2019. július 28., vasárnap

Megtört fény - MarkBum fanfiction - 3. fejezet



A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Mivel van saját dalszöveg fordításom, így ITT bátorkodom belinkelni annak, akit érdekel.

Miután Mark lenyugodott, és visszament a házba, vacsora közben csak semleges dolgokról beszélgettek, ha egyáltalán hajlandó volt bármelyikük is megszólalni. Végül hamar le is feküdtek aludni, hiszen így indokot szolgáltattak maguknak arra, hogy ne kelljen kommunikálniuk. Bár Jaebum szinte semmit sem aludt az éjjel, annyira beférkőztek az agya legtávolabbi zugába is Mark kedves és optimista szavai. Épp ezért szinte azonnal észrevette, hogy a másik hajnalok-hajnalán kiült a teraszra. Még ha Jaebum nem is aludt, ez már hivatalosan egy új nap volt, új kezdettel, így bátorkodott Markhoz társulni.
- Te jó ég, nagyon hideg van! – jegyezte meg, amint kinyitotta az ajtót, és vissza is sietett, hogy magának és lakótársának is kivigyen egy-egy takarót.
- Ez figyelmes tőled – mondta Mark, miután magára tekerte a plédet.
- Csak nem akarom, hogy az orvosi ellátásodat is mi fizessük, ha megfázol – vágta rá Jaebum, és Mark nem tudta eldönteni, igazat mondott-e, vagy csak viccelt, így inkább visszafordult a hajnalodó égbolt felé, hiszen amiatt ment ki.
- Figyeld! – mutatott az égre, Jaebum pedig olyat látott, amit eddig csak filmekben. 
- Sohasem ültem ki napfelkeltét nézni – csúszott ki a száján.
- Akkor itt volt az ideje. Én gyakran szoktam.
- Ez valami hobbid? – Nem lepődött volna meg rajta azok után, hogy előző nap miként csodálta a szobájában lévő megtört fénycsóvát a fiú.
- Apa idézte mindig John Lennont, és belém égtek a szavai: „Ne szomorkodj, ha valami szépet csinálsz, és senki sem veszi észre. A Nap is minden reggel csodálatos előadást tart, pedig a közönség nagy része alszik.” Én azon kis részbe tartozom, akik sokszor végignézik ezt a csodás előadást – mosolygott, miközben le sem vette a szemét a kilátásról. – Hé, ne engem nézz, hanem a Napot! – kérte Jaebumot, mivel perifériás látásának köszönhetőleg kiszúrta, hogy a fiú őt bámulta.
- Rendben – ment bele a másik, viszont rájött, a legszebb napfelkelte sem tudta úgy megfogni, mint a mellette ülő, törékeny személy.
Jaebum már jól ismerte az esős éjszakákat és a borús nappalokat: hiszen akkor is ilyennek látta az időt, amikor szikrázó napsugarak árasztottak el mindent. Folyton menekült magától, bárhogy apjával ellentétben, ő még élt, legbelül üres volt. Egy lyuk tátongott a szívében, amit nem akart megjavítani, egyszerűen képtelen volt rá: az a hajtóerő, ami anno úszóként mindig előre vitte, mintha örökre kiveszett volna belőle. Imádta a merülést, de ami a legjobb volt benne, az a felszínre jövetel, amikor a tüdője ismét megtelt oxigénnel. Viszont ő már nem akart felszínre törni, így biztos, ami biztos, le sem merült. Már nem látta meg azokat a dolgokat, amiket meg kellett volna: teljesen elcsigázott volt, amíg Mark először rá nem tekintett előző nap. Mert ennek a vékony, mosolygós fiúnak ott voltak azok az új szemei: olyan szüzek, mint a kék ég, és napfényesek. Hát persze, hogy ennyire nagyra értékelt egy napfelkeltét, hiszen ő maga is sugárzott, anélkül, hogy észrevette volna. Ki ne akart volna maga mellé egy ilyen ápolót, aki ontotta magából a hitet, törődést és pozitivitást? Minden, amivel próbálkozott, nemcsak őt, de a környezetét is magasba tudta repíteni. Jaebum átmeneti vakságát is felfüggesztette a friss látásmódjával. Az a kémia pedig, ami köztük volt, mint egy csábító édesség vonzotta mindkettőjüket, bárhogy próbálták is volna tagadni önmaguk előtt. Az az álmosító köd, ami korábban leszállt Jaebum elméjére, kezdett tovaszállni, és nem akart többé benne hullámozni, és szégyenkezni, amiért cserben hagyta az apját. Ő jelen pillanatban nem vágyott másra, minthogy kicsit Mark új szemeivel lássa a dolgokat. Mert talán a felkelő Nappal, amit épp csodáltak, ő is újraéledhetett. Persze ott volt annak is az esélye, hogy Mark megégeti, és végérvényesen elpusztítja, vagy pont ő teszi ezt a fiúval, viszont Jaebum vállalta a kockázatot: inkább égett el Mark vakító fényében, mintsem, hogy továbbra is egyedül maradjon az apátiájában.
- Te is próbálsz ilyen csodás előadást csinálni mindennap a munkádban, igaz? – jött rá az elmélázott Jaebum.
- Igen. Nem valószínű, hogy mindig sikerül, de azért igyekszem kihozni magamból a maximumot. – Mark továbbra sem vette le a tekintetét az égről.
- És mindezt olyan emberekért, akik nem tudják honorálni, sőt meg is halnak melletted. Ennyire önzetlen dolgot sohasem hallottam. – Még egy napja sem volt ott Mark, máris az igazmondás felé terelte Jaebumot, szimplán azzal, hogy önmaga volt. De pont, ez volt a lényeg: míg a pszichológusok korábban azt várták el tőle, hogy engedje be őket a világába, cserébe semmit sem kapott, ezzel szemben Mark szívesen mesélt magáról. Úgy tűnt, valóban egy ápoló, pontosabban ez az ápoló kellett Jaebum mellé, nem egy újabb dili doki.
- Semmiség – rántott egyet a vállán Mark.
- Egyáltalán nem az: ez a semmiség ellentéte. – Ezzel elérte a fiú, hogy az ápolója felé forduljon, és rávesse azokat az új szemeket, és ettől Jaebum szíve szerint megcsókolta volna őt. Nem is emlékezett rá, mikor keltette fel egy pasi ennyire az érdeklődését –, mert valószínűleg soha: a környezetében lévő úszó srácok mind izmosak voltak, míg Jaebumot a Mark féle, soványabb, törékeny teremtések vonzották. De ez nem lett volna elég ilyen gyorsan jövő vonzalomhoz: az egész sugárzó lényével tudta ezt elérni nála.


- Azt mondod? – Bár láthatólag zavarban volt, állta a másik tekintetét, még akkor is, amikor az egyértelműen az ajkait bámulta.
- Azt. Amíg nálam leszel, addig ígérem, figyelni fogom, milyen csodás előadást tartasz.
- Ez igazán rendes tőled. – Mark zavarban volt, és a gyomra elkezdett cikázni, amit nem tudott hova tenni, hiszen ő is teljesen tapasztalatlan volt szerelem terén.
- Most pedig gyere, dolgunk van! – pattant fel a székéből Jaebum, és a takarójával együtt már bent is volt ismét a házban.
- Pontosan mi? – követte az értetlen fiú.
- Nem tarthatod életed legjobb előadását elnyűtt ruhákban. Mármint értem én, hogy az idős és haldokló embereket nem zavarta a bemelegítő és kopott póló, de mellettem igenis adnod kell a külsődre. Viszont mindent én állok, emiatt ne félj! – tette hozzá, mielőtt a másik ezt hozta volna fel kibúvó indokként. – Eszünk valamit, és mire odakocsikázunk, addigra nyolc óra lesz, és kinyitnak az üzletek.
- Vannak ennél jobb ruháim is, csak gondoltam, amikor idehaza vagyunk, akkor nem kell puccba vágnom magam – magyarázta a kissé megsértett Mark, hiszen úgy vette, a fiú igénytelennek tartotta.
- De azt akarom, hogy itthon is adj magadra. Egy ilyen szép pasi, mint te, igenis ne legyen slampos – mondta, mintha mindez magától értetődő lett volna.
- Mit mondtál? – Markot sikerült pár percen belül másodjára zavarba hozni, nem is kicsit.
- Jó, bocsánat, nem úgy értettem. A slampos nem volt épp a legjobb megfogalmazás – grimaszolt Jaebum, mert valóban nem akarta megbántani.
- Nem arra gondoltam – rázta a fejét az idősebbik.
- Hát akkor? – Tényleg nem tudta, mi rosszat mondott még.
- Szépnek tartasz? – Ismét csak itt volt az az ártatlan tekintet, amivel azonnal bele lehetett fojtani a szót Jaebumba. Markot a szülein és a húgán kívül még senki sem hívta szépnek, így ez nagyon is meglepte.
- Igen, de hisz te is ezt mondtad rólam, úgyhogy kvittek vagyunk, és nem kell zavarba jönnöd – ezzel le is zárta a témát Jaebum, majd elindult a szobájába, hogy a pizsamáját lecserélje egy igényes öltözékre – ha már a jólöltözöttségről papolt Marknak.

Végül elvitte a fiút a kedvenc ruhaboltjába, ahol ismét csak a másik tekintetét leste, ahogy a számára anyagilag megengedhetetlen ruhák között sétált, és kirázta a hideg egy-egy horribilisen nagy összeg láttán, és azonnal ott is hagyta az adott polcot.
- Nyugodtan nézelődj csak! De tényleg, nekem nem számítanak az árak. Így is túl sok pénzünk van anyával, legalább meglesz a napi jó cselekedetem – próbálta önfeledt próbálgatásra biztatni. Mark azonban továbbra is láthatólag kényelmetlenül érezte magát ebben az egész helyzetben, így más indokot kellett felhoznia. – Figyelj, ez segíti a javulásomat: maga a tudat, hogy valami jót tettem valakiért. – Nem hazudott, tényleg így érzett.
- Rendben – ment bele végül a félénkké vált fiú, és ugyan továbbra sem a leglelkesebben, de azért jó pár nadrágot és pulcsit bevitt magával a próbafülkébe.
Jaebum az előtte lévő kanapéra ült le, és mivel nem volt ott rajtuk kívül senki – valószínűleg azért, mert nyitásra mentek –, így nem zavartatva magát, premier plánból élvezte, Mark miként jött ki az újabb és újabb ruhaszettekben. Bár egyre kevesebb késztetést érzett arra, hogy az eredeti terve szerint kihasználja a fiút, de annyira adott volt a helyzet, hogy arra kérte, le-fel mászkáljon mindegyik összeállításban, mintha mini divatbemutatót tartott volna neki. Marknak feltűnt, mire ment ki a játék, ahogy Jaebum végigmérte minden egyes alkalommal, és az is feltűnt neki, fenekén miként időzött el olykor-olykor. Viszont nem mert hangot adni neki, mivel valóban kedves volt a másiktól, hogy új ruhákat akart számára venni. Mi tagadás, valóban ráfért már a frissítés a ruhatárára. Viszont egy idő után végérvényesen kijelentette, hogy több dolgot nem volt hajlandó felvenni. Jaebum ezt szomorúan fogadta el, de így is bőven volt mit kifizetnie a kasszánál. Azonban ekkor szüksége volt némi időhúzásra, hiszen pár perccel később észrevette azt, ami miatt Mark félbeszakította a bemutatóját: Jaebum erekciója tanúskodott arról, hogy nagyon tetszett neki a show.
- Öhm, majd szólj, tudod… Ha mehetünk – mondta Mark zavartan, miután végezve az öltözéssel, leült a társa mellé. Jaebum csak felkacagott ezen, mert más terelte volna a témát, vagy úgy tett volna, mint aki semmit sem vett észre az egészből, de Mark köntörfalazás nélkül kimondta azt, ami nyilvánvaló volt, nem is sejtve, hogy ezzel újabb plusz pontot szerzett Jaebum szemében.
- Rendben, és bocsi – bámulta a cipőjét a fiatalabbik, abban reménykedve, hogy a kialakult kínos helyzettől elmúlik az izgalma odalent.
- Semmi baj. Végül is mondtad, hogy szép pasinak tartasz – nevetett Mark, mert bár meg is sértődhetett volna az egész helyzeten, de ő helyette bóknak vette, hogy egy Jaebum külsejű srácban szexuális vonzalmat ébresztett. Persze, tudta, semmi több nem lehetett köztük, hiszen ez egy ápoló-beteg kapcsolat volt, bárhogy nyakatekert volt kissé. Mark pedig profi volt a munkájában, és nem hagyhatta ebben a helyzetben sem, hogy a személyes vágyai minden szabályt átírjanak benne.
- Mert tényleg az vagy. Egyébként nem volt mérges. – Nem tudta, honnan jött ez a mondat, de Mark egyszerűen, mintha kibűvölte volna belőle az újabb és újabb vallomásokat. – Mármint apa, amikor bevallottam neki, hogy meleg vagyok.
- Értem – emésztgette a hallottakat a fiú.
- Azt mondta, amíg jó embert viszek haza, és nem vonja el a figyelmemet az úszásról, addig áldását adja a dologra – folytatta Jaebum, és mint mindig, amikor a halott apjáról beszélt, a hangja gyerekesebben csengett, mint bármilyen más helyzetben.
- És olyanokat vittél? – Mark továbbra sem köntörfalazott.
- Nem volt soha pasim, még alkalmi partnerem sem. Annyira az úszásnak éltem, hogy se időm, se energiám nem volt rá. De igazából barátaim se voltak. Egyszerűen mindenki megunta körülöttem, hogy bulik és közös programok helyett mindig a medencét választottam. Apa volt az edzőm, ezt talán még nem is mondtam.
- Nem – felelte a másik, aki így még inkább értette Jaebumnak azt a rögeszméjét, hogy cserben hagyta a férfit.
- Ő sohasem húzott vissza attól, hogy barátaim legyenek, de talán pont azzal, hogy nem akarta, hogy csak ennek éljek, érte el nálam azt, hogy be akarjam neki bizonyítani, még annál is jobb vagyok, mint ahogy azt ő, vagy bárki más hitte volna. Mindegy volt, milyen nagy nevekkel úsztam éppen egy medencében, sohasem velük, hanem magammal versenyeztem: a saját időimet akartam megdönteni, újabb és újabb egyéni rekordokat beállítani. És most, hogy nem csinálhatom tovább, rájöttem, hogy egyik rekord sem ér semmit. Mert most nincs se apám, se barátom, se párom. Elmehetek a világ végére is, ezek a rekordok nem fognak boldogítani. De lehet, már soha nem is leszek igazán boldog. – Újabb szóáradatának végére érve ráeszmélt, hogy merevedése már rég a múlté volt, és mielőtt Mark reagálhatott volna a hallottakra, elvette tőle a ruhákat, amiket együtt kiválasztottak, és a kassza felé igyekezett.
- Jaebum – kezdte Mark, immáron a kocsiban ülve –, ne feledd, mit mondtam: a te fényed nem kihunyt, csak megtört. És most már rám számíthatsz – fogta meg a kezét.
Ez volt az első alkalom, hogy megérintették egymást, és bár csak a kezeik érintkeztek, de ez volt mindkettőjük életében a legintimebb érintés. Lehet, hogy Mark rengeteg beteghez nyúlt hozzá, és Jaebum is sok úszótársával fogott kezet, de azok kötelező dolgok voltak, míg ez egy kapcsolat kezdetét reprezentáló érintés volt. Ahogy a puha bőrfelületek sikamlósan összeértek, a fiúk nem is akarták többé tagadni magukban, hogy veszélyes vizekre eveztek, de mégsem fordultak vissza. Mert egyes dolgok megérték a kockázatot.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. július 25., csütörtök

Wang Gae, Park Gae - Jinson fanfiction - 24. fejezet


Huszonnegyedik fejezet – Memorizálni végre


Jackson:

Ahogy azt Jaebum is megjósolta, és amire mi is számítottunk Jinyounggal, kapásból első nap volt némi problémánk Jinsonnal: nem kellett sok neki, hogy bekakiljon, majd ijedtében – amiért kapkodva takarítottunk utána – elbújt egy sarokba, és összepisilte magát. De egyszerűen nem tudtunk rá haragudni, annyira imádnivaló volt, meg amúgy sem lett volna fair: nevelésre volt szüksége, anélkül nem tudhatta a szabályokat. Hirtelen késztetésből úgy döntöttem, tartok neki egy kis bemutatót, ami abból állt, hogy négykézláb mászkálva mentem a hátsó udvar ajtajához, és a kezemmel ütögettem egy kicsit az üvegjét. Reméltem, ha ezt gyakran megmutatom a kicsinek, akkor talán összerakja, hogy neki is hasonlóan kellene eljárnia.
- Ezt ugye, nem gondoltad komolyan? – nézett rám elítélő tekintettel Jinyoung.
- Őszintén, fogalmam sincs, hogyan kellene szobatisztaságra nevelni. Csak azóta van anyáéknak benti kutyájuk, hogy én elköltöztem otthonról – vallottam be, hiszen tényleg tanácstalan voltam, és próbáltam az ösztöneimre hagyatkozni, ami lehet, jelen esetben nem volt éppen a legkifizetődőbb.
- Aha. De nem gondolod, hogy logikusabb lenne, ha majd az újabb kis balesete után mutogatnánk a kakis zacskóval az ajtóra, és ki is csalnánk az udvarra? – jött az ötlet tőle.
- Megeshet – láttam be.
- Bár ezt a négykézláb pucsítós produkciódat meg tudnám szokni – tette hozzá huncutul, és még meg is nyalta a szája szélét.
- Ki vagy te, és mit tettél az én ártatlan Jinyoungommal? – kérdeztem ledöbbenve.
- Jól van na, azért teljesen prűd eddig sem voltam – rántott egyet a vállán.
- Jogos, a beköltözésemkor is megbámultad a fenekemet – ugrott be, hiszen ezt már akkor is jó jelnek vettem, hogy valóban volt esély szexuális vonzalomra a részéről. Egyszerre éreztem úgy, mintha rengeteg idő telt volna el, amióta beköltöztem, és mintha egyik percről a másikra javult volna ennyit Jinyoung állapota. Persze a kettő között volt az igazság. De bárcsak lett volna egy varázsgömböm, ami megmondta volna nekem, mikor érhettünk el a következő szintre, amikor tényleges aktusra is sor kerülhetett!
- Nagyon elbambultál – rázott ki Jinyoung az elmélkedésemből.
- Bocsi. Ha nem gond, most elmennék zuhanyozni – mondtam sután, és csak reménykedni mertem benne, hogy a szerelmem nem szúrta ki a férfiasságomat, ami a jövőbeni szexuális életünk gondolatától élénkülni kezdett.

Nemsokára elérkezett az alvás. Bár testi és lelki szempontból is eléggé fárasztó napom volt, mégsem szívesen mentem az ágyamba, mert féltem egyedül hagyni Jinsont. Egyrészt, mert csak új környezetben volt, és megijedhetett, másrészt, mert ki tudta, milyen rosszaságot csinált volna, amivel Jinyoungot felhúzza. Még annak a szörnyű gondolatával is eljátszottam, hogy a szerelmem megbánja, hogy örökbe fogadtuk, de a nagy szíve miatt nem meri majd ezt elmondani nekem. Azonban reméltem, hogy ez csak a szokásos túlgondolásom és aggódásom agyréme volt, és minden a lehető legnagyobb rendben ment majd.
Viszont az ágyba fekvésem után sem voltam nyugodt, így tíz percenként kinéztem a kicsire, aki édesdeden aludt. Egyszer viszont én is elbóbiskoltam fél órára, és rettegve keltem fel, hogy valami biztos, történt az előszobában. De a látvány, ami fogadott, duplán is megmelengette a szívemet: Jinson a kanapé mellett feküdt, amin Jinyoung aludt. Tehát ő sem volt nyugodt a saját ágyában, és kiment a csöppségünkhöz. Ezek után végképp nem tudtam volna visszafeküdni, így a vastag, puha szőnyegünkön helyet foglalva, a kispárnámmal és a takarómmal, odafeküdtem én is a kanapé mellé; Jinson és Jinyoung szuszogásának kánonja pedig egy csodás altatóval ért akkor fel nekem.

Jinyoung:

Nem akartam bevallani Jackienek, de bátorkodtam gyakran kinézni a kutyánkra, nehogy baja legyen. Viszont egy idő után rájöttem, így semmit sem fogok aludni. Azonban a szobámba nem mertem behívni, mert még a végén elkönyvelte volna, hogy nyugodtan mászkálhatott oda be, viszont a hálószobámat ezután is meg akartam tartani csak magamnak. Még Jackson is alig járt be oda, mivel tudta, hogy az volt az én szent helyem.  Végül arra jutottam, a legegyszerűbb az lesz, ha kimegyek a kanapéra aludni. Tudtam, milyen kényelmes, úgyhogy ennyi áldozat bőven belefért a részemről a „gyermekünk” első éjszakáján.
Amint lefeküdtem, azonnal el is nyomott az álom, és reggel nyolckor, a Nap egyre erőteljesebb sugaraitól kaptam a személyes ébresztőmet. Kellett pár másodperc, hogy felfogjam, miért nem a megszokott plafonom volt a legelső kép, amit a szemem befogadott, az viszont szabályosan ledöbbentett, hogy nem voltam egyedül. Neki nyomódva a kanapénak, a takaróját erősen szorító Jackiet látva azonnal feltöltődött a szívem, és a tőle nem messze, nyugodtan, fél álomban ülő Jinson mosolygós arcocskája csak még inkább megmelengette a lelkemet. Ennél szebb kép nem is fogadhatott volna, csak ha Jackson nem éppen a földre száműzve aludt volna, hanem mellettem. De talán már nem is voltunk olyan messze attól, hogy ez a nap is elérkezzen az életünkbe.


Óvatosan, hogy ne keltsem fel a szerelmemet, elindultam a mosdóba, majd visszaosonva a szobámba, fel is öltöztem, és adtam enni a kicsinek, aki úgy evett, mintha előző nap nem etettük volna jócskán meg. Majd gondoltam, ha rögtön kiviszem az udvarra, akkor esetleg összejöhet, hogy odapiszkítson, és hogy Jacksont is hagyjuk még aludni. Szerencsére a tervem mindkét része teljesült, és elégedetten konstatáltam, milyen okos volt a kicsi, akinek adtam is cserébe pár jutalomfalatot. De ennyi nem volt elég nekem: konkrétan örömtáncba kezdtem. Már egy ideje hébe-hóba, amikor Jackie távol volt, ismét visszatértem az egyik régi szokásomhoz, a táncolgatáshoz, ekkor viszont közönségem is volt. A pici eleinte csak nézte, miként produkáltam neki magam, aztán játékként fogta fel, és elkezdett futkározni körülöttem, majd ugrálni is a lábamon. Olyan boldogságmámor ragadott azon a reggelen magával, ami miatt fel sem tűnt, hogy Jackson egy ideje elhúzta az ajtót, és bazsalyogva figyelt minket.
- Ha engem kérdezel, tízből tíz pontot adok mindkettőtöknek – tapsolt fáradtan, hiszen álmos tekintete azt sugallta, hogy félig még nem kelt fel.
- Lehet, csak káprázik a szemed – vágtam rá. Nemrég még elszégyelltem volna magam, hogy rajta kapott, ahogy semmivel sem törődve táncoltam, ekkor viszont még örültem is, hogy tanúja volt a jelenetnek.
- Az mindig, amikor téged látlak.
- Ó! – Az ilyen kijelentéseivel talán nem is sejtette, milyen boldoggá tudott tenni. Én nem akartam senki másnak tetszeni, amíg ez a férfi ilyen őszintén rajongott értem; azután végképp nem, hogy már én is hasonló rajongással és szerelemmel fordultam felé.
- Viszont baj van, Jinyoung.
- Micsoda? – ijedtem meg rögtön.
- Szörnyen fáj a hátam. Ez a földön alvás nem nekem való. Tudom, hogy sokan mai napig a hívei ennek, de az én hátacskám most utál engem emiatt. Nincs véletlenül valamilyen izomlazító krémed? Az enyém nemrég fogyott el – grimaszolt.
- Azon lepődtem volna meg, ha nem így lett volna – jegyeztem meg, hiszen tipikus Jackson dolog volt, hogy mindene akkor fogyott ki, amikor a leginkább szükség lett volna rá. – Viszont nekem nincs, de ha gondolod, testápolóval megmasszírozlak.
- Tessék? – esett le az álló, de ezen már nem is csodálkoztam az előző nap után. – Te komolyan képes lennél ráülni a fenekemre, és hosszasan érinteni a kezeddel a hátam bőrfelületét?
- Te túldramatizáló királyfi, lehetne, hogy csak szimplán elfogadod, mennyit javult az állapotom, és nem ragozod a végtelenségig a dolgokat? – kérdeztem, mivel ez valóban megkönnyítette volna vele a helyzetemet. Bár őt ismerve, erre vajmi kevés esély volt.
- Oké! – emelte fel védekezésképpen a kezét, majd el is indult a szobájába, én pedig kézmosás után, Jinsont behívva az előszobába, követtem őt a krémmel.


Jackson már ott feküdt félmeztelenül az ágyában, ami kapásból arra késztetett, hogy nyeljek egy nagyot, majd óvatosan elhelyezkedtem négykézláb felette, és a lehető leglassabban engedtem a súlyomat a fenekére. Ettől ő felnyögött kicsit, de nem tudtam, vajon azért, mert tetszett neki az érzés, vagy mert ennyitől is fájt a háta. Viszont nem merve rákérdezni, inkább nyomtam némi testápolót a kezemre, és próbáltam szétkenni azt a bársonyos bőrén. Sejtettem én, hogy ápolt és izmos volt a teste, de nemhogy látva, hanem érezve is, jöttem csak rá igazán, hogy lehet, én túl kevés voltam az ő kidolgozott izmaihoz. Tény és való, hogy azért edzegettem a bezárt éveimben, és szerencsére könnyen jöttek fel az izmok, de akkor sem voltam egy edző szintjén.
- Még a végén kiderül, hogy pályát tévesztettél, és masszőrnek kellett volna menned – suttogta, majd egy újabb erősebb érintésem után a grimasz eltorzította az arcát. Ahogy alattam sziszegett, próbáltam finom lenni, de mégis hatékony, és egy-egy görcsbe jobban beleállni kicsit.
- Én csak a te házi masszőröd szeretnék lenni – nyugtattam meg. Maga a gondolat, hogy idegeneket fogdossak, elborzasztott. Ott még nem tartottam, hogy Jackien kívül mást is igazán beengedjek az intim szférámba, vagy hogy én lépjek az övébe. Ez alól csak a pszichológusommal való ölelkezésem volt a kivétel, és reméltem, Jinson is azon kivételek közé fog tartozni, amelyek erősíti a szabályt.
- Helyes! Ne is nyúlkálj nekem más pasikhoz. Addig jó, még nincs összehasonlítási alapod – motyogott az orra alatt, és mivel felhúzott a szavaival, még keményebben dolgoztam meg a hátát. – Hé, azért ne ölj meg!
- Még mindig utálom, ha becsméreled magad, és azt is, hogy továbbra sem hiszed el, hogy akkor sem kellene más, ha sorban állnának előttem a férfiak. – Bár pont, az előbb fogott el engem is a kétely a testem miatt, viszont azt hallanom, hogy nem hitt magában, és abban, mennyire odáig voltam érte, elmondhatatlanul fájt. Az én kételyeimet amúgy is megtartottam magamnak, és amiről ő nem tudott, az nem is bántotta.
- Rendben, igyekszem ezt memorizálni végre.
Az intim légkört végül édesanyám érkezése törte meg, de szerencsére – mint aznap minden – ez is gördülékenyen ment. Anya belátta, hogy túlreagálta a dolgokat, és miután a kicsit közelebbről megnézte, őt is azonnal elvarázsolta. Jinson csábereje szerencsére eddig mindenkinél célba talált. Ezután megvitattuk a cikkünk megjelenésének dátumát, és azt, hogy rendeltem egy-egy példányt hozzájuk és Jackson szüleihez is, hogy mindenkinek meglegyen a saját újságja, mert sejtettük Jackievel, hogy büszkeségüknek köszönhetőleg nagy becsben fogják tartani. Jackson előre félt, hogy az anyukája boldog-boldogtalannak mutogatja majd, milyen tehetséges volt a fia és a jövőbeni veje – mert bár zavarba ejtő volt, de ekként tekintett rám. Viszont, ami ennél meglepőbb fordulat volt – a kezdeti ellentét miatt –, hogy anyukám is már úgy beszélt rólunk Jacksonnal – és immáron Jinsonnal –, hogy elkönyvelte, ez egy tartós dolog lesz. De hiszen ismert annyira, hogy tudta, ha én párkapcsolatba kezdtem, akkor azt komolyan is gondoltam. Bevallotta nekünk, az elején attól is félt, hogy beleloholom magam abba, hogy Jacksonnal megoldódnak az érintésproblémáim, de ez elmarad, és végül mindkettőnk szíve összetörik. Viszont szörnyen boldog volt, amiért jelen esetben tévedett, főleg látva, hogy már az sem okozott gondot, hogy kéz a kézben ültünk Jackievel, miközben beszélgettünk vele. Bárhogy voltak nézeteltéréseink, tudtam, hogy anya szívét semmi sem töltötte fel jobban, minthogy engem boldognak látott, ezért is akartam most már tényleg ismét jobban belevonni az életembe. Véget ért az a szakasz, amikor be voltam zárva, de már az az átmeneti állapot is, amíg új életet kezdve kerestem az utamat. Már megtaláltam azt a személyt, akivel igazán élni tudtam. Ez több volt, mint amit sok tizenkilenc éves elmondhatott magáról, és annál végképp több, mint amiben a kiszabadulásom előtt reménykedni mertem.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. július 22., hétfő

Megtört fény - MarkBum fanfiction - 2. fejezet



A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Jaebum a szobájában, az ágyán ülve kémlelte a másik helyiségben vidáman pakoló fiút. Nem is vidámnak nevezte volna Markot, inkább könnyednek, mint aki tényleg túl tudta tenni magát minden szörnyűségen, amit az élettől kapott. Azonban Jaebum képtelenségnek tartotta, hogy ez a fiú elérje, ő is hasonlóan lássa a dolgokat. De a kíváncsiságát nem tudta legyőzni, így amint észrevette, hogy Mark már az üres bőröndjét tette el, visszatért hozzá.
- Magyarázd el, hogy értetted azt a testvéres dolgot!
- Nem arra teszem a hangsúlyt, hogy csak egy testvérem van, hanem arra, hogy legalább van egy testvérem, akit szerethetek – ezt úgy mondta Mark, mintha így már magától értetődő lett volna, de látva a másik grimaszolását, rájött, hogy még magyarázatra szorult a dolog. - Amíg van akárcsak egy ember is, akiért érdemes élnem, addig boldogan teszem azt. Azt az elvet vallom, hogy nem szabad a veszteségeinkre koncentrálnunk, hanem azokra a dolgokra és személyekre kell, amiket és akiket kaptunk a sorstól. Lisa számomra ilyen.
- Aha! – végre leesett neki. - Tehát nem azért vagy szomorú, mert összesen egy közeli személy maradt az életedben, hanem annak örülsz, hogy legalább őt nem vette el tőled a kicseszett sors – muszáj volt kicifráznia a végét, mert továbbra sem tetszett neki ez a látásmód.
- Pontosan, csak a kicseszett jelző nélkül.
- Mi tényleg fura páros leszünk: a fiú, aki menekül a múltja sérelmeitől, és a másik, aki képtelen túltenni magát azokon. – Nem tudta, hogy ennek nagyon jó, vagy nagyon rossz vége lesz.
- A fura párosok olykor furcsán jól működnek együtt – kacsintott Mark, amitől Jaebumnak nyelnie kellett egy nagyot. A túl idealista látásmódja ide vagy oda, Mark piszok helyes volt, és a törékeny alkatával teljes mértékileg Jaebum esete – amit persze az édesanyja pontosan jól tudott, amikor kiválasztotta őt.
Végül kompromisszumra jutott magában Jaebum: hagyta, Mark hadd próbálja meg kissé pozitívabb vizekre evezni őt, míg ő a realitás felé akarta terelni a fiút. Ez jó lehetett mindkettőjüknek. Viszont azt továbbra sem vetette el, hogy igen gyakran kihasználja, hogy a fiúnak lesnie kellett minden kívánságát.
- De te is mesélj magadról, hisz azért vagyok itt, hogy valahogy segítsek neked. Bár tényleg nem értem, miért nem egy szakértőt hozott anyukád – őszinteségéhez hűen ezt továbbra is hangsúlyozta.
- Mert az elmúlt félévben mind felsültek velem. Gondolom, új módszerhez folyamodott.
- Értem. - Marknak feltűnt Jaebum hamis mosolya, amit nem tudott hova tenni, de próbált semmi negatívra asszociálni.
- Anya biztos, elmesélte, hogy apa halála is kikészített, de csak miután lesérültem, és fel kellett adnom a sportolói karrieremet, estem igazán depresszióba – rántott egyet a vállán, hiszen túl sok pszichológussal rágták már végig magukat rajta, de mindig visszakerült ugyanabba a lelkiállapotba. A legutóbbi személynél adta fel igazán a reményt, hogy ismét olyan életvidám lehet, mint amilyen egykoron volt.
- Igen, de tőled is szeretném hallani.
Jaebum végül megtisztelte Markot azzal, hogy legalább nagy vonalakban elmondta neki a dolgokat, hiszen végtére is nem a fiú tehetett arról, hogy már a sokadik hallgatósága volt a történetének. De amikor az édesapjáról beszélt, valami áttört benne, valami, ami eddig soha: Jaebum maga sem tudta, miért, de ahogy Mark ártatlan, mégis megviselt tekintetével itta a szavait, gondolkodás nélkül hagyta, hogy a mondatok ömleni kezdjenek belőle. Onnantól kezdve, hogy átlopta a családi házukból a régi képeiket, és álmatlan éjszakáin azokat lapozgatta, mert a fényképek újra megidézték az apját, és vissza tudtak hozni olyan régi perceket, amiket már régen elfelejtett, pedig nem szabadott volna, mert új emlékeik nem lehettek közösen. Megígérte az apjának, hogy élni fog. Mást nem kért tőle a halálos ágyán fekvő férfi, mielőtt a rák végső stádiuma magával nem ragadta, csak azt, hogy éljen, de ő, az egy szem fia ezt sem tudta teljesíteni. Talán emiatt volt képtelen tovább lépni, és mert az apjánál jobban senki sem hitt az úszói jövőben, és ő egy félresikerült ejtőernyős ugrással úgy lesérült, hogy fel kellett adnia a profi karrierjét. Pedig már olyan közel volt a legnagyobb versenyekhez. Az a búcsúszó, amivel az apja elment, újra és újra a fülében csengett: Küzdj! De ő nem volt képes rá. Nem számított, hogy egy év messzeségében hangzott el az a szó, sose csengett másként, és aznap sem múlt még el.



Régen  a szüleivel mindhárman teli voltak élettel, szabad volt a szívük, és Jaebum elhitte, hogy sohasem kell félniük, mert őket elkerüli a baj. De minden boldogság tovaszállt az életéből, amikor apja meghalt, és a karrierjének is vége lett. Az úszás volt a mentsvára a gyászban. Csak azért tudott másnap, harmadnap és a negyvenedik nap is felkelni, mert a vízben egyszerre felejtett és teljesítette be apja kérését. De oda lett a közös álmuk, és onnantól kezdve már nem volt semmi, ami visszaránthatta volna Jaebumot a mélyből. Már csak a depresszió tengere volt az egyedüli víz, amiben úszott, de abban fulladásig. Már nem volt ott az apja, hogy fogja a kezét, mint régen, amikor egy-egy kisebb sérülés után álomba sírta magát. Ha hívni akarta, hogy megbeszéljen vele valamit, hirtelen ráeszmélt, hogy senki sem fog felelni.
- Odalett mindenem, Mark. Többé nincs értelme az életemnek – ért ezzel a mondandója végére, és ekkor realizálta, hogy a másik szemeiből patakzottak a könnyek, míg ő egy cseppet sem ejtett. Hisz már elfogytak a könnyei, annyi éjszakát és nappalt sírt át az elmúlt egy évben, hogy félt, többé már sohasem lesz képes akárcsak egy kósza könnycseppet is ejteni.
- Dehogynem van! Próbáld meg az én perspektívámból nézni a dolgokat! – kérte a másikat Mark, miközben letörölte a nedves arcát, bár a könnyeit nem szégyellte, hiszen igazak voltak. Ő Jaebummal ellentétben – bármennyivel pozitívabb személyiség volt – sokat sírt; így tisztult meg testileg és lelkileg is.
- Lássuk csak: a kifacsart logikád alapján nem amiatt kéne szomorkodnom, hogy apa meghalt, és nem tudok többé profiként úszni, hanem annak örülnöm, hogy anya él, és hogy legalább túléltem a zuhanást.
- Pontosan. Látod, gyorsan tanulsz – jegyezte meg büszkén Mark, nem törődve azzal az egyértelmű ténnyel, hogy a másiknak nagyon is ellenszenves volt az ő felfogása.
- Ezt sokszor mondták már – rántott a vállán Jaebum.
- Nézd, még a Nap is kisütött! – lett lelkes Mark, amitől a másik fiú elalélt. Lehet, hogy szembement a látásmódjával, mégis egy bizonyos fokig imponált számára Mark ártatlansága és tisztasága. Az, hogy egy olyan általános természeti jelenséget, mint a napsütés, is ilyen boldogan fogadott, megdobogtatta Jaebum depressziós szívét, ezzel máris sokkal többet elérve nála, mint a korábbi pszichológusok. – Nézd! – mutatott ismét maga elé.
- Nem látom, mit kéne néznem.
- Ahogy besüt a Nap.
- Mi van vele? – Mark ezen furcsa megjegyzéseit még meg kellett szoknia.
- Hát nem látod, mennyire gyönyörű, ahogy a fény megtörik a szekrény tükrén, és tovább megy a másik irányba? – Jaebum inkább a fiú sugárzó mosolyát nevezte volna gyönyörűnek, de ezt megtartotta magának.
- De, szép! – felelte sután.
- Ez vagy te, ez a megtört fény.
- Fejtsd ki, kérlek! – Most már kíváncsi volt.
- Te is megtörtél, mikor eltérített az élet a korábbi utadról, de ahogy a fény is ugyanolyan szép a megtörve folytatott útján, úgy te is megtalálod azt az utat, amin továbbra is ragyoghatsz.
- Mark… - Jaebum a szeme után már a fülének sem akart hinni, hogy valóban egy ilyen ártatlan és szép embert sodort mellé az anyja. Mark kívül-belül túl tiszta és gyönyörű volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Ennyire szép dolgot még sohasem mondtak nekem – vallotta be, mert megérdemelte a másik, hogy tudja.
- De így van. Ígérem, Jaebum, megteszek mindent, hogy lásd, még ragyoghatsz.
- Mert én is olyan gyönyörű vagyok, mint az a fénycsóva? – rá kellett kérdeznie; tudni akarta, vajon szépnek látta-e Mark.
- Igen, az vagy – felelte egyértelműen az idősebbik.
- Akkor tetszem neked? – nem tudta megállni, hogy ne térjen ki rá ilyen nyíltan.
- Mit számít ez, Jaebum? – most Mark jött zavarba. – Mint mondtam, engem a betegeim lelke érdekel, nálad pedig végképp, hisz azért vagyok itt, hogy azt segítsek meggyógyítani. Kívülről hibátlan vagy. – Ahogy ezt kimondta, rájött, túl messzire ment, de ez előfordult azokkal, akik annyira nyíltak és őszinték voltak, mint Mark. Csakhogy eddig egy betege sem vonzotta szexuálisan, már csak azért sem, mert többnyire időseket ápolt.
- Már pedig szerintem tetszem neked – nem hagyta ennyiben a témát Jaebum.
- Nem értelek: Miért tetszenél? – Mark rákvörös arca még az általában igazmondó szavainál is több igazságot szolgáltatott róla azokban a percekben.
- Aha, értem én. Szóval totál heteró vagy, és le se szarod a kis kockáimat? – húzta fel a pólóját a fiatalabb, hogy a rengeteg úszás által kiformált felsőtestével még inkább zavarba hozza újdonsült lakótársát.
- Te jó ég! Ezt most miért kellett? Semmi közöd a szexualitásomhoz, ahogy nekem sem a tiédhez! Tudtommal nem ez a problémád forrása, úgyhogy kérlek, kerüljük ezt a témát. – Mark gondolkodás nélkül rohant ki az udvarra, hogy kiszellőztesse a fejét. Rettegett saját magának is bevallani, milyen veszélyes vizekre evezett azzal, hogy itt maradt Jaebum mellett, nem is sejtve, hogy a fiú anyja a külseje miatt választotta őt, és mert biztos forrásból tudta, hogy a saját neméhez vonzódott. Mark segíteni akart Jaebumnak, akárcsak a húgának az itt keresett pénzzel, de így fennállt a veszély, hogy a saját szívét fogja feláldozni, ami félt, túl hamar odaadja majd magát a fiatalabb fiúnak, akitől nem számított a jövőben sem sok kedvességre. Nem szerethetett belé, és punktum!

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2019. július 15., hétfő

Megtört fény - MarkBum fanfiction - 1. fejezet



A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:


Mark Tuan már születésétől kezdve kézen fogva járt a halállal: az újra és újra megcsapta szelével, a fiú mégsem veszítette el a hitét az életben. Valamit megtanult a sok szenvedéstől és veszteségtől, amik őt érték: jobb volt fájdalmat érezni, mint semmit. Az ürességnél és a magánynál nem volt rosszabb dolog a világon. Ő nem volt magányos, és bár a kín tényleg sokszor árasztotta el lényének minden porcikáját, folyton felderengett a boldogság és szeretet csírája is. Anélkül, hogy szeretnénk akárcsak egy embert is, nehéz túltenni magunkat a megpróbáltatásokon, és neki volt kit szeretnie. Lisa, a húga volt a mindene. Azért is dolgozott kőkeményen, hogy legyen miből fizetnie a lány tánciskoláját. Marknak sohasem jutott volna eszébe okolni a húgát, amiért a szüleik halála után egy éven át menekült otthonról: kereste önmagát, de idővel rájött, hogy az egyedüli biztos pontja, a bátyja nélkül bárhova is megy, nem lesz egész. Azóta még inkább összenőttek, mint korábban. Így már attól se féltek, hogy Lisanak kollégiumba kellett költöznie, mert telefonálni és videóhívásokat kezdeményezni bármikor tudtak, és terveik szerint heti egy találkát mindig be akartak iktatni. A Tuan testvéreket nem lehetett szétválasztani egymástól: többé már nem. Annyi mindent vett el tőlük sors, de őket meghagyta egymásnak, ezért sem vesztették el a hitüket az életben. Tudták, sokszor fognak még hazugsággal, igazságtalansággal, fájdalommal találkozni, majd újból és újból elhiszik, hogy ezentúl csak öröm és boldogság vár rájuk, de ehelyett ismét begyógyulásra váró lyukat fog hasítani beléjük a sors. De addig, amíg még be tudtak gyógyulni a sebeik – még ha nagy forradásokat is hagyva maguk után – hittek az életben, és ami ennél is fontosabb volt, hittek egymásban. Gyermekként nem voltak a legszófogadóbbak: nem vették komolyan, hogy ezt meg azt nem csinálhatták, mert szörnyű vége lesz. Azonban minél több veszteség érte őket, annál óvatosabbak lettek minden téren, és annál inkább megbecsülték a boldog perceket, mert tudták, nem osztották azokat ingyen. Már nem lehetett őket leterelni az útjukról: új látásmódjuk lett, egy jobb és boldogabb. Ezen látásmód is kellett ahhoz, hogy Mark elfogadja a kétségbeesett nő ajánlatát, aki igen nagy összeget kínált fel neki, hogy lemondja a másik családot. Bár Lisa tandíja miatt jól jött nekik a pénz, de igazából nem azért ment bele, hanem mert látta az asszonyon, mennyire kétségbeesett volt, és hogy valamiért csak őt fogadta el a fia ápolójának. Bár nem értette, ez miért volt hisz az elmondottak alapján a nála egy évvel fiatalabb Jaebumnak inkább pszichológusra lett volna szüksége, nem rá, de az asszony hajthatatlan volt, ő pedig segíteni akart.

- Anya, megmondtam, hogy nem akarok több dili dokit! – fakadt ki Jaebum, amikor a nő közölte vele, hogy nemsokára új lakótársa lesz. – Ráadásul őt még ide is akarod költöztetni, hogy az egyedüli tulajdonom, a magánszférám is odalegyen!
- Kisfiam, ígérem, ezúttal rendhagyó személyt fogok neked hozni. Hidd el, megjegyeztem, amit a legutóbbi után mondtál – felelte nyugodtan az anyuka, hisz őt már rég nem lehetett kihozni a sodrából.
- Még én sem emlékszem arra, mit mondtam – vallotta be Jaebum, mivel dühében annyi minden hordott akkor össze, hogy foszlányokat, ha vissza tudott azokból idézni.
- Majd eszedbe jut, amint meglátod, kit kerítettem neked.
- Rosszban sántikálsz – tette keresztbe a kezét, miközben anyja érzelemmentes arcát próbálta vizsgálni, hátha végre megtörik a jég. Utálta, hogy a nő elnyomta a fájdalmát, azt pedig még jobban, hogy neki nem ment ugyanez.
- Fél óra és itt vagyunk.

Az asszony percre pontosan érkezett meg Mark és Lisa házához, amit még a szüleik hagytak rájuk. A fiúnak majd beleszakadt a szíve, hogy egy darabig teljesen üresen kellett hagynia, de ez egy odaköltözős munka volt, így nem volt választása.
- Asszonyom, továbbra sem hajlandó megosztani velem, miért én kellek a fia mellé? – Mark utálta, ha nem értett valamit, így muszáj volt ismét rákérdeznie. Végtére is egy fedél alatt kellett élnie egy idegen fiúval. Ha a zsigerei nem súgták volna azt, hogy ez volt a jó döntés, semmiképp sem ment volna bele anélkül, hogy előtte megismeri az illetőt.
- Nem, mert akkor nem jönne velem – csúszott ki a nő száján, de rezzenéstelen arca azt hitette el Markkal, hogy meggondoltan kötötte ezt az orrára.
- Ez nagyon biztató – jegyezte meg szarkasztikusan a fiú.
- Ha az, ha nem, mindig gondoljon arra a pénzre, amire úgy hiszem, nagy szüksége van. – Az asszony ismét kapura lőtt, méghozzá pontosan tudta, hova célozzon, így Mark hátradőlve, némán kémlelt ki az ablakon az út hátra lévő részében.

- Jaebum, megjöttünk! – Még ha izgatott nem is volt a nő, kíváncsian várta agyermeke reakcióját az „ajándéka” kapcsán.
- Bárki is az, nem érdekel bármilyen terápiás módszerhez is akar folyamodni – jelentette ki, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is hátranézett volna a nappalijában lévő tévéjéről, amin épp egy játékban gyilkolt le embereket.
- Eddig még nem találtam ki semmilyen terápiás módszert, úgyhogy jó, hogy ezt így előre elmondtad. – Mark reakcióideje általában gyors volt, amiért büszke volt magára. Ebben a szakmában eddig nagyon jó hasznát vette ennek a képességének.
- Na, most kivételesen férfit hoztál, anya. Ez már fejlődés – kacagott a továbbra is játékában elmerülő fiú.
- Gyermekem, befejeznéd? – A nő kimért hangszíne egyre irritálóbbá vált Mark számára, de ő persze ezt nem tehette szóvá, ahogy azt sem, mennyire rosszul esett neki a kellemetlen fogadtatás.
- Majd, ha meghaltam a játékban.
- Asszonyom, én azt hittem, a fiával együtt választottak engem. – Az ápoló fiú zavarában egyik lábáról a másikra billent, a száját pedig már véresre rágta belülről, és ahogy a fémes íz elárasztotta a nyálát, mintha saját felsülését ízlelte volna.
- Én aztán nem keresek pszichológusokat – horkant fel Jaebum.
- Én nem is vagyok az.
- Tessék?
Ezzel a mondattal végre ráeszmélt a valóságra a fiatalabb fiú, és leállítva a játékot, szemügyre vette az újoncot. Pontosabban kitágult pupilláival csodálta, milyen szép férfit kínált fel neki tálcán az édesanyja, akinek igaza volt, így már emlékezett rá, anno mit mondott: „Pszichológusoktól kérlek, egy életre kímélj meg! Vagy hozz egy helyes, vékony, fiatal pasit, aki lesi minden kívánságomat, vagy engedd el ezt a segédkezős dolgot.”
Hát tényleg megtette: végső elkeseredettségében keresett egy olyan személyt, aki Jaebum esete volt, és még arra is rávette, hogy beköltözzön hozzá. Mocskos játékot játszott az anyja, és Jaebum lelke annyira úszkált az életutálatban, hogy képtelen volt ellenállni, és lefújni a mecset. Most már igenis játszani akart, még hozzá nagy tételben.



- Szóval, ha nem pszichológus vagy, akkor mi? – volt ez az első tényleges kérdése.
- Ápoló, általában időseket vagy végstádiumban lévő, otthonfekvő betegeket gondozok. Most is egy idős hölgyhöz mentem volna, de édesanyád meggyőzött, hogy nagyobb szükség van rám itt. – Jaebum valamit azonnal elkönyvelt Markkal kapcsolatosan: ez a fiú teljesen őszinte volt. Azt viszont még nem tudta, hogy ez neki imponált-e vagy sem.
- Miért választottál engem?
- Szimplán éreztem, hogy ide kell jönnöm – rántott egyet a vállán. – Én hol fogok aludni?
- Itt – mutatott a kanapéra Jaebum, amitől most Mark szemei tágultak ki, de nem éppen az örömtől. – Nyugi, ki lehet húzni, és kifejezetten kényelmes. Sokat aludtam én is rajta. Szekrényt is kapsz – intett a tévé melletti igencsak terebélyes szekrénysorra. – Bár a bőröndödet elnézve, a felére sem lesz szükséged, sőt a harmadára sem.
- Csak átmenetileg tervezek ideköltözni, így sok mindent otthon hagytam.
- Akkor húzz bele a helyrehozatalomba, és hamar távozhatsz! – Jaebum máris el akarta ültetni a bogarat Mark fülében, hogy minél inkább igyekszik majd a kedvében járni, annál hamarabb végezhet. Sejtette, hogy az anyja szörnyen sokat fizethetett neki, hogy nála legyen, ne az öreg mamánál, így már csak azt kellett minél előbb megtudnia, vajon miért kellett annyira Marknak a pénz, hogy érzelmi zsarolások esetén legyen ütőkártyája.
- Majd igyekszem.
- Én akkor magatokra is hagylak titeket – mondta a nő, de utána eszébe jutott valami. – Mark, ha figyeltél, láthattál egy nagy házat, ami mellett eljöttünk. – Erre a fiú bólintott. – Ott lakom, ha bármire szükségetek van, ott megtalálsz, vagy ha nem, a számomat már tudod.
- Rendben, asszonyom.
- Akkor legyen szép napotok! Szervusztok!
A nő távozása után hirtelen beállt csönd megijesztette Markot. Kétféle beteghez volt hozzászokva: a sokat beszélőhöz és a már szinte némához. Egyesek minden fájdalmukat meg akarták osztani az ápolójukkal, sőt olykor felnagyítani is azt, míg mások a csendben szenvedő típusok voltak. De Jaebum csak lelki beteg volt, ami ismeretlen terület volt Mark számára.
- Nyugodtan pakolj, ne zavartasd magad! Még ha rövid időre is, ez a te otthonod is lesz most már. Amúgy sem az én házam – vetette le magát a kanapéra Jaebum.
- Az anyukádé, gondolom – vonta le a következtetést Mark.
- Apával építtették nekem a tizennyolcadik szülinapomra. Tudták, hogy privát szférára van szükségem, de mégis közel akartak tudni magukhoz.
- Értem. – Nem mert rákérdezni az idősebbik, vajon mi lett az apukájával, hiszen tudta, a szülők elvesztése milyen kínszenvedéssel járt.
- Egy éve halt meg – felelt Jaebum a fel sem tett kérdésre. – Anya azóta lett ilyen kimért és lélektelen, én pedig egy évre rá, ahogy lesérültem, követtem ebben.
- Értem.
- Figyelj, haver, ha továbbra is annyit mondasz, hogy „értem”, akkor kár kipakolnod, mert sokra nem megyek veled – szúrt oda a zavarban lévő fiúnak.
- Ért… - gyorsan elharapta a szó végét Mark. Maga sem tudta, miért vált ennyire elesetté, de volt valami Jaebumban, ami lebénította, és ez minden volt, csak jó jel nem. – Sajnálom, de nem ilyen betegekhez vagyok hozzászokva – mondta ki a nyilvánvaló tényt.
- De az átlag betegekért nem kapsz ilyen sok pénzt, meg nem is ilyen szexik – mutatott végig magán önbizalommal teli hangon a fiatalabbik, mert már csak a kinézete volt az egyedüli dolog, amire büszke volt.
- Sohasem nézem a betegeim külsejét, csak a lelkük érdekel. Mert ha egy lélek szép, annak a testét mindig megpróbálom meggyógyítani, vagy ha az lehetetlen, legalább szebbé tenni az utolsó napjait. – Ez volt Mark fő mottója, ezért tartotta a hivatását annyira fontosnak.
- Egek, te mennyi halállal találkoztál már? – talán tudni sem akarta a választ Jaebum, mégis rákérdezett.
- Túl sokkal.
- És mikor volt a legelső? – ez valóban érdekelte.
- Születésemkor – felelte szomorúan Mark, és közben kicipzározta a bőröndjét.
- Tessék? – a fiatalabbik nem erre a válaszra számított.
- Anyukám ikrekkel volt terhes, de komplikációk merültek fel. Végül császármetszéssel engem még épp meg tudtak menteni, de a testvérem halva született. – Ki kellett néznie a szekrényen egy pontot, amit bámult, hogy arra koncentrálva visszatartsa azokat a hitvány könnycseppeket, amik nem akarták figyelembe venni, mennyire rosszkor kívántak előbukkanni.
- Te jó ég! – Jaebum ledöbbent. Eddig bele sem gondolt, milyen szerencsés volt, hogy huszonegy éves koráig nem tapasztalta meg első kézből, milyen volt elveszíteni egy hozzátartozót, míg Mark szüleinek egy napon belül született és halt meg egy gyermekük. De végül ezt is csak akképpen könyvelte el a depressziós fiú, hogy az élet túlságosan kegyetlen tudott lenni, és nem válogatott, ha gyilkosságról volt szó. Mert a sors volt a legnagyobb sorozatgyilkos – legalábbis az ő szemében. - Akkor gondolom, nincs testvéred.
- De, Lisa! – A húga gondolatától ismét vidámság és szeretett költözött Mark szívébe.
- Szóval csak a testvéred az, aki fontos neked? – mérte fel a terepet.
- Mondhatjuk így is, de én másként fogalmaznék.
- Hogyan?
- Nekem ott van a testvérem – helyesbített Mark.
- Mi van? Ez tökre ugyanazt jelentette – pufogott Jaebum.
- Már pedig nem – kacagott az idősebb fiú, mert a másik értetlen arca nagyon viccesen hatott számára.
- Fura egy fazon vagy – zárta le ezzel a témát Jaebum, majd magára hagyta a fiút, hogy végre tényleg kipakolhasson.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)