2018. április 20., péntek

Valósággá nőtt álom - Star Wars - Stormpilot fanfiction - 18+



Poe:

Még csak két hete, hogy elkapott az Első rend, bár egy élettel értek fel az állandó kínzások és sötétség közepette eltelt napjaim. Minél több időt töltöttem itt, annál inkább elfelejtettem, milyen is volt az átlagos életem, fényes nappal repülni az égen, szállni a felhők fölött és galaxisok között. Milyen extázissal ért fel épphogy megnyerni egy csatát, ami majdnem az életemet követelte. Ez voltam én, Poe Dameron, az Ellenállás egyik legjobb pilótája, Leila hercegnő egyik legfőbb bizalmasa – mármint reménykedtem benne, hogy annak tartott. De minden egyes kínban és komorságban eltelt napom, elsötétítette alapjáraton ragyogó elmémet, és életvidám kedvemet egyre inkább a feledés homályába száműzte, így nem maradt más számomra, csak a remény halvány szikrája. De hittem, hogy jöhet még valaki, aki újra lángra gyújtja azt bennem, ahogy nemrég Finn tette.
- Épp nincs üres cellánk, úgyhogy idejössz, te áruló – hallottam az egyik katona hangját, aki belökött valakit hozzám. – Remélem, kellően megsérültél.
- Téged is jó volt újra látni, cimbora! – próbált szarkasztikus lenni, de lihegése és a hangjában lévő él elárulták, hogy súlyos fájdalmak kínozzák. A jó reflexeimnek köszönhetően, pedig még időben odakaptam felé, mielőtt összeesett volna, bár a vaksötétben semmit sem láttam belőle.
- Hé, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Még szép, hogy jól – vágta rá a színtiszta hazugságot, és a hangjában, valamint abban a furcsa érzésben, ami elfogta a gyomromat, amint magamhoz húztam, volt valami ismerős. De az itt töltött napok hatására, lehet, már saját tulajdon édesanyám hangját sem ismertem volna fel, nemhogy valakijét, akit csak halvány emlékként őriztem az elmémben.
- Gyere, lefektetlek! – húztam az ágyamnak titulált kényelmetlen dologhoz, majd amennyire vakon sikerült, óvatosan elhelyeztem.


- Jól sejtem, hogy nincs semmilyen orvosságod? – kérdezte elhaló hangon, ami túlságosan is a szívembe mart.
- Sajnos jól. Magamon kívül mással nem tudok szolgálni – feleltem vidáman, bár én is már csak árnyéka voltam annak, akit két hete elkaptak.
- Az is több, mint, amiben reménykedtem, amikor idehoztak. Tudod, mit, mesélj, hogy eltereld a figyelmemet a folyamatos fájdalomról! – kérte, én pedig lelkesen álltam a szolgálatára.
- Rendben. Nem tudom, szeretsz-e repülni.
- Még szép – vágta rá azonnal.
- Akkor talán megérted, miért ragadott magával és tett a függőjévé ez a dolog. Ez nekem nem hivatás vagy hobbi. A repülés az életem. Csak, akkor érzem igazán szabadnak magam, amikor egy gépben a magasból szemlélem a világot. Mert ilyenkor úgy érzem, képes vagyok uralni azt, és azáltal, hogy az Ellenállás tagja vagyok, ezt az uralkodást jó irányba terelem – kezdtem boldog mesélésbe, és minél több szó hagyta el kicserepesedett ajkamat, annál inkább visszatért belém az erő, ahogy legfőbb éltetőmről, a repülésről beszéltem.
- Ez remekül, hangzik. Te egy remek ember vagy – jegyezte meg az idegen, ami nagyon jól esett.
- Köszönöm.
- Egyébként, tudod, mire mondják még, hogy olyan, mint a repülés? – kérdezte kíváncsian, de közben volt némi hamisság is a hangjában, amit még a fájdalma sem tudott elnyomni.
- Nem – feleltem.
- A szeretkezésre.
- Ó! – Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam. Ilyen összehasonlításra nem számítottam. – Végül is, van benne igazság. Mármint gondolom.
- Csak gondolod?
- Nem tudom, haver… Talán csak azért, mert sohasem a megfelelő személlyel történt, de én nem igazán éreztem azt a nagy szárnyalást szeretkezés közben – vallottam be.
- Hm… Valószínűleg ez azért van, mert sohasem szeretkeztél, hanem csak szexeltél. Érzelem nélkül nem az igazi, az csak egy pillanatnyi mámor, ami lehet, hogy kicsit felrepít, de igazán nem is vagy a magasban, máris a mélybe zuhansz. Mármint én ezt így tapasztaltam, de bevallom, szeretkezni még én sem szeretkeztem.
- Ó, akkor legalább nem vagyok ezzel egyedül – veregettem meg a vállát, mármint azt akartam, de a vaksötétben az oldalbordáját értem, pont ott, ahol a sebe volt, így egy fájdalmas nyögést váltottam ki belőle, amit nem szándékoztam. – Egek, sajnálom! Nem akartam.
- Öhm… - kapkodta a levegőt. – Semmi baj, csak ezt inkább ne ismételd meg, ha lehet.
- Nem fogom, ígérem. Egyébként, ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor be kell vallanom, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy nemcsak, hogy sohasem a megfelelő személlyel feküdtem le, hanem úgy ámblokk nem is megfelelő nemű embereket kerestem. – Itt a sötétség védelmében, egy vadidegen fiúnak, képes voltam kimondani azt, amit eddig még saját magam előtt is csak nagybetűs talánként vetettem fel.
- Megértelek, de hidd el, az sem elég, ha a megfelelő nemű személlyel vagy együtt. Én például régóta tudom, hogy csakis a férfiak vonzanak, és úgy tűnt, hogy a környezetemben is vannak ilyen személyek. Bár én csak az egyiküknek adtam be a derekam, de lehet, neki sem kellett volna. Kedveltem a fiút, de mégsem eléggé. Jó volt vele a szex, de közben mégis, nagy csalódás. Talán sokkal jobban vonzott az a vágy, amit kiváltottam belőle, mint a saját szenvedélyem az irányába, és csak miatta mentem bele, hogy heti rendszerességgel megismételjük a dolgot. – Úgy tűnt, nem csak én voltam őszinte kedvemben. – Egyébként, pont ő hozott most ide a cellához. Kicsit berágott, amiért fellázadtam.
- Azt meghiszem ám, eltűnt a szexpajtija. Gondolj bele, milyen kanos lehet most szegény! – próbáltam viccelődni, és úgy tűnt, szavaim célba is találtak, mivel őszinte nevetést hallatott újdonsült barátom.
- Én még sohasem próbáltam férfival. De szeretném. Viszont ezek után, hogy elmesélted, az sem elég, hogy a megfelelő nemű személlyel vagy, már nem is tudom, hogy lenne-e értelme – vakartam meg a tarkómat egy mély sóhajtás kíséretében.
- Nincs egy olyan férfi sem az életedben, aki felkeltette volna ilyen téren az érdeklődésedet? – kérdezte. – Mármint, akiben nem csak egy helyes pasit láttál, hanem a számodra tetszetős külső mögött, egy olyan személyiséget, ami megragadott?
- Hm… Hát, igazából volt ez a fiú… - Láttam magam előtt azokat a húsos ajkakat és azt az elszánt tekintetet, ami képes lett volna reménnyel feltölteni a galaxis minden bolygóját.
- Csak volt? – kérdezte.
- Igen… Mármint nem tudom – ráztam a fejem, bár ő ezt nem láthatta. - Mikor elfogtak két hete, ő kiszabadított. Bár azért tette, mert pilótára volt szüksége, de nem bántam, hisz így mindketten jól jártunk. Nem tudnám elfelejteni azt az érzést, amikor egy biztonságos sarokba vont, és levette a maszkját. Ahogy felfedte előttem a gyönyörű arcát, akkor már tudtam, akármit is kérjen tőlem ez a fiú, én megteszem neki, bármi áron – kezdtem ömlengésbe, de most ez sem érdekelt, ha Finnről volt szó, továbbra is minden belefért nálam. – Valami hülye neve volt, mint gondolom neked is, itt az Első rendnél. Én azonnal elneveztem Finnek, ami tetszett neki. Lehet, hogy túl szentimentális vagyok, de ahogy elfogadta a névajánlatomat, mintha új személyazonosságot adtam volna neki, és ezáltal egy új élet kezdetét, amikor felszálltunk a lopott géppel. De…


- De mi?
- De aztán lezuhantunk, és mire magamhoz tértem, már újra itt voltam, és Kylo Ren alig várta, hogy ott folytassa a kínzásomat, ahol pár órával korábban abbahagyta. Én azonnal Finnről érdeklődtem, ő pedig nevetve jegyezte meg, hogy meghalt. – Muszáj volt megállnom a mesélésben. Egyszerűen túl fájdalmas volt belegondolnom, hogy az a csodás fiú, akit meg sem tudtam ismerni, már nincs köztünk.
- Biztos vagy benne, hogy nem hazudott? – kérdezte a sérült cellatársam.
- Nem. Hogyan is lehetnék? De, ha élne, gondolom, ő is itt lenne valahol – feleltem monoton hangon.
- Szóval tisztán látod magad előtt ezt a fiút?
- Igen.
- Minden egyes apró részletre emlékszel vele kapcsolatosan?
- Nem – feleltem, bár nem értettem, hogy miért akart ilyen mélyen belemenni a témába, amikor így is szörnyen fájt ez az egész. – Egy valamire nem. Bárhogy próbálkozom, nem tudom felidézni a hangját. Az agyam ezzel kapcsolatosan, mintha teljesen le lenne blokkolva. Épp ezért, néha úgy érzem, hogy talán nem is létezett, én pedig nem hagytam el ezt a helyet, amióta idehoztak. Hogy Finn csak az elmémnek egy mentőterve volt felém, hogy ne őrüljek bele ebbe az egészbe.
- Hm… Egy biztos, tényleg játszik veled az elméd, de nem Finn létezésével kapcsolatosan – mondta, amivel azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
- Hát, akkor?
- Tényleg elfelejtetted a hangját.
- Azt igen… De talán, ha újra hallhatnám – ábrándoztam.
- Ez is bukó!
- Miért? – egyre jobban összezavart.
- FN-2187.
- Ne! – eszméltem fel végre elmém vakságából, ha már a szemeim továbbra is vakok maradtak.
- De bizony!
- Finn, hát te élsz? – már szinte hisztérikus volt a hangom, de mindez mit sem számított egy ilyen csodás hír után.
- Mint hallhatod. Mármint, mint hallhatnád, ha nem lennél ilyen kis feledékeny – nevette el magát, én pedig kitapogattam az arcát, majd végigsimítottam az egyik ujjamat azokon a vastag ajkakon, amik túlságosan is sokszor jelentek meg álmaimban.
- Tényleg te vagy! – mondtam, majd nem gondolkozva, szájához kaptam, hogy táncba hívjam párnáit, hogy egyes álomképeim végre valósággá nőjék ki magukat. És rá kellett jönnöm, nincs az az álom, ami felérhet a valósággal. Azt a mámorító ízt, ami beborította a számat, csak az az érzés tudta felülmúlni, ami a gyomrom felett vette át az irányítást.
- Még egyszer ne felejts el semmilyen részletet rólam! – adta ki parancsba, miután némi oxigénpótlás végett, hagytam, hogy ismét önmaga ura legyen a szájának.
- Soha. Te pedig nem mész el ezentúl mellőlem! Nem találok még egy fiút, aki hagyja, hogy én nevezzem el. Úgyhogy maradsz szépen az oldalamon.
- Jaj, te! És mi van, ha mást is hagynék neked? Persze csak, akkor, ha megígéred, hogy nagyon óvatos leszel, és vigyázol rám, főleg a sebemre – jött az ajánlat, amire hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Jól értem, hogy te felkínálod nekem magad? – kérdeztem rá.
- Megeshet. De csak, akkor, ha úgy érzed, velem szeretkeznél, nem pedig csak szexelnél – tette hozzá, ami fair play volt.
- Finn, két hete te vagy a mentsváram, a legszebb gondolat, ami fényt hozott a sötét napjaimba. Ilyet még sohasem éreztem, és nem is akarok mással, mert pontosan ugyanilyet nem is lehetne. Ez a kémia, ami közöttünk van, ez valódi, tudom… A szentségit, ha arra kértél volna meg legutóbb, hogy mindennemű fegyver nélkül álljak ki harcolni Kylo Ren ellen, szó nélkül megtettem volna. Mert megbabonáztál, ennél jobb szót nem tudok arra, hogyan ejtettél rabul, még ha nem is állt szándékodban. Ebben a komor sötétben, anélkül, hogy látnánk a másikat, szebb és mámorítóbb dolgot nem is tudnék kitalálni időtöltés gyanánt, mint veled lenni. – Olyan szenvedély volt a hangomban, ami még engem is meglepett, így féltem, hogy túl messzire mentem, és megijesztettem.
- Akkor a tiéd vagyok – mondta a legnagyobb könnyebbséggel, én pedig már vetkőztettem is volna le, ha nem pont, ekkor jön vissza a korábbi katona, akiről időközben megtudtam, hogy az én Napsugaram volt szexpartnere volt, ami olyan szintű undort és féltékenységet váltott ki belőlem, amit még nem éreztem soha.
- Toldd ide a képed, ha meg szeretnéd élni a holnapot! – szinte köpte a szavakat, én pedig legszívesebben kivertem volna belőle minden életet, ami viszont megijesztett, mert ilyen szintű dominancia nem szokott elfogni, de úgy látszott, Finn ezt váltotta ki belőlem.
- Ne merj így beszélni vele! – De azért igyekeztem felsegíteni a Napsugaramat, hátha tényleg segíteni jött, mert még mindig érzett valamit iránta, amit most ki kellett használnunk.
- Te nem ezt mondanád, ha a legfontosabb személy az életedben, csakúgy fellázadna, és csapot-papot otthagyna maga után? Neked pedig nem maradna más, csak a magány és a szégyen, hogy egy ilyen embert szerettél, sőt, még továbbra is szeretsz, mert egyszerűen képtelen vagy kiverni a fejedből. Igen, Finn, képtelen vagyok kiverni téged onnan! A fenébe, nem is akarlak, mert szeretlek! Tiszta szívemből szeretlek. – A vallomását azzal bizonyította még inkább, hogy levette a maszkját, és boci szemeit – amik be kellett vallanom, hogy egy sármos arcon díszelegtek – mélyen a Finnébe fúrta. Én pedig két hét után, a cella ajtaja mellől jövő fényben, újra láttam is azt a gyönyörű arcot, ami nem csoda, hogy ezt a fiút is magába bolondította, ahogy az a személyiség, aki mindez mögött rejtőzött – persze, amennyit ebből én megismerhettem.
- Sajnálom, de rossz emberbe szerettél bele – adta meg a kegyes döfést számára, ami lehet, hogy az épsége miatt nem volt jó taktika, viszont emberségről tanúskodott róla.
- Értem. De én még mindig vagyok olyan hülye, hogy segítsek neked. Álljatok arrébb, hadd menjek be! – Egy perc múlva, elemlámpával a kezében, már együtt fektettük vissza Finnt oda, ahonnan az előbb állítottam fel. A katona pedig a megfelelő eszközökkel fertőtlenítette, majd összevarrta a sebét.
- Köszönöm, nagyon hálás vagyok – fogta meg Finn a kezét.
- Én pedig, hogy nem rohantattok ki azonnal, bárhogy meg lett volna rá a lehetőségetek.
- Úgy nézek ki, mint, aki rohanásra alkalmas? – nevette el magát a Napsugaram, de gyorsan frissen varrt sebére szorította a kezét, ami valószínűleg igencsak fájhatott neki, főleg a kacagástól.
- Hát nem. Viszont, mielőtt megyek, valamit még árulj el nekem! – félt és szomorú is volt egyben. – Én nem voltam számodra más, csupán testiség?
- Nem… Csak nem voltam beléd szerelmes. Viszont boldoggá akartalak tenni egy olyan világban, ami csak kínt és halált hozott az életünkbe. De, akkor legalább te boldog voltál mellettem? – Finn pont, hogy reménnyel teli nézett a másik szemébe.
- Nagyon is.
- Akkor megérte. – Ezzel pedig arra késztette a társát, hogy még ha csak pár pillanat erejéig is, de ajkukat egymáshoz érintse, valószínűleg búcsúcsók gyanánt. Fájt ezt a jelenetet látnom, még ha ez azt is jelentette, hogy most már még inkább szabad lett előttem az út.
- Vigyázzatok magatok! Itt van két ampulla. Ha elmúlna a most beadott fájdalomcsillapító hatása, itasd meg ezeket vele – nyomta a kezembe. – De mivel nem tudom, jöhetek-e még ide, így ne használjátok el azért olyan hamar.
- Rendben, és nagyon hálásak vagyunk – fogtam vele kezet, amit viszonzott, majd ismét magunkra hagyott minket. – Rendes fickó.
- Az, ezért sem tudtam sohasem visszautasítani.
- Hiányzik belőle a szikra, melléd valaki olyan kell, aki felpezsdít – jegyeztem meg, bele sem gondolva, hogy direkt magamra utaljak ezzel.
- Szerinted akad errefelé ilyen személy? – Fura volt ismét csak a hangját hallanom, de már az is túlságosan begerjesztett, főleg arra gondolva, hogy kiszolgáltatottan fekszik tőlem egy méterre.
- Nem tudom, majd szétnézek.
- Inkább gyere ide! – kérte, amitől hirtelen megijedtem. Úgy éreztem, hogy nem helyes kihasználnom, hogy esetlen, és nem mellesleg, a fájdalomcsillapítótól valószínűleg kábult is.
- Finn, nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom minderre – mondtam ki, bárhogy már szívem szerint rég a közepében lettünk volna a dolognak.
- Mi, ha nem ez? Lehet, hogy meg sem éljük a holnapot. Ki tudja, Kylo mit tervez velünk. Igenis, most vagy soha! – volt továbbra is céltudatos.
- Értsd meg, hogy neked most pihenned kell!
- Értelek, pont, hogy a te értő kezeid azok, amik a legfőbb lelki és testi pihenést hozhatják számomra. Kérlek, ne utasíts el!
Csak ennyi kellett nekem, hogy fájdalmasan kérje, hogy ne utasítsam őt vissza, ami eszem ágában sem lett volna, ha nem félek attól, hogy ez kihasználás a részemről. De ő is ezt akarta, mi az, hogy. Így nem éreztem szükségesnek, hogy továbbra is visszafogjam magam, ezért a korábbinál hevesebb csókba invitáltam. Nem is kellett sokat várnia, hogy nyelvemmel utat törve magamnak, elmélyítsem a dolgot. De Finnt sem kellett ám félteni, hozzám hasonlóan, ő is igencsak aktív volt. Olyan lelkesen fedezte fel minden egyes szegmensét a szájpadlásomnak és a fogaimnak, hogy féltem, fogpótlásra lesz szükségem ezek után. Viszont bennem is volt némi rosszaság, nem tudtam megállni, hogy ne harapjak az alsó ajkába, és még kicsit el is kezdtem tépni azt. Lehetetlen volt betelni a húsos, puha párnáival, amiket mintha pont az én ízlésem szerint formáltak volna.


Mire észbe kaptam, már rajta feküdtem, de szerencsére tényleg ütős lehetett a fájdalomcsillapító, amit kapott, mert egyszer sem adta jelét annak, hogy fájna az oldala a súlyom alatt. Így el is kezdtem vetkőztetni őt. Bár ezt igyekeztem óvatosan, nehogy felszakadjon a sebe. Végül a kabátját és trikóját magunk mellé dobtam, majd saját felsőtestemet szabadítottam meg a felesleges ruhadaraboktól. Miután nyakát szívogatva, kéjes hangokat váltottam ki belőle - amit előző partnere valószínűleg nem igazán ért el nála -, büszkén, és nem mellesleg, egyre nagyobb vággyal indultam lejebb, hogy minél inkább felfedezzem a testét.
Mellkasa igencsak keménynek bizonyult, ami férfiasságomat még élénkebbé tette. Nem tudtam, hogy kezemmel gyúrjam inkább a melleit, vagy a számmal kényeztessem őket, de végül egyszerre mindkettőt csináltam, amitől hátra feszülve nyögdécselt, és ez bíztatott, hogy még lejebb merjek merészkedni.
A hasa egyszerre volt puha, de közben mégis kemény. Nem volt különösen izmos, viszont erős húsú fiú volt, egyáltalán nem plöttyedt, hanem maga a Poe Dameron számára teremtett tökéletesség. Centiméterről-centiméterre haladtam köldöke vonalán egyre lejebb, miközben újabb és újabb apró csókokkal biztosítottam számára az állandó libabőrt, ami nem mellesleg, rajtam is úrrá vette magát. Mintha bőreink érintkezése valamilyen elektromos áramot vezetett volna mindkettőnk testébe. És ezt élveztem. Nagyon is élveztem, és úgy vettem észre, hogy ő is.
Mikor nadrágja korcához értem, megálltam kicsit, ami úgy tűnt, nem tetszett neki, mivel ő maga kezdte el lehámozni a valószínűleg egyre inkább szorító két ruhaneműjét.
- Nyugalom, drágám! Majd én segítek – adtam tudtára, miközben óvatosan kibújtattam egyszerre a nadrágjából és az alsójából. Egy valamit sajnáltam, hogy nem láthattam a gyönyörű arcát, amikor majd a végső gyönyörhöz juttatom, és most se, amikor éreztem, hogy félve várja, hogy, ha már nem látom, akkor legalább érintés által mérjem be a paramétereket. Nekem, mint pilótának, ilyesmi nem volt nehezemre. De úgy éreztem, az a fair, ha azonnal teljesen meztelenre vetkőzöm én magam is. Miután visszamásztam fölé, ügyeltem, hogy ott pont ne érjünk össze, és kezét a nemesebbik felemre helyeztem, miközben az enyémet az övére raktam, így egyszerre tudtuk felmérni a terepet. És bár nem mondtuk ki hangosan, de valószínűleg mindkettőnk fejében az játszódott le, hogy minket odalent egyértelműen egymásnak teremtettek. Ha létezett olyan, hogy két férfi pontosan egy méret volt, akkor nálunk nagyon is ez volt a helyzett. Épp ezért, korábbi szorongásunktól megszabadulva, kezdtük el kezünkkel azonos tempóban kényeztetni a másikat. Ha volt a környéken más cella, akkor azok is tőlünk zengtek, ez nem volt kérdés, pedig ez még csak az incselkedésünk volt a másikkal. Azonban, mielőtt megálljt parancsolhattunk volna magunknak, éreztem, hogy Finn kezd túl nagy magaslatokba érni. De ahelyett, hogy a kézimunkámat felfüggesztettem volna, inkább még gyorsabb tempóra kapcsoltam, és a világ legszebb hangja volt, amit kiadott, miközben kezeim közé élvezett. Azonban ő sem állt le, még ekkor sem, hanem nyögéseivel még inkább beindított, így pár percen belül én is követtem őt a csúcsra, és talán még nála is hangosabban adtam a világ tudtára, hogy partnerem mennyire ért a dolgához.
Lihegve, egymás légzésének a tempóját átvéve, feküdtem rajta, és úgy voltam vele, itt az idő kicsit aludni, de Finn továbbra is élénk volt.
- Azt hiszed, ennyivel megúsztad? – kérdezte hirtelen, amin meglepődtem. – Ez nem volt konkrétan szeretkezés.
- Én annak veszem. Számomra többet jelentett, mint bármelyik nővel folytatott korábbi aktusom.
- De én ennél többet akarok. Többet belőled.
- Finn… - kezdtem volna, de leállított.
- Ki kell mondanom, igaz? – sejtettem mire gondol, épp ezért, tényleg vágytam rá, hogy halljam.
- Igen.
- Azt akarom, hogy magamban érezhesselek. – Ha a korábbi percekben egy kicsit is lankadt a férfiasságom, hát most új erőre kapott. Mi az hogy!
- Nem kell többet kérned, drágám! Poe Dameron szolgálatodra áll. Pilóta kellene? – idéztem vissza az első beszélgetésünket.
- Pilóta kellene – ment bele a játékomba.
- Hát, akkor repüljünk, Finn! Magasabbra, mint valaha.
Bár volt bennem egy kis félsz, mennyire lesz számára fájdalmas, de ha heti rendszerességgel élt nemi életet, akkor már edzetnek kellett lennie e téren. Mindez ellenére, én óvatosan, először csak az egyik ujjamat vezettem belé, amit mintha meg sem érzett volna. Úgy tűnt, tényleg nem járatlan vidékre eveztem. Ez pedig egyszerre szomorított el, és nyugtatott is meg. De most már az enyém volt, csakis az enyém, ahogy én is az övé.
A második ujjamra sem reagált, így bátorkodtam két csók között egy harmadikat is belé juttatni, amire most ő harapott bele az én számba, így tudtam, hogy be kell kicsit járatnom, ezért óvatos mozgásba kezdtem.
- Aj, Poooooeeee! – nyögött a fülembe, amit szintén elkezdett fogaival tépni, én pedig elkönyveltem, hogy jó helyen döfködök. – Most már gyere!
Nem kellett újból kérnie, ujjaimat kihúzva belőle, kezemet most a nemesebbik felemre téve, óvatosan járatához nyomtam, ő pedig már ettől majd megőrült.
- Gyere már, Poe! Akarlak… Téged… Magamban… - Ennél erotikusabb dolgot sohasem hallhattam volna. Persze ehhez az is kellett, hogy ő mondja nekem, ne valami jöttment, aki csak feszültséglevezetőnek volt jó számomra.
- Jövök, Drágám! Már jövök is! – Először csak félig törtem utat magamnak, de mivel nem hallottam fájdalmas hangot tőle, így bátorkodtam teljes egészében belehatolni.
- Ó, igen! Nem kell ám visszafognod magad – adta tudtomra. – A fájdalomcsillapítótól nem csak a sebemben nem érzek fájdalmat.
- Ez megnyugtató tény, de azért remélem, hogy mást érzel.
- Minden mást érzek. – Lábait közben körém kulcsolta, és még jobban magához húzott, mintha azt akarná, hogy összeforrjunk. Bárcsak megtehettük volna! Bárcsak ilyen egyszerű lett volna! De hittem, hogy a mi életünk tényleg egy olyan ösvényre lépett, amit most már együtt járunk majd. Minél gyorsabb és erőteljesebb lökésekkel juttattam a kéj kapuja felé, annál inkább tudatosult bennem, hogy én soha többet nem akarok másba elmerülni, legyen szó testiségről vagy az elménkről. Igenis, abban a sötét cellában, ahogy gyors tempóban, nyögéseink egyre magasodó oktávjaival daloltunk, egy olyan dallamot írtunk, amit egy életen át elhallgattam volna.
Repülés, éneklés, szerelmes harcolás… Ezek mind lejátszódtak ott, miközben egymás nevét oly sokszor, és oly lágyan, vagy éppen erőszakosan pihegtük a másik ajkára.
Lehetséges, hogy két ember ilyen hamar egymásba szeressen? Eddig azt mondtam volna, hogy nem. De maga a tény, hogy életünkben először szeretkeztünk, nem pedig szexeltünk, többet mondott minden elmélkedésnél. Mert, amikor két test és elme úgy vonzzák a másikat, ahogy mi Finnel egymást, ott nem számít más, csak a jelen. Hisz, amikor a megfelelő személlyel éled át a jelen mámorát, abban ott a múlt és a jövő is egyben. Nem tudtuk, mit hoz számunkra a holnap, hogy kijutunk-e valaha a fényre, hogy meggyógyul-e Finn sebe, és Kylo képes lesz-e elpusztítani az elmémet, a trükkös kis kínzásaival. De ahogy egymásra borulva, kéjünktől ragacsosan vártuk, hogy elraboljon minket az álom, mindketten éreztünk, ha nem is éljük meg a holnapot, már ezért is megérte… Egymásért minden megérte.



   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2018. március 23., péntek

Oda... - 24. fejezet - Egy hazatérés a múltban

 - Nem baj, ha egy pillanatra elszaladok? – kérdeztem a többieket, majd az öcsém gyorsan ki is szúrta, kinek az érkezése volt az, ami elszólított társaságuktól.
- Ó, hát szíved választottja és az én drága komám haza érkeztek! – jegyezte meg.
- Tehát ez az ifjú hölgy, akiért odáig vagy? – követte a szemünk irányát Dain.
- Ő bizony – feleltem megbabonázva, miközben egy másodpercre se vettem volna le aranyló hajáról és gyönyörű mosolyáról a tekintetemet, hisz azok a messzi távolból is ragyogóbbak voltak számomra, mint a világ legnagyobb aranykamrája.
Az életembe csak egy aranyra volt szükségem, arra a hajzuhatagra, ami kecses vállára esett, majd hátán végig futva, tette még törékenyebbé, törp létére igencsak kecses alkatát. Nem vágytam más fehér gyémántra, mint hófehér fogsorára, ami reméltem, a jövőben oly sokszor fog örömteli kacaja által szemeim előtt feltárulni. Én csak őt akartam, Nárint, minden hibájával együtt. Hisz pont azért volt tökéletes, mert nem volt az. Sok logika nem volt ebben az eszmefuttatásomban, de nem érdekelt, én értettem, és ez volt a lényeg. Hisz tökéletes törp lány nem létezett, csak olyan, aki számomra tökéletes volt. Nem hittem volna, hogy rátalálok erre a lányra, de, mikor észre véve engem, felém integetett, és hívott maga felé, tudtam, érte akár meg is halnék. Viszont reméltem, ha így is lesz egyszer, annak még messze nem jött el az ideje.
- Menj csak! – intett a fejével felé Thorin bácsi. – És ha ráér, hívd el az esti vacsoránkra! Örömmel megismernénk.
- Ez kedves tőled. El fogom hívni.
- De, akkor a bátyját is, hisz csak a legjobb barátom! – tette keresztbe a kezét Kili, mint, aki meg lenne sértve, hogy nem volt természetes, hogy Dárint is meghívjuk. Talán kicsit fájt a szívének, hogy a szerelmi életemnek szurkolt most az egész család, míg őt komolyabban egy leányzó sem érdekelte.
- Ahogy óhajtod, Kili – egyezett bele a bácsikánk. – Akkor, ha minden jól megy, két fővel többnek terítünk majd este. De most már tényleg menj! – fordult ismét felém.
- Rendben – indultam Nárinék háza felé. Bár siettem, de gyors lépteimet igyekeztem megfontoltan kivitelezni, nehogy hasra esés legyen a vége. Így is kiábrándítóan kezdtem a történetünket Nárinnal, nem kellett egy csalódásra méltó folytatás is.
- Fili! – vetette karjaimba magát, én pedig olyan szorosan húztam magamhoz, hogy féltem, kiszorítok minden levegőt belőle. De egyszerűen képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak. Ragaszkodtam hozzá, ez itt, ebben a percben tudatosult az elmémben. Bárcsak bele láthattam volna abba a gyönyörű fejébe, hogy megtudjam, vajon ő is érez-e bármi hasonlót az irányomba. - Mesélni szeretnék, de nem itt.
- Hát, akkor hol? – ráncoltam a szemöldököm.
- Nem tudom, de eljössz velem?
- De hova? – egyre jobban össze voltam zavarodva.
- Oda…
- Na, de hova oda?
- Oda, ahol a madár se jár, csak mi – kaptam meg végül a sejtelmes választ.
- Én veled bármikor és bárhova elmegyek – feleltem a legnagyobb őszinteséggel.


Majd nem törődve azzal, hogy az én családom, vagy az övé megláthatják – mert biztos voltam benne, hogy Kili, Thorin és Dain bácsi nagyban néztek minket , ajkamat az övéhez tapasztottam. Először óvatosan forrtunk össze egy csókban, de a párnapos hiányérzetünk miatt felerősödött a vágy mindkettőnkben, így érezve, hogy igenis szeretné elmélyíteni a dolgot, nyelvemmel felfedeztem nem csak az ő nyelvét, hanem belső ajkát és fogainak tökéletes elrendeződését is. Újabb dologra jöttem rá aznap, nem csak a világot lehet felfedezni, és egy másik ember lelkét, hanem annak a testét is. És még csak épphogy eljutottunk a csókig. Beleborzongtam abba a jelenetbe, ami hirtelen lelki szemeim elé tárult, melyben meztelenül, érintéseinkkel felperzselve egymást, juttatjuk egy másik szintre a kapcsolatunkat.
- Egy újabb indok, hogy többet menjek el itthonról. Ha ilyen csókkal fogadsz hazatértemkor, tényleg én is elmennék, bármikor és bárhova – jegyezte meg, miután, már szinte fájdalommal teli váltunk el egymástól. Nem mondtuk ki, de arra a pár percre igenis egy test és egy lélek voltunk.
- De én nem akarom, hogy elmenj. Mármint nélkülem. Legalább is hosszútávra ne! Megbolondítasz, te lány! – pusziltam meg a homlokát. - Na de, akkor merre is van az a hely, ahol a madár se jár?
- Nem tudom. Találjuk meg! – ragadta meg a kezemet, majd az erdő felé vettük az irányt.
Nárin pedig csak mondta és mondta. Annyira jó volt ilyen boldognak látnom. Feltöltődött lelkileg, ami az én szívemet is megmelengette. Hisz nem volt annál jobb érzés, mikor az ember egyik szerette életvidáman regélt. Mármint számomra nem, aki Thorin bácsi, Balin és Dain meséin nőttem fel. Épp ezért fogott el újra és újra a bűntudat, hogy fájdalmat okozva a bácsikámnak, mindig elmeséltettem vele édesapám történetét. Csak az volt a mentőkötelem bűntudatom mély tengerében, hogy nem direkt csináltam. Még csak egy kisgyermek voltam, akinek az elméje túl sokáig védte meg a saját érzéseitől.
- Miért ráncolod a szemöldököd? – kérdezett rá Nárin, miután már legalább három perce barangoltunk némaságban.
- Tudod, nekem is van ám miről mesélnem neked.
- Na, ki vele! Ne csigázz! – nézett tágra nyílt, kíváncsi tekintettel, én pedig nem húzva az időt, azonnal nekiláttam a regélésnek.
- Hihetetlen vagy! – jegyezte meg, miután befejeztem. – Nem elég, hogy engem is folyton meglepsz, de még saját magadat is.
- Azt mondod? – kérdeztem homlok ráncolva.
- Talán nem? Hisz az egész gyermekkorod, és úgy alapjáraton a teljes identitásod most új megközelítésbe került. Zseniális az elméd, ha szabad ezt mondanom.
- Szabad. Hihetetlen, hogy megvédett oly sok éven át, ettől a mérhetetlenül nagy fájdalomtól.
- De édesanyád és Thorin bácsikád is szörnyen erősek voltak, amiért nem próbáltak semmilyen drasztikus módszerrel szembesíteni az igazsággal. Ráadásul a bácsikád szerelmi története - sóhajtott mélyen, ami egyszerre volt fájdalmas és vágyakozással teli. – A legszebb szerelmi történet, amit hallottam, de bár ne lenne egyben a legszomorúbb is.
- Úgy néz ki, hogy a mi családunkban a nagy szerelem és végtelenül mély szeretet mellé, nagy tragédiák is társultak. Kilivel azt beszéltük, talán így van meg az egyensúly.
- Ha mi is végérvényesen egymásba szeretünk, szerinted hasonlóan végezzük majd? – hangjának élében félelem csengett, ami szörnyen fájt, de megértettem, miért gondolt azonnal erre. Ilyen múltú családdal, ez teljesen természetes reakció volt tőle.


- Ezt nem tudhatjuk előre, Nárin. De, ha mégis így lenne, és szemeid előtt leperegnének jövőbeni életünk percei, és esetleg tragikus véget látsz a szerelmünknek, amiben – szörnyű volt kimondanom, de megtettem – az egyikünk halott, akkor is vállalnád velem az utat? – Féltem a válaszától, de muszáj volt hallanom tőle, még akkor is, ha nem azt mondja, amit szerettem volna.
- Ez nem kérdés, Fili. Okkal léptünk egymás életébe, és ha ki kell lépnünk onnan idő előtt, valamilyen szörnyű tragédia miatt, akkor annak is meglesz a saját oka. De most ne ezzel foglalkozzunk! - ragadta meg a kezemet. - Hisz még van egy hely, amit meg kell találnunk.
- És ha egy életen át kell keresnünk?
- Akkor egy életen át keressük. Van, amihez egy élet is kevés, és van, ami egy pillanat alatt megtörténik.
- Ahogy én azonnal beléd szerettem, amint megláttalak, aminek a vallomását te nem kezelted épp a legjobban – nem hagyhattam ki, hogy ne hozzam fel.
- Hát igen, sokat elárul rólunk az az eset. Na, de tényleg, menjünk!

   (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2018. március 6., kedd

6 éves a blog / 110000 oldalmegnyitás

   Sziasztok! December 31-én 6 éves lett a blog, és időközben a 110ezer oldalmegnyitást is átlépte, így ugyan megcsúszva, de szerettem volna egy összegző bejegyzést írni a 2017-es évről, hogy mik is történtek a Vámpírtánccal. 😗
   Összesen 85 bejegyzés született az oldalon, amivel egyértelműen a második legsikeresebb éve lett a blognak, 2012 után. De, ha az év első felében ezt mondja nekem valaki, akkor nem hiszek neki, hisz január és június között csak 7 posztot tettem közzé, a maradék 78 mind az év második felében látott napvilágot. 👆
   Hét hónapon keresztül nem volt új Oda... fejezet, amiért nagyon szégyelltem magam, de utána megírtam hat részt, köztük az eddigi legmeghatóbb és szerintem legjobb fejezeteket. Most ismét pár hónapos szünetre ment ez a ficim, de mivel a szakdolgozatom miatt újraolvastam nemrég a Hobbitot, így azonnal ihletett is kaptam, és megírtam a folytatást, amit igyekszem nemsokára közzétenni. 😌
   A k-pop történeteimet - amik az oldal igazi sikerét meghozták - június elejéig, amíg be nem fejezem ezt a félévemet és a szakdolgozatomat az egyetemen, nem szeretném tovább publikálni. Az írásukat nem fogom teljesen abbahagyni, már két ilyen ficimnek is elkészült a folytatása, de arra egyszerűen nincs most kapacitásom, hogy rengetegszer átnézem őket, és több facebook csoportban is publikáljam. Nagyon sokat jelentenek nekem a pozitív visszajelzések, amiket innen-onnan kapok, nem is tudjátok, mennyit, de pont emiatt és a magas olvasottság miatt van nagy nyomás a vállamon, ezért döntöttem úgy, hogy most kicsit felhagyok a publikálásukkal. Amint ezt elhatároztam, azonnal nagy teher került le rólam. Viszont a nyári visszatérésem során szeretnék majd mindenből hozni folytatást. A Nélküled nem kell a Mennyország és a Tört Angol történeteimet, amikből már csak pár fejezet van hátra, pedig be akarom addig fejezni, hogy csak megosztanom kelljen őket. 😊
   A one shotjaim sikerei is sokat jelentenek nekem, alig van olyan, ami nem érte el a 300 megnyitást, az pedig, hogy a JackBam ficim már az 500-at is átlépte, számomra felfoghatatlan, főleg, hogy az egyik leggyengébb rövid történetemnek tartom. De betudom a páros népszerűségének, és annak, hogy nem nagyon van velük magyar írás. 😉
   Egyébként 15 rövid k-pop ficit írtam eddig, de megeshet, hogy a jövőben nem sok ilyenre számíthattok tőlem, inkább a hosszabb írásaimra akarok koncentrálni. Ha rövid írásokról van szó, akkor főként Star Wars ficiket fogok írni. Még januárban elkezdtem egy hosszú ReyLo sztorit, Kard, mint mentsvár néven, aminek még azóta sem írtam meg a második részét, mivel nem tudok sok mindent a vívásról, de attól még meg akartam írni ezt a sztorit, és meg is fogom, csak nem lesz olyan hosszú. Időközben pedig két Stormpilot one shottal is elkészültem, mivel ez a másik páros, amibe beleszerettem az új trilógiából, és tervezek is velük több rövid írást. Egyébként ObiKint is szeretnék majd írni, épp ezért indítottam jobb oldalt szavazást, hogy melyik párostól olvasnátok szívesebben rövid ficiket, mert ha van igény ObiKinre is, akkor nem csak egyet fogok összehozni velük. Valamit ezeket a Star Wars ficiket szeretném Merengőn megosztani, hátha nagyobb sikerük lesz, mint amilyen az Oda...-nak volt ott. 👍
   Úgyhogy nem fog teljesen szünetelni a blog, csak kevesebb minden lesz, viszont a k-pop ficijeimmel kapcsolatosan tényleg nem lesz semmi megosztva olyan három hónapig.
   Remélem, újabb remek évet zárhat a blog 2018-ban is. És ezúton is köszönet a 110ezer megnyitásért. Hihetetlenül magas ez a szám, és sokat jelent nekem. Maradjatok továbbra is velem! 😊

2018. február 11., vasárnap

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Nem lesz ugyanaz nélküled


    Yugyeom:

Miután a barátaim megmentettek életem legszörnyűbb hibájától, ami egyben az utolsó is lett volna, megkértem őket, hogy ne hagyjanak egyedül. Így hazajöttek velem, és ott is aludtak nálunk. A szüleimnek nem mondtak semmit a történtekről, amiért végtelenül hálás voltam.
Ennek kellett volna életem egyik legrosszabb estéjének lennie, ehelyett a szívbemarkoló fájdalmamat, mély melankólia váltotta fel. Áthívtuk BamBam szüleit is, és az én édesanyámmal és édesapámmal együtt, az a hét ember, akik a világon a legjobban szerettük Kunpimook Bhuwakult, a nappalinkban ülve, szemünkből csordogáló könnyek áradata közepette, róla beszéltünk. Nem a kómában töltött időszakáról, nem is a haláláról, hanem az életéről. Mert BamBam igenis élt, a szó minden értelmében, és mi vele élhettünk. Csak mi heten tudhattuk, mennyire is szerencsések voltunk, amiért ismerhettük őt, és amiért kaptunk egy kis darabot annak a csillagnak a szívéből, aki most valahol odafent ragyogott ránk. Ebben biztosak voltunk, beragyogta mindezek után is egytől-egyig mindannyiunk lelkét. A szemünk előtt nem az az élettelen fiú volt, akit annyiszor látogattunk a kórházban. Ezen az estén egy percre sem láttam magam előtt, miként feküdt mozdulatlanul az intenzíven az utolsó két napján. Ekkor csak az a ragyogó személy mosolya töltötte be elmém minden egyes zugát, aki magával vitte a szívemet, amiért hálás voltam neki. Visszaidézve a kedvenc történeteinket vele, tudtuk, bárhogy múlt időben beszéltünk róla, ő a jelenünkben is ott volt. Akaratlanul is rendre mind abba a fotelbe pillantgattunk folyton, amibe a leginkább szeretett ülni. Eszünk ágában sem volt ott helyet foglalni. Az most már mindig is neki volt fenntartva. Láttam is magam előtt, miként ülne közöttünk, és nevetne a mesélésünkön. Jól esne neki, hogy ő a központi téma, és rendre közbe is vágna, hogy ez nem így volt, és ő ezt, meg azt nem is úgy gondolta. Még ha nem is volt köztünk, hogy elmondja, attól még jelen volt, jelen van, és mindig jelen lesz velünk.


Észre sem vettük, de mind ott aludtunk el, ahol éppen ültünk éjjel. Olyan nyugalom simogatta a lelkünket, ami álmot hozott mindőnk szemére. Így kipihenten indulhattunk BamBam végső útjára.

Csak cikázó emlékfoszlányaim voltak erről a napról, amiket az Istenért se tudtam volna időrendi sorrendbe rakni, de nem is kellett. Olykor a benyomások többet jelentenek, mint a pontos részletek. A mi kapcsolatunk is érzelemdús volt, és a részletek sokszor eltörpültek az érzelmek mellett. Úgy irányította a szívünk a szerelmünket, hogy mindig helyesebb útra terelt, mint ahova a fejünk húzott volna.
Reggel egyszerre éreztem mindannyiunkon megilletődöttséget, félelmet, fájdalmat, de közben talán megkönnyebbülést is, hogy ezen is túl leszünk. Mert ez nem a mi búcsúnk volt tőle, ez inkább csak annak szólt, hogy a többi hozzátartozó előtt megemlékezzünk róla. Mi heten nem búcsúztunk el BamBamtől soha. Talán pont az volt az egészben a legkellemetlenebb, miként jött mindenki részvétet nyilvánítani nekünk. De folyton arra gondoltam, hogy szívfájdalomból teszik mindezt. Csak olyan emberek voltak ott, akik valamilyen szinten szerették a Csillagunkat.
Azonban volt ott valaki, aki tudtam, miattam jött el. Jungkook végig leghátul állt, és láttam, hogy nem egyszer morzsolt el könnycseppeket a szeméből. Bárcsak ismerhette volna BamBamet! Annyira jól kijöttek volna egymással. Úgy utáltam azt a szörnyű paradoxont, hogy Jungkook, akkor lépett az életembe, amikor BamBam hangja elnémult, még ha az elmémben továbbra is kristálytisztán hallottam. Ha csak egy nappal a táncvizsgám előtt találkozunk Jungkookkal… De elég volt a „ha”-val kezdődő mondatokból, ezeknek nem volt itt a helye.

A koporsóval haladva, először össze akartam esni annak a súlya alatt, hogy utoljára cipelhetem életem szerelmét, akit oly sokszor tartottam a karomban, miközben aludt. Majd meg akartam fulladni a mellkasomat nyomó kéztől, ami nem az ő keze volt. A halál érintése talált rám, ami engem még futólag sem akart előző nap magához venni, míg a páromat, még ha nem is azonnal, de könnyen magához ragadta.
Nem sok mindent fogtam fel a pap beszédéből, hisz nem is volt lényeg, ő nem ismerte, így konkrétumokkal nem tudott szolgálni, ellenben velünk, a mi hetesünkkel. A szüleim kezdték a beszédeket, akik szívbemarkolóan írták le, milyen megtiszteltetés volt számukra második szülőjének lenniük, és mekkora boldogságot okozott volna nekik, ha nemsokára hivatalosan is a családunk része lett volna, megpecsételve szerelmünket.
Majd Jackson is Jinyoung következtek.
- Mikor először megláttam BamBamet, az volt az első gondolatom, milyen törékeny ez a fiú, és milyen szerencse, hogy ott van neki Yugyeom, aki vigyázz rá – kezdte Jackson kisírt szemekkel, amikből továbbra is patakzottak a könnycseppek. - De nem kellett egy óránál több, hogy rájöjjek, tud ő magára vigyázni, sőt, képes lenne az egész világ terhét a vállára venni, csakhogy másoknak könnyebb legyen. Nem lehet egyszerű sablonos jelzőkkel körül írni, milyen személy is volt ő. Egyszerre volt annyi minden. Öt másik ember nem rendelkezik annyi remek tulajdonsággal, mint, ami ennek a csöpp embernek megadatott. – Megállt egy kicsit, és kezeit összeszorítva várta, hogy remegése és zokogása kicsit alábbhagyjon. De nem csak ő sírt, a temetőben nem maradt egy száraz szempár sem, és tudtam, hogy odafent is sírnak az angyalok, ahogy ő is. – Mindig úgy gondoltam, BamBam egyszer megváltja majd a világot, hogy egy nagyon nagy valaki lesz belőle. Most mindenki arra gondolhat, hogy ez nem jött neki össze, a sors közbe szólt. De ez nincs így! A sors szörnyű szele nem tudta olyan hamar elvenni tőlünk, hogy ne sikerüljön nyomot hagynia a világban. Épített maga köré egy világot, amiben nyolc embert egy családdá kovácsolt, és ezt a világot megváltotta, minden áldott nap. Még ha el is kellett hagynia minket, a világa él tovább, aminek mindig ő lesz a szíve. Így, amíg legalább az egyikünk szíve tovább dobog, addig ő is él! Még ha a testét el is fedjük ma földdel, a lelkét magunkban őrizzük. – Borzasztóan erős volt, amiért végig tudta mindezt mondani, és csak utána tört ki mélyről jövő zokogása, amit Jinyoung karjaiban próbált elnémítani.
- Jackson… - léptem oda hozzájuk. – Köszönöm, barátom… Köszönöm – tártam szét sírástól remegő kezeimet, majd egymást ölelve lépett vissza velem a korábbi helyére.


- Én magam sem tudtam volna szebben jellemezni BamBamet, ahogy a párom tette, így inkább most kicsit a Yugyeommal való kapcsolatukra térnék ki. Ők számomra mindig is olyanok voltak, mint egy mintapár, akikről csak könyvekben olvasni és filmekben látni. De azt kell tapasztalnunk néha, hogy az élet sokkalta szebb történetetek ír, mint az írók vagy forgatókönyvírók. Igenis tényleg megtörténhet az a valóságban, hogy egy kisfiú behúzza a félénk társát az oviba, és először barátságot, majd örök szerelmet kötnek. Egy kedves ismerősömmel beszélgettem a minap, aki eszembe juttatott egy idézetet. – Ekkor Jungkookra nézett, én pedig képtelen voltam elhinni, hogy még most is támogatott engem, és azt, Jinyoung milyen gyönyörű szavakkal illette a kapcsolatomat életem párjával. – Csehov a Sirály című drámájában, egy igencsak érdekes párosnál, csúnya kifejezéssel élve, elpazarolt egy gyönyörű idézetet, ami szerintünk sokkal méltóbb BamBam és Yugyeom kapcsolatára. Az idézet így hangzik: „Szépségem, egyetlenem... Életem könyvének utolsó oldala, te!” Egy dolog hibádzik benne, hogy Yugyeom nem csak az utolsó oldala volt a BamBam életéről szóló könyvnek, hanem szinte az összes lapon feltűnt. Egy olyan gyönyörű történetet írtak ezekre a lapokra, amit öröm volt végig olvasnom, már amennyi a szemeim elé tárult. Megtiszteltetés volt végig kísérnem az utatokat, és tudom, hogy újra egymásra találtok majd. – Ahogy az előbb Jacksonnak, úgy Jinyoungnak is az ölelésébe vetettem magam.
- Köszönöm szépen, Jinyoung.
Bárcsak ne így kellett volna ezeket a csodás vallomásokat hallanom! Bár ne kellett volna soha megélnem BamBam temetését! Bár Jungkooknak ne kellett volna egy ilyen tragédia miatt idézetet ajánlania Jinyoungnak! Bár kinyíltak volna már előttem is a Mennyország kapui, és fogadott volna a túloldalt szerelmem meleg ölelése!
De mindezek helyett itt voltam a temetőben, és ismét csak egy hajszál választott el attól, hogy elájuljak. Azonban, mikor BamBam szülei arról meséltek, hogy a fiúk csak sokadik próbálkozásra jött össze – amiről korábban semmit sem tudtam -, már végleg fel akartam adni a küzdelmet, amit az elmémmel folytattam, azért, hogy magamnál maradjak.
- Mikor a kezembe adták a kórházban, közölték, hogy lehet, már a másnapot sem éli meg – mondta az anyukája. - Két héten át minden áldott nap azt mondta az orvos, hogy továbbra sem nyugodhatunk meg, mert nem akar stabilizálódni az állapota. Azt nem kívánom senkinek, hogy úgy feküdjön le minden este, hogy lehet, az újszülött gyermeke reggel már nem él. – Láttam magam előtt a csöpp BamBamet, aki olyan pici és törékeny, és úgy fekszik az inkubátorban, hogy félő, sohasem kerülhet ki onnan, vagy, ha mégis, már csak az élettelen teste. Ez a kép jobban fájt, mint a kómában fekvő emlékeim róla.
- De annyira erős volt, már születése óta – folytatta az édesapja. – Egy igazi harcos volt a fiam, aki újra és újra dacolt minden betegséggel. Néha úgy éreztem, hogy akárcsak a kutyák, BamBam is hét évet él egy év alatt. Annyival több tapasztalatot szerzett, mint a kortársai, mivel nyitott volt a világra, annak minden szegmensére. Ahogy Jackson is mondta, ő létrehozott egy világot nyolcunk számára, de közben volt egy saját világa, pontosabban egy rálátása a világra, ami miatt mindent többnek és jobbnak érzékelt. Ő maga több és jobb volt, mint bárki, akivel találkoztam. Annyiszor gondolkodtam rajta, hogy lehet, hogy őt mi hoztuk létre. Hogyan tudtunk egy ilyen tökéletes dolgot alkotni a párommal? De pont ez volt a baj, hogy ahol az Isten ad, ott el is vesz. A szervezete sajnos olyan gyenge volt, hogy nem egyszer rettegtem attól, hogy idő előtt elveszítjük. Nem engedte, hogy elmondjuk másnak, neked sem, Yugyeom – nézett rám, ami miatt meg kellett szorítanom Jinyoung kezét, hogy hátra ne essek. – De sokszor jártunk vele orvoshoz. Te csak annyit tudtál – ahogy mindenki más is -, hogy idegesebb az átlagnál, de ennél többről volt szó. Nem egy orvos közölte vele, hogy visszafogottabb életet kéne élnie, nehogy infarktust kapjon. De ő egyszerűen képtelen volt rá. Azt mondta nekünk: „Anya, apa, én élni akarok. Inkább élek rövidebb ideig, de élvezek ki minden egyes napot, minthogy visszafogjam magam, és féljek mindentől. Úgyis, akkor ragad magával a halál, amikor azt ő jónak látja.” – Nem tudta tovább folytatni, így könyörögve nézett könnyein keresztül a feleségére, aki átvette a szót.
- Ő tényleg élt, és ezzel a világ legboldogabb szüleivé tett minket. Kívánom mindenkinek, hogy ilyen csodás gyermeket kapjon a sorstól, mert BamBamnél jobbat el se tudtunk volna képzelni. Egy kincs volt, és számunkra mindig is az lesz. Egy olyan drága kincs, ami olyan értékes volt, hogy a halál ellopta az élettől, hogy neki ragyogjon tovább. De igazán nem tudta. Ragyogni fog ezután is, itt és a túlvilágon is. Kunpimook Bhuwakul, megtiszteltetés számunkra, hogy a szüleid lehettünk,  és továbbra is azok maradunk. Találkozunk még veled, fiatal úr! De még mennyire, hogy találkozunk! – Hihetetlen, hogy képes volt mosolyt csempészni az arcára. BamBam csillogása tényleg körüljárta még most is.
Eljött az én időm… De ilyen gyönyörű beszédek után, újra és újra összetörve a szívemet, lehetetlennek tartottam, hogy bármi méltót mondjak az én kincsemről. Pedig ki, ha nem én? Viszont pont, hogy nekem volt a legnehezebb szavakba öntenem azt, mit is jelentett számomra Kunpimook Bhuwakul. De természetesen álltam elébe. Majd szó szerint láttam magam előtt BamBamet, ahogy angyal képében ott lebeg a koporsója felett, és várja, hogy mivel is tudok előrukkolni.
- Igyekszem! – gondoltam.


- Rengeteg mindent kaptam a páromtól, épp ezért kezdeném inkább azzal, amit elvett tőlem. Azáltal, hogy három éves korom óta az életem része volt, sohasem tudtam, milyen a magány, az, ha nincs egy állandó társ az életemben. Bár csak idővel alakult át szerelemmé a barátságunk, de előtte sem volt kevesebb a kapcsolatunk, csak csupán másabb. Jinyoung annyira szépen beszélt a szerelmünkről, ami tényleg olyan volt olykor, mintha meg lett volna írva valahol. Talán a csillagokban… Épp ezért, most, hogy már nem vagy itt velem, BamBam – beszéltem az előttem lebegő angyali szellemnek –, nem tudnék elég csillagot lopni magamnak az égről, hogy kellően beragyogják az utamat, mert az nélküled már nem áll tisztán előttem. Rajtam csak egy csillag segíthet, és az te vagy! Maradj velem, kísérd végig életem további állomásait! Kérlek, fogd a kezem ezután is! Ugye fogod majd a kezem, drága, egyetlen, törékeny angyalom? – Nem zokogtam, csak könnyezve vártam a szellem válaszát, aki egy ragyogó mosoly kíséretében bólintott, ami nekem épp elég volt. – Ha kell, akár egy életen át visszatartom a lélegzetem, és összeszorítom a fogam, ha túl nehéz lesz, de akkor is szeretnék azon az úton maradni, amit együtt álmodtunk meg. Persze, nem lesz ugyanaz nélküled… Hogyan is lehetne? Ha egymillió reflektor világítana rám, miközben táncolok, az sem érne fel a te őszinte, odaadó tekinteteddel. Nem akarom elengedni a múltunkat, amit együtt építettünk fel ezért a jövőért. Annyit áldoztál azért, hogy segíts az álmom felé, erre a te álmaidat sohasem élheted meg. – A szellem is elkezdett könnyezni, és annyira leszerettem volna törölni az arcát ellepő sós vizet, de nem lehetett, hisz ő nem volt itt velem.
- A kezedet fogva akarom az utamat járni, de a kézfejedet a saját kézfejembe már csak a fejemben képzelhetem oda. A hangodat csak visszhangként fújja vissza hozzám a szél. Ha bejárhatnám az egész Földet, akkor sem jutnék olyan messze, mint amekkora utat veled tettem meg, akárcsak a szomszéd utcába. De attól még tudom, hogy el kell indulnom, mert másként sohasem érek a végére. Megtalállak, bárhol légy. Összeérnek az útjaink. Újra egyek leszünk, Szerelmem. Addig is, mindent megteszek, amit veled tettem volna. Büszke leszel majd rám, BamBam, és számomra csak ez számít. – Ekkor szépen, lassan elém lépett a szellem, és hideg szellő formájában, csókot hintett az ajkamra, majd egy fellibbenő levél által, a kezemet is megérintette. Ő tényleg velem volt mindezek után is, mert nem volt az a föld, ami elfedhette volna előttem. Ez a szellem nem csak az elmém szüleménye volt, hanem az a lélekdarab, ami bennem élt tovább.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)