Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 8. fejezet (VÉGE)

Nyolcadik fejezet – Végtelenül üres

Youngjae:

Az egyik éjjel istentelen nagy csörömpölésre keltem, így azonnal a hang forrása felé rohantam. A látvány nem lepett meg: a részeg apámat találtam összeesve a konyhában, majd nagy nehezen felállítottam és a kanapéra ültettem, én pedig mellé huppantam le. Nem mertem megszólalni, helyette vártam, hogy ő kezdeményezzen. Egy idő után azonban féltem, hogy előbb alszik el, minthogy beszélne, de pont, amikor már ráuntam a várakozásra, és vissza akartam feküdni, megragadta a kezemet.

- Végérvényesen is egy undorító féreg vagyok.

- Dehogy vagy az, apa – győzködtem, de az arcmimikái elárulták, hogy itt többről volt szó, mint az alapvető önutálata.

- Összefeküdtem egy pasival, sok év után először. – A válasza meglepett, de akaratlanul is azonnal reménykedni kezdtem, hogy ez jó jel lehetett a megenyhülése szempontjából. Hisz csak elgondolkodott azon – még ha futólag is –, hogy ez nem volt akkora bűn, hiszen másként miként kötött volna ki egy férfi ágyában.

- De ettől még nem vagy undorító – hívtam fel rá a figyelmét, és bizakodó mosolyomat próbáltam leplezni.

- Youngjae, az a fiú nem sokkal lehetett idősebb nálad. Az apja lehettem volna, de nem érdekelt. Ahogy levetkőzve várt a motel szobában, nem tudtam türtőztetni a vágyaimat, és azonnal átadtam magam a kéjnek, aztán ahogy pihegve feküdt alattam, és végre jobban megfigyeltem az arcát, feltűnt, hogy még csak egy kölyök. Megrontottam! Ez már mindenen túltesz, Youngjae. Most már végérvényesen is egy féreg vagyok, aki nem érdemel bűnbocsánatot. – Hirtelen kezével elkezdett az előtte lévő asztalba bokszolni, miközben vadul remegett.

Tény és való, felkavaró volt apámat egy ilyen aktusban elképzelni, hiszen én semmiképp sem lettem volna képes egy vele egykorú személlyel összefeküdni – bár én még Jaebummal is csak némi időhúzás után mertem ezt megtenni. Hittem, hogy nem apa volt a hibás, hanem az a fiú, aki odadobta magát neki. Ezt próbáltam vele is megértetni, de hiába.

- Felejts el mindent, amit korábban mondtam, és csak egy dolgot ígérj meg nekem! – Ahogy komolyan a szemembe nézett, rájöttem, nem is volt olyan részeg, mint azt elsőnek gondoltam.

- Mit?

- Hogy jobb ember leszel nálam, minden szempontból: nem csalod meg a párodat, elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy, és a gyermekedet is. Én szörnyű ember vagyok, és már esélyem sincs megváltozni. – Beletörődöm hozzáállása sokkal ijesztőbb volt, mint a korábbi dühe és utálata. Szörnyű előérzetem lett mindettől, de nem tudtam, milyen irányú, csak azt, hogy ennek borzasztó következménye lesz.

- Megígérem, apa, de akkor te is azt, hogy igenis próbálkozol!

- Sajnálom, de nem tehetem. Viszont megnyugodhatsz, most végre felfogtam, hogy nincs azzal baj, hogy két férfi szereti egymást, azzal már sokkal inkább, hogy az a fiú tudva a koromat, odacsalt. Nem akarom, hogy te is motel szobákban köss ki. Szeresd magad és Jaebumot is! Ha már Lisa-val nem megy. – Az utolsó mondatát hallva azt kívántam, bárcsak örülni tudtam volna annak, hogy sikerült a tervem! De képtelen voltam rá: a sikernek is több árnyalata volt, és ez túl sötét volt ahhoz, hogy valós örömmel párosuljon.

- Láttad rajtam, hogy nem szeretem?

- Ezt így nem mondanám. Mindig csillogott a szemed, amikor együtt voltatok, és egy ideig azt hittem, több is lehet ebből. De aztán beláttam, ezek a csillogó tekintetek közelébe sem érnek annak, ahogy Jaebumra nézel, és ahogy én néztem édesanyádra. De remélem, azért barátként vigyázni fog rád Lisa, ha már nekem nem áll módomban.

- Apa, ilyet ne mondj, hogyha már nem áll módodban, hiszen még nem is vagy öreg! – könyörögtem neki, mert egyre kétségbeesetté vált, miatta pedig én is. Ez a siker rosszabb volt, mint egy kudarc. Valamit valamiért, de én nem akartam apát ilyennek látni az én örömöm kárára, hiszen ez árnyékot vetett a boldogságomra.

- De a lelkem romlott, és ez rosszabb az öregedésnél.

Mást már nem mondott nekem, mielőtt visszakísértem a szobájába. De bárcsak hallgattam volna a szívemben tomboló űrre. Éreztem, sőt valahol mélyen tudtam, mire készült, mégis lefeküdtem. Bár nem sokat aludtam, inkább csak forgolódtam, és egyszer nagy szívdobogásra riadtam, pedig nem volt rémálmom. Végül a konyha felé indultam, hogy igyak egy kis vizet, amikor megláttam apát, ahogy az egyetlen öltönyében, a konyhaasztalon feküdt egy nagy vértócsában.

Talán csak egy perc telt el, amíg némaságban álltam, de előttem akkor nemcsak az ő élete, hanem a sajátom is lepergett. Még nem voltam kész elfogadni azt, amit már legbelül tudtam. Még akartam pár másodpercet, amíg legalább az egyik szülőm élt. Egy utolsó kapaszkodót, mielőtt végső atomjaira hullott szét mindaz, amit nagy nehezen felépítettünk az elmúlt hetekben; mindaz, aki voltam, és aki lehettem volna, ha anyával együtt boldogan nevelnek fel. Ez volt életem utolsó perce, amikor csak félig voltam árva, és nem teljesen. Tény, hogy apa nem volt a legjobb szülő, de nem is a legrosszabb, és én minden hibájával együtt szerettem, ahogy anya is őt.

- A-apa! – hagyta el végre kiszáradt a torkomat néhány halk hang. – Apa! – ez már hangosabb volt, bár tisztában voltam vele, akihez szólok, lélekben már rég eltávozott, mégis hozzábeszéltem. Mert beszélnem kellett, hogy ne őrüljek meg abban a minutumban. – Kijöttem egy kis vízért – nyúltam be a hűtőbe, majd ugyan remegve öntöttem magamnak egy pohárral, és leülve az asztalhoz, úgy beszéltem, mintha az élő, lélegző szülőmmel tettem volna. – Nem nagyon aludtam; nem mintha mostanság bármikor jól ment volna az alvás. Lisa mondta, hogy menjek el egy specialistához, de tudom, hogy nincs pénzünk ilyen plusz kiadásra. Pedig annyit dolgozol, apa. Sohasem mondtam el neked, de mindig is nagyra tartottam a munkabírásodat. Sok rosszat lehet rólad állítani, de azt nem, hogy nem vagy dolgos. – Itt már elködösödött a tekintetem, mégsem hagytam abba a locsogást, mert ez az egy kapaszkodóm maradt. – Bárcsak fele annyi mindent el tudnék viselni, mint te! Bárcsak jobb fiad lettem volna! Bár élne még anya! Bár jobb életünk lett volna! Bár… bár… - Nem ment tovább. Már nem. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – mélyből felszakadó sikításom mennydörgésként hasított a néma levegőbe, míg tüdőmből minden oxigént kipréseltem. Majd újra és újra megismételtem, mígnem teljesen elment a hangom.

Nem hagyhatott itt! Nem tehette ezt velem! Elegem volt ebből a helyből, az életemből, abból, hogy mindig reménykedtem benne, hogy jobb emberré válik, de ehelyett végleg eldobott magától. Azt hittem, csak idő kellett nekünk, hogy mindent helyrehozzunk. De ő úgy látszott, túl gyenge volt az én nagy reményeimhez. De talán végre az agyam és a szívem is elfogadta, hogy a világ sokkal romlottabb és elcseszettebb volt, mint ahogy én eddig látni akartam. Hirtelen, mintha minden szép emlékemet összezúzta volna a gyász és értetlenség visszataszító mámora, ami ellepte az elmémet, a szívemet és a lelkemet. Csakis egy hozzám hasonló bolond volt boldog egy olyan életben, amit kaptam. Csakis egy bolond tette azokat, amiket én. Csakis egy bolond eshetett bele a túl tökéletes Jaebumba. A mi életünknek sohasem szabadott volna közös vágányra kerülnie. De talán végre kiütköztek a különbözőségeink, melyek nem fértek meg egymás mellett. Mégis a lelkem egy része még mindig akarta az egészet: a szerelmet Jaebummal és a szeretetet a családjával. Míg egy másik részem utálta őket, amiért annyira boldogok és gazdagok voltak, míg nekem csak az alamizsnájuk jutott és immáron két halott szülő. Apám előbb anyám halálát idézte elő, most pedig a sajátját is. Egy gyilkos fia voltam, és féltem, egy nap én is valamilyen módon megölöm magam, vagy halálba taszítom Jaebumot. Ki tudta, milyen hajlamaim lehettek. Mert én már semmit sem tudtam, csak azt, hogy fel kellett hívnom Lisa-t, mert mást nem voltam képes.

Fogalmam sem volt, mit beszéltem vele, a következő tisztább emlékképem azt volt, hogy megjelent nálunk hajnalok hajnalán, majd a rendőrség és a mentő is követte. Kérdezgettek, miért tette ezt apa, talán talán rákja vagy más komoly betegsége volt. Én nem tudtam mit mondani, csak ültem ott, és néztem ki némán a fejemből, így végül Lisa magyarázta el nekik, hogy egyedül nevelt, miután anya meghalt, és hogy azóta sokat ivott és nem volt önmaga. A rendőrök örültek, hogy legalább ennyit megtudtak, és hogy Lisa még apám iratait is megtalálta. Bár azt ígérték, kicsit később visszajönnek, de én nem voltam benne biztos, hogy addigra már szóra lehet-e bírni. Mintha elnémult volna a világ körülöttem, és egy külső szemlélőként figyeltem, ahogy az a sok ember elhagyta a házat, és a Nap egyre vadabb szikrázásba kezdett, miközben Lisa simogatta a hátamat. Majd Jaebum is megjelent, de Lisa elküldte: rávette, hogy az lesz a legjobb, ha kicsit békén hagy. Ő is ezt tette, de olykor-olykor azért kérte, hogy mondjak valamit, akármit. De én üres voltam… Végtelenül üres.

Jaebum:

Youngaje e-mailje előtt is ramaty állapotban voltam lelkileg, de miután megláttam Lisaval kézen fogva, szörnyen rettegtem. Korábban állította a párom – ha egyáltalán még akként tekinthettem rá –, hogy nem vonzódott a nőkhöz, mégis rettegtem, hogy egy napon a színlelt kapcsolatuk valóssá válik. Hiszen, ha valamit túl sokáig színlelt az ember, egy idő után fennállt a veszély, hogy azonosult a szerepével – és ők nagyon is jól játszották a szerepüket. Mielőtt ki nem szúrták, hogy arra járok, annyira kötetlenül és vidáman sétáltak kéz a kézben, mintha rajtuk kívül a világon nem létezett volna senki más. Én ezt nem adhattam meg Youngjae-nek, hisz se az apja, se az emberek nagy része nem úgy gondolkodott, hogy egy azonos nemű pár egyenértékű volt egy heteró párossal. Minél inkább peregtek a napok, annál jobban elhittem: Youngjae jobban járt, ha tényleg beleszeretett Lisa-ba. Hisz vele lehetett egy nyílt kapcsolata, és az apja sem bántotta volna érte – se testileg, se lelkileg.

A szobám melege volt az egyedüli mentsváram ezekben a lélekmegterhelő napokban. Az utcára már alig mertem kimenni, nehogy ismét beléjük fussak. A szüleimmel sem akartam kommunikálni, mivel ők túlságosan pozitívak voltak, és nem fogták fel, hogy a lelkesítésükkel csak megforgatják a szívemben a kést, amit csak Youngjae húzhatott ki onnan. Ahelyett viszont, hogy végre pozitív fejlemény lett volna, az egyik reggel arra keltem, hogy a szüleim némaságban, görnyedt háttal ültek a konyhaasztalnál, és láthatólag nem tudták, miként tálalják a rossz hírt.

Nem gondolkodtam, amint szembesültem a szerelmem apjának halálával, már ott is voltam a házuknál. De bárhogy csengettem, senki sem jött ki. Végül dörömbölni kezdtem, mert nem hagyhattam, hogy egy ilyen helyzetben egyedül legyen. Majd végül Lisa nyitott nekem ajtót. Egyszerre fájt a jelenlétet, és meg is nyugtatott, hogy volt valaki Youngjae mellett. Főleg azután volt érvényes az utóbbi, hogy beláttam, rám nem volt szükség. Lisa nem önzőségből akart elküldeni, hanem Youngjae védelme miatt: a szerelmem nem volt képes senkit se látni rajta kívül. Ahogy egy röpke pillanat erejéig a szél kicsit megfújta az ajtót, így tágasabbra nyitva azt, megpillantottam ahogy Youngjae üres tekintettel nézett a semmibe, és a szívemben lévő kés mélyebbre fúródott, mint eddig valaha. Így látni őt, minden rémálomnál szívszaggatóbb volt, és nem akartam még többet ártani neki, hiszen akkor fordult rossz irányba minden, amikor lebuktunk. Talán már így is utált, de nem tehettem még több vizet a tűzre. Annyit kértem távozás előtt Lisa-tól, hogy vigyázzon rá, és ő megesküdött, hogy le sem veszi róla a szemét.

Megtanultam a leckét: sohase higgyük, hogy már nem lehet rosszabb, mert az élet azt rendre meg tudta cáfolni. Rettegtem, a végső ütés az lesz a sorstól, hogy Youngjae nemhogy a párom, de a barátom sem lesz többé, mert szíve mélyéből megutált. De én csak még jobban szerettem: minden egyes éjszakával, amit nélküle kellett eltöltenem, jobban megbecsültem a korábbi együtt töltött perceket. Mellette szerettem volna aludni, másra sem vágytam éjjelenként. Nappal meg akartam látogatni, mert nekem ott volt az otthonom, ahol ő és anyáék voltak. A haza egy olyan szoba volt, amit a számomra legfontosabb személyek töltöttek be. Csak mellettük bíztam igazán önmagamban, mert az ő oldalukon voltam az, akinek lennem kellett. A fantazmagóriám, ami ezekben a hetekben átvette az uralmat az „igazi” Jaebum felett, egy olyan üzemanyag volt, ami rossz kocsiba lett töltve, és a kipufogó füstje egyre jobban mérgezett engem.

A temetésen nem mertem odamenni hozzá, de ahogy ő dermedten állt, és egy könnycseppet sem ejtett, az az én szememből csalt ki végtelen sok könnyet. Ismertem ezt a tekintetet: mintha az édesapja átadta volna neki a lelkében lévő kiüresedést. De én nem ezt a jövőt szántam a Napsugaramnak! Ő volt a boldogságbombám, aki a jég hátán is vidáman eléldegélt volna. Megtörve, sőt kiszipolyozva látni őt, fájdalmasabb volt mindennél, ami az eddigi életem során ért engem. Azt kívántam, bárcsak átvehettem volna a helyét, vagy legalább segíthettem volna neki. Viszont ő rám se nézett, de igazából másra sem, csak Lisa kezét szorítva tűrte a sok részvétnyilvánítót. A szüleim odamentek hozzá, én viszont nem mertem. Helyette odasúgtam anyáéknak, hogy majd egyedül megyek haza, és végül leültem az egyik lépcsőre.

A temetőben körülnézve, akaratlanul is elfogott a végességünk érzése. Hát ez lett volna mindennek a vége? Mintha a semmi földjére kerültem volna. A semmi már kiskoromtól kezdve összeforrt számomra a halállal, és ez az összefonódás azóta sem változott. Számtalan olyan forgolódással teli éjszakámra emlékeztem, amikor elfogott a rosszullét, mert felszínre tört az a félelmem, hogy a halálban nem várt ránk más, csak a semmi: azért küzdöttünk és tettünk meg mindent, amit csak tudtunk az életünk során, hogy utána az üresség ragadjon magával minket. Nem tudtuk, honnan jöttünk, így azt sem, merre tartottunk. Ez a bizonytalanság pedig mindig is kétségbeesést váltott ki belőlem. Bár akárhányszor ilyen borús gondolatok lepték el az elmémet, próbáltam azokat elhessegetni, és mindig arra jutottam, hogy meg kellett próbálnom úgy élni, hogyha tényleg a semmi várt odaát, legalább hagyjak magam után olyan dolgokat, amik miatt érdemes volt megszületnem. De vajon el tudtam ezt érni?

Hirtelen egy hideg kezet éreztem a hátamon, és megfordulva megpillantottam Youngjae-t, és az a tekintet, amivel rám nézett, megadta a válaszomat, és kihúzta a szívembe fúródott kést.

Youngjae:

Az élet egy hullámvasút volt: egyes napokat bár újra élhetem volna a végtelenségig, míg másokat örökre kitörölhettem volna az emlékeimből. Apám halála és temetése közötti másfél hétből csak annyi maradt meg, hogy Lisa hozzám költözött, és leste minden kívánságomat. Én pedig csak egy szót ismételgettem újra és újra: „Köszönöm”. Ettem, ittam, lélegeztem, tehát hivatalosan éltem, belülről mégis haldokoltam. De nem mertem átadni magamat a fájdalomnak, mert akárhányszor egy kicsit is engedtem a kísértésnek, rögtön elkezdtem neheztelni Jaebumra, és arra, hogy mi egymásba szerettünk, és hogy ő továbbra is egy tökéletes családban élt, míg számomra nem maradt más, csak egy üres ház, ahova részvét miatt költözött be ideiglenesen Lisa, aki nemcsak visszafizette nekem a több évnyi matekkorrepetálást, hanem igen sok kamattal is adózott mellé.

Nem tudtam figyelni rá, mit beszélt a pap a temetésen, aminek a részleteit is Lisa és a szülei intézték el. Én arra sem voltam képes, hogy tisztességes búcsút szervezzek apám utolsó útjára. De talán jobb is volt, hogy akkor és ott nem realizáltam, hány mű könnyet ejtettek olyan emberek, akik nem szerették. Hányan kívánták részvétüket, miközben magukban úgy gondolták, nem volt kár érte. Mennyi pénzt költöttek olyan virágokra, amiktől apám sugárba hányt volna. Amikor igazán magamhoz tértem, az már a hazafele lévő út volt, amikor is kértem Lisa-t, hogy induljon tovább, mert én elfelejtettem valamit.

Hirtelen minden rám zúdult: akkor és ott ismét visszatértek hozzám édesanyám halálának körülményei. Mintha valaki kegyesen visszaadta volna számorma az emlékeket, amik mégis kegyetlenül nyitották ki könnycsatornáimat, hogy oly sok év magamba fojtott könnyeit végre felszabadítsák bennem. Igazán csak egyszer sírtam anya halála óta, amikor apa meghalt, de azt is hamar leváltotta az apátia. De ez ekkor olyan volt, mint amikor egy hosszú aszály után végre nem csak egy rövid zápor jött, hanem nagy dörgéssel, villámlással és sötétséggel párosult, tomboló vihar. Ahogy a sziklaparton lévő temető végéhez értem, térdre estem, és néztem, a széltől miként viharzott lent a víztömeg. Én is hasonlóan hullámoztam a kínok tengerében, és bele akartam ugrani a valós vízbe is: eggyé akartam válni a viharral, a szüleimmel és a halállal. Nem voltam képes többé menekülni a fájdalmamtól és a veszteségeimtől, hanem végre egy akartam lenni velük. Hisz mindig is imádtam úszni: itt volt a lehetőség életem legnagyobb úszására. Így felállva a földről, összeszorított foggal és kézzel még egy utolsó mélyet szippantottam a levegőbe. De mielőtt ugrottam volna, hátrapillantottam, hogy apám távoli sírjára tekintve biztosítsam magamban, hogy ez volt a jó döntés. Azonban a temető túloldalán egy alakot láttam meg. Bár háttal ült, és valóban messze volt, de még így is, akár ezer hátból is kiszúrtam volna, hogy Ő volt az.

- Nem! – ráztam meg a fejem. Hiszen én akkor váltam volna olyanná, mint apa – öngyilkossá és egyben szerelmem gyilkosává is –, ha belevetettem volna magam a sötét mélybe. Én jobb voltam ennél, és épp azért, mert Jaebum velem volt. Társam volt egy életen át, és a továbbiakban is az akart lenni, és én is az övé. Nem ő volt a hibás azért, hogy apa ide jutott, de azt neki köszönhettem, hogy én még éltem, és hogy a továbbiakban is volt kiért élnem. Nem ugorhattam le, mert nekem még élnem kellett.

Letörölve a könnycseppjeimet, elindultam a széles hát felé, ami túl szép volt ebben az öltönyben. Közeledve felé, arra is rájöttem, hogy ebben volt az iskolai bálban. Majd végre alaposabban megnézve magamat – hiszen azt se tudtam, miben jöttem el –, feltűnt, hogy én is abban a ruhában voltam, amit ő csináltatott nekem arra az alkalomra. Mert Jaebum mindig vigyázott rám és gondoskodott rólam; az egyszemélyes családom volt. Ahogy vállára tettem a kezemet, mintha életemben először láttam volna azt a fiút, akivel együtt tanultuk meg már rég, hogy az élet nem tündérmese, de egyes részeit azzá tehetjük.

VÉGE

A búcsúposztot ITT találjátok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - Búcsúposzt

Kedves Olvasóim!

Hihetetlen, de az a nap is eljött, hogy ennek a történetemnek a végére pontot tettem. Az élet nem tündérmese 2017. november 11-e és 2019. június 29-e között íródott. Az elején jó ötletnek tűnt, hogy Troye Sivan kliptrilógiája alapján írjak egy ficit, de jobb lett volna kitartanom az eredeti páros, JJP mellett, minthogy megszavaztattam a főszereplőket. Egyrészt azért, mert sok magyar 2Jae fici van, míg JJP alig-alig. Másrészt, mert bármennyire szeretem 2Jae-t, nem passzolnak az írói vénámhoz, így csak visszahúztak a folyamatban. Sokszor úgy voltam vele, kár volt belekezdenem ebbe a történetbe. Viszont utálok bármit is befejezetlenül hagyni, valamint Orsi tartotta bennem a lelket – mint a történet első számú olvasója –, hogy van kiért befejeznem. Csakis magamat hibáztathatom, hogy már lassan tized annyian se olvassátok ezt a ficit, mint ahányan anno elkezdtétek. Szégyellem, hogy ennyire lassan sikerült nyolc fejezetet összehoznom, és megértek mindenkit, aki feladta a várakozást. De megtanultam a leckét: többet nem kezdem megosztani egyik történetemet sem egy fejezet megírása után, csak ha legalább jó pár rész kész van, mert ezt újra nem akarom eljátszani. Persze, másoknál is voltak inaktívabb időszakaim, de az, hogy rögtön az elején beálljon az ihlet- és kedvhiány, csakis ennél az írásomnál fordult elő (legalábbis a k-pop ficijeim kapcsán). Épp ezért ne haragudjon meg senki, aki szereti ezt a párost, és még olvasna velük tőlem, de több hosszú 2Jae ficit biztos, nem írok, de megeshet, hogy még one shotot sem, annyira nem megy nekem ez a páros. Őszintén nem tudom, miért van ez, de boldogít a tudat, hogy aki ezután talál rá a ficire, az már egy befejezett történetet kap. És csak reménykedni tudok benne, hogy nem érződik a minőségén, mennyit szenvedtem vele, mert a nehezítőkörülmények ellenére igyekeztem a maximumot kihozni magamból. Talán pont ezért vagyok büszke mégis, mert nem hagytam abba, és annak a vágyamnak se hódoltam be, hogy átírjam az egészet JJP-re. 😊

Köszönöm azoknak, akik végig olvasták, akik pedig még valamikor az elején, 2017 év végén csatlakoztak, azoknak végképp hálás vagyok a kitartó türelmükért. 💓

Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 7. fejezet

Hetedik fejezet: Elérjem a célomat

Jaebum:

- El kell menned innen, Jaebum – ragadta meg a karomat Youngjae, amikor odalopództam hozzá az udvarukon az incidens másnapján. – Apa bármikor kijöhet a házból és megláthat.

- De miért maradtál vele? Hiszen bántott. Nem gondolhatod komolyan, hogy hagyni fogom, hogy itt tartson – fakadtam ki értetlenül, ráadásul már látható nyomai voltak a bántalmazásnak, ami az én lelkemet is szörnyen bántotta.

- Sajnálom, de ez a helyes döntés: apával kell lennem – suttogta, miközben karomat tartó keze vad remegésbe kezdett, ezzel is jelezve, mennyire vívódott legbelül.

- Őt választod helyettem? – kérdeztem, és vártam, hogy azonnal megcáfoljon, hiszen azt hittem, sokkal fontosabb voltam számára, mint az apja.

- Igen, legalábbis átmenetileg. – Elárulva, sőt meggyalázva éreztem magam azon a délután, ahogy életem szerelme ellökött magától, hogy az alkoholista apjával maradjon. Nagyobb fájdalmat nem igazán tudott volna okozni nekem. Mintha egy kés végighasított volna a mellkasomon, hogy egyenesen megcélozza a szívemet, ami így is már lüktetett a kíntól.

- Mennyi idő ez az átmenetileg? – rá se bírtam nézni, amikor ezt kérdeztem.

- Nem tudom.

- Tudsz te egyáltalán bármit is?! – ordítottam dühösen, amivel elértem, hogy az apja kijöjjön a házból.

- Jaebum, megmondtam, hogy hagyj minket békén. Hidd el, ez lesz a legjobb mindannyiunknak. – Meglepően, mintha józan lett volna, és a hangtónusa nem volt se fenyegető, se szidalmazó, szimplán csak kérlelő. De nem hatott meg – engem semmiképp sem.

- Maximum magának lenne ez a legjobb.

- Jaebum, én kérlek, hogy menj el! Fogd már fel, az élet nem tündérmese, te pedig nem egy szőke herceg vagy, aki kiment innen. Tévedtem, amikor azt hittem, ez a jövőnk. Nem lehetünk egymáséi… még. – Az utolsó szót csak suttogta, mintha egy apró üzenet lett volna nekem, hogy más körülmények között nem ezt mondta volna, de az apja jelenlétében nem tehetett másként. Bíztam benne, hogy tényleg így volt, és csak emiatt hagytam ott aznap.

Már két hét telt el azóta az eset óta, mégis újra és újra ezzel álmodtam, ráadásul mindig filmszerűen, teljesen pontosan. Mintha az agyam ezzel akarta volna felhívni rá a figyelmemet, hogy tényleg nem adhattam fel: Youngjae és én együtt lehettünk, csak nem a jelenben. Azonban minden ilyen álmom után úgy éreztem, hogy megfulladok a mellkasomat nyomó súlytól. Mintha valaki ült volna rajta, és csak épp annyi levegőt engedett beszívnom, ami a létminimumhoz szükséges volt. A lelkemben lévő gyűlölet Youngjae apja és maga az élet iránt egyre csak nőtt és nőtt. Tudtam, ezzel elsősorban a saját lelkemet mérgeztem, de képtelen voltam gátat szabni az utálatomnak. Legszívesebben eltakarítottam volna a Föld felszínéről azt a férget, aki a szerelmem apjának merte nevezni magát. Kirázott a hideg, ha csak rá gondoltam. Lehet, hogy nem volt szép dolog, de folyton eljátszottam azzal a gondolattal, hogy az élet majd visszaadja neki mindezt, és reméltem, hogy kamatostul. Ráadásul az volt az egészben a legtragikomikusabb, hogy biztos voltam benne, legbelül úgy hitte, ezzel a fiát védte, és így volt jó apa. Én pontosan jól tudtam, milyen volt egy igazi, szerető és gondoskodó apa, akinek anyával tényleg mi voltunk a legfőbb kincsei a világon. Épp ezért a szüleimet is nagyon megviselte, hogy végig kellett nézniük a depressziómat. Nem tudtam mit kezdeni magammal: olvasgattam, filmeztem, sokat úsztam és futottam, de egyiket sem szórakozás képen, hanem hogy eltereljem a figyelmemet Youngjae-ről.

Azonban ekkor eldöntöttem, hogy legalább a számítógépet bekapcsolom, és megnézem, mi hír volt a nagyvilágban, ha már az elmúlt két hétben teljes mértékileg kivontam magam a forgalomból. Kakao Talkon semmi érdemleges nem fogadott, a bejött üzeneteimet egy az egyben ignoráltam, mert nem tudtam volna sok mindent írni arra, mi újság volt velem. A kérdezők nagy része biztosra vettem, hogy egy: „Szia, minden rendben, és veled?” válasznál többre nem volt kíváncsi, hiszen Youngjae-n és a szüleimen kívül mindenkivel csak felületes kapcsolatom volt. Épp ezért igen hamar áttértem az e-mailjeimre, ahol viszont egy ismeretlen névről kaptam üzenetet „Magyarázat” címmel.

- Csak nem? – suttogtam meglepettségemben. De féltem elhinni, hogy valóban Youngjae írta. Hirtelen nem tudtam, megmerjem-e nyitni vagy sem. Persze végső soron győzött a kíváncsiságom, és amint láttam, hogy tényleg a szerelmem üzenetéről volt szó, a szívem hevesebben kezdett verni, a szemeim pedig kitágultak, ahogy falni kezdtem a sorait. – Tudtam!

Gyorsan lerohantam a szüleimhez, hogy nekik is elmondjam, milyen idióta voltam, amiért nem néztem meg az e-mail fiókomat, hiszen tudhattam volna, hogy Youngjae megtalálja a módját, hogy üzenjem nekem. Azonban sok jó hírt nem szolgált a levele: beszámolt az anyukája halálának körülményéről, és arról, hogy életében nem érezte még ilyen közel magát az apjához. A férfi biszexualitásáról is írt, így teljesen új szemszögből rávilágítva a nagy ellenállására. Viszont Youngjae valamiért kitalálta, hogy elhiteti vele, hogy próbálkozik egy lánnyal, és majd utána előadja neki a nagy szakítást, ezzel észhez térítve, hogy ő nem olyan, mint az apja: őt tényleg csak a férfiak vonzzák, de azért megpróbálta. Már lett is egy álbarátnője, akivel ezt végig akarta vinni.

Nekem ettől az egésztől felfordult a gyomrom: még hogy Youngjae egy nő oldalán, ha csak színlelésből is, mindezt az alkoholista apja miatt. A szüleim se értették meg, de ők mégis arra jutottak, hogy egész jól is elsülhetett ez az egész, míg én semmi biztatót nem találtam mindebben.

- Az én szerelmem közelébe se menjen egy lány, és kész! – makacskodtam.

- Jaebum, Youngjae önálló férfi, aki hozott egy döntést, amit te vagy elfogadsz, vagy nem, de attól még nem változtathatsz rajta. Belerondíthatsz a képbe, de azzal többet árthatsz, mint segíthetsz – jegyezte meg édesanyám a szokásos bölcsességével. – Te is sok mindent megtennél értünk.

- Hát persze, de sohase említsd magatokat az ő apjával egy lapon.

- Nem érted, fiam? – ráncolta a homlokát apa. – Ő nem tudja, milyen boldog családban élni, és most először egy normálisabb apa-fia viszony lehetősége előtt áll, és mindent próbál megtenni, hogy ez megvalósuljon, és közben téged se veszítsen el. Úgyhogy szerintem jelen helyzetben a legjobb, amit tehetsz, az az, ha válaszolsz neki, hogy támogatod, bárhogyan is cselekedjen. Gondolj bele, már két hete várja a válaszodat! Biztos azt hiszi, teljesen hátat fordítottál neki – hívta fel erre a figyelmemet.

- Ez igaz. Aj, miért van mindig igazatok? – fújtattam.

- Mert ez a szülők dolga.

Youngjae:

Már szinte teljesen elhittem, hogy Jaebum végérvényesen megharagudott rám, amikor két hét csúszással válaszolt az levelemre. Bár első olvasásra úgy tűnt, támogatott, de amint újra és újra belevetettem magam a soraiba, kiéreztem azokból a kétségbeesését és szomorúságát. Túlságosan tárgyilagos volt, mint aki félt, hogy amint egy kicsit is tudtomra adja az elkeseredettségét, azzal elveszít. Így be kellett bizonyítanom, hogy ez nem így volt: Lisa-val hittem, hogy volt esélyem rávilágítanom arra apámat, hogy tényleg csak a férfiak, pontosabban egyedülJaebum jöhetett nálam szóba. Lisa annyira gyönyörű és magával ragadó volt, hogy hátha általa még egy olyan makacs ember is, mint apa, belátta, hogyha nem tudtam semmi többet érezni iránta, mint barátság, akkor valóban meleg voltam.

Azért gondoltam Lisa-ra, mivel gimi alatt végig korrepetáltam matekból, szimplán szívjóságból, amit ő már számtalan módon próbált honorálni, de nem hagytam neki. Nem engedhettem, hogy ő is rájöjjön, hogy olykor éheztem otthon: elég volt Jaebum aggódása és gondoskodása. Bár a Lisa-val való tanár-diák kapcsolatomat egy jó ideig titkoltam a szerelmem előtt – nindig olyankor találkoztam vele, amikor tudtam, hogy Jaebum nem érne rá, így alapjáraton nem keresne –, párszor így is rajtakapott minket. Ilyenkor azt hazudtam neki, hogy fizetett nekem Lisa, mert így üzleti jellegűnek vélte, nem szimpla kedvességnek. Amit azért utasított volna el, mert így is utálta, apa mennyire kihasznált. Akkortájt még nem sejtettem, hogy egy napon Lisa törlesztése nagyon is kapóra fog jönni, abban pedig reménykedni se mertem, hogy a lehető leglelkesebben fogadja majd a kérésemet. Épp szakított a párjával, aki megcsalta, és általam akarta bizonyítani neki, hogy nélküle is ment tovább az élet, bárhogy továbbra is gyengéd érzelmeket táplált iránta: tehát oda-vissza hasznos volt a tervem. Eljárkáltunk a partra sétálni, kávézózni, mozizni. Tipikusan olyan dolgokat csináltunk, amiket legszívesebben mind a ketten a szerelmünkkel tettünk volna meg, de egyikünknek sem volt rá lehetősége. Viszont ezek a „randik” közelebb hoztak minket: rájöttünk, hogy kár volt korábban a matekra és sulis dolgokra lekorlátozni a beszélgetéseinket, mivel nagyon jól megértettük egymást, és nem egy dologban egyezett a véleményünk.

Egyszer véletlenül kicsúszott Lisa száján, hogy régóta vágyott már arra, hogy legyen egy meleg barátja. Ezután nem győzött bocsánatot kérni, és bizonygatta, hogy ő ezt nem sértésnek szánta, amit jól tudtam, és azt is, hogy ami aszívén volt, az a száján is. Közben rájöttem, hogy én is valahol, legbelül rég vágytam egy lány közelségére. Teljesen hiányzott a női nem az életemből, amióta eltiltott apa Jaebum szüleitől. Persze, Lisaval nem pótolhattam ezt az űrt, és nem is akartam, de mégis jó volt egyes dolgokban az ellenkező nem nézeteit is megismerni. A közös programjaink során nemcsak róla tudtam meg egyre több mindent, hanem az álláspontjai miatt magamról is. Annyira beszűkült a világom Jaebumra, hogy észre se vettem, hogy évek óta ott volt a szemem előtt a lehetőség egy remek barátságra.

Két nappal azután, hogy Jaebum válaszolt az e-mailemre, épp strandolásból tartottunk hazafele kéz a kézben Lisa.val, amikor a szerelmem előttünk sétált. Amint meglátott minket, beigazolódott az üzenete utáni gyanúm: nagyon nem volt kibékülve a helyzettel. Kikerekedett szemekkel, gépies mozdulatokkal tartott továbbra is felénk. Nem tudta levenni rólunk a szemét, se palástolni az érzelmeit. Lisa is befeszült, és megszorítva a kezemet, adta tudtomra, hogy megijedt. Az én fejem sem voltam éppen a legtisztább, de azt így is tudtam, hogy nem állhattam le beszélgetni a párommal, hiszen apa bármikor végezhetett a munkahelyén, és amilyen szerencsém volt, pont meglátott volna minket. Így gyorsabb léptékre kapcsolva, úgy mentem el Jaebum mellett – magammal húzva Lisa-t –, mint akinek sürgős dolga volt. Közben csak azon kattogott az agyam: Vajon hányszor kellett még megbántanom a számomra legfontosabb személyt ahhoz, hogy elérjem a célomat?

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - Búcsúposzt

Kedves Olvasóim!

Mindig nehéz szavakba foglalnom, mit érzek egy-egy történetem lezárása után, ráadásul most a személyes kedvencemről van szó, ami csak fokozza mindezt. (Pedig tavaly ilyenkor nem hittem volna, hogy ilyen hamar írok egy olyan fanfictiont, amire büszkébb leszek, mint a Nélküled nem kell a Mennyországra.) A másik indok, amiért nehéz búcsút intenem ennek a történetemnek, az, hogy nem is emlékszem már, milyen nem írni MarkJin ficit. Majdnem két éve kezdtem el a Tört Angolt, ami az első hosszú Got7 fanficem volt, és amint befejeztem, napokon belül kezdtem is Az enyém vagyot, most pedig itt állok, és nehéz felfognom, hogy vége, ennyi volt… Persze, nem mondom azt, hogy nincs rá esély, hogy belekezdjek egy új történetbe ezzel a párossal, mert túlságosan is fekszenek nekem, meg amúgy is, nagy kedvencem MarkJin, de biztosat nem ígérhetek. Már csak azért sem, mert most a még futó írásaimat akarom befejezni, és két új hosszú történetbe kezdeni, így ha lenne is ötletem velük, azt elnapolnám.

Az enyém vagy pontosan 2018. augusztus 20-a és 2019. június 6-a között íródott. Sokáig azt hittem, még tavaly be tudom fejezni, hiszen két hónap alatt írtam meg az első húsz fejezetet. De aztán olyan tragédiák történtek a családomban, amik miatt több, mint hét hónapig nem írtam egy részt sem, csak a meglévőket csiszolgattam és töltöttem fel ide. De amint ismét neki ültem, egyhamar megszületett a lezáró négy rész.

Nem tudom elmondani, mennyit jelent nekem ez a történet. Talán nem lett olyan mély, mint a Nélküled nem kell a Mennyország, és közel sem olyan sírós, de mégis jobban uraltam íróként a folyamatokat, mint ahogy a másik történetem esetében tettem. Bár már lényegesen kevesebben olvasnak, mint az első egy évben tették, amikor elkezdtem k-pop ficiket írni, de ennek ellenére ehhez a történetemhez kifejezetten sok kommentet kaptam blogon és főleg facebookon, amiért rettentően hálás vagyok. Az, hogy ennyien vártátok a részeket, és izgultatok a karakterekért, nagyon nagy löket volt számomra, hogy minél többet igyekezzek kihozni a cselekményszálból. Ráadásul a Tört Angolnak is sok új olvasója lett ennek a ficimnek a hatására, ezzel még inkább bebiztosítva, hogy a valaha volt legnépszerűbb történetem maradjon. Azt viszont továbbra is sajnálom, hogy az én két írásomtól eltekintve nincs más magyar, hosszú, befejezett fici ezzel a párossal, de remélem, hogy sokan, akik szeretik MarkJint, ide találnak, és ez a két történet kicsit enyhíti a hiányérzetüket. 😌

Végezetül hálás köszönetem mindenkinek, aki végigolvasta a történetemet, és annak, aki legalább egyszer írt nekem pár sort, még inkább, a rendszeres kommentelőimnek pedig millió csók! De tényleg, Ti tartottátok bennem a lelket. Aki pedig a jövőben is fog olvasni tőlem valamit, azt továbbra is szeretettel várom a blogomon. 💕😘

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - Epilógus

Epilógus

10 évvel később

 

Mark:

Annyiszor gondolkodtam rajta, hogyan tudott a pszichiátria a világ legszörnyűbb helyéből az életem egyik biztos pontjává válni. Már nem féltem visszajárni, sőt tudtam, hogy ez nekem és a páromnak is csak jó volt, mert így voltunk képesek a lehető legkönnyebben együtt élni. Majd az igazi fordulópont akkor jött el az állapotomban, amikor Jinyoung rávett, hogy elhiggyem, nem vagyok áldozat, mert ha akként tekintek magamra, örökre az is maradok. Beláttam, igaza volt, hiszen szerencsés voltam, hogy nem tartóztattak le, amiért elraboltam őt, majd fogva tartottam a házamban, sőt ezáltal új értelmet nyert az életem. Mai napig képtelen voltam igazán elhinni, hogy mi lett abból az átmeneti tervből, aminek az elrablását szántam. Színtisztán emlékeztem rá, milyen nehéz volt az elején türtőztetnem a vágyaimat, amik azért is voltak olyan intenzívek, mivel előtte soha, senki nem váltott ki belőlem hasonlót.

A javulásomat jelezte az is, hogy tudtam sci-fiket nézni, amiket a hangok utáltak a fejemben, és amiért először tanúja lehetett Jinyoung, milyen volt, amikor nem teljesen én uraltam az elmémet. De hazudnék, ha azt állítanám, nem voltak gyenge pillanataim, sőt, akár napjaim vagy heteim is. Ilyenkor kényszerszabadságra mentem a munkahelyemen, és olykor a pszichiátriára is befeküdtem a nagyobb baj megelőzése végett. Ekkor is épp itt voltam, és vártam, hogy véget érjen Jinyoung koncertje, és videochatelhessek vele. Egész nap ez a beszélgetés éltetett, és a tudat, hogy másnap ismét szabadon sétálhattam az utcán, az én egyetlenem társaságában.

Előtte azt hittem, hogy számomra nem maradt más, mint a menekülés, mert csak az öngyilkosság menthetett meg végérvényesen az orvosoktól és a hangoktól. De Ő minden áldott nap bebizonyította, hogy ez nem így volt. Nem hazudott, tényleg képes volt újra és újra megmenteni saját magamtól és az ezekhez hasonló gondolataimtól. Még a legrosszabb órákban is, amikor újból elhittem, a hangok legyőzhetnek, az Ő mosolya, kedves szavai, illata és gyengéd hangja volt az én kapaszkodom – akkor is, amikor nem volt velem. Mert nekem már volt kiért küzdenem és élnem. Néha olyan volt, mintha sötét erők hatalmának lettem volna a játékszere, és Jinyoung volt az egyedüli fény, ami kirántott onnan.

Rohamaim nem voltak gyakran, ha igen, akkor sem olyan intenzívek, mint a megismerkedésünk előtt. Egyszer viszont nagyon elfajult a dolog, amikor Jinyoung elment turnézni, majd nem ért haza időben, és nem is tudtam elérni telefonon. Szörnyen meg voltam rémülve, és már a legrosszabbra gondoltam, akárcsak a családja. Egy idő után, amikor nem vették észre, elszöktem tőlük, mivel a hangok ismét eluralkodtak felettem, és hangosabban kiáltottak, mint az azt megelőző tíz évben bármikor. Szinte észre se vettem, hogyan kerültem a családi nyaralónkba, mivel végig a fejemben vitáztam „velük”, hogy márpedig Jinyoung nem hagyott el egy szebb és egészségesebb férfiért, mert igenis engem akart.  Egy idő után egy nagy késsel hadováltam a kezemben, de végül én győztem, és a hangok elhallgattak. Miután összeszedtem magam, láttam, hogy időközben ötször is hívott a párom, de az elmémben zajló eseményektől a külvilág némává vált számomra. Viszont kellett még egy kis pihenő, hogy összeszedjem magam ahhoz, hogy visszahívjam. De Jinyoung megelőzött: kábé húsz perc múlva már a saját kulcsával nyitott be, és akárhogyan próbáltam nyugtatni, hogy minden rendben volt, elhatározta, hogy felhagy az énekléssel, mert nem fog elveszíteni miatta. Még egy turnét tervezett, búcsú gyanánt, és utána elengedte a karrierjét. Könyörögtem neki, hogy ne adja fel értem, de hajthatatlan volt: állította, számára is megerőltető volt, hogy ennyit kellett távol lennie tőlem. Ráadásul tudta, hogy akkor erősödtek fel a rohamaim, amikor úgy éreztem, hogy egyedül voltam. Nem vártam el, hogy mindig mellettem legyen, de már maga a gondolat, hogy a jövőben nem volt folyton más városban, vagy akár országban, rengeteget jelentett mindkettőnk számára.

A másik mentsváram a nehezebb időszakaimban a szüleim sírhelye volt, amit rendszeresen látogattam. Tisztában voltam vele, hogy nem az volt a fontos, a sír milyen állapotban volt, hanem az, milyen emlékeket őriztem a szívemben róluk; mégis úgy volt tiszta a lelkiismeretem, hogy a lehető legszebb emlékhelyet tartottam fenn nekik. Közvetlen azelőtt, hogy elindult volna az utolsó koncertturnéjára Jinyoung, kijött velem a sírhoz, hogy friss virágokkal lepjük el, és a szerelmem úgy érezte, ennél alkalmasabb hely és idő nem lett volna arra, hogy megkérje a kezemet. Úgy akart magamra hagyni, hogy előtte biztosított afelől, tényleg velem akarta leélni az életét, és nem bánta, hogy ezért odalett a karrierje: az, amit tizenhárom éven át épített fel. A lehető legőszintébb igent kapta tőlem válaszul, és én is azt hittem, így könnyebb lesz a hiánya. A hangok azonban oly sokszor felült tudták írni azt, amit előre elképzeltem: próbálták elhitetni velem, hogy miattam semmiképp sem érte meg feladni bármit is. Viszont erős voltam, és még mielőtt újból késsel a kezemben veszekedtem volna velük, befeküdtem a pszichiátriára. Jinyounggal is előre megbeszéltem, és azt is, miért volt erre szükség, hiszen a teljes őszinteség volt jellemző a kapcsolatunkra. De ekkor már ismét jól voltam, és alig vártam, hogy beszélhessünk.

- Biztos, hogy olyan állapotban vagy, hogy hazagyere? – kérdezte félve. – Én tudok rád várni: hisz te annyival többször vártad azt, hogy hazatérjek.

- Igen, már jobban vagyok: hála neked.

- Ne mondd ezt! Hisz azért kerültél oda vissza, mert nem voltam eléggé óvatos – sütötte le a tekintetét. Utáltam, mikor szomorúság költözött a szívébe, amiért nem úgy reagáltam bizonyos dolgokra, ahogy egy egészséges személy tette volna.

- A szíved mélyén tudod, hogy nem a te hibád, és hogy mennyit javultam a segítségeddel. Annyi mindent köszönhetek neked, Jinyoung. Már nem miattad akarok élni, hanem veled, ami nagy változás. De mégis van, ami nem változott az elmúlt tíz év alatt: Te vagy az egyedüli személy, aki nélkül meghalnék – jött tőlem a vallomás. Valami abban a tóban végérvényesen összekötött Vele, és az iránta érzett ragaszkodásom évről-évre csak nőtt. Minden turnénál, amire elment, egyre jobban féltem, hogy nem tér vissza hozzám, de épp ezért egyre inkább bizonyította, hogy márpedig nem volt az a kontinens vagy személy, aki miatt ne akart volna ismét velem lenni.

- Tudom, épp ezért arra gondoltam, hogy változtathatnánk ezen. – Ismertem azt a csillogó tekintetet, amivel a kamerába nézett: ez akkor volt rá jellemző, amikor egy olyan ötlete támadt, amit mindenképp véghez akart vinni. – Mark, fogadjunk örökbe egy gyereket!

- Tessék? Te rám bíznád egy gyermek sorsát, mikor most is a pszichiátrián fekszem? – sokkoltak a szavai, és egy percig azt hittem, csak viccelt: bár a szemei elárulták, hogy ő ezt igenis komolyan gondolta.

- De hát a tanítványaid is imádnak, és te is őket. – Ez igaz volt, imádtam azt a break iskolát, amit Jinyoung biztatására hoztam létre. Még egy kiváló segédtanárt is találtam, aki mindig helyettesített, amikor épp a pszichiátrián feküdtem, és ilyenkor azt hazudtuk, hogy elutaztam egy időre. Ezen kényszer pihenők alatt pedig mindig belém hasított a gyerekek hiánya. – És amúgy is, most már, hogy visszavonulok, ott leszek Veled – folytatta az érvelést. – Én hiszek abban, Mark, hogy remek szülők lennénk. Mit szólsz, belevágunk?

Fél évvel később

Eljött az a nap, amire már hetek óta mindennél jobban vágytunk. Nem kis huzavona volt, míg sikerült az örökbefogadás, főleg, hogy egy ikreket vettünk magunkhoz. A két hároméves csöppség azért nem kellett senkinek, mert a kisfiún hozzám hasonlóan skizofrénia jeleit tapasztalták. A gyermekeket nem akarták elválasztani egymástól, bárhogy lett volna sok jelentkező a kislányra. Mikor Jinyounggal meghallottuk a történetüket, a zsigereinkben éreztük, hogy Ők csak ránk vártak. Magamtól is beláttam, hogy nem lehettek volna alkalmasabb szülői egy ilyen csöppségnek, mint én, aki saját bőrömön tapasztaltam újra és újra, milyen volt így élni, valamint Jinyoung, aki remekül kezelt engem. Az orvosom is áldását adta az adoptálásra, sőt kiváló ötletnek vélte, így el is indíthattuk a kérelmet. Idővel minden részlet a helyére került, és eljött az idő, hogy hazavigyük őket.

- A mieink vagytok, kicsikéink. A mi gyermekeink – suttogtam a meghatódva, miközben én az újdonsült a kisfiúnkat, Jinyoung pedig a kislányunkat ültette az ölébe. Jól ismertük a csöppségeket, hiszen sokszor találkoztunk velük előtte. Egy-egy hétvégére haza is vittük Őket, és bár voltak kisebb nagyobb problémák, azonnal oda-vissza kötődni kezdtünk egymáshoz.

- Mi pedig a ti szüleitek – tette hozzá Jinyoung. – Most már hivatalosan is.

- És ezentúl egy boldog család leszünk. Nem tökéletes és problémamentes, de boldog és szeretetteljes. – Ez a jövőkép szebb volt számomra, mint egy tündérmese befejezése.

- Ennél nem is kell több. Nekem nálatok tényleg nem kell több, és soha nem is fog kelleni – bizonygatta a szerelmem.

Majd kéz a kézben elindultunk hazafelé, de így is otthon voltam, mert már nem csak Jinyoung, hanem ők hárman együtt voltak az otthonom. Ahogy kocsiban ülve tartottunk a korábbi nyaralóm felé, ami Jinyoung visszavonulása után a hivatalos lakhelyünkké vált, a leszakadó ég, mintha elmosta volna a múlt fájdalmait: megtisztultam, és még inkább éltem, mint valaha.

VÉGE

 A búcsúposztért kattintsatok IDE!

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – A mi titkunk

Mielőtt bemehettem volna Markhoz, az orvosa beinvitált az irodájába, ahol megtárgyaltuk, milyen történetet tártunk a nyomozók elé, és hogy nem lett probléma a dologból. Majd részletről-részletre mindent elmeséltem neki az én szemszögemből az elrablásom és az utána eltelt idő kapcsán. Tény, hogy átlátott Markon, de azért nem ártott az én perspektívámból is meghallgatnia a dolgokat. Még csak egy nap telt el, amióta eljöttem onnan, mégis, ahogy másodjára bocsátkoztam a valós részletekbe – hiszen a főnököm és a rendőrség kapcsán féligazságokat mondtam csak –, mintha egyre távolodtak volna az ott töltött napok. Hirtelen olyan érzés volt, mintha arra az időszakra megállt volna az idő, ami ekkor ismét folytatódott tovább, nekem viszont még nem volt kedvem visszacsöppenni belé. Annyira hirtelen ért ez az egész véget. Ahogy annak idején el akartam menekül Mark házából, most úgy akartam visszajutni oda. Ezért is kellett elmennem a családommal a nyaralóba.

Miután végeztünk a Doktor úrral, egy órát kaptam Markkal, hogy vele is mindent megbeszéljek. Féltem, milyen állapotban fog várni, de meglepően sokkal jobban nézett ki, mint előző nap: bármit is adtak neki, működött – látszott a tekintetén, hogy béke volt a fejében. Azt is elfogadta, hogy mindennap egy-két órát lehettem csak vele, és mindig ugyanakkor látogathattam meg. Persze az ügynökségemmel is egyeztetnem kellett a beosztásomról, de mivel tudott a főnököm Mark állapotáról, és nagyon támogatónak tűnt, így reménykedtem benne, hogy nem lesz gond. De mégis, valami mégsem volt az igazi: megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy minden a lehető legjobban alakult, bennem mégis csak hiányérzet és zavarodottság volt. Mintha már tényleg nem akartam volna ezt az életet, amibe visszacsöppentem. Ha legalább még egy-két hetet kaptam volna ott Markkal kettesben! Vagy csak egyetlen egy napot a tökéletes boldogságban: csak egyet…

Hazaérve gyorsan be akartam kapni pár falatot, majd indulni is a nyaralóba, de otthon nem csak a családom fogadott, hanem egy rég nem látott felebarát is.

- Szia, Jaebum! – köszöntem neki, mert láthatólag az ő lába földbegyökerezett, az elnyíló szája pedig arra engedett következtetni, hogy nem hitt a szemének. – Én vagyok: hidd csak el!

- Hát tényleg élsz! – Ekkor olyan dolog történt, ami már nem is emlékeztem rá, mikor fordult elő utoljára: Jaebum megölelt, de úgy, hogy el is emelt a földről. Régebben kihasználva, hogy erősebb testalkatú volt nálam, gyakran tette ezt, amikor boldog volt, de ekkor, mintha valóban pihesúlyú lettem volna, úgy tartott a magasban, a szuflát is kiszorítva belőlem. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted.

- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepve, miután ismét a lábaimon álltam.

- Hát persze. Majd felemésztett a bűntudat, hogy lehet, többé nem látlak, és féltem, részben miattam történt az egész, hisz pont a baleseted után tűntél el. Ráadásul Mark is gyanúba keveredett, aki ugyebár miattam lépett az életedbe. Annyira sajnálom: nem csak azt, hogy eltűntél, hanem mindent. A baleseted jó ébresztő volt, hogy tényleg nem szabad neheztelnem rád, sőt Te vagy az, aki megtehetné ezt velem. Rettegtem, hogy többé nem látlak, és így sohasem hozhatjuk helyre a barátságunkat. Mert tudom, Jinyoung, hogy nem lesz a jövőben sem olyan barátom, aki úgy megértene, mint Te. Nem azért, mert annyira hasonlítunk, hanem mert a különbözőségeink miatt objektíven látjuk egymást. Ezt nem tudtam felfogni, mikor magadra hagytalak az ügynökségnél. De most már mindennél többet jelentene nekem, ha ismét a barátod lehetnék. És nem irigykednék egyetlen sikered miatt sem, sőt, ha kell, tíz Lullabyt írok neked, csak bocsájts meg! Könyörgöm, Jinyoung, adj még egy esélyt!

Az agyam teljesen leblokkolt, ahogy a könyörgő Jaebum olyan dolgokat mondott, amikre szívem mélyén azóta vágytam, hogy magamra hagyott. Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen drasztikus dolog kellett ahhoz, hogy megkapjam mindezt. A határszituációk viszont sok mindent tisztára tudtak mosni bennünk: és én nem hagytam, hogy ez a tisztalap elússzon, mert a büszkeségem diadalmaskodik felettem. Én csak a legjobb barátomat akartam visszakapni.

- Igazad van: mi azért vagyunk olyan jó párosítás, mert sok mindenben teljesen különbözünk. Talán… talán végre a Te időd is eljön, mint idol. Én pedig majd segítek, amiben csak tudok.

- Kit érdekel most ez? – vágott közbe idegesen. – Csak az számít, hogy te megbocsájtasz-e, vagy sem.

- Hát persze, te ütődött. Sohasem én voltam rád mérges – kacagtam fel fájdalmasan.

- Köszönöm! – ismét megölelt, de ekkor nem emelt el a földről, és én már ennek is örültem.

- Jaebum, nincs kedved eljönni velünk oda, ahol eddig voltam Markkal? Útközben mesélhetnék neked. – Lettem lelkes az ötlettől, hogy egy teljes kocsiúton át beszélgethettünk kettesben – hisz a szüleim kocsijába nem fértünk volna be ennyien.

- Örömmel.

Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy közeledtünk ismét a legjobb barátommal egymáshoz – ezzel is bizonyítva számomra, hogy tényleg az volt a legjobb dolog, amit velem tehetett Mark, hogy elrabolt. Majd odaérve úgy éreztem, hazatértem – igazán haza, hisz ott volt velem az öt legfontosabb személy az életemből, Markot leszámítva.

- Szóval itt töltöttétek a mézesheteket? – viccelődött Jaebum, jelezve, hogy sokat oldódott az út alatt.

- Itt bizony. Gyertek be! – invitáltam őket, miközben elővettem a nálam maradt bejárati kulcsot.

- Ebbe az erdőbe menekültél? – kérdezte az idősebbik nővérem.

- Igen, de inkább emlékszem rá a túrázásaink miatt, mintsem a menekülésemért – jegyeztem meg.

Úgy vezettem körbe őket, mintha a saját ingatlanomat akartam volna bemutatni. Lehet, túlzásba estem, de tudatni akartam velük, hogy miután elfogadtam a helyzetemet, jó életem volt itt, egy jó emberrel az oldalamon.

- Sokkal barátságosabb, mint amire számítottam – vallotta be apa. – Mázlid, hogy egy gazdag pasi rabolt el.

- Na végre, hogy kezd visszatérni a te humorérzéked is – lettem emiatt végtelenül boldog, hisz ez is mutatta, hogy általánosságban oldódott a feszültség, de az azonnal visszatalált hozzám, ahogy belépve a volt hálószobánkba, megéreztem Mark parfümjét, amitől eszembe jutott, ahogy először megcsapta az orromat, mikor cipelt vissza az erdőből. Akkor még tévesen azt hittem, hogy émelygett a gyomrom tőle, azért volt furcsa érzésem a hasamban: de hisz akkortájt mit sem tudtam az érzéseimről. Nem is kellett több, a parfüm miatt ismét elfogott a vad zokogás.

- Kisfiam! – nyitott be apa, de szerencsére csak Ő, aminek jelen esetben nagyon örültem. – A többiek kint sétálgatnak, úgyhogy sírj nyugodtan, csak ketten vagyunk!

- Annyira szeretem Őt, apa: már fáj, olyan szinten.

- Elhiszem, hisz tudom, milyen is az, csak neked fokozta az érzelmeidet és a ragaszkodásodat az, hogy elrabolt és elzárt a világ elől – közben leülve a földre mellém, a hátamra tette a kezét.

- Tudod, miért csináltam annyi képet róla? – kérdeztem hirtelen, hisz pár perce mutattam meg nekik a Mark képeivel teli albumot, amit mindenképp el akartam vinni magammal.

- Mert imádsz fotózni, ő pedig helyes srác – tippelt.

- Ez igaz, de most jöttem rá, hogy volt egy másik oka is, amit eddig nem is realizáltam. Ez volt életem legszebb időszaka, minden nehézsége ellenére, és mivel tudtam, hogy nem tarthat sokáig, így minél több képpel meg akartam örökíteni, hogy a lehető legtöbb részletére emlékezzek – magyaráztam neki, majd kifújtam az orromat, és letöröltem a könnyeimet.

- Ez teljesen rád vall. Viszont lesznek még ennél szebb emlékeitek is, ebben biztos vagyok. De ezeket a képeket tartsd nagy becsben! Az ilyen emlékek hordozóit meg kell őrizni.

- Úgy lesz! – ígértem, majd vállára hajtottam a fejemet. – Mindig is imádtam az apa-fia beszélgetéseinket.

- Én is, Jinyoung. Egyébként büszke vagyok rád: arra, milyen remek férfi vált belőled. Bármin is kellett keresztülmennünk az elmúlt időszakban, nem kérnélek meg rá, hogy másképp dönts, és gyere haza, amint felajánlotta neked Mark. Mert így volt helyes. Végre találtál valakit, aki kiérdemelte azt a nagy szívedet, amit édesanyádtól örököltél – szorított erősen magához.

- Apa, miért mondasz ilyeneket? Már pont abbahagytam a sírást – kacagtam, miközben örömkönnyeket hullattam.

- Jól van na! Ha ez vigasztal, az én szemeim sem éppen szárazok. De ezt a kint sétálóknak nem kell megtudniuk, igaz? – kacsintott. – Ez a mi kis titkunk.

- Igen, a mi titkunk. Most már csak haza kéne mennünk, hogy kitaláljam, milyen beszédet mondok a sajtótájékoztatómon.

- Hihetetlen, hogy még ilyesmit is csinálnod kell, rögtön azután, hogy hazajöttél – sóhajtott egyet, miközben fejrázással fejezte ki az ellenérzéseit.

- Ez van. Túl sokan aggódtak értem. Meg kell nyugtatnom a rajongóimat – jegyeztem meg kötelességtudóan. Ennyi járt nekik, főleg azok után, mennyien vették meg az eltűnésem után az albumjaimat.

- De pont azért, mivel a rajongóid, próbálj őszintén beszélni hozzájuk. Persze, nem azt mondom, hogy részletezd, hogy elrabolt egy mentálisan beteg srác, akibe belezúgtál, mert az érdekesen jönne ki. Bár ez nem a te hibád, hanem a világé, és azé, hogy nincs igazi elfogadás – tette hozzá azt, amit akkor is mondott Nekem, amikor annak idején bevallottam a családomnak a szexualitásomat. – Viszont ne bagatellizáld el: beszélj a szívedből, hogy ez az időszak mit jelentett neked, és hogy próbálják meg belehelyezni magukat a te cipődbe. Minden csak nézőpont kérdése. Sokan vagyunk olyan helyzetben, hogy elmenekülnék az életünkből; ők sem kivételek ez alól.

- Apa, mi van ma veled? Honnan jönnek ezek a jó tanácsok? – néztem rá döbbenten. Mindig is támogató volt az irányomba, és remek tanácsokkal látott el, de ez a korábbiakon is túlmutatott. Talán az eltűnésem alatt Ő is változott.

- Még a végén kiderül, hogy bölcs vagyok – nevetett.

- Ne is mondd! – végre képes voltam én is vidáman és felszabadultan kacagni. Elhatároztam, hogy a jövőben több időt töltök majd Vele, mint amennyi megadatott nekünk az Idol-létem óta.

A visszafele úton sokkal hallgatagabb voltam: nem azért, mert már nem volt mit mondanom, hanem mert úgy éreztem, megfulladok a rám törő pánikrohamtól. Pedig jó ötletnek tartottam, hogy elhoztam ide a családomat, és számukra az is volt, de én nem könnyebbültem semmivel sem meg, sőt. Mikor már Jaebum is látta rajtam, hogy valami nem volt rendben, mert szaggatottan vettem a levegőt, kértem, hogy vigyen el oda, ahol elkezdődött a történetünk Markkal. Amit mindig is szerettem Jaebumban, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket olyankor, amikor látta, hogy nem volt erőm válaszolni. Ekkor is szó nélkül teljesítette, amire kértem. Még szinte meg sem állt a kocsi, én már nyitottam is az ajtót, és anélkül, hogy akár egy ruhaneműt is levettem volna magamról, belevetettem magamat a tóba. Mark is valahogy hasonlóan tehette. Éreznem kellett, milyen volt ruhástól beleugrani: milyen volt Park Jinyoungot megmenteni. A lábaim azonban megbénultak, és kinyitva a szememet, szinte vak sötét volt. Lehet, már csak én nem akartam meglátni a fényt. De miért? Miért történt ez velem pont ekkor? Miért a legváratlanabb pillanatban tört rám ismét a pánikroham? Azt hittem, minden rendbe jön, ha hazatérek, és Markot sem veszítem el. Ezt meg is kaptam, erre hirtelen rosszabbul éreztem magam, mint az elmúlt másfél hónapban bármikor.

Merültem, és még jobban sötétült előttem minden. Tudtam, pár másodpercen múlik minden: ha addig nem cselekszem semmit, akkor már csak abban reménykedhetek, hogy Jaebum kiment innen. De ekkor igenis én voltam soron. Ott a tó mélyén rájöttem, ez volt a kulcsa a továbblépésemnek: ekkor egymagam kellett kiúsznom innen. Itt volt az idő, hogy ne csak Markot, hanem önmagamat is megmentsem. Nem akartam visszacsöppenni az ördögi kerékforgásba, de ez már nem is az volt – Vele már nem.

Ekkor minden maradék erőmet összeszedve elkezdtem – ugyan sután, de erőteljesen – úszni felfelé. És pár másodperc múlva megláttam a lefelé bukó Napnak a fényét, ami rám sütött, mert végre hagytam neki. A saját démonjaimmal küzdöttem a víz mélyén, és győztesként értem a felszínre.

- Jinyoung, a frászt hoztad rám! – akadt ki Jaebum. – Épp utánad akartam ugrani.

- Sejtettem, viszont nekem kellett feljönnöm, magamtól – feleltem lihegve, levegőért küzdve.

- De nem akarlak még egyszer magadra hagyni. Most már ismét támaszkodhatsz rám. – Láttam rajta, hogy egyúttal magát is nyugtatta ezzel, amivel nem volt semmi baj: mögötte aztán végképp nem a legjobb évek álltak.

- Ahogy te is rám. Majd neked is sikerül kiúsznod a saját tavadból – szorítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Micsoda? – ráncolta értetlenül a homlokát. – Meg miért is ugrottál bele?

- Mindegy. Viszont innen már könnyen hazasétálok. Nem akarom összevizezni a kocsidat.

- Kit érdekel a kocsim? Még a végén megfázol.

- Jó idő van. És amúgy is, kell egy kis egyedüllét, hogy kitaláljam, mit fogok mondani a rajongóimnak – győzködtem tovább.

- Ahogy gondolod – nem mert velem ellenkezni. – Egyébként itt a mobilod, amit a kocsiban hagytál – nyújtotta át. Nem volt meglepő, hogy megfeledkeztem róla: megszoktam, milyen hetekig telefon nélkül létezni.

- Köszönöm. Legalább hangfelvevővel rögzíteni tudom a gondolataimat, mert most tényleg úgy érzem, hogy megjött az ihletem egy olyan beszédhez, amivel megértethetem a rajongóimmal, miért tűntem el.

Jaebum távozása után, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja, miket mondok, be is nyomtam a felvevő gombot:

Biztos, mind átéltétek már, milyen, amikor a hétköznapok terhe úgy nehezedik rátok, mint egy mázsás súly, és ti egyre jobban megrogytok alatta. Egy idol nem lesz több nálatok, csak másabb életet él. Én nem vagyok hasznosabb személy, mint egy iskolai tanárnő, aki okítja és az életre neveli a fiatalokat, se a villanyszerelőnél, aki megjavítja a házban a kapcsolókat. De mégis, rám és más idolokra sokkal több teher nehezedik: nekünk lesik minden lépésünket. A mi esetünkben egy-egy hiba nagyon sokba kerülhet: akár több ezer rajongó, vagy hozzánk közel álló személyek elvesztésébe. Én feláldoztam a legjobb barátommal való kapcsolatomat azért, hogy azzá az idollá váljak, akit Ti mind ismertek. Viszont sokszor elgondolkodtam rajta: vajon megérte feladni oly sok mindent az életemben azért, hogy olyan embereknek okozzak örömet, akikről semmit sem tudok? Vajon ők fontosabbak, mint én magam? Eljött az a pont, mikor rájöttem, ha folyton csak adok, végül nem marad semmi belőlem, és az a rajongóimnak sem lesz jó. Már azt se tudtam, ki vagyok, és mik igazán a céljaim, amikor megjelent egy személy az életemben. Drasztikus lépés volt több, mint másfél hónapra eltűnnöm, főleg a balesetem után, viszont nem hazudok: nem csinálnám vissza semmi pénzért. Mert egy olyan Jinyoungként tértem vissza, aki végre szembe nézett önmagával és az érzéseivel. Most már van egy személy az oldalamon, akivel egyszerre lesz nehezebb, de mégis könnyebb ez az egész. Kimondom: szerelmes vagyok, és bár nem áll szándékomban felfedni a párom kilétét, de most már nem csak nektek, rajongóimnak éneklem a szerelmes dalaimat, hanem neki is. Mert találtam egy személyt, aki észrevette, hogy némán könyörögtem azért, hogy valaki egy kis időre kiszabadítson a körforgásból. Ez a személy ébresztett rá, hogy szabadnak hittem magam, miközben meg volt kötve a kezem, és minden percemet beosztották. Nem mondom, hogy nem lesz hasonlóan a jövőben, de ez a pár hét kellett ahhoz, hogy tudjam, mi értelme van a megkötöttségnek: az, hogy azt boldog percek kövessék, azokkal, akiket szeretek. Ezek a percek lehet, hogy nem adatnak meg annyiszor, mint a munkával teliek, de épp ezért kell minden másodpercüket kiélvezni és megbecsülni. Már nem egyedül hajtom álomra a fejemet, hanem a szerelmem mellett. Már nem egyedül vagyok sokakért, hanem van egy társam. Egy nap nem leszek többé idol, és akkor szükségem lesz a családomra, a legjobb barátomra és a páromra: mert akkor sem múlok el az a Jinyoung lenni, akit ők szeretnek. Remélem, tiszteletben tartjátok a döntésemet. Tudom, ezzel annyi rajongót veszítek el, amennyit be se mernék ismerni, de azt is, hogy az igazi követőim meg fogják érteni, és nem hagynak magamra. Mert miattatok folytatom tovább azt, amit elkezdtem. Még van mikről énekelnem: sőt, most lesz csak igazán valós alapja a mondandóimnak.

Végül mindannyiótokhoz szólok, akik épp nehéz időszakon mentek keresztül, vagy próbáljátok túltenni magatokat korábbi nehézségeken: igenis számít a fájdalmatok, az, amit elszenvedtettek. De ugyanígy számítanak az álmaitok is, amikbe belekapaszkodva ismét boldogok lehettek. Minden számít, amitől azok vagytok, akik. Kérlek Titeket, ne felejtsetek el élni! Persze, nem azt mondom, hogy szökjetek meg Ti is, de olykor ki kell vonnunk magunkat a forgalomból, hogy fellélegezhessünk, és rájöjjünk, mik és kik az igazán fontosak az életünkben. Az enyémben Ti azok vagytok, és ha én is a Tiétekben, akkor folytassuk együtt tovább az utat!

Megtelt a telefonomban a memória, de nem is kellett ennél több tárhely, hiszen minden fontos gondolat benne volt ebben a kis beszédben, ami a lelkemben éppen tombolt. Anélkül, hogy visszahallgattam volna, továbbítottam a főnökömnek, hogy áldását adhassa rá. Szerencsére nem váratott meg, tíz perc múlva már vissza is írta, hogy: „Ha tényleg ez van a szívedben, akkor ezt mond! Meg amúgy marketing szövegnek sem utolsó.”

- Köszönöm! – suttogtam a tóra meredve, ami ettől a naptól kezdve a megtisztulás jelképe volt számomra, hiszen két hónapon belül másodjára fordított az életem sorsán. Itt kezdődött az a bizonyos időszak, úgy volt szép, ha itt is ért véget.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)