Kedves Olvasóim!
Nagyon szégyellem, hogy már 6 éve nem írtam
szülinapi posztot, pedig a magam csendességében minden december 31-én boldogan
gondolok arra, mennyire jó döntés volt a 2011-es év utolsó napján elindítani a Vámpírtáncot. Bár helyzetjelentéseket
olykor-olykor írtam Nektek, mégis érdekes, hogy pont a két leginaktívabb évem
után jutottam el ide, hogy visszatekintsék bővebben az elmúlt 12 évre…
Nagyon hosszú utat jártam be mint blogger az évek
során. Egy lelkes amatőrként kezdtem, akinek az írásai minőségéhez képest viszonylag
sok olvasója volt, és közöttük akadtak olyan állandó visszatérők, akik még
rendszeresen kommenteltek is, és közöttük is, akik örömmel fogadták, hogy én viszonozom
ezt nekik. Ambivalens érzéseim vannak ezen időszakkal kapcsolatban. Pironkodva
gondolok vissza arra, milyen kezdetleges regényekkel próbálkoztam
kiadóknál, hátha valaki lát bennük fantáziát és publikálja őket. Ma már tudom,
hogy valószínűleg jót nevettek magukban rajtuk, ha egyáltalán megnyitotta őket
valaki. Mindazonáltal tisztában vagyok vele, hogy mindenkinek kezdenie kell
valahol. Én nem születtem zseninek, aki már tizenévesen remek alkotásokat
osztott meg. Azzal sem ámítok senkit, hogy a legszorgalmasabb kezdők egyike
voltam, hiszen tizenkét éven át (8 és 20 éves korom között) szerves része volt
a tánc a mindennapjaimnak, az állandó próbák, fellépések és versenyek pedig elvonták
a figyelmemet az írástechnikám fejlesztésétől. Ez akkor változott meg, amikor
kihagytam egy évet a középiskola és az egyetem között, és több időt, energiát
fektettem abba, hogy fejlődjek. Már nem éreztem se tehernek, se bántásnak azt,
ha valaki felhívta a figyelmemet arra, mikben kéne javulnom, hanem végtelenül
hálás voltam, és próbáltam a kritikák alapján fejlődni, és szerencsére sikerült
is. Ám az igazi fejlődési folyamatom, és az, hogy rendszeresen írtam, csak
akkor indult el, amikor elkezdtem k-pop fanficeket ontani magamból. Az első
ilyen történetem ajándékba készült a legjobb barátnőmnek, de aztán elkezdtem
különböző ilyen témájú facebook zárt csoportokban megosztani, majd több bandát
megismerni, és egyre több hasonló írásba fogtam bele. Életem legnehezebb
időszakaiban a történeteim voltak a mentsváraim, nélkülük nem tudom, hogyan
bírtam volna ki azokat a veszteségeket, csalódásokat, nehézségeket, amiket
átéltem. Néha úgy éreztem, csak akkor kapok levegőt, amikor írok, mikor kiadom
magamból mindazt, ami bennem van, még ha nem is közvetlenül úgy, ahogy én átéltem
őket, hanem átültetve a kitalált karaktereim életébe. Ahogy szépen fokozatosan
eljutottam oda, hogy úgy éreztem, már mindent kiírtam magamból, ami bennem
volt, egyre kevesebb történetem lett, de mindent befejeztem, amibe belekezdtem,
még amikkel meg is gyűlt a bajom. Annyi és annyiféle írásom van itt, és mikor
egyet-egyet újraolvasok, mintha visszarepülnék abba az időszakba, amikor
megalkottam őket. Az életem különböző szakaszainak a lenyomatai ezek a történetek, ezért sem
tudom letörölni vagy teljesen újraírni őket (még ha némelyik kivitelezésével
nem vagyok kibékülve).
A blogomat az inaktivitásom ellenére nem tervezem
törölni, hiszen a fentebb leírtak miatt elmondhatatlanul fontos számomra, és
szinte mindennap megnézem, hogy az elmúlt 24 órában milyen posztjaim lettek
megnyitva. Szörnyen boldoggá tesz, hogy rendszeresen azt látom, hogy a régi
történeteimnek még ma is vannak olvasói. Az ide feltöltött fanficjeim döntőtöbbségét a 2010-es években írtam, mégis a 2020-as években is rendre rájuk
találnak újabb és újabb olvasók, és lehet, régiek is visszatérnek ismét elolvasni
őket. Ezért is gondolom azt, hogy érdemes életben tartanom a blogomat, mert bár már nem igazán osztogatom
meg sehol az itteni posztjaimat, mégis idetaláltok (visszataláltok)
hozzájuk és így hozzám is. Annak idején, mikor megírtam ezeket a történeteket,
olykor szomorú voltam, mikor egy-egy írásomnak nem lett annyi olvasója, mint
amennyiben reménykedtem, vagy nem kaptam (sok) kommentet hozzájuk. Az idő
azonban engem igazolt, hogy érdemes volt megosztanom veletek őket. Igaz, a
véleményeiteket még mindig rendre magatokban tartjátok, így nem sok kommentet
kapok hozzájuk, de a megnyitások száma is nagyon sokat jelent nekem. Végtére
is, az ember nem olvas végig egy 10, 20, vagy 30 fejezetnél is hosszabb
történetet, ha nem tetszik neki (én legalább is nem tenném). Arra is büszke
vagyok, hogy pár száz híján elérte az oldal a 250ezer megnyitást. Egykor a
100ezer is elérhetetlen álomnak tűnt, most pedig már két és félszer ennyinél
tart ez a szám, úgyis, hogy egy ideje alig posztolok valamit ide… Idén azért egy árva
fanficet megosztottam, még ha csak one shot is lett, és bár nem kaptam ahhoz sem
kommentet, számomra fontos kis írás, hiszen személyes tapasztalataimat
osztottam meg ebben is.
Arról is szeretnék pár szót ejteni, hogy még ha nem
is ide, de igencsak sokat írók: a hivatalos publikálásaim (szaktanulmány,
recenzió stb.) szépen növekednek. Már hat megjelent és négy folyamatban lévő
publikálásom van, és ebből kettő angol nyelvű. Úgyhogy szépen alakulgat a szakmai
teljesítményem. Ráadásul, amikor megdicsér egy professzor, adjunktust,
szerkesztő, vagy hallgatótárs, hogy milyen szépen, gördülékenyen, olvasmányosan
fogalmazok, akkor bennem van az, hogy ez nagyon sokban köszönhető azoknak a
történeteknek, melyeket itt osztottam meg. Általuk tanultam meg az írás
csínját-bínját. Persze, teljesen más szakcikkeket írni, mint novellákat,
regényeket, fanficeket, de akkor is, az utóbbiak nélkül az előbbiekben nem
tudnék most úgy teljesíteni, ahogy. A fogalmazási készség egy fejleszthető
dolog, és én a blogom által fejlesztettem a legtöbbet a sajátomon.
Nem tudom azt ígérni, hogy mostanában írni fogok
bármit is ide, de azt se jelenteném ki, hogy semmiképp sem fogok. Ha úgy hozza
az ihlet, akkor lesznek új írásaim, ha nem, akkor is itt maradnak a régiek, amiket
olykor-olykor újraolvasok és nagyobb módosítás nélkül csiszolgatok.
Remélem, még sok-sok évig itt lesz a Vámpírtánc, és ezután is lesznek újabb
olvasói, és hogy minél több régi követőm látogat vissza a történeteimhez.
Köszönök Nektek mindent!
Mese
