2015. december 1., kedd

Oda... - 6. fejezet – Múlt idéző, fordulatot rejtő este

- Akkor sem értem, mi ez az egész – jegyezte meg Kili, miközben útban voltunk Thorin bácsihoz. – Most mulatozni, vagy tanulni fogunk?
- A kettőt együtt, öcsém – feleltem, és igazából már nagyon vártam a dolgot. Reméltem, hogy majd csatlakozik hozzánk Balin is. Kicsi korunkban is rengeteg időt töltöttek velünk Thorin bácsival együtt, és mesélték a sok izgalmas történetüket. Én pedig ilyenkor mindig magamat képzeltem a bácsikám helyébe. Számtalanszor láttam a lelki szemeim előtt, ahogy megölöm Azogot. Még az is lehet, hogy többször, mint maga Thorin bácsi, aki tényleg megölte azt a szörnyet.
- Ha te mondod, bátyám – adta be a derekát.
- Fili, Kili, gyertek beljebb! – üdvözölt minket a bácsikám, amint megérkeztünk, és ahogy reméltem Balin is vele volt.
- Bácsikám, Balin! – üdvözöltem én is őket, majd az öcsém is ugyanígy tett.
- Szervusztok, fiúk! – köszönt Balin.
- Reméltem, hogy te is csatlakozol hozzánk – vallottam be nagy vidáman.
- Ez igazán kedves tőled, fiam.
Közben a bácsikánk már hozta is a nagy korsó söröket, amik még rossz emléket idéztek bennem, de végül legyőztem a félelmem és jóízűen belekortyoltam a sajátomban. Ezután, ahogy az be volt ígérve, hosszasan magyarázták, hogyan tudunk vidáman italozgatni, úgy, hogy közben nem rúgunk be. Nagyon érdekes praktikákkal láttak el minket, de Kilit láthatólag untatták.
- Ennyire azért még csak nem vagyunk unalmas, öreg törpök! – jegyezte meg szarkazmussal a hangjában Balin, miután egy nagyot ásított az öcsém.
- Ó, sajnálom! – szabadkozott. – Nem akartam illetlen lenni.
- Drága Kili, neked sohasem ment igazán az érzelmeid leplezése. Ebben jócskán hasonlítasz édesanyádra – mondta Thorin bácsi.
- Valakinek rá is kellett ütni – kacsintott egyet, majd az eddigieknél vidámabban kortyolt bele az italába.
- Mesélj valamit, kedves fiam! – kérte Balin. – Hogyan mennek a dolgaid?
Nagyon kíváncsi voltam, mit fog válaszolni Kili, aki magabiztosan elkezdett bólogatni.
- Remekül – felelte végül. – Több mint jól.
- Kicsit bővebben! – ráncolta a homlokát Balin.
- Minden a legnagyobb rendben. Rengeteget edzem, igyekszem sok időt tölteni a barátaimmal, és persze a bátyámmal, amikor épp nem zárkózik be a történelem könyvévvel a szobájába. Tudom, tudom… - emelte fel védekezés gyanánt mindkét kezét, mielőtt közbevághatott volna a bácsikánk. – Én is jobban tenném, ha az ő példáját követném és tanulnék, de sajnálom, egyszerűen nem tudom rávenni magam. Ez nem én vagyok, és kész. De nem is én leszek Erebor jövőbeli királya, úgyhogy ez annyira nem végzetes hiba, nem igaz? – A szemén látszott, hogy mennyire vágyik a helyeslésre.
- Én nem ítéllek el, öcsém – mondtam mielőtt a többiek megszólalhattak volna. Kili pedig egy féloldalas mosollyal jutalmazott.
- Ahogy én sem – jegyezte meg Balin, majd várakozással teli Thorin bácsira nézett.
- Természetesen én sem ítéllek el, Kili – mondta végül. – Te más vagy, és ezzel nincs is semmi baj. Remek harcos vagy, amivel szolgálhatod a népedet, és okos is, ezáltal pedig tanácsokat adhatsz majd a bátyádnak, ha eljön az ideje – folytatta komolyan, miközben összekulcsolta a kezét az asztalon.
Kili erősen bólogatva mérlegelte a bácsikánk szavait.
- Köszönöm, amiket mondtál, igyekszem a jövőben ezek szerint cselekedni.
- Tudom. – Majd Thorin bácsi felemelve a korsó sörét, ivott az öcsém egészségére.
Ezután pedig, ahogy arra számítottam, ismét előjöttek a régi történeteik, amiket a szokásos lelkesedéssel hallgattam, és már alig vártam, hogy végre én is harcolhassak, és legyenek saját élményeim. 


De most sem maradhatott el a vidám dalolászás sem. Elénekeltük a szokásos dalokat, Thorin bácsi pedig fellélegezhetett, Kili egyikben sem hibázott. Régen szokása volt, hogy direkt elrontotta a szövegeket, Balint és engem sohasem tudott átvágni, de a bácsikánk elhitte, hogy annyi év után sem képes megtanulni pár egyszerű dalocskát.  
A végére maradt a kedvenc dalom, amitől mindig szomorú lettem, de közben nagyon elszánt is, Ereborral kapcsolatosan:


Hol zord Ködhegység elmarad,
Ős tömlöcében a föld alatt,
Hajnal előtt útra kelők,
Hajtunk bűvös fényt: aranyat.

Hajdan hatalmas törpvarázs,
Harangozott a kalapács,
Hol fénytelen sok tárgy pihen,
S a hegy tág gyomra néma ház.

Sok régi király, tünde-úr
Nyert kincset számolatlanul,
Mit törp csinált: a napvilág
A kardra ékkőként szorul.

Ezüst nyakláncokon csillagok
Kelyhei, sárkányszáj lobog
A koronán, s mintái tán
Nap s hold szálát összefonók…[1]

- Igazad volt, Fili – jegyezte meg Kili, miközben visszafelé sétáltunk a szobáinkba. – Egyben mulatságos és tanulságos is volt ez az este.
- Ennek igazán örülök – tettem a vállára a kezem, és kicsit megszorítottam. – Kili! – várt komolyabbá a hangom, amit ő is észrevett és meg is állt.
- Igen?
- Tudom, hogy már sokszor beszéltünk erről, de attól még muszáj újra és újra elmondanom.
- Igen? – ráncolta a homlokát.
- Sohase hidd, hogy kevesebb vagy nálam, vagy, hogy csalódást okoztál nekünk, mert más vagy. A másság nem rossz dolog, Kili. Ezt kérlek, ne feledd! – mosolyogtam rá, és ahogy a férfivá érett öcsém arcát néztem, szeretet és büszkeség árasztotta el a lelkem. 


- De ugye tudod, Fili, hogy te sem vagy ám átlagos. Ugyanúgy különleges vagy, mint én, csak másként. Hisz melyik kisgyerek készül már azóta királynak minden egyes porcikájában, hogy megtanulta kimondani magát a szót? – nézett rám ő is mosolyogva, és valószínűleg hasonló érzések ragadták el, mint engem.
- Azt hiszem, igazad van – adtam be a derekam.
- Én viszont tudom, hogy mindkettőnknek igaza van. Úgyhogy ezentúl egyikünk se becsüli le sajátmagát, rendben? – akarta nyomatékosítani ezt.
- Rendben.
Majd egy ölelés után ki-ki a saját szobája felé vette az irányt. Ekkor azonban megláttam Nárint, aki nem messze ballagott elfelé, engem pedig hirtelen elfogott a bátorság, így odarohantam hozzá.
- Nárin! – szóltam neki. Ő, amint hátranézett, megilletődve köszönt, majd valami olyasmit hadart, hogy most nem ér rá, és elrohant. Viszont otthagyott valamit maga után. Egy papír cetli volt, amin gyönyörű kézírással egy vers szerepelt. Nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el. Biztos voltam benne, hogy ő írta, hisz ilyen szépen csak egy nő írhat, méghozzá nem is akármilyen nő.
Rád várok
Hajam a nap,
Szemem az ég,
S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat.
Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik.
Hogy ki vagy, nem tudom.
De itt állok, és csak rád várok.

Nagyon meglepett ez a vers, ami nem jelenthetett mást, minthogy a látszólag rideg természet, egy művész lelket rejt. Másrészt pedig, vágyik valakire Nárin, még maga sem tudja, hogy kire, de vágyik erre a személyre.
Abban is biztos voltam, hogy amint észreveszi, hogy elhagyta a papírját, tudni fogja, hogy nálam van. Ez újabb bonyodalmakat sejtetett. De legalább már nem csak az ő birtokában volt kényes információ rólam, hanem fordítva is igaz volt a dolog. Ez egy meglepő fejlemény volt aznap este, amit egyáltalán nem bántam.


[1] Idézet A hobbitból. Fordította N. Kis Zsuzsa


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2015. október 28., szerda

Oda... - 5. fejezet – Egy múltbéli est rejtélye




- Hmm… - kulcsoltam össze a kezeimet a szobám ajtaja előtt másnap reggel. Majd elszántan ki akartam nyitni, de végül csak meggondoltam magam.
- Mi van, ha összefutok Nárinnal? – gondoltam magamban. Még valószínűleg túl friss benne az élmény. De ez egy hét múlva is így lesz, úgyhogy nem tehetek mást, igenis elhagyom a szobámat!
 Sóhajtottam egyet, majd kinyitottam az ajtót. Alaposan körülnéztem, mielőtt kiléptem volna. Csak egy-két idősebb törpöt láttam, így elindultam az ebédlő felé.
- Lehet, hogy már korábban is összefutottam Nárinnal? – elmélkedtem. De akkor biztosan emlékeznék rá, hiszen nem hétköznapi a külseje. Viszont az is igaz, hogy elég céltudatosan szoktam sétálni. Főleg az elmúlt egy évben volt ez igaz rám.

Végül sikerült kellemetlen találkozások nélkül eljutnom az ebédlőbe, ahol Kili már javában fogyasztotta a reggelijét.
- Jó étvágyat, öcsém! – mondtam neki.
- Köszönöm, Fili! Gyere, ülj le te is enni valamit! – mutatott a vele szemben lévő székre.
Bár én sohasem ettem annyit, mint Kili, most mégis jócskán leköröztem.
- Látom, teljesen kiürült a szervezeted – jegyezte meg, mivel neki is feltűnt a nagy étvágyam.
- Valóban. Egyébként köszönöm a száraz kekszet és a pirítóst, amit tegnap belém nyomtál. Nélkülük valószínűleg az ágyból sem tudtam volna kikelni – mondtam köszönetet neki.
- Ugyan már, semmiség volt! Ráadásul a saját bűntudatomat is csillapítottam azzal, hogy vigyáztam rád tegnap – vallotta be, majd lehúzott egy jó nagy pohár vizet, amit egy hangos büfögéssel kísért. – Ez jól esett!
- Mint mindig, Kili. Mint mindig.

Visszafele sétálás helyett inkább lopakodtam. Három-négy méterenként megálltam, hogy szétnézzek, így háromszor annyi idő volt mire visszajutottam a szobámba.
Unaloműzőként ismét a népem történelmébe vetettem magam, nem mintha nem tudtam volna már oda-vissza, éppen ezért a kedvenc részeimet igyekeztem szó szerint memorizálni. De két óra hossza múlva már ezt sem találtam elég nagy kihívásnak, így lementem edzeni kicsit.
Valamivel gyorsabban, de még mindig körültekintően haladtam a célom felé. És már nem messze jártam, amikor ki más, mint Nárin kezdett közelíteni felém.
Amint meglátott, zavarában hátat fordított nekem, és az ellenkező irányba kezdett loholni.
- Nos, ez is megvolt – mormoltam az orrom alatt. – És kínosabb volt, mint gondoltam – fejeztem be.
Legalább két percig álltam egy helyben, mivel teljesen leblokkoltam. Majd újból erőt vettem magamon és tovább indultam.

Bemelegítésnél gyorsabban futottam, mint valaha. Rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem, amit ki kellett adnom magamból. A célba dobás is igazán jól ment, majd a maradék energiámat kardforgatásra fordítottam.



Végül fáradtan, de még annál is szomjasabban ültem le a fűre, hogy szétterüljek rajta.
- Most nem foglak a szobádig cipelni – hallottam a cinikus megjegyzést.

- Tessék? – ültem fel, és azonnal megláttam a tőlem pár méterre álló Nárint.
- Ismételjem meg? – volt továbbra is cinikus, miközben keresztbe tette a kezét.
- Kösz, nem kell. És sajnálom, amiért problémát okoztam neked. Biztosan nagyon kellemetlen volt számodra a helyzet – néztem rá bűnbánó szemekkel.
- Ó, szóval nem emlékszel! – állapította meg egy huncut mosoly kíséretében.
- De mire? – zavarodtam össze.
- Semmire… semmire… - legyintett egyet, amivel még idegesebbé tett.
Végül felálltam és közelebb léptem hozzá.
- Mi történt? Csak nem csináltam valami megalázót? – kérdeztem félve. – Ez megmagyarázná, miért rohantál el az előbb.
- Hagyjuk, Fili! Tényleg hagyjuk! – legyintett újra, ezzel végérvényesen kihozva a sodromból.
- Nárin, tudnom kell, mi történt! – továbbra is hajthatatlan voltam.
- Figyelj, sajnálom, amiért az előbb elrohantam. Hirtelen berezeltem, ennyi az egész. De most tényleg mennem kell. Szia! – Gyors lépteivel egyre távolodott tőlem.
- Jaj, Fili, mi a jó eget csináltál? – fogtam a fejem.
Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet a helyzetem, de úgy látszik, mégis. Most már nagyon a végére szerettem volna járni ennek az egésznek.

- Kisfiam, mi ez a levert ábrázat? – kérdezte az édesanyám, mikor összefutottam vele.
- Ó, semmiség! – Persze nem győztem meg.
- Fili! – lett mérges. – Mi történt?
- Anyám, már felnőtt férfi vagyok, igenis nem kell mindent elmondanom neked! – fakadt ki belőlem, de amint kitisztult az agyam, megbántam, hogy ezt mondtam. – Sajnálom!
- Nincs mit sajnálnod, Fili. Igazad van. Már rég nem vagy gyerek, és igenis el kell fogadnom, hogy nem mondasz el nekem mindent, bármilyen nehéz is ez. – Egyszerre volt szomorú és boldog az arca.
- Anyám, megígérem, hogy amit tudok, elmondok neked, de ezt inkább magamban tartanám, legalább is még egy darabig. – Főleg, hogy még nem is tudok mindent.
- Rendben, ennyi most elég is nekem. – Már csak nyugalom volt leolvasható az arcáról. – Tudod, hol találsz.
Miután elment, forró fürdőt vettem, majd némi étellel pótoltam az energiaveszteségemet. De most újra a szokásos ételmennyiséget fogyasztottam el. Vissza kellett rázódnom a régi kerékvágásba.




- Fili, láttam, keményen edzettél az előbb – jegyezte meg Thorin bácsi, miközben ő is csatlakozott a lakomázásomhoz.
- Igen, rám fért.
- Ó, és hallottam a kis botlásodat is! – Nem tudta, és talán nem is akarta eltakarni a mosolyát. Belekortyolt a pohár vizébe, majd mélyen a szemembe nézett, és egyszerre kezdtünk el kacagni. Ki is köpte a szájában lévő vizet, amitől még inkább vidám lett a kedvünk.
Legalább három perc kellett, hogy csillapodjon a nevetésünk.
- Sok mindenre megtanítottalak már, Fili, de mint most kiderült, egy nagy űr még betöltésre vár – mondta végül.
- Csak nem megtanítasz inni, Thorin bácsi? – kérdeztem meglepődve.
- De bizony, és nem csak téged, hanem az öcsédet is – tette hozzá.
- Ó, Kilit nem kell félteni! Szerintem sokkal jobban megy neki az ivás, mint azt bármelyikünk is hinné – jelentettem ki.
- Lehet, igazad van, de azért őt is várom este.
- Rendben, átadom – mondtam.
  Úgy látszott, nem elég, ha mindent tudok a népem múltjáról és jelenéről, még a mérsékletes ivást is meg kellett tanulnom. Váratlan fordulat volt ez, de álltam elébe, ahogy annak a kiderítése elé is, mit is tettem azon a bizonyos éjszakán.



(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)