2023. március 17., péntek

Egy múló pillanat töredéke - „Pokolba a jó pasikkal!” fanfiction

(A történet a regény cselekménye előtt játszódik.)

Gergő:

Épp nagypapámtól tartottam kifelé. Nemrég kaptam a hívást, hogy kitisztult az elméje, és szeretne velem beszélni. Természetesen a délutáni csúcsforgalom alatt történt mindez, így fél órámba telt odaérni, így már csak tíz percem jutott Vele lenni – nemcsak a testével, hanem a lelkével és az elméjével is. Az a tíz perc viszont csodás volt, aztán egy múló pillanat töredéke elég volt ahhoz, hogy a boldogság helyét a lehető legnagyobb fájdalom vegye át a szívemben. Az a legrosszabb az Alzheimer-kórban, és ezekben a múló percekben, amikor a betegek ismét önmaguk, hogy sohasem lehet tudni, mikor érnek véget, és hogy melyik lesz az utolsó. Ahogy ezen a találkán is ismét eltűnt a nagypapám, én szokásomhoz híven megpusziltam a homlokát, majd a könnyeimet visszatartva elbúcsúztam tőle, és reméltem, hogy ez nem a végső búcsúnk volt. Rettegtem, hogy mi lesz akkor, ha már tényleg csak a teste marad számomra. Kevés kegyetlenebb dolgot tudtam elképzelni a sorstól, minthogy végig kellett néznie valakinek, ahogy a szerettéből a lélek, a virtus és minden emlék, mely azzá tette, aki volt, fokozatosan kiveszett. A szüleim halála után az volt életem legszörnyűbb napja, amikor be kellett látnom, hogy azt a férfit, aki magához vett, miután árva lettem, és szeretetben, önelfogadást tanítva nevelt, be kellett adnom egy otthonba. Ez volt mindkettőnk számára a leghumánosabb döntés, mégis úgy éreztem, hogy elbuktam: nem voltam képes visszaadni neki azt, amit tőle kaptam. Pedig megérdemelte volna, sőt annál jóval többet is. Biztos voltam benne, hogy az ebből fakadó bűntudatommal életem végéig együtt kell majd élnem. Elmehettem akár a világ túlvégére is, de a lelkiismeretem mindenhol velem maradt volna.
   Elhagyva az otthont, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Egy ideje egyedülálló voltam, így a párom védőölelésében sem lelhettem már menedékre. Aztán eszembe jutott, hogy elígérkeztem a legjobb barátomékhoz vacsorára. A gyomrom el is kezdett korogni, ahogy Hunor isteni főztjére gondoltam. Bárcsak nekem is lett volna egy hozzá hasonló öcsém, vagy egy olyan bátyám, mint Koppány! Ha nem is szánt nekem a sors testvéreket, és a szüleimet is idő előtt ragadta el tőlem, legalább Hunort, Koppányt és az édesanyjukat megkaptam pótcsaládként. Ez is több volt, mint a semmi. Sőt, olykor úgy éreztem, több is volt, mint amit megérdemeltem. Főleg azóta, hogy elkezdtem vonzódni Hunorhoz. Eleinte csak imponált, hogy látványosan odáig volt értem, de aztán eljött egy pont, amikor már nem voltam benne biztos, melyikünk is rajongott jobban a másikért. Egyre gyakrabban akartam vele beszélgetni; egyre többet enni az isteni étkeiből; minél hosszabban csodálni a smaragdokat megszégyenítő szemét, és csak egyszerűen a közelében lenni. Talán az vonzott benne a legjobban, hogy nem is sejtette, mennyire csodálatraméltó tudott lenni más szemében. Mert az enyémben igenis az volt.
    Ekkor is, mintha megérezte volna, mire volt a legnagyobb szükségem, hiszen a kedvenceimet, lasagnát és amerikai sajttortát készített. Míg Koppány jóízűen falatozott, addig Hunor szokásához híven némi vitába keveredett az édesanyjukkal a jövőjét illetőleg, én pedig megfeledkezve magamról, áhítattal bámultam őt. Közben arról ábrándoztam, hogy a párjaként ülök ugyanennél az asztalnál, ugyanezekkel az emberekkel. Ez aztán tényleg túl sok lett volna a jóból, mégis egy múló pillanat töredékére elképzeltem, hogy azok és úgy szerettek, ahogy arra a leginkább vágytam. Ezen mámoros állapotomból az szakított ki, hogy Koppány gyilkos tekintettel nézett rám: mintha egy vadorzó lettem volna, aki az öccsét nézte ki magának legújabb prédaként. Akkor ott tudatosult bennem: én sohasem lehettem Hunor párja. Mert akkor még azt is elveszíthettem volna, amim éppen volt. Azzal a köztes megoldással kellett beérnem, hogy tiszteletbeli tagja voltam ennek a családnak, de végérvényesen nem köthettem magam hozzájuk.
    De akkor kihez köthettem? Nagyapához, akitől lehet, pont ezen a napon búcsúztam el végérvényesen? Egy olyan országhoz, ahol kevesebbet értem, mert a saját nememhez vonzódtam? Egy munkához, mely jól fizetett, csakhogy nem volt senkim, akivel megoszthattam a javaimat?
   Ekkor ismét eljutottam oda, ahova már jó párszor az utóbbi egy évben: számomra Magyarországon nem sok babér termett. 

UI.: IDE kattintva elolvashatjátok, hogy nagyjából hat és fél évvel ezelőtt milyen könyvajánlót írtam Rácz-Stefán Tibor első két regényéről.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése