Oda... - 29. fejezet – A múlt napjai a Vasdombokban

Végül legközelebb sem állt módunkban Nárinnal együtt kísérni a kereskedőinket, hanem a nagybátyám Kilit kérte meg, hogy tartson vele, viszont rögtön ezután közölte, rám abban számít, hogy hazakísérem Dáint. Így természetesen semmilyen sértődöttség nem volt bennem: és amúgy is, ki akartam használni az utolsó perceket Dáinnal, hiszen nem tudhattam, mikor lesz legközelebb alkalmunk ennyi időt együtt tölteni. Viszont, mivel nem akartam sokat távol lenni Nárintól, és mert azt sem szerettem volna, ha ismét megharagszik rám, ezért végül úgy döntöttem, megkérdezem, volna-e kedve velünk tartani. Az egyértelmű igenlő válaszát pedig még azelőtt megkaptam, hogy végigmondhattam volna, miről is volt szó egyáltalán. Számára elég volt annyit hallani, hogy „közös utazás”, és már csapot-papot otthagyva készülődött is. Ettől persze én is még lelkesebbé váltam, azonban mindez akkor vágott a tetőfokára, amikor kitaláltam, hogy tehetnénk hazafele egy kis kitérőt, és lovagolhatnánk egyet az ismeretlenben. Nem tudtam, mikor lesz újból lehetőségünk bármi ilyesmire, hiszen Dáin távozásával, és mert Balin is elfoglalt volt, úgy sejtettem, egyre többet kell majd a bácsikámnak segédkeznem; így ez egy vissza nem térő alkalom volt arra, hogy egy kicsit megszökjünk.
    Az utunk eléggé kellemesen telt: voltak részek, mikor hagytuk kicsit pihenni a pónijainkat, és csak ballagtunk; ilyenkor mindig sztorizgattunk, és Nárin is jobban meg tudta figyelni azokat a tájegységeket, amik életében először tárultak a szemei elé. Míg máskor kifejezetten gyors tempóra váltottunk, és csak úgy száguldottunk. Így végül megtettünk annyi utat aznap, mint amit előre elterveztünk. Igen hamar sikerült is magunknak találni egy barlangot, amit kellően megbízható fekhelynek tartottunk ahhoz, hogy némi tüzet rakva átmelegedjünk, majd lefeküdjünk aludni. Ám szokásához híven, elalvás előtt Dáin elkezdett énekelni. A személyes kedvencébe fogott bele, ami a törpök dalait illeti, én pedig a fáradtságom ellenére a lehető legnagyobb lelkesedéssel, és minél több tiszta hangot kicsikarva magamból, társultam be hozzá. Azt hittem, ketten fogjuk végigénekelni, de a szerelmem ekkor is meglepett, és szinte velem egyszerre csatlakozott be.

Fuvalom fútt fonnyadt fenyért,
de az erdőn a lomb henyélt;
árny boritott éjt és napot,
s alant sok lény bozsgott, sötét.

Fagyos hegyekről fújt a szél,
mint ha dagály bőg és betér:
gally nyöszörög, erdő hörög,
avarra szórva a levél.

Szélirány Nyugatról Kelet,
az erdőn rebbenést se kelt,
de nyí, kiállt mocsáron át
a felsüvített lendület.

Botját lehajtva fű sziszeg,
nád zörg – s nem fékezhetni meg,
hasít vizen, hűti a menny,
szállnak szét futó fellegek.

 A kopár hegyen túlszalad,
a sárkányodú alant
vak görgeteg, merev kövek,
s röpül közüle füstszalag.

Világon túl, világon át
szelte az éjt, tág óceánt,
szélfútta hold vitorla-bont,
fényhullám csillagot beránt.[1]

 - Ez volt nagypapám kedvence. Mikor lefekvés előtt ő énekelt nekünk Fárinnal, többnyire ezt hallhattuk tőle; épp ezért lett ez a személyes altatónk – mesélte Nárin, mielőtt hangot adhattam volna a pozitív meglepődöttségemnek.
    - Kiváló ízlésű törp lehetett – jegyezte meg Dáin, majd egy pillanatra ráncba borult a homloka. Tudtam, hogy ez mit jelentett: az emlékeiben kutakodott, így már csak az volt a kérdés, vajon mivel kapcsolatban. – Várjunk csak, ez a két név: Nárin és Fárin, miért annyira ismerősek nekem? – hosszú percekig meredt maga elé, mi pedig némán kémleltük, és hagytuk, hadd fejtse meg a saját rejtvényét. – Szent Szakáll! Ti vagytok Dárin unokái! – kapott a fejéhez.
    - Igen, így hívták a nagyapámat – mosolygott szeretetteljesen Nárin.
    - Az egyik legtiszteletreméltóbb törp volt, akit volt szerencsém ismerni. A kalandvágya és világra való nyitottsága mindig lenyűgözött. Biztos, te is jól tudod, kicsi lány, mennyi helyen járt, mennyi törpöt, embert és még egy entet is ismert. Azt csodálom, hogy tündékkel nem barátkozott. Bár lehet, hogy igen, csak ezt már nem merte bevallani senkinek sem – kacagott fel jóízűen. El sem tudtam volna korábban képzelni, hogy egy olyan büszke törp, mint Dáin, ennyire elismerően beszéljen valakiről, aki nyitott volt más népek felé is. Bár ahogy tovább haladt az este, és egyre több minden került szóba, végre beláttam azt, hogy mi volt az egyik legfőbb különbség közte és Thorin bácsi között: Dáint tényleg érdekelték más fajok és az ő kultúrájuk, csak nem vette a bátorságot, hogy ő is világot járjon és elvegyüljön közöttük, ahogy azt Nárin nagyapja tette.

Az álom egy ilyen szép nap után kifejezetten gyorsan ragadott magával minket, és másnap reggel olyan nehezen eresztett, hogy már jócskán elmúlt pirkadat, amikor a pónijainkat ismét igénybe véve folytattuk az utunkat. Végül Nárin állandó bámészkodása miatt az átlagosnál később értünk a Vasdombokhoz, de látni a szerelmem boldog arcát, minden plusz percért kárpótolt, sőt több időt is rászántam volna az útra miatta. Az is borzasztóan jó élmény volt, hogy körbevezethettem abban a királyságban, ami a második otthonomként funkcionált. Még saját szobánk is volt az öcsémmel, ami mindig várta, hogy mikor foglaljuk el ismét, hol külön-külön, hol együtt. Ekkor viszont a párommal megosztva realizáltam, hogy hivatalosan is felnőttem, és hogy most már tényleg olyan idők jöttek, amikor a szerelmemmel az oldalamon egyre több mindent kellett átvennem a bácsikám terheiből, és talán közeledett az idő ahhoz is, hogy családot alapítsak: hogy a Durin vérvonal tovább éljen, és Nárinnal az életünk kiteljesedhessen.
    - Min merengtél el ennyire? – kérdezte, amikor az ágyamon ülve észre se vettem, hogy magam elé bámultam.
    - Csak azon, mennyire örülök, hogy itt vagy velem – feleltem a féligazságot, hiszen a kezdeti súrlódások miatt még mindig féltem megosztani Nárinnal, milyen messzemenő vágyaim voltak vele kapcsolatban. Szépen sorjában kellett ezeket elhintenem neki.
    - Hát még én mennyire boldog vagyok emiatt. Egy másik törp királyságban vagyok, ráadásul annak a királyi házában. Ez maga az álom. Az életem mintha sokszoros sebességre kapcsolt volna, amióta te is a részese vagy, amiért nem lehetek eléggé hálás neked. Végre én is élek. Szeretlek, Fili! – csókolt meg, majd olyan erősen szorított magához, mint aki sohasem akarna elengedni, ami olyan mámorító érzés volt számomra, hogy azt képtelen lennék szavakba foglalni. A tudat, hogy ennyire fontos lettem a számára, és az a közös élet, amit velem élhetett, és aminek igaz, még csak az elején jártunk, de már így is megsokszorozta az eddigi mérvadó élményeinek a számát, örömtelibbé tette számomra magát a létezésemet. A népem felvirágoztatása, Erebor visszafoglalása és a családtagjaimmal való törődés mellett egyértelmű életcélommá vált az is, hogy Nárint boldoggá tegyem.

Igaz, mindösszesen két napot töltöttünk itt, de ezen két nap is bővelkedett impulzusokban: végigsétáltunk a Vasdombokon – az utolsó kis házakat is megmutattam neki –, beavattam, hol bújócskáztunk gyermekekként Kilivel, és mi volt a kedvenc rejtekhelyem, amikor egyedül akartam lenni. Bár egy idő után mindig megsajnáltam az engem kereső Kilit, és odamentem hozzá, de voltak napok – főleg, amikor éppen összevesztünk –, amikor szörnyen sokat jelentett nekem, hogy egy kicsit elvonulhattam a gondolataimmal.
    - Volt valami, ami miatt nagyon ragaszkodott ahhoz Thorin bácsi, hogy rendszeresen járjunk ide Kilivel, de főként én – kezdtem bele, és Nárin kíváncsi arcát látva folytattam is. – Szerette volna, ha látjuk, milyen egy jól működő királyság. Egyszerre szégyellte, hogy neki nem adatik meg, hogy a saját királyságunkat ilyen formában mutassa meg nekünk, másrészt viszont szörnyen hálás volt a sorsnak, hogy Dáin által első kézből is megtapasztalhattuk mindezt Kilivel. Ez egy keserédes dolog számára – zártam le végül a témát, és a párom ahelyett, hogy bármit reagált volna rá, némán megfogta a kezemet, és a fejét a vállamra tette. – Úgy érzem, itt az idő, hogy most már több terhet vegyek magamra, Nárin – mondtam ki azt, amin egyre többet gondolkodtam. – Magától nem hozná fel Thorin bácsi, csak végszükség esetén, így nekem kell felajánlanom. Dwalin hónapok óta távol van bizonyos ügyeket intézni. Balinnak is megvan a maga gondja-baja, és most már, hogy Dáin is hazatért, minden édesanyámra és a bácsikámra maradna otthon, amit semmiképp sem szeretnék – magyaráztam.

 

- Ez esetben nem kérdés, Fili, mit kell tenned. Még akkor sem, ha így kevesebbet láthatlak majd. És amúgy is, én itt leszek, hogy segítsek neked, amiben csak tudok – biztosított erről, nem is sejtve, emiatt mekkora teher esett le a vállamról.
    - Köszönöm, hogy vagy nekem – érintettem össze a homlokunkat, és hagytam, hogy a légzésünk szinkronba kerüljön. A madarak csicsergése közepette annyira idilli állapotnak tűnt mindez, hogy ismét azt éreztem, amit már sokszor: én ezzel a törp-nővel szeretném leélni az életemet. – Viszont valamit még tegyünk meg előtte!
    - Mit? – lett kíváncsi, miközben elhúzódott kicsit tőlem.
    - Még mielőtt hazaindulunk, tegyünk egy kis kitérőt. Menjünk olyan messze, ameddig még én sem mentem eddig! – hoztam fel végre azt, amit már az indulásunk előtt elterveztem.
    - Hát akkor mire várunk még? Tőlem már indulhatunk is – rántott fel a földről, engem pedig ekkor elfogott egy rossz előérzés, hogy talán mégsem kéne ezt tennünk, de nem akartam ezzel törődni. Úgy voltam vele, ha már ilyen messze eljöttünk, ne itt forduljunk vissza.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

---

[1] Idézet J. R. R. Tolkien A Hobbit című regényéből. Fordította N. Kis Zsuzsa

Oda... - 28. fejezet - Nárin múltbéli mezőjének felkeresése

 Öt nappal azután, hogy Dofir hazaérkezett, a barátom kérte, hogy intézzem el, hogy találkozhasson a nagybátyámmal, Dáinnal és Kilivel, de jelezte, ha lehetséges, annak még inkább örülne, ha édesanyám is jelen lenne. Én természetesen könnyen elrendeztem neki mindezt, bár furcsa volt számomra, mi is lehetett ez a nagy szertartásosság. Mármint azt tudtam, hogy meg akarta hálálni nekünk a sok segédkezést, és gyanúsan is viselkedett az utóbbi időben: hamarabb hazaküldött, fáradtabb volt annál, mint amennyi munkánk volt. Épp ezért biztosra vettem, hogy sántikált valamiben, és alig vártam, hogy végre kiderüljön, min dolgozott.
    - Majdnem olyan ideges vagy, mint amikor Nárint hoztad bemutatni a családnak – jegyezte meg Kili, mikor az ebédlőnkben vártuk a barátom érkezését.
    - A szeretetnek annyi formája van, hogy egy halandó talán az ezredét sem tapasztalhatja meg. Dofirt is szörnyen szeretem, csak másként, mint mondjuk titeket vagy Nárint, de attól még nagyon fontos számomra, így az is, hogy utánad a többiek szívébe is sikerül-e belopnia magát. Bár a törphöz képest kifejezetten nagy közvetlensége, úgy hiszem, most sem fogja cserben hagyni őt. Valamint arra is kíváncsi vagyok, mit talált ki nekünk ajándék gyanánt – tettem még ezt is hozzá a végén, és a testvérem felcsillanó tekintete eszembe juttatta, hogy ajándékról hivatalosan nem volt szó, csakhogy személyesen szeretné kifejezni a háláját Dofir. – Mármint ne éld bele magad semmibe! Lehet, én vontam le rossz következtetéseket, és nem lesz itt semmilyen ajándék – próbáltam csökkenteni az elvárásait, de az öcsém kacsintása és hamis mosolya után biztosra vettem, ha a barátom tényleg üres kézzel jelenik meg, a részéről, és mi tagadás, az én részemről is némi csalódással fog véget érni az este. Bár én nem is maga az ajándék-kapás öröme miatt szerettem volna, ha hozz valamit, hanem, mert Dofir a kovácsmesterséget képes volt művészet szintjére emelni, épp ezért örültem volna végtelenül neki, ha a barátságunkhoz méltó „műalkotással” emlékezünk meg az életünk ezen kifejezetten szép szakaszáról. Mert tudtam, hogy ezek a nehézségeikkel együtt is csodás napok, amikor sötétebb idők jönnek, még emlékképekként is segíteni fognak majd átvészelni a nehezebb órákat.
    Végül percre pontosan érkezett a barátom, méghozzá üres kézzel, ami – ahogy arra számítottam – csalódásként ért, és tudtam, az én hibámból az öcsémet is. Azonban, miután Dofir illedelmesen bemutatkozott a családomnak, és Kilit is újfent üdvözölte, kiszaladt az ebédlőnkből, majd egy igencsak nagy kődomborművel tért vissza.
    - Végtelenül hálás vagyok, amiért kijutott számomra abból a kegyből, hogy a Durin-fiak egyike engem válasszon ki, mint kovács-mesterét, és hogy a végtelen órányi segédkezése mellett még a barátommá is vált, és általa a családjának többi férfi tagja is serénykedett a műhelyemben, amíg én távol voltam. Sokáig gondolkodtam rajta, mivel tudnám kellően meghálálni ezt, majd arra jutottam, mi mással, mint azzal, hogy elkészítem az eddigi legaprólékosabb munkámat.
    Ekkor megfordította a domborművét, aminek a közepén édesanyám volt kifaragva, ráadásul a megszólalásig pontos volt a mása; jobbra volt tőle a bácsikám, aki mellett Dáin foglalt helyett. Anyám másik oldalán pedig feltűnt az az arc, aminek az emlékét nemrég nyertem csak vissza, aki mellett én ültem, a bal szélen pedig Kili foglalt helyett.
    - De hát honnan tudtad, hogy nézett ki Nili? – édesanyám volt az, aki a döbbenetünk és meghatódottságunk közepette képes volt elsőként megszólalni.
    - Kérdezgettem kicsit a szomszédságomban, tudja-e valaki, milyen külseje volt a hercegek édesapjának. Sokan csak leírást adtak róla, ami többnyire abból állt, hogy elmondták, milyen apróságokban volt más Filitől, akit szinte a szakasztott másának tartanak. Azonban az egyik öreg törp-mamának volt egy festménye, amit még az időközben meghalt fia csinált. Elvileg önök rendelték – címezte ezt édesanyámnak –, de az első verzióval nem volt megelégedve a festő, így azt eltette a szekrényébe, amit az édesanyja a halála után is nagy becsben tartott. Ez a festmény volt a legfőbb alapom. Remélem, valamelyest hasonlít rá, és hogy nem tartják ezt tolakodásnak vagy illetlenségnek a részemről. Mindez távol állt tőlem. Viszont, mikor kitaláltam az ajándékot, úgy éreztem, hiányos lenne a család elhunyt tagja nélkül – magyarázkodott a barátom, aki valószínűleg el sem tudta képzelni, milyen megragadhatatlanul nagy örömet okozott nekem azzal, hogy egy ilyen csodás kődomborműn édesapám mellett lehettem, így végképp szembesítve engem azzal, hogy külsőségekben valóban hasonlítottam rá.
    - Ennél szebb ajándékot sohasem adhattál volna nekünk – mondta édesanyám, aki elvette tőle a domborművet, majd letette az asztalunkra, hogy akadálymentesen meg tudja ölelni Dofirt. A család nélküli barátom úgy gondoltam, a jövőben talán még több időt tölthetne mindünkkel. Hiszen egy ekkora szívet nem lehetett szeretet tárgyai nélkül hagyni, és nem mellesleg, azt is megérdemelte, hogy viszont szeressék.
    - Örülök, Asszonyom, ha így gondolja – felelte végül, mikor elengedte őt anyám.
    - Tudtam, hogy csinálsz valamit, de ilyesmire nem gondoltam – vettem most én szorító ölelésembe.
    Majd a bácsikámék és az öcsém is kifejezték hálájuk jelét egy-egy kézfogással, és ezután azt is megvitattuk, hogy már teljesen meg is felejtkeztek anyámék arról a festményről, aminek az „elrontott” verzióját felhasználta Dofir. Kezdetben az amnéziám miatt rakták el, hogy ne legyen szem előtt egy olyan kép, amin gyermekként állunk a szüleink oldalán Kilivel, azóta viszont ténylegesen a feledés homályába merült. Ekkor viszont megfogadtuk, hogy a jövőben egymás mellett fogják díszíteni az ebédlőnket a barátom kőfaragásával.

 - Szóval, akkor minden a lehető legjobban ment – könyvelte el Nárin, mikor másnap, munka előtt elmeséltem neki, mik történtek előző este.
    - Igen. Dofir a dolgossága és kedvessége mellé párosult szerénységével belopta magát a családom szívébe. Az ajándékát pedig még mindig nem tudtam megemészteni – feleltem, mivel egy éjszaka valóban nem volt elég a feldolgozásához.
    - Na és, mi újság a kereskedők kísérésével? Mikor tarthatok én is veletek? – tért rá arra, amit láthatólag már nagyon fel akart hozni, tudván, hogy lassan egy hét is eltelt a legutóbbi utunk óta.
    - Sajnálom, Nárin, de holnap ismét a bácsikámék kísérik őket – szomorítottam el.
    - Valóban? És nem csak titokban itt akarsz hagyni? – méregetett, amin kicsit megsértődtem.
    - Komolyan azt hiszed, hogy ilyet tennék? Hiszen múltkor is nyíltan megmondtam a szemedbe, hogy nem szeretném, ha velünk jönnél, és azt is megindokoltam, miért. Nem vagyok az a fajta törp, aki a másik háta mögött szervezkedik. Nem fogom hazugságokra építeni a kapcsolatunkat. Megígértem, hogyha legközelebb megyünk, és te is ráérsz, akkor velünk jöhetsz. Ehhez is fogom tartani magamat. – Rosszul esett, hogy olykor efféle negatív dolgokat feltételezett rólam. Igaz, hogy nem régóta alkottunk egy párt, de ilyen rövid idő alatt is sokszor előfordult ez, ami egyre fárasztóbb és sértőbb volt számomra.
    - Igazad van, elvetettem a sulykot. Bocsájts meg, Fili! – nézett rám bűnbánóan, amitől azonnal enyhülni kezdtem az irányába.
    - Jól van. De kitalálhatnánk valami más programot is. Tudom, hogy külön-külön, és együtt is jó párszor bejártuk már az erdőnket, de azért beiktathatnánk egy sétát a napokban – vetettem fel ezt az ötletet.
    - Rendben, de mi lenne, ha nem a mi erdőnkben? – jött azonnal izgalomba.
    - Mire gondolsz? – ráncoltam a homlokomat.
    - Lovagoljunk ki egy kicsit. Nem messze van egy nagyon szép mező az erdő közepén, ahova gyermekkoromban sokat jártunk a családommal, de édesanyám halála óta nem mentünk arra. Régóta szeretnék visszatérni oda, úgyhogy, ha neked is van kedved hozzá, keresve se találhatnánk jobb alkalmat rá – mesélte, én pedig rögtön tudtam, hogy ez volt az a köztes megoldás, ami kellett számunkra: elhagytuk a határunkat, de a közelben maradva.
    - Mi az, hogy van hozzá kedvem! – lettem én is szörnyen lelkes. – Ma megbeszélem Dofirral, hogyha nem baj, akkor holnap nem segítenék be, mert más programom van.
    - Imádlak! – csókolt meg szenvedélyesen, én pedig kapva az alkalmon, elemeltem a földtől, és megpörgettem. A karjaimban tartva úgy éreztem, miénk volt a világ, és hogy bármit hozzon a jövő, miatta – és persze a többi szerettem miatt – álltam elébe.

 Másnap délelőtt már útra készen pattantunk fel a lovainkra. Kijött elkísérni minket Nárin édesapja és Fárin is. Az előbbi külön kérte, hogy mindennél jobban vigyázzak a lányára – nem mintha ezt kérnie kellett volna tőlem. Volt azonban valami, ami szemet szúrt nekem: Nárin hozott magával egy igencsak nagy pakkot, amiben biztosra vettem, hogy nem étel volt – annál sokkal keskenyebb és hosszabb volt –, így már alig vártam, hogy kiderüljön, mit csempészett oda. De bármi is volt, biztosra vettem, hogy nem előlem rejtegette, hanem a családtagjai elől.
    Egyszer csak azon kaptam magunkat, hogy ugyanúgy, ahogy az Kilivel is szokásunk volt, versenyeztünk, ki ér előbb a megbeszélt helyre. Végül ő nyert, mint ahogy arra előre számítottam: hiszen vékonyabb volt nálam, és a lova is fürgébb volt, mint az enyém, nem mellesleg, én nem tudtam, pontosan merre tartottunk, így inkább egy hangyányit lemaradva követtem őt. Persze ezeket nem kötöttem az orrára, helyette hagytam, hogy kiélvezze a győzelmének mámorító örömét. De nem is igazán ez okozott számára vidámságot, hanem maga az az euforikus érzés, ami az otthonról való eljövetellel járt. Tényleg nem szabadott kalitkába zárnom őt: az olyan lett volna, mintha egy részét – egy nagyon is fontos részét – meg akartam volna ölni; ennek pedig a gondolatától is irtóztam.

Miután kifújtuk magunkat, az is kiderült, hogy két életlen kardot rejtegetett magánál, hogy kihasználva, hogy távol van a családja, tanítsak neki egy-egy kardmozdulatot. Ez is annyira rá vallott, hogy igazából meg sem lepődtem rajta, helyette azonnal lelkesen rábólintottam a dologra. Az elkövetkezendő egy óra pedig amellett, hogy rendkívül kifizetődő volt – hiszen Nárin nagyon gyorsan tanult – igazán intimmé is vált. Azáltal, hogy az összesimult testünk együtt mozgott, és a szívverésünk is összhangba került, éreztem át igazán azt a kötődést, amit Thorin bácsikánk mesélt korábban az ő elvesztett szerelméről. Az ilyen fajta intimitás és szerelem – bármilyen rövid, vagy jobb esetben hosszabb ideig jutott ki belőle nekünk – az egyik legjobb dolog volt, ami Középfölde népeivel történhetett.
    Mikor a fáradtság mindkettőnk felett átvette az uralmat, majdnem megittuk az összes magunkkal vitt vizünket, és ezután a fűben elterülve hagytuk, hogy az erdő közepén lévő mezőt beborító napsugarak minket is feltöltsenek élettel.
    - El sem tudom mondani, mennyire hiányzott ez a hely, és az a légkör, ami mindig magával ragad, amikor itt vagyok. Ez a mező ébresztett rá még régebben, hogy sokszor nem az számít egy hellyel vagy éppen személlyel kapcsolatosan, mennyire szép, hanem, hogy milyen atmoszféra lengi körül. Mikor itt vagyok, az olyan, mintha egy másik világba kerülnék: egy nyugodtabb, egyszerűbb helyre. Ezért is akarnék a jövőben eljutni egy tünde-királyságba, vagy legalább az egyiknek a peremére. Az biztos, ennél is sokkal varázslatosabb lenne – mesélte, miközben azokat a fákat kémlelte, melyek a gyermekkora legboldogabb helyszínéhez tartoztak.
    - Remélem én is, hogy egy nap eljutsz egy ilyen helyre. A legjobb az lenne, ha együtt mennénk. De most annak is örülök, hogy elhoztál ide – fogtam meg a kezét, és szeretet ittas tekintetemmel és boldog mosolyommal jutalmaztam, amit viszonzott.
    - Én is örülök, hogy itt vagy velem, Fili. Borzasztóan örülök. És ha már itt tartunk, tudod, hova szeretnék még egy napon mindenképp eljutni? – erre megráztam a fejemet. – A Fangorn erdőbe. Az anyai nagypapám mesélt sokat róla, még mikor élt. Arról, hogy egyszer eltévedt ott, és bár majdnem agyontaposta egy ent, de végül túlélte, és jó barátságot kötöttek, és utána rendre visszajárt hozzá. Hosszasan tudta ecsetelni annak a varázslatos erdőnek a részleteit, amit a tündék felébresztettek. Tudod, hol van Fangorn? – Ekkor vadul kezdtem kutakodni az elmémben ezzel kapcsolatos információkért, de mindhiába.
    - Őszintén, csak a nevét hallottam párszor, de elképzelésem sincs, merre lehet.
    - A Ködhegység déli nyúlványánál fekszik. Ez a maradványa annak az ősi erdőnek, amely az Óidőkben beborította a világnak azt a csücskét. Elsőre úgy érezheti az, aki arra jár, hogy túlságosan sötét és fenyegető. Kísérteties tud lenni, és kifejezetten veszélyes is, ha valaki nem szereti a fákat: hiszen ameddig a szem ellát, fák sokasága található ott, ráadásul a legkülönbözőbb fajtáké. Szörnyű hibát vét, aki itt ki mer vágni akárcsak egy apró bokrot is, mert az erdő megbosszulja ám, ha valaki kárt tesz benne. Legalább is nagyapa mindig ezt mesélte. – Eddig még sohasem került szóba egyik nagyszülője sem, de már ebből a pár mondatból, amit az általa imádott erdőről mondott, azt a következtetést mertem levonni, hogy a természetét illetőleg biztosan az anyai nagyapjára ütött Nárin. Valamint arra is rájöttem, hogy még több közös volt bennünk: ő is ugyanúgy falta a nagyapja történeteit, ahogyan én tettem Thorin bácsikám, Balin és Dáin meséivel.
    - Igazán különleges helynek hangzik – állapítottam meg végül.
    - Egy nap elmehetnénk oda is, Fili. Az elsődleges célommá vált gyermekként, hogy magam is megtapasztaljam, amit papa mondott: hogy ez a világ legkülönlegesebb erdője. Talán még a barátját is megismerhetnénk. Ha említjük nagyapa nevét, még az is lehet, hogy szóba elegyedik velünk. 

- Hogy hívják ezt az entet? És egyáltalán él még? – Nem sok mindent tudtam az entekről, így arról sem, mennyi volt az átlag élettartalmuk.
    - Az entek az erdők őrzői, és nagyapám barátja a Fangorn-erdő fő pásztora, így őt is Fangornnak hívják. De van egy másik neve is: Szilszakáll. Nagyapa inkább így emlegette. És mivel Szilszakáll elvileg egyidős az erdővel, úgy hiszem, amíg az erdő él, ő maga is.
    - Ez esetben az apáimra esküszöm, Nárin, hogy egy nap eljutunk oda, és te is megismerheted őt – ígértem meg neki, majd egy csókkal pecsételtem meg az eskümet.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Oda... - 27. fejezet - Dofir múltjának lezárása

 

Kili betegeskedésének elkövetkezendő napjai gyorsabban teltek, mint általában, ami nem kis részt azért volt, mert Nárin sokat jött oda hozzám, amíg vigyáztam rá, valamint Fárin is többször leváltott. Az utóbbi ki is jelentette, hogy az öcsém legjobb barátjaként már neki is hozzá kellett szoknia az illetlen, olykor kifejezetten kegyetlen vicceihez, és ő is azt hangsúlyozta, hogy ilyenkor soha nem realizálta Kili, mit is tett éppen. Emellett édesanyám is mindent bevetett, hogy enyhítse a felháborodásomat, nem kis sikerrel. Az öcsém persze rá jellemzően kiélvezte, hogy az átlagosnál is több ember ugrált körülötte, és leste, hogy volt. Épp ezért, mintha kicsit késleltette is volna az ágyából való kikelést. Bár egy idő után fájni kezdett mindene az állandó fekvéstől, így kénytelen volt bevallani, hogy már kutya baja sem volt. Amivel jól is időzített, hiszen Dofir ezzel egy időben, a vártnál hamarabb érkezett haza, akit így azonnal ki tudtam faggatni.
    - Szervusz, Barátom! – öleltem meg vidáman, de közben nem tudtam tettetni a meglepődöttségemet, amit persze ő is kiszúrt.
    - Gondolom, még nem számítottál a jöttömre – vonta le ezt a következtetést.
    - Nem éppen – feleltem homlokomat ráncolva, miközben próbáltam kiolvasni a mimikáiból, vajon sikerrel járt-e. – Azt hittem, még legalább egy hetet oda leszel, vagy ha nem, akkor is, nem egymagad térsz haza – tettem mindezt hozzá.
    - Én is, Fili… Én is – ült le, és ekkor végre hagyta, hogy a csalódottság kiütközzön az arcán, amit rögtön ezután a jobb kezébe temetett.
    - Nem jártál sikerrel. – Ez inkább kijelentés volt a részemről, mintsem kérdés, de azért bólintott egyet válasz gyanánt.
    - De legalább megtaláltad?
    - Igen, meg – felelte, és ismét a szemembe nézett, és az a szempár ekkor beszédesebb volt minden szónál: a barátom szerelme már nem volt hajadon. – Két gyerekes anyuka vált belőle időközben. Egy gyönyörű birtokuk van, amin állatokat nevelnek, növényeket termesztenek. Olyan idilli életet alakított ki magának és a családjának, amire mindig is vágyott, és amit én nem valószínű, hogy valaha meg tudtam volna adni neki. – Mindennek a felismerése úgy tűnt, majd felemésztette, amit a szakadozó légzése és a remegő szája is alátámasztott. Sohasem láttam még ennyire zaklatottnak.
    - Azért örült neked? – tettem fel azt a kérdést, ami reméltem, némi vigasszal szolgálhatott a fennálló helyzetre.
    - A lehető legnagyobb vendégszeretetben részesített az egész családja. Alig akarta elhinni, hogy ott vagyok, és a gyermekei sem, hogy végre találkozhatnak azzal a férfival, akit az édesanyjuk annyit emlegetett nekik, mint azt a személyt, aki bátyja helyett bátyja volt. – Úgy mondta ki mindkétszer a „báty” szót, mintha egy szörnyű kifejezés lett volna, bár mi tagadás, ebben a kontextusban nem is volt valami kecsegtető jelző.
    - Szóval életed szerelme rég nem látott testvéreként fogadott – vontam le a konklúziót.
    - Pontosan. Marasztaltak volna még sokáig, de én nem voltam képes három napnál többet ott lenni. Pedig ennyi idő nem volt elég arra, hogy bepótoljuk azt a sok évet, amit egymás nélkül töltöttünk. Csak a legfontosabb dolgokat tudtuk megvitatni. Ez a két nap viszont legalább két hónapnyi szenvedéssel ért fel számomra. Olyan kettősség ragadott magával, mint még soha: végtelenül örültem neki, hogy hozzá méltó életet élhet, de közben majd beleszakadt a szívem, hogy nekem ebben az életben maximum annyi helyem van, mint egy olykor-olykor odalátogató tiszteletbeli rokonnak. Végignézni, miként váltanak szerelmes pillantásokat a férjével, és lopnak csókokat egymás ajkáról, felért egy kínzással. De a végső döfést a szívemre mégis az mérte, amikor az egyik fia megkért, hogy tanítsam meg kovácskodni. Akármennyire és szégyelltem magam miatta, visszautasítottam, és azt a kifogást találtam ki, hogy annyi munkám van, amióta te is velem dolgozol, hogy nem maradhatok náluk tovább. Bár megígértem, hogy visszatérek hozzájuk, amint tudok, de nem vagyok benne biztos, vajon mikor szedem össze ehhez a lélekjelenlétemet. Mondd, Fili, gyenge törpnek tartasz emiatt? – nézett rám kétségbeesve, mint aki a válaszomból akarta megtudni, vajon feloldás vagy vezeklés várt rá a tettei miatt.
    - Dehogy vagy az! Természetes, hogy keserédes volt mindezt átélned. Gondolom, a gyermek felszínre hozta benned, hogy mi lenne, ha a saját fiatokat tanítanád kovácskodni. De ő nem a te fiad, és soha nem is lesz az. Fogalmam sincs, min mehettél keresztül az ott töltött két napban. – Ekkor végiggondoltam, saját magam mit éreznék, ha Nárinnak valamikor el kellene költöznie, és mire legközelebb látnám, ő is két gyerekes anyuka lenne, csakhogy nem az én gyermekeim édesanyja. Ennek már csak a gondolatától is olyan szintű féltékenység, düh és bánat telepedett a mellkasomra, hogy nem is igazán realizálva, mit teszek, ösztönösen ismét megöleltem a barátomat, de az üdvözlő ölelésemnél ez sokkal jelentőségteljesebb és hosszabb volt.
    - Mi van, Fili, ha soha nem is lesz gyermekem? – kérdezte, miután elengedtem. – Ha ez volt az egyedüli lehetőségem a családalapításra, amit elszalasztottam. Lehet, életem hibáját követtem el, és ezek után be kell érnem azzal, hogy van munkám, egy szép otthonom és kedves szomszédok vesznek körül. Még csak családom sincs, mint neked; akim volt is már rég meghalt. Amíg te nem jelentél meg az életemben, addig egy igaz barátom sem volt, csak cimboráim. – Abban a mély sóhajtásában, amit ekkor hallatott, végtelenül sok érzelem keveréke volt jelen, és én utáltam, hogy nem tudtam legalább egy kicsit enyhíteni a fájdalmán.
    - De most már itt vagyok neked, és nem csak, mint barátod, hanem testvéred helyett testvéred is. És hiszem, hogy lesz még esélyed arra, hogy családot alapíts. Talán már ismered is azt a személyt, akivel ez megtörténhet, csak nem voltál kellően nyitott, mivel a szíved foglalt volt. Épp ezért még jól is elsülhet ez az utad: most már tudod, hogy el kell őt engedned. Ráadásul nem azért, mert meghalt, hanem mert ő már – mint azt te magad is mondtad – megteremtette azt a családot, amire mindig is vágyott. Neked is lesz egy ilyen családod. Én bízok benne, Dofir, ha kell, helyetted is.
    - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled, Fili. Őszintén: te vagy a legjobb dolog, ami hosszú évek óta történt velem – jött tőle a vallomás, ami arra sarkalt, hogy miként Nárin felajánlotta, hogy segít a saját kételyeimet enyhíteni, úgy nekem Dofirral kellett hasonlóan tennem. – Remélem, hagytál számomra némi munkát, mert úgy hiszem, egy kis munkaterápia nem ártana.
    - Sajnálom, de úgy látszik, túl jó dolog is vagyok olykor az életedben: aligha van mit tenni errefelé, olyan szorgos voltam – feleltem, hiszen mikor éppen nem Kilire vigyáztam, vagy Nárinnal voltam, elvégeztem minden kovács-feladatot. – Bár most jut eszembe: van egy kétszemélyes feladat, amit elhalasztottam akkora, amikor Kili felépül, és ismét tud segíteni nekem. Viszont így, hogy már hazajöttél, veled is meg tudom csinálni.
    - Remek, ez is több a semminél. Én pedig kitalálom, mivel is tudom majd neked meghálálni azt a rengeteg munkát, amit teljesen ingyen csináltál nekem; és persze Kilinek is megköszönöm a segédkezést. Viszont milyen betegsége volt? Mesélj csak, miről maradtam le, amíg odavoltam! – kérte, én pedig alig vártam, hogy megoszthassam vele az elmúlt napok eseményeit.
    - Még mielőtt ebbe belekezdenék, azt sem árt tudnod, hogy Dáin és Thorin bácsikám is volt, hogy beálltak segédkezni, úgyhogy az uralkodói vér ellepte a műhelyedet.
    - Komolyan beszélsz? – tárta ki a száját a döbbenettől, mire bólintottam egyet. – Azt se tudom, hogy köszönjem meg nekik, hiszen egy szót sem váltottam még velük, így furcsa lenne csak úgy eléjük állítani, de semmiképp sem akarok hálátlannak tűnni.
    - Nem várnak köszönetet – hívtam fel erre a figyelmét. – Főleg, hogy egyfajta családi program volt ez a részünkről.
    - Lehet, hogy nem várnak, de attól még így illik, és én igyekszem majd megadni ennek a módját. Úgyhogy ne aggódj, kitalálok valamit! – kacsintott.
    - Egy másodpercig sem aggódtam volna emiatt – jegyeztem meg, majd bele is vetettük magunkat a munkába, valamint én a mesélésbe. Ekkor realizáltam, milyen jó volt, hogy egy ilyen közeli barátot is magam mellett tudhattam, akinek a hazatérte ekkora örömöt volt képes okozni számomra.

 

Dofir szerelmi csalódása felnyitotta a szememet, hogy minél több időt töltsek Nárinnal, és jobban védjem őt és a szerelmünket, mint eddig valaha. Épp ezért, amikor eljött az idő, hogy beváltsuk Thorin bácsikánknak tett ígéretünket Kilivel – hogy elkísérjük néhány Ered Luin-i kereskedőnket a Fűvesúton, nehogy orkok támadjanak rájuk –, egyszerűen képtelen voltam belemenni abba, amire Nárin kért.
    - Hirtelen mi lett azzal, hogy kifejezetten szereted bennem a kalandvágyamat, és azt a célomat, hogy minél többet lássak Középföldéből? – kelt ki magából, mikor kijelentettem, hogy nem szeretném, ha elkísérne minket.
    - Egyszerűen jobban féltelek annál, minthogy a kalandvágyadnak adózzak. Bármikor ránk támadhatnak az orkok – hívtam fel rá a figyelmét, még ha láthatólag annyira felhúzta magát, hogy vajmi kevés volt rá az esély, hogy megnyugodjon.
    - Értem, szóval te, mint férfi, elmehetsz és kockáztathatod az életedet, míg én nőként várjam aggódva, hogy hazatérsz. Köszönöm szépen, Fili herceg, de én ilyen felállásból nem kérek. Legyen szép utatok! – Ezzel ki is viharzott a szobámból, én pedig tudtam – már csak a Fili herceg megszólítás miatt is –, hogy ebben az esetben jobb volt hagyni, hadd menjen, mert mindketten hajthatatlanok voltunk. Inkább vállaltam azt, hogy dühös lesz rám pár napig, minthogy elveszítsem, vagy hogy valamilyen sérülést szerezzen az út során.
    
    Ez az út viszont végül zökkenőmentesen zajlott, ami elgondolkodtatott: talán én voltam túl paranoiás, és hagynom kellett volna, hogy velünk jöjjön? Erre viszont nem állt módomban egyértelmű választ adni egyedül, így tudtam, hogy amint megérkezünk, édesanyám és a nagybátyám üdvözlése után a szerelmem házáéknál kell majd kopogtatnom, abban a reményben, hogy Nárin nem csapja rám egyből az ajtót.
    - Hát megjött az én uram és parancsolom! – kezdte szarkasztikusan, miközben vissza is sétált a nappalijukba, ezzel jelezve, hogy bármilyen mérges is volt rám, attól még nyugodtan bemehettem.
    - Egyedül vagy? – szerettem volna ezt tisztázni, mielőtt belekezdünk a beszélgetésünkbe.
    - Igen. Vagy talán ez is baj? Egy törp-nő nem lehet egy percig sem egyedül? – tette keresztbe a kezét.
    - Jaj, Nárin, kérlek, ne csináld ezt! Tudod jól, hogy mennyire féltem a szeretteimet, főleg, amióta visszatértek az édesapám elvesztéséről szóló emlékeim. Mintha nem nézted volna végig, mennyire megviselt az elmúlt időszakban Kili betegsége. Ezek után azt hittem, egyértelmű lesz számodra, hogy szeretetből védelek, és nem azért, mert el akarlak nyomni. Kili férfi, mégis szívem szerint őt is megvédeném minden gondtól és bajtól – mondtam mindezt egy levegővel, így ki is fulladtam a mondandóm végére.
    - Tudom, de te pedig azt lásd be, hogy engem nem lehet kalitkába zárni, még akkor sem, ha szeretetből teszed azt. Én csak akkor maradok a párod, ha egyenlő partnerek leszünk. Elegem van abból, hogy az életem három legfontosabb férfija túlságosan félt mindentől. Nem egy törékeny nádszál vagyok, hanem egy erős törp-nő. Úgyhogy, ha legközelebb ismét el kell mennetek egy ilyen útra, ajánlom, hogy ne tarts itthon, mert nem állok jót magamért, Fili herceg – ekkor ő hadart igencsak nagy vehemenciával, én pedig közelebb mentem hozzá, hogy a durcásan összehúzott száját gyengéden megcsókoljam.
    - De csak, ha többé nem hívsz Fili hercegnek. Még a hideg is kiráz tőle – nevettem.
    - Ezt nem ígérhetem meg – mosolygott végre ő is, és ezzel hivatalosan szent lett a béke közöttünk.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)