Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 34. fejezet (Vége)

Harmincnegyedik fejezet – Jó úton

 (A fejezetbe beledolgoztam a Szerelemittas tekintett című JinGyeom one shotomat.)

Jimin:

Teltek-múltak a napok, és mi egyre közelítettünk a szilveszterhez, amikor is reményeink szerint le tudtuk végre zárni az összeköttetésünket az alternatív univerzummal – Yoongi pedig mindkettővel, amelyikkel kapcsolatban volt. Hoseok kivételével valamennyien várták a csapatból, hogy ismét egyszerűbb vizekre terelődjön az életünk – amennyire ez egyszerű lehetséges volt egy híres k-pop banda esetében. Én azonban szintén nem vártam, legalább is addig nem, amíg nem tudtam személyesen is találkozni a másik énemmel. Bár senkinek sem állt ez a módjában, leszámítva a párom beszélgetését mindkét másik Yoongival, és ugyan sohasem vallottam volna be neki, de féltékeny voltam rá. Minden dolognak próbáltam megtalálni az értelmét, és ennek az összeköttetésnek akkor leltem volna meg, ha legalább egyszer lett volna alkalmam a másik Jiminnel váltani néhány szót. Korábban is vágytam rá, hogy egy elfogulatlan énemmel megbeszéljem a dolgaimat, ami eléggé skizofrén hajlamnak tűnt, de ekkor itt lett volna az alkalom, hogy megvalósítsam „normális” keretek között. Viszont bárhogy teltek a napok, még véletlenül se futottam bele önmagamba. Egy idő után már olyan szinten rágörcsöltem, hogy állandóan feszült voltam. Yoongi mindebből azt a következtetést vonta le, hogy mégiscsak zavart, hogy még nem találkozhattam a szüleivel úgy mint a párja, így rögtön elrendezett velük egy találkát, ami remekül sikerült. Ez jobb kedvre is derített, és sarkallt afelé, hogy a saját családommal is közöljem, ki is rabolta el a szívemet. Képmutatásnak tartottam, hogy kiharcoltam mindezt a páromtól, míg a saját szüleimmel továbbra sem közöltem, hogy meleg voltam. Bár nem voltak olyan hiú ábrándjaim, hogy annyira lazán kezelik majd a dolgot, mint Suga anyukája és apukája, hiszen az én családom mindig is arról volt híres, hogy bármennyire is próbáltak elfogadóak lenni az élet minden területén, az átlagosnál több idő kellett nekik bizonyos dolgok megemésztéséhez. De tudtam, a szeretetük, amit irántam tápláltak, ezen is átsegíti majd őket. Azonban előbb az alternatív univerzumos dolgon akartam túl lenni; elég volt egyszerre ennyi izgalom az életemben.

Főként Hoseok TaeTae-je által sikerült mindent pontosan lebeszélnünk a másik énjeinkkel – hogy mikor és hogyan dobjuk ki az étteremben a porcelándarabkáinkat. Mi pedig elintéztük, hogy se az előtte, se az utána lévő napra ne tervezzen nekünk az ügynökség semmilyen programot. Épp ezt és a télhez képest nagyon jó időt használtam ki, amikor december harmincadikán este egy pokróccal a kezemben elmentem az egyik kedvenc parkomba, hogy kémleljem a csillagokat. Gyermekkoromban mindig ez nyugtatott meg a leginkább: imádtam a távoli égitestektől kívánni dolgokat, és ekkor sem tettem másként, azt kértem tőlük, hogy az alternatív énem élete kerüljön sínre, és ismét találja meg az életcélját. Ekkor már elengedtem minden vágyamat azzal kapcsolatosan, hogy személyesen is lássam, és inkább annak örültem, hogy volt lehetőségeim az álmaim során betekintést nyerni az életébe. Talán pont ez az elengedés volt a dolog nyitja, hiszen pár perccel később szürreális élményben volt részem: a saját hangomat hallottam meg. Mint köztudott, mi magunk másként halljuk a hangunkat, mint ahogy a többiek, ami mindig zavarba ejtett, amikor egy-egy BTS dalt hallgattam, vagy éppen egy interjúnkat néztem vissza, de az, hogy a semmiből, élőben felcsengett az orgánumom, ezeknél is sokkal furcsább volt.

- Szabad ez a hely melletted? – Ott állt előttem a másik énem, egy ugyanolyan pokróccal a kezében, mint amilyennel én érkeztem. Mit ne mondjak, alacsonyabbnak tűntem a saját szememmel látva, és fiatalabbnak is.

- Nem is tudod, mióta vártam, hogy végre találkozzunk – mondtam, és ezzel reméltem, megválaszoltam a kérdését is.

- Akárcsak én. Valahogy éreztem, hogy itt leszel, mert hinni akarom, hogy mindegyik alternatív univerzumban szereti Park Jimin nézegetni a csillagokat, és azok az énjeink, akik szintén ebben a városban élnek, különösen ezen a helyen – felelte, miközben leült mellém. – Épp azért, mert reméltem, itt leszel, hoztam neked egy kis ajándékot – nyomott a kezembe egy szatyrot.

- Ez meg mi? – lepődtem meg, de mivel nem válaszolt, így inkább kiderítettem saját magam. Egy inget kaptam, egy nagyon szép és puha világoskék inget.

- Az álmaink miatt tudhatod, hogy teljesen el vagyok veszve, amióta kirúgtak a társulattól, és bevallom, féltékeny voltam rád, a híres popsztárra, aki rengeteget dolgozol, de hatalmas sikereket érsz el cserébe, mellé pedig még a Nagy Ő is rád talált házon belül – kezdte, engem pedig elárasztott a bűntudat, amiért olyan életet élhettem, ami neki nem adatott meg. – Te is imádod a csillagok mellett a szivárványokat? – billentett ki a gondolataimból ezzel a kérdéssel.

- Még szép! – vágtam rá.

- Helyes – mosolygott, és nem tűnt megbántottnak, aminek azért örültem. – Az egyik nap a teraszomra kiülve néztem egy gyönyörű szivárványt, de ez már nem töltött fel úgy, mint régen. Viszont rájöttem, nem a szivárvány lett más, hanem én vesztem el az álmaim megvalósítása közben az lenni, aki értékelni tudta volna. Te viszont nem, Jimin. Te mindig megmaradtál boldog lenni, még a legnehezebb időszakokban is. Magad elé helyezted a szerelmedet és a barátaidat, olykor pedig a rajongóitokat is. Rájöttem, épp ezért érdemled meg azt, hogy ilyen sikeres legyél. Én félúton már azt se tudtam, miért küzdök, már nem is élvezetből táncoltam, hanem rutinból, és mert tudtam, ebben vagyok a világon a legjobb. Motiválatlan lettem, amit a koreográfusok is észrevettek, és ezért rúgtak ki. Voltak napok, amikor utáltam, hogy látom a te életedet, főleg miután Taehyungtól megtudtam, hogy te egy létező személy vagy, nem csak a saját képzeletem szüleménye. Az árnyékodba kerültem, és elkönyveltem, hogy a nyomodba sem érhetek. Ott álltam tétlenül, és nem értettem, hogy lehet, hogy ugyanúgy nézel ki, mint én, ugyanolyan tehetségekkel bírsz, mégis annyival többre vitted. De aztán rájöttem: ennek így kellett lennie. Nem szabad azt hinnem, hogy több vagyok egy apró porszemnél, még ha ki tudja, hány alternatív énem is létezik. Mindegyik Jimin csak egy bizonyos pillanatában van benne az univerzumnak. Az egész életünk egy tökéletlen pillanat csupán. De végre tenni akarok azért, hogy a sajátomat a lehető legszebb pillanattá varázsoljam, és nem megszokásból, hanem szenvedélyből. Vissza kellett térnem a tánc szenvedélyéhez, ami sikerült, miattad. Te lettél a példaképem: egy jobbik énem, akinek sikerült többet kihoznia abból, amit a sorstól kapott.

Tágra nyílt szemekkel nézett rám, láthatólag azt várva, hogy mondjak valamit, viszont én köpni-nyelni nem tudtam a szónoklatától. Sohasem gondoltam így bele a helyzetünkbe. Nem hittem volna, hogy valaha önmagam példaképe lehettek, de igenis az voltam, és épp ezért szerettem volna a jövőben rászolgálni erre, bárhogy ő már ezt nem láthatta, mert nemsokára véget ért az összeköttetésünk.

- De valamiben biztosan lekörözöl engem: én ilyen beszédet sohasem lettem volna képes mondani – jegyeztem meg, hiszen jobb nem jutott ekkor eszembe, és ez amúgy is igaz volt.

- Valamiben én is brillírozhatok. Egyébként szakmámból kifolyólag nem kevés időt töltök színészekkel, így sok ragadt rám tőlük – mosolygott, majd az ingre mutatott. – Vettem egy ilyet saját magamnak is, hogyha olykor úgy éreznénk, besokalltunk a saját életünktől, vegyük fel ezt az inget, és tegyünk úgy, mintha ismét egymás életét élnénk, mintha egy kis időre belemenekülhetnénk a másik világába.

- Ez zseniális ötlet – láttam be, és szívem szerint megöleltem volna, de valamiért nem mertem.

- Furcsa, hogy ezentúl nem látjuk majd, miként változunk. Annyi út áll előttünk, és fogalmam sincs, melyikünk merre megy majd, de mégis érzem, hogy te már örökké a részem maradsz. Annyit gondolkodtam rajta korábban, mi lett volna, ha ezt meg azt másként csinálok. És tessék, arra megkaptam a válaszomat, milyen irányt vett volna az életem, ha egy ügynökségbe jelentkezek a táncművészeti helyett. És ez is egy jó élet lett volna, de én más utat választottam, és most már kitartok mellette. Mert ugyanúgy, ahogy bizonyos dolgok kapcsán kevesebb, mint a tiéd, egyes részek könnyebbé teszik a te életednél. Minden rosszban van valami jó, és minden jóban van valami rossz. Nem tudom azt mondani, hogy bármelyikünknek jobb vagy rosszabb az élete, csak szimplán másabb. Most te egy jobb időszakot élsz át, én egy rosszabbat, azonban mindketten tudjuk, hogy az ilyesmi könnyedén változhat. De bízok benne, hogy a nehéz időkért kapunk kárpótlásul jókat. Köszönöm, hogy megismerhettelek, Park Jimin. Rendkívül ösztönző volt belelátni az életedbe.

Végül nem nekem kellett megtenni, ő volt az, aki megölelt, majd hirtelen gyengülni kezdett a szorítása, mígnem ő maga is eltűnt a takarójával együtt, de azt a bizonyos kék inget otthagyta számomra. Soha életemben nem éreztem ennyire különleges dolognak azt, hogy Park Jiminnek születtem, és igyekeztem jó mélyen elraktározni ezt az érzést.

J-Hope:

Szerettem őt, de majd belepusztultam ebbe a szerelembe, sokkal inkább, mint amikor Yoongit szerettem, hiszen ez az első perctől kezdve egy viszonzott érzés volt mindkettőnk részéről Taehyung-al. Annyival nehezebb volt így elengedni őt, hiszen tudtam, mindketten boldogtalanok leszünk. Azóta a bizonyos nap óta is sokszor találkoztunk, és ő állította, hogy nem hitte el, amit mondtam, és hogy igenis nem adja fel a szerelmünket. Fájt a szavait hallanom, mert én sem akartam feladni, de a testi épsége fontosabb volt számomra.

December harmincegyedikén valamilyen oknál fogva egész nap ott tudott lenni velem. Már rég nem kerestem a miértekre a választ, szimplán csak örültem neki, hogy kaptunk egy búcsú napot. A többiek is érezték, hogy szükségünk volt a kettesben létre, így magunkra hagytak minket a dormban; csak annyit kértek, legyünk ott időben az étteremben, a saját kis porcelándarabkáinkkal. Mi pedig megállás nélkül beszéltünk TaeTae-vel, hisz tudtuk, lehet, ez lesz az utolsó lehetőség, hogy lássuk a másikat. Ugyan a másik Tae belement, hogy próbáljuk meg, hogy itt maradjon a szerelmem, de én végül ezt sohasem mondtam el a majdnem páromnak, és úgy kezeltem minden egyes randevúnkat, mint az örök búcsúnk egy részét.

A sok beszédnek és izgalomnak végül az lett az eredménye, hogy Taehyung hozzám bújva aludt a kanapénkon, én pedig ezt kihasználva végre elmondtam neki mindazt, amit ébrenlétében nem mertem, de nem hagyhattam, hogy végleg bennem maradjanak ezek az elfojtott érzések:

- Végig tudhattuk, hogy ami köztünk van, az nem tarthat örökké. De talán nem csak azért, mert egy univerzum választ el minket, hanem mert te egy olyan személy vagy, aki szeretsz új dolgokat kipróbálni, minél több mindent megtapasztalni, így egy napon talán engem is le akartál volna cserélni valaki újra. Bár már így is sokkal több lett abból, mint aminek indult ez az egész, hiszen rengeteget fejlődtem melletted: megtanultam, milyen türelmesnek lenni, feltétel nélkül szeretni valakit, és minden egyes percet megbecsülni abból, ami megadatott veled. De mégis, legalább egy perc erejéig hadd játsszak most el azzal a gondolattal, hogy halálunkig együtt maradunk, és hatvan évesen is ugyanígy fogunk összebújva feküdni, és ugyanazzal a szerelemittas tekintettel nézünk a másikra, mint amilyennel szoktunk. Alapjáraton nagy a fantáziám, viszont te mindezt képes vagy majdhogynem a végtelenségig fokozni: kiragadsz a realitás talajáról, és felemelve úgy pörgetsz, hogy már azt se tudom, hol vagyok, és hogy ki vagyok egyáltalán. De tisztában voltam végig vele, hogy nagy eséllyel mindezt egy fájdalmas zuhanás követi majd. Ennek ellenére mégse tudlak nem szeretni – még semmiképp sem. – Közben patakzottak a könnyeim, de nem hagytam abba, mert még ha ő nem is hallotta a szavaimat, legalább saját magamat szembesíteni tudtam az érzéseimmel és a gondolataimmal. – Sok történetnek, köztük a szerelmes történeteknek is csak a végére koncentrálnak az emberek. Mit számít, milyen remek volt valami sokáig, ha időközben véget ért? Márpedig számít, Taehyung! Mi az, hogy számít; talán csak ez a lényeg! Nincs annál jobb, mint amikor elkezdődik valami új, izgalmas, szép dolog; és te vagy a legszebb dolog, ami eddigi életem során történt velem. Nem hagyom, hogy bármilyen negatív jövőkép belerondítson ebbe. Sőt, kifejezetten tetszik, hogy nem tudom, miként lesz vége a történetünknek; mert amíg nem kell ezt a kanapét elhagynunk, addig ott az esélye annak, hogy rácáfolva arra, hogy nem egy univerzumba születtünk, hatvan év múlva is itt fekszünk majd, mert a szerelmünk jelene tényleg a halálunkig kitart. De bárhogy is legyen, egy biztos: én igenis a halálomig szeretlek majd. – Ezzel megpusziltam a homlokát, majd a lehetetlennél is közelebb húztam magam. Nem akartam elengedni, se őt, se ezt a tökéletes jelent, ami bár ne ért volna véget.

Kép forrása: ITT

Végül TaeTae keltett fel, mert sírásom közepette én is álomba szenderültem. Miután közölte, hogy indulnunk kell, nem mondtam semmit, csak némán szedelőzködtem, és próbáltam nem összetörni előtte, hiszen neki rosszabb volt, mert ő sokkal magányosabb volt a saját világában nélkülem. Végül, tíz perccel a megbeszélt időpont előtt, már mind a tizenöten ott voltunk, három Yoongi, és kettő mindenki másból. Furcsa volt a légkör: ismertük egymást, de mégsem; szerettük volna, ha tovább tart ez az egész, de tudtuk, már így is elég galibát okozott. Véget kellett ennek vetni.

Ahogy egyesével kidobtuk a porcelándarabkákat, szó szerint úgy éreztem, mintha egy kozmikus kéz vett volna körül minket, hogy az életünk széthullott darabkái a helyére kerüljenek. Épp ezért meg is csókoltam a saját porcelánomat, és azt kívántam, hogy TaeTae legyen boldog, még ha nem is én jelentettem számára a boldogságot. Végül a szerelmem volt az utolsó, aki szintén csókkal hintette be a saját porcelánját, majd amint belehelyezte a szemetesbe, elkezdett egy fehér, vakító vonal megjelenni a padlóban, hogy elválasszon minket, az alternatív énjeink pedig halványodni is kezdtek. Nem tudtam mást nézni, csak az én Taehyungomat, hogy még egyszer utoljára megfigyelhessem a gyönyörű arcát. Ekkor azonban egy nem várt dolgot tett: átugorva a vakító vonalat, odarohant mellém, majd magához ölelt. Egy kis ideig úgy éreztem, hogy atomjaira szakadt a testem, de mégsem engedtem el; nem bírtam. Végül alábbhagyott a fájdalom, és mikor kinyitottam a szememet, már csak nyolcan voltunk ott.

- Tae, te csodálatos, bolond ember, hogy tehetted ezt? Bele is halhattál volna – néztem rá zaklatottan, és nem mertem elhinni, hogy tényleg sikerült velem maradnia.

- Tudom, de mondtam, hogy a halált is vállalnám érted. Amúgy is, valaki elfelejtette megemlíteni, hogy az itteni Taehyung áldását adta rá, hogy próbálkozzak a maradással – jegyezte meg keresztbe tett kézzel.

- Hát persze, hogy nem mondtam el. Féltettelek, te kattant – ráztam a fejemet, majd az említett Tae-hez léptem oda. – Te tudtál erről?

- Még szép! Mind tudtuk. Nem bírtuk volna elviselni, ha ilyen rövid időn belül másodjára is összetörik a szíved.

Döbbenten álltam ott, majd a sokk miatt inkább leültem. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy igazán egy gondolat sem tudott kicsúcsosodni.

- Egyébként hallottam, amit nemrég mondtál, amikor azt hitted, alszok. Az volt a végső visszajelzés számomra, hogy meg kell próbálnom. Igazad van: nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, hogy hatvan évesen is együtt leszünk-e. De én minden esetleges jövőbeni fájdalmat bevállalok azért a végtelen boldogságért, amiben éppen részem van miattad. Az viszont hülyeség, hogy más kell majd nekem! Mintha nem lennél tisztában vele, mennyire tudok ragaszkodni emberekhez, és nálad jobban eddig senkihez sem ragaszkodtam – térdelt le elém, majd megfogta a kezemet.

- A barátaidnak is elmondtad? – jutott még ez is az eszembe, bár továbbra sem volt sok épkézláb gondolatom.

- El, és bár közölték, hogy hiányozni fogok nekik, elfogadták a döntésemet. Én pedig nem panaszkodhatok, mert itt is van belőlük egy, ráadásul belőlem is – kacagott fel vidáman, majd a kacagása sírásba ment át. – Bocsájts meg, csak annyira megkönnyebbültem. Azt hittem, meghalok.

- Jaj, Tae! – ültem le hozzá a földre, hogy magamhoz húzzam.

Mikor pár órával ezelőtt tettem így, azt hittem, az lesz az utolsó alkalom, de már biztosan tudtam, hogy nem. Igaza volt Tae-nek: még hogy a mi szerelmünk ne tudott volna a végsőkig kitartani, amikor univerzumokat is átívelt! Annyi elnyomott érzésem volt, amit végre kiadhattam magamból, és azt is tudtam, hogyan: elhatároztam, hogy írok egy mixtapet a szerelmemről, aki egy másik univerzumból származott. Azt pedig nyolcunkon és a családomon kívül nem kellett senkinek se tudnia, ki is volt ő valójában. Bár biztos voltam benne, hogy nagyon sok fejtörést fog okozni számunkra, miként tudjuk elrejteni a kilétét a világ elől, ez ekkor annyira, de annyira nem érdekelt.

Amikor beleszerettem Yoongiba, és elkezdtem önmagam hasonmását látni az utcán, el sem tudtam volna képzelni, hogy itt fogunk kikötni, hogy egy olyan embertől kapom meg a boldog befejezésemet, akit nem szabadott volna megismernem, csak a másik énjét szeretnem barátként. Ez az ember megváltoztatott, miatta elkezdtem hinni a lehetetlen dolgokban, majd rájöttem, hogy nem volt minden lehetetlen, csak azért, mert elsőre annak tűnt. Küzdenünk kellett azokért az emberekért és dolgokért, amikben hittünk. Én pedig hittem abban a hét emberben, akikkel egy szobában voltam éppen. És ahogy Min Yoongi Park Jimin kezét fogva boldogan nézett rám, tudtam, ennek így kellett történnie, de végül azért történt így, mert tettünk érte, hogy bekövetkezhessenek azok a dolgok, amik potenciálisan ott lebegtek előttünk. Rengeteg életút állt előttünk, és mi magunk dönthettük el, mikor melyikre léptünk. Én jó úton jártam, és a megfelelő emberekkel magam mellett, így már csak azt kellett kiderítenem, mi várt még rám ezen az úton.

VÉGE

U.I.: Sziasztok! Ezúton is elnézést, amiért majdnem három évembe tellett megírni ezt a történetet. Ez volt a legelső hosszú, k-pop fici, amibe valaha belekezdtem, így eszembe sem jutott, hogy ne fejezem be, bárhogy szörnyen nehezen ment az utolsó hat rész megírása. De amondó vagyok, még mindig jobb késve befejezni valamit, mint befejezetlenül hagyni. Így most már nyugodt a lelkiismeretem, hogy akik nem adták fel a várakozást, megérdemelten megkapták a befejezést, akik pedig ezután találnak rá erre a történetre, egy kész írást olvashatnak végig. Zárszóként köszönöm szépen mindenkinek, aki legalább egyszer valamilyen formában írt nekem véleményt a történet kapcsán. Ha nem kapok olykor-olykor némi biztatást, lehet, még ma sem tudtam volna megosztani az utolsó részt. Így a fici végéhez érve pedig még inkább örülnék minden véleménynek. Tudom, hogy ez a gyengébb írásaim egyike (én legalább is annak tartom), de azért remélem, vagytok páran, akik a hibáival együtt is szerettétek. Köszönöm a kitartó figyelmet! 💓💕😌😘

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Így volt megírva

Rey:

- Még hogy megnyertem magamnak Bent! Egy ilyen szörnyeteg nekem nem kell! – suttogtam visszafelé a szobámba, és minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek el zokogni, még azelőtt, hogy belépnék az ajtómon. Végül tényleg csak egy hajszálon múlott: amint bezártam magam mögött a kilincset, máris összerogytam, és átadtam magam a csalódottságomnak. Ben a szüleimhez hasonlóan, nem sokkal azután, hogy az élete része lettem, elárult engem. Hogyan bízhattam volna az emberekben, ha összesen hárman szerettek igazán? Talán nem is kellett más rajtuk kívül. Inkább szűkítettem le rájuk végérvényesen a világomat, minthogy mérgező személyeket engedjek be oda, akik csak tovább mélyítették az árvaságom okozta sebeket. A példaképem, az, akivel azt hittem, több is lehet köztünk, mint barátság, ki akart használni a saját célja érdekében. A kardellopással az apámat és a bátyámat is elárultam volna. Hogy nem látta ezt be?

- Rey, bent vagy? – hallottam apa hangját a túloldalról, én pedig a szédülésemmel nem törődve, felpattantam, hogy beengedjem, majd magamhoz szorítottam.

- Pont rád volt szükségem.

Hadarva, de a sírásom miatt mégis nyögvenyelősen, felvázoltam neki, mi történt az előbb, ő pedig rá jellemzően egy szelíd mosollyal reagált rá.

- Ilyen ez a fiatalság. De, Rey, neked nálam is jobban kéne tudnod, hogy Ben nem olyan, mint Luke; sok szempontból teljesen eltér tőle. Másként hogyan is tartaná titokban a nagyapjával való kapcsolatát óvodás kora óta?

- Hát persze, hogy ezt is tudod! Komolyan, van egy mindent tudó csodagömböd? – viccelődtem, így a sírásomat végre nevetéssel váltottam fel.

- Nem éppen, csak jó emberismerő vagyok, ebben a helyzetben pedig jó forrásom volt – felelte továbbra is nyugodtan és könnyedén.

Anakin elmondta neked – jöttem rá.

- Igen. Egyébként, még ha nem is a legszebben kérte, igaza volt Bennek: az a kard őt illeti – mondta azt, amire tényleg nem számítottam tőle.

- De, apa, megérdemelten kaptad meg.

- Igen, és imádtam vele vívni. Viszont már rég visszavonultam, és nem véletlenül nem adtam oda se neked, se Finnek. Úgy éreztem, hogy Bené kell, hogy legyen. Azért hucipálom magammal minden versenyre, hátha egy nap megenyhül Luke az irányomba, és így alkalmam nyílik, hogy odaadjam neki, ő pedig az unokaöccsének – magyarázta, és végre kezdett kitisztulni előttem a kép.

- De miért nem adtad oda neki te magad? – ráncoltam a homlokomat.

- Mert nem az én tisztem volt, és féltem, ezt is árulásnak venné Luke, és még az az apró remény is, amit táplálok azzal kapcsolatosan, hogy egy nap kibékülünk, odalesz. – Ezzel minden egyes apró darabka a helyére került a fejemben, én viszont továbbra sem tudtam megbocsájtást érezni Bennel kapcsolatosan.

- Attól még szörnyű, hogy arra kért, áruljalak el titeket.

- Valóban nem volt szép tőle, de te magad mesélted, hogy könyörgött utána, hogy bocsájts meg neki. Ez is azt mutatja, hogy bölcsebb Luke-nál, és azonnal belátta, hogy hibázott. Ne haragudj rá, kicsim! – simította meg a könnyeimtől nedves arcomat.

- Igyekszem, apa. De azt nem ígérem, hogy ugyanúgy jóban tudok vele maradni. Igenis megbántott, és egy ilyen dolgot nem lehet semmissé tenni.

- Rey, nem arra tanítottalak, hogy a haragodból táplálkozz.

- Tudom, és folyton küzdök is ellene, de ma már megnyertem több csatát a dühöm ellen, amíg vívtam, túl fáradt vagyok egy újabbat végigcsinálni. Most nem akarok mást, csak lefeküdni aludni – vallottam be, ő pedig megpuszilta a homlokomat, majd némán kiment a szobámból.

Alig aludtam ezen az éjjel. Bár nem volt szükség másnap az erőmre – hiszen számomra már befejeződött a verseny –, de ennek ellenére mérges voltam Benre, hogy a büszkeségemet, amiért kijutottam az Olimpiára, valamint az ő és a bátyám sikere miatti örömömet zaklatottsággá és csalódottsággá formálta át. Annyi sok érzelem és gondolat kavargott bennem, hogy nem sikerült csak mindössze két órát aludnom, de abban a két órában is vele álmodtam:

Egy liftben álltunk, ami nem tudtam, hova visz minket, csak azt, hogyha felérünk, nincs remény többé, és végleg elveszítem őt, így mindent be kellett vetnem, hogy megmentsem a lelkét.

- Nem muszáj ezt tenned – kezdtem magabiztosan. – Érzem, hogy vívódsz magaddal. Teljesen felőröl, Ben. Amikor megcsókoltuk egymást, láttam a jövődet. A körvonalát, de erősen és tisztán: nem hajtasz térdet a sötétség előtt; mellém állsz, és én mint társad segíteni fogok neked.

- Én is láttam valamit, és amiatt tudom, hogy amikor eljön az idő, te állsz majd mellém és a sötét oldal mellé, és összefogunk. Nincs másra szükségünk: csak mi ketten a világ ellen. – Olyan lágyan mondta mindezt, hogy szívem szerint elmentem volna vele, bárhova is vitt az a lift.

- Rey! – dörömbölt Finn az ajtómon, én pedig a telefonomat kerestem, aminek a kijelzője által rájöttem, hogy már fél órája fent kellett volna lennem.

Kipattanva az ágyból, mentegetőzve nyitottam ki az ajtómat, majd kértem, hogy menjenek előre a többiekkel reggelizni, megígérve, hogy én is mindjárt követem őket. A tükörben pedig jócskán végigmértem magamat: a sírástól és alváshiánytól fekete volt a szemem alja, az arcom nyúzott volt, és mérföldekről ki lehetett volna szúrna a szomorúságomat. Márpedig úgy kellett lemennem az étkezőbe, hogy a bátyám mindebből semmit se vegyen észre, hiszen nem ronthattam el ezt a hatalmas lehetőséget számára. De közben muszáj volt megpróbálnom megfejteni az álmomat.

Milyen sötétségről volt itt szó? Mindkettőnkben volt megbántottság, és mindketten azt akartuk, hogy ott legyünk egymásnak ezután – ez világos volt.

Na és hova vezetett az a lift? Talán el mindenki mástól?

Egy fontos elhatározásra jutottam végül: úgy nézett ki, nem tudtam a családomhoz és Benhez is hű maradni egyszerre, így nem volt kérdés, hogy a családomat választom. Az álmomban éreztem, hogy Bennel akarok tartani, de a valóságban ennél több eszem kellett, hogy legyen.

- Hát itt vagy, húgi! – köszöntött Finn, amikor végre csatlakoztam hozzájuk.

- Igen, sietek az evéssel, és már indulhatunk is a nézőtérre – ezt főként Poe-nak címeztem, aki egy vidám mosollyal bólintott. Lerítt róla, mennyire büszke volt az immáron párjára, aki valóban élete versenyzését mutatta eddig be, és mind reméltük, hogy a java még hátra volt.

- A pasid mikor vív? – nézett rám Finn, én viszont a „pasid” szó hallatán félrenyeltem, és míg Poe a hátamat veregette, apa válaszolt helyettem a kérdésre, majd ügyesen más felé terelte a témát, amit egy lopott tekintettel köszöntem meg neki.

Óráknak tűntek azok a percek, amik a bátyám utolsó pontjainak megszerzéséhez kellettek. Azt hittem, elájulok az izgalom és fáradtság kombinációjától, de a mellettem ülő személy még nagyobb extázisban volt.

- Poe, kérlek, ne törd el a kezemet! Lehet, hogy innen már kiestem, de nemsokára az Olimpián kell küzdenem – hívtam fel erre a figyelmét, amikor kezdett lekékülni miatta a jobb tenyerem.

- Ne haragudj, csak nem bírom ezt az izgalmat. Komolyan, győzzön már, mert engem lassan elvisz a mentő! – fújtatott, és valóban nálam is rosszabbul nézett ki.

- Mindjárt nyerni is fog. – A szavaimat alig két percen belül megvalósította a bátyám, mi pedig Poe-val magunkból kikelve ünnepeltünk a lelátón, majd amint tudtunk, odarohantunk hozzá.

Az én pasim a legjobb! – mondta Poe, miután ölelgetni kezdte az öltözőben. – El sem tudom képzelni, hogy lehetsz ennyire zseniális. De tényleg, már előre sajnáltam az ellenfeledet.

- Márpedig most engem sajnálj, mert Ben ellen nincs sok esélyem – jegyezte meg Finn, és az elmúlt egy hétben ekkor láttam először rettegni. Azonban megértettem, hiszen sokat vívott már Bennel, és mindig veszített; bár versenyről-versenyre egyre kisebb hátránnyal, ami azért jó jel volt, és mutatta a fejlődő tendenciáját.

- Nem is biztos, hogy vele vívsz döntőt – vágtam oda, bár magam sem hittem egy kicsit sem a szavaimban.

- Ezt meg se hallottam, húgi – legyintett a kezével Finn, majd felajánlotta, hogy pihenésképpen együtt menjünk Ben versenyére. Harag ide vagy oda, látni akartam, így természetesen nem akadékoskodtam, hanem belementem, hogy amint kész a bátyám, elinduljunk a lelátóra.

Az elmúlt napokban mindig kerestük egymást a nézők között, és Ben ekkor sem tett másként, de ez volt az első alkalom, hogy nem mosollyal és gyenge integetéssel reagáltam a tekintetére, hanem szilárd arccal bámultam vissza rá. Nem akartam elkapni a szememet, mert az a saját gyengeségemet mutatta volna, viszont képtelen voltam jópofizni, de mivel megígértem apának, hogy igyekszem megbocsájtani neki, így goromba arcot sem akartam vágni. Igyekeztem minden érzelmemet elrejteni, és amennyire lehetséges volt, apátiát erőltetni magamra. Valószínűleg nem ezt érdemelte Ben egy ilyen fontos verseny előtt, de én nem voltam ennél többre képes. Amint ő is elkönyvelte, hogy nagyobb enyhülésre nem számíthatott tőlem, egy fejbiccentés után felvette a maszkját, így elfedve előlem azt az arcot, amit a megbántottságom ellenére is elnéztem volna egész nap. Utáltam, hogy úgy kellett neki szurkolnom, hogy nem voltam olyan lelkes, mint előtte bármikor. Annyira nem így képzeltem el ezt a napot. Örülnöm kellett volna a bátyám döntőbe jutásának, és a saját helyezésemnek, és magamból kikelve drukkolni Bennek. Ehelyett viszont már azt is sikernek könyveltem el, hogy nem kezdtem el megint sírni, és hogy nem ájultam el a testi-lelki kimerültségtől. Az járt a fejemben, hogy ezt a napot éljem túl, utána otthon bőven lesz időm kiheverni azt a sok mindent, amit itt átéltem.

Akármennyi kétes érzésem is volt ekkor Ben irányába, még számomra sem volt kérdés, hogy élete versenyét vívta – mondjuk a kiváló ellenfelén is múlott, aki jócskán megizzasztotta. Épp ezért ugyanúgy, ahogy a közönség nagy része, én is állva tapsoltam neki. Nem annak a fiúnak álltam fel, aki megbántott, hanem annak a vívónak, aki mindig hajtott előre, hogy többé és jobbá váljak. Ezt egy hibával nem tudta semmissé tenni. Bár nem ültünk közel, mégis egyértelműen leolvastam az arcáról, hogy megkönnyebbült, amikor látta, hogy én sem maradtam ülve, így enyhült a bűntudatom. Majdnem azt is elhatároztam, hogy személyesen gratulálok neki, de aztán eszembe jutott, hogy nemsokára a bátyámmal fog döntőzni, így rögtön meggondoltam magam.

A következő három órában csak az érdekelt, hogy ott legyek Finn mellett, de persze apa és Poe sem voltak ezzel másként. Mivel egyértelműen nem volt plusz edzésre szüksége – pont, hogy örültünk, ha még maradt benne annyi erő, hogy tisztességesen befejezze ezt a versenyt –, így inkább az ő szállodai szobájában ültünk le körben a földre, és kezdtünk ismét sztorizgatásba. Ekkor azt vettük végig, miken kellett keresztülmennünk ahhoz, hogy eljussunk idáig . Az már nem volt kérdés, hogy mindkettőnkből olimpikon válik, így tudtuk, bárhogy is alakuljon az utolsó vívása a bátyámnak, mind elégedetten térhetünk haza, ráadásul Finn még egy érmet is hazavihet, amellett, hogy Poe is már mint a párja kíséri haza. Amikor mindezt végiggondoltam, meghatódtam.

- Jaj, kicsi lány, hát te meg miért sírsz? – húzott magához Finn.

- Csak olyan boldog vagyok, és büszke magunkra – pillantottam fel rá.

- Csak ezt a tekintetet ne, kérlek! – lepett meg.

- Milyen tekintetet?

- Az intézetit – felelte, de én nem kerültem közelebb az igazsághoz. – Mikor először találkoztunk, úgy néztél rám, ahogy soha senki. Szégyelltem, aki voltam, hogy nem voltam elég jó gyereke a szüleimnek, amíg még lehetett, de miattuk, és ettől kezdve miattad, jobbá akartam válni. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem abba az intézetbe kerülök, ahol te is voltál.

- Ahogy én se, hogy velem mi lett volna - tettem hozzá, miközben a lehetetlennél is közelebb húztam magamhoz.

- Mert nem is kell tudnotok: ez így volt megírva – zárta le apa ezzel a témát.

- Arra is tisztán emlékszem ám, te mit mondtál apa, amikor közölted, hogy több akarsz lenni számomra, mint egy sima iskolai edző: „leszek a tanárod, és megtanulod használni az erődet és a tehetségedet” – hozta fel ezt is Finn.

- És innen nem sok kellett ahhoz, hogy a szülőtökké is váljak, ami életem legjobb döntése volt. – Ennél tökéletesebb zárómondata nem is lehetett volna ennek a nosztalgiavonatnak, így egy-egy mosoly után felálltunk, hogy együtt induljunk a döntő helyszínére.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Én magam

Ben:

Hihetetlen, milyen kiegyensúlyozottan játszott Rey – jobban, mint ezen a versenyen bármikor. Minden egyes mozdulatában ott volt a vívás iránti imádata és a precizitása. Jól átgondolta a lépéseit, semmit sem hamarkodott el, csakhogy Rose az ösztöneiről volt híres, így majdhogynem esélytelen volt, hogy legyőzze. Vérzett a szívem Rey-ért, de közben tagadhatatlanul büszke voltam az én fogadott húgomra. Ekkor szembesültem vele igazán, mennyit is fejlődött az elmúlt egy évben. Ha a tavalyi énje állt volna ki Rey ellen, szinte biztos, hogy veszített volna, de az a rengeteg munka, amit Rose belefektetett a játékának fejlesztésébe, kifizetődött, és annyira bíztam benne, hogy a döntőig repítheti mindez. Megérdemelte volna – ezt nálam jobban csak az edzője és a családja tudta.

- Odamegyek hozzá! – súgtam oda a családomnak.

- Melyikükhöz? – kérdezte hamisan apa, ami tény és való, jogos volt.

- Első körben Rose-hoz. – Azok után, hogy félve jött be hozzám korábban a szerencsétlen párosítás miatt, saját magam meghazudtolásának nézett volna ki, ha előbb keresem meg Rey-t, mint őt. Biztosítanom kellett róla, hogy valóban tiszta szívemből örültem a sikerének.

- Ben! – nézett rám könnyes szemmel, hiszen mindig sírt, amikor egy-egy nehezebb ellenfelet győzött le. – Most már olyan közel van a dobogó – vetette bele magát az ölembe, én pedig felkapva az apró testét, megpörgettem.

- Így van, és ott is állsz majd rajta, én büszkeségem – jegyeztem meg vidáman.

- Köszönöm, bátyó! – Sohasem nevezett így előtte, de nem is lehetett volna ennél alkalmasabb pillanat arra, hogy felavassuk ezt a megszólítást.

- Nincs mit, húgi.

 - Viszont jobb lesz, ha a barátnőd után mész, mert bár tartja magát, tudom, hogy csalódott. Hisz miért is ne lenne? Az előbb mentek ki arra – mutatott az egyik kijárat felé.

- Biztos, hogy nem baj, ha itt hagylak? – néztem rá kérdően, mert nem akartam máris elrohanni.

- Persze, hogy nem. Úgyis oda akarok menni a családomhoz. Egy óra múlva pedig már neked kell drukkolnom – juttatta eszembe.

- Igaz. Jól van, akkor nemsokára ismét találkozunk – búcsúztam el tőle, majd elindultam a Snoke család után.

Kilépve a tornacsarnokból, arra vettem az irányt, ahol a szállodai szobájuk volt, és épp utolértem őket, amikor a liftbe szerettek volna beszállni.

- Kicsim, azt hiszem, valaki téged keres – hallottam kristálytisztán Hux hangját. – Menj csak, Finn úgyse vív még két óra hosszáig.

- Köszönöm – puszilta meg az apja arcát Rey, majd mélabúsan, nyugodt arckifejezéssel közelített felém. – Remekül vívott a barátnőd – mondta, a hangjából pedig kicsengett az elismerés. – Úgy hiszem, nem szégyen tőle kikapni.

- Dehogyis az! Rose szörnyen felszívta magát erre a versenyre. Olyanokat is legyőzött nálad könnyebben, akik tavaly ilyenkor még nevettek rajta. Nem tudom, hogy csinálta, de mintha egy teljesen új játékos vált volna belőle az utóbbi egy évben. – Alaposabban végiggondolva, egy év alatt fejlődött kábé annyit, mint az azt megelőző négyben összesen. Talán mostanra ért be a feje lágya, és jött rá, ha olimpikon akart lenni, vért kellett izzadnia, és nemcsak a versenyszezonokban. Jobb kondiban volt, mint valaha, ez kétségtelen, és fejben is összeszedettebb volt, mint előtte bármikor.

- Igaz, ami igaz, én se úgy emlékeztem rá korábbról, mint a leginkább számon tartott versenyzők egyikére – jegyezte meg halkan, és láthatólag a veresége hatása alatt volt még mindig – ami természetes volt pár perccel a versenyük leintése után.

- Te sohasem játszottál még vele, igaz? Csak mert az ő versenyeit, amikor tudtam, megnéztem, amióta barátok vagyunk, és emlékeztem volna rád, ha akárcsak egyszer is összekerültetek volna. – Elsüllyedtem volna szégyenemben a föld alá, ha azt feleli: márpedig de, játszottak korábban is egymás ellen.

- Valóban nem. – Egy megkönnyebbült sóhajtás hagyta el a számat a válaszát hallva. – De a napokban számomra is feltűnt, hogy már a jobbak közé tartozik, úgyhogy tényleg számítottam erre a vereségre – rántott egyet a vállán, de ebben az apró mozdulatban annyi lemondás volt, ami kettészakította a szívemet.

- Én márpedig büszke vagyok rád, mert most nem hagytad, hogy a haragod irányítson. Van egy olyan érzésem, ha úgy teszel, mást hirdettek volna ki győztesnek. – Láttam aznap játszani Reyt, amikor a düh átjárta az egész testét, ha úgy állt volna Rose elé, majdnem biztos voltam benne, hogy nem a barátnőm sikerének örülhettem volna.

- Ezért sem vagyok olyan szomorú, mert bár mások csak azt látták, hogy Rose-al küzdök, majd veszítek, de közben belül…

- Önmagaddal harcoltál, és ott végül győztél – fejeztem be helyette.

- Igen. – Mire észbe kaptam, magához ölelt, én pedig úgy szorítottam, hogy féltem, összetöröm, és közben azt kívántam: bárcsak megvédhettem volna a világ minden problémájától! – Olyan jó, hogy te megértesz, Ben. Téged igenis megnyertelek magamnak – suttogta, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, és észre se vettem, miként lazítottam az ölelésén. – Valami rosszat mondtam? – ijedt meg.

- Nem, dehogyis, sőt. Igenis megnyertél magadnak, ahogy remélem, én is téged – pusziltam meg a homlokát. Bár szívem szerint ott folytattam volna a korábbi csókunkat, ahol nemrég abbahagytuk, de közben készülődnöm kellett a versenyemre.  – Viszont most mennem kell.

- Persze, megyek én is mindjárt a nézők közé. Készülődj csak, és aztán, ha letudtuk a mai napot, este találkozhatnánk.

- Ez remek ötlet – váltam el ezzel tőle.

Szörnyen izzasztó délutánunk volt; néha azt se tudtam, éppen kivel játszottam. Volt, akinél nem sokon múlott, hogy győztem, míg másnál meg se kellett erőltetnem magamat. Végül arra eszméltem fel, hogy a legjobb négyben voltam, amire szinte mindenki számított, de én csak reménykedni mertem benne. Viszont a reményeim valósággá nőtték ki magukat. Rose is ott volt a saját mezőnyében a legjobb négyben, Reynek ellenben aznap véget ért a verseny. Bár többször győzött, mint vesztett, de ez sem volt elég a továbbjutáshoz, azonban így is volt oka az örömre, hiszen ötödik lett, tehát épphogy, de kvalifikálta magát az Olimpiára. Ez volt a célja, és megcsinálta. Alig vártam, hogy mindent magam mögött hagyva, felkeressem a szobájában, és elhívjam sétálni.

Mikor elindultunk, egy darabig abba se tudtuk hagyni a szóáradatunkat, annyira ömlöttek a szavak mindkettőnkből. Meséltünk a saját tapasztalatainkról és az egymás versenyén átélt izgalmakról. Én jutottam tovább, mégis ő volt lelkesebb. Annyira szerény volt, hogy álmodni se mert arról, hogy az ötödik helynél többre is lehet esélye. Talán most nem is volt – legalább is a nyugodt énjének nem –, de éreztem, ha mindent belead, akkor az Olimpián lehetősége lehet arra, hogy akár olyanokat is legyőzzön, akiktől itt kikapott. Annyira tökéletesen alakult ez az este, amit én rontottam el azzal, hogy szóba hoztam, bárcsak nagyapa régi kardjával játszhatnék az utolsó napon, amit Anakin papa elajándékozott, de valamiért sohasem mondta el nekem, hogy kinek.

- Ó! – ráncolta a homlokát Rey, amivel kíváncsivá tett.

- Valami eszedbe jutott?

- Talán – vakarta meg a tarkóját.

- Miért érzem úgy, hogy vacillálsz, hogy elmondj-e nekem valamit, vagy sem? – puhatolóztam, és hirtelen megfagyott a levegő közöttünk, a lehető legrosszabb értelemben, amit utáltam, és itt kellett volna felhagynom a témával, de sajnos nem így tettem.

- Mert tényleg vacillálok – vallotta be.

- Rey, nekem bármit elmondhatsz. Bár tényleg csak nemrég ismertük meg egymást, de bennem megbízhatsz – simítottam meg az arcát, hátha egy kicsit megnyugtatom vele.

- Ben, az a kard… A nagyapád kardja… - Nem bírt a szemembe nézni, ami megrémisztett.

- Mi van vele? – Egyre idegesebb lettem.

- Apának adta, hogy azzal vívjon, miután ő maradt az egyedüli tanítványa – mondta ki azt az igazságot, amire számíthattam volna.

Valamiért olyan képzelgéseim voltak, hogy elárverezte, és jó célra használta a befolyt pénzt. Hisz, még ha sokan meg is vetették, azért jó páran kitartottak hű rajongói maradni, így biztosan lett volna rá vevő. Valószínűleg azért is ringattam magam abban a hitben, hogy ilyesmi történhetett, mert a tudat, hogy egy konkrét, számára közeli személynek adta, aki nem én voltam, szörnyen fájt volna, és fájt is ekkor, ahogy sok év után tiszta víz került a pohárba.

- Aha – mondtam kimérten, és most én nem voltam hajlandó ránézni.

- Ben, kérlek, ne légy mérges az apámra! Rengeteget jelent neki az a kard. Nagy becsben tartja. Azóta is elhozza minden versenyünkre Finn-el. Gondolom, kabalaként. Jó helyre került – simította meg a vállamat, de én elhúzódtam tőle.

- Szóval úgy hiszed, jobb helye van az apádnál, mint nálam? – néztem rá, bár a düh elvakította a látásomat.

- Nem úgy értettem, Ben.

- Hát akkor, hogy? Csakhogy tudd: az a kard engem illet! – Az utolsó öt szót konkrétan ordítottam, amivel megijesztettem őt, és fel is pattant a padról, amin ültünk, de már késő volt, nem tudtam visszafogni magamat. – Ha itt van most is nála, akkor szerezd meg nekem! Kérdd el az apádtól! Vagy, ha nem adja oda, akkor lopd el! Mindegy, hogyan, de juttasd el hozzám! – Álltam fel én is, de amikor közelítettem felé, hátrálni kezdett, és ez volt az a józanító látvány, amire szükségem volt, azok a könnycseppek mellett, amik legördültek a gyönyörű arcán.

- Szóval arra kérsz, hogy lopjak attól az embertől, akitől családot és életcélt kaptam. Köszönöm szépen, Ben, hogy felfedted, milyen személy is vagy igazából. Azt hiszem, több megbeszélnivalónk nincs ezután – indult vissza a szálloda felé.

- Rey, várj! – ragadtam meg a kezét, amit kirántott a tenyerem közül.

- Hozzám ne merj többet érni! – köpte a szavakat, és most ő volt végtelenül dühös, ami megrémisztett.

- Hirtelen felindultságból kértelek ilyesmire. Rey, sajnálom! De a mindenséget jelentené nekem, ha azzal a karddal versenyezhetnék. Plusz erőt adna – kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni neki, mert nem veszíthettem el őt máris.

- Értem, szóval neked a győzelem lenne a mindenség, nekem viszont a családom az, és mivel valószínűleg a bátyámmal vívsz döntőt, még véletlenül se segítek, hogy több esélyed legyen ellene. Apa amúgy is kiérdemelte azt a kardot, mert kiállt a nagyapád mellett, amikor a világ hátat fordított neki. Ráadásul te még nem is éltél akkor, amikor megkapta. Ugyanúgy, ahogy a nagybátyád, te is olyasmiért hibáztatod, amit szívjóságból tett. – Undorodva nézett rám, ami a dühös ábrázatánál is jobban a szívembe mart. – Látszik, hogy vele élsz már tíz éve. Egyes dolgokat rád is rád ragasztott, még ha nem is ismernéd el.

- Kérlek, hadd hozzam helyre! Mondd, hogy mivel tudnálak kiengesztelni! – könyörögtem, de az immáron fagyos tekintete megelőlegezte a válaszát.

- Semmivel. Hagyj békén, te szörnyeteg!

Ezzel magamra maradtam, hogy az éjszaka leple alatt, a földre rogyva, vad zokogás közepette elmerüljek az önutálatomban. Mégiscsak igazam volt, amikor megéreztem, hogy túl jól alakultak a dolgok, és mindezt valami negatív fogja követni. Ezt a negatív dolgot pedig ki más idézhette volna elő, mint én magam?

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)