(A történet a regény cselekménye előtt játszódik.)
Gergő:
Épp
nagypapámtól tartottam kifelé. Nemrég kaptam a hívást, hogy kitisztult az
elméje, és szeretne velem beszélni. Természetesen a délutáni csúcsforgalom
alatt történt mindez, így fél órámba telt odaérni, így már csak tíz percem
jutott Vele lenni – nemcsak a testével, hanem a lelkével és az elméjével is. Az
a tíz perc viszont csodás volt, aztán egy
múló pillanat töredéke elég volt
ahhoz, hogy a boldogság helyét a lehető legnagyobb fájdalom vegye át a szívemben. Az a legrosszabb az Alzheimer-kórban, és ezekben a múló percekben,
amikor a betegek ismét önmaguk, hogy sohasem lehet tudni, mikor érnek véget, és
hogy melyik lesz az utolsó. Ahogy ezen a találkán is ismét eltűnt a nagypapám, én szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, majd
a könnyeimet visszatartva elbúcsúztam tőle, és reméltem, hogy ez nem a végső
búcsúnk volt. Rettegtem, hogy mi lesz akkor, ha már tényleg csak a teste marad
számomra. Kevés kegyetlenebb dolgot tudtam elképzelni a sorstól, minthogy végig
kellett néznie valakinek, ahogy a szerettéből a lélek, a virtus és minden emlék,
mely azzá tette, aki volt, fokozatosan kiveszett. A szüleim halála után az volt
életem legszörnyűbb napja, amikor be kellett látnom, hogy azt a férfit, aki
magához vett, miután árva lettem, és szeretetben, önelfogadást tanítva nevelt,
be kellett adnom egy otthonba. Ez volt mindkettőnk számára a leghumánosabb
döntés, mégis úgy éreztem, hogy elbuktam: nem voltam képes visszaadni neki azt,
amit tőle kaptam. Pedig megérdemelte volna, sőt annál jóval többet is. Biztos
voltam benne, hogy az ebből fakadó bűntudatommal életem végéig együtt kell majd
élnem. Elmehettem akár a világ túlvégére is, de a lelkiismeretem mindenhol
velem maradt volna.
Elhagyva
az otthont, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egy ideje egyedülálló
voltam, így a párom védőölelésében sem lelhettem már menedékre. Aztán eszembe
jutott, hogy elígérkeztem a legjobb barátomékhoz vacsorára. A gyomrom el is
kezdett korogni, ahogy Hunor isteni főztjére gondoltam. Bárcsak nekem is lett
volna egy hozzá hasonló öcsém, vagy egy olyan bátyám, mint Koppány! Ha nem is szánt
nekem a sors testvéreket, és a szüleimet is idő előtt ragadta el tőlem,
legalább Hunort, Koppányt és az édesanyjukat megkaptam pótcsaládként. Ez is több
volt, mint a semmi. Sőt, olykor úgy éreztem, több is volt, mint amit megérdemeltem.
Főleg azóta, hogy elkezdtem vonzódni Hunorhoz. Eleinte csak imponált, hogy látványosan odáig volt értem, de aztán eljött egy pont, amikor már nem voltam
benne biztos, melyikünk is rajongott jobban a másikért. Egyre gyakrabban
akartam vele beszélgetni; egyre többet enni az isteni étkeiből; minél
hosszabban csodálni a smaragdokat megszégyenítő szemét, és csak egyszerűen a
közelében lenni. Talán az vonzott benne a legjobban, hogy nem is sejtette,
mennyire csodálatraméltó tudott lenni más szemében. Mert az enyémben igenis az
volt.
Ekkor is, mintha
megérezte volna, mire volt a legnagyobb szükségem, hiszen a kedvenceimet, lasagnát és
amerikai sajttortát készített. Míg Koppány jóízűen falatozott, addig Hunor
szokásához híven némi vitába keveredett az édesanyjukkal a jövőjét illetőleg, én
pedig megfeledkezve magamról, áhítattal bámultam őt. Közben arról ábrándoztam,
hogy a párjaként ülök ugyanennél az asztalnál, ugyanezekkel az emberekkel. Ez
aztán tényleg túl sok lett volna a jóból, mégis egy múló pillanat töredékére
elképzeltem, hogy azok és úgy szerettek, ahogy arra a leginkább vágytam. Ezen
mámoros állapotomból az szakított ki, hogy Koppány gyilkos tekintettel nézett
rám: mintha egy vadorzó lettem volna, aki az öccsét nézte ki magának legújabb
prédaként. Akkor ott tudatosult bennem: én
sohasem lehettem Hunor párja. Mert akkor még azt is elveszíthettem volna,
amim éppen volt. Azzal a köztes megoldással kellett beérnem, hogy tiszteletbeli
tagja voltam ennek a családnak, de végérvényesen nem köthettem magam hozzájuk.
De
akkor kihez köthettem? Nagyapához,
akitől lehet, pont ezen a napon búcsúztam el végérvényesen? Egy
olyan országhoz, ahol kevesebbet értem, mert a saját nememhez vonzódtam? Egy
munkához, mely jól fizetett, csakhogy nem volt senkim, akivel megoszthattam a
javaimat?
Ekkor
ismét eljutottam oda, ahova már jó párszor az utóbbi egy évben: számomra
Magyarországon nem sok babér termett.
UI.: IDE kattintva elolvashatjátok, hogy nagyjából hat és fél évvel ezelőtt milyen könyvajánlót írtam Rácz-Stefán Tibor első két regényéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése