2019. január 17., csütörtök

Ne hagyj itt, Yugyeom! - JinGyeom fanfiction


Ne hagyj itt, Yugyeom!


Jinyoung csak nézte a pakoló fiút, és képtelen volt elfogadni, hogy tényleg vége: nincs több sorozatozás, popcorn dobálás, civakodás. Öt éven át élt együtt Yugyeommal, de a barátja nem akart tovább tanulni az egyetemen, míg Jinyoung kicsi kora óta arra vágyott, hogy Dr-al kezdődjön a neve. A korábbi tanéveket csak bemelegítésként fogta fel, arra az időszakra, amikor doktorandusz hallgató lesz. De jött valaki, aki még fontosabb lett számára, mint ez a titulus. Évek kellettek, hogy bevallja saját magának: beleszeretett Yugyeomba. Az elején, amikor egy szobába kerültek, nem rajongott érte, sőt még kissé unszimpatizált is vele. Yugyeom megállás nélkül táncolgatott a ház különböző pontjaiban – Jinyoung úgy érezte, mintha le sem lehetne lőni a másikat, amit nehezen szokott meg, hiszen számára a tanuláshoz nyugalomra és csöndre volt szüksége. Egy idő után betelt nála a pohár, és jól megmondta a magáét, hogy vagy féken tartja a táncos lábait, vagy kereshet magának új lakótársat, mert ő nem hajlandó tovább így élni vele. A fiatalabbik ettől persze jól megijedt, mivel ellenben Jinyounggal, ő azonnal megkedvelte az idősebb fiút.
A következő heteket csendben és megszeppenve töltötte Yugyeom, amivel pont az ellenkezőjét érte el Jinyoungnál: egy idő után maga kért bocsánatot a kirohanásáért, és majdhogynem könyörgött, hogy ismét lábak csattogásának a tengerében éljenek. A hétköznapjaival már összeforrt a kisebbik hangoskodása, és amint a másik elnémult, az ő lelke többet akart, így még inkább megismerték egymást, és rájöttek, mennyi közös van bennük.
Filmek terén teljesen egyezett az ízlésük, így majdnem minden tanulással teli napot közös filmezéssel zártak. Csak kivételes alkalmakkor mondtak le erről, mint egy nehezebb zh, egy elutazás, esetleg egy betegség miatt. De Yugyeom mozgás imádatában nem tudott osztozni: rendszeresen járt edzeni, de ő azt a testéért és egészségéért tette, még véletlenül sem élvezetből; nem úgy, mint Yugyeom a táncolást. A fiatalabbik fiú már kicsi kora óta versenyszerűen táncolt, és azért nem maradt végül ő is pszichológia Phd-n, mert kapott egy kiváló tánctanári álláslehetőséget, ahol gyerekekkel és tinédzserekkel is dolgozhatott egyaránt.
Jinyoung, bár kiváló színész volt – nem véletlenül volt oszlopos tagja az egyetem színi társulatának –, mégsem tudta a másik előtt leplezni, mennyire szíven ütötte annak a hirtelen távozása az egyetemről. Yugyeom már be is iratkozott, amikor úgy döntött, otthagy csapot-papot. Ráadásul pont akkor, amikor Jinyoung végre rászánta magát, hogy úgy kezdi az új szemesztert, hogy színt vall: elmondja a másiknak, hogy már lassan két éve rájött, többet érez iránta, mint barátság. Yugyeom köztudottan biszexuális volt, így volt rá esély, hogy viszonozza a barátja gyengéd érzelmeit, de ennek ellenére is félt Jinyoung, hogy mindent tönkre tehet a vallomása. Akkor még nem is sejtette, hogy száznyolcvan fokos fordulatot fog venni Yugyeom élete.

- Biztos, hogy nem maradhatsz a kollégiumban? – kérdezte reményt vesztve Jinyoung.
- Nem, hisz tudod, hogy csak egyetemi hallgatók élhetnek itt.
- Jó, persze, de biztos van az az összeg, amivel megoldhatnánk.
- Biztos, de én szeretnék új életet kezdeni. Ha itt maradnék, az arra emlékeztetne, mi lehetett volna, és én inkább azzal akarok foglalkozni, hogy mi vár rám azon az úton, amit választottam – mondta a fiatalabbik, miközben megragadta a barátja kezét, amit szorosan összekulcsolt a sajátjával.
- Ne hagyj itt, Yugyeom! – csak kimondta azt, amit eddig próbált magába fojtani.
- Sajnálom, de így kell tennem, azt pedig nem kérhetem, hogy gyere velem. Túl messze költözök, mindennap sokat kellene buszoznod – tette hozzá, mielőtt a másik bármit is mondhatott volna. – De azért jó csapat voltunk, nem igaz? – érintette össze a homlokukat. Ez Yugyeom és Jinyoung esetében nem volt szokatlan; ennyi év után megvoltak a saját kis rituáléik, de most, ahogy az egyre vakítóbban sütő Nap sugarai ellepték a szobát, és majdhogynem megvakították őket, volt valami plusz fájdalom az egészben.
- A legjobb csapat! Yugyeom, én nem akarok mást magam mellé – felelte őszintén a könnyeivel küszködő Jinyoung.
- Nem ezt mondod majd, ha már végre szerelmes leszel. Még mindig kíváncsian várom, hogy milyen lány rabolja el a szívedet, ha már ilyen régóta kalitkába zártad. – Yugyeomnak fogalma sem volt róla, mennyire betaláltak a szavai a másik szívébe, de Jinyoungot ismét elárulták a mimikái. – Mindig ezt csinálod, amikor szóba hozom a témát.
- Ez van – rántott egyet a vállán. – Én nem vagyok olyan nőcsábász, mint te – jegyezte meg cinikusan, mivel Yugyeomnak az elmúlt években hat barátnője is volt, és Jinyoung egyiket jobban utálta, mint a másikat. Kezdetben azt hitte, csak azért, mert zavarta, hogy kevesebb ideje jutott rá miattuk, de az egyik lány kapcsán – akivel nagyon is komolyra fordultak a dolgai Yugyeomnak – megvilágosult a saját féltékenységéről. Jinyoung korábban is sejtette, hogy ő is biszexuális, de igazán csak ekkor jött rá, hogy beleszeretett a legjobb barátjába, a jobbik felébe, akivel öröm volt nap mint nap együtt ébrednie és feküdnie.
- Alkalmanként fiúkkal is kikezdtem azért, csakhogy formában tartsam magam az erősebbik nem terén is – kacsintott Yugyeom, hogy oldja a feszültséget, de miután Jinyoung kihúzta a kezét a tenyerének szorításából, rájött, hogy mellé fogott. - Haver, most már tényleg nem tudom, mi bajod van. Ennyire megvisel, hogy elmegyek? – ráncolta a homlokát. – Mármint tisztában voltam vele, hogy kedvelsz, de hogy így ragaszkodsz hozzám, azt nem sejtettem.
- Csak mert nem tudom annyira kifejezni az érzéseimet, mint te, attól még igenis fontos vagy nekem, kicseszettül fontos, Yugyeom. Bele fogok dögleni, hogy itt hagysz! – fakadt ki, ami nála ritka alkalmak egyike volt, de amikor elért erre a pontra, akkor tudta Yugyeom, hogy hagyni kell, hadd nyugodjon le magától.
- Sajnálom, nem úgy értettem.
- Dehogynem, pontosan úgy értetted. Tudod, mit, menj szépen el, már most azonnal, és hagyj itt a nyomorommal! Mert gondolom, ahogy ráuntál az eddigi életedre, egyúttal belőlem se kérsz már! – egyre hangosabban beszélt, az erei pedig egyre inkább kitüremkedtek. A fiatalabb tényleg nem látta még ennyire dühösnek.
- Jinyoung…
- Menj! – mutatott az ajtó felé, amin pár másodperc múlva leszegett fejjel kibaktatott a másik.
Yugyeom lassan lépdelt lefele a kollégium lépcsőjén. Nem azért, mert ki akarta élvezni, hogy még itt sétálgathat, mielőtt elfoglalja az új otthonát, hanem mert reménykedett benne, hogy Jinyoung utána fog rohanni. De bármilyen lassan is haladt, a másik nem adott semmi jelet magáról, így végül leült a ház előtt egy padra, és hosszasan várt. Közben próbálta a gondolatait rendszerezni, hátha megérti, mit és hogyan rontott el, aminek ez lett az eredménye. Azt hitte, ahogy ő támogatta a doktorandusz álmait Jinyoungnak, az idősebbik majd a tánctanári ajánlatát fogja a lehető legnagyobb lelkesedéssel fogadni. De – mint oly sokszor korábban – Yugyeom nem azt kapta tőle, mint amire számított.

- Reménykedtem benne, hogy itt talállak – lépett ki hirtelen Jinyoung a kollégium bejárati ajtaján.
- Hiszen ismersz – vont vállat Yugyeom. – Csak néha úgy érzem, én nem ismerlek téged – vallotta be szomorúan.
- Jól megy az érzéseim elrejtése; nem is tudod, mennyire – hajtotta le a fejét Jinyoung.
- Mondd, miért jöttél utánam, ha továbbra is csak rébuszokban beszélsz? – most a kisebbik lett ideges, hisz nem erre várt ennyit.
- Mert fenn hagytál valamit. Gyere, itt van az ajtó előtt!
Yugyeom ismét belépve az épületbe, nem látott semmit, így tágra nyílt szemekkel nézett a másikra.
- Mégis mit hagytam fent?
- Hát ezt!
A fiatalabbik alig tudta felfogni, mi történt éppen: Jinyoung ajkát az övének nyomva húzta le magához a tőle nem kevéssel magasabb Yugyeomot. De nem csak egy gyenge pusziról volt szó, hiszen két évnyi elfojtott vágya, és a másik elköltözése miatti dühe volt benne. Már levegőt is alig kapott, amikor végül megkegyelmezett, és elvált Yugyeomtól.
- Tudtam, hogy jól csókolsz, de hogy ennyire, azt azért nem – jegyezte meg, miközben csábítóan végighúzta a hüvelykujját az ajkán.
- Én… Én nem is…
- Nem sejtetted – segítette ki az akadozó barátját.
- Nem, hisz egyszer berúgtál, Jinyoung: valami rémes házibuli volt, és alig tudtalak hazavinni, és akkor bevallottam neked, hogy szerelmes vagyok beléd, mire te szabályosan kinevettél, és utána sohasem hoztad szóba – mesélte a zaklatott fiú.
- De hát én erre nem emlékszem. Ez mikor történt? – döbbent le Jinyoung.
- Három éve.
- Ó, akkor még tényleg nem voltam szerelmes beléd: legalábbis nem realizáltam. Viszont, ha nem vagyok csontrészeg, akkor tuti, hogy nem nevetlek ki. Én őszintén mondom, hogy semmire sem emlékszem ebből. De te… Te is szeretsz akkor? – Reménykedett, jobban, mint eddig valaha.
- Ahogy összeköltöztünk, beléd zúgtam, aztán ez a fellángolás átváltott mély szerelemmé, minél jobban megismertelek. De te úgy tűnt, nem vonzódsz hozzám, meg úgy senkihez, így azt hittem, hogy a tanuláson túl nem látsz, ezért elengedtem a dolgot – tette hevesen dobogó szívére a jobb tenyerét, hátha sikerül kicsit lenyugodnia. Pár perce még nagyon nem számított ilyen végkifejletre.
- Ja, és a barátnőidbe temetkeztél – horkantott fel Jinyoung, miközben keresztbe tette a kezét.
- Mit tehettem volna? Egy pasi sem tudott megfogni, mivel mindet kapásból hozzád hasonlítottam, így azonnal érdemtelenné váltak számomra. A nőknél legalább nem volt ott a szememben a nyilvánvaló összemérés. De egyiküket sem tudtam igazán szeretni; nem úgy, ahogy téged szeretlek, te lüke, dilinyós, érzelmi analfabéta, aki lehet, sohasem mondod el mindezt, ha nem költözök el.
- Valld be, megkönnyebbültél korábban, hogy elmész, mert így nem kell velem élned tovább! – rakta össze a képet Jinyoung, amit Yugyeom egy fejbólintással igazolt. – Egyébként, már tényleg el akartam mondani, csakhogy tudd.
- Próbálom elhinni, viszont nekem ezt még meg kell emésztenem. Képtelen vagyok csak így elfogadni, hogy ennyi év után végre tényleg megkaphatlak, ráadásul pont akkor, amikor elköltözök. Tudod te, hány összebújástól és egész éjszakás szextől fosztottál meg minket, csak mert gyáva voltál? – Belegondolnia is fájt mindebbe, hát még Jinyoungnak, de ő egyszerűen ilyen lassú volt mindenben.
- Nem, fogalmam sincs, de az biztos, hogy be akarom pótolni őket. Mindegy, hova költözöl, megyek veled, még ha a napjaim felét buszon is kell töltenem az egyetem miatt. – Fogta a kezei közé Yugyeom arcán. – Nem hagyom, hogy még egy nő megkapjon magának, se senki más. Bocsájts meg, hogy ennyi időbe tellett.
- Meg fogok bocsájtani, hisz ismersz. Viszont tényleg nagyon sok felejthetetlen éjszakával kell majd kiengesztelned, csak szólok. – Kacagott Yugyeom, hiszen alig várta, hogy behajtsa Jinyoungon mindezt.
- Ebben nem kételkedtem. Most viszont beszélgessünk végre tisztán és nyíltan. – Ragadta meg a fiatalabb kezét, hogy visszamenjenek abba kollégiumi kis házba, ami oly sok éven át volt a közös otthonuk színtere.



(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 13., vasárnap

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 17. fejezet


Tizenhetedik fejezet – Jackson a legjobb


Jackson:

Tudtam, hogy Jinyoung nem akarja már aznap este megbeszélni a kutyás ötletemet, épp ezért nem is erőltettem, hanem úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy szimplán csak a fáradtság miatt ment el rögtön lefeküdni aludni, amint hazaértünk. Reggel viszont nem kegyelmeztem neki: épp pakolásztam a holmijaim között, amikor elkezdett halkan lopakodni a konyhába. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy jól rá ne ijesszek, főleg tudva, hogy miattam sompolyog, mert továbbra is meg akarja úszni a téma boncolgatását. Gyorsan be is menekült a mosdóba, én viszont ugyanúgy, ahogy ő pár napja, nem hagyhattam, hogy ennyiben maradjon a dolog. Igazán ekkor éreztem át, mennyire gyerekes voltam múltkor, hogy ide menekültem: de hát egy bizonyos fokig mindketten gyerekek voltunk, még én is, aki kicsit idősebb voltam nála.
Végül csak sikerült kivarázsolnom onnan, és azt is kiszednem belőle, hogy több dologtól is félt egy kiskutya kapcsán: egyrészt a tisztaságmániája volt a probléma, másrészt az, hogy én odaleszek mindig az egyetemen, míg ő általában itthon marad, és így ráhárul majd a feladatok döntőtöbbsége. Bár ott kezdett megtörni a jég nála, amikor felhoztam, hogy kint is tarthatnánk, de végül csak visszahátrált egy érthető ok miatt: alig költözött össze velem, máris egy újabb, számára kifejezetten drasztikus változást akartam az életébe. Nem várhattam el ezt tőle, még akkor sem, ha szinte biztos voltam benne, hogy javulást hozna az állapotában. De már maga a tudat, hogy nem zárkózott el teljesen a gondolattól, csak épp jelen pillanatban nem volt még felkészülve rá, fél siker volt a szememben.


Viszont a hirtelen beállt nyugalmunkat Jaebum törte meg, aki kifejezetten mérges volt a barátjára, ami láthatólag nem csak nekem, hanem Jinyoungnak is furcsa volt. De végighallgatva, mennyire fájt neki, hogy a szerelmem elhanyagolta, megértettem, miért ilyen, és bűntudatom is lett, hogy „elvettem" tőle a legjobb barátját. Persze már nem oviban voltunk, ahol versengtünk a másik figyelméért, de akkor is, ők igenis össze voltak nőve, és ez azután sem változott, hogy Jinyoung ebbe a nagy házba költözött. Én hoztam el a változást az életébe, én voltam az, aki „elvette” őt Jaebumtól, és emiatt szinte rögtön bűnbánóan el is ballagtam volna, ha nem derül ki, hogy Jaebum pont azzal a Markkal költözött össze, aki szent meggyőződésem volt, hogy belezúgott Jinyoungba. Persze hűen magamhoz, azonnal rosszabbnál-rosszabb gondolatok lepték el a fejemet: hogy Mark továbbra is csak Jinyoung szívére pályázik, és hogy Jaebum csak egy eszköz, akin keresztül meg akarja kaparintani magának. Bár a szerelmem erre rögtön rávágta, hogy csak a sok krimi beszélt belőlem; de nekem akkor is volt egy rossz megérzésem, ami ettől a fejleménytől csak még inkább felerősödött. Ráadásul még védte is Jinyoung, így a féltékenységem egy magas fokára hágott, és csak az mentett ki ebből a helyzetből, hogy már késésben voltam az órámról, így elrohantam.

Gyorsabban elrepült a tanítás, mint máskor: valamiért most az átlagosnál is aranyosabbak és problémamentesebbek voltak a gyerekek. Nem is tartott fel senki, így miután átöltöztem, rögtön elindultam a szokásos útvonalamon. Arra nem járkáltak emberek: mivel szerettem az eldugott utcákat, így általában csend és nyugalom övezte a sétáimat. Buszozhattam is volna, de imádtam a szabad ég alatt kószálni, az órák után pedig ez volt a testi és lelki levezetésem is egyben. Most viszont kiszúrtam egy kiskölyköt, aki elbújt az egyik fa mögött: én is imádtam régen bújócskázni, így rögtön kellemes élmények árasztották el a gondolataimat. Percekkel később pedig apró nevetésre figyeltem fel, és hátra fordulva ismét annak az elbújt gyereknek a kezét láttam meg, csak most épp egy kuka volt a menedéke.
- Figyelj, nem tudom, ki elől bujkálsz, de én nem látok a környéken senkit – mondtam végül, mivel kezdett gyanússá válni a helyzet, főleg, hogy általában tényleg nagyon kevesen sétafikáltak errefelé, pláne nem egy kisfiú egyedül.
- Maga elől bujkálók, Tanár Úr! – lépett elő a csöppség.
- So Hyunwoo, hát te meg mit keresel itt? – húzódott azonnal mosolyra a szám, amint realizáltam, hogy az a tanítványom követett, akinek az apjával a minap csúnyán összevesztem.


- Én… Én csak… - Rajzolt köröket a lábával, miközben hátra kulcsolta a kezét, és még csak véletlenül se mert a szemembe nézni.
- Mondd, hisz nem harapok! – Léptem közelebb hozzá, majd meg is fogtam biztatásként a kezét.
- Azt tudom, Tanár Úr a legjobb – mosolyodott el ő is, amitől még aranyosabbá vált a pufi arcocskája.
- Örülök, hogy így gondolod – mondtam, és közben próbáltam leplezni, mennyire jól esett, hogy így gondolta. – Na, de most már térjünk a lényegre: miért követsz?
- Tanár Úr nem tanítana engem külön? – bökte ki végre, és közben olyan ártatlanul és kedvesen nézett rám, hogy bármit is kért volna, nem tudtam volna nemet mondani rá.
- Azt szeretnéd, ha külön órákat tartanék neked? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, pontosan, hogy értette.
- Igen – bólintott. – Anyukám nagyon gazdag, és ki tudja fizetni, bármilyen összeget mondjon Tanár Úr.
- Nem a pénz a fontos – biztosítottam erről, de azt már nem tettem hozzá, hogy lehet, én magam is fizettem volna azért, hogy egy ilyen imádnivaló fiút taníthassak; mert egy valamit biztosra mondhattam: bármilyen sok energiába is fájt a kisgyerekekkel való foglalkozás, mindezt sokszorozva kaptam vissza tőlük.
- Apukám nem így gondolja, szerinte csak a pénz a lényeg. Azért sem mondta el anyának, hogy nem tudta kifizetni nekem a tábort. A felét is csak kölcsönből tudta volna. De Tanár Úr miatt már azt sem akarta – szontyolodott el, amibe majd beleszakadt a szívem, főleg, hogy én is hibás voltam a szomorúságáért, így helyre akartam hozni a dolgokat.
- A szüleid elváltak?
- Igen – bólintott. – És az új apukám sokkal kedvesebb, de azért én a régit is szeretem, csak hát ő fura. Meg… ööö, most még inkább. – Ismét a lábát bámulta, így tudtam, valamit nem mer elmondani.
- Ugye, nem bántott téged? – most is kapásból a legrosszabbra gondoltam.
- Nem, csak megfenyegetett. – Miután ezt bevallotta, kényszerszerűen körbe nézett, mint aki attól rettegett, hogy az apja valahonnan előbukkan, és jól megszidja, amiért eljárt a szája, amitől felment bennem a pumpa.
- Pontosan hogyan? – Muszáj volt tudnom.
- Azt mondta, ha elárulom anyának, hogy nem mehettem a táborra, miután hazajött a nyaralásból, annak nagyon rossz vége lesz.
- Mikor jön haza anyukád? – kérdeztem, miközben egyre dühösebb lettem, de azért igyekeztem mindezt leplezni előtte, hisz már jól megtanultam: a gyerekek jobb, ha nem látják, amikor egy felnőtt ideges.
- Pont úgy csinálták másik apuval, hogy akkor legyenek oda, amikor a tábor van.
- Tehát a tábor vége után ismét otthon leszel velük – raktam össze a dolgokat.
- Igen.
- Rendben, értem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodort apukád, de rám számíthatsz: megőrzöm a titkodat, és amint hazajön anyukád, beszélek vele, hogy taníthassalak, anélkül, hogy beavatnám apukád titkába. Ez így megfelel? – mosolyogtam biztatóan.
- Igen, remek lesz. – Hirtelen magához ölelt, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Sokszor ölelgettek az edzések után a diákjaim, de ez valahogy más volt: ebben ott volt egy jövőbeni szorosabb kapcsolat reménye is.
- Akkor már csak annyit mondj meg, hol laksz, és én a tábor után meglátogatom a családodat. – A pici szerencsére egy számomra ismerős címet mondott, így megnyugodtam, hogy könnyen odataláltok majd. – Egyébként nem lesz baj abból, hogy eljöttél otthonról? – jutott eszembe.
- Nem, apa egyedül hagyott fél napra, nem jön rá. – Legyintett a kezével, én pedig ismét ideges lettem, hiszen eredetileg a táborban kellett volna lennie, ehelyett otthon ült egyedül, ráadásul  mint a példa is mutatta  simán el tudott jönni onnan.
- Ne kísérjelek el? - aggódtam a hazajutása miatt.
- Nem kell, két utcával arrébb lakok.
- Ó, értem. Egyébként nem kell, hogy magázz: ha külön is foglak tanítani, egyszerűbb lesz mindkettőnknek, ha közvetlenebbül kommunikálunk. Meg amúgy is, jobban szeretem, ha Jacksonnak szólítanak – tettem még hozzá indulás előtt.
- Rendben, Jackson. Tényleg te vagy a legjobb. Szia! – Mire feleszméltem, már ott sem volt a kicsi, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy inkább mérges legyek a gyerek helyzete miatt, vagy boldog, hogy a jövőben valószínűleg többet foglalkozhatok majd vele.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. január 6., vasárnap

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 20. fejezet


Huszadik fejezet – Véget ért az álom


- Valaki, könyörgöm, segítsen! – kiáltottam, amint beléptem a kórházba, az ölemben az eszméletét vesztett Markkal.
- Gyorsan, valaki! – hallottam egy nővér hangját, majd nemsokára egy hordágyra rakták a szerelmemet.
- Mi történt? – kérdezte egy magas, negyvenes férfi, aki reméltem, hogy valamilyen orvos volt.
- Elvágta az ereit – mutattam a kezére, miközben a saját kézfejem szörnyen remegett az idegességtől.
- Öngyilkossági kísérlet? – Olyan tárgyilagos volt a hangja, hogy legszívesebben felképeltem volna, de ez most nem az önérzetesség perce volt.
- Igen – feleltem végül.
- Máris ellátjuk, addig maga kérem, adja le a fiatal úr adatait a recepción! – mutatott egy pult felé.
- Rendben, de könyörgöm, vigyázzanak rá! – esdekeltem. Azt se tudtam, hol vagyok – még igazán szét se néztem a kórházban –, a nevét sem tudtam annak a férfinak, akinek a gondjára bíztam a szerelmemet. Ez volt életem eddigi legrosszabb napja, és továbbra is azt vártam, hogy Mark felébresszen, és boldogan a karjaiba zárjon az előző csodás esténk után.
- Ez csak természetes.
De ekkor ugrott a majom a vízbe: nem tudtam Mark adatait, a nevén és születési dátumán kívül semmit sem. Viszont mielőtt valaki észrevette volna a tétlenségemet, kirohantam a kocsiba, hátha találok ott valamit. Úgy tűnt, Isteni szerencsém volt – ami így volt fair a történtek után –, mivel megleltem Mark tárcáját, és benne az iratait is. A nyugalom látszatát erőltetve az arcomra, visszasiettem a kórházba, és rögtön odaadtam mindent, amit a recepciós kért.
- Te jó ég! – kapott a száját hirtelen a nő.
- Mi az? – ijedtem meg.
- Most nézem a rendszerben, milyen múltja van a betegnek. Amint megjelenik a doktor úr, máris közlöm vele, és ő majd megmondja a további teendőket.
- Értem. – Mást egyszerűen képtelen voltam mondani, mert nem láthatták rajtam, mennyire rettegtem a következményektől. Igazán most éreztem át, milyen súlyos dologba is keveredtem bele Mark által, de hogy ki akartam tartani mellette, abban töretlenül hittem.

- Á, itt van, fiatal úr! – jelent meg ismét az orvos, kábé negyedóra múlva, ami számomra egy fél élettel ért fel. – A barátja sebét elláttuk, most kap némi infúziót, de egyébként kutya baja.
- Ó, hála az égnek! – Két mázsás súly esett le a szívemről. – Örök hálám, Doktor úr!
- Ez igazán semmiség.
- Doktor úr! – hívta oda magához a recepciós, de persze én is odamentem, mivel szörnyen fontos volt, mit fog mondani Mark múltjával kapcsolatosan. – Kérem, nézze meg a betegről miket találtam!
- Ó! – Először csak ennyit reagált, majd a szemöldökét ráncolva próbálta eldönteni, mit is kéne tennie. – Azon gondolkodok, át tudjuk-e már ma szállítani arra a pszichiátriára, ahol eddig kezelték: mert itt nem maradhat, ezek fényében semmiképp sem.
- Tessék? – Eddig tartott a pókerarcom, tovább nem bírtam türtőztetni magamat, és remegő kézzel, tikkelő szemmel néztem válaszra várva a doktort.
- Sajnálom, de ez már nem az én fenségterületem. Ezt a férfit sürgősen látnia kell annak az orvosnak, aki kiskora óta kezeli. Ez nem játék; de maga ezt biztosan jól tudja, ha közelről ismeri. Vagy nem közeli hozzátartozója? – ráncolta a homlokát, amivel még idegesebbé tett.
- Uram, én vagyok az egyedüli hozzátartozója – feleltem búskomoran.
- Ó! – ismét ennyit mondott, de ebből most a szánakozás is kicsengett. – Ez esetben szerzek egy mentőautót, ami átszállítja a másik kórházba, ha a kezelőorvosának is megfelel, és ön pedig követheti őket kocsival.
- Rendben.
- Most pedig kérem, szerezze meg nekem az illetékes számát! – nézett a recepciósra.
- Máris.
Tényleg nem tellett többe tíz percnél, és már magát a telefonbeszélgetést is lezavarták, aminek valóban az lett a vége, hogy Markot kitolták egy mentőkocsiba, én pedig csak épphogy hinteni tudtam egy búcsúpuszit a homlokára, mielőtt elvitték előlem. Bár ő ebből nem sokat észlelhetett, mivel továbbra sem volt magánál. Én próbáltam rávenni a doktort, hogy hadd utazzak a mentőautóban – mivel féltem, hogy megijed a párom, ha felkel, és nem talál ott –, azonban ebbe nem ment bele az orvos, Mark érdeke miatt. De ki volt ő, hogy Mark érdekéről bármit is tudott volna? Senki! Csakis én tudhattam, mire van annak a törékeny fiúnak szüksége, és erre elvették tőlem. Talán igaza volt a szerelmemnek: az orvosok szét akartak minket választani. De én nem hagytam! Semmi áron nem vehették el őt tőlem!


Két óra hosszán át követtem a mentőautót, de ez a két óra két élet súlyaként zuhant a lelkemre. Össze-vissza zakatoltak a gondolatok a fejemben, és kész csoda volt, hogy nem okoztam semmilyen balesetet ilyen állapotban. Halálosan rettegtem attól, hogy örökre elveszik tőlem Markot, azt, aki miatt elkezdtem élni. Mark Tuan nélkül én már tényleg nem tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Senkinek nem volt joga megfosztani minket egymástól. Ha őt akarták, akkor velem is számolniuk kellett most már.
Hirtelen a korábbinál is nagyobb görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a szülővárosomba értünk. Igazán ekkor realizáltam, hogy véget ért az az álom, amit Markkal álmodtam. Ismét a valóság birodalmába léptünk, ami már közel sem volt olyan kecsegtető, mint az elrablásom utáni napokban. Csak másfél hónap telt el, de most ez a másfél hónap volt a mindenem, amihez foggal körömmel ragaszkodtam, és tudtam, hogy az orvosokkal és a családommal is szembe kell mennem, de még akár a rendőrséggel is.

Mikor beparkolt a kórház előtt a mentőautó, én is leraktam mellé Mark kocsiját, majd kipattanva belőle, már ott is voltam a mentősök mellett, így amikor kitolták a szerelmem ágyát, én lehettem az első, akit megpillantott.
- Jinyoung, hát itt vagy? – ragadta meg a karomat a remegő kézével.
- Hát persze, hogy itt vagyok – nyugtatgattam.
- Semmit nem mondtak az úton, bárhogy kérdeztem őket. Azt hittem… Azt hittem, többé nem látlak – kezdett el keservesen zokogni, amivel féltem, csak még inkább ront a helyzetünkön. – Jinyoung, könyörgök, ne hagyd, hogy bezárjanak!


- Nem hagyom, semmi pénzért sem! – jelentettem ki a lehető legkomolyabban, majd továbbra is fogtam a kezét, ahogy betolták az épületbe, ahol fel kellett mennünk a harmadik emeletre. Legszívesebben én is vad zokogásban törtem volna ki, de nem láthatták, hogy mindketten mennyire meg voltunk törve: még ha Mark nem is tudta úgy megjátszani magát, én kénytelen voltam rá.
- Talán jobb lett volna, ha tényleg meghalok, mert ha arra kényszerítenek, hogy nélküled éljek, annál nagyobb Poklot el sem tudnék képzelni – suttogta, miközben próbálta visszafojtani a sírását, mivel biztosan sejtette ő is, hogy az semmi jóhoz nem vezetne.
- Ó, hát meg is jöttek! – fogadott minket meglepetten egy doktor, nemsokkal azután, hogy kiléptünk a liftből.
- Meg – felelte a mentőorvos.
- Problémamentes volt az út?
- Igen.
- És maga ki, ha szabad kérdeznem? – nézett végig rajtam, majd mintha a felismerés szikráját láttam volna a tekintetében. – Tudja, mit, hagyjuk, az az első, hogy Markot megvizsgáljam. Kérem, addig foglaljon itt helyet, és ha lehet, ne menjen sehova, és ne beszéljen senkivel!
- Rendben – mentem bele, hisz úgy tűnt, ezen a napon ez volt a módi: hogy szó szerint kispadra ültettek az orvosok.
Ekkor viszont nem csak negyedórát kellett várnom, hanem legalább másfelet, mire nagy kegyesen visszaérkezett az orvos. Én már le-fel mászkáltam, és a férfi mosdóban hideg vízzel próbáltam hűteni a lángoló arcomat, de mind hiába, mintha belülről tüzeltem volna. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, hogy ez a tűz emésszen fel, és legyen vége ennek a szörnyű rémálomnak. De tűzhalál helyet Mark orvosának felbukkanása hozta el számomra a megváltást, én pedig rohantam hozzá, amint megjelent a folyosón.
- Uram, valami baj van, azért jött ilyen soká? – gondoltam azonnal a legrosszabbra.
- Azért jöttem később, mert felhívtam a rendőrséget – mindezt úgy mondta, mintha nekem tenne szívességet, amitől hatalmas nagy vágyat éreztem, hogy jól felképeljem.
- Miét tett ilyet? – Alig tudtam kipréselni magamból ezt a három szót.
- Mert felismertem, hogy kicsoda maga – volt továbbra is tárgyilagos.
- Ez nem válasz a kérdésemre – sziszegtem a fogaim között.
- Uram, önnel van tele a híradó és rengeteg újság is, így azonnal összeraktam a képet, hogy elrabolta magát, amit a beteg is megerősített. Jól ismerem Markot, mindig is féltem, hogy egyszer valami hasonlóhoz fog vezetni a magánya, főleg, miután a szülei meghaltak, és ő nem volt hajlandó többé vizsgálatokra jönni. Azt mondta, nem bántotta magát, igaz ez? – Nyúlt féltően a vállamhoz, amit azonnal elhúztam.
- Még hogy bántott-e? – Legszívesebben neki estem volna ennek a félnótásnak. – Mark szeret engem, és én is őt – vallottam be, bár semmi köze nem volt hozzá, ahogy senkinek sem a családomon kívül.
- De akkor is, elzárta önt hetekre az egész világtól.
- Ebben miért olyan biztos?
- Mark mindent elmondott. Tudja, hogy ismerem minden egyes apró mimikáját, így kiszúrtam volna, ha hazudik, ezért őszinte volt. De lehet, egyes dolgokat, amiket ő nem szánt bántásnak, maga akként élt meg.
- De ha tényleg így kikérdezte, akkor azt is tudja, hogy önszántamból maradtam ott. – Az utolsó mondatára direkt nem reagáltam, mivel lelkileg valóban bántott Mark, nem is egyszer, de én mindezt a betegségének tudtam be.
- Igen, mármint ő ezt állította.
- Mert így is van – emeltem fel a hangomat, hogy nyomatékosítsam a dolgot.
- Rendben, viszont nem mehetünk el az a tény mellett, hogy neki orvosi kezelésre lett volna szüksége, ehelyett felhagyott a gyógyszereinek a szedésével, és elrabolta magát. – Képtelen volt nem orvosi szemmel nézni a dolgokat.
- De az elrablásról rajtunk kívül senkinek sem kell tudnia, igaz? – néztem rá gyilkos tekintettel. Jelen pillanatban úgy éreztem, engem kellett volna begyógyszerezni és leszíjazni, mert bele se mertem gondolni, mit lettem volna képes megtenni azért, hogy Markot ne szakítsák el tőlem.
- Az ön döntése, mit és hogyan ad elő a rendőrségnek. – Végre valami olyat mondott, amivel egy hangyányit megnyugtatott.
- Van esély rá, hogy megmentsük a börtöntől? – Ez volt a legfontosabb dolog, amit jelen pillanatban tudnom kellett.
- Igen, úgy hiszem, van. Hiszen mentális beteg, és ha ön a lehető legszebb tálalásban adja elő azt, ami történt, akkor pszichiátriai kezeléssel kivághatja a dologból. – Mark is pontosan ezt mondta nekem korábban.
- Értem, akkor ezt fogom tenni.
- Ez az ön döntése. De, Uram, ha el akarja engedni, akkor most tegye! Beadagoljuk a gyógyszerét, hetekre bent tartjuk, és ha minden hol megy, akkor új életet kezdhet Mark.
- Ha minden jól megy? – akadtam fenn ezen a pár szón.
- Semmit sem tudhatunk biztosra. Képtelenség előre megjósolni, hogyan fog az ön elvesztésére reagálni.
- De hát nem kell elveszítenie. Bejárok ezek után is hozzá.
- Attól félek, azzal többet ártana neki, mint amennyit segítene. Maga egy függőség számára, és ha nem állítjuk le azonnal, akkor örökre a fejében fog maradni. A gyógyszerek elnyomják a hangokat, de az érzéseit, a ragaszkodását maga felé, nem tudják. Nincs az a gyógyszer, ami kitörölje magát ennek a fiúnak a szívéből – ezt abból a másfél órás beszélgetésből is meg tudom mondani, amit most váltottam vele. Csak az idő segíthet rajta, de teljesen még az sem lesz képes begyógyítani azt a sebet, amit a maga iránti űr fog hagyni.
- Nem kell semmit begyógyítani. Én kitartok mellette.
- Uram, értse meg, ő nem egy játékbaba, akire ráunhat; még csak nem is házi kedvenc. Ő egy hús vér ember, akit az érző szíve terelt a rossz irányba. Maga megtette, amit tudott, innentől átveszem.
- De én egy életen át segíteni akarom, nem pedig eldobni miután ráuntam. Nélküle én nem élnék, a halál kapujából hozott vissza, most én jövök. – Nem akartam elhinni, hogy egy olyan férfinak kellett mindezt bizonygatnom, aki majdhogynem reménytelen véleménnyel volt a szerelmemről.
- Nem vállalhat egy ilyen terhet a nyakába csupán szánalomból és hálából. Főleg, hogy maga egy szörnyen fiatal, virágzó karrier elején álló férfi, akinek családja és gyermekei lesznek egy napon. Maga sem gondolja komolyan, hogy majd a családjával látogatják Markot, aki ennek majd nagyban örül, amikor ön a mindene.


- Maga nem érti, hogy én miről beszélek: nem hálából és szánalomból csinálnám ezt. Az elején tényleg azért maradtam ott vele, de ezen már rég túl vagyunk. Én szeretem ezt a férfit, és nem csak barátilag, hanem szerelemmel. Szörnyen megszerettem az elmúlt hetek alatt, és már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Abban sem vagyok biztos többé, hogy neki van nagyobb szüksége rám, mintsem fordítva. Én szeretem… szeretem… Én szeretem őt. És nem állhat sem ön, se a média, se a rendőrség az utunkba. Ha kell, feladom a karrieremet, vagy titokban élek vele, de minket nincs az az ember, aki szétválaszthat. Ő az enyém, én pedig az övé. – Lihegtem, ahogy a mondandóm végére értem, mert olyan lendülettel és beleéléssel beszéltem, hogy levegőt is alig vettem. Ez a férfi volt a mindenem, és erről az orvosának is tudnia kellett. Egyszerre éreztem dühöt, felindultságot és végtelen védelmező kényszert: csak rám számíthatott Mark, és én mindent meg akartam tenni érte ezután is.
- Értem, hát ez így mindjárt más – meredt maga elé. – Ezt még át kell gondolnom. Tudja, engem tart az orvosi titoktartás, de ha ön tényleg azt mondja, hogy ugyanolyan fontos lett magának Mark, mint fordítva, és itt lesz vele, mert már a párja, akkor talán nagyobb javulást érhetünk el nála, mint eddig valaha.
- Köszönöm, Doktor úr! – ragadtam meg a kezét fellélegezve. – Köszönöm! Higgye el, én vagyok Mark javulásának a kulcsa, én még a hangokat is el tudtam nyomni; legalábbis az esetek döntő többségében.
- A beteg is ezt mondta. Rendben van, akkor legyen így. Mármint én támogatom a dolgot, és bár lehet, életem hibáját követem el, de most kap negyedórát vele, hogy átbeszéljék, mit fognak mondani a rendőrségnek, hogy ne legyen eltérés.
- Szótlan vagyok, Doktor úr! Mark nem is hitte volna, hogy ilyesmit fog tenni – bukott ki belőlem az igazság.
- Ezt valahogy sejtettem, hiszen Mark pici kora óta úgy tekint rám, mint egy ártó személyre. Pedig higgye el, én megszerettem ezt a fiút, mivel előttem nőtt fel, és újra és újra összetört a szívem, amikor visszakerült ide, főleg látva, a szülei is mennyit szenvedtek emiatt. Maga is fog, ha tényleg ezt az utat választja.
- Tudom, de még így is őt választom – voltam sziklaszilárdabb ebben a kijelentésemben, mint valaha.
- Akkor hálás lehet a sorsnak, Mark, hogy az a baleset összehozta magukat.
- Hát még én milyen hálás vagyok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2018. december 28., péntek

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 19. fejezet


Tizenkilencedik fejezet – Még rengetegszer



Mire felkeltem, a Nap sugarai már elárasztották a szobát, amiben egyedül ébredeztem. Magamra kapva a tegnapi alsómat, néztem körül a házban a páromat keresve, de Mark sehol sem volt, nekem pedig egy szokatlan, éles fájdalom hasított a fenekembe. Ilyesmihez nem voltam hozzászokva, de a jövőben reméltem, hogy több ehhez hasonló keserédes fájdalmat kell majd elviselnem.
Hasznossá téve magamat, beindítottam egy mosást, mert az előző csodás esténk bizonyítékait el akartam tüntetni; majd én is befeküdtem a kádba. Kábán, csukott szemmel élveztem a langyos vizet, mígnem meghallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, ezért gyorsan megtörölköztem, és magamra kaptam a fürdőbe vitt tiszta ruhákat.
- Hát itt vagy! – bújtam Markhoz hátulról, aki az üvegajtó előtt állva kémlelt ki. Valami baja volt, ez lerítt róla, bárhogy elmosolyodott és libabőrös lett az érintésemtől.


- Bocsi, csak sétálni akartam egyet – mondta furcsa éllel a hangjában.
- Minden rendben? – kérdeztem rá óvatosan, majd elé álltam, hogy jól lássam az arcát, miközben beszélek vele.
- Hát persze, csodás volt a tegnap este. Remélem, nem bántad meg, és hogy jól vagy. – Fogta meg a kezemet.
- Kitűnően vagyok, Mark. Olyat pedig véletlenül se feltételezz, hogy megbántam. Téged viszont bánt valami, ez biztos. Mi a baj? – Próbáltam az arcát fürkészni, hátha elárul valamit, de nem sokra mentem vele.
- Tegnap, mikor kipakoltam a szatyorból, kiraktam a blokkot a pultra, de nem néztem meg. Ma reggel szemet szúrt, és az is, hogy ezt nem a boltban kaptad. Te feladtál egy levelet, Jinyoung? – Vette ki a zsebéből a papírfecnit, amit a kezembe nyomott.
- Igen, de kérlek, hadd magyarázzam meg!
- Felesleges: elárultál! – köpte a szavakat, és láttam rajta, ahogy megy fel benne a pumpa, ami miatt rögtön rettegni kezdtem.
- Mark – ragadtam meg a kezét, amit azonnal kihúzott a szorításomból.
- Megígérted, hogy itt maradsz, amíg tudsz, és majd szólsz, ha el szeretnél menni, ehelyett a hátam mögött küldtél el egy levelet. Kinek küldted? Mondd meg, kinek, és hogy mi volt benne! – ordított, amitől még inkább megijedtem. Ilyen szintű félelmet nem éreztem, amióta tisztáztuk, mi a baja.
- A családomnak írtam meg, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak értem. Hamis feladó címet adtam meg, és kértem őket, hogy ne keressenek, majd hazamegyek, ha eljön az ideje. Mert veled fogok hazamenni, kéz a kézben! Ígérem, hogy nem megyek el nélküled – próbáltam mosolyogni, de inkább látni sem szerettem volna, milyen fájdalmas képet vághattam.
- De el akarsz menni, míg én nem. Nem merek a két szomszéd településnél messzebbre menni. Én csak itt tudok létezni, máshol rögtön átvennék az uralmat felettem a hangok. Én csak itt és csak melletted érzek erőt magamban ahhoz, hogy éljek. Nem mehetek el, de téged sem tarthatlak itt. – Ismét olyan keservesen zokogott, mint amikor hetekkel ezelőtt kérte, hogy menjek el innen, és hagyjam egyedül.
- Mark, megoldjuk – mást hirtelen nem tudtam rá reagálni.
- Mondod ezt most, de egy nap nem kellek majd neked többé. Nem akarom megélni azt, amikor már csak teher leszek neked: valaki, akihez a kórházba kell járnod, és akinek bármikor rohama lehet. El fognak tőled választani! Nem érted, a hangok és az orvosok is közénk állnak majd! Csak itt nem választhatnak szét minket egymástól! – Remegett a sírástól, én pedig magamhoz húztam, olyan szorosan, hogy esélye se legyen ellökni.
- Nem hagyom, hogy az orvosok és a hangok elvegyenek tőlem. Le fogjuk győzni őket, és ha úgy érzed, még nem vagy képes elmenni innen, akkor maradunk. Van annyi pénzed, hogy még hónapokig eléljünk itt, igaz? – kérdeztem halkan.
- Van, de nem ez a lényeg. Ezt én csak átmeneti megoldásnak szántam, mikor idehoztalak. Eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki. Azt se tudom, mit hittem. Bárcsak el se hoztalak volna, Jinyoung! Sohasem szabadott volna. Te nem ide tartozol! Te nem az enyém vagy, és nem is lehetsz! – Kezdett el bokszolni a mellkasomba, ami miatt elengedtem. De igazából nem a valós ütései fájtak, hanem az a pofon, amit a szavaival okozott.
- Ezeket te sem gondolod komolyan – mondtam alig hallhatóan.
- Nem is gondolhatnám komolyabban. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.
- Nem! Megmondtam az elején, hogy nem teheted ezt velem: nem dobhatsz el, mint egy rongyot, miután magadba bolondítasz. Erre pont ezt teszed. Vonj vissza mindent, amit az elmúlt percekben mondtál! – emeltem most én fel a hangomat. – Mark, vond vissza őket!
- Nem! – ordított, mint a sakál, bennem pedig megállt az ütő. – Nem! Hagyjatok békén! – Tudtam, már nem nekem beszél. – Hagyjon végre mindenki békén! Én csak ismét a szüleimmel akarok lenni! Ő hadd menjen vissza a valós életébe, én pedig hadd haljak meg! Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok már semmit! Megkaptam azt, amit kértem tőle: hogy testileg és lelkileg az enyém legyen! Nekem adta magát, de én nem fogadhatom el; többé nem! Csak hadd haljak meg! – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elájult, én pedig remegve emeltem fel a kanapéra.
Pofozgattam magam, hátha felébredek. Arra vártam, hogy Mark a szeretkezésünk után felkeltsen, mert elbóbiskoltam kicsit, és azt súgja a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom volt: a mi szerelmünk igenis igazi, és örökké tart majd. Hogy juthattunk el a tökéletes tegnapi nap után ide? Én mindent… Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Ennél többre egyszerűen nem voltam képes. Ha ez nem volt elég, akkor tényleg igazam volt korábban: én kevés voltam Mark megmentéséhez. De már az ő halála egyenlő lett volna a sajátommal is. Mert ahogy egyszer megmentettük egymást, ugyanúgy magunkkal is ránthattuk a másikat a halálba.

Egy órája feküdt mozdulatlanul Mark, én pedig nem tudtam, hogy fel merjem-e kelteni vagy sem. Ahogy egy széken ülve kémleltem a házat, minden fontosabb emlékem visszatért azt elmúlt öt hétből, amit itt tölthettem vele. A kezdeti rettegésem és tagadásom, majd a menekülési próbálkozásom; a többszörös baleseteim; Mark odaadó ápolása; a piknikünk és utána, ahogy lemostam az arcáról a sminket; a vallomása; a rohamai; a rengeteg fotózásunk és filmnézésünk; a közös főzések, vásárlások és zenehallgatások; az első csókunk; az óvatos érintéseink és elkapott pillantásaink; valamint a tökéletes táncos randik és szeretkezésünk. Én ezeket semmi pénzért nem adtam volna oda, a jókat és a rosszakat egyaránt, hiszen így volt meg az egyensúly: minden jóban volt valami rossz, és a szememben ennek a kapcsolatnak a rosszabb részei eltörpültek a jók mellett.

- Fenn vagy? – kérdeztem halkan, amikor mozogni láttam a szemét.
- Igen – felelte monoton hangon.
- Kérsz valamit?
- Nem.
- Egy szavas mondatoknál hosszabbak is el fogják ma hagyni a szádat?
- Szeretném átgondolni a dolgokat. Kérlek, ma ne szólj hozzám!
- Ó, értem. – Szörnyen fájt, hogy erre kért, de Mark más volt, így nem vitatkozhattam.
- Sajnálok mindent.
- Ne! Csak ezt ne! Többet ne kérj bocsánatot! – Emeltem fel a mutatóujjamat, de ő nem reagált rá semmit, ami majdnem annyira fájt, mint az előző rohama.

Aznap tényleg nem szóltunk egymáshoz. Én halkan tettem-vettem, majd sétálgattam a környéken, de amikor a közelében voltam, mindig követtem a tekintetét, nehogy azon kapjam, hogy árnyalakokat fürkész, valakiket, akik nem is voltak ott, csak az elméjének a kivetülései voltak. Mert már ismertem ezt a tekintetet, túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam. Azonban erre szerencsére nem volt példa.
- Lehetne, hogy ma külön szobában aludjunk? – ez volt az első és utolsó, amit Mark aznap még mondott nekem.
Végül belementem, amire kért, bár összetörte vele a szívemet.

Furcsa volt ismét a korábbi szobámban aludni, pedig nemrég költöztem csak át Markhoz, de már úgy éreztem, hogy ott volt a helyem mellette. Nem is aludtam jól nélküle, egyszer pedig sikításra keltem, és tudtam, hogy ő az, mert ismét harcol a hangokkal. Rögtön a szobájába rohantam, ami üres volt, majd egy, a korábbinál is hangosabb ordítás jött tőle, de ezáltal legalább be tudtam azonosítani, hogy a fürdőben volt, aminek azonban az ajtaját bezárta.
- Mark, könyörgöm, nyisd ki! – kiáltottam, miközben kézzel-lábbal próbáltam betörni az ajtót, de hiába. – Mark! Mark! – torkom szakadtából üvöltöttem, de nem válaszolt. – Szerelmem, nyisd ki! Itt vagyok neked, csak engedj be!


Nagyjából a huszadik rúgásom által, amikor már lassan kezdtem feladni a reményt, végre sikerült betörnöm azt az istenverte ajtót, és a látvány során, ami fogadott, majdnem eszméletemet vesztettem: Mark elvágott erekkel, vérben fürödve feküdt a padlón, és alig volt magánál.
Szerencsére az adrenalin helyettem is dolgozott, így rögtön a gyógyszeres fiókot nyitottam ki, mert tudtam, hogy ott van fásli, ráadásul nem is egy. Kettőt kikapva, azonnal a szerelmem csuklója köré kötöttem azokat, mielőtt túl sok vért veszített volna.
- Engedj el, Jinyoung! Hadd menjek a szüleimhez! – suttogta.
- Fogsz, de még nem most, nem, amíg én élek! Engem te nem hagysz itt, Mark Tuan! – És már kaptam is fel az ölembe, hogy vigyem a kocsiba, ahol magam mellé ültettem. – Merre van a legközelebbi kórház? Mark, felelj! – pofozgattam finoman az arcát. – Legalább azt mondd meg, hogy melyik irányba menjek.
- Arra! – mutatott jobbra, én pedig már indítottam is a kocsit, és olyan gyorsan száguldottam, mint még életemben soha.
- Az Istenit, most kicseszettül jól jött volna egy telefon! – fújtattam dühösen.
- Nem akarom, hogy ismét megments! – motyogott az orra alatt, de én szerencsére megértettem.
- Márpedig engem most rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz, Mark! Én sem akartam idejönni, de mégsem volt választásom, mert idehoztál. Te nem akartál innen elmenni, hát most neked nem lesz választásod, mert elviszlek. És ahogy az én életem jobbra fordult az elrablásom által, úgy a tied is jobbra fog, most, hogy én rabollak el.
- Jinyoung, én veszett ügy vagyok!
- A fenét vagy az! Addig senki sem veszett ügy, amíg legalább egy személy harcol érte.
- Értem csak egy bolond harcolna.
- Én pont, akkor lennék bolond, ha nem harcolnék érted, Mark.
- És mi van, ha nem akarom, hogy harcolj?
- Majd én akarom kettőnk helyett is!
- Tényleg nem adsz fel? – könnyezett, és reméltem, nem azért, mert annyira fájt a keze.
- Mit tegyek, hogy igazán elhidd végre: a mindenem lettél, Mark! Én nem akarok nélküled élni, és már nem is tudok. Aludni sem tudtam rendesen az éjjel, mert nem feküdtél mellettem. Nem kell ez az istenverte dolog, amit életnek hívnak, ha azt nem oszthatom meg veled! Úgyhogy ne merj nekem meghalni, mert esküszöm, követlek a halálba! – Sírtam, remegtem, alig kaptam levegőt, de a kocsi száguldott, és azt se tudtam, épp merre megyünk.
- Akkor küzdök, de már nem bírok sokáig ébren maradni. A kisbolt után kábé húsz perc múlva lesz egy kórház. Nem fogod eltéveszteni, mert több tábla is jelzi, hol van. De én most fáradt vagyok, szörnyen fáradt – mondta, és abban a pillanatban le is csukódtak a szemei, én pedig életem leggyorsabb vezetését produkáltam azért, hogy az a gyönyörű szempár még rengetegszer kinyíljon, és felvirágoztassa a napjaimat.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)