Fájdalmas volt a búcsú Dáintól. Az is egyértelműen megviselte, hogy ott kellett
hagynia a családomat, de akkor, amikor én és Nárin is távozni készültünk, még
inkább össze volt törve. Viszont tudtam ennek az okát: még régebben vallotta be számomra, mennyire fájt neki, hogy nem voltak gyermekei, ezért is volt nála saját
szobánk Kilivel, hogy minél több kedvünk legyen hozzá járni. Ekkor megígértem
neki, hogy amint lehet, vagy egyedül, vagy a párommal, esetleg az öcsémmel
együtt meglátogatom – tehát ez a búcsúnk most nem szólt hosszú időre. Ezzel
sikerült egy halovány mosolyt kicsikarnom belőle, ami több volt a semminél.
- Na és, most
merre? – kérdezte Nárin, mikor kellő távolságba kerültünk a Vasdomboktól ahhoz,
hogy más irányba menjünk, mint amerre hazafele kellett volna.
- Mondjuk erre! – mutattam egy tisztás felé. – Azon a mezőn túl még sohasem
jártam. Nézzük meg, mit rejteget ott Középfölde!
- Nézzük! –
bólintott, majd mire észbe kaptam, a pónijával már rég le is hagyott, így nem
győztünk a saját jószágommal loholni utánuk.
Legalább négy
órán keresztül kirándultunk, hol gyalog, hol lovagolva. Néhol megálltunk kicsit
jobban megnézni az adott helyszínt. Nárin pedig úgy döntött, csinál magának egy
virágkoszorút, ami mi tagadás, még gyönyörűbbé tette a boldogságtól amúgy is
szikrázó mosolyát. Azonban a vártnál hamarabb véget kellett vetnünk a kis
túránknak, hiszen egyszer csak ork-ricsajra lettünk figyelmesek. Gyorsan
elbújtunk a kínálkozó lehetőségek közül a legjobb búvóhelyre, és a
lélegzetünket visszatartva, az állatainkat nyugtatva vártuk meg, amíg a
nagyjából húsz főből álló csapat elhagyott minket. Közben végig az járt a
fejemben, hogy ez nem lehetett a vég. Pedig elég lett volna egy apró nesz, egy
mélyebb sóhaj, hangosabb lihegés halálfélelmünk közepette, és Nárinnal a
szerelmünk és az emiatt összeforrt életünk igencsak hamar és tragikus módon ért
volna véget a semmi földjén, ahol ki tudja, vajon mikor és kik találtak volna
ránk. Hirtelen bevillant egy kép, ahogy édesanyám a már kihűlt, lekékült
holttestem fölött sír, és felszínre törnek belőle az édesapám elvesztése miatti
fájdalmak. Ettől a mellkasom olyan szinten szúrni kezdett, hogy azt hittem,
ork-harc nélkül is megadja magát a szívem. Főleg miután ezekben az óráknak tűnő
percekben még azt is végiggondoltam, miket tehetnének a szerelmemmel azok a
mocsok férgek, és ez ájulás közeli állapotba juttatott. De sokkal makacsabb
voltam annál, mintsem hogy megadjam magam a pánikolásomnak. Egy fiatal,
életerős, trónörökös törp voltam: az én esetemben eszméletvesztésről szó sem lehetett,
főleg nem fizikai sérülés nélkül. Szerencsére azonban épp bőrrel megúsztuk a dolgot.
- Ez kevesen
múlott, Fili. Túlságosan is kevesen – törte meg Nárin lihegő hangja a csendet,
és tudtam, ő sem a sétától és a lovaglástól volt fáradt, hanem a lelki
kimerültségtől.
- Igen. Én is
szörnyen megijedtem – vallottam be elhaló hangon.
- Jobb lesz, ha most
hazamegyünk – mondta, mire némán bólintottam, ám mielőtt ismét nyeregbe
kerültünk volna, olyan erősen húztam magamhoz, mint még soha. Nem mondtunk
semmit, de nem is kellett, hiszen egyértelmű volt, mikre gondoltunk, hogy
milyen félelmek törtek felszínre belőlünk. Ekkor arra volt szükségünk, hogy
fizikálisan érezzük, még ott voltunk egymásnak.
- Egy biztos,
tényleg nem árt, ha mindig kíséri valaki a kereskedőinket – jegyezte végül meg,
miután nagy nehezen megszakítottuk az ölelésünket.
- És az is
biztos, hogy a lehető legrövidebb úton vezetem haza magunkat – tettem hozzá,
amire ismét beleegyezően bólintott.
- Hát ti meg hol
kóboroltatok? – kérdezte Dofir, amikor hazatértünkkor meglátott minket a
műhelye előtt lovagolni.
- Ezt meg, hogy
érted? – lepődtem meg, hiszen végül nem lett olyan hosszú a kitérőnk, mint azt
eredetileg terveztük volna. Bár, amint feltettem a kérdésemet, rájöttem, hogy
hazafele úgy el voltam veszve a saját gondolataimban, és annyira sokk hatása
alá kerültem, hogy nem realizáltam, hogy már alkonyodott. – Kerestek minket?
- Igen, a
nagybátyád nemrég eljött hozzám, hogy megkérdezze, ha sötétedésig nem tértek
haza, akkor vele és Kilivel tartok-e a felkutatni titeket – felelte, és lerítt a
tekintetéből, hogy rá hozhatta a frászt Thorin bácsi.
- Szörnyen
sajnálom, Dofir. Holnap mindent elmesélek, de most hazakísérem Nárint, utána
pedig sietek a családomhoz – hadartam, mire ő egy bólintással utunkra is
engedett minket.
- Úgy érzem,
most mindkettőnknek jobb lesz, ha a rokonainkkal leszünk. Ma bebizonyítottuk
egymásnak, hogy talán veszélyes az, hogyha hagyjuk, hogy a kalandvágyam a
te józanabb személyiségedet túlságosan befolyásolja – mondta szomorúan a
szerelmem, mikor már a háza előtt épp arra készültem, hogy elbúcsúzzak tőle.
- Nárin, ez
semmiképp sem a te hibád volt. Én találtam ki a kitérőt – hangsúlyoztam
neki ezt.
- Mindketten
tudjuk, Fili, ha nem traktállak annyit az utóbbi időben azzal, hogy kezelj
egyenrangúként, és hogy mennyire szeretnék világlátottabb lenni, akkor ilyesmi
fel sem merült volna benned – tette hozzá szomorúan, majd mielőtt bármit
reagálhattam volna, egy gyors csókot hintett az ajkamra, és egy „Viszlát,
Fili!” után be is zárta előttem a bejárati ajtajukat.
Egy újabb
megoldandó dolog került fel a listámra: megértetni Nárinnal, hogy nem volt
rossz hatással rám. Előbb viszont tényleg a családommal kellett szembenéznem.
- Fili, hát
itthon vagy! – rohant hozzám édesanyám, amint beléptem az ebédlőnkbe, hiszen
tudtam, hogy a házunk ezen részében lesz mindenki. Mivel a fontosabb dolgaink
döntőtöbbsége itt zajlott, így a rám való várakozásukhoz sem tudtam más
helyszínt elképzelni.
- Nincs
mentségem: felelőtlen voltam, és veszélybe sodortam mindkettőnk életét
Nárinnal, és titeket is halálra ijesztettelek – kezdtem bele, miközben
édesanyám nem akart elereszteni.
- Mondj el
mindent! – kérte a nagybátyám kimért hangon. Tudtam, azért nem volt semmilyen
érzelem a hanghordozásában, mert előbb hallani akarta a magyarázatomat, és csak
utána eldönteni, mérges legyen-e rám vagy sem. Én természetesen nem
teketóriáztam, és azonnal elmondtam nekik mindent. – Dís, Kili, lehetne, hogy
egy kicsit magunkra hagyjatok most minket? – kérte Thorin bácsi, én pedig
továbbra sem sejtettem, mi lesz ennek az egésznek a végkimenetele.
- Vállalom
bármilyen büntetést szabj ki rám – jelentettem ki, miközben – igaz, nem
büszkén – kihúztam magam.
- Fili, nem vagy
már gyermek, hogy megbüntesselek, csak szerettem volna megbizonyosodni róla,
hogy megtanultad-e azt a leckét, amit ez a kis hiba megtaníthatott neked. –
Nyugodt volt, ami zavarba ejtett.
- Arra gondolsz,
rájöttem-e, hogy trónörökösként nem kockáztathatom feleslegesen az életemet?
Csatában meghalni, vagy másokat védve, egy megbecsülendő dolog, de egy kis
kaland kedvéért, amiről nem szóltam előre nektek, szégyenteljes – feleltem, és
reméltem, átmentem a teszten.
- Pontosan.
Tudom, hogy te nem ilyen vagy, és azt is, hogy olykor mindenki
hibázik. Viszont tisztában kell, hogy legyél vele, Fili: mi, trónörökösök
nem követhetünk el ilyen hibákat. Egyszerűen nem. Így sem tudom azt az
életszínvonalat nyújtani a népünknek, mint amilyet kéne. De próbálkozom: minden
erőmmel azon vagyok, hogy a lehető legjobb irányba fejlődjünk. Viszont
túlságosan limitáltak a lehetőségeink. Amíg nem térünk „haza”, addig
esélytelen, hogy hasonló létformánk legyen, mint amiben én felnőttem. – Végre
eltűnt az érzelemmentes álarca, és a nagybátyám felfedte a jelenlegi
lelkiállapotát: fáradt volt – belefáradt abba a teherbe, ami ránehezedett, és
amit már nem tudott tovább cipelni segítség nélkül.
- Remek vezérünk
vagy, efelől sohase legyen kétséged – fogtam meg a vállát, amire csak egy
halovány, hálás pillantást kaptam köszönet gyanánt.
- Miközben a
napokban az öcséddel kísértük a kereskedőinket, hirtelen szégyenérzet fogott
el. Hajdanán királyok népe voltunk, egyike a törp királyságoknak. Még
véletlenül sem bádogosok, kereskedők, akik minden apró-cseprő munkát
elvállalnak. Mi nemes nép voltunk, Fili. Ahogy lovagoltam az öcséd mellett,
kémlelve, nehogy bárki ránk támadjon, elözönlöttek az emlékek arról, amikor az
a szörnyszülött elfoglalta Erebort, én pedig a túlélőket kísértem hasonlóan. –
Egy mély sóhajtás közepette lassan végigsimította a kezét a ráncba borult homlokán. Ebben a percben idősebbnek és megviseltebbnek tűnt a szememben, mint
valaha. – Minden vágyam az volt, hogy menedéket teremtsek a népünknek, és az,
hogy sokak otthonává vált ez a hely, rengeteget jelent számomra. De minden törp közül Kilivel a ti életetek lett számomra
a legfontosabb; és nem csak azért, mert a rokonaim vagytok, hanem mert ti ide
születtetek, és ezt a helyet tartottátok mindig is az otthonotoknak Kicsit féltem is elmesélni nektek Erebor
történetét, mert nem akartam megtörni a varázst, leleplezni az igazságot: hogy
nem ez lenne az igazi otthonunk; hogy mi hivatalosan nem ide tartozunk. Ti azonban – valljuk be, még az öcséd is – meglepően jól fogadtátok mindezt: a tragédiánk
fájdalmát megértettétek, és nem hagytátok, hogy lenyomjon titeket, hanem
pont, hogy ösztönző lett számotokra. – Végre egy röpke pillanat erejéig mosolyra húzódott a
szája, ami egy kicsit megtörte az őt körüllengő melankolikus
aurát. Ez volt a mi hatásunk rá Kilivel: örömteli pillanatokat csempésztünk a
szomorúságába.
- Igazad van,
Bácsikám. Sohasem tudnám igazán kifejezni a hálámat, amiért otthont
biztosítottál számunkra a semmiből. Mi Kilivel, akik sajnos sohasem éltünk Ereborban,
melletted és édesanyánk mellett találtuk meg az otthonunkat, és amikor
elhatároztam, hogy segítek visszafoglalni, sohasem magam miatt akartam, hanem a
népünknek, és legfőképpen neked, bácsikám és édesanyámnak, hálám és
megbecsülésem jeléül – mondtam méltóságteljesen, mert mindig is szörnyen büszke voltam arra, hogy ezen két személy rokona lehettem. –
Ezért is döntöttem úgy a napokban, hogy itt az idő, hogy hivatalosan is a
támaszod legyek, a jobb kezed, hogy ne mindent ketten csináljatok édesanyámmal.
– Úgy éreztem, ennél jobb alkalom nem lett volna arra, hogy ezt felhozzam.
- Te egy csodás
személy vagy, Fili. Bölcs vagy, bár még tapasztalatlan, viszont az idő ezen
segíthet. Mindemellett ott van benned édesanyád kedvessége és nagy szíve, valamint
apád önfeláldozó személyisége is. – Ekkor, ahogy elködösödött tekintettel rám
nézett, mintha egy másodperc erejéig apámat pillantotta volna meg bennem, ami még
szívfacsaróbbá tette ezt a beszélgetést. – Ezért sem lepődtem meg ezen az
ajánlaton. Viszont nem akarom, hogy máris odalegyenek a boldog, szabadsággal
teli napjaid.
- De én igen;
már ami a szabadság részét illeti, merthogy ezután is igyekszem boldog lenni –
csempésztem némi humort a dologba, amitől végre vidámabban mosolygott, mint az
előbb.
- Ám legyen! Úgy
hiszem, amúgy sem tudnálak lebeszélni róla – látta be, majd egy kézfogással
tettük hivatalossá a dolgot. Ahogy ekkor megráztuk egymás kezét, hivatalosan is lezárult
életem fiatal felnőttkorának szakasza.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése