2018. november 6., kedd

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Családlátogatás


Jackson:

Már magától a tudattól, hogy vacsorára voltunk hivatalosak a szüleimhez, a fellegekben jártam egész nap, erre ráadásként otthon azzal az ötlettel várt Jinyoung, hogy írjunk egy cikket Jane Eyreről, és már konkrét elképzelése is volt a témával kapcsolatosan. A kis butus azt hitte, hogy majd sérelmezni fogom, hogy az én kedvenc regényemről van szó, pedig pont, hogy ellenkezőleg, ennél jobban semmiről sem írtam volna cikket, főleg nem vele. Egyszerűen napról-napra egyre jobban belebolondultam ebbe a pasiba, és mindenbe, amit tett és mondott, így alig vártam a közös munkát vele.
- De azt azért tudod, hogy most már meg kell néznünk a másik két filmverzióját is a sztorinak, mert úgy az igazi az összehatás, meg te is ígérted, hogy amint végzel a könyvvel, jöhetnek azok is – hívtam fel erre a figyelmét, amikor a taxit vártuk.
- Ó, persze, volt is eszembe ma, hogy mindenképp nézzük meg őket még a héten – mosolygott, amitől a gyomromban lévő pillangók hada egyre csak szaporodott. Már egy ideje vártam, hogy mikor is fognak kitörni belőlem, de eddig még jól tartották magukat, ahogy én is a „semmi tapi” kikötéssel kapcsolatosan.

- Szóval ez az a hely, ahol maga Jackson Wang felnőtt! – kémlelte a házunkat kívülről zsebre dugott kézzel. – Alig várom, hogy lássam a régi szobádat.
- Én is, hogy lásd – pirultam bele.
- Akkor becsengetünk? – kérdezte félénken, mivel én, mint egy kuka, úgy álltam a bejárati ajtónk előtt.
- Persze – nyomtam rá a csengőre, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoztam volna saját magamat.
- Jackson, Jinyoung! Hát megjöttetek! Gyertek beljebb! – invitált be minket anya, aki majd kicsattant az örömtől, ráadásul gyönyörű volt, magához képest is ragyogott.
- Fiam! – jött oda apa megölelni, mivel nálunk sohasem a kézfogás volt a módi, hanem az ölelkezés. – Bemutatod a fiatalembert? – nézett rám kíváncsian.
- Még szép! Apa, ő itt Park Jinyoung. És tudod, nincs kézfogás, vagy ilyesmi. – Az utolsó mondatot már csak neki súgtam oda, viszont féltem, hogy Jinyoung is hallotta, de láthatólag nem zavarta, sőt.
- Egy apró kézfogástól még nem szaladok ki a házból – nyújtotta oda a kezét, majd az apáét, ugyan gyorsan és sután, de megrázta.
- Hé, velem miért nem csinálsz ilyen kis kézfogásokat? – lettem féltékeny azonnal.
- Napi szinten nem lennék rá képes, még nem – nézett lefelé szomorúan.
- Hagyd szegény fiút, Jackie! – dorgált le anya. – Tudod jól, hogy te nem érnéd be ennyivel.
- Nem is igaz – ráztam meg a fejemet, annak ellenére, hogy tudtam, igenis van abban valami, amit mondott.
- Na, de gyertek, mert kihűlt a kaja! – mutatott az ebédlő felé.
- Igazán otthonos a házuk – jegyezte meg Jinyoung, mikor már javában benne voltunk az evésbe.
- Köszönjük szépen. Bár nem olyan nagy, mint az a ház, amiben ti laktok most a fiammal, de nekünk, hármunknak bőven elég volt, kettőnknek pedig még nagy is – mondta anya.
- Kellően tágas, és nagyon barátságos; ennél nem is kell több – jegyezte meg Jinyoung.
- Kedves vagy – vette át a szót apa. – Az étel miatt pedig ne aggódj, Jackson szólt előre, hogy melyik bioboltból kell vásárolnunk, hogy ne legyen semmi bajod.
- Ó, Jackson, köszönöm szépen! – nézett rám hálásan. – És önöknek is, hogy gondoltak rám.


- Nincs mit, Jinyoung – mondták szinte egyszerre a szüleim, én pedig már alig vártam, hogy apa is kicsit kérdezősködjön tőle, hisz anya már azért valamelyest ismerte a múltkori hirtelen látogatása miatt.
Apa szerencsére nem hagyott cserben, hozta a formáját, kellően volt kíváncsi, de mégis visszafogott. Ebből a legutolsó anyára nem volt jellemző – és olykor rám sem –, de most még ő is teljesen kezelhető volt. Egyszerűen minden olyan idillinek tűnt, ahogy kérdés követett kérdést, a válaszok pedig mindig felülmúlták az adott kérdező elvárásait. Jinyoung tudtam, nemhogy átment a teszten, amit a szüleim állítottak elé, hanem maximális pontot kapott.
- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – kacsintott rám anya, miután a második fogást is kivégeztük.
- Dehogynem - mondtam lelkesen, majd mutattam Jinyoungnak az irányt.
- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – viccelődött, én viszont ismét ideges lettem. Ez a szoba volt a szentélyem tizennyolc éven át, és sokszor itthon aludtam még mindig, így nem múlt el teljesen soha az a nagy kötődésem, ami ehhez a pár négyzetméterhez fűződött.
- Majd meglátod! – nyitottam ki az ajtót.

Jinyoung:

Jackson imádnivaló volt, ahogy izgalmában tördelte a kezét a kocsiban, és ahogy megérkezve, alig jutott el odáig, hogy becsöngessen. Viszont bűntudatom lett, amikor az apjával kezet fogtam, és ő megemlítette, hogy vele miért nem szoktam ilyeneket csinálni. Rávágtam, hogy mindennap nem lennék rá képes, de igazából inkább attól féltem, hogy felemésztene az a kettőség, ami továbbra is bennem uralkodott miatta: hogy mindennél jobban meg akartam érinteni, de mégis az ő érintésétől féltem a legjobban.
A szüleit egyszerűen imádtam, olyan volt, mintha már ismertem volna mindkettőjüket, mert összeadva őket, megkaptam volna Jackson. Figyeltem, hogy egyes vonásai mennyire az apukájára hajaznak, míg a többi az anyukájára, de a beszédstílusukkal és megnyilvánulásaikkal sem volt ez másképpen. Sokan rávágták volna, hogy Jackson tiszta anyja volt, de én azt a finomságot és szégyenlősséget, ami olykor teljesen eluralkodott Jackien, az apukájában véltem felfedezni. Ráadásul még külön készültek is a vacsoránál, hogy olyan hozzávalókat vegyenek, amiket nyugodtan ehettem. Ettől ismét bűntudatom lett, mivel tudtam, hogy nekik fájdalmasabb azokat az összegeket kiadni némi ételért, amit én szoktam, de nem akartam ezt a témát felhozni, mert féltem, hogy megsérteném őket, amit mindenképp el akartam kerülni.
- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – hozta fel hirtelen a témát az anyukája, aminek szörnyen örültem, hisz erre a részre vártam a legjobban, amióta megérkeztünk.
- Dehogynem – volt lelkes Jackson is, és már mutatta is, merre menjek.
- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – poénkodtam, de nem igazán reagált rá, mert most is kicsit bepánikolt, ami lerítt az arcáról.
- Majd meglátod! – nyitotta ki az ajtót, én pedig már be is léptem.
- Ez nagyon aranyos – jegyeztem meg az ágyára nézve, amin egy Sherlock Holmesos takaró volt, majd a tekintetem az íróasztalára tévedt, pontosabban a fölötte lévő parafatáblára, amin mindenféle dolgok voltak kitűzdelve.
- Ó, ez a célfalam volt – mondta.
- Hogy mi?
- Ide tűztem ki bizonyos célokat, amiket el akartam érni. Ez például az, hogy miből milyen jegyet akartam szerezni bizonyos vizsgákon – bökött egy cetlire. – Ez az egyetem képe, ahova épp járok – mutatott egy fotóra. – Ide akartam bekerülni mindenáron, és sikerült. De vannak itt énekesekről is képek, akiknek a koncertjei érdekeltek. Az utolsó két évemben csináltam, amíg itt éltem, és semmit nem vettem le azóta sem. Már csak azért sem, mert egy dolgon kívül minden teljesült, de az utolsó is lehet, hogy már alakulóban van – tette hozzá zavartan, majd el is fordult.
- Melyik nem teljesült még? – nem hagytam annyiban.
- Bal sarok, lent.
- Ó! – Tévedt végre a megfelelő helyre a szemem. – Melyik tizenéves rak ki ilyet a célfalára? – kérdeztem meghatódva. – A másik pedig, hogy kinek van egyáltalán célfala? Szörnyen értékes ember vagy, Jackson Wang. Kérlek, ezt sohase felejtsd el! – néztem rá komolyan, mert tényleg meglepődtem, ahogy egy meleg párról pillantottam meg egy képet, akiknek volt egy kislányuk és egy kisfiúk is. Jackson egy ilyen családról ábrándozott évek óta, míg én nemrég még azt sem tudtam, hogy valaha elhagyom az otthoni börtönömet.
- Lehet, hogy értékes vagyok, de hogy túl nyálas, az tuti – grimaszolt, amitől annyira aranyos volt, hogy legszívesebben megpusziltam volna, de persze nem tehettem.
- Nem nyálas, csak érzelmes és romantikus – helyesbítettem.
- Nekem jó. De nézz csak jobban körül! – adott rá engedélyt, én pedig tényleg megnéztem a szoba minden szegmensét, az utolsó poszteren át, az összes képen keresztül.
- Egek, de imádnivaló vagy ezen a képen! – Emeltem fel egy képkeretet, hogy közelebbről megnézzem: Jackson behajlított lábbal, feltett kézzel csücsörített rajta, és egyszerűen zabálni való volt.
- Csak azon a képen? Na szép! – sértődött meg.
- Azért ne hasonlítsd a mostani felnőtt éned aranyosságát a kicsi kori Jacksonéhoz!
- Most is ugyanolyan cukin be tudok állni ebbe a pózba.
- Na, akkor mutasd! – adtam alá a lovat.
- Mutatom is, csak előtte ad ide, hadd nézzem, mit is csináltam pontosan! – Jackson a maga aranyos, huszonegy éves énjével tényleg majdhogynem ugyanolyan imádnivaló volt, mint kicsiként, ahogy bevágta magát abba a pozícióba.


- Nem rám illik a Napsugár jelző, hanem rád. Köszönöm, hogy beléptél az életembe. Komolyan, sohasem fogom tudni igazán meghálálni a sorsnak, hogy megkaptalak, Jackson – fordultam el tőle, mert magamhoz nem hűen, elárasztották a szememet a könnyek. Hirtelen láttam magam előtt, ahogy én a szobámban elzárva éltem, míg ő már kicsi kora óta maga volt az áradó szeretet és szabadság. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen életvidám személy rángasson ki a melankóliából és monotonitásból, de szörnyen hálás voltam érte.
- Jinyoung, ne viccelj már, hogy emiatt elérzékenyültél. A sírás az én reszortom.
- Jól van na! Néha nekem is szabad – motyogtam. – Nem tudom, mit csinálsz velem, Jackson, de olyan dolgokat mozgatsz meg bennem, amiket másnak nem sikerült előtted soha – vallottam be.
- Mintha ez nem lenne kölcsönös. Attól félek, ha én megyek a te régi szobádba, ott nem csak pár könnycsepp fog hullni, hanem konkrétan a Niagara-vízesést fogod megcsodálni, Jackson módra – kacagott, amitől én is elnevettem magam.
- És még látom is magam előtt.
- Helyes, lásd is, mert ez fog várni. Viszont én közben megtudakolom, hogy áll anya a desszerttel. – Szaladt el, de még mielőtt visszajött volna, egy nem várt vendég lépett be a szobájába, egy apró kis szőrmók. Egy fehér-barna foltos kiskutya volt, aki azonnal előttem termett, én pedig nem tudva ellenállni neki, lehajoltam hozzá, hogy megsimogassam.
- Jinyoung! – Állt döbbenten az ajtóban Jackson.
- Mi az, baj van a kajával?
- Nem, de jó ég, tudod te, mit csinálsz? – mutatott rám.
- Simogatom a kutyádat – mondtam tárgyilagosan.
- Pon-to-san – szótagolta.
- Ó, tényleg, én nyugodtan simogatok egy kiskutyát – raktam össze a képet –, anélkül, hogy ez bármilyen kellemetlen érzést váltana ki belőlem.
- Jaja. Volt már erre példa, hogy állatot simogattál?
- Nem, még sohasem próbáltam. Úgy voltam vele, ha az emberektől irtózom, az állatokkal biztos, még inkább így lenne. Most is csak ösztönösen jött a dolog, nem gondolkodtam – feleltem, miközben saját magamnak is meg kellett emésztenem ezt a fejleményt.
- Oké, szóval eljátszhatnánk most azt, hogy becsukod a szemed, én pedig lefekszem a földre, te pedig azt képzeled, hogy én vagyok az a kutya, és ugyanúgy simogatsz, mint őt? – kérdezte, amin muszáj volt egy hatalmasat kacagnom.
- Te és a humorod! Nem biztos, hogy az működne, de ma is okosabbak lettünk az érintésfóbiámmal kapcsolatosan – könyveltem el a dolgot.
- Fel is tudod emelni?
- Nézzük! – óvatosan átkaroltam a kutyát, majd Jackson is mellettem termet, és mint két szülő, úgy álltunk egymás mellett, akik épp a kicsijüket babusgatják.


- Milyen gáz már, amikor a szüleid kutyája több testi kontaktust alakíthat a szerelmeddel, mint te – jegyezte meg tettetett durcásázással, miközben az én fülemet megütötte, hogy ismét elhagyta a száját az „sz” betűs szó, és tudtam, teljesen komolyan gondolta, még annál is komolyabban, mint amikor beköltözött hozzám. Hisz már lényegesen jobban ismertük egymást, de még mindig nem eléggé; az én megközelítésem szerint legalább is nem.
- Még szerencse, hogy nincs kutyánk, mert a végén féltékeny lennél rá – mentem bele a játékába, ő viszont láthatólag agyalt valamin.
- Most félretéve a viccet, Jinyoung, nem veszünk egy kutyát?
- Tessék? – Komolyan gondolta, ez látszott rajta, én viszont megdöbbentem.
- Ha egy idegen kutyát azonnal fel tudsz venni az öledbe, gondolj bele, mennyivel előrébb tartanál egy saját kutyussal, aki kicsi korától kezdve velünk nő fel, és érzelmileg is kötődnél hozzá. Szerintem sokat tudna segíteni az érintésfóbiádon.
- Nem is tudom, Jackson – néztem rá bizonytalanul. – Nem rossz ötlet, nem azt mondom, de még az is új nekem, hogy külön élek a szüleimtől veled, még egy drasztikus változást azonnal nem tudnék megszokni.
- Megértem, de talán kicsit később? – nem adta fel.
- Később esetleg lehet róla szó – mentem végül bele.
- Remek.
- Hát itt van ez a kis szőrmók! – lépett be anya. – Apád már mindent tűvé tett érte az udvaron. Bocsájts meg, Jinyoung, mindig beszökik.
- De most igenis jutalom jár neki érte, mert sokat segített nekünk – mondta Jackson, megsimogatva a kiskutya fejét.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. november 4., vasárnap

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 13. fejezet


Tizenharmadik fejezet – Szülinapi kérés



Az első fotózásunk utáni hét majdhogynem egy nászúttal ért fel kettőnknek. Hol épp túráztunk, hol filmeket néztünk, hol egymásnak olvastunk fel könyveket, valamint továbbra is sokat főztünk, vásárolgattunk és tanítgattam Marknak a koreográfiáimat, amik tényleg jól mentek neki. Láthatólag napról-napra egyre élettel telibb volt, aminek szörnyen örültem, és mindezzel párhuzamosan én is egyre vidámabb és kiegyensúlyozottabb lettem. Viszont a családom továbbra is sokat zakatolt a fejemben, de most már másként fájt a hiányuk. Eddig az a tény készített ki, hogy nem láthattam őket, és hogy nem tudták, mi van velem; de ezt idővel leváltotta annak a felismerése, hogy én már nem is igazán vágytam haza a régi életembe. Nem akartam többé egy üres házban élni, ahol általában mirelit kajákat ettem és nem volt senki, akivel beszélgethettem. Már nem bírtam volna egy napot sem elképzelni Mark angyali mosolya nélkül. De a bizonytalan érintései és bókjai is szörnyen hiányoztak volna, és igazából minden, ami ő volt. Egyre inkább kezdtem bevallani magamnak, hogy szerettem őt; ez még nem neveztem volna szerelemnek, de ahhoz képest, hogy az elején mennyire gyűlöltem, és ez idővel hogyan lett szánalom, az a baráti szeretet, amit ebben a pillanatban éreztem iránta, már hatalmas nagy előrelépés volt. De ez nem szeretet volt csupán, hanem egyben ragaszkodás is. Olykor meg mertem volna kockáztatni, hogy nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki rám.

- Meglepetés! – fogadott Mark kicsattanó kacajjal és egy tortával.
- Te jó ég, ma van a születésnapom! – jött a felismerés a részemről, mivel olyannyira megfeledkeztem a külvilágról, hogy még a saját szülinapom is teljesen kiment a fejemből; hisz itt olyan volt, mintha megállt volna az idő. – Hihetetlen, hogy te tudtad.
- Semmiség, még az elején, mikor megmentettelek, utánanéztem ennek is. Mert, ha az ember jól csinálja az elrablósdit, akkor megtudakolja az elrablott szülinapját, hogy megtarthassák, ha eljön az ideje – kacsintott, és úgy szerettem ilyen boldognak és viccelődőnek látni.
- Imádlak! – A változatosság kedvéért most én vetettem bele magamat az ő ölébe. – És még tortát is csináltattál nekem. – Majd alaposabban megnéztem a feliratot, ami rajta volt: „Isten éltesse az én angyalomat!”.


- Túl tiszta és jószívű vagy – ráztam a fejemet hitetlenül.
- Ennél jobb ajándékot kellett volna kapnod, de remélem, ez is több, mint a semmi. Az ajándékom második fele pedig az lenne, hogy megejthetnénk ma azt a fotózást, amit az erdőben akartál csinálni rólam. Most úgyis viszonylag meleg van. Mit szólsz?
- Kiváló ötlet. Egyébként szülinaposként megengedett, hogy tortát reggelizzek, igaz?
- Csak miután az igazi reggelidet már kivégezted – kacsintott ismét, és elém rakott egy olyan terülj-terülj asztalkámat, amitől leesett az állam. – Mark, mióta vagy te fenn, hogy ennyi mindennel készültél?
- Mondjuk úgy, hogy alig feküdtem le, már fenn is voltam. De megérte, látva, mennyire örülsz.
- Áááá, mondom én, hogy túl tiszta ember vagy. Ilyen odaadást nem érdemlek meg – lett bűntudatom.
- Sokkal jobbat érdemelnél nálam. De amíg élek, be kell érned velem, úgyhogy hozzuk ki a maximumot a dologból! -  Mivel épp szülinapom volt, így nem akartam emlékeztetni rá, hogy mit ígért nekem: hogy megpróbálja visszaszerezni az élni akarását, ami egyébként láthatólag ment is neki. Féltem, veszekedésbe torkollana ez a szép reggel, így inkább hallgattam.


Mark hihetetlenül jó modell volt, nemcsak jól megértett minden utasítást, hanem egyszerűen imádta a kamera. Bármilyen pózban vagy ruhában volt éppen, remekül festett a képeken. A helyszín sem volt meghatározó tényező, csak miután a ház minden egyes szegmensében lefotóztam már, így szerettem volna, ha a természetben is lekaphatom.
- Ú, gyere ide! Döntsd neki a hátadat a fának, a jobb lábadat húzd fel, és a talpadat pedig nyomd a fa törzsének, a kezedet tedd a kabátzsebedbe, és néz kicsit jobbra! – kapta tőlem az utolsó képhez az utasításokat. – Ez az! Ez így tökéletes, ahogy az összes az lett.
- Szerintem ezekkel már be is fog telni az albumod, amit nemrég vettünk a rólam készült képeidnek – jegyezte meg.
- Megeshet.
- Hogyhogy nem unsz még?
- Remek fotóalany vagy, de ezt már ezerszer elmondtam. Komolyan el kéne gondolkodnod a modellkedésen – tettem egy óvatos célzást, és félve vártam, mit reagál rá, hiszen ez egy esetleges jövőbeni életet előfeltételezett.
- Én másnak nem modellkednék, csakis a tiéd vagyok. – Hoppá! Hát kimondta azt, amit amúgy is jól tudtam.
- Mark… - kezdtem volna bele elpirulva, de közben vágott.
- Komolyan, engem más nem fotózhat, és pont. De nem csak így értettem, hogy még nem unsz – folytatta, miközben elindultunk visszafelé a házhoz.
- Jaj, bele se kezdj ismét! Nagyon kedvellek, sőt imádom a társaságodat. Melletted önmagam lehetek, de valahogy mégis, egy másik oldalát ismerem meg saját magamnak. Például itt a fotózás – emeltem fel a kezemben lévő gépet –; mindig is vágytam rá, hogy jobban belevessem magam, de nem volt rá alkalmam az éneklés miatt. Miattad viszont kaptam egy remek lehetőséget ennek a gyakorlására, és még egy kiváló modellt is mellé.
- Zavarba hozol.
- Mintha te nem ezt tennéd folyton velem. Mark, egyébként neked mikor van a szülinapod? – jutott eszembe, hogy ezt még nem tudtam.
- Szeptember négy.
- De az, akkor még három hete sem volt – számoltam vissza. – Miért nem szóltál, hisz akkor már itt voltam?
- Mondjuk úgy, hogy akkor még nem voltunk azon a szinten, hogy egy fikarcnyit is érdekeljen téged a születésnapom.
- Ó, az lehet – jöttem rá, hogy igaza van.
- De most már érdekel, úgyhogy utólag is szeretnélek felköszönteni. Mit kérsz tőlem? Pénzem nincs; mármint nálam nem, úgyhogy én nem tudok neked tortát venni, a sütés pedig még mindig inkább a te reszortod. De kérj valamit, ami nem kerül pénzbe! – Annyira szerettem volna megajándékozni, ha már mástól nem számíthatott születésnapi ajándékra. Mert mindenki kellett, hogy kapjon valamit a szülinapjára, még ha meg is késve, ahogy az jelen esetben velünk történt.
- Jinyoung, nem emlékszel, hogy egyszer már rosszul jöttél ki abból, hogy rávettél, kérjek tőled valamit? – ráncolta a homlokát.
- De, mármint nem… Vagyis… - ki kellett valahogy másznom ebből. – Úgy értettem, emlékszem, de utólag nem érzem azt, hogy rosszul jártam azzal, hogy idehoztál. Nem hiszem, hogy olyat kérnél tőlem, ami ennél drasztikusabb lenne, és hát ezzel is megbékéltem, sőt.
- Ki se merem mondani – fordult el tőlem, és felgyorsította a lépteit, viszont ilyen könnyen nem lógott meg, mivel az állandó táncolgatásunk és túrázásunk miatt jobb formában voltam, mint az elmúlt egy évben bármikor.
- Mark, nem fogsz így itt hagyni! Mit kérsz tőlem? – lódultam utána.
- Azt, hogy hagyjuk ezt a témát.
- Dehogy hagyjuk! Mondd már, nem lehet olyan rossz!
- Utálni fogsz érte.
- Nem utálnálak. – Már nem lettem volna rá képes. – Mark… - Csak nem akarta kibökni, mit is kérne. – Mark Tuan, ne rontsd el a szülinapomat azzal, hogy makacskodsz!
- Jól van – állt meg. – Azt szeretném, hogy megcsókolj. De ezt tudom, hogy nem kaphatom meg, viszont így már legalább tisztában vagy vele, hogy mi az, amit nem adhatsz meg nekem. – Indult is volna tovább, de én most már igenis pontot akartam tenni a dolog végére, így visszarántottam magam elé.
- Mark, esetleg megengednéd, hogy én döntsem el, mit adhatok meg neked, és mit nem? – kezdtem, miközben egyre idegesebbé váltam. – Miért ne tudnálak megcsókolni? Ez nem a világvége… Meg amúgy is, nem tudom, ki pózolt nekem most is addig, amíg nagy kegyesen azt nem mondtam, hogy elég képet lőttem. Mark, a kapcsolatok oda-vissza működnek, mármint a jobbak, és én a lehető legjobbat akarom nyújtani.
- Ezt értem, de nem konkretizáltuk, milyen kapcsolat is van közöttünk; mert épp élettársakként élünk, de nem tudom, hogy továbbra is csak, mint barátra gondolsz rám, vagy… tudod… – Képtelen volt kimondani, helyette a lábát nézte, amivel a földet rugdosta.
- Magam sem tudom, milyen jelzővel illessem a kapcsolatunkat, de talán épp ezért lenne jó ötlet ez a csók, hogy segítsen eldönteni, hogy van-e úgy is jövőnk, vagy inkább maradjunk a jól bevált barátságnál – feleltem, de azért ott volt bennem a félsz, hogy csak, mint barát nem leszek elég Mark megmentéséhez, mert mellé egy olyan társ kell, akivel az ágyát is megoszthatja, és akitől szenvedélyt is kap, nemcsak szeretetet.
- Akkor sem kérhetek ilyet tőled, Jinyoung. Majd te érzed magadtól, mikor jön el az idő, hogy megcsókolj.
- Most jött el az idő – jelentettem ki komolyan.
- Azt akarom, hogy majd te kérj arra, hogy megcsókoljuk egymást – mondta elpirulva, és azt hittem, hogy elájul, annyira remegett.
- Mark Tuan, kérlek, az én és a te születésnapod alkalmából is, csókolj meg!
Nem tudtam, hogy inkább döbbent vagy boldog volt, amint realizálta, mit is kértem tőle, de legalább egy perc kellett neki, hogy bármi is elhagyja a száját:
- Biztos?
- A lehető legbiztosabb. Na, mire vársz, itt esteledjen ránk? – mosolyogtam rá biztatólag.


Közeledhettem volna én hozzá, de nem tettem, mert éreztem, hogy Marknak arra van szüksége, hogy tudja, vágyom a csókjára, és hogy ő is teljesítheti az én vágyamat, nem pedig csak fordítva. Az az egy perc, ami alatt közvetlen elém került, épp annyira, hogy érezzem a forró leheletét az arcomon, hosszú évekkel ért fel. Viszont kellett, hogy ne kapkodja el, már csak azért se, mert igazán ekkor fogtam fel, hogy tényleg vágytam arra a csókra, sőt akartam minden egyes porcikámmal. Az a töredéknyi másodperc, amikor végre ajak ajkat ért, egy olyan pillanat volt, amire kereken huszonnégy évet vártam, de ennél jobb igazi, férfival történt első csókot el sem tudtam volna képzelni. Mark ugyan óvatosan kezdett mozogni, de direkt hagytam neki, hogy vezessen, hadd fedezze fel a számat, én pedig követtem őt mindenben. Majd elvált tőlem egy kicsit, és láthatólag engedélyre várva nézett rám, én pedig sejtve, miről is van szó, egy aprót bólintottam. Mark ezután ismét az ajkamat falta, de most már a nyelvével is utat tört magának, én pedig átadtam magam annak a barangolásnak, amihez teret szolgáltam neki.
Ezeknek a mámorító perceknek nem tudtam volna magamtól véget vetni, de Mark egyszer csak összerezzent, mint, aki ekkor jött rá, hogy mit is csinált éppen, majd elvált tőlem, de most már végleg, és némán sétált a ház felé. Azonban én sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, amikor a saját szívemmel kellett előbb dűlőre jutnom; de erre az a rövid séta, ami a fehér épületig vezetett, édes kevés volt. Helyette inkább megfogtam a lüktető ajkamat, ami túl mohó volt ahhoz, hogy beérje ennyivel, és legszívesebben az én irányításommal folytattam volna mindazt, amit alig hagytunk abba. Ez nem volt szimpla barátság. Jaebumot sohasem tudtam volna megcsókolni, pláne nem így…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. november 1., csütörtök

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 14. fejezet


Tizennegyedik fejezet – Tanár úr boldog


Jinyoung:

Nem hittem volna, hogy ennyire mélyen meg tud érinteni majd egy kosztümös film. Minél inkább peregtek a percek a DVD számlálóján, annál inkább megértettem, miért ez volt a kedvenc története Jacksonnak. Egy olyan sztori volt, amiben a főhősnő folyamatosan csak pofonokat kapott az élettől. Még ha olykor csempészet is a sors némi kis örömet a hétköznapjaiba, hamar elvette azokat tőle. De ő nem adta fel, sohasem tört meg végérvényesen, hanem ment előre tovább, és mindig erősebb és eltökéltebb lett. Bántotta, hogy a nők nem lehettek akkoriban függetlennek, és tett azért, hogy ő igenis az legyen. És amikor eljött ez az idő, akkor visszament az addigra megvakult szerelméhez, és inkább vele folytatta az életét, mintsem, hogy egy életerős, fiatalabb személy mellett kötött volna ki. Mert az ő lelkük között egy láthatatlan kötelék volt, amit se a szörnyű sors, se az egymás nélkül töltött időszak, de még Edward megvakulása sem volt képes elszakítani.
Én is ilyen kötelékre vágytam, valamire, amit képtelen legyen bárki és bármi elszakítani. Ilyen rövid idő után nem tudhattam, vajon Jacksonnal képesek leszünk-e valami hasonlót létrehozni, de abban már ekkor biztos voltam, hogy ennek a férfinak be kellett lépnie az életembe.

Másnap reggel, mire felkeltem, már Jackson sehol nem volt, viszont egy félig kihűlt pirítós várt egy papír fecnivel az asztalon, amin a következő állt:
„Valószínűleg ehetetlen lesz addigra, mire felkelsz, de azért gondoltam rád. Sietek!”
- Jackie, Jackie! – mosolyogtam, majd némi eper lekvárral és vajjal felturbózva, máris jobbá tettem a pirítóst.
Ezután elindultam a pszichológusomhoz, aki épp előző nap érkezett haza a nyaralásáról, ami miatt pár nappal elcsúsztatva ejtettük csak meg az első beszélgetésünket Jackson beköltözése óta. Nagyon lelkesen hallgatott, és folyamatosan jó visszajelzéseket kaptam tőle, hogy ez tényleg egy kifizetődő kapcsolatnak ígérkezik, és remélte, hogy minden hozzáfűzött reményemet beváltja, ahogy én is.
Hazafelé beugrottam a könyvesboltba, ahol szerencsére találtam egy árválkodó Jane Eyre példányt. Azt mondták az eladók, fellélegeztek, hogy végre elkelt, mert már három éve várta a gazdáját, és azt hitték, sohasem veszi meg senki. Én erre komolyan közöltem velük, hogy kár lett volna érte, mivel zseniális történet, ajánlom az ő figyelmükbe is; amire csak rántottak egyet a vállukon, de én legalább megpróbáltam. Otthon viszont nem tudtam rögtön olvasásba kezdeni, mivel anya épp akkor érkezett meg, amikor én is.
- Jinyoung, de jó téged látni! – üdvözölt. – Remélem, minden rendben. Direkt nem hívtalak az elmúlt napokban, hogy meghagyjam a magánszférádat.
- Sejtettem, hogy ezért volt ez a nagy csend, de hálás vagyok érte.
- Ő nincs itthon? – nézett körül.
- Jacksonnak nyári gyakorlata van.
- Milyen gyakorlata?
- Egy általános iskola tesi táborán ad órákat.
- Valóban? Szóval tesi tanár – emésztgette kicsit mindezt. – Kedves fiúnak tűnt.
- Szörnyen kedves – jegyeztem meg.
- Akkor eddig még nem bántad meg, hogy beköltözött? – nem kerülgette tovább a forró kását.
- Egyáltalán nem, életem egyik legjobb döntése volt – feleltem őszinte mosollyal az arcomon.
- Elhiszem, kicsim. Egyszerűen látom rajtad, hogy boldog vagy, sokkal boldogabb, hogy már nem vagy itt egyedül – lepett meg a válaszával.
- Akkor te is beletörődtél a dologba? – reménykedtem.
- Nem mondom, hogy néha nem fog el a félelem rád gondolva, de amióta felhívtam Jaebumot, és ő mesélt kicsit Jacksonról, azóta azért nyugodtabb vagyok.
- Ennek örülök. – Már meg sem lepődtem, hogy ismét Jaebum volt az, aki megmentette a helyzetet. Ezt mindenképp meg kellett majd köszönnöm neki.
Ekkor azonban hirtelen megjelent Jackson, ráadásul nagyon ideges volt, amitől megijedtem.
- Mi történt? – kérdeztem, miután illedelmesen köszönt anyának.
- Semmi, csak felhúzott az egyik szülő – felelte, de éreztem, hogy el akarja részletesen mesélni.
- Hallgatunk, Jackson – mondta anya, aki szintén tudta, mi most a helyes lépés.
- Van egy kisfiú – kezdte -, akit nagyon kedvelek, remekül focizik, kiválóan fut, és nem mellesleg hatalmas a szíve. De most csak a fél táborra tud jönni. Rákérdeztem, miért, ő viszont csak hebegett-habogott, ezért az apját is megkérdeztem, mikor érte jött. Mondanom sem kell, a férfi nekem esett, hogy ehhez nincs semmi közöm. De aztán csak kibökte, hogy pénz híján nem tud teljesen részt venni a táborban a fia. Én kedvességből felajánlottam neki, hogy fizetem a másik felét, csak ne fossza meg a gyereket mindettől. Na, ennyi kellett csak neki, torkaszakadtából üvöltött rám, hogy ez egyáltalán nem az én dolgom, és hogy még egyszer a fia közelébe se menjek, főleg, hogy úgy tudja, én egy rossz buzi vagyok – remegett az idegességtől, miközben mesélt. – Azt sem tudom, ez, hogy juthatott a fülébe.
- Nem vagy rossz buzi – jelentette ki ellenvetést nem tűrően anya. – Ezt a kifejezést meg ne halljam még egyszer!
- Igenis! – dermedt le Jackson.
- Az a férfi egy szörnyű alak lehet, sajnálom szegény fiát. Tudom, én könnyen beszélek, aki gazdag vagyok, de akkor is, a gyermek az első, és olykor háttérbe kell szorítanunk a méltóságunkat, és a csemeténk helyzetét előtérbe helyezni.
- Bárcsak mindenki így gondolkodna! – mondta Jackson. – Mivel nekem is remek szüleim vannak, így igazán csak ezeknek az apróságoknak a történetei által szembesülök vele, milyen szörnyű szülők is léteznek. Olykor elgondolkodok rajta, az ilyenek egyáltalán miért vállalnak gyereket?
- Ezzel nem vagy egyedül, Jackson – sóhajtottam.

Anya ott maradt segíteni nekünk főzni, és Jacksonnal meglepően jó duónak bizonyultak. Én is segédkeztem kicsit arrébb tőlük, de jól esett a távolból kémlelni, miként beszélgetnek és adnak tanácsokat egymásnak, és mit hogyan csináljanak. Mikor már indult anya, és én kikísértem, vártam, hogy mondani fog valamit róla.
- Tényleg remek fiú, örülök, hogy nyitni tudtam felé, hogy jobban megismerjem. Már csak apádnak kell az áldását adnia rá – mosolygott kedvesen.
- Remélem, hogy neki is szimpatikus lesz. Nagyon hálás vagyok, anya, hogy adtál neki egy újabb esélyt. A világot jelenti ez most nekem – vallottam be, mert jelen pillanatban ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna nekem.
- Tudom, kincsem. Azt persze meg kell még szoknom, hogy már egy fiú, nem pedig mi, apáddal és Jaebummal, vagyunk a világod középpontja. De ez így helyes és jó.
- Igen – bazsalyogtam, majd siettem is vissza a házba, nehogy azt higgye Jackson, hogy panaszkodni akart róla anya.

Jackson:

Majd elpattant az agyam az idegességtől, mikor hazaestem. Nem úgy terveztem az első napomat, hogy máris összeveszek egy szülővel, de inkább veszekedtem volna mindennap vele, csak menjen bele az ajánlatomba. Alig vártam, hogy elpanaszolhassam mindezt Jinyoungnak, amikor megláttam az anyukáját. Rögtön egy másfajta idegesség lett úrrá rajtam, hiszen tudtam, hogy nem szívlel különösen, épp ezért volt olyan meglepő, hogy ő ajánlotta fel, hogy meséljek arról, mi bánt. Majd a közös főzőcskézésünknél szabályosan úgy éreztem, hogy kedvel, nem is kicsit. Reméltem, hogy nemcsak hallucináltam, de amikor magunkra maradtunk Jinyounggal, akkor ő biztosított róla, hogy tényleg jobb véleménye lett rólam.

Másnap ismét már azelőtt elmentem, hogy Jinyoung felkelt volna, de mivel elaludtam, így most semmilyen reggelit nem hagytam neki hátra, csak egy bocsánatkérő cetlit. Bár tudtam, nem várt el tőlem semmi ilyesmit, de azért szerettem volna, ha tudja, tényleg nem figyelmetlenségből, hanem az elalvásom miatt várja majd üres asztal.
Ugyancsak az utolsó percben, de még időben odaértem az első órámra, ahol rögtön azt a diákomat kerestem, akinek az apjával összevesztem, viszont sehol sem találtam.
- Nem jön, Tanár úr – jegyezte meg egy másik fiú, akivel úgy tudtam, jóban van.
- Miért?
- Nagyon makacs az apukája, és utálja, ha szánják őket. Az én szüleim is felajánlották neki, hogy kifizetik a tábort, de nem engedte.
- Értem, és sajnálom.
- Én is, mert ő a legjobb barátom. Egyébként… - elakadt, mint, aki bizonytalan, hogy folytathatja-e.
- Igen? Mondd csak! – biztattam.
- Elnézést a nevében is azért, amit Tanár úrról mondott az apukája. – Tudtam, hogy a „rossz buzi” beszólásra gondolt.
- Nincs miért elnézést kérned, neked legalábbis.
- Csak szeretném, ha tudná Tanár úr, hogy még ha az is, engem nem zavar. Ráadásul szerintem Tanár úr szerelmes – mosolyodott el.
- Ezt meg miből gondolod?
- Sokkal boldogabb, mint a tavalyi táboron, ezt le se tagadhatná.
- Ennyire látszik? – lepődtem meg.
- Igen, és ha Tanár úr boldog, az órái is jobbak. Bár tavaly is remek edzéseket tartott, de most még lelkesebb, ami ránk is jó hatással van.
- Örülök, ha így érzed. De most kérlek, állj be a többiekhez, és kezdjünk neki!
- Rendben.
Bár mindig feltöltöttek a kis lurkók, de mégis, ezen a napon nem tudtam másra gondolni, minthogy még egy ilyen kis csöppség is kiszúrta, hogy sugárzok a boldogságtól.



Szívembe mart az a látvány, ami hazaérve fogadott: Jinyoung a kanapén ülve úgy belemerült Jane Eyre-be, hogy azt se vette észre, hogy megjöttem. Perceken át csak álltam, és néztem, ahogy a száját kicsit eltátva falta a sorokat. Ellettem volna akár egy órán át is így, de egy idő után kellemetlennek éreztem a dolgot, ezért köhintettem, amire végre felfigyelt.
- Ó, régóta állsz itt? – jött zavarba.
- Csak egy kicsit.
- Bocsi, csak ez a könyv... Nem tudok vele betelni. Azt se vettem észre, hogy így elrepült az idő. Amióta fenn vagyok, csak olvasok folyamatosan – vallotta be. – Reggelizni is elfelejtettem.
- De azért a cetlimet láttad?
- Igen, és aranyos vagy, de nem kell amúgy reggelit csinálnod nekem.
- Lehet, de attól még szeretnék. Viszont, ha már evés, anyuval beszéltem hazafelé, és azt mondta, pénteken, miután végeztem, szívesen várnak minket hozzájuk vacsorázni.
- Jön BamBam is?
- Nem, a drága barátom állítása szerint túl elfoglalt, ezért nem jó neki egy este sem, így csak ketten maradtunk. De talán jobb is lesz elsőnek négyesben – tettem hozzá, miközben már alig vártam, hogy apa is találkozzon vele, és hogy anyát is jobban megismerje.
- Rendben, nekem jó.

Jinyoung:

Három napon keresztül mást sem csináltam, amikor egyedül voltam otthon, mint olvastam. Konkrétan fizikai fájdalmat okozott letennem a könyvet. Este is, miután már elvonultunk a szobánkba, én még mindig legalább egy órán át bújtam azt, bárhogy alig bírtam nyitva tartani a szememet, majd, amikor a végére értem, azonnal megfogant egy ötlet a fejemben.
- Jackson, végre, hogy itthon vagy – ültem a konyhapultnál, amikor megérkezett.
- Nem tudtam, hogy ennyire vársz.
- Márpedig ennyire.
- És ennek van valamilyen különösebb oka, azonkívül persze, hogy mindjárt indulunk a szüleimhez?
- Igen, az, hogy a végére értem a könyvnek – kezdtem bele.
- És hogy tetszett a lezárás?
- Először dühös voltam, hogy Edward jobban megsérült, mint a filmben, de az utolsó mondatokkal kárpótolva lettem. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb könyv volt, amit valaha olvastam, úgyhogy nagyon hálás vagyok neked érte – néztem rá lelkesen, amitől láthatólag nagyon vidám lett, és már ölelt is volna meg, de helyette rohant az ölelő párnájáért, ami már ekkorra a szokása lett.


- Ennek örülök.
- Majd miután végeztem vele, beugrott az egyik professzorom ajánlata, aki az egyetem irodalmi újságjának a főszerkesztője. Sokat könyörgött már, hogy írjak neki pár cikket. Piti pénzt adna érte, de nem is az a lényeg, hanem, hogy már lenne publikálásom, neki pedig kevesebb saját cikket kellene összehoznia; így mindenki jól járna.
- Ez jól hangzik, mindenképp használd ki a lehetőséget!
- Hát ez az, hogy eddig fogalmam sem volt, miről tudnék érdemben írni, de most már igen, hála neked – emeltem fel a pulton lévő könyvet.
- Csak nem? – lepődött meg.
- De, és azt szeretném, ha segítenél nekem, együtt írnánk meg, és ott lenne a te neved is a cikk aljánál.
- Ó, Jinyoung! Ez remekül hangzik.
- Tényleg? Nem érzed úgy, hogy nincs jogom írni róla, amikor ez a te kedvenc sztorid? – kérdeztem rá, mert volt egy ilyen félelmem.
- Azért ennyire nem vagyok gyerekes – húzta fel a szemöldökét. – Ráadásul együtt dolgozni veled, ez remekül hangzik. És gondolkodtál már a cikk témáján?
- Valami olyasmit képzeltem el, hogy a nők egyenjogúságának a korai képviselőjeként mutathatnánk be Charlotte Brontet Jane karaktere által.
- Szóval, mint két meleg pasi, írjunk a nők egyenjogúságáról? Ez aztán a menő dolog.
- Ugye, szerintem is! Ennyit a sztereotípiákról.
- Akkor viszont nekem is újra kell olvasnom a könyvet.
- Mintha nem tudnád kívülről – ráztam meg a fejem.
- Jól van na, de csak egy publikált cikkről lesz szó, nem valamilyen névtelen blogposztról.
- Jogos. – Majd hátradőlve a székben, büszke mosollyal az arcomon kémleltem a boldog lakótársam arcát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)