2017. december 9., szombat

Tört angol - MarkJin fanfiction - 16. fejezet


Tizenhatodik fejezet – Felesleges tag



Mark:

- Jackson, nem tudod, hol van Jinyoung? – kérdeztem, mivel egyszer csak hirtelen felszívódott, pedig mutatni akartam neki pár sort, amit az egyik dalban átírtam.
- Én nem vagyok jó? – tette keresztbe a kezét, miközben kíváncsian várta a válaszomat.
- Öhm… de, persze – vakartam meg a tarkómat.
- Csak viccelek, tudom, hogy Jinyoung a… Mindegy, ő áll hozzád legközelebb – legyintett egyet a kezével. – Amúgy úgy láttam, hogy a hárommal arrébb lévő szobába mentek. Remélem, nem tettünk rossz fát a tűzre, vagy, hogy csalódást okoztunk nekik a mai teljesítményünkkel, és azért vonultak el kettesbe.
- Erre volt már példa?
- Igen, az első hónapokban túlságosan is sokszor. De ma szerintem mindenki kihozta magából a maximumot. Vagy te mit gondolsz? – Látszott rajta, mennyire lelkiismeretesen áll a dolgokhoz. Yugyeom és BamBam is beleadták szívüket-lelküket, de Jacksonnál ez több volt, nála nagyobb céltudatosság volt jelen, ezért is illett a leader pozícióhoz.
- Szerintem is remek volt mindenki. Biztos, más miatt tűntek el. Viszont tényleg szeretnék mutatni valamit Jinyoungnak. Nem volt megelégedve pár sorral az egyik dalunknál, amin ketten dolgozunk, és kíváncsi lennék az újakhoz mit szól – magyaráztam.
- Á, értem! Keresd csak meg őket!
Vidáman indultam ahhoz a szobához, ahova Jacskon látta őket bemenni. Borzasztóan kíváncsi voltam a véleményére, mert éreztem, hogy eltaláltam, mit akart kihozni abból a szövegrészből. Azonban izgalmam valami sokkal rosszabbá fordult át, amikor rájuk nyitottam.
- Ó, bocsánat, nem akartam semmit megzavarni! – Be se léptem, már fordultam is ki, mikor megpillantottam az egymást ölelő Jaebumot és Jinyoungot. 


Olyan bensőséges ölelésről volt szó, hogy akaratlanul is féltékeny lettem, méghozzá nem is kicsit. Arra vágytam, hogy engem is így öleljen Jinyoung, de egy-egy apróbb érintésnél többet nem kaptam tőle. Egyetlen egyszer zárhattam karjaim közé, amikor pár hete a csokifagyival megjelent éjszaka, de azt is én kezdeményeztem. Talán olyan rossz élmény volt számára, hogy azóta is irtózott tőlem? De hát nem viszonyult hozzám másként, sőt, még nyitottabbá is vált azóta felém. Így viszont nem értettem, miért nem lett több testi kontakt közöttünk. Nem volt nagy szokásom az érintkezés, sőt, pont, hogy szabályosan hidegrázásom volt, ha olyanokkal kerültem ilyen helyzetbe, akikkel nem voltam közeli kapcsolatban. Viszont a szeretteimet egész nap tudtam volna ölelgetni, amiről az öcsém sokat mesélhetett volna.
 - Mark, jól vagy? – kérdezte Jinyoung este, mikor végre kettesbe kerültünk. – Olyan gyorsan elrohantál, mikor bejöttél hozzánk Jaebummal.
- Persze, hogy jól vagyok. Pffúúú! – Talán az a fújtatás a végén, valamint a vállrándításom, nem kellettek volna. Bár lazának akartam tűnni ezekkel, mégis inkább idétlennek hatottak. – Azért szerintem te is észrevetted, hogy az utóbbi időben egyre jobban érzem itt magam.
- Hát persze, és tudom, hogy ebben Youngjaenek nagyon nagy szerepe van, amiért borzasztóan hálás vagyok neki – mosolygott, mint, aki tényleg elhiszi, hogy mindez csak Youngjae miatt van.
- Tény és való, hogy segített az érkezése, de hát főként miattad szeretek itt lenni, Jinyoung. Ezt azért csak tudod – a mai nap után muszáj volt ezt kimondanom.
- Ó, igen? – Még sohasem láttam ennyire zavarban. Egyik lábáról a másikra állt, majd elkezdte vakarni a tarkóját. Talán most jött rá, mennyit is jelent nekem, miközben én csak egy megtűrt személy voltam a részéről?
- Igen – feleltem továbbra is komolyan.
- Örülök, amiért segíthettem – érintette meg a vállamat, de alig három másodpercre.
Szép, Jaebum egy hosszas ölelést kapott, én meg három röpke pillanatnyi érintést, azt is csak a jobb vállamon! Sohasem érhettem fel Jaebumhoz.
- Megyek, lezuhanyzok! – Szedtem elő a pizsamámat.
- De miért kerestél korábban?
- Nem lényeg. Csak mutatni akartam valamit, de ráér holnap is – feleltem szomorkásan, mert egyszerűen nem tudtam leplezni az érzéseimet.
- Biztos? – nézett rám aggódva, az én lábam pedig majd összecsuklott, mint mindig, amikor védelmezve tekintett rám. Annyira vágytam ezekre a pillantásaira, amiknél már tényleg csak az érintései jelentettek volna többet.
- Hát persze. Nem lényeg – mosolyogtam haloványan. – Ahogy én sem – tettem hozzá suttogva, de valószínűleg meghallotta, mivel megragadva kezemet, maga felé húzott.


- Mi az, hogy te sem? – teljesen össze volt zavarodva, láttam rajta.
- Semmi, Jinyoung. Aludjunk inkább! Nem kell mindig velem foglalkoznod! Én csak egy vagyok egy sok tagból álló csapatból, ráadásul a leggyengébb láncszem. De remélem, hogy idővel hasznosabb leszek – néztem mindeközben lefelé.
- Mark, könyörgöm, ne mondj ilyet! Annyira tehetséges vagy, és olyan sokat segítettél nekünk, amióta itt vagy. És nem mellesleg… Na jó, ez hülyén fog hangzani – ismét a tarkóját vakarta, úgyhogy tényleg zavarban volt.
- Mondd csak! – kértem kíváncsian.
- Úgy érzem, miattad jobb ember lettem – vallotta be, és szemének tükörképében megláttam saját magam, és most az egyszer úgy, ahogy valószínűleg ő látott engem. Bár csak egy pillanat erejéig tartott a dolog, de mégis, erre a kis időre, egy kicsit a lelkébe láttam. – Számomra rengeteget jelent, hogy itt vagy. A többiek is kedvelnek, emiatt ne félj! De én… Én… Hagyjuk! – nem tudta kimondani, pedig hallani akartam volna, hogy mit is érez irántam. – Nem tartalak fel tovább. Menj csak fürödni!
 - Rendben – hagytam el a szobát, de amennyire az előbb menekültem volna a fürdőbe, most annyira maradtam volna még ott beszélgetni vele.
Talán tényleg fontos lettem neki? Nem csak beképzeltem, hogy nyílt lett az irányomba? Viszont, ami végképp szöget ütött a fejembe, hogy valóban úgy érezte, hogy én jobb emberré tettem? De hát mivel, és hogyan?
Annyi kérdés kavargott a fejemben, és tudtam, magamtól egyikre sem kapom meg a választ. Valahogy Jinyoungból kellett kiszednem őket.

Másnap tényleg megmutattam neki a dalszöveget, ami úgy tűnt, elnyerte a tetszését. Viszont továbbra is folyton Jaebum mellett volt. Mármint semmivel sem töltött több időt vele, mint velem, de mégis, csak megszoktam, hogy én lettem a központi személy az életében. Viszont mióta Youngjae velünk élt, és Jaebum ismételten sokat volt a csapattal, mintha a státuszom kicsit visszább esett volna. Azonban az ölelésükig ez nem tűnt fel, de most már igenis fájt, nem is kicsit. Rossz dolog a féltékenység, és én rosszul is éreztem magam miatta, viszont nem volt semmilyen kikapcs gomb rajtam, amivel leállíthattam volna ezt a funkciómat. De mindez este átcsapott fájdalommá is egyben, valamint mérhetetlenül nagy szomorúsággá, amikor kitalálták a többiek, hogy játszunk.
A játék lényege az volt, hogy mindannyiunknak fel kellett írnia egy-egy papírfecnire öt kérdést saját magával kapcsolatosan, és belerakni egy sapkába, a papírokat összekevertük, majd kihúztuk őket egyesével. Én igyekeztem olyan dolgokat felírni, amiket legalább Jinyoung tudhat, és nagyon jól esett, hogy tényleg mindre kapásból rávágta a választ. Elsőnek azt, hogy a tesómat Joeynak hívjak, aztán a születésnapom dátumát, majd, hogy milyen városban lakom, a szüleim nevét, végül pedig, hogy a tavasz a kedvenc évszakom. De, ami a gyors válaszainál is jobban esett, hogy mindig büszkeség öntötte el az arcát, amiért ő igenis egyre jobban ismer, a többiekkel ellentétben, akik még mindig alig tudtak rólam valamit. Viszont bizakodó voltam, hogy idővel, ha már profin beszélem a koreait, akkor majd sokat javul a helyzet.
Bárcsak azt mondhattam volna, hogy én is hasonlóan jól tudtam a kérdésekre a választ Juniorról, de ötből négyre Jaebum válaszolt, ráadásul azonnal, egyre pedig Jackson. Jaebum esetében már más volt a helyzet, Youngjae és Jinyoung kettő-kettő arányban álltak, amikor egymással szemezve várták az ötödik kérdést, amit végül Junior húzott be, így ünnepélyesen magához ölelve barátját, lerítt róla, mennyire büszke magára, talán sokkalta büszkébb, mint nálam. Az én esetemben nem volt vetélytársa, Jaebumnál viszont igen, de még Youngjaet is lekörözte, aki gyerekkori barátja volt. Jaebum is vidáman és büszkén ölelte magához, két napon belül már másodjára Juniort, akinek a mosolya, mintha kétszer akkora lett volna, mint mikor velem nevetett. Akinek karja felém sohasem nyitott, csak, amikor esélyt sem adva neki, magamhoz rántottam azon a bizonyos éjjelen.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy szúródik a mellkasom, mert annyira elmélázva néztem őket, hogy még levegőt venni is elfelejtettem. Mintha már a légzés is felesleges lett volna, ha Jinyoung szívében nem én töltöm be a legnemesebb helyett. De, hogyan is gondolhattam azt, hogy egy hónap alatt lekörözhetem Jaebumot? Ők voltak a JJ Project, akikért már korábban is rajongtam, akikről tudtam, hogy lelki társak. Méghogy én beférkőzzek közéjük! Hisz nem voltam más, csak egy felesleges tag… 


- Hova mész, Mark? – kérdezte Jackson, amikor hirtelen felpattantam.
- Muszáj elintéznem egy hívást – feleltem, ami igaz is volt, mert féltem, ha most ezt nem teszem meg, akkor az elkövetkezendő napokban saját lelki válságom fog tönkretenni.
- Halló! – hallottam JYP hangját a vonal túlsó végéből, akinek gyorsan azt kezdtem el ecsetelni, hogy otthon zűrök vannak az öcsémmel, és nagy szüksége lenne rá, hogy hazamenjek. Ezzel nem is hazudtam, mivel pont három napja borult ki megint Joey a hiányom miatt, így tényleg meg kellett már ejteni ezt a találkát.
JYP jól fogadta a dolgot. Azt mondta, sejtette, hogy egy hónapig fogom csak egyhuzamban kibírni Koreában, de mivel rengeteget dolgoztam, így négy nap szabadságot kapok, mert nem akarja, hogy a családom és a honvágyam miatt végérvényesen elveszítsen a cég. Miután letettem a telefont, kifújtam hosszasan a levegőt. Megkönnyebbültem, hisz nemsokára újra otthon lehettem.
Már foglaltam is le egy járatot másnapra, mert szerencsére annyi pénz épp volt a számlámon, hogy ez ne okozzon gondot. Ezután hazatelefonáltam. A családom majd kiugrott a bőréből a jó hír hallatán, ami még inkább feltöltött. Az öcsém még el is érzékenyült, belegondolva, hogy a Tuan testvérek ismét egyesülhetnek.
- Baj van? – kérdezte Jinyoung, pont miután letettem a telefont, és épp vissza akartam menni hozzájuk.
- Nem igazán – feleltem, majd azon kattogott az agyam, hogyan is tálalhatnám neki a legjobban ezt az egészet. – Holnap hazautazom – mosolyogtam félénken, amit már megszokhatott tőlem.
- Tessék? – esett le az álla. – De hát miért? Baj van?
- Semmi komoly, csak már úgy hiányoznak, és a tesóm is egyre nehezebben viseli a távollétemet. Csak négy napról van szó, de nekünk most erre olyan nagy szükségünk van, mint semmi másra a Földön. – Amint kimondtam mindezt, rájöttem, hogy nem volt teljesen igaz, mivel rá még ennél is nagyobb szükségem lett volna, de talán ez egy rossz dolog volt, amit le kellett otthon küzdenem.
- Aha! – mintha elszomorodott volna, amit furcsálltam. – De biztos, nincs semmi baj? Nem rontottam el valamit?
- Nem – álltam fel, és most én tettem vállára a kezemet, viszont ezek után nem tudtam türtőztetni magam, ahogy pár hete, úgy most is szorító ölelésembe zártam. Ismét mélyen beszívtam azt a jellegzetes, finom, Jinyoung illatot. Csak húsz másodpercig tartott az egész, de tudtam, hogy ennek az ölelésnek az emlékébe fogok temetkezni az otthon töltött időszak alatt.

Másnap reggel korán ébredtem, de kértem a többieket, hogy aludjanak csak nyugodtan. Azonban Jinyoung felkelt velem, és segített pakolászni, majd úgy döntött, hogy a reptérre is elkísér.
- Vigyázz magadra, Mark, rendben? – kérte aggódva. – Érj haza épségben, és nem mellesleg vissza hozzánk!
- Úgy lesz – ígértem, majd indultam volna el, de láttam, hogy kérdezni akar valamit.
- Mark, ugye most már valamelyest a közös házunkat, és magát Koreát is az otthonodnak tekinted? – reménykedve, de közben mégis félve várta a válaszomat.
- Még szép! – nyugtattam meg, majd egy kézfogás után elindultam a gép felé.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2017. december 1., péntek

Csak egy csók - Got7 - 2Young fanfiction



Csak egy csók




   Jinyoung:

   Tudtam előre, hogy baj lesz még ebből a kis ártatlan üvegezésből, ahogy Jackson nevezte. Mert nálunk soha, semmi sem volt ártatlan, sőt, nem is az lett belőle, amit előre elterveztünk. De én így szerettem a kis életünket, és semmit sem adtam volna fel belőle. Bár… Na jó, nem, még a Youngjae iránt érzett viszonzatlan szerelmem is boldoggá tett a maga módján.
Sokan úgy tekintettek rám és Jaebumra, mint a Got7 szüleire, ami nem csak a JJ Project, hanem az alaptermészetünk miatt is volt. Pont az egyik nap poénból rákerestetett velem Jackson arra, vajon milyen fanfictionök vannak rólunk. Lehet, hogy túl ártatlan olykor a fantáziám, de kiröhögtem, hogy Jaebumról és rólam? Mármint persze, tudtuk a bandában, hogy az átlagosnál is jobban kell cukiskodnunk egymással a rajongói találkozókon, de számomra mégis abszurd ötlet volt, hogy mások arról fantáziálnak, hogy mi miket csinálunk a hálószobánkban. Már csak azért is, mert a válasz az volt, hogy semmit. Se nem nőkkel, se nem férfiakkal, így egymással sem. Pedig én csináltam volna Youngjaevel nem is kevés mindent. De ezen gondolataim miatt úgy éreztem, a pokol tűzén fogok égni, és nem is azért, mert fiú volt. Bár sohasem mondtam ki nyíltan, szerintem a többiek is tudták, hogy a saját nememhez vonzódom, viszont az szabályosan undorító volt, hogy arról, akit testvéremként kellett volna szeretnem, folyton tizennyolc pluszos képzelgéseim voltak. Mégis, miután Jackson kérésére elolvastam egy szépen megírt, cuki szösszenetet Jaebumról és rólam, ő pedig magáról és BamBamről - mert cserébe rávettem erre -, egy újabb szintet lépett az undorító faktorom, és a következőt írtam be a keresőbe: Youngjae és Jinyoung fanfiction 18+.
Meglepetésemre végtelen sok történet jött velem szembe, és ekkor realizáltam, hogy akik ezeket írták, talán még betegebb elméjűek lehetnek, mint amilyen én voltam. De aztán megváltozott a véleményem. Mármint biztos, sok az elvetemült rajongó, de én voltam olyan szerencsés, hogy az első sztori, amit elolvastam, egyszerűen gyönyörű volt, még meg is ríkatott. És nem csak azért csalt könnyeket a szemembe, mert annyira szépen volt megfogalmazva - bár ez is igaz volt -, hanem, mert borzasztóan szerettem volna, ha a mi szerelmünk is így teljesedik be, ahogy az író kitalálta.
Ezen sztori szerint Youngjae egy könyvtárban dolgozott, én pedig állandóan odajártam olvasni. Egyszer azonban ledöntöttem egy sornyi könyvet, és ő sietett a segítségemre a pakolásnál. Azonnal éreztük mindketten, hogy ott a szikra közöttünk. Meg is hívtam kávézni, ezek után pedig még többet jártam „művelődni”. Bár voltak bonyodalmak is, mivel az ő szülei nem akarták elfogadni, hogy egy fiúval jött össze, de végül ez is megoldódott. A felnőtt tartalmú résszel zárult az egész, ami olyan érzékien és szépen volt leírva, hogy nem tudtam, hogy beleordítsak a párnámba, vagy még az éjszaka közepén felkeressem az újdonsült otthonában, és rávessem magam. De tisztában voltam vele, hogy egyiket sem szabad megtennem, így többet nem is gondoltam erre a sztorira.
Azonban most itt ült előttem, és ügyesen kipörgette azt, hogy meg kell csókolnunk egymást. Hogy tudott így beletrafálni? Bár az mindennél jobban fájt volna, ha mást csókol meg előttem, de akkor is… Persze, Jacksonnal az élen, az immáron félig ittas barátaink ragaszkodtak a szájra csókhoz. Én eleinte ráztam a fejem, mire Youngjae rákérdezett, hogy azért ódzkodom, mert csúnyának találom. Ekkor csak egy hajszál választott el attól, hogy közöljem vele,  nincs olyan ember a Földön, aki legalább fele annyira tetszene, mint ő, kívül-belül egyaránt. De nem tehettem meg, így csak annyit mondtam, hogy csináljuk.
Bár csak egy röpke másodperc erejéig találkozott ajkunk, az én szívem mégis kihagyott, és nyelnem kellett egy nagyot, hogy meg tudjam állni, hogy ne folytassam tovább a dolgot. Ő először belekezdett a szokásos kacagásába, miközben Jackson röhögve vetette rám magát. De egy perc múlva, mintha realizálta volna Youngjae, hogy mi is történt az előbb, és láthatólag erősen kattogott az agya. Talán ennyire undorítónak találta ezt az egészet? Inkább próbáltam ebbe bele sem gondolni. Helyette Mark terelte el a figyelmemet, aki sápadtan nézett rám. Istenem, hogy lehettem ilyen önző dög, hogy mindig megfeledkeztem róla?
Mark már  a kezdetek óta borzasztóan féltékeny volt rám, bárki jött a közelembe, majd szét akarta szedni a szemével, de mindezt a maga visszafogott, aranyos módján. Szinte százszázalékosan biztos voltam benne, hogy szerelmes belém. Én pedig oly sokszor kívántam azt, hogy az én szívem bárcsak hozzá húzna, nem pedig Youngjaehez, aki talán sohasem fog tudni viszont szeretni.
Miért volt így megnehezítve az életünk? Miért nem élhettem én abban a fanficitonben, amit a minap olvastam, Mark pedig egy olyanban, amiben mi egy pár voltunk, és senki sem állhatott az utunkba?
- Jól vagy? – mentem közelebb hozzá, majd hátulról átkaroltam.
- Persze, csak talán kicsit sokat ittam – felelte, és fejét vállamra hajtva csukta be a szemét. Ennyire még sohasem kívántam, bárcsak belé lennék szerelmes!
Az este további részében mindenki jóízűen kacagott, csak Youngjae, Mark és én nem, vagyis a Got7 szerelmi háromszöge.

Már az ágyamban feküdve próbáltam alvásra kényszeríteni magam, amikor valaki kopogtatott a szobám ajtaján.
- Gyere be! – szóltam ki, majd azonnal megugrott a pulzusom, amikor Youngjae lépett be.
- Ugye, nem keltettelek fel? – kérdezte félve.
- Nem, dehogyis, gyere csak be! – ültem fel közben az ágyamon.
- Tudom, hogy azt mondtam Jaebum hyungnak,  nem akarok zavarni, hogy a régi, közös szobánkba menjek, főleg, hogy már csak egy ágy van ott, de most, hogy a kanapénkon feküdtem, olyan magányosnak éreztem magam, mint aki már nem is igazán a banda tagja.
- Értem, de hát te akartál mindenáron külön költözni. Tudtuk, hogy egy nap eljön ez is, amikor szépen, sorjában hagyjuk el a közös házat. De attól mi még ugyanaz a szerető család vagyunk, mint előtte – fogtam meg biztatásként a kezét, amit egy kedves mosollyal jutalmazott.
- De nem csak ezért jöttem ide – vallotta be, és látszott, hogy zavarban van.
- Hát akkor miért? – lettem kíváncsi.
- Mert… Mi… Az a csók – kezdte félénken, én pedig tágra nyílt szemekkel vártam, mit fog mondani. – Nagy baj, ha tetszett?
- Ó, hát ettől féltél? – esett le egy nagy kő a szívemről, ami heves dobogásba kezdett, arra gondolva, hogy élvezte, amit csináltunk.
- Igen, hisz mi testvérek vagyunk, nem igaz? Mi nem nézhetünk úgy a másikra. És én eddig nem is néztem, de most már... nem is tudom. Meg akarlak újra csókolni. – Az utolsó mondatát tátott szájjal fogtam csak fel, és hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. – Hyung, megcsókolhatlak? – olyan ártatlanul nézett rám, pedig, ha tudta volna, én miket fantáziáltam rólunk az elmúlt években.
- Igen – feleltem, majd ugyan óvatosan, de azért gyorsan kaptam ajka után, ami forró volt, és olyan édes, akár a méz. Minél inkább belementem a dologba, ő is annál inkább viszonozta, és éreztem, hogy tetszik neki. Olyan rég vártam már erre, és annyival jobb volt, mint amilyennek oly sokszor elképzeltem. Bárcsak bevallhattam volna neki, hogy már évek óta szerettem, de féltem, hogy elijeszteném vele. Inkább hagytam, had csókoljon meg még jó párszor aznap este, majd, hogy karjaimban fekve aludjon el. 


 
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)