Egy múló pillanat töredéke - „Pokolba a jó pasikkal!” fanfiction

(A történet a regény cselekménye előtt játszódik.)

Gergő:

Épp nagypapámtól tartottam kifelé. Nemrég kaptam a hívást, hogy kitisztult az elméje, és szeretne velem beszélni. Természetesen a délutáni csúcsforgalom alatt történt mindez, így fél órámba telt odaérni, így már csak tíz percem jutott Vele lenni – nemcsak a testével, hanem a lelkével és az elméjével is. Az a tíz perc viszont csodás volt, aztán egy múló pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy a boldogság helyét a lehető legnagyobb fájdalom vegye át a szívemben. Az a legrosszabb az Alzheimer-kórban, és ezekben a múló percekben, amikor a betegek ismét önmaguk, hogy sohasem lehet tudni, mikor érnek véget, és hogy melyik lesz az utolsó. Ahogy ezen a találkán is ismét eltűnt a nagypapám, én szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, majd a könnyeimet visszatartva elbúcsúztam tőle, és reméltem, hogy ez nem a végső búcsúnk volt. Rettegtem, hogy mi lesz akkor, ha már tényleg csak a teste marad számomra. Kevés kegyetlenebb dolgot tudtam elképzelni a sorstól, minthogy végig kellett néznie valakinek, ahogy a szerettéből a lélek, a virtus és minden emlék, mely azzá tette, aki volt, fokozatosan kiveszett. A szüleim halála után az volt életem legszörnyűbb napja, amikor be kellett látnom, hogy azt a férfit, aki magához vett, miután árva lettem, és szeretetben, önelfogadást tanítva nevelt, be kellett adnom egy otthonba. Ez volt mindkettőnk számára a leghumánosabb döntés, mégis úgy éreztem, hogy elbuktam: nem voltam képes visszaadni neki azt, amit tőle kaptam. Pedig megérdemelte volna, sőt annál jóval többet is. Biztos voltam benne, hogy az ebből fakadó bűntudatommal életem végéig együtt kell majd élnem. Elmehettem akár a világ túlvégére is, de a lelkiismeretem mindenhol velem maradt volna.
   Elhagyva az otthont, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egy ideje egyedülálló voltam, így a párom védőölelésében sem lelhettem már menedékre. Aztán eszembe jutott, hogy elígérkeztem a legjobb barátomékhoz vacsorára. A gyomrom el is kezdett korogni, ahogy Hunor isteni főztjére gondoltam. Bárcsak nekem is lett volna egy hozzá hasonló öcsém, vagy egy olyan bátyám, mint Koppány! Ha nem is szánt nekem a sors testvéreket, és a szüleimet is idő előtt ragadta el tőlem, legalább Hunort, Koppányt és az édesanyjukat megkaptam pótcsaládként. Ez is több volt, mint a semmi. Sőt, olykor úgy éreztem, több is volt, mint amit megérdemeltem. Főleg azóta, hogy elkezdtem vonzódni Hunorhoz. Eleinte csak imponált, hogy látványosan odáig volt értem, de aztán eljött egy pont, amikor már nem voltam benne biztos, melyikünk is rajongott jobban a másikért. Egyre gyakrabban akartam vele beszélgetni; egyre többet enni az isteni étkeiből; minél hosszabban csodálni a smaragdokat megszégyenítő szemét, és csak egyszerűen a közelében lenni. Talán az vonzott benne a legjobban, hogy nem is sejtette, mennyire csodálatraméltó tudott lenni más szemében. Mert az enyémben igenis az volt.
    Ekkor is, mintha megérezte volna, mire volt a legnagyobb szükségem, hiszen a kedvenceimet, lasagnát és amerikai sajttortát készített. Míg Koppány jóízűen falatozott, addig Hunor szokásához híven némi vitába keveredett az édesanyjukkal a jövőjét illetőleg, én pedig megfeledkezve magamról, áhítattal bámultam őt. Közben arról ábrándoztam, hogy a párjaként ülök ugyanennél az asztalnál, ugyanezekkel az emberekkel. Ez aztán tényleg túl sok lett volna a jóból, mégis egy múló pillanat töredékére elképzeltem, hogy azok és úgy szerettek, ahogy arra a leginkább vágytam. Ezen mámoros állapotomból az szakított ki, hogy Koppány gyilkos tekintettel nézett rám: mintha egy vadorzó lettem volna, aki az öccsét nézte ki magának legújabb prédaként. Akkor ott tudatosult bennem: én sohasem lehettem Hunor párja. Mert akkor még azt is elveszíthettem volna, amim éppen volt. Azzal a köztes megoldással kellett beérnem, hogy tiszteletbeli tagja voltam ennek a családnak, de végérvényesen nem köthettem magam hozzájuk.
    De akkor kihez köthettem? Nagyapához, akitől lehet, pont ezen a napon búcsúztam el végérvényesen? Egy olyan országhoz, ahol kevesebbet értem, mert a saját nememhez vonzódtam? Egy munkához, mely jól fizetett, csakhogy nem volt senkim, akivel megoszthattam a javaimat?
   Ekkor ismét eljutottam oda, ahova már jó párszor az utóbbi egy évben: számomra Magyarországon nem sok babér termett. 

UI.: IDE kattintva elolvashatjátok, hogy nagyjából hat és fél évvel ezelőtt milyen könyvajánlót írtam Rácz-Stefán Tibor első két regényéről.

Miért írok már olyan keveset?

    Kedves Olvasóim!

    Úgy éreztem, itt az ideje egy kis életjelet adni magamról. Ahhoz képest, egykor mennyire ontottam magamból a történeteket – főként 2017 és 2021 között –, az utóbbi időben nagyon megcsappant az ihletforrásom. Az elmúlt másfél évben mindösszesen három one shotot sikerült írnom. Sokszor érzem magamban a késztetést, hogy össze kéne hozni valamit, de bevallom, nincs ihletem, és erőltetni meg nem akarom a dolgot (abból sok jó úgysem sülne ki). Ami érzések, fájdalmak, mondanivalók bennem voltak korábban, azokat nagyjából mind kiadtam magamból a már kész történeteimben. Ha a one/two shotokat és a fiatalkori regénypróbálkozásaimat nem számítjuk bele, akkor is tizenegy hosszú befejezett történetem van. Nem maradt egy sem, amit félkészen hagytam volna (még ha szegény Oda... megírása 5,5 évnél is többet ölelt fel). Néha, amikor az időm engedi, egy-egy írásomat újraolvasom, kicsit csiszolgatom, komolyabb módosítások nélkül. A napokban például rávettem magam, hogy sok-sok év után újraolvassam a legelső és egyben leghosszabb fanfictionömet, a Piton és a lányt. Azért is szeretem korábbi írásaimat visszaolvasni, mert általuk visszarepülök azokba az időkbe, amikor írtam őket. Most is úgy éreztem, mintha kicsit újra 15-18 éves lennék, és érdekes volt felnőtten végigkövetnem, hogyan fejlődtem annak idején a történet írása során. Bár mi tagadás, nehéz volt megállnom, hogy ne írjam túlságosan át, de ha nagyon belenyúltam volna, akkor ez a fici nem lenne többé a lenyomata a tinédzserkori énemnek. Amit viszont fontosnak láttam, hogy a betűtípust megváltoztassam, így most már egységesebb lett a blogra feltöltött történeteimnek az összképe. Ha az időm és a kedvem is úgy hozza, akkor majd egy újabb történetemet is átolvasom még idén, hogy legalább ilyen szinten aktívan foglalkozzam a bloggal, és az írást se engedjem teljesen el.
    Egyébként részben az egyetemi teendőim azok, amik miatt még inkább nem ülök le írni. Hiszen már harmadjára kapok alapképzéses kurzust mint oktató, aminek nagyon örülök, de elég sok energiámat elveszi az órákra való felkészülés. Emellett pedig a saját kutatásom is nagyon időigényes. Persze imádok a választott témámmal foglalkozni, és jól is haladok vele (a PhD-képzés második évének a végén lévő komplex vizsgára már sikerült egy 102 oldalas bemutató szöveget írnom), de részben ez az, ami a kreatív íráshoz is szükséges ihletemet elveszi. Most viszont tényleg a disszertációm az, ami a legfontosabb, és hogy minél több helyen adjak elő, és egyre több publikálásom legyen. Mindezek ellenére nem szeretném bezárni a blogot, hiszen bármikor kedvem támadhat egy új történethez – még ha nem is hosszúhoz –, amit szívesen megosztanék veletek; valamint a régi írásaim miatt is fenn akarom tartani, hiszen napi szinten vannak itt olvasok. Rendszeresen szoktam figyelni, hogy melyik nap melyik történetemet/történeteimet olvassa végig valaki, és bevallom, szörnyen jól esik, amikor évekkel ezelőtt befejezett írásaimhoz is még mindig van, aki idetéved. Persze az még jobb lenne, ha kommenteket is hagyna egy-két személy maga után, de már a megnyitások is mutatják számomra, hogy érdemes volt minden eddigi ficimet befejeznem.
    Tehát annyit tudok ígérni a blog jövőjét tekintve, hogy letörölni egy történetemet sem fogom, és idővel talán egy-két újabb írással is jelentkezem. Köszönöm mindenkinek, aki itt van még mindig velem, valamint a közel 230ezer oldalmegnyitást is. Ez egy hihetetlenül magas szám, még úgy is, hogy 2011. december 31. óta üzemel a blog.

A kép forrása: https://wallpapersafari.com/w/AcG4PV