Végül
legközelebb sem állt módunkban Nárinnal együtt kísérni a kereskedőinket, hanem
a nagybátyám Kilit kérte meg, hogy tartson vele, viszont rögtön ezután
közölte, rám abban számít, hogy hazakísérem Dáint. Így természetesen semmilyen
sértődöttség nem volt bennem: és amúgy is, ki akartam használni az utolsó
perceket Dáinnal, hiszen nem tudhattam, mikor lesz legközelebb alkalmunk ennyi
időt együtt tölteni. Viszont, mivel nem akartam sokat távol lenni Nárintól, és
mert azt sem szerettem volna, ha ismét megharagszik rám, ezért végül úgy
döntöttem, megkérdezem, volna-e kedve velünk tartani. Az egyértelmű igenlő
válaszát pedig még azelőtt megkaptam, hogy végigmondhattam volna, miről is volt
szó egyáltalán. Számára elég volt annyit hallani, hogy „közös utazás”, és már
csapot-papot otthagyva készülődött is. Ettől persze én is még lelkesebbé
váltam, azonban mindez akkor vágott a tetőfokára, amikor kitaláltam, hogy tehetnénk hazafele egy kis kitérőt, és lovagolhatnánk egyet az
ismeretlenben. Nem tudtam, mikor lesz újból lehetőségünk bármi ilyesmire,
hiszen Dáin távozásával, és mert Balin is elfoglalt volt, úgy sejtettem, egyre
többet kell majd a bácsikámnak segédkeznem; így ez egy vissza nem térő alkalom volt arra,
hogy egy kicsit megszökjünk.
Az utunk eléggé
kellemesen telt: voltak részek, mikor hagytuk kicsit pihenni a pónijainkat, és csak ballagtunk; ilyenkor mindig sztorizgattunk, és Nárin is jobban meg tudta
figyelni azokat a tájegységeket, amik életében először tárultak a szemei elé. Míg
máskor kifejezetten gyors tempóra váltottunk, és csak úgy száguldottunk. Így
végül megtettünk annyi utat aznap, mint amit előre elterveztünk. Igen hamar
sikerült is magunknak találni egy barlangot, amit kellően megbízható fekhelynek
tartottunk ahhoz, hogy némi tüzet rakva átmelegedjünk, majd lefeküdjünk aludni.
Ám szokásához híven, elalvás előtt Dáin elkezdett énekelni. A személyes
kedvencébe fogott bele, ami a törpök dalait illeti, én pedig a fáradtságom
ellenére a lehető legnagyobb lelkesedéssel, és minél több tiszta hangot
kicsikarva magamból, társultam be hozzá. Azt hittem, ketten fogjuk
végigénekelni, de a szerelmem ekkor is meglepett, és szinte velem egyszerre
csatlakozott be.
Fuvalom fútt fonnyadt fenyért,
de az erdőn a lomb henyélt;
árny boritott éjt és napot,
s alant sok lény bozsgott, sötét.
Fagyos hegyekről fújt a szél,
mint ha dagály bőg és betér:
gally nyöszörög, erdő hörög,
avarra szórva a levél.
Szélirány Nyugatról Kelet,
az erdőn rebbenést se kelt,
de nyí, kiállt mocsáron át
a felsüvített lendület.
Botját lehajtva fű sziszeg,
nád zörg – s nem fékezhetni meg,
hasít vizen, hűti a menny,
szállnak szét futó fellegek.
A kopár hegyen túlszalad,
a sárkányodú alant
vak görgeteg, merev kövek,
s röpül közüle füstszalag.
Világon túl, világon át
szelte az éjt, tág óceánt,
szélfútta hold vitorla-bont,
fényhullám csillagot beránt.[1]
- Ez volt
nagypapám kedvence. Mikor lefekvés előtt ő énekelt nekünk Fárinnal, többnyire
ezt hallhattuk tőle; épp ezért lett ez a személyes altatónk – mesélte Nárin,
mielőtt hangot adhattam volna a pozitív meglepődöttségemnek.
- Kiváló ízlésű
törp lehetett – jegyezte meg Dáin, majd egy pillanatra ráncba borult a homloka.
Tudtam, hogy ez mit jelentett: az emlékeiben kutakodott, így már csak az volt a
kérdés, vajon mivel kapcsolatban. – Várjunk csak, ez a két név: Nárin és
Fárin, miért annyira ismerősek nekem? – hosszú percekig meredt maga elé, mi
pedig némán kémleltük, és hagytuk, hadd fejtse meg a saját rejtvényét. – Szent
Szakáll! Ti vagytok Dárin unokái! – kapott a fejéhez.
- Igen, így
hívták a nagyapámat – mosolygott szeretetteljesen Nárin.
- Az egyik
legtiszteletreméltóbb törp volt, akit volt szerencsém ismerni. A kalandvágya
és világra való nyitottsága mindig lenyűgözött. Biztos, te is jól tudod, kicsi
lány, mennyi helyen járt, mennyi törpöt, embert és még egy entet is ismert. Azt
csodálom, hogy tündékkel nem barátkozott. Bár lehet, hogy igen, csak ezt már
nem merte bevallani senkinek sem – kacagott fel jóízűen. El sem tudtam volna
korábban képzelni, hogy egy olyan büszke törp, mint Dáin, ennyire elismerően
beszéljen valakiről, aki nyitott volt más népek felé is. Bár ahogy tovább
haladt az este, és egyre több minden került szóba, végre beláttam azt, hogy mi
volt az egyik legfőbb különbség közte és Thorin bácsi között: Dáint tényleg
érdekelték más fajok és az ő kultúrájuk, csak nem vette a bátorságot, hogy ő is
világot járjon és elvegyüljön közöttük, ahogy azt Nárin nagyapja tette.
Az álom egy
ilyen szép nap után kifejezetten gyorsan ragadott magával minket, és másnap
reggel olyan nehezen eresztett, hogy már jócskán elmúlt pirkadat, amikor a
pónijainkat ismét igénybe véve folytattuk az utunkat. Végül Nárin állandó
bámészkodása miatt az átlagosnál később értünk a Vasdombokhoz, de látni a
szerelmem boldog arcát, minden plusz percért kárpótolt, sőt több időt is
rászántam volna az útra miatta. Az is borzasztóan jó élmény volt, hogy
körbevezethettem abban a királyságban, ami a második otthonomként funkcionált.
Még saját szobánk is volt az öcsémmel, ami mindig várta, hogy mikor foglaljuk el
ismét, hol külön-külön, hol együtt. Ekkor viszont a párommal megosztva
realizáltam, hogy hivatalosan is felnőttem, és hogy most már tényleg olyan idők
jöttek, amikor a szerelmemmel az oldalamon egyre több mindent kellett
átvennem a bácsikám terheiből, és talán közeledett az idő ahhoz is, hogy
családot alapítsak: hogy a Durin vérvonal tovább éljen, és Nárinnal az életünk
kiteljesedhessen.
- Min merengtél
el ennyire? – kérdezte, amikor az ágyamon ülve észre se vettem, hogy magam elé
bámultam.
- Csak azon,
mennyire örülök, hogy itt vagy velem – feleltem a féligazságot, hiszen a
kezdeti súrlódások miatt még mindig féltem megosztani Nárinnal, milyen
messzemenő vágyaim voltak vele kapcsolatban. Szépen sorjában kellett ezeket
elhintenem neki.
- Hát még én
mennyire boldog vagyok emiatt. Egy másik törp királyságban vagyok, ráadásul annak
a királyi házában. Ez maga az álom. Az életem mintha sokszoros sebességre
kapcsolt volna, amióta te is a részese vagy, amiért nem lehetek eléggé hálás
neked. Végre én is élek. Szeretlek, Fili! – csókolt meg, majd olyan erősen
szorított magához, mint aki sohasem akarna elengedni, ami olyan mámorító érzés
volt számomra, hogy azt képtelen lennék szavakba foglalni. A tudat, hogy
ennyire fontos lettem a számára, és az a közös élet, amit velem élhetett, és
aminek igaz, még csak az elején jártunk, de már így is megsokszorozta az eddigi
mérvadó élményeinek a számát, örömtelibbé tette számomra magát a létezésemet. A
népem felvirágoztatása, Erebor visszafoglalása és a családtagjaimmal való
törődés mellett egyértelmű életcélommá vált az is, hogy Nárint boldoggá tegyem.
Igaz,
mindösszesen két napot töltöttünk itt, de ezen két nap is bővelkedett
impulzusokban: végigsétáltunk a Vasdombokon – az utolsó kis házakat is
megmutattam neki –, beavattam, hol bújócskáztunk gyermekekként Kilivel, és mi volt a kedvenc
rejtekhelyem, amikor egyedül akartam lenni. Bár egy idő után mindig
megsajnáltam az engem kereső Kilit, és odamentem hozzá, de voltak napok –
főleg, amikor éppen összevesztünk –, amikor szörnyen sokat jelentett nekem,
hogy egy kicsit elvonulhattam a gondolataimmal.
- Volt valami,
ami miatt nagyon ragaszkodott ahhoz Thorin bácsi, hogy rendszeresen járjunk ide
Kilivel, de főként én – kezdtem bele, és Nárin kíváncsi arcát látva folytattam
is. – Szerette volna, ha látjuk, milyen egy jól működő királyság. Egyszerre
szégyellte, hogy neki nem adatik meg, hogy a saját királyságunkat ilyen
formában mutassa meg nekünk, másrészt viszont szörnyen hálás volt a sorsnak,
hogy Dáin által első kézből is megtapasztalhattuk mindezt Kilivel. Ez egy
keserédes dolog számára – zártam le végül a témát, és a párom ahelyett, hogy
bármit reagált volna rá, némán megfogta a kezemet, és a fejét a vállamra tette.
– Úgy érzem, itt az idő, hogy most már több terhet vegyek magamra, Nárin –
mondtam ki azt, amin egyre többet gondolkodtam. – Magától nem hozná fel Thorin
bácsi, csak végszükség esetén, így nekem kell felajánlanom. Dwalin hónapok óta
távol van bizonyos ügyeket intézni. Balinnak is megvan a maga gondja-baja, és
most már, hogy Dáin is hazatért, minden édesanyámra és a bácsikámra maradna otthon,
amit semmiképp sem szeretnék – magyaráztam.
- Ez esetben nem
kérdés, Fili, mit kell tenned. Még akkor sem, ha így kevesebbet láthatlak majd.
És amúgy is, én itt leszek, hogy segítsek neked, amiben csak tudok –
biztosított erről, nem is sejtve, emiatt mekkora teher esett le a vállamról.
- Köszönöm, hogy
vagy nekem – érintettem össze a homlokunkat, és hagytam, hogy a légzésünk
szinkronba kerüljön. A madarak csicsergése közepette annyira idilli állapotnak
tűnt mindez, hogy ismét azt éreztem, amit már sokszor: én ezzel a törp-nővel
szeretném leélni az életemet. – Viszont valamit még tegyünk meg előtte!
- Mit? – lett
kíváncsi, miközben elhúzódott kicsit tőlem.
- Még mielőtt
hazaindulunk, tegyünk egy kis kitérőt. Menjünk olyan messze, ameddig még én
sem mentem eddig! – hoztam fel végre azt, amit már az indulásunk előtt elterveztem.
- Hát akkor mire
várunk még? Tőlem már indulhatunk is – rántott fel a földről, engem pedig ekkor
elfogott egy rossz előérzés, hogy talán mégsem kéne ezt tennünk, de nem akartam
ezzel törődni. Úgy voltam vele, ha már ilyen messze eljöttünk, ne itt forduljunk
vissza.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése