2018. július 18., szerda

Apaság - Star Wars - Stormpilot fanfiction




[Ez egy korábbi történetem Stormpilot átirata, ami Csillag Orsolya kedvéért készült el. Valószínűleg több ilyen átiratom is lesz a jövőben.]

Poe:

Dübögést hallottam a bejárati ajtó felől. Csak nem ő jött vissza? Már legalább egy órája, hogy összedobálva egy bőröndbe a legfontosabb dolgait, szó szerint kidobtam a közös házunkból, és olyan szavakkal illettem, amiket tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nekem igenis szükségem volt rá, hogy kimondjam őket. Megbántott, olyannyira nagyon, ahogy az elmúlt három évben, amióta egy pár voltunk, sohasem. Azt mondta, még nem vagyok kész arra, hogy gyermeket vállaljunk. Nem azt, hogy ő nincs kész, vagy mi együtt, mint egy pár, hanem, hogy én még nem értem meg a szülői szerepre. Pedig nagyon is megértem rá. Már mindent el is terveztem.
Lassan féléve, hogy megkért Finn, legyek a férje, és én repesve mondtam neki igent. Mához kereken három hónap választott el minket az esküvőnktől, és épp ezért hoztam fel neki, hogy egy év múlva ilyenkor már szívesen maradnék itthon a közös csemeténkkel, hisz volt egy segédvezetője az énekkórusomnak, így aztán a munka részével nem lett volna nagy gond. Finn pedig amúgy is két ember fizetésével egyenértékű összeget hozott mindig haza, mint dalszerző, producer.
Minden tökéletes volt közöttünk. Olyan harmóniában éltünk, hogy azt tanítani lehetett volna. Ma mégis előállt azzal, hogy előbb nőjek fel, mielőtt saját gyermeket akarnék. Lehet, sokszor úgy tűnhetett, csak jó mókának vettem az életet, de kinek, ha nem a páromnak kellett volna a legjobban tudnia, hogy ettől függetlenül igenis komolyan vettem a dolgokat? Ráadásul gyermekkórust vezettem már öt éve. Remekül bántam a kicsikkel, és bár még csak huszonöt éves voltam, évről-évre egyre nőtt a vágyam azzal kapcsolatosan, hogy saját csemetéim legyenek. Azt is elterveztem, hogy két gyermekünk lesz, és az egyiknek én, a másiknak pedig Finn lesz a biológiai apja. De ezen részletekbe már bele se mentem, mert addigra teljes mértékileg felhúzott. Fel se tudtam idézni, miket vágtam a fejéhez, miközben összedobáltam a holmijait. Ő próbált nyugtatni, és könyörgött a bocsánatomért. Azonban egy dolgot nem tudott megtenni, nem gondolta meg magát, váltig kiállt amellett, hogy én még nem vagyok kész az apaságra.
Házunk bejáratához baktatva vártam, mivel próbálja visszaédesgetni magát. Az én kedélyeim már lenyugodtak az elmúlt egy órában, de attól még a szívemen lévő tüske továbbra is ott maradt.
- Hallgatlak – mondtam kitárva az ajtót, miközben kerültem tekintetét.
- Egy bunkó paraszt vagyok, aki nem érdemli meg, hogy hozzá kösd az életed – kezdte fájdalommal a hangjában.
- Olyat mondj, amit még nem tudok – tettem keresztbe a kezem.
- Körbe-körbe mászkáltam a környéken, és közben rájöttem, hogy nem téged féltelek az apaságtól, hanem saját magam. Lehet, hogy egy évvel idősebb vagyok nálad, de szerintem, ha ötven évvel lennék az, akkor sem tudnék fele annyira sem bánni a gyerekekkel, mint te. Attól félek, a jövőben sem leszek képes beletanulni az apaságba. - Meglepődtem a vallomásán. Azt hittem, hogy mindenféle sületlenséget fog összehordani, ehelyett szomorú, barna szemeit rám meresztve, igenis képes volt bevallani a legnagyobb félelmét.
- Jaj, Finn, ne is mondj ilyet! – olvadt meg azonnal a szívemen lévő jég, és öleltem magamhoz a szerelmemet. – Hisz remek szülő válik majd belőled. Én hiszek benned, úgyhogy te is tégy úgy!
- De érted rajonganak a gyerekek. Van, aki szabályosan zokog, ha nem te tartasz kóruspróbát. Én túl komoly vagyok hozzájuk. – Látva kétségbeesett tekintetét, behúztam bőröndöstől a házba, majd a kanapénkra ültettem.
- Finn, azért leszünk mi remek szülők, mert kiegészítjük egymást. Majd én bohóckodom velük, te pedig mesét olvasol nekik. Megosztjuk a feladatokat. Ez a jó abban, ha két szülője van a gyerekeknek. És mi remek szülők leszünk, higgy nekem! Egy percig sem fogják azt érezni, bárcsak egy heteró családba születtek volna. Azt pedig végképp nem, hogy bár ne te lennél az egyik apukájuk – magyaráztam neki kedvesen mosolyogva, majd miután aprót bólintott, lágyan megcsókoltam.
- Mindennap hálát adok azért Poe, hogy elütöttél anno sétálás közben a bicikliddel. Nem tudom, mi lenne velem nélküled – zárt erősen karjaiba, mint aki sohasem akar elengedni.
- Akkor legközelebb ne adj okot arra, hogy bőröndöstől az utcára lökjelek! – kapta az ultimátumot.
- Ezt nem ígérhetem meg. Tudod, eléggé fafejű vagyok – nevette el végre magát.
Ez a mosoly volt az, amibe beleszerettem, mikor meghívtam egy vigasz kávéra a biciklis incidens után, és ami nélkül ma már egy napot se tudtam volna létezni; de szerencsére nem is kellett.



Évekkel később

Finn:

- Apa, könyörgöm, vigyél el a vadasparkba! – Még keresztbe is tette a kezét a lányunk, aki három éves létére túlságosan jól tudta használni a női bájait.
- Kicsim, sajnálom, de nem. – Ezzel le is zártam volna a témát, de ő ezt persze nem így gondolta.
- Apuci nem ezt mondaná – nézett rám sértődötten.
- Csakhogy Apuci pont holnap viszi orvoshoz az öcsédet, és nem ér rá vadasparkozni, nekem pedig dolgoznom kell – magyaráztam neki, de mintha a falnak beszéltem volna.
- Aham… Hát persze, mindig csak az öcsém – egyre durcásabb lett.
- Ne kezdd megint! Ugyanúgy szeretünk téged is, csakhogy te már szobatiszta, okos, ügyes nagylány vagy, míg ő alig öt hónapos.
- Ez nem ér. Ha én is bepisilek, akkor elvisztek a vadasparkba? – csillant fel a szeme.
- Nagyon vicces! – mentem vissza a konyhába, befejezni az ebédünket.
- Tényleg igaza van az óvodában pár gyereknek – a hangja hirtelen szomorú tónusra váltott, ami minden egyes hisztizésénél jobban fájt. Ilyenkor majd beleszakadt a szívem abba, hogy cserben hagyom, mint apuka, ahogy attól előre féltem, mielőtt gyermeket vállaltunk volna a párommal.
- Miben?
- Abban, hogy teljesen más, amikor az embernek rendes szülei vannak.
- Hogy érted, hogy rendes szülei? – Már párszor feljött ez a téma, de mindig csírájában elfojtottunk benne minden kételyt, hogy ő nem élhet teljes életet, mert két apukája van. Ez most azonban más volt, látszott, hogy telebeszélték a fejét, és hogy kezdi megfontolni mások szavait.
- Ha lenne egy anyukám, neki ugyanúgy lenne ideje rám és az öcsémre is. Egy anyuka elvinne vadasparkba, és együtt járnánk vásárolni, meg fodrászhoz, mint a barátnőim az ő anyukájukkal – lábadt könnybe a szeme, de most kivételesen ez sem hatott meg.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- De, komolyan gondoltam! – szinte kiáltotta mindezt, amivel végképp felhúzott.
- Menj a szobádba, és gondolkozz el a szavaid jelentésén, ifjú hölgy! – Nemcsak a hangomat, hanem a kezemet is felemeltem, amivel a szobája felé mutattam, ő pedig pityeregve elrohant.
- Minden rendben? – jött ki Poe a gyerekszobából.
- Ó, ne haragudj! Felkeltettem a kicsit? – ijedtem meg, hisz nagyon rosszul aludt az utóbbi napokban.
- Nem, bár tiszta apja, mindig akkor kezd el sírni, amikor én elaludnék. Tud időzíteni, mint te – mosolyodott el.
- Hát te sem tagadhatnád le, hogy a lányunk a te véred – jegyeztem meg komolyan. – Még, ha pont ezért is az egyetlen nő, akibe beleszerettem.
- Mi történt, Finn? – Tudtam, hogy most jön a szokásos, beszéljük ki magunkból az érzéseinket szövege. – Beszéld ki…
- Jó – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna a mondatot. - Kitalálta, hogy vigyem el holnap vadasparkba, mert már minden barátja volt, csak még ő nem.
- De holnap muszáj dolgoznod, nekem pedig a kicsit kell elvinnem az orvoshoz.
- Tudom, ezt próbáltam is elmagyarázni neki, erre megint a régi szövegével jött.
- Azzal, hogy ha lenne egy anyukája, akkor könnyebb lenne az élete – sóhajtott egyet, miközben elkezdte rázni a fejét.
- Igen, és az a legrosszabb, minél idősebb, annál jobban fájnak a szavai, hisz egyre inkább érti, mit is mond – vallottam be lefelé bámulva. – Én a csillagos eget is lehoznám neki, de ha mindig, akkor talál ki valamit, amikor az istenért sem jó az időpont, akkor mit csináljak? Bárhogy próbálok jó apa lenni, úgy érzem, mindig elbukom a teszten.
- De hát nincs semmiféle teszt – lépett közelebb hozzám, hogy megsimogassa a hátamat. – És nem csak próbálsz jó apa lenni, hanem az is vagy, a legjobb.
- Az te vagy, én csak kullogok utánad.
- Szívem, emlékszel az esküvői fogadalmadra? – kérdezte, amin meglepődtem.
- Persze.
- Azt mondtad, nekem adtad a szíved. – Erre csak bólintottam egyet. – De én, akkor már tudtam, hogy ez csak félig igaz, mert maradt még egy része, nem is kis része, amit a gyermekeinknek tartogatsz. Tipikusan az az apuka vagy, aki az égvilágon mindenét feláldozná a csöppségeiért. Ezért is mentem hozzád, Finn, mert még te magad sem tudod elképzelni, mekkora szíved van, de én mindig is tisztában voltam vele, hogy van hely három személy számára is. Sőt, ha lesznek unokáink, akkor nekik is. Mert te nagyon könnyen megszeretsz embereket - lásd a barátainkat -, és minél több embert zársz a szívedbe, az annál nagyobbá válik, és te is annál jobb ember leszel. – Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam, mert egy ilyen vallomásra nem tudtam mit mondani. – Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy végig nézhetem a fejlődésedet. És még hol van a vége, Drágám? Remélem, nagyon messze, mert nem kevés évet szeretnék melletted leélni, csakhogy tudd. Úgyhogy, ha lehet, ne fojtsátok meg egymást a lányunkkal – kérte legszebb mosolyát elővéve, mire száját gyors, szenvedélyes játékba hívtam.
- Poe, ti hárman vagytok a legjobb dolog, ami történt velem. – Bár sokkal többet érdemelt volna a gyönyörű szavai után, de tőlem most csak ennyi tellett.
- Reméltem is – nevetett, majd a kislányunk jelent meg, aki láthatólag szégyellte magát.
- Szeretnél valamit tőlünk? – kérdeztem.
- Sajnálom, Apa, hogy csúnya dolgokat mondtam. Nem adnálak titeket a világ legjobb anyukájáért sem. Biztos, hogy másabb a családunk, de nem rosszabb. Nagyon szeretlek titeket és a kisöcsémet is. Bocsánat, hogy mindig féltékeny vagyok. – Olyan megbánás tükröződött gyönyörű barna tekintetében, ami fájt, de közben borzasztóan jól is esett. Tényleg jó szülői taktika volt elküldeni, hogy maga jöjjön rá minderre.
- Büszke vagyok rád, Kicsim, hogy így gondolod – mondtam, miközben felkaptam a karjaimba, majd felültettem a konyhapultra.
- Szeretlek titeket, Apa és Apuci! – Majd egy csoportos ölelésbe vont minket.
- Ó, rohanok! – mondta Poe, amikor a pici elkezdett sírni.
- Na és, akkor jövőhéten sem tudtok elvinni a vadasparkba? – mosolygott rám ismét életvidáman a lányunk.
- Jaj, te! – ráztam a fejem, majd olyan intenzíven kezdtem el csikizni, hogy jóízű kacaja megtöltötte az egész házat.


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)


További Stormpilot történeteket ITT találtok.

2018. július 17., kedd

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 13. fejezet


Tizenharmadik fejezet – Egy nap az élet



Yugyeom:

Egyes napokon kifejezetten jókedvű és életvidám voltam, mintha minden remek lett volna. Ilyenkor BamBam szelleme pozitív töltetként volt jelen az összes lépésemnél. Míg máskor úgy éreztem, hogy nincs senki a világon, aki be tudná tölteni azt az űrt a mellkasomban, amit ő hagyott. Mert senki sem értett meg úgy, mint az, akivel együtt nőttem fel. Egyszerűen semmi esélye nem volt Jungkooknak felvenni ezzel a versenyt, és nem is vártam el tőle. Remek páros voltunk, és egyre jobban összecsiszolódtunk, mint barátok, de valahogy az én szívemben ez nem akart egy könnyen többé átalakulni. Akaratlanul is mindig előtört bennem az a szerelem, amit BamBam iránt éreztem, ami nem csökkent egy picit sem. A kéthetes tánctábor, amire végül elmehettem, rengeteget segített, de miután véget ért, még nagyobb űr keletkezett a mellkasomban. Sokszor volt, hogy a házat sem akartam elhagyni, vagy bárkivel is beszélni, maximum chatelni. Ilyenkor elfogott egy mély depresszió, hogy egyedül vagyok, és minek élek nélküle. A családom amibe már Jungkook is beletartozott ezt elfogadta, és egyre jobban kezelte. Viszont tényleg napról-napra mélyebb kötelék tartott össze ezzel a csodás fiúval, akiért folyton hálát adtam a sorsnak. Épp ezért vágott teljesen mellkason a bejelentése, hogy egy éven át távol lesz tőlem. Pont, amikor már hozzászoktam, hogy ott van nekem, és számíthatok rá, akkor döntött így. Ezt persze tiszteletben kellett tartanom, de attól még szörnyen megtört a dolog, viszont ezt próbáltam eltitkolni előle.

- Yugyeom, egy nap elég volt, hogy beléd szeressek, és bárhogy nem jártunk soha, mégis úgy érzem, egy élet sem lenne elég, hogy teljesen kitöröljelek a szívemből – mondta, mikor akadékoskodni kezdtem, hogy talán jobb lenne neki nélkülem. Talán azért mertem ezt kisebb kihagyás után újra felhozni, mert úgy voltam vele, úgysem történik meg, de a saját lelkiismeretem mégis könnyebb lesz azáltal, hogy felajánlom neki.
- Akkor csak azt az egy napot felejtsd el, mintha meg sem történt volna!
- De hát az a nap az életem! Minden oda vezethető vissza. Akkor kezdtem el élni. Előtte csak úgy voltam, és jó volt minden a szüleimmel, de nem éltem. Ráadásul miután anya kómába került, én is önszántamból kómába száműztem saját magam, ahogy arra annak idején felhívtad a figyelmemet. Azon a napon, amikor megismerkedtünk, nem csak felkeltettél, hanem elérted, hogy végre valahára tényleg éljek. Az a nap az életem kezdete. Te vagy, aki élettel töltöttél fel. Hogyan tudnálak kitörölni a szívemből? Ha csak egy nap lenne az élet, én azt a napomat választanám, mert számomra ahhoz nincs fogható, bárhogy keserédes volt. Mert az élet igenis keserédes, és nekünk így kell elfogadnunk. De, ha te nem tudsz engem elfogadni, mert nem BamBam vagyok, megértem. Sohasem leszek ő, ahogy senki más sem. Viszont örülök, hogy legalább kaptam tőled egy esélyt. Hidd el, ez is több, mint a semmi! Nekem rengeteget jelent, mert így nincs bennem az az utazásom előtt, hogy mi lett volna, ha…
- Elmész? – ráncoltam a szemöldökömet, miközben már sokadjára ámultam azon, milyen szókincse van, ami számomra csak álom volt; de nem is vártam mást attól, aki fiatal kora ellenére már háromszáz könyvnél is többet olvasott, és nem éppen ponyvaregényeket. Bár elutasító voltam vele, de mégis, megnyugvást nyújtott számomra, hogy ott volt. Az önzőségemet mutatta, hogy biztonságot éreztem, amiért volt kit elutasítanom. Azonban most már ez is elveszett. Jungkookot is elveszítettem.
- Igen. Meséltem, hogy eladtuk a házunkat és egy kisebbe költöztünk. – Erre csak bólintottam. – A különbözetet arra szánjuk, hogy éljünk egy kicsit. Világot akarunk látni, Yugyeom. Apa végre belátta, hogy ráhagyhatja a helyettesére a céget. De persze így is mindent nyomon követ majd, de az üzleti utakra nem ő jár majd el.
- Értem, ez jól hangzik. Megérdemlitek – mondtam őszintén.
- Harmincöt millió szívdobbanást kell bepótolnunk – tette hozzá.
- Miért nem lepődök meg az ilyen nem várt adataidon? – mosolyogtam, de közben a szívem már most fájt a távozása miatt.
- Mert ismersz.
- Te is engem és az általános tudatlanságomat, úgyhogy kérlek, fejtsd ki!
- Harmincöt milliószor dobban a szívünk egy év alatt. Ennyi szívdobbanást veszítettünk el mindhárman. Itt az idő a pótlásra – magyarázta, én pedig nem láttam még ilyen lelkesnek, így pókerarcot kellett felvennem, nehogy megérezze, hogy akármennyire örülök nekik, igenis lelombozott a hír.
- És merre mentek? – mosolyogtam, de csak félig őszintén.
- Először Angliába, mivel anyának, a nagy Jane Austen fannak mindig az volt az első számú helye a bakancslistáján, ahova el akart jutni. Majd Barcelonába, ahova apa akar menni. Végül pedig…
- Franciaországba – fejeztem be helyette, mivel tudtam, hogy az álmai országa.
- Igen, oda – mosolyodott el, és biztos voltam benne, hogy lelki szemei előtt megjelennek azok a képek, amikkel a szobáját plakátolta ki. Végre láthatta őket a valóságban is, aminek tiszta szívemből örültem.
- Megérdemled, Jungkook, hogy igazán élj. És ha tényleg én voltam az, aki felélesztett, annak borzasztóan örülök – fogtam meg a kezét, ő pedig erősen megszorította az enyémet.
- Köszönöm.
- De a szüleid is megérdemlik mindezt, azok után, hogy apukád éjt nappallá téve dolgozott, anyukád pedig komában feküdt. Most mind visszakapjátok azt az egy évet.
- Igen. Életünk legkalandosabb éve elé nézünk. És te is megszabadulsz tőlem – bár volt némi fájdalom a hangjában, de mintha már tényleg beletörődött volna, hogy én továbbra is Bambamet szeretem.
- Ilyet ne mondj! Még ha úgy nem is tudlak szeretni, a barátom vagy, Jungkook, és rengeteget jelentesz nekem. Úgyhogy nem bánnám, ha sokat írnál és telefonálnál, meg ilyenek – vallottam be, mivel már tényleg nem tudtam elképzelni az életem nélküle; ugyanolyan szerves része lett a mindennapjaimnak, mint Jackson és Jinyoung.
- Ezer örömmel, Yugyeom – mosolygott rám hálásan. – És én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, mikor mi van veled.
- Akkor megbeszéltük. Remek utat nektek! Üdvözlöm a szüleidet is! – mondtam, miközben magamhoz öleltem.
- Átadom. Neked pedig jó munkát a fősulin! Táncolj le mindenkit, ahogy azt szoktad! És majd írj, hogy mit szólsz az ajándékomhoz, amit Jinyoungnál hagytam neked!
- Milyen ajándékról beszélsz? – lepődtem meg.
- Majd megtudod. Ha most elmondanám, hol lenne a meglepetés? – kacsintott egyet egy életvidám mosoly kíséretében, majd erős szorításába zárt, ami alatt mélyen beszívtam a jellegzetes illatát, hogy jól emlékezzek rá, mikor távol lesz. Ezután pedig figyeltem, hogyan távolodik, majd fordul vissza integetni.
Milyen érdekes fintor ez a sorstól, mikor beléptem az életébe, ő volt kissé élettelen, ekkor pedig, ahogy kisétált az enyémből, én voltam az, akiből kihunyt a szikra. De talán így volt ez rendjén. Így volt meg az egyensúly. Ha valakinek át kellett adnom az élni akarásomat és vidámságomat, az igenis Jungkook volt.


Alig értem be a kertünk kapuján, máris elbújtam az egyik tujafánk mögé, és vad zokogásba kezdtem. Féltem, ha belépek a házba, és meglátom anyáékat, akkor azelőtt törik el nálam a mécses, mielőtt a szobámba érnék, így inkább a szabad ég alatt adtam ki magamból újdonsült fájdalmamat.
Úgy éreztem, minden, amit Jungkook segítségével újraépítettem, összedőlt alattam, mert ezentúl már nem lesz ott velem, hogy fogja a kezem. Mellette sem voltam jól, épp ezért féltem a nemsokára kezdődő új félévemtől az egyetemen, de tudtam, hogy a segítségével menni fog a dolog. Miatta és BamBam miatt akartam kikelni nap mint nap az ágyamból. De most ismét erőtlennek éreztem magam bármihez; egy apró porszemnek, amit újra felkap a szél, és össze-vissza fújdogál, nekem pedig esélyem sincs, hogy meneküljek a sodrástól. Pedig nem akartam többé sodródni. A keserédes hétköznapok is elegek lettek volna nekem, ha a családom, Jungkook és a táncolás ott vannak benne. De talán ezzel is túl sokat kértem.
- Kicsim! Épp indultam haza, amikor zajt hallottam – jelent meg hirtelen BamBam anyukája. – Mi történt? – ült le mellém a földre.
- Ő is elhagy engem – feleltem nagy nehezen.
- De hát miért? – Tudta jól, kiről beszélek.
- Egy teljes évre elutazik a szüleivel.
- Ó! – csak ennyit mondott. Pontosan jól ismerte Jungkook történetét, hisz a kórházban sokat beszélgetett vele a kórteremben. De időközben azt is bevallottam neki, ami köztünk történt. Eleinte féltem, még a saját szüleim előtt is szégyelltem magam, ők azonban mind próbálták azt sugallni felém, hogy Jungkook felbukkanása az életembe minden, csak nem hiba, ezzel könnyítve a szívemen.
- Gyere, veszünk neked szülinapi ajándékot! – húzott fel a földről.
- De hát csak novemberben lesz a születésnapom – értetlenkedtem.
- Mintha nem tudnám – rázta a fejét. – De egy dátum engem nem fog elrettenteni.
- Rendben – mentem végül bele, mivel nem akartam őt is lelombozni, ha már ilyen lelkes volt.
- Irány a bútorbolt!
- Tessék?
- Új ágyat venni neked. Már rég itt az ideje – felelte könnyedén.
- Nem! Azt semmiképp sem! – dermedtem meg, a szívem pedig a torkomban dobogott a félelemtől, hogy megfosztanak az ágyamtól.
- Yugyeom…
- Nem, sajnálom, de nem mondok le róla. Annyi emlék… - nem tudtam befejezni, hisz egyszerre lett volna fájdalmas és kényelmetlen arról beszélnem, hogy ezen az ágyon szeretkeztem a fiával, nem is egyszer.



- Megértem, hogy még nem jött el az a nap.
- Még egyértelműen nem. Ha eljön, akkor majd elmegyünk megvenni, jó?
- Nem. Most megyünk, e felől nem nyitok vitát. Nem csak Jungkooknak van szüksége egy új kezdetre, hanem neked is. Az az ágy visszafog téged, és ezt te is tudod. Még ha nem is cseréled le azonnal, azt akarom, hogy itthon legyen a házatokban, hogy amint eljön az ideje, te abban a percben megválhass a régitől. Ne a tárgyakhoz ragaszkodj, hanem az emlékekhez! Én is azt teszem – teltek meg könnyekkel a szemei, amik közben mégis ragyogtak.
- Rendben – bólintottam.
- És még valami, Yugyeom. Engedd a szívednek, hogy újra szerelembe essen! Nem azért zokogtál úgy az előbb, mert csak mentsvárként tekintesz Jungkookra. Ez igenis több annál, csak nem látod be. Egyszerűen nem engeded a szívednek a tovább lépést. – Ezzel most még az ágyvételes ötleténél is jobban meglepett. Mindenre számítottam tőle, de ilyen kijelentésre nem.
- Nem léphetek még tovább! Én sohasem léphetek túl igazán BamBamen! – lettem zaklatott már magától a feltételezéstől is, pedig azt ígértem Jungkooknak, hogy adok neki egy esélyt, de mégis elutasító voltam, és ez most mutatkozott meg leginkább, hogy nyugodt szívvel akart itt hagyni.
- Természetes, hogy sohasem lépsz túl a fiamon teljesen, és ezt Jungkook is tudja. Viszont szeretném, ha te is tudnál valamit, hogy mi a férjemmel áldásunkat adjuk rátok. Nektek egy párnak kell lennetek. Korábban el sem tudtalak volna képzelni más mellett, mert azt hittem, nem is fog kelleni; ebbe viszont sajnos egyikünknek sem volt beleszólása. De hátha a másvilágon más lesz, ott majd igenis úgy élünk mind, ahogy szeretnénk. – A sós könnyektől áztatott arca és ragyogó mosolya fájdalmasan martak a szívembe. – Viszont ezen a földön állítólag egyszer élünk, és pont most. Mi, akik még élhetünk – meg kellett állnia, mert a fiára gondolva elakadt a szava –, igenis éljünk! Még ha korábban nem is tudtalak mással elképzelni, mint BamBam, most igenis tudlak. Jungkook remek srác, és őszintén mondom, hogy hozzád illik, még ha nem is pont úgy, ahogy a kisfiam. Máshogy, de mégis hasonlóan remek páros lennétek, és kérlek, legyetek is! – szorította meg a kezem.
- Én erre most… én csak… nincsenek szavaim.
- Csak bólints egyet, ha úgy érzed, tudsz adni neki egy esélyt! – Egy félénk, de egyértelmű fejbólintással adtam tudtára a válaszomat. – Köszönöm, mindannyiunk nevében. Senkinek sem tesz jót a családunkban, ha nem tér vissza beléd az élet, és nem vagy boldog. Az édesapád ma azt mondta, akár meg is halna, csakhogy visszakapjuk BamBamet, és itt főleg rád gondolt. Pedig apukád tudod jól, hogy nem mondd ilyeneket. Kétségbe van esve, hogy továbbra is magadba vagy fordulva.
- Ó, apa! – Tényleg nem vallott rá, hogy ilyesmiket mondjon, így tudtam, hogy most már nagyon is fel kell állnom a padlóról, és még jobban lecsökkenteni a melankóliával teli napjaim számát.
- Lesz egy éved, hogy rájöjj, mennyire is kell neked ez a fiú.
- De miért kell őt is elveszítenem? – bukott ki belőlem.
- Gondolj arra, hogy ő vissza fog jönni! És a mai világban aztán nem olyan nehéz tartani a kapcsolatot.
- Ez igaz – láttam be, és most én fogtam meg a kezét, hogy induljunk a bútorboltba.

Másnap izgatottan siettem Jinyounghoz és Jacksonhoz, akikkel előre megbeszéltem egy találkát. Bár nem mondták ki a telefonba, de biztosra vettem, hogy tudják jól, Jungkook ajándéka az, ami miatt azonnal találkozni akartam velük.
- Sziasztok! – köszöntem bágyadt mosollyal, mikor ajtót nyitottak nekem, majd mindkettőjüket megöleltem.
Az ölelésemen nem lepődtek meg, mivel a temetés óta vagy nagyon kerültem az érintésüket, vagy pont, hogy minden testi kontaktust kerestem velük. Sokszor volt, hogy közéjük bújtam a kanapén, és beléjük karoltam, mintha egy kisgyerek lennék, aki a szüleivel együtt ejtőzik. Félig meddig magukra vették a szülői szerepkört, nem, mintha a saját szüleim nem teljesítették volna maximálisan a feladatukat, de Jacksonék pontosan tudták, mikor van inkább pótszülőkre szükségem, mint a legjobb barátaimra. Ezért is imádtam őket, mivel az ilyen dolgokat sohasem mondták ki előttem, csak egymásra néztek, és egy szemkontaktussal jelezték a másiknak, hogy mi is lenne a helyes velem kapcsolatosan.



- Elbúcsúzott tegnap? – kérdezte Jackson.
- Igen – teltek meg könnyekkel a szemeim. De ezek olyan könnyek voltak, amik az erőmet mutatták, mert igenis érzékenyen érintett az elutazása, de közben elszántsággal is teli voltam, hogy jobb emberként várom majd haza. Mindamellett, hogy szörnyen örültem, hogy ilyen klassz dologba vágtak bele a családjával.
- Vissza fog jönni – mondta Jinyoung.
- Tudom, és én várok majd rá.
- De az ajándékára nem kell várnod. Már hozom is – tűnt el egy fél percre, majd egy szatyrot adott át.
- Bele se merek nézni – vallottam be.
- A tartalma úgysem derül ki abból, hogy megnézed. Ahhoz kicsit több időt kell rászánnod – zavart össze a szavaival Jinyoung.
- Aham – ráncoltam a szemöldököm, majd erőt véve magamon, kivettem a benne található ajándékot. – Ez egy könyv.
- Pontosabban egy kézirat – segített ki Jackson. – Nézd csak a címét, és azt, ki írta!
Ekkor alaposabban is megvizsgáltam a kéziratot, amin a következő állt:
Jeon Jeong Guk
Egy nap az élet
- Ti már olvastátok? – kérdeztem megilletődve, mert sejtettem, hogy mi is állhat benne azok után, hogy búcsúzáskor kifejtette, számára az a nap a legfontosabb, amikor találkoztunk.
- Nem – felelte Jackson. – Mi is kaptunk egy példányt, de megígértük neki, hogy hagyjuk, elsőnek te olvasd el. A szüleit is megkérte, hogy csak azután üljenek neki, ha tőled kapott visszajelzést. Kiadásban pedig nem is mer gondolkodni, amíg az áldásodat meg nem kapja.
- Rengeteget beszélgetett velünk. Először is a mi véleményünket kérdezte meg arról, hogy mit szólunk ahhoz, hogy írni akar egy történetet az életéről, arról, milyen gyermekkora volt, és mennyire magába fordult, amikor az anyukája kómába esett, és hogy mit érez irántad. De BamBamet is bele akarta írni, sőt minket is. És mi örömmel álltunk a rendelkezésére – magyarázta Jinyoung.
- Olyan érzés volt, ahogy erről a lehetséges könyvről beszélt, mintha igazán csak akkor értettük volna meg, hogy a mi történeteink mennyire összeérnek. Minden egyes apró mozzanat kellett ahhoz, hogy most itt legyünk, ahol vagyunk. Feljött a mi múltunk is, és rögtön tudta, hogy ennek is szerepelnie kell benne. Mind benne vagyunk ebben a könyvben. Volt, hogy itt volt egész nap, csakhogy régi képeket nézegessen rólunk, vagy hogy az anekdotáinkat hallgassa. Hihetetlen egy srác – jegyezte meg elismerően Jackson.
- Ő nem csak megírni akarta a történeteinket, hanem valamelyest mindet átélni, amit egy filozófustól el is vártam – kacagott Jinyoung. – Talán az is kellett ahhoz, hogy rászánja magát az útra, hogy a sztorikat hallgatva rájöjjön, ő nem tud versenyezni azzal a sok-sok évvel és emlékkel, amit megszereztél BamBammel. De azt is belátta, hogy igenis beillik közénk, és mi sem megjátszásból vagy sajnálatból hagytuk, hogy rengeteget legyen itt nálunk.
- Nagyon intelligens ez a fiú, és itt most az érzelmi intelligenciájára is gondolok – tette hozzá Jackson.
- Mióta ismersz te ilyen szavakat, hogy érzelmi intelligencia? – lepődött meg Jinyoung.
- Amióta Jungkookkal ennyi időt töltök.
- Jungkook mindenkire remek hatással van. És mindig meglep… - ültem le, miközben könnybe lábadt a szemem. De ez nálam már megszokott volt, csak az nem, hogy Jungkook miatt sírjak.
- Emléket szeretett volna állítani BamBamnek, ez volt az egyik legfőbb oka, amiért ennyire meg akarta érteni a kapcsolatotok dinamikáját. Szerintem egy nagy bestsellert tartogatsz a kezedben – kacsintott Jackson.
- Mivel Jungkook írta, és BamBam meg ti is szerepeltek benne, így nem kérdés – töröltem le a könnyeimet.
- Gyorsan olvasd el, mert kíváncsi vagyok, hogyan oldotta meg a mi részünket! – utasított Jackson.
- Első szám harmadik személyben írta a könyvet, így könnyen elmesélhette a mi sztorinkat is – jegyezte meg Jinyoung.
- Remélem, kitért rá, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb pasija, amiért te a párom lettél – mosolygott rá Jackson.
- Én pedig azt remélem, hogy megemlíti benne, milyen mázlista vagyok, hogy megmenthettelek, és így megnyertelek magamnak egy életre – ragadta meg a párja kezét Jinyoung, és a szeretet ittas tekintetükben volt valami más, valami plusz.
- Srácok, lemaradtam valamiről?
- Hát… - vakarta meg a tarkóját Jinyoung, ami az jelentette, hogy zavarban volt.
- Mi az? – lettem egyre kíváncsibb.
- Annyit mondok, Yugyeom, ne lepődj meg, ha esetleg valahol jegyes párként említ minket a könyvben Jungkook – mondta Jackson.
- Csak nem? – kaptam a szívemhez a kezem. – Összeházasodtok? – szipogtam ismét, de ilyen boldog könnyeim már rég voltak. A két legjobb barátom végérvényesen össze akarta kötni az életét. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna.
- Igen. Jinyoung megkérte a kezem – felelte Jackson hatalmas mosollyal.
- Úristen! Gyertek ide! – pattantam fel, hogy egy csoportos ölelésbe hívjam őket. – El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök ennek. Gratulálok, fiúk! Annyira boldog vagyok.
- Köszönjük.
- Na és, hogy történt?
- Igazából, eléggé spontán volt a dolog – kezdett bele Jinyoung. – Egyik nap fáradtan jöttem haza az egyetemről. Csak azért mentem be a könyvtárba, hogy elolvassak pár dolgot az egyik jövő félévi órámra, aminél előfeltételként megjelöltek két kötelező irodalmat. De túlságosan sokáig maradtam, így Jackson a szobánkban fekve aludt, mire megjöttem, pedig még vacsorát is főzött. Végül tálcán vittem be nekünk a pizzát. Ő bágyadtan nézett, amikor felkeltettem, és azt mondta, hogy ezért még jócskán kárpótolnom kell. Mire spontán azt feleltem, hogy egy egész életem lesz rá, ha igent mond – közben végig Jackson kezét szorította, akire úgy nézett, mintha a világ legnagyobb kincsét látná, ami így volt rendjén.
- Azt se tudtam hirtelen, hol vagyok – folytatta az immáron jegyese. – Még az is megfordult a fejemben, hogy csak álmodom. Mert őszintén, nem egyszer álmodtam hasonló fiúkérésről. Már én is terveztem, csak azok után, ami történt… De, mikor rájöttem, mire is utalt, azonnal rávágtam, hogy igen, és hát, öhm… A tizennyolc pluszos tartalmat talán nem szeretnéd hallani. – Már a visszaemlékezésbe is belepirult.
- Azt nem. De annyira örülök, hogy ti megkaptátok azt a happy endet, amit mi BamBammel nem.
- Hé! – fogta meg az én kezemet is Jinyoung. – Mind hiszünk benne, hogy a másvilágon megkapjátok ti is.
- Tudom, és egyes napokon úgy érzem, hogy elfogadtam mindazt, ami történt, de máskor utálom az egész világot ezért az igazságtalanságért. Viszont jó hír, egyre inkább több a jó napom, mint a rossz. A ti esküvőtök pedig az egyik legjobb napom lesz. Bármiben számíthattok rám. Örömmel segítek.
- Akkor íme az első kérésem, légy a tanúm! – nem köntörfalazott Jackson.
- Még szép, hogy az leszek. De nem lehet olyat, hogy mindkét jegyesnek egy a tanúja? – néztem most Jinyoungra.
- Nem, de nem is lesz rá szükség, még tegnap megkértem Jungkookot, hogy legyen az én tanúm. Kezdettől fogva nagyon kedveljük egymást, és úgy éreztem, így a helyes. Azok után, mennyi időt töltöttünk együtt, nem csak ő ismert meg minket, hanem mi is őt. Ott a helye mellettünk az oltárnál, ha a párodként jön el, ha nem.
- De, akkor vártok egy évet, míg hazajön?
- Persze, hisz semmiképp sem tartanánk egy éven belül BamBam temetésével – felelte Jackson.
- Ez figyelmes tőletek. Köszönöm – voltam hálás.
- Ez a minimum, Yugyeom – szorította meg azt a kezemet Jinyoung, amit kitartóan fogott.
- Na, de én megyek is. Van egy kis olvasnivalóm – emeltem fel a kéziratot.
- Így van. Siess, hogy mi is minél előbb olvashassuk! – kérte Jackson.
- Rendben. – Majd miután kiléptem a kapun, még egyszer visszafordultam megölelni őket. – Tényleg nem mondhattatok volna jobb hírt az eljegyzéseteknél.

Mikor kezembe vettem a saját kezűleg összerakott könyvet, ami tudtam, hogy a csélcsap külső mögött egy igazi gyöngyszemet rejt, nem tudtam volna eldönteni, hogy abban a pillanatban BamBam vagy Jungkook jelenléte hiányzott jobban.
Az első fejezet előtt még volt egy idézet a könyvből, valószínűleg kedvcsinálóként, és engem már itt levett a lábamról:

„Gyönyörű tud lenni, amikor szó és mozdulat egymásra találnak, és ez történt Yugyeommal és Jungkookkal. Egy megrekedt néma világban találkoztak, melyben Jungkook volt a szó, Yugyeom pedig a mozdulat.”

Aznap nem aludtam, és nem ettem, csak épp annyit ittam, hogy ne száradjon ki teljesen a torkom a sok sírás miatt. Ekkor értettem meg Jungkook anyukájának a szavait: addig nem olvasott igazán az ember, amíg legalább egy olyan regényt nem talált, ami alatt és után elakadtak a szavai, mert olyan mély hatással volt rá, hogy képtelenség lett volna szavakba önteni a jelentését. Én ekkor igenis ezt éreztem. Életemben először tényleg nem csak olvastam, hanem meg is rendített az, ami elém tárult. Persze azért is, mert ez a mi életünk volt. Ez tényleg nem csak Jungkook világának és érzéseinek a lapra vetett változata volt, hanem egy gyönyörű emlékállítás BamBamnek és a mi szerelmünknek. Valamint Jacksonnak és Jinyoungnak is szívhez szólóan volt tálalva a története, ami tudtam, hogy megérinti majd őket is, ha szintén olvassák. Egy csoda volt Jungkook, sőt maga a tökéletesség. És ezen sorokat olvasva, átlátva végre mindazt, ő min ment keresztül, rájöttem, hogy ez már egy ideje nem barátság, amit iránta érzek, hanem igenis szerelmes vagyok belé. Jungkook nem BamBam volt, és soha nem is lehetett, viszont ő volt az a második esély, akit nem dobhattam el magamtól. Még szokatnom kellett magamat ahhoz a gondolathoz, hogy nem BamBam az, akivel leélem az életem, de erről nem mi tehettünk, a sors hozta így, de ugyanez a sors sodorta az életembe Jungkookot.
Volt egy kerek évem arra, hogy összeszedjem magam miatta. Addig is, tarthattam vele a kapcsolatot, hogy érezze, ott vagyok neki. De most élnie kellett egy kicsit nélkülem. Én annyival többet tapasztaltam, bárhogy egy korúak voltunk. Most az ő ideje jött el, hogy kilépjen a komfortzónájából. Nekem pedig hagynom kellett kibontakozni őt.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2018. július 7., szombat

Ne szólíts felségnek! - Got7 - JinSon fanfiction


Ne szólíts felségnek!



Jackson:

Néha vannak rejtélyes álmaim, egy olyan világról, ahol számoljuk a napokat, ahol különböző évszakok vannak, amik más-más szépségeket tartogatnak számunkra. Ahol az emberek sok helyen egyenlőek, vagy legalábbis egyenlőbbek, mint itt. Valószínűleg azért vannak ezek a látomásaim, mert édesanyám mindig egy ilyen helyről beszélt, egy olyan világról, ahol így éltek az emberek. De ezt ő is csak mesékből hallotta, amit a nagyszülei mondtak neki. Ezen világra utaló nyomok azonban sehol sem voltak, se könyvekben, se más meséiben. Talán sohasem volt ilyen élet, csak valakinek a fantáziája szülte, de akár az is lehet, hogy csak eltitkolták előttünk, mert, ha tudtuk volna, hogy ennél szebb és jobb élet is volt valaha, akkor vissza akartuk volna szerezni.
Épp a perzselő Nap tüzében álltam, a homokos udvarunk közepén, és azon gondolkodtam, hogy a fű vajon milyen lehetett – ha valójában volt, persze. Elvileg zöld volt, és a földből nőtt ki, és egyre nagyobb és nagyobb lett, ha az emberek nem vágták le. Tenger… ezt a szót is sokat emlegette az édesanyám, a végtelen vizet. El sem tudtam képzelni, hisz a víz nálunk nagy hiány volt, épp ezért haltak meg rengetegen kiszáradástól.
Bezzeg az udvari palotában, ott jóízűen iszogattak, és olyan ételeket is fogyasztottak, amikről mi még csak nem is hallottunk. Ezekről is édesanyámtól értesültem, aki a császárnő egyik szolgája volt. De bár ilyen előkelő munkát végzett, így is alig volt miből megélnünk, főleg, hogy apám már születésem előtt meghalt, de hogy miben, azt anyukám sohasem mondta meg, túlságosan fájt neki erről beszélnie. Én viszont tizenhat évesen már úgy éreztem, itt az idő felnőnöm és munkába állnom. Amint elmondta, hogy udvari bolondot keresnek a császár fiának, rögtön felajánlottam, hogy megpróbálnám, hátha megtetszek neki, és elfogad szórakoztatójának. Egész jól énekeltem, és a táncolás is nagy szenvedélyem volt, így reméltem, van esélyem.

- Biztos, hogy megpróbálod? – kérdezte aggódva édesanyám, mikor útra keltünk.
- Igen, anyám, szeretném – feleltem egy bólogatás kíséretében.
- Rendben, de akkor kérlek, figyelj a szép beszédre! Tudom, hogy a korodbelieknél sokkal nagyobb a szókincsed, hisz így neveltelek, de az udvarban máshogy mennek a dolgok, ott az átlagosnál is jobban kell ügyelned arra, milyen kifejezéseket használsz, és egyáltalán mikor szólalsz meg! – intett óvatosságra.
- Igyekszem, anyám.
- Felségek! – hajolt meg a trón előtt, mikor beléptünk, én pedig követtem.
- Álljatok fel! – kérte a császár. – Te vagy a fia? – nézett rám.
- Igen, felség – feleltem, miközben a szívem majd ki akart ugrani a mellkasomból.
- Remek. Igazi felsőbbrendűség sugárzik belőled, ami tetszik. Kövess, kérlek!
Egy hosszú folyosóra vezetett, aminek a végén volt a fiának, Jinyoungnak a szobája, ami inkább egy kisebb terem volt, melynek a végében ott ült ő, egy trónon, és olyan arcot vágott, mintha a világon mindennél és mindenkinél jobb lenne. Istenem, én ennek a fiúnak akartam megfelelni? Ez lehetetlenség volt; egy ilyen gyönyörű és kifinomult személynek.



- Fiam, ő itt Jackson – mutatott be a császár, én pedig ismét meghajoltam.
- Felség – köszöntöttem, mire ő leintett a kezével.
- Apám, magunkra hagynál minket?
- Persze, fiam.
- Jackson, hát ez meg milyen név? – kérdezte.
- Világ életemben így hívtak, felség.
- Ne szólíts felségnek! – kérte, miközben körbejárt, ami alatt alaposan körülnézett. – És egyébként félreinformáltak, nem udvari bolondot keresek, hanem egy társat magam mellé, akivel egyenrangú partnerként beszélgethetek. Elegem van az udvari életből, és abból a megjátszott felsőbbrendűségből, amit apám miatt magamra kell erőltetnem. Elegem van az egész életemből.
Hirtelen ledermedtem, hiszen semmi ilyesmire nem számítottam. Édesanyám sem ilyen képet festett róla, épp ezért, az volt az első gondolatom, hogy csak megjátssza, hogy így teszteljen.
- Felség, kérem, hadd szólítsam így! – ennyit mondtam.
- Jinyoung a nevem – suttogta szomorúan, mint, aki tényleg belefáradt már mindenbe. – Így hívnak, ahogy téged Jacksonnak. Te is ragaszkodsz hozzá, bármilyen furcsán is hangozzon, így én is hadd halljam a szüleimen kívül mástól is a nevemet.
- Igenis, Jinyoung – hajoltam meg újra.
- És ne hajlongass! Nem érdemlek tiszteletet! Nem tettem többet az életemben, mint te, még az is lehet, hogy kevesebbet.
- Igenis – álltam egyenes háttal, és meg se mertem mozdulni, se megszólalni, hátha megint baklövést vétenék.
- De tényleg, milyen furcsa név, Jackson… – ízlelgette. – Bár hallottam már furcsábbat is, például az egyik szolgáló fia BamBam volt. Ó, BamBam! Ő nagyon jó barátom volt, amíg a tüdővész el nem vitte – teltek meg könnyel a szemei.
- Helyette lennék én az új udvari… - leállította magam – társalkodód?
- Igen.
- Értem, és részvétem, fel… Jinyoung.
- Köszönöm, Jackson. Gyere, járjunk egyet az udvarban! Mindent hallani szeretnék rólad, az életedről, arról, milyen nem nemesként élni. BamBamtől is sok történetet tudok, de tőled is szívesen hallgatnék párat – mosolygott rám kedvesen, amitől valami furcsát éreztem a gyomromban. Gyönyörű volt, a szó szoros értelmében, gyönyörűbb, mint bárki, akit életemben láttam, és ezt csak akkor realizáltam, amikor pár másodpercnél tovább mertem az arcát fürkészni.
- Rendben, Jinyoung.




A csodálatos kertjükben sétálva alig tudtam épkézláb mondatokat összerakni, mert ilyen rendezett kertet még életemben nem láttam, még ha csak homokból állt ez is; gyönyörű kerti bútorok díszítették, amilyeneket el sem tudtam volna képzelni korábban. De azért lelkesen meséltem a hétköznapjaimról, és arról, hogy hobbiként táncolok és olvasok.
- Jackson, érdekelnek téged a furcsa dolgok?
- Hát persze! – feleltem vidáman.
- Tudod, találtam valamit nemrég a palota pincéjében. Egy dobozt, amiben mozgóképek vannak, ráadásul beszélnek is. Zseniális. Nem akarod, hogy megmutassam? – kérdezte lelkesen.
- Máris megbízol bennem, fels… Jinyoung.
- Még szép. Na, gyere! – ragadta meg a kezemet, amitől az egész belsőmet átjárta egy ismeretlen, kellemes bizsergés.
- Sötét van – mondtam, belépve a pincéjükbe.
- Várj, mindjárt gyújtok egy gyertyát! – Pár másodpercen belül tényleg fényt csinált.
- Jinyoung, nem lesz ebből baj? – kezdtem el félni a következményektől.
- Nem, dehogyis, hiszen velem vagy – fogta meg ismét a kezemet biztatásként, én pedig bólintottam, majd tovább indultunk. – Itt is van! – mutatott egy fekete, nagyon vékony dobozszerűségre.
- Ez elég érdekesen néz ki – állapítottam meg.
- És még most milyen érdekes lesz – keresett valamit, amit aztán megnyomott és a feketeséget elárasztotta a fény.
Amit, ekkor láttam, azt nem lehetett szavakba önteni. Emberek voltak fürdőruhában, homokban táncolva. Olyan volt, mintha előttem lettek volna, de mégis, abban a dologban voltak benne.
- Tenger! – kiáltottam el magam, mikor rájöttem, mi van mögöttük. – Fák és fű! – szúrtam ki azokat is.
- Igen, de te honnan tudsz ezekről? Te is hallottad a régi, titkos történeteket arról a világról, ahol vannak évszakok, és nem csak a perzselő meleg? Ahol gyakran esik az eső, de van, amikor fehér, hideg formában? Mi is a neve? – gondolkodott.
- Hó – segítettem ki.
- Igen, hó. Egek, Jackson! Szerinted még most is létezik ez a világ, vagy a múltba veszett?
- Szeretném hinni, hogy létezik, de félek, valami szörnyűség történt, ami miatt minden gyökeresen megváltozott. De nézd, milyen boldogok! – mutattam a táncoló emberekre. - És ez a zene is, ami szól, nem hasonlítható ahhoz, amit mi hallunk a muzsikusoktól.
- Tudom, ég és föld – mondta. – Gyere, nézzük még tovább! Ezen a másik kis dobozon kell állítgatni, hogy épp milyen dolgokat lássunk és halljunk – mutatott egy DVD feliratú dologra.
- Értem. BamBam is tudott erről? – kérdeztem. – Mármint, ha nem vagyok túl indiszkrét.



- Tudott róla. Közös célunk volt, hogy megtudjuk az igazságot. De apám nem mondd semmit arról a világról, csak a nagymamám mesélt mindig, ő viszont már hallott. Minden őszinte ember meghal körülöttem – vált szomorúvá, ami miatt óvatosan megsimogattam a hátát, ő pedig magához ölelt. Nekem kellett pár másodperc, hogy felfogjam, mi történt, de utána viszonoztam az ölelését.
- Sajnálom, Jinyoung.
- Lehet nem ezt mondod, ha most megtudod, hogy kinéztelek magamnak.
- Ezt nem értem – zavarodtam össze.
- Titokban jártam az utcákat, és lestem, milyen fiúk vannak. Önző vagyok, Jackson, ez a legrosszabb tulajdonságom. Nem annyira, amennyire azt belém nevelték; nem tartom alábbvalónak a rangban lentebb állókat, de magamra gondolok mindig elsőnek. És te megtetszettél, majd azt is megtudtam, hogy kinek vagy a fia, így kértem anyámat, hogy mondja meg az édesanyádnak, hogy kell mellém valaki, hátha felajánlod, hogy megpróbálod.
- Ó! – ismét letaglóztam, ilyesmire nem is gondoltam volna, hogy a császár fia kinézett magának.
- Még mindig nem mész el? – kérdezte félve.
- Nem bizony. Megtisztelő, ha felkeltettem az érdeklődésedet.
- De, Jackson, te nem értesz. Kinéztelek magamnak… Tizenhat éves vagyok, dúlnak a hormonjaim, és te… Te kellesz nekem – folytatta furcsa éllel a hangjában.
- De hát én fiú vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.
- Igen, épp ezért vagy itt.
- Most már tényleg nem értem, Jinyoung, miért akartad, hogy idejöjjek. Az előbb azt mondtad, hogy társalkodónak.
- Igen, annak is. BamBam csak az volt számomra, de téged nem csak annak szeretnélek, ha nem probléma.
- De, akkor minek még? Éneklek és táncolok, és sok viccet tudok. Ezek megteszik a szórakoztatásodnak? – kérdeztem félve, mivel szükségem volt erre a munkára.
- Én nem szórakozni akarok, hanem szeretni valakit, testileg és lelkileg. Téged akarlak szeretni, Jackson. Persze, még nem ismerlek. Először a külsőd keltette fel az érdeklődésemet, épp ezért akarom, hogy kezdetben a beszélgető partnerem legyél, de aztán több… A szeretőm, Jackson.
- Micsoda? – pattantam fel a földről. – Én férfi vagyok – nyomatékosítottam. – Pontosabban, egy tapasztalatlan kamasz fiú.
- Én a férfiakhoz vonzódom – vallotta be. – Persze nem kényszerítem rád magam, ha te nem így vagy ezzel. Viszont, akkor diszkrécióra kell, hogy kérjelek! Nem tudhatja meg más.
- A szüleid sem, gondolom.
- Ők tudják, ahogy azt is, hogy te rád úgy is tekintenék.
- Szóval, mint ágyast és beszélgetőtársat is kérsz – próbáltam összeszedni magam, de ez egyszerűen felfoghatatlan volt.
- Igen – felelte, és láthatólag ő is zavarban volt. – De ez a kettő kell a szerelemhez, nem? Testi vonzalom és szellemi eszmecserék? Vagy szerinted nem?
- Végső soron igen. De én eddig még sohasem gondoltam arra, hogy férfival… Érted. – Ennyire zavarban nem hittem volna, hogy valaha lehetek. Alig álltam a lábaimon, minden erő kiszállt belőlem. Én nemi életre még nem is gondoltam, se nővel, se férfival. Azt is elfogadtam volna, ha sosincs senkim. Valahogy nem gondoltam a testiségre, az élet örömeit másban kerestem. Viszont az is igaz, hogy Jinyoungnál szebb személyt még sohasem láttam. De ez vajon elég volt ahhoz, hogy beadjam a derekamat?
- Mi lenne, ha megcsókolnálak? Hátha segít megvilágosodnod, hogy tudsz-e vonzódni hozzám, vagy sem.


- Rendben – mentem bele, de közben a falhoz hátráltam, és nekidőltem, nehogy elájuljak.
- Felkészültél – állt előttem, úgy, hogy az arcát pár centi választotta el az enyémtől.
- Igen – bólintottam.
Szinte abban a másodpercben már ajkainkat össze is érintette, és először lassan hívta játékba a számat, majd kicsit felgyorsította a tempót, észlelve, hogy viszonzom a csókját. Bár nem mertem volna nem így tenni, de tetszett, és minél intenzívebb volt, annál inkább így éreztem. Majd felbátorodva megfogtam az arcát, és hagytam, nyelvével hadd törjön utat magának.
- Na, milyen volt? – kérdezte lihegve, miután elvállt tőlem.
- Remek - mondtam őszintén, majd lenéztem, mert valami nagyon bizsergett odalent, majd a kidudorodott nadrágjainkat láttam meg, amik összeértek.
- Nem mondod, hogy nem tudod, mi a merevedés! – sápadt le.
- Nem – ráztam a fejem.
- Milyen ártatlan vagy. – Egy gyönge puszit lehelt éppen csak megpihent ajkamra. – És én meg akarlak rontani.
- De az nem teljesen megrontás, ha hagyom magam.
- Ebben van valami. Tudod, olyan világban nőttem fel, ahol megkaptam mindent, amit csak akartam, de erről hajlandó vagyok lemondani, ha ez neked kényelmetlenséget okoz. Ha egy pillanatra is úgy érzed, neked túl sok, ami éppen zajlik közöttünk, csak szólj, Jackson! Nem foglak kivégeztetni – nevetett.
- Ez megnyugtató. És ígérem, így teszek.

Öt évvel később

- Min gondolkodsz, szerelmem? – kérdezte Jinyoung.
- Az első találkozásunkon – feleltem.
- Ó, én a kis rámenős. Hát, azóta sem változtam – rántott egyet a vállán.
- Nem, de én így szeretlek, és hát valakinek dominálnia kell, nem igaz? Viszont nem nyomsz el, és ennek örülök, meg annak is, hogy ország-világ előtt felvállalsz – mosolyogtam rá, mert tényleg sokat jelentett, hogy a pletykákat és rosszmájú megjegyzéseket figyelmen kívül hagyva, egy évvel az összejövetelünk után bejelentette, hogy a párja vagyok, és ezen senki és semmi nem változtathat. De mivel a császárt félte mindenki, így aztán nem kaptunk bántásokat, még legalább is.
Most viszont épp egy olyan úton voltunk, ami után mi félhettünk a császár haragjától. Már egy ideje belevetettük magunkat a színes doboz és a másik világról szóló történetek utáni nyomozásba. Eddig egész jól haladtunk, úgy tűnt, tényleg volt egy ilyen világ. Hogy még mindig volt-e ehhez hasonló része annak a világnak, amiben most mi éltünk, azt nem tudtuk, de már közelítettünk, hogy rájöjjünk az igazságra, hogy felleljük a forrást, azt, ahonnan a mi világunk úgymond elkezdődött. De akármilyen szörnyűséget is tartogatott számunkra a jövő és ez az élet, mi hálásak lehettünk, mert egy elkényeztetett császár fiú kívánsága miatt ránk talált az őszinte és egyedülálló szerelem, aminél többet nem is kívánhattunk volna. Csak ne lett volna az a fránya kíváncsiságunk, ami hajtott minket, hogy minél több mindennel legyünk tisztába.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)


Más rövid történeteimet ezzel a párossal IDE, IDEIDE és IDE kattintva találtok.