Majd mindent elmesélek, ha ezen túl leszünk. – Ekkor magához ölelt, és karjainak menedékében hirtelen elfelejtettem, hol vagyok, és éppen miért is félek. Azt se vettem észre, mikor tértek vissza anyáék, mintha egy kicsit megállt volna az idő. De ilyesmi már korábban is történt velem Jinyounggal kapcsolatosan. Szerettem őt, és végre biztos lehettem benne, hogy ő is hasonlóan szeret engem. 


- Tuan család! – hallottuk Joey orvosának a hangját.
- Igen? – pattant fel apa legelőször, majd egy másodperccel később mi többiek is hasonlóan tettünk. – Mondja, hogy problémamentesen zajlott a műtét!
- Minden rendben volt. – A négyünk sóhajától volt hangos a folyosó, én pedig Jinyoungra néztem, mivel igaza volt, minden rendben lett, ő pedig a kezemet fogva mosolygott rám.
- Köszönünk szépen mindent, Doktor úr! – az ő kezét apa ragadta meg hálája jeléül.
- Igazán nincs mit. Csak a munkámat végeztem. Majd a nővérke elmondd mindent, ha ideér. De az biztos, hogy most még pár órán keresztül aludni fog a fiúk.
- Rendben. További szép napot! – mondta anya, majd elbúcsúzott tőlünk az orvos, mi pedig megöleltük egymást. - Tudtam én, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog zajlani – tette hozzá anya. – Sőt, nem várt pozitív fejleményt is hozott magával ez a nap – kacsintott ránk Jinyounggal.
- Csak nem? – húzta fel a szemöldökét apa, mire én csak elpirulva néztem a földet.
- Ha arra gondol, hogy Mark és én egy pár vagyunk – fogta meg ismét a kezemet a szerelmem -, akkor a válaszunk: „Csak de”.
- Hála az égnek! Tudtuk ám már azelőtt, hogy hazajött volna Mark, hogy köztetek több is kialakult, mint azt a fiúnk megértené. Hála az égnek, hogy nem egyirányú volt a dolog. De hát melyik meleg fiú tudna ellenállni a mi gyönyörű és imádnivaló fiacskánknak? – simogatta meg az arcomat, amiért lehet, hogy máskor mérges lettem volna, hisz lekicsinylőnek találtam a dolgot, de ekkor egyszerűen képtelen voltam a boldogság és megkönnyebbülés mellett bármilyen más érzést is táplálni.
- Nem tudom, ki képes rá, viszont én nem, ez egyértelmű – mosolygott a szintén zavarban lévő Jinyoung.
- Annyira szép pár vagytok! – hatódott meg anya, de úgy sejtettem, hogy a korábbi stressz is részben a könnyeinek a kiváltó oka.
- Köszönjük! Bár sokáig én azért nem mertem bevallani saját magamnak sem az érzéseimet, mert nem tartottam magam elég jónak Markhoz. De, ha önök az áldásukat adják ránk, akkor valamelyest megnyugodtam. – Ilyen furcsán még nem láttam Jinyoungot viselkedni. Éreztem, hogy izzad a keze, az enyémet pedig már szinte fájdalmasan erősen szorította. A szája egy kicsit remegett, a szemeit pedig nagyra nyitotta. Mindezt azért, mert félt, hogy nem elég jó hozzám, és hogy a szüleimtől is esetleg ezt a visszajelzést kapja. Mintha csak álmodnám az egészet, úgy éreztem magam, hisz simán ment az öcsém műtétje, életem szerelme pedig konkrétan a szüleim áldását várta a kapcsolatunkra, amit tudtam, hogy meg fog kapni, de látni őt, mennyire izgul a válaszuk miatt, szörnyen hízelgő volt.


- Jinyoung, rosszabb fiúnak a világért sem engednénk, hogy a párja legyen. Nagyon törékeny gyermekünk van, és most nem az alkatára gondolok – nézett rám anya kedvesen -, hanem a lelkére. De ezt te úgy hiszem, pontosan jól tudod.
- Igen. Meg nem mondanám, a külseje vagy a belsője törékenyebb és gyönyörűbb – pirult bele a saját szavaiba a szívem választottja, bár nálam nem lehetett vörösebb.
- A tiéd az áldásunk – fogta meg a szabad kezét apa. – Nem kérdés. Na, de mi keressük meg, drágám, az érintett nővért, akit az orvos mondott!
- Persze.
- Tényleg megtörténtek az elmúlt percek? – néztem Jinyoungra hitetlenül, miután kettesben maradtunk.
- Meg, és most már senki sem veheti el őket tőlünk – húzta össze a szemét mosolygás közben, ami a legvonzóbb szokása volt számomra.
- És vajon Jackson és Jaebum is el fognak fogadni engem, ahogy a szüleim téged? És a többieknek sem lesz bajuk azzal, hogy egy pár vagyunk? – maradtak még kételyek bennem ezekkel kapcsolatosan.
- Jackson és Jaebum már hetek óta rágják a fülemet azzal, hogy mi teljesen összeillünk. Sőt, Jackson csak azzal a feltétellel engedett el, hogy egy párként térünk haza – nyugtatott meg. – A többiekről pedig annyit, hogy azt is elfogadták, hogy Jaebum és Youngjae egy pár lettek, ahogy arra már korábban utaltam.
- Egek! Alig jöttem el, és máris ilyen fejlemény van otthon. De várjunk csak! – esett le végre valami. – Hát, akkor ezért volt olyan féltékeny és mogorva az irányomba Jaebum az utóbbi időszakban! Sohasem miattad volt mindez, hanem, amiért azonnal összebarátkoztam Youngjaeval.
- Pontosan – bólogatott erőteljesen. – Nekem, akkor vallotta be az érzéseit, amikor egyszer kerek-perec rákérdeztem, hogy miért ilyen furcsa veled.
- Aha! És, hogy jöttek össze? Légy szíves meséld el! – voltam kíváncsi.
- Ezer örömmel.
Így, hogy már mi is egy pár lettünk – még ha csak röpke tíz perce is ­-, a lehető legnagyobb lelkesedéssel hallgattam Jinyoung szavait. Remek történet volt, és végre jobban beleláthattam Jaebum személyiségébe is, aminek nagyon örültem, és annak is, hogy nem csak mi leszünk otthon a friss és boldog szerelmespár. Bár azonnal felmerült bennem esetleges kellemetlenségként, hogy a másik három fiút miként érinti majd, hogy két meleg párral kell együtt élniük, de hittem bennük és magunkban is Jinyounggal, hogy felnőtt emberek módjára meg tudjuk oldani ezt a dolgot. Én például nem terveztem ezután sem mindenki előtt letámadni Jinyoungot, és ehhez hasonló dolgokat.
- Minden rendben lesz – mondtam most én Jinyoung korábbi beteljesült jóslatát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)