2019. január 13., vasárnap

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 17. fejezet


Tizenhetedik fejezet – Jackson a legjobb


Jackson:

Tudtam, hogy Jinyoung nem akarja már aznap este megbeszélni a kutyás ötletemet, épp ezért nem is erőltettem, hanem úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy szimplán csak a fáradtság miatt ment el rögtön lefeküdni aludni, amint hazaértünk. Reggel viszont nem kegyelmeztem neki: épp pakolásztam a holmijaim között, amikor elkezdett halkan lopakodni a konyhába. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy jól rá ne ijesszek, főleg tudva, hogy miattam sompolyog, mert továbbra is meg akarja úszni a téma boncolgatását. Gyorsan be is menekült a mosdóba, én viszont ugyanúgy, ahogy ő pár napja, nem hagyhattam, hogy ennyiben maradjon a dolog. Igazán ekkor éreztem át, mennyire gyerekes voltam múltkor, hogy ide menekültem: de hát egy bizonyos fokig mindketten gyerekek voltunk, még én is, aki kicsit idősebb voltam nála.
Végül csak sikerült kivarázsolnom onnan, és azt is kiszednem belőle, hogy több dologtól is félt egy kiskutya kapcsán: egyrészt a tisztaságmániája volt a probléma, másrészt az, hogy én odaleszek mindig az egyetemen, míg ő általában itthon marad, és így ráhárul majd a feladatok döntőtöbbsége. Bár ott kezdett megtörni a jég nála, amikor felhoztam, hogy kint is tarthatnánk, de végül csak visszahátrált egy érthető ok miatt: alig költözött össze velem, máris egy újabb, számára kifejezetten drasztikus változást akartam az életébe. Nem várhattam el ezt tőle, még akkor sem, ha szinte biztos voltam benne, hogy javulást hozna az állapotában. De már maga a tudat, hogy nem zárkózott el teljesen a gondolattól, csak épp jelen pillanatban nem volt még felkészülve rá, fél siker volt a szememben.


Viszont a hirtelen beállt nyugalmunkat Jaebum törte meg, aki kifejezetten mérges volt a barátjára, ami láthatólag nem csak nekem, hanem Jinyoungnak is furcsa volt. De végighallgatva, mennyire fájt neki, hogy a szerelmem elhanyagolta, megértettem, miért ilyen, és bűntudatom is lett, hogy „elvettem" tőle a legjobb barátját. Persze már nem oviban voltunk, ahol versengtünk a másik figyelméért, de akkor is, ők igenis össze voltak nőve, és ez azután sem változott, hogy Jinyoung ebbe a nagy házba költözött. Én hoztam el a változást az életébe, én voltam az, aki „elvette” őt Jaebumtól, és emiatt szinte rögtön bűnbánóan el is ballagtam volna, ha nem derül ki, hogy Jaebum pont azzal a Markkal költözött össze, aki szent meggyőződésem volt, hogy belezúgott Jinyoungba. Persze hűen magamhoz, azonnal rosszabbnál-rosszabb gondolatok lepték el a fejemet: hogy Mark továbbra is csak Jinyoung szívére pályázik, és hogy Jaebum csak egy eszköz, akin keresztül meg akarja kaparintani magának. Bár a szerelmem erre rögtön rávágta, hogy csak a sok krimi beszélt belőlem; de nekem akkor is volt egy rossz megérzésem, ami ettől a fejleménytől csak még inkább felerősödött. Ráadásul még védte is Jinyoung, így a féltékenységem egy magas fokára hágott, és csak az mentett ki ebből a helyzetből, hogy már késésben voltam az órámról, így elrohantam.

Gyorsabban elrepült a tanítás, mint máskor: valamiért most az átlagosnál is aranyosabbak és problémamentesebbek voltak a gyerekek. Nem is tartott fel senki, így miután átöltöztem, rögtön elindultam a szokásos útvonalamon. Arra nem járkáltak emberek: mivel szerettem az eldugott utcákat, így általában csend és nyugalom övezte a sétáimat. Buszozhattam is volna, de imádtam a szabad ég alatt kószálni, az órák után pedig ez volt a testi és lelki levezetésem is egyben. Most viszont kiszúrtam egy kiskölyköt, aki elbújt az egyik fa mögött: én is imádtam régen bújócskázni, így rögtön kellemes élmények árasztották el a gondolataimat. Percekkel később pedig apró nevetésre figyeltem fel, és hátra fordulva ismét annak az elbújt gyereknek a kezét láttam meg, csak most épp egy kuka volt a menedéke.
- Figyelj, nem tudom, ki elől bujkálsz, de én nem látok a környéken senkit – mondtam végül, mivel kezdett gyanússá válni a helyzet, főleg, hogy általában tényleg nagyon kevesen sétafikáltak errefelé, pláne nem egy kisfiú egyedül.
- Maga elől bujkálók, Tanár Úr! – lépett elő a csöppség.
- So Hyunwoo, hát te meg mit keresel itt? – húzódott azonnal mosolyra a szám, amint realizáltam, hogy az a tanítványom követett, akinek az apjával a minap csúnyán összevesztem.


- Én… Én csak… - Rajzolt köröket a lábával, miközben hátra kulcsolta a kezét, és még csak véletlenül se mert a szemembe nézni.
- Mondd, hisz nem harapok! – Léptem közelebb hozzá, majd meg is fogtam biztatásként a kezét.
- Azt tudom, Tanár Úr a legjobb – mosolyodott el ő is, amitől még aranyosabbá vált a pufi arcocskája.
- Örülök, hogy így gondolod – mondtam, és közben próbáltam leplezni, mennyire jól esett, hogy így gondolta. – Na, de most már térjünk a lényegre: miért követsz?
- Tanár Úr nem tanítana engem külön? – bökte ki végre, és közben olyan ártatlanul és kedvesen nézett rám, hogy bármit is kért volna, nem tudtam volna nemet mondani rá.
- Azt szeretnéd, ha külön órákat tartanék neked? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, pontosan, hogy értette.
- Igen – bólintott. – Anyukám nagyon gazdag, és ki tudja fizetni, bármilyen összeget mondjon Tanár Úr.
- Nem a pénz a fontos – biztosítottam erről, de azt már nem tettem hozzá, hogy lehet, én magam is fizettem volna azért, hogy egy ilyen imádnivaló fiút taníthassak; mert egy valamit biztosra mondhattam: bármilyen sok energiába is fájt a kisgyerekekkel való foglalkozás, mindezt sokszorozva kaptam vissza tőlük.
- Apukám nem így gondolja, szerinte csak a pénz a lényeg. Azért sem mondta el anyának, hogy nem tudta kifizetni nekem a tábort. A felét is csak kölcsönből tudta volna. De Tanár Úr miatt már azt sem akarta – szontyolodott el, amibe majd beleszakadt a szívem, főleg, hogy én is hibás voltam a szomorúságáért, így helyre akartam hozni a dolgokat.
- A szüleid elváltak?
- Igen – bólintott. – És az új apukám sokkal kedvesebb, de azért én a régit is szeretem, csak hát ő fura. Meg… ööö, most még inkább. – Ismét a lábát bámulta, így tudtam, valamit nem mer elmondani.
- Ugye, nem bántott téged? – most is kapásból a legrosszabbra gondoltam.
- Nem, csak megfenyegetett. – Miután ezt bevallotta, kényszerszerűen körbe nézett, mint aki attól rettegett, hogy az apja valahonnan előbukkan, és jól megszidja, amiért eljárt a szája, amitől felment bennem a pumpa.
- Pontosan hogyan? – Muszáj volt tudnom.
- Azt mondta, ha elárulom anyának, hogy nem mehettem a táborra, miután hazajött a nyaralásból, annak nagyon rossz vége lesz.
- Mikor jön haza anyukád? – kérdeztem, miközben egyre dühösebb lettem, de azért igyekeztem mindezt leplezni előtte, hisz már jól megtanultam: a gyerekek jobb, ha nem látják, amikor egy felnőtt ideges.
- Pont úgy csinálták másik apuval, hogy akkor legyenek oda, amikor a tábor van.
- Tehát a tábor vége után ismét otthon leszel velük – raktam össze a dolgokat.
- Igen.
- Rendben, értem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodort apukád, de rám számíthatsz: megőrzöm a titkodat, és amint hazajön anyukád, beszélek vele, hogy taníthassalak, anélkül, hogy beavatnám apukád titkába. Ez így megfelel? – mosolyogtam biztatóan.
- Igen, remek lesz. – Hirtelen magához ölelt, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Sokszor ölelgettek az edzések után a diákjaim, de ez valahogy más volt: ebben ott volt egy jövőbeni szorosabb kapcsolat reménye is.
- Akkor már csak annyit mondj meg, hol laksz, és én a tábor után meglátogatom a családodat. – A pici szerencsére egy számomra ismerős címet mondott, így megnyugodtam, hogy könnyen odataláltok majd. – Egyébként nem lesz baj abból, hogy eljöttél otthonról? – jutott eszembe.
- Nem, apa egyedül hagyott fél napra, nem jön rá. – Legyintett a kezével, én pedig ismét ideges lettem, hiszen eredetileg a táborban kellett volna lennie, ehelyett otthon ült egyedül, ráadásul  mint a példa is mutatta  simán el tudott jönni onnan.
- Ne kísérjelek el? - aggódtam a hazajutása miatt.
- Nem kell, két utcával arrébb lakok.
- Ó, értem. Egyébként nem kell, hogy magázz: ha külön is foglak tanítani, egyszerűbb lesz mindkettőnknek, ha közvetlenebbül kommunikálunk. Meg amúgy is, jobban szeretem, ha Jacksonnak szólítanak – tettem még hozzá indulás előtt.
- Rendben, Jackson. Tényleg te vagy a legjobb. Szia! – Mire feleszméltem, már ott sem volt a kicsi, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy inkább mérges legyek a gyerek helyzete miatt, vagy boldog, hogy a jövőben valószínűleg többet foglalkozhatok majd vele.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 6., vasárnap

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 20. fejezet


Huszadik fejezet – Véget ért az álom


- Valaki, könyörgöm, segítsen! – kiáltottam, amint beléptem a kórházba, az ölemben az eszméletét vesztett Markkal.
- Gyorsan, valaki! – hallottam egy nővér hangját, majd nemsokára egy hordágyra rakták a szerelmemet.
- Mi történt? – kérdezte egy magas, negyvenes férfi, aki reméltem, hogy valamilyen orvos volt.
- Elvágta az ereit – mutattam a kezére, miközben a saját kézfejem szörnyen remegett az idegességtől.
- Öngyilkossági kísérlet? – Olyan tárgyilagos volt a hangja, hogy legszívesebben felképeltem volna, de ez most nem az önérzetesség perce volt.
- Igen – feleltem végül.
- Máris ellátjuk, addig maga kérem, adja le a fiatal úr adatait a recepción! – mutatott egy pult felé.
- Rendben, de könyörgöm, vigyázzanak rá! – esdekeltem. Azt se tudtam, hol vagyok – még igazán szét se néztem a kórházban –, a nevét sem tudtam annak a férfinak, akinek a gondjára bíztam a szerelmemet. Ez volt életem eddigi legrosszabb napja, és továbbra is azt vártam, hogy Mark felébresszen, és boldogan a karjaiba zárjon az előző csodás esténk után.
- Ez csak természetes.
De ekkor ugrott a majom a vízbe: nem tudtam Mark adatait, a nevén és születési dátumán kívül semmit sem. Viszont mielőtt valaki észrevette volna a tétlenségemet, kirohantam a kocsiba, hátha találok ott valamit. Úgy tűnt, Isteni szerencsém volt – ami így volt fair a történtek után –, mivel megleltem Mark tárcáját, és benne az iratait is. A nyugalom látszatát erőltetve az arcomra, visszasiettem a kórházba, és rögtön odaadtam mindent, amit a recepciós kért.
- Te jó ég! – kapott a száját hirtelen a nő.
- Mi az? – ijedtem meg.
- Most nézem a rendszerben, milyen múltja van a betegnek. Amint megjelenik a doktor úr, máris közlöm vele, és ő majd megmondja a további teendőket.
- Értem. – Mást egyszerűen képtelen voltam mondani, mert nem láthatták rajtam, mennyire rettegtem a következményektől. Igazán most éreztem át, milyen súlyos dologba is keveredtem bele Mark által, de hogy ki akartam tartani mellette, abban töretlenül hittem.

- Á, itt van, fiatal úr! – jelent meg ismét az orvos, kábé negyedóra múlva, ami számomra egy fél élettel ért fel. – A barátja sebét elláttuk, most kap némi infúziót, de egyébként kutya baja.
- Ó, hála az égnek! – Két mázsás súly esett le a szívemről. – Örök hálám, Doktor úr!
- Ez igazán semmiség.
- Doktor úr! – hívta oda magához a recepciós, de persze én is odamentem, mivel szörnyen fontos volt, mit fog mondani Mark múltjával kapcsolatosan. – Kérem, nézze meg a betegről miket találtam!
- Ó! – Először csak ennyit reagált, majd a szemöldökét ráncolva próbálta eldönteni, mit is kéne tennie. – Azon gondolkodok, át tudjuk-e már ma szállítani arra a pszichiátriára, ahol eddig kezelték: mert itt nem maradhat, ezek fényében semmiképp sem.
- Tessék? – Eddig tartott a pókerarcom, tovább nem bírtam türtőztetni magamat, és remegő kézzel, tikkelő szemmel néztem válaszra várva a doktort.
- Sajnálom, de ez már nem az én fenségterületem. Ezt a férfit sürgősen látnia kell annak az orvosnak, aki kiskora óta kezeli. Ez nem játék; de maga ezt biztosan jól tudja, ha közelről ismeri. Vagy nem közeli hozzátartozója? – ráncolta a homlokát, amivel még idegesebbé tett.
- Uram, én vagyok az egyedüli hozzátartozója – feleltem búskomoran.
- Ó! – ismét ennyit mondott, de ebből most a szánakozás is kicsengett. – Ez esetben szerzek egy mentőautót, ami átszállítja a másik kórházba, ha a kezelőorvosának is megfelel, és ön pedig követheti őket kocsival.
- Rendben.
- Most pedig kérem, szerezze meg nekem az illetékes számát! – nézett a recepciósra.
- Máris.
Tényleg nem tellett többe tíz percnél, és már magát a telefonbeszélgetést is lezavarták, aminek valóban az lett a vége, hogy Markot kitolták egy mentőkocsiba, én pedig csak épphogy hinteni tudtam egy búcsúpuszit a homlokára, mielőtt elvitték előlem. Bár ő ebből nem sokat észlelhetett, mivel továbbra sem volt magánál. Én próbáltam rávenni a doktort, hogy hadd utazzak a mentőautóban – mivel féltem, hogy megijed a párom, ha felkel, és nem talál ott –, azonban ebbe nem ment bele az orvos, Mark érdeke miatt. De ki volt ő, hogy Mark érdekéről bármit is tudott volna? Senki! Csakis én tudhattam, mire van annak a törékeny fiúnak szüksége, és erre elvették tőlem. Talán igaza volt a szerelmemnek: az orvosok szét akartak minket választani. De én nem hagytam! Semmi áron nem vehették el őt tőlem!


Két óra hosszán át követtem a mentőautót, de ez a két óra két élet súlyaként zuhant a lelkemre. Össze-vissza zakatoltak a gondolatok a fejemben, és kész csoda volt, hogy nem okoztam semmilyen balesetet ilyen állapotban. Halálosan rettegtem attól, hogy örökre elveszik tőlem Markot, azt, aki miatt elkezdtem élni. Mark Tuan nélkül én már tényleg nem tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Senkinek nem volt joga megfosztani minket egymástól. Ha őt akarták, akkor velem is számolniuk kellett most már.
Hirtelen a korábbinál is nagyobb görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a szülővárosomba értünk. Igazán ekkor realizáltam, hogy véget ért az az álom, amit Markkal álmodtam. Ismét a valóság birodalmába léptünk, ami már közel sem volt olyan kecsegtető, mint az elrablásom utáni napokban. Csak másfél hónap telt el, de most ez a másfél hónap volt a mindenem, amihez foggal körömmel ragaszkodtam, és tudtam, hogy az orvosokkal és a családommal is szembe kell mennem, de még akár a rendőrséggel is.

Mikor beparkolt a kórház előtt a mentőautó, én is leraktam mellé Mark kocsiját, majd kipattanva belőle, már ott is voltam a mentősök mellett, így amikor kitolták a szerelmem ágyát, én lehettem az első, akit megpillantott.
- Jinyoung, hát itt vagy? – ragadta meg a karomat a remegő kézével.
- Hát persze, hogy itt vagyok – nyugtatgattam.
- Semmit nem mondtak az úton, bárhogy kérdeztem őket. Azt hittem… Azt hittem, többé nem látlak – kezdett el keservesen zokogni, amivel féltem, csak még inkább ront a helyzetünkön. – Jinyoung, könyörgök, ne hagyd, hogy bezárjanak!


- Nem hagyom, semmi pénzért sem! – jelentettem ki a lehető legkomolyabban, majd továbbra is fogtam a kezét, ahogy betolták az épületbe, ahol fel kellett mennünk a harmadik emeletre. Legszívesebben én is vad zokogásban törtem volna ki, de nem láthatták, hogy mindketten mennyire meg voltunk törve: még ha Mark nem is tudta úgy megjátszani magát, én kénytelen voltam rá.
- Talán jobb lett volna, ha tényleg meghalok, mert ha arra kényszerítenek, hogy nélküled éljek, annál nagyobb Poklot el sem tudnék képzelni – suttogta, miközben próbálta visszafojtani a sírását, mivel biztosan sejtette ő is, hogy az semmi jóhoz nem vezetne.
- Ó, hát meg is jöttek! – fogadott minket meglepetten egy doktor, nemsokkal azután, hogy kiléptünk a liftből.
- Meg – felelte a mentőorvos.
- Problémamentes volt az út?
- Igen.
- És maga ki, ha szabad kérdeznem? – nézett végig rajtam, majd mintha a felismerés szikráját láttam volna a tekintetében. – Tudja, mit, hagyjuk, az az első, hogy Markot megvizsgáljam. Kérem, addig foglaljon itt helyet, és ha lehet, ne menjen sehova, és ne beszéljen senkivel!
- Rendben – mentem bele, hisz úgy tűnt, ezen a napon ez volt a módi: hogy szó szerint kispadra ültettek az orvosok.
Ekkor viszont nem csak negyedórát kellett várnom, hanem legalább másfelet, mire nagy kegyesen visszaérkezett az orvos. Én már le-fel mászkáltam, és a férfi mosdóban hideg vízzel próbáltam hűteni a lángoló arcomat, de mind hiába, mintha belülről tüzeltem volna. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, hogy ez a tűz emésszen fel, és legyen vége ennek a szörnyű rémálomnak. De tűzhalál helyet Mark orvosának felbukkanása hozta el számomra a megváltást, én pedig rohantam hozzá, amint megjelent a folyosón.
- Uram, valami baj van, azért jött ilyen soká? – gondoltam azonnal a legrosszabbra.
- Azért jöttem később, mert felhívtam a rendőrséget – mindezt úgy mondta, mintha nekem tenne szívességet, amitől hatalmas nagy vágyat éreztem, hogy jól felképeljem.
- Miét tett ilyet? – Alig tudtam kipréselni magamból ezt a három szót.
- Mert felismertem, hogy kicsoda maga – volt továbbra is tárgyilagos.
- Ez nem válasz a kérdésemre – sziszegtem a fogaim között.
- Uram, önnel van tele a híradó és rengeteg újság is, így azonnal összeraktam a képet, hogy elrabolta magát, amit a beteg is megerősített. Jól ismerem Markot, mindig is féltem, hogy egyszer valami hasonlóhoz fog vezetni a magánya, főleg, miután a szülei meghaltak, és ő nem volt hajlandó többé vizsgálatokra jönni. Azt mondta, nem bántotta magát, igaz ez? – Nyúlt féltően a vállamhoz, amit azonnal elhúztam.
- Még hogy bántott-e? – Legszívesebben neki estem volna ennek a félnótásnak. – Mark szeret engem, és én is őt – vallottam be, bár semmi köze nem volt hozzá, ahogy senkinek sem a családomon kívül.
- De akkor is, elzárta önt hetekre az egész világtól.
- Ebben miért olyan biztos?
- Mark mindent elmondott. Tudja, hogy ismerem minden egyes apró mimikáját, így kiszúrtam volna, ha hazudik, ezért őszinte volt. De lehet, egyes dolgokat, amiket ő nem szánt bántásnak, maga akként élt meg.
- De ha tényleg így kikérdezte, akkor azt is tudja, hogy önszántamból maradtam ott. – Az utolsó mondatára direkt nem reagáltam, mivel lelkileg valóban bántott Mark, nem is egyszer, de én mindezt a betegségének tudtam be.
- Igen, mármint ő ezt állította.
- Mert így is van – emeltem fel a hangomat, hogy nyomatékosítsam a dolgot.
- Rendben, viszont nem mehetünk el az a tény mellett, hogy neki orvosi kezelésre lett volna szüksége, ehelyett felhagyott a gyógyszereinek a szedésével, és elrabolta magát. – Képtelen volt nem orvosi szemmel nézni a dolgokat.
- De az elrablásról rajtunk kívül senkinek sem kell tudnia, igaz? – néztem rá gyilkos tekintettel. Jelen pillanatban úgy éreztem, engem kellett volna begyógyszerezni és leszíjazni, mert bele se mertem gondolni, mit lettem volna képes megtenni azért, hogy Markot ne szakítsák el tőlem.
- Az ön döntése, mit és hogyan ad elő a rendőrségnek. – Végre valami olyat mondott, amivel egy hangyányit megnyugtatott.
- Van esély rá, hogy megmentsük a börtöntől? – Ez volt a legfontosabb dolog, amit jelen pillanatban tudnom kellett.
- Igen, úgy hiszem, van. Hiszen mentális beteg, és ha ön a lehető legszebb tálalásban adja elő azt, ami történt, akkor pszichiátriai kezeléssel kivághatja a dologból. – Mark is pontosan ezt mondta nekem korábban.
- Értem, akkor ezt fogom tenni.
- Ez az ön döntése. De, Uram, ha el akarja engedni, akkor most tegye! Beadagoljuk a gyógyszerét, hetekre bent tartjuk, és ha minden hol megy, akkor új életet kezdhet Mark.
- Ha minden jól megy? – akadtam fenn ezen a pár szón.
- Semmit sem tudhatunk biztosra. Képtelenség előre megjósolni, hogyan fog az ön elvesztésére reagálni.
- De hát nem kell elveszítenie. Bejárok ezek után is hozzá.
- Attól félek, azzal többet ártana neki, mint amennyit segítene. Maga egy függőség számára, és ha nem állítjuk le azonnal, akkor örökre a fejében fog maradni. A gyógyszerek elnyomják a hangokat, de az érzéseit, a ragaszkodását maga felé, nem tudják. Nincs az a gyógyszer, ami kitörölje magát ennek a fiúnak a szívéből – ezt abból a másfél órás beszélgetésből is meg tudom mondani, amit most váltottam vele. Csak az idő segíthet rajta, de teljesen még az sem lesz képes begyógyítani azt a sebet, amit a maga iránti űr fog hagyni.
- Nem kell semmit begyógyítani. Én kitartok mellette.
- Uram, értse meg, ő nem egy játékbaba, akire ráunhat; még csak nem is házi kedvenc. Ő egy hús vér ember, akit az érző szíve terelt a rossz irányba. Maga megtette, amit tudott, innentől átveszem.
- De én egy életen át segíteni akarom, nem pedig eldobni miután ráuntam. Nélküle én nem élnék, a halál kapujából hozott vissza, most én jövök. – Nem akartam elhinni, hogy egy olyan férfinak kellett mindezt bizonygatnom, aki majdhogynem reménytelen véleménnyel volt a szerelmemről.
- Nem vállalhat egy ilyen terhet a nyakába csupán szánalomból és hálából. Főleg, hogy maga egy szörnyen fiatal, virágzó karrier elején álló férfi, akinek családja és gyermekei lesznek egy napon. Maga sem gondolja komolyan, hogy majd a családjával látogatják Markot, aki ennek majd nagyban örül, amikor ön a mindene.


- Maga nem érti, hogy én miről beszélek: nem hálából és szánalomból csinálnám ezt. Az elején tényleg azért maradtam ott vele, de ezen már rég túl vagyunk. Én szeretem ezt a férfit, és nem csak barátilag, hanem szerelemmel. Szörnyen megszerettem az elmúlt hetek alatt, és már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Abban sem vagyok biztos többé, hogy neki van nagyobb szüksége rám, mintsem fordítva. Én szeretem… szeretem… Én szeretem őt. És nem állhat sem ön, se a média, se a rendőrség az utunkba. Ha kell, feladom a karrieremet, vagy titokban élek vele, de minket nincs az az ember, aki szétválaszthat. Ő az enyém, én pedig az övé. – Lihegtem, ahogy a mondandóm végére értem, mert olyan lendülettel és beleéléssel beszéltem, hogy levegőt is alig vettem. Ez a férfi volt a mindenem, és erről az orvosának is tudnia kellett. Egyszerre éreztem dühöt, felindultságot és végtelen védelmező kényszert: csak rám számíthatott Mark, és én mindent meg akartam tenni érte ezután is.
- Értem, hát ez így mindjárt más – meredt maga elé. – Ezt még át kell gondolnom. Tudja, engem tart az orvosi titoktartás, de ha ön tényleg azt mondja, hogy ugyanolyan fontos lett magának Mark, mint fordítva, és itt lesz vele, mert már a párja, akkor talán nagyobb javulást érhetünk el nála, mint eddig valaha.
- Köszönöm, Doktor úr! – ragadtam meg a kezét fellélegezve. – Köszönöm! Higgye el, én vagyok Mark javulásának a kulcsa, én még a hangokat is el tudtam nyomni; legalábbis az esetek döntő többségében.
- A beteg is ezt mondta. Rendben van, akkor legyen így. Mármint én támogatom a dolgot, és bár lehet, életem hibáját követem el, de most kap negyedórát vele, hogy átbeszéljék, mit fognak mondani a rendőrségnek, hogy ne legyen eltérés.
- Szótlan vagyok, Doktor úr! Mark nem is hitte volna, hogy ilyesmit fog tenni – bukott ki belőlem az igazság.
- Ezt valahogy sejtettem, hiszen Mark pici kora óta úgy tekint rám, mint egy ártó személyre. Pedig higgye el, én megszerettem ezt a fiút, mivel előttem nőtt fel, és újra és újra összetört a szívem, amikor visszakerült ide, főleg látva, a szülei is mennyit szenvedtek emiatt. Maga is fog, ha tényleg ezt az utat választja.
- Tudom, de még így is őt választom – voltam sziklaszilárdabb ebben a kijelentésemben, mint valaha.
- Akkor hálás lehet a sorsnak, Mark, hogy az a baleset összehozta magukat.
- Hát még én milyen hálás vagyok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. december 28., péntek

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 19. fejezet


Tizenkilencedik fejezet – Még rengetegszer



Mire felkeltem, a Nap sugarai már elárasztották a szobát, amiben egyedül ébredeztem. Magamra kapva a tegnapi alsómat, néztem körül a házban a páromat keresve, de Mark sehol sem volt, nekem pedig egy szokatlan, éles fájdalom hasított a fenekembe. Ilyesmihez nem voltam hozzászokva, de a jövőben reméltem, hogy több ehhez hasonló keserédes fájdalmat kell majd elviselnem.
Hasznossá téve magamat, beindítottam egy mosást, mert az előző csodás esténk bizonyítékait el akartam tüntetni; majd én is befeküdtem a kádba. Kábán, csukott szemmel élveztem a langyos vizet, mígnem meghallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, ezért gyorsan megtörölköztem, és magamra kaptam a fürdőbe vitt tiszta ruhákat.
- Hát itt vagy! – bújtam Markhoz hátulról, aki az üvegajtó előtt állva kémlelt ki. Valami baja volt, ez lerítt róla, bárhogy elmosolyodott és libabőrös lett az érintésemtől.


- Bocsi, csak sétálni akartam egyet – mondta furcsa éllel a hangjában.
- Minden rendben? – kérdeztem rá óvatosan, majd elé álltam, hogy jól lássam az arcát, miközben beszélek vele.
- Hát persze, csodás volt a tegnap este. Remélem, nem bántad meg, és hogy jól vagy. – Fogta meg a kezemet.
- Kitűnően vagyok, Mark. Olyat pedig véletlenül se feltételezz, hogy megbántam. Téged viszont bánt valami, ez biztos. Mi a baj? – Próbáltam az arcát fürkészni, hátha elárul valamit, de nem sokra mentem vele.
- Tegnap, mikor kipakoltam a szatyorból, kiraktam a blokkot a pultra, de nem néztem meg. Ma reggel szemet szúrt, és az is, hogy ezt nem a boltban kaptad. Te feladtál egy levelet, Jinyoung? – Vette ki a zsebéből a papírfecnit, amit a kezembe nyomott.
- Igen, de kérlek, hadd magyarázzam meg!
- Felesleges: elárultál! – köpte a szavakat, és láttam rajta, ahogy megy fel benne a pumpa, ami miatt rögtön rettegni kezdtem.
- Mark – ragadtam meg a kezét, amit azonnal kihúzott a szorításomból.
- Megígérted, hogy itt maradsz, amíg tudsz, és majd szólsz, ha el szeretnél menni, ehelyett a hátam mögött küldtél el egy levelet. Kinek küldted? Mondd meg, kinek, és hogy mi volt benne! – ordított, amitől még inkább megijedtem. Ilyen szintű félelmet nem éreztem, amióta tisztáztuk, mi a baja.
- A családomnak írtam meg, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak értem. Hamis feladó címet adtam meg, és kértem őket, hogy ne keressenek, majd hazamegyek, ha eljön az ideje. Mert veled fogok hazamenni, kéz a kézben! Ígérem, hogy nem megyek el nélküled – próbáltam mosolyogni, de inkább látni sem szerettem volna, milyen fájdalmas képet vághattam.
- De el akarsz menni, míg én nem. Nem merek a két szomszéd településnél messzebbre menni. Én csak itt tudok létezni, máshol rögtön átvennék az uralmat felettem a hangok. Én csak itt és csak melletted érzek erőt magamban ahhoz, hogy éljek. Nem mehetek el, de téged sem tarthatlak itt. – Ismét olyan keservesen zokogott, mint amikor hetekkel ezelőtt kérte, hogy menjek el innen, és hagyjam egyedül.
- Mark, megoldjuk – mást hirtelen nem tudtam rá reagálni.
- Mondod ezt most, de egy nap nem kellek majd neked többé. Nem akarom megélni azt, amikor már csak teher leszek neked: valaki, akihez a kórházba kell járnod, és akinek bármikor rohama lehet. El fognak tőled választani! Nem érted, a hangok és az orvosok is közénk állnak majd! Csak itt nem választhatnak szét minket egymástól! – Remegett a sírástól, én pedig magamhoz húztam, olyan szorosan, hogy esélye se legyen ellökni.
- Nem hagyom, hogy az orvosok és a hangok elvegyenek tőlem. Le fogjuk győzni őket, és ha úgy érzed, még nem vagy képes elmenni innen, akkor maradunk. Van annyi pénzed, hogy még hónapokig eléljünk itt, igaz? – kérdeztem halkan.
- Van, de nem ez a lényeg. Ezt én csak átmeneti megoldásnak szántam, mikor idehoztalak. Eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki. Azt se tudom, mit hittem. Bárcsak el se hoztalak volna, Jinyoung! Sohasem szabadott volna. Te nem ide tartozol! Te nem az enyém vagy, és nem is lehetsz! – Kezdett el bokszolni a mellkasomba, ami miatt elengedtem. De igazából nem a valós ütései fájtak, hanem az a pofon, amit a szavaival okozott.
- Ezeket te sem gondolod komolyan – mondtam alig hallhatóan.
- Nem is gondolhatnám komolyabban. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.
- Nem! Megmondtam az elején, hogy nem teheted ezt velem: nem dobhatsz el, mint egy rongyot, miután magadba bolondítasz. Erre pont ezt teszed. Vonj vissza mindent, amit az elmúlt percekben mondtál! – emeltem most én fel a hangomat. – Mark, vond vissza őket!
- Nem! – ordított, mint a sakál, bennem pedig megállt az ütő. – Nem! Hagyjatok békén! – Tudtam, már nem nekem beszél. – Hagyjon végre mindenki békén! Én csak ismét a szüleimmel akarok lenni! Ő hadd menjen vissza a valós életébe, én pedig hadd haljak meg! Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok már semmit! Megkaptam azt, amit kértem tőle: hogy testileg és lelkileg az enyém legyen! Nekem adta magát, de én nem fogadhatom el; többé nem! Csak hadd haljak meg! – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elájult, én pedig remegve emeltem fel a kanapéra.
Pofozgattam magam, hátha felébredek. Arra vártam, hogy Mark a szeretkezésünk után felkeltsen, mert elbóbiskoltam kicsit, és azt súgja a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom volt: a mi szerelmünk igenis igazi, és örökké tart majd. Hogy juthattunk el a tökéletes tegnapi nap után ide? Én mindent… Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Ennél többre egyszerűen nem voltam képes. Ha ez nem volt elég, akkor tényleg igazam volt korábban: én kevés voltam Mark megmentéséhez. De már az ő halála egyenlő lett volna a sajátommal is. Mert ahogy egyszer megmentettük egymást, ugyanúgy magunkkal is ránthattuk a másikat a halálba.

Egy órája feküdt mozdulatlanul Mark, én pedig nem tudtam, hogy fel merjem-e kelteni vagy sem. Ahogy egy széken ülve kémleltem a házat, minden fontosabb emlékem visszatért azt elmúlt öt hétből, amit itt tölthettem vele. A kezdeti rettegésem és tagadásom, majd a menekülési próbálkozásom; a többszörös baleseteim; Mark odaadó ápolása; a piknikünk és utána, ahogy lemostam az arcáról a sminket; a vallomása; a rohamai; a rengeteg fotózásunk és filmnézésünk; a közös főzések, vásárlások és zenehallgatások; az első csókunk; az óvatos érintéseink és elkapott pillantásaink; valamint a tökéletes táncos randik és szeretkezésünk. Én ezeket semmi pénzért nem adtam volna oda, a jókat és a rosszakat egyaránt, hiszen így volt meg az egyensúly: minden jóban volt valami rossz, és a szememben ennek a kapcsolatnak a rosszabb részei eltörpültek a jók mellett.

- Fenn vagy? – kérdeztem halkan, amikor mozogni láttam a szemét.
- Igen – felelte monoton hangon.
- Kérsz valamit?
- Nem.
- Egy szavas mondatoknál hosszabbak is el fogják ma hagyni a szádat?
- Szeretném átgondolni a dolgokat. Kérlek, ma ne szólj hozzám!
- Ó, értem. – Szörnyen fájt, hogy erre kért, de Mark más volt, így nem vitatkozhattam.
- Sajnálok mindent.
- Ne! Csak ezt ne! Többet ne kérj bocsánatot! – Emeltem fel a mutatóujjamat, de ő nem reagált rá semmit, ami majdnem annyira fájt, mint az előző rohama.

Aznap tényleg nem szóltunk egymáshoz. Én halkan tettem-vettem, majd sétálgattam a környéken, de amikor a közelében voltam, mindig követtem a tekintetét, nehogy azon kapjam, hogy árnyalakokat fürkész, valakiket, akik nem is voltak ott, csak az elméjének a kivetülései voltak. Mert már ismertem ezt a tekintetet, túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam. Azonban erre szerencsére nem volt példa.
- Lehetne, hogy ma külön szobában aludjunk? – ez volt az első és utolsó, amit Mark aznap még mondott nekem.
Végül belementem, amire kért, bár összetörte vele a szívemet.

Furcsa volt ismét a korábbi szobámban aludni, pedig nemrég költöztem csak át Markhoz, de már úgy éreztem, hogy ott volt a helyem mellette. Nem is aludtam jól nélküle, egyszer pedig sikításra keltem, és tudtam, hogy ő az, mert ismét harcol a hangokkal. Rögtön a szobájába rohantam, ami üres volt, majd egy, a korábbinál is hangosabb ordítás jött tőle, de ezáltal legalább be tudtam azonosítani, hogy a fürdőben volt, aminek azonban az ajtaját bezárta.
- Mark, könyörgöm, nyisd ki! – kiáltottam, miközben kézzel-lábbal próbáltam betörni az ajtót, de hiába. – Mark! Mark! – torkom szakadtából üvöltöttem, de nem válaszolt. – Szerelmem, nyisd ki! Itt vagyok neked, csak engedj be!


Nagyjából a huszadik rúgásom által, amikor már lassan kezdtem feladni a reményt, végre sikerült betörnöm azt az istenverte ajtót, és a látvány során, ami fogadott, majdnem eszméletemet vesztettem: Mark elvágott erekkel, vérben fürödve feküdt a padlón, és alig volt magánál.
Szerencsére az adrenalin helyettem is dolgozott, így rögtön a gyógyszeres fiókot nyitottam ki, mert tudtam, hogy ott van fásli, ráadásul nem is egy. Kettőt kikapva, azonnal a szerelmem csuklója köré kötöttem azokat, mielőtt túl sok vért veszített volna.
- Engedj el, Jinyoung! Hadd menjek a szüleimhez! – suttogta.
- Fogsz, de még nem most, nem, amíg én élek! Engem te nem hagysz itt, Mark Tuan! – És már kaptam is fel az ölembe, hogy vigyem a kocsiba, ahol magam mellé ültettem. – Merre van a legközelebbi kórház? Mark, felelj! – pofozgattam finoman az arcát. – Legalább azt mondd meg, hogy melyik irányba menjek.
- Arra! – mutatott jobbra, én pedig már indítottam is a kocsit, és olyan gyorsan száguldottam, mint még életemben soha.
- Az Istenit, most kicseszettül jól jött volna egy telefon! – fújtattam dühösen.
- Nem akarom, hogy ismét megments! – motyogott az orra alatt, de én szerencsére megértettem.
- Márpedig engem most rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz, Mark! Én sem akartam idejönni, de mégsem volt választásom, mert idehoztál. Te nem akartál innen elmenni, hát most neked nem lesz választásod, mert elviszlek. És ahogy az én életem jobbra fordult az elrablásom által, úgy a tied is jobbra fog, most, hogy én rabollak el.
- Jinyoung, én veszett ügy vagyok!
- A fenét vagy az! Addig senki sem veszett ügy, amíg legalább egy személy harcol érte.
- Értem csak egy bolond harcolna.
- Én pont, akkor lennék bolond, ha nem harcolnék érted, Mark.
- És mi van, ha nem akarom, hogy harcolj?
- Majd én akarom kettőnk helyett is!
- Tényleg nem adsz fel? – könnyezett, és reméltem, nem azért, mert annyira fájt a keze.
- Mit tegyek, hogy igazán elhidd végre: a mindenem lettél, Mark! Én nem akarok nélküled élni, és már nem is tudok. Aludni sem tudtam rendesen az éjjel, mert nem feküdtél mellettem. Nem kell ez az istenverte dolog, amit életnek hívnak, ha azt nem oszthatom meg veled! Úgyhogy ne merj nekem meghalni, mert esküszöm, követlek a halálba! – Sírtam, remegtem, alig kaptam levegőt, de a kocsi száguldott, és azt se tudtam, épp merre megyünk.
- Akkor küzdök, de már nem bírok sokáig ébren maradni. A kisbolt után kábé húsz perc múlva lesz egy kórház. Nem fogod eltéveszteni, mert több tábla is jelzi, hol van. De én most fáradt vagyok, szörnyen fáradt – mondta, és abban a pillanatban le is csukódtak a szemei, én pedig életem leggyorsabb vezetését produkáltam azért, hogy az a gyönyörű szempár még rengetegszer kinyíljon, és felvirágoztassa a napjaimat.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. december 22., szombat

Bátornak lenni - ChaeLisa fanfiction


Bátornak lenni


Chaeyoung:

Borzasztó napom volt, úgy éreztem, utálok mindent és mindenkit. Nem volt semmi életkedvem, és még a fránya Nap is elbújt; mert persze nekem még egy kis napfény sem juthat, hogy kirángasson a melankólia fogságából. Már olyan szinten kész voltam idegileg, hogy egy olyan apróság miatt is mérgelődtem, hogy megvehettem azt a méregdrága napszemüveget előző héten, ha azóta egyszer sem tudtam felvenni. Pedig most őszintén, kit érdekelt az az istenverte szemüveg? Senkit, amit én is jól tudtam, de bár ne éreztem volna ugyanezt önmagammal kapcsolatosan: én sem érdekeltem senkit (legalább is így gondoltam).
Mélabús elmélkedésemből az ébresztett, ahogy egy kisebb tömeget pillantottam meg, majd közelebb merészkedve láttam, hogy egy utcatáncos lányt néztek. Nem volt elég, hogy teljes mértékileg az esetem volt, de még a mozgása is lenyűgözött. Nagyjából velem egykorú lehetett, és egyszerűen sugárzott. Kinek kellett a Nap, ha itt volt egy ilyen napsugár, akinek minden mozdulatából sütött a tehetség és a rengeteg munka, amit valószínűleg a gyakorlásba fektetett? De volt, ami ezeknél is jobban elkápráztatott, az a hatalmas nagy szenvedély, ami minden porcikáját átitatta. Nem voltam kifejezetten tánc rajongó – eddig legalábbis nem –, de mindenféle művészeti ágban lenyűgözött, ha valami egyedülállót láttam, és ez a lány igenis egyedülálló táncos volt.
Az időérzékem tovaszállt, és végül arra lettem figyelmes, hogy az emberek elszélednek, ő pedig felveszi a földről a sapkáját, hogy megnézze, mennyi pénzt adtak neki. Tudtam, hogy el kéne indulnom, de egyszerűen képtelen voltam rá; úgy megbabonázott, hogy a lábam a földbegyökerezett. Majd hirtelen felnézett rám, ráadásul olyan tündöklő mosollyal, amilyet még életemben nem láttam, ez pedig még inkább maradásra késztetett.
- Tetszett a táncom? - kérdezte, látva, hogy kitartóan bámulom őt.
- Remek volt – feleltem, miközben éreztem, ahogy az arcomat elárasztja a pír. - Igazán remek. - Majd belenyúltam a zsebembe, és minden aprót, amit találtam, neki adtam. - Sajnálom, nincs több pénz nálam. Pedig nagyon nem ennyit ért, amit csináltál. – Néztem a lábamat zavaromban.
- Ó, ne szabadkozz! Már a dicsérő szavad is többet jelent nekem, mint egy halom pénz - mondta elképesztően vidáman, amivel az én szívembe is csempészett némi örömöt. - Tudod, az emberek el se hinnék, de egy-egy mosoly, lenyűgözött arc többet ér minden pénznél. Téged pedig lenyűgöztelek, látom rajtad. Ne is tagadd! - mutatott rám.
- Meg se próbálnám - emeltem fel védekezésként mindkét kezemet. - El kell ismerni azt, ha valaki megérint minket. Remek táncos vagy, nekem viszont mennem kell - néztem hirtelen az órámra. - További szép napot!
- Neked is! Köszönöm a lenyűgözött arcodat. Mára bearanyoztad vele a napomat - szólt még utánam, én viszont már el is rohantam.
Ennyire nem volt sietős a dolgom, de féltem, ha tovább maradok, még el akartam volna kérni a számát, de tíz százalék esély volt csak rá, hogy meleg, és amilyen szerencsétlen voltam, biztos voltam benne, hogy nem az. Mindezek ellenére a következő napokban máson sem járt az agyam, csak rajta: azon a Napsugáron, akinek a mosolyánál nem láttam szebbet, és jobb táncosba se futottam még bele; de még a nevét sem tudtam - azt legalább megkérdezhettem volna tőle, hogy így a neten rákeressek. Ez viszont már késő bánat volt. Így járta az, aki olyan félénk volt, mint én. Aki mer, az nyer, aki viszont szégyenlős és elmenekül a lehetőségektől, ahogy azt én rendre tettem, nem is számíthatott sikerre. Jelenesetben csak azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy valószínűleg úgyse lettem volna szimpatikus neki. Egy hozzá hasonló napsugár mit tudott volna kezdeni egy depressziós alakkal? Épp ezért ki kellett volna vernem a fejemből, de egyszerűen képtelen voltam rá. Az a mosoly; az a sugárzó táncolás; az az életkedv...
Hihetetlen, miként voltam képes így belezúgni, mindössze pár perc alatt. Nem hittem az első látásra szerelemben: még viccnek is rossz volt, hogy valaki meglásson egy másik személyt, váltson vele két szót, és máris odáig legyen érte. De itt nem is szerelemről volt szó, csak arról, hogy belezúgtam: valami megfogott benne, ami nem akart ereszteni a fogságából.
Ő volt a legszebb lány, akit életemben láttam, ezt semmiképp sem tudtam volna tagadni saját magam előtt. Ráadásul ő volt az egyedüli személy, aki miatt a mély depresszióm ellenére is képes voltam mosolyogni az elmúlt egy hétben. Csak kellett valami okának lennie, hogy megláttam! Vagy mégsem?
Egy jelre vártam, hogy vajon helyes volt-e tovább érdeklődnöm iránta vagy sem. Végül arra jutottam, hogy visszamegyek oda, ahol megláttam, és ha ismét ott lesz, akkor az akár arra is utalhat, hogy nekünk jobban meg kell ismernünk egymást.

Pontosan ugyanakkora időzítettem az érkezésemet, ahogy egy héttel előtte arra jártam, hátha az egy állandó időpontja volt az utcatáncolásra. Úgy látszott, megkegyelmeztek nekem odafent, mivel valóban ott volt. Már a messzi távolból kiszúrtam, miként ringatja a karcsú derekát, és milyen légiesen emelgeti a kezét, mintha egy könnyű tollpihe lenne. Akartam ezt a lányt, testestül-lelkestül. A totális beégést és kudarcot is vállaltam azért az eshetőségért, hogy volt rá némi sansz, hogy belemenjen egy randiba; így megemberelve magamat, amint eloszoltak a bámészkodó emberek, már elé is álltam.
- Szia! – kezdtem ugyan halkan, de a lehető legnagyobb mosollyal az arcomon.
- Szia! – köszönt vissza, az enyémnél is sugárzóbb vigyorral a babapofiján. – Nem hittem, hogy újra látlak, bár bíztam benne.
- Valóban? – kezdtem el azonnal reménykedni.
- Igen. Nem gyakran szoktam felkelteni ilyen szép, fiatal személyek érdeklődését.
- Személyek? – ütötte meg a fülemet ez a kifejezés, és mire észbe kaptam, már vissza is kérdeztem.
- Igen, tudod, annak ellenére, hogy nem vagyok válogatós, mert a fiúk és lányok is bejönnek, nincs sok sikerem szerelem terén. Nem, mintha azt várnám, hogy randizz velem, vagy ilyesmi. – Jött most ő zavarba, bár nálam jobban nem tudott. – Remek, most elijesztettelek – jegyezte meg a ledermedt arcomat látva.
- Nem, mármint…
Cselekednem kellett, muszáj volt, míg el nem vesztettem minden bátorságomat. Mindkettőnket meglepve, odahúztam magamhoz, és az ajkára tapasztottam a sajátomat. Vártam pár másodpercet, de mivel nem lökött el, hanem helyette hátulról átkarolt, ezért teret engedtem a vágyaimnak. Előbb csak a párnáinkat tornáztattam, majd a nyelvemmel is utat törtem magamnak.
Volt már több barátnőm, és egyik szebb volt, mint a másik, de ez a táncos lány már most tudtam, hogy mindannyiuknál veszélyesebb lesz: egyszerűen forrt a vére, és engem is felperzselt, bárhogy nem tudtam róla még semmit.
- Egyébként Lisanak hívnak – súgta a fülembe, miután elváltunk egymástól.
- Chaeyoung… - lihegtem. – Az én nevem Chaeyoung.
- Kedves Chaeyoung, köszönöm életem legjobb csókját. Mit szólnál, ha cserében meghívnálak kávézni? Úgyis kicsit kifáradtam.
- A legnagyobb örömmel.
Ahogy Lisa kezében éreztem a saját kézfejemet, tudtam, megérte bátornak lennem, és hogy bárhogy is végződjön ez a kapcsolat, sohasem fogom megbánni, hogy visszatértem erre a helyre.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. december 18., kedd

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 18. fejezet (18+)

Tizennyolcadik fejezet – Nem is adnám másnak




Mark szerencsére három nap alatt szinte teljesen felépült, és rengeteget változott a betegsége alatt. Éreztem rajta, hogy az, hogy ott maradtam vele és ápoltam, hatalmas visszaigazolás volt számára, hogy valóban szerettem és törődtem vele. Nem akartam tőle menekülni, hiszen pont, hogy ő lett a menedékem. Nem csak nyugodtabb volt maga az egész lénye, hanem sokkal bátrabban érintett meg, és egyre több hirtelen jött csókkal jutalmazott. Viszont féltem, hogy túl gyors tempóra kapcsolt, és már szinte csak azért akart mindenáron felépülni, hogy testileg is szintet lépjen a kapcsolatunk.
Az egyik reggelen, amikor már én is azt mondtam, hogy kutya baja sem volt, Mark azt hitte, hogy még alszok, és a kezével felfedezőutat járt be a testemen. Először csak óvatosan simogatta a hátamat és a karomat, mint, aki fél, hogy bármikor felkelhetek, de aztán lejjebb tévedt a fenekemre, amin először csak vándorolt a keze, majd utána igen erőteljesen belemarkolt. Nagy önkontrollra volt szükségem, hogy ne szisszenjek fel, de egyszerűen ledermedtem, nem mertem mozdulni, mert nem tudhattam, hogy az mit váltana ki belőle. Úgy éreztem, hogy szüksége volt erre a kis „vándorlásra” rajtam, mielőtt fejest ugrottunk volna a dolgokba. Viszont, amikor a fenekemnél is intimebbre helyen barangolt, akkor már erőteljesen szorítottam össze a szememet, nehogy kipattanjon. Mark a vékony ujjait lassan csúsztatta a nadrágomba, majd várva egy kicsit, konkrétan rámarkolt a férfiasságomra, és felmérte a terepet, én pedig nem bírva tovább a némaságot, egy erőteljes nyögést hallattam.
- Tudtam, hogy fenn vagy, és abban is biztos voltam, hogy igencsak figyelemre méltó vagy az alsó fertályodon is – súgta a fülembe.
- Mark… - kezdtem volna bele, mire a fogaival belemart a fülembe, én pedig elvesztem a gondolataimban. – Mark, kérlek, menjünk reggelizni!
- És ha én rád vagyok éhes? – Miután ezt kimondta, a kezét elkezdte mozgatni az ágyékomon, amibe én tényleg azt hittem, hogy megbolondulok. De mielőtt átadtam volna magamat az élvezeteknek, a szerelmemet lehámoztam magamról, és felpattantam az ágyról.
- Mark, én hozzám még soha nem értek ott, és… nem szeretném, ha ilyen váratlanul történne meg mindez – búgtam magam elé, és éreztem, ahogy az arcom a lehető legvörösebb színárnyalatot öltötte magára.
- Jinyoung, semmi baj! – állt fel ő is. – Nem is azt akartam, csak most, hogy már tudom, te is igazán szeretsz, sokkal nehezebb a vágyaimnak ellenállni. És ez nem a hangok miatt van, hanem a tomboló hormonjaim okozzák. Ilyesmit belőlem senki sem váltott még ki, sőt a töredékét sem – vallotta be, és ő is hozzám hasonlóan zavarban volt.
- Hihetetlenek vagyunk! – törtem ki nevetésben a fennálló helyzet miatt. – Két tapasztalatlan srác, akik azt se tudják, mit hogyan kéne csinálni.
- Őszintén, mielőtt idehoztalak, direkt olvastam meleg pornográf regényeket, csakhogy valami képet kapjak, miket is csinálhat két pasi – motyogta a földet bámulva.
- Jaj, Mark! Erre is csak te vagy képes! – Öleltem magamhoz. – A kis ártatlan lelkedet befeketítetted miattam, és akkor még nem is tudtad, hogy valóban lesz alkalmad kipróbálni bármit is velem az olvasottak közül.
- A remény hal meg utoljára. És miattad nem halt meg a remény a szívemben, ezáltal én sem. – Puszilta meg gyöngéden az arcomat, és ebben az apró gesztusában olyan színtiszta szeretet volt, amit egy másik személytől sem kaphattam volna. Mark a betegsége által másként élt, mint a legtöbb fiatal, de pont ezért lett ilyen ártatlan és tiszta, én pedig ebbe az ártatlanságba és tisztaságba szerettem bele végérvényesen.
- Ha már ilyen írásokat olvastál, akkor gondolom, fantáziáltál arról is, hogy az aktív vagy passzív fél szeretnél lenni? – rá kellett kérdeznem, mert így volt tiszta a játék.
- Én nem is tudom… – Vakarta meg a tarkóját, ezzel elárulta nekem, hogy hazudik.
- Dehogynem tudod! Az aktív fél akarsz lenni, igaz? – emeltem fel az állát, hogy így a szemembe nézzen.
- Talán – grimaszolt aranyosan.
- Mark? – húztam fel a szemöldökömet, mert azt akartam, hogy kimondja.
- Igen, Jinyoung, az aktív fél szeretnék lenni. Most boldog vagy? – fordult el tőlem.
- Még szép, hogy az vagyok, mert így legalább nem akkor fogunk idétlenkedni, hogy miként is legyen.
- De ez téged nem zavar? – nézett ismét rám. – Én vagyok az esetlen áldozat közölünk, és erre ilyet kérek tőled?
- Az én szememben nem vagy áldozat, hanem egy egyenrangú fél. Boldogan átengedem neked az irányítást, Mark. Őszintén. – Fogtam meg a kezét közben, és azt már nem tettem hozzá, hogy a hangok miatt is úgy gondoltam, ez volt a helyes döntés, mivel azáltal, hogy ő koordinálta a dolgokat, remélhetőleg jobban kordában tudta tartani a hangokat is.
- Köszönöm, szerelmem! – csókolt meg. – Ígérem, jó sok kényeztetéssel kárpótollak majd ezért. Akár már most kaphatsz egy kis ízelítőt. 
    A nyakam hátra ívelt, ahogy Mark az ajkával nyálfoltokat hagyva maga után, csókolgatta és szívogatta azt, de én ezt piszkosul élveztem ám, és még inkább úgy éreztem, jól döntöttünk a felállással kapcsolatosan.

Másnap Mark kérte, hogy túrázzunk egyet, mivel a betegsége miatt egy ideje nem jártunk az erdőben. Ennek persze én is szörnyen örültem, mivel rám fért egy kis testmozgás, és a környezet is jó hatással volt rám. Vittem magammal a fényképezőgépet is, hogy újabb és újabb képeket lőjek a szerelmemről, de most először ő is elkérte tőlem a gépet.
- Szeretnélek én is lefotózni téged. Nyugi, én nem pózoltatlak fél napig – grimaszolt tetetett durcáskodással –, csak pár spontán képet akarok lőni rólad.
- Rendben, Mark – mentem bele, hisz ez valóban csekélység volt ahhoz képest, ő mennyi idejét áldozta arra, hogy én kiéljem a fotós igényeimet.
- Ez életem legszebb időszaka, és szeretném képekkel is megörökíteni. Gyere, csináljunk közös fotókat! – húzott magához.
- Ezer örömmel.

Miután visszatértünk a házba, kérte, hogy egyedül menjek bevásárolni, hisz már úgyis jól kiigazodtam a környéken. Először gyanússá vált, és rögtön aggódni kezdtem, de annyira sugárzott a boldogságtól, hogy tudtam, ha valóban sántikál valamiben, az csakis pozitív töltetű dolog lehet, így úgy tettem, ahogy kért, és még arra is figyeltem, hogy ne siessek, mert éreztem, hogy egy óránál többre lesz szüksége.
Mikor leparkoltam az autóval, és a bejáratnál tartottam, izgalom fogott el, mint amikor valaki a szülinapján hazaérve, előre tudja, hogy készülnek a szerettei valamivel. De az én szülinapom már elmúlt, azonban Mark tényleg meglepetéssel várt otthon.
Belépve a szürkületből, meghitt, gyertyafényes nappali fogadott. Még azt az asztalt is elővette székekkel együtt, amit száműzött a házból, miután a szülei meghaltak, ráadásul meg volt terítve, és íncsiklandó illatok lengték be a házat.
- Mark, mi ez az egész? – álltam elé értetlenül.
- Egy randi. Tudod, közös vacsorázás. Ha már étterembe nem vihetlek, akkor az éttermet hozom ide. De még sülnie kell a kacsának, de addig is, öltözz át. Raktam ki neked inget és öltönynadrágot.
- Nekem olyanom is van? – lepődtem meg.
- Van bizony, csak eddig eldugtam előled, mert egy olyan különleges alkalomra tartogattam, mint a mai.
- Ó, értem – csak ennyit nyögtem ki, mert annyira zavarban voltam. Nem mertem rákérdezni, mitől is volt olyan különleges ez a nap – hisz jól sejtettem az előző reggeli kis afférunk után –, helyette gyorsan magamra kaptam a kitett ruhákat, és ez idő alatt Mark kipakolta a vásárolt dolgainkat.
- Remekül festesz – nézett rám boldogan.
- Te is – mondtam, hiszen hozzám hasonlóan ő is kicsípte magát.
- Egy randin illik jól megjelenni.
- Még akkor is, ha senki sem lát minket? – bele akartam kicsit kötni, már csak azért is, mert imádtam a véleményét egyes dolgokról.
- Hát persze! Tudod, a szüleim sokat randevúztak otthon, úgy, hogy én is ott voltam; ilyenkor mindig kiöltöztek, és rám is ünneplő ruhát adtak. Azt mondták, nem azért kell szép ruhát felvennünk, hogy idegenek elvárásainak megfeleljünk, hanem, hogy egymás előtt még szebbnek érezzük magunkat. Mert aki szeret minket, az úgyis gyönyörűnek lát, mindegy éppen hogy nézzünk ki, de az ilyen ünnepnapokon, amikor kifejezetten adunk a külsőnkre, akkor nincs annyi fantáziára szüksége a másiknak, és a mi lelkünk nyugodtabb lehet – mesélte meghitt arckifejezéssel, ami mindig jelen volt, amikor valamelyik kedves emlékét hozta fel a szüleiről.



- Annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem őket személyesen, mivel csodás emberek voltak. De mégis, általad úgy érzem, egyre jobban megismerem őket. Meg amúgy is, hátra hagyták életük főművét. Akik egy ilyen csodás és tiszta fiút neveltek fel, azok maguk is biztos csodásak és tiszták voltak. – Öleltem magamhoz a szerelmemet.
- Ez igazán jól esik, Jinyoung. És bár személyesen is találkozhattál volna velük! – súgta a fülembe. – De ha már a szüleimről van szó, szeretnék lassúzni veled apa kedvenc dalára; még annyi időnk úgyis van addig, amíg elkészül a kacsa. Persze csak, ha megtisztel egy tánccal, Uram! – Nyújtotta felém a bal kezét, ami azonnal megtalálta a párját az én jobb kezem által.
- Ó, ez a szám gyönyörű! – mondtam, ahogy elindította Elvis Presley Can’t Help Falling In Love című dalát.
- Ez a dal végig kísérte az életemet, mert apu mindig berakta és felkérte anyát egy táncra, és olykor én is csatlakoztam hozzájuk harmadiknak. Megígértem nekik, hogy egy nap majd én is táncolok erre az én szerelmemmel. – Hullottak a könnyei, amiket a szabad kezemmel gyorsan letöröltem.
- Akkor ne is húzzuk az időt. Minden vágyam veled táncolni rá – tettem a derekamra a kezét.
- Tudod, mindig is furcsa gyerek voltam, és nemcsak a betegségem miatt. Alapjáraton koránérő voltam, és olyan kérdéseket tudtam feltenni anyáéknak, amiktől ketté állt a fülük. Mikor nagyobb lettem, sokat sztorizgattak velem arról, mikkel álltam oda eléjük. De volt egy kérdésem, amire magamtól is tisztán emlékszem.
- Mi volt az? – lettem kíváncsi.
- Megkérdeztem apát, hogy baj-e, ha úgy érzem, én is egy szomorú dal vagyok, akit rajtuk kívül senki sem akar lejátszani – felelte halkan, miközben a rövid dal már újra is indult, de én a világért se szakítottam volna meg a táncunkat.
- Hány éves voltál ekkor, Mark?
- Úgy tíz.
- És mit válaszolt?
- Azt, hogy nem baj, hisz a szomorú és megható dalok a legszebbek, és hogy igenis van, aki meghallgatja őket. Őt ez az Elvis Presley dal egy életen át rabul ejtette, ahogy édesanyám is. Megkért, hogy higgyek magamban, és abban, hogy az én dalomat is meghallja majd valaki, és magával fogja ragadni.
- Akkor most üzenem apukádnak, bárhol is legyen, hogy én meghallottam ezt a megható és gyönyörű dalt, és egy életen át szeretném hallgatni – álltam meg, bárhogy ő vezetett a táncban.
- Köszönöm! De most rohanok, mielőtt odaég a kacsa!
- Várjunk, te ezt már tegnap befűszerezted. Már akkor ezt tervezted, igaz? – jöttem rá.
- Igen, úgyhogy foglalj helyet, mert ez anyukám receptje, így finomabb lesz, mint bármi, amit eddig kóstoltál tőlem! Ez most szülős est: apa kedvenc dalát és anya kedvenc receptjét vettem elő. – Mosolygott vidáman, miközben konyharuhával az asztalra ügyeskedte a frissen sült kacsát.

Az étel tényleg mennyei volt, és legszívesebben mindet megettem volna, de nem akartam hányingerig tömni magamat. Mikor befejeztük, el akartam mosogatni, de Mark visszahúzott, és a kezembe nyomott egy összehajtogatott papírt és egy tollat.
- X-elj! – kérte, én pedig értetlenül álltam előtte.
- Tessék?
- Emlékszel, hogy az egyik filmben, amit a napokban néztünk, a tinédzserek x-elgetős leveleket adtak egymásnak, hogy akarnak-e járni a másikkal vagy sem? – Erre csak bólintottam. – Megjegyeztem, hogy megemlítetted, te mindig vágytál ilyenre, de sohasem kaptál. Hát most megkaptad – mutatott a papírra, amit most már kíváncsian nyitottam ki, hogy mit is rejt.
Park Jinyoung, nekem adod a szüzességedet?
Igen            [ ]
Nem           [ ]
Talán         [ ]
- X-elj! – kérte ismét, miután én elpirulva temettem az arcomat a lapba.
A konyhapulthoz siettem, hogy az Igen-nél húzzam be a rublikát, és mellé firkantottam nagybetűkkel, hogy: „NEM IS ANDÁM MÁSNAK!”
Mark, amint elolvasta, mit írtam oda, már húzott is magához, hogy egy vad csókban forrjunk össze, majd csókjaink közepette elindultunk a lépcső felé, amin ugyan esetlenül, és olykor-olykor megbotolva, de felértünk a szobánkig, anélkül, hogy egy kicsit is elváltunk volna.
- Ji-Jinyoung, biztos… biztos, hogy itt és most akarod nekem adni? – kérdezte félénken.
- Mark, egy ilyen randi után szerinted lenne megfelelőbb alkalom? – fogtam a kezeim közé az arcát, majd összeérintettem a homlokunkat, hogy egy kicsit ne hallgassunk mást, csak egymás légzését.
- Igazad van, nincs. Levetkőztethetlek? Hisz te már úgyis láttál engem, így talán kicsit enyhülne a zavarom, ha végre fordítva is megtörténne – motyogta elpirulva.
- Ezért volt a reggeli kis akciód is, igaz? – jöttem rá.
- Igen – bólintott.
- Vetkőztess csak le nyugodtan, Mark! – Bármilyen szégyenlős is voltam, ha volt olyan férfi, aki előtt nyugodtan fedtem fel a testemet és váltam kiszolgáltatottá, az Mark volt. Érdekes volt belegondolnom, hogy pont ez ellen küzdöttem, mikor idehozott, most pedig magamtól adtam meg számára a lehetőséget minderre.
Mark bazsalyogva kezdte el kigombolni az inget, amit ő vett nekem, még akkor, amikor semmit sem tudtunk egymásról. Most, ahogy ez az ing a földre került, mintha a nehézkesen induló közös életünk sérelmeit is eldobta volna vele, és nem számított már csak az, amit szerelmesen tettünk meg. Miközben végighúzta a kezét a mellkasomon, felfedezve azt, a testem minden egyes pontjában bizseregtem, és ezt csak fokozta, ahogy az ajkát is játékba hívva, csókolgatni kezdte a melleimet, amit a bimbóim szívogatásával függesztett fel olykor-olykor. Kénytelen voltam a hátába kapaszkodni, mert életemben nem részesültem még ilyen kényeztetésben, így annyira idegenül hatott a testem számára, de ennél csodásabb idegen érzés még nem ért.
Az ébresztett fel valamelyest illuminált állapotomból, hogy Mark egyszer csak a nadrágom korcához ért, majd kigombolva és a cipzárt lehúzva, már tolta is le rólam. Én ügyesen kiléptem belőle, és egyúttal a zoknimat is lelöktem.
- Levehetem? – nézett rám ártatlanul, miközben az alsógatyámon volt a keze.
- I-igen – bólintottam egy mély levegővétel után.
- Rendben – mondta, és egy magabiztos mozdulattal már a bokámnál is volt az apró ruhanemű, amit a nadrágomhoz hasonlóan, arrébb löktem.
- Mark, jól vagy? – fogtam meg a vállát, mivel ledermedve nézett rám.
- Én, én jól – motyogta, de az arca nem erről tanúskodott.
- Meggondoltad magad, vagy a hangok? – ijedtem meg, és már a legrosszabb eshetőségek jártak a fejemben.
- Nem, csak még mindig hihetetlen ez az egész: az, hogy tényleg elhozatlak, és hogy te belém szerettél, és hogy itt állsz előttem meztelenül, és gyönyörűbb vagy így, mintha a világ legmárkásabb és legtökéletesebb ruháját aggattad volna magadra – rázta az apró buksiját, amitől ismét egy ötévesnek láttam, de ez ebben a helyzetben nagyon nem volt kifizetődő.
- Mark, igenis itt vagyok, és csak arra várok, hogy én is ismét láthassam a gyönyörű testedet, mindennemű ruha nélkül – kacsintottam, hogy oldjam a feszültséget.
- Akkor ne húzzuk tovább az időt! – Felgyorsítva a dolgokat, már kapta is le magáról a ruháit, és ugyan az alsónál egy pillanatra megállt, de mivel tényleg láttam már Ádám kosztümben, így levetkőzve a gátlásait, megszabadult tőle.
- Gyere ide! – húztam magamhoz, hogy egy meghitt ölelésbe hívjam.
- Lehetne, hogy ölelve szeretkezzünk, oldalra fordulva? – jött egy nem várt kérés tőle.
- Hát persze, ahogy szeretnéd – feleltem, miután gyorsan vizuáltam a fejemben, hogyan is nézhet ez ki a valóságban.



Innentől kezdve már ködössé váltak a dolgok, mivel csók ért csókot, és érintés érintést. De, ahogy Mark bársonyos és puha bőre súrolta a saját bőröm felszínét, az egyszerre volt megnyugtató és szörnyen izgató, mint ahogy ő maga is.
- Hé! – emelkedtem fel róla kicsit, ahogy a hátán fekve, magán tartva a teljes testemet, mindkét kezével rámarkolt a hátsómra, és úgy tűnt, nem is igen tervezi elengedni.
- Mi az? Ne mondd, hogy nem vagy tisztában vele, mennyire tökéletesen kerek a feneked? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem is – makacskodtam, pedig olyan sokszor kaptam meg ezt a bókot korábban, hogy már szinte fel se vettem.
- Dehogynem. Engem mindenképp az őrületbe kergetsz vele, amióta itt vagy. Mit mondjak, sokszor észre se veszem, hogyan kerül rá a tekintetem, mert egyszerűen, mint egy mágnes, odavonzza a szememet – vallotta be, amitől ezen a napon már sokadjára jöttem zavarba.
- Ez fel se tűnt.
- Kisebb gondod is nagyobb volt ennél, szerintem.
- Az meglehet – láttam be. – De akkor most már erre számítsak, hogy random megragadod a hátsómat? – szerettem volna tisztában lenni vele.
- Igen, az én kis barackomat – csókolta meg gyöngéden az ajkamat, miközben a kezével masszírozni kezdte a farpofámat. – És pont annyira kemény, amennyire kell. Tökéletes, ahogy te magad.
- Aj, kész vagyok tőled! – fúrtam a fejemet a vállába.
- Mit gondolsz, Jinyoung, megpróbálkozzunk egy ujjal? – kérdezte halkan és félénken.
- Igen – bólintottam, majd amint levette rólam a kezét, oldalra fordultam, ahogy azt korábban kérte.



- Várj, van itt valamim – nyúlt az éjjeli szekrényének a legalsó fiókjába. – Ez azóta várja, hogy használjuk, amióta idehoztalak.
- Hihetetlen, hogy te azóta vágysz minderre, hogy megmentettél, ráadásul úgy, hogy rajtam kívül sohasem vonzott szexuálisan senki – jegyeztem meg, hiszen emiatt újra és újra feltettem magamnak azt a kérdést: miért pont én?
- Pedig így van. Na de, akkor felkészültél, szerelmem? – simított végig a bal karomon, mivel a jobbon feküdtem.
- Igen, hisz tudom, hogy vigyázol rám, ahogy végig azt tetted, amióta itt vagyok – feleltem, mivel tényleg bíztam benne.
- Mindig is vigyázok az én kincsemre.
Miután bekente síkosítóval a kezét, a középső ujjával a hátsómhoz ért, és előbb csak óvatos körökkel küldött impulzusokat nekem, majd egy magabiztos, de mégis apró mozdulattal belém hatolt. Fájt, de sokkal kevésbé, mint, amire számítottam, így nem adtam tudtára, hogy baj lenne, ezért teljesen elmélyítette bennem az ujját, amivel kellemes tempót felvéve tornázott bennem.
- Jöhet a második is – súgtam a félhomály közepébe, azonban összébb kellett húznom a szememet, amint egy újabb ujj szélesítette a járatomat, a harmadiknál pedig fel is szisszentem, de hála az égnek, tényleg igaza lett a családomnak, hogy magas volt a fájdalomküszöböm, hiszen teljesen elviselhetőnek tartottam, még akkor is, amikor már vadul cikáztak bennem a szerelmem ujjai. - Jöhetsz, Mark.
- Ez gyorsabb volt, mint amire számítottam.
- Őszintén, én se hittem volna, hogy ennyire könnyen fog menni. De most már téged akarlak, és nem kell semmilyen óvszer – tettem hozzá, mert a magunk meztelenségében akartam egyesülni vele.
- Biztos?
- A lehető legbiztosabb. Csak kend be síkosítóval, és már jöhetsz is! – Nem akartam siettetni, de már égtem a vágytól, hogy Mark utat törhessen magának bennem, és végre elérhessen ahhoz a kiteljesüléshez, amihez én igenis kulcsmotívum voltam. Őszintén, jobban vágytam arra, hogy Mark kielégült nyögéseit hallhassam, minthogy én magam érjek a gyönyör kapujához.
- Kérésed parancs! – mondta, és nem tellett fél percbe, hogy Mark igencsak méretes férfiasságát érezzem a farpofáim között.
Mielőtt mozdult volna, a bal kézfejeinket összekulcsolta, majd először csak félig csusszant belém, de miután bólintottam, teljesen belém hatolt. Kellett az a kézszorítás, mivel ezt már ténylegesen megéreztem, magas fájdalomküszöb ide vagy oda. A szemeimet is ellepték a kíntól a könnycseppek, de ezek egyben örömkönnyek is voltak, hogy végre idáig is eljutottunk.
- Drágám, mozoghatok? – kérdezte pár perc múlva, pont, amikor már enyhülni kezdett az éles fájdalmam.
- Igen – bólintottam sután, de ennél többre nem tellett tőlem, főleg, hogy nem akartam, hogy igazán lássa, mennyire fáj. Ekkor áldottam azért, hogy arra kért, oldalra forduljak, mert ha szemtől-szemben lettek volna az arcaink, biztosan jobban megijedt volna.
Lökésről-lökésre egyre jobban engedett a feszülés, és egy idő után szabályosan élveztem, főleg, hogy Mark igencsak hamar eltalálta azt a bizonyos pontot, ami magába rejtette a gyönyöröm kulcsát, amit a párom mindenáron meg akart szerezni.
Egyre gyorsabb és gyorsabb tempóra kapcsolt, ami közben nem engedtük el egymás kezét, sőt a bal lábát átvetette rajtam, és a lehetetlennél is közelebb húzott magához. Mint a félhold, úgy feleződtünk le mi is, és váltunk eggyé. Ahogy Mark izzadt teste hátulról le-fel csúszkált rajtam, és a torka a fülemet ajándékozta meg vad zihálásával, a világ legboldogabb férfijának éreztem magam. Erre az alkalomra megérte ennyit várnunk, sőt még többet is megért volna.
- Ji-jinyoung, már nem bírom sokáig, érzem, hogy mindjárt ott vagyok – nyögte a fülembe, de én sem voltam ám másként ezzel, a saját versenyem is nemsokára véget ért, és tudtam, az, amit a célba érés tartogat magával, sokkal szebb lesz, mint amire számítanék.
Így is lett, miután megéreztem magamban Mark kielégülésének forró tartalmát, két lökés után hátrafeszített fejjel hallattam egy olyan hangos nyögést, amire sohasem számítottam volna magamtól. Beterítve a hasamat és az ágyat is gyönyörömmel, ragadva ugyan, de boldogabban, mint előtte bármikor, fordultam a párom felé, hogy végre ne csak halljam, hanem lássam is, milyen szenvedély izzik benne. Ahogy ott feküdt előttem, kimelegedve, izzadságtól nedves hajjal és tűz piros ajkakkal, olyan volt, mint egy több száz évvel ezelőtti akt festménynek a modellje: valaki, akire ránéz az ember, és azt hiszi, ilyen csak egy művész fantáziájában jelenhet meg, a valóság nem tartogat számunkra ekkora gyönyörűséget. Márpedig tartogatott, és én reméltem, sőt tudtam, hogy ő is hasonlóan gyönyörűnek látott kívül-belül, hiszen erre számos bizonyítékot kaptam már tőle.
- Mark, köszönöm, hogy vagy nekem – mondtam, miközben rádőltem a hasára.
- Én is, hogy itt maradtál, Jinyoung. Sohasem fogom tudni meghálálni neked.
- Ilyen éjszakákkal hidd el, bőven meghálálhatod – kacagtam fáradtan, majd éreztem, hogy az álom sokkal hamarabb fog utolérni, mint ahogy azt hinném.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)