Miért írok már olyan keveset?

    Kedves Olvasóim!

    Úgy éreztem, itt az ideje egy kis életjelet adni magamról. Ahhoz képest, egykor mennyire ontottam magamból a történeteket – főként 2017 és 2021 között –, az utóbbi időben nagyon megcsappant az ihletforrásom. Az elmúlt másfél évben mindösszesen három one shotot sikerült írnom. Sokszor érzem magamban a késztetést, hogy össze kéne hozni valamit, de bevallom, nincs ihletem, és erőltetni meg nem akarom a dolgot (abból sok jó úgysem sülne ki). Ami érzések, fájdalmak, mondanivalók bennem voltak korábban, azokat nagyjából mind kiadtam magamból a már kész történeteimben. Ha a one/two shotokat és a fiatalkori regénypróbálkozásaimat nem számítjuk bele, akkor is tizenegy hosszú befejezett történetem van. Nem maradt egy sem, amit félkészen hagytam volna (még ha szegény Oda... megírása 5,5 évnél is többet időt ölelt fel). Néha, amikor az időm engedi, egy-egy írásomat újraolvasom, kicsit csiszolgatom, komolyabb módosítások nélkül. A napokban például rávettem magam, hogy sok-sok év után újraolvassam a legelső és egyben leghosszabb fanfictionömet, a Piton és a lányt. Azért is szeretem korábbi írásaimat visszaolvasni, mert általuk visszarepülök azokba az időkbe, amikor írtam őket. Most is úgy éreztem, mintha kicsit újra 15-18 éves lennék, és érdekes volt felnőtten végigkövetnem, hogyan fejlődtem annak idején a történet írása során. Bár mi tagadás, nehéz volt megállnom, hogy ne írjam túlságosan át, de ha nagyon belenyúltam volna, akkor ez a fici nem lenne többé a lenyomata a tinédzserkori énemnek. Amit viszont fontosnak láttam, hogy a betűtípust megváltoztassam, így most már egységesebb lett a blogra feltöltött történeteimnek az összképe. Ha az időm és a kedvem is úgy hozza, akkor majd egy újabb történetemet is átolvasom még idén, hogy legalább ilyen szinten aktívan foglalkozzam a bloggal, és az írást se engedjem teljesen el.
    Egyébként részben az egyetemi teendőim azok, amik miatt még inkább nem ülök le írni. Hiszen már harmadjára kapok alapképzéses kurzust mint oktató, aminek nagyon örülök, de elég sok energiámat elveszi az órákra való felkészülés. Emellett pedig a saját kutatásom is nagyon időigényes. Persze imádok a választott témámmal foglalkozni, és jól is haladok vele (a PhD-képzés második évének a végén lévő komplex vizsgára már sikerült egy 102 oldalas bemutató szöveget írnom), de részben ez az, ami a kreatív íráshoz is szükséges ihletemet elveszi. Most viszont tényleg a disszertációm az, ami a legfontosabb, és hogy minél több helyen adjak elő, és egyre több publikálásom legyen. Mindezek ellenére nem szeretném bezárni a blogot, hiszen bármikor kedvem támadhat egy új történethez – még ha nem is hosszúhoz –, amit szívesen megosztanék veletek; valamint a régi írásaim miatt is fenn akarom tartani, hiszen napi szinten vannak itt olvasok. Rendszeresen szoktam figyelni, hogy melyik nap melyik történetemet/történeteimet olvassa végig valaki, és bevallom, szörnyen jól esik, amikor évekkel ezelőtt befejezett írásaimhoz is még mindig van, aki idetéved. Persze az még jobb lenne, ha kommenteket is hagyna egy-két személy maga után, de már a megnyitások is mutatják számomra, hogy érdemes volt minden eddigi ficimet befejeznem.
    Tehát annyit tudok ígérni a blog jövőjét tekintve, hogy letörölni egy történetemet sem fogom, és idővel talán egy-két újabb írással is jelentkezem. Köszönöm mindenkinek, aki itt van még mindig velem, valamint a közel 230ezer oldalmegnyitást is. Ez egy hihetetlenül magas szám, még úgy is, hogy 2011. december 31. óta üzemel a blog.

A kép forrása: https://wallpapersafari.com/w/AcG4PV

A kisebbik rossz - Jinson fanfiction

     Jackson:

Sohasem rajongtam a legénybúcsúkért. Igaz, még csak kettőn vettem személyesen részt, de lerészegedett heteró férfiakkal sztriptíz bárokba mászkálni, és az egy éjszakás kalandjaikat hallgatni, nem volt a legideálisabb program számomra, még kellő alkoholfogyasztás után sem. Most azonban Mark barátomról volt szó, akivel általános iskolás korunk óta imádtuk egymást, és aki tudtam, egy kis iszogatáson túl nem sok mindenre vágyik, ezért is én szerveztem meg a legénybúcsúját, ami egy jó kis szabaduló szobás programból és a kedvenc bárjának a meglátogatásából állt. Az előbbi kifejezetten jól sikerült, de így is le voltam törve, és ezt előtte sem tudtam titkolni.
    - Sajnálom, hogy nem jött el – tette a vállamra a kezét, mikor mellém ült a bárpultnál. – Tudom, hogy örültél volna neki.
    - Jaj, ne hülyéskedj, miattad vagyok itt, nem miatta – kacagtam fájdalmasan, majd belekortyoltam az előttem lévő italba, amit nem emlékeztem, mikor kértem ki.
    - Persze, de jó lett volna, ha másfél év után végre tisztázzátok a dolgokat, hátha így végre tovább tudnál lépni.
   - Hé, hisz kétszer is randiztam az elmúlt fél évben! – emeltem fel a mutatóujjamat.
    - És egyiken rosszabbul érezted magadat, mint a másikon – ráncolta a homlokát.
    - Igaz – tártam szét megadóan a karjaimat.
    - Ó! – kerekedett el a szeme. – Váratlan fordulat – pöccintett a fejével a bejárati ajtó felé. – Csak bevonzottuk – majd egy sokat sejtető pillantással már ott is hagyott.
    - Baszki! – szaladt ki a számon, amikor az egykori párom magához képest lefogyva és a megszokottól rövidebb hajjal közelített felém, de mi tagadás, így is szörnyen helyes volt.
    - Gratulálok, Mark! – ölelte meg a legjobb barátomat, aki viszonozta mindezt, annak ellenére, hogy Mark volt a támaszom, amikor harminc évesen magamra maradtam.
   - Jinyoung! – biccentettem felé, majd úgy meredtem előre, mint akinek becsípődött a nyaka, ezért képtelen volt megfordítani a fejét.
    - Ugyanazt kérem, amit ő – mondta a pultosnak, miközben rám mutatott. – Jól nézel ki, Jackson. Jól áll ez a szürkés hajárnyalat.
    Vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne zúdítsam rá, hogy miután elment, hónapokon át hollófeketére festettem a hajamat – egyrészt azért, mert gyászolt a lelkem, másrészt, mert hozzá akartam hasonlítani. Csak pár hónapja jutottam el oda, hogy drasztikus változást akartam, így egy kifejezetten világos színárnyalat mellett döntöttem. Ez az elhatározás – hogy végre talpra állok és élem tovább az életemet – kellett ahhoz, hogy rávegyem magam, hogy elküldjem neki az egykori email címére Mark legénybúcsújának a meghívóját. A dolog iróniája az volt, hogy amikor hónapokon át próbáltam minden egyes létező platformon és a szüleinél is utolérni őt, sehogy sem sikerült, majd amint elengedtem, és csak a poén kedvéért – és hogy bizonyítsam magamnak, hogy már nincs olyan nagy hatással rám – kiküldtem neki ezt a meghívót, rögtön felbukkant.
    - Köszönöm. Kellett egy kis változás – ennyit feleltem végül neki.
  - Valami nagyon megbabonázhatott a pult mögött, úgy bámulsz arrafelé – jegyezte meg, miközben belekortyolt az italába.
    - Talán – rándítottam egyet a vállamon.
    - Egész éjjel kerülni fogod a szemkontaktust velem? – ő továbbra is engem nézett.
   - Nem mindegy? – horkantottam fel. – Úgyse miattam vagy itt – tettem hozzá, és nagyobb sértettség volt felfedezhető a hangomban, mint amennyit szándékomban állt éreztetni.
   - Tényleg ezt hiszed? – Egy perc erejéig némaság borult ránk, mivel nem akartam elkezdeni védekezni, hisz pontosan jól tudta, miért mondtam ezt. – El sem tudom képzelni, mit éltél át, Jackson, vagy hogy mit hittél, miért hagytalak el egyik napról a másikra, ráadásul tisztességes búcsú nélkül.
    - Igazad van, nem tudod – néztem végre rá. – Először csak össze voltam zavarodva, utána mérhetetlen utálatot éreztem. Az a mély és őszinte szeretet, amit irántad tápláltam, az árulásodnak köszönhetően átalakult gyűlöletté. Majd ebből lett a csalódottság és önmagam hibáztatása, amiért így félreismertelek. Annyit mondogattad, hogy hajlamos vagyok a legjobbat feltételezni másokról, és hogy emiatt egyszer nagyon meg fogom égetni magamat. Hittem neked, Jinyoung, de azt sohasem gondoltam, hogy te leszel az, aki miatt ezt a tulajdonságomat fogom a legjobban megutálni saját magamban – hadartam dühösen, miközben az átható tekintetébe néztem. Valószínűleg sütött rólam a düh, mivel az ajkai remegésbe kezdtek, ahogy hallgatott, én viszont képtelen voltam sajnálni. Ezekben a percekben csak arra a megkönnyebbülésre tudtam igazán koncentrálni, amit a mellkasomban éreztem. Annyiszor gondoltam végig, mit mondanék neki, ha ismét látnám. Számtalan álmomban is átéltem ezt a jelenetet, de egyik sem volt ahhoz fogható, amikor tényleg megtehettem. Attól féltem, hirtelen elkezdek emelkedni a padlótól, olyan súlytalannak éreztem magam. Az igazság úgy tartják, felszabadít, én pedig ekkor kimondhattam az igazságomat, az én verziómat, és ez valóban megszabadított az elmúlt másfél év béklyójától.
    - Mit szeretnél tudni, Jackson? Csak közöld velem, mit akarsz hallani, és elmondom – kérte elhaló hangon, miközben a szomorúságától még beesettebbnek tűnt az arca, mint amilyen amúgy is volt.
    - Vajon mit, Jinyoung? – horkantottam fel.
    - Beteg voltam, Jackson. Egy hajszálon múlt az életem – mondta ki végül a fel nem tett kérdésemre a válaszát, de őt láthatólag nem szabadította fel az igazság. – Már a kapcsolatunk utolsó hónapjaiban is észrevetted, hogy sokat szédülök, nincs olyan étvágyam, mint előtte, és hogy kezd kihullani a hajam.
   - Amit a munkád miatti stresszre fogtál, és arra, hogy zavar, hogy a szűk családunkat és baráti körünket leszámítva titkoltuk a kapcsolatunkat. Pedig ez a te döntésed volt – idéztem vissza magamban mindezt, és az utóbbi indoka volt az, amit esetleges okként meg tudtam annak idején nevezni, vajon miért hagyhatott el életem szerelme csak úgy.
    - És te ezt olyan könnyen elhitted, Jackson. Túl könnyen... – tette hozzá szomorúan. – Ezért is szeretlek annyira, mert magadból kiindulva azt hiszed, az emberek mindig az igazat mondják, és mint egy ártatlan kisgyermek, úgy tudsz meglepődni és mélyen csalódni, amikor ennek a fordítottja derül ki. – Természetesen feltűnt, hogy a „szeretlek” szót jelen időben mondta, de erre semmiképp sem akartam kitérni – még legalább is nem. – Vagyis ilyen voltál, mielőtt elhagytalak.
    - Mindig szörnyen dühös lettél, amikor valaki kihasználta a hiszékenységemet, erre te is azt tetted. Ismersz, Jinyoung, tudtad, hogy végtelenül tönkre fogsz tenni. Azt hitted, nem lennék képes helyén kezelni a betegségedet? – kezdett felmenni bennem a pumpa, de még megálljt tudtam parancsolni magamnak, hogy ne kiabáljak.
    - Mikor elmondták, mi a bajom – amit most nem akarok részletezni, talán majd máskor –, akkor te voltál az első gondolatom. Nem az, hogy lehet, meghalok. Még csak nem is az, hogy mi lesz a szüleimmel. Hanem az, hogy az a csodás, végtelenül szeretetteljes, naiv ember, aki a közös otthonunkban várt és fogalma sem volt róla, hogy épp a kórházban voltam, mennyire összeomlana, ha megtudná, hogy lehet, egy évig sem élek már. Képtelen voltam elmondani neked. Próbáltam húzni az időt, de amikor már egyre jobban kiütköztek a betegségem tünetei, és csak egy hajszál választott el attól, hogy be kelljen feküdnöm a kórházba, akkor döntenem kellett, és én a kisebbik rosszat választottam.
    - Kisebbik rosszat? – sziszegtem a fogaim között. – Az volt a kisebbik rossz, hogy magyarázat nélkül itt hagytál egyik napról a másikra? Ráadásul nem csak, hogy ghostingoltál, hanem minden létező platformról törölted magadat, és minden közös képünket a közösségi médián és a telefonomban, és az előhívott képeinket is egytől-egyig elvitted magaddal, mintha sohasem léteztél volna. Néha attól féltem, hogy egy pszichiátriai eset vagyok, aki csak kitalált téged magának. Rendre megkérdeztem a szüleimet és Markot, hogy tényleg léteztél-e, és tényleg leéltél-e velem négy évet. Majdnem beleőrültem. Sohasem tartottalak tökéletesnek, Jinyoung, tisztában voltam a rossz tulajdonságaiddal, és azokkal együtt elfogadtalak és szerettelek, de azt korábban még csak feltételezni sem feltételeztem rólad, hogy kegyetlen vagy, ráadásul ilyen mértékben. Amennyi örömöt okoztál nekem az együtt töltött négy évünkben, annyi fájdalmat kaptam vissza az utóbbi másfél évben – hadartam, és ekkor már hisztérikus volt a hangom. Nem tudtam többé kontrollálni az elfojtott érzéseimet, amik az elmúlt közel tizennyolc hónapban hol fojtogatták a torkomat, hol pánikrohamokat generáltak.
    - Tudom, hogy kegyetlenség volt tőlem, hogy ezt tettem, de én továbbra is azt gondolom, az, ha veled maradok, még inkább az lett volna. Jackson, te még attól is mindig el akartál ájulni, amikor a kutyánk nem akart rendesen enni, mit kezdtél volna a halálosan beteg pároddal? – nézett rám jelentőségteljesen.
   - Valóban mindent túlaggódok, de nem állt jogodban eldönteni, hogy mi számomra a kevésbé rossz. Minden jobb lett volna annál, minthogy szó nélkül elhagytál. Minden, Jinyoung! Minden! – ordítottam magamból kikelve, és mivel számos szem ránk szegeződött a bárban, így miután lehajtottam az italomat, kirohantam az épület elé, ahova ő is követett.
    - Kérlek, üss meg, vezesd le rajtam a dühödet, ha az esik jól! Megérdemlem. Annyi rosszat érdemlek tőled. Tégy velem, amit akarsz! – tárta szét a karját, majd csukott szemmel várta, hogy lépjek valamit. Nem akartam elhinni, hogy tényleg azt feltételezte, annyira megtörtem az elmúlt másfél évben, hogy agresszióval adnám ki magamból mindezt. Az erőszaknak csak egy fajtája volt igazán jellemző rám, ez pedig az volt, mennyire rá tudtam erőltetni másokra a szeretetemet. Ekkor pedig rájöttem, hogy erre volt itt is szükségem.
    - Most nem fogsz sehova se menni!
   Ekkor megszorítottam a két karját, majd a falhoz nyomva olyan vadul kezdtem el csókolni, mint még életünkben soha. Mindig őrjítő vágyat éreztem iránta, amit önmegtartóztatással kordában tartottam, de ekkor nem érdemelte meg, hogy vissza fogjam magam, és nem is lettem volna rá képes. Jinyoung először megdermedve hagyta, hogy birtokba vegyem az ajkát, majd amikor a kezemmel végigbarangoltam a szokatlanul karcsú testén, akkor ő is átadta magát a mámornak és viszonozta a csókjaimat. Ekkor pár másodperc erejéig azt hittem, csak álmodok, hisz nem meglepően ilyen képkockák is rendre felbukkantak az álmaimban. Tudtam azonban, hogy ébren voltam, mert sohasem képzeltem volna olyan csontosnak a szerelmem fenekét, mint amilyen ekkor volt.
    - Hova tűntek a kedvenc barackjaim? – kérdeztem cinikusan, amikor elváltam tőle.
    - A kórházi ágyon hagytam őket, amin a kelleténél többet feküdtem – lábadtak könnybe a szemei. Azt hittem, ha egyszer újra találkozunk, én leszek az, aki előbb elsírja magát, ő mégis rám cáfolt. – Te voltál az, aki miatt meg akartam gyógyulni. Akármilyen mazochistának is hangozzak, még arra is vágytam, hogy az előbbihez hasonlóan leszidj és rám zúdítsd azt a sok fájdalmat, amit neked okoztam. Biztos voltam benne, hogy megtörtél volna, Jackie, ha végignézed, hogyan megyek tönkre, és a fájdalmad az én gyógyulásomat is visszavette volna. Így viszont annak az életvidám, mindig mosolygós, piszkosul jóképű férfinak maradtál meg az emlékeimben, akinek életem legszebb négy évét köszönhettem. Épp ezért önzés is volt a részemről, hogy nem akartalak ott tudni magam mellett, és látni, ahogy velem együtt te is elhervadsz. Nem várom, hogy megbocsájts, csak kérlek, annyit érts meg, hogy ebben a helyzetben, tudva, mennyire érzékeny, aggódó és törődő vagy, nem volt jó döntés, így csak két rossz közül választhattam.
    - Akkor legalább álltál volna elém, és hazudtad volna azt, hogy nem szeretsz, és ezért hagysz el.
    - Tudod, hogy sohasem voltam még csak viccből sem képes erre. Te vagy az élő hazugság vizsgálom, mert amikor a közelemben vagy, képtelen vagyok nem az igazat mondani, megjátszani magam, ignorálni az ösztöneimet. Ezért sem akartam azt, hogy velem legyél a kezelés alatt, mert akkor nem nyomtam volna el magamban a félelmeimet és a negatív előérzéseimet, és a szüleim is jobban kétségbe lettek volna esve, ha látják rajtam, mennyire rettegek a haláltól. Így, hogy nem lehettél velem, nekem kellett minél inkább olyanná válnom, mint amilyen te vagy: magamra erőltettem az optimizmusodat, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Úgyhogy valamilyen formában mégiscsak mellettem voltál, és fogtad a kezemet, amíg meggyógyultam. Egy önző dög voltam, Jackson, ezt elismerem, de az életem is múlhatott volna azon, ha nem állok kellően pozitívan a kezeléshez. – Szégyen: ez volt a leginkább leolvasható róla. Legszívesebb elsüllyedt volna a föld alá, ez tisztán látszott rajta.
    - Mi lett volna, ha így sem sikerül a kezelés, és ha úgy szerzek tudomást a halálodról, hogy nem is adtál lehetőséget arra, hogy veled legyek az utolsó hónapjaidban? – ezen semmiképp sem tudtam túltenni magamat.
   - Elhatároztam, hogy ha rosszul reagál a szervezetem a kezelésre, még a halálom előtt felkereslek, de szerencsére jóra fordult a helyzet, így meg akartam várni, hogy felépüljek, és egészségesen keresselek meg. Aztán viszont elszállt a bátorságom, és heteken át halogattam, mert nem mertem eléd állni azok után, hogy a kórházból hazatérve elolvastam a számtalan emailedet, meghallgattam a végtelen sok hangüzenetedet és anyáék is elmesélték, hányszor könyörögtél nekik, hogy mondják meg, mi van velem. Már amondó voltam, inkább sohasem kereslek meg, mire jött az emailed Mark legénybúcsújáról, és tudtam, ez egy jel, hogy igenis meg kell ezt lépnem, pontot kell tennem a történetünk végére – sóhajtott egy mélyet, ebből pedig úgy sejtettem, hogy ő is megkönnyebbült, hogy végre mindezt kimondta.
    - Szóval pontot akarsz tenni a dolog végére? – ráncoltam a homlokomat.
    - Igen, Jackson, eddig igaz, nem voltam fair veled, de most már az leszek, és végre elengedlek, hogy te is el tudj engedni engem – a hangja fakó volt, mintha még mindig beteg lett volna.
    - Hát nem érted, megint nélkülem döntöttél: hogy az lesz számomra a legjobb, ha elengedjük egymást! – horkantottam fel, és idegességemben fel alá járkáltam, ő pedig csak némán nézett kétségbeesett tekintettel. – Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre, hogy korábban jelen időben mondtad azt, hogy szeretsz! Ha pedig ez tényleg így van, akkor hogy a fészkes fenébe gondolhatod azt, hogy nekünk jobb lenne egymás nélkül?
   - Szörnyen bántam veled, Jackie! Nem ezt érdemelted. Ezt nem bocsájthatod meg nekem – jelentette ki komolyan. – Nem is engedném, hogy megbocsájtsd!
   - Nem engednéd! – kacagtam fel hisztérikusan. – Aj, Jinyoung! Mindig is te irányítottad a kapcsolatunkat, amit én szó nélkül tűrtem, de most már elég, még több kárt nem fogsz tenni bennünk az irányításmániád miatt! Tudom, hogy a legjobbat akarod mindkettőnk számára, de ami sok az sok.
    - De én… Olyannal kell lenned, aki méltó hozzád – ez volt az utolsó próbálkozása, hogy lebeszéljen magáról.
    - A kurva Isten bassza meg most már! – ordítottam magamból kikelve. – Hadd döntsem már én el, ki méltó hozzám, és ki nem! Szeretsz, nem igaz? – Válasz helyett azonban lehajtotta a fejét, hogy kerülje a szemkontaktust, de én a kezemmel elértem, hogy rám vesse az átható barna szemeit. – Ne feledd, én vagyok az élő hazugság vizsgálód!
    - Hát persze, hogy szeretlek. A hiányod miatt jobban, mint valaha – suttogta, és ekkor végtelenül elesettnek láttam, és ez felébresztette bennem azt a védelmező érzést, amit régen tápláltam iránta.
    - Akkor meg mi a fészkes fenéről beszélsz? A jogom és a képességem is megvan hozzá, hogy megbocsájtsak. Nem csak miattad, hanem magam miatt is, mert nekem melletted a legjobb. – Ekkor ismét megcsókoltam, de már kevésbé agresszívan. – Valahogy vissza kell szereznünk a fenekedet, mert én nem egy csonti pasit akarok magam mellé – próbáltam némi humorral oldani a hangulatot, mikor elválva tőle ismét a fenekére tévedt a kezem.
    - Úgy lesz, Jackie. Úgy lesz – ígérte, majd magához ölelt, olyan szorosan, hogy azt hittem, minden levegőt kinyom a tüdőmből.
    Féltem, hogy ez lesz az a pont, amikor felébredek, mert ez is csak az egyik olyan álmom volt, amiben visszatért hozzám. De nem keltem fel. Másnap, a legénybúcsú után is folyton felhívtam telefonon, hogy meggyőződjek róla, hogy tényleg ismét beszélt velem, és ő minden egyes alkalommal azonnal fogadta a hívásomat – talán nem is mert másként tenni. Úgy döntöttünk, hogy szépen lassan haladunk ezután. Egy héten többször is randiztunk, és megbeszéltük, milyen betegsége is volt, milyen kezelésen ment át, hogyan viselte, és milyen változásokat okozott mindez az egészségét és a személyiségét nézve. Persze én sem voltam már ugyanaz, mint akit elhagyott. Egyrészt megtörtebb voltam és kevésbé bíztam már az emberekben – sajnos benne is –, másrészt pedig komolyabbá és önállóbbá váltam. Az utóbbi jót tett az újonnan kialakult kapcsolatunkra nézve, az előbbi viszont kevésbé. Hónapok múlva jutottam csak el arra a szintre, hogy ismét megbíztam annyira Jinyoungban, hogy arra kértem, költözzön vissza az egykori közös otthonunkba. Hosszú és törékeny folyamat volt, amit ekkor átéltünk, amiben bőven voltak hullámvölgyek. Nem egyszer vágtam a fejéhez azt, hogy annak idején szó nélkül elhagyott, amit ő némán tűrt. Idővel szerencsére leszoktam erről, és elengedtem ezt az ütőkártyámat. Abból viszont már nem engedtem, hogy ezentúl mindig minden döntést ketten, egyenlő felekként hozzunk meg. Ha ebbe nem ment volna bele, halálra lett volna ítélve a kapcsolatunk. De nem volt, és úgy tűnt, többé már ő sem. Minden egyes kontrollvizsgálaton mérhetetlen súly került le a mellkasomról, amikor pozitív eredményekkel tértünk haza. Jinyoung betegsége nem akart kiújulni, és szerencsére szépen vissza is szedte a leadott kilókat, és a haja is dúsabb volt, mint valaha – hála annak az új, sokkal egészségesebb életmódnak, amire átálltunk a felépülése miatt. Boldogok voltunk, nem felhőtlenül, mint előtte, de megtanultuk, hogy olykor kellettek a felhők, hogy eltakarják a Napot, mert vakító tudott lenni a napfény, és számunkra szükség volt a tisztánlátásra, hogy hosszútávon együtt tudjunk maradni.    

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Levelem, levelem, mondd meg Nékem... - Evak fanfiction

 

Legkedvesebb Isakom!

 Utálom, hogy ezt tettem – hogy Sana-val elcsaltalak egy teljes napra, hogy el tudjam pakolni a szüleimmel a legfontosabb dolgaimat. Anyáék már a kocsiban várnak, de én még kértem tőlük pár percet, amíg megírom Neked ezt a levelet. Mert ennyi jár Neked. Igazából sokkal többet érdemelnél ennél, de most csak ez telik tőlem. Ennyi futja attól, akit választottál, és aki lehet, sohasem lesz elég jó hozzád. Te is tisztában voltál ezzel a kockázattal, mégis velem maradtál, és a dolog iróniája, hogy én hagylak el Téged, még ha reményeim szerint nem is végleg.    
    Ahogy itt ülök a konyhánkban, újra átjár a lakásunk iránti ragaszkodásom. Nem azt imádom benne, ahogy kinéz, nem azt, hogyan rendeztük be, még csak nem is azt, miként keveredik a saját illatunk össze, ezzel egy új esszenciát alkotva, ami csak a miénk, és a miénk is marad örökre. Az a légkör éltet, amit együtt teremtettünk meg itt; az az atmoszféra, amit csak Tőled kaphatok meg, ami akkor is jelen van a házban, amikor egyedül vagyok benne. Bár magammal vihetném a házat, az esszenciánkat, az atmoszférádat, vagy ami még jobb lenne, bár magammal vihetnélek Téged!
     De ahova megyek, ott szerencsére neked nincs helyed, és pont emiatt talán mellettem sem. Viszont nem akarok végérvényesen lemondani rólunk, sőt képtelen vagyok rá – ha így tennék, akkor felesleges lenne ez az egész herce-hurca, és elég lenne véget vetni az életemnek már ma. Pont Te vagy az, aki miatt, amint felszínre tört belőlem az önutálatom és minden kételyem, hogy nem érdemellek meg, tudtam, itt az idő, hogy befeküdjek a pszichiátriára – mert ezt most képtelen vagyok orvosi segítség nélkül megoldani. Kérlek, ne hibáztasd magad, amiért nem vetted észre az utaló jeleket, vagy ha észre is vetted őket, nem nyúltál erősebb módszerekhez, hogy segíts. Mert segítesz: minden áldott nap, amit velem töltesz, motiválsz, hogy kikeljek az ágyból; ráveszel, hogy komolyan higgyek a filmkészítői ambícióimban; miattad békültem ki a régi barátaimmal; miattad lett számos új barátom; miattad van egyáltalán jövőm. Ez a jövő az oka annak, hogy most itt hagylak, és remélem, ki tudok jönni minél előbb a pszichiátriáról. Bár a gyógyulás nálam esélytelen, abban bízom, hogy az az Even, aki kilép arról a zord, fertőtlenítő és gyógyszer szagú helyről, szilárdabb lelkületű lesz. Persze tudom, ha mindez sikerül is, a lélek szilárdsága – főleg egy bipoláris esetében – törékeny dolog, de azt is neked köszönhetem, hogy ezt elfogadtam, és hogy harcolni akarok a boldog percekért. Ugye lesznek még boldog perceink, Isak?
    Kérlek, ne látogass meg és ne is írj levelet! Úgy érzem, az kell a gyógyulásomhoz, hogy magamban leljem meg az élni akarást. Rá kell jönnöm, miért is vagyok szerethető számodra és mások számára, és ha ez sikerül, talán végre én is megszeretem saját magam, vagy legalább is elfogadom. Mert hiszem, hogy az a személy, aki képes volt elrabolni Isak Valtersen szívét, és azt egy ideje meg is tudja tartani, szeretetre méltó. Talán az a bátorság, ami ahhoz volt szükséges, hogy rászánjam magam erre a segítségkérésre, kell ahhoz, hogy végre a saját szeretetemre és megbecsülésemre is méltó legyek.
    Azért sem akarom, hogy meglátogass, mert a megtört, aggódó arcod félek, elbizonytalanítana, és arra ösztönözne, hogy idő előtt elhagyjam a pszichiátriát. Ezért is csak olyan közös képeket viszek be rólunk, amiken sugárzol a boldogságtól, hogy ezekkel ösztönözzem magam.
    Amikor nagyjából két hete korábban keltem fel, mint Te, az alvó arcodat néztem, ami hirtelen eltorzult, majd könnyekben ázott, miközben azt suttogtad: „Even, miért haltál meg?” Nem kérdeztem rá nyíltan utána, sőt úgy tettem, mint aki még javában aludt, amikor felriadtál, mert féltem a részletektől, és úgy tűnt, Te sem akarsz róla beszélni. Azt a megtört arcot, amit az álmod csapdájában nem tudtál elrejteni előlem, sohasem lennék képes kitörölni az emlékeimből. Ez egy ébresztőjel volt számomra: nem halhatok meg – legalább is egy jó darabig még nem. Addig semmiképp sem, amíg nem biztosítottam neked azt a szép életet, amit Te úgy döntöttél, velem akarsz megosztani. Úgyhogy az én részemről ez csak egy átmeneti búcsú. Isak Valtersen, használd ki azt az időt, amit most egyedül tölthetsz, mert amint ismét együtt leszünk, az árnyékodnál is közelebb fogsz tudni magadhoz a nap huszonnégy órájában.

 A te sérült, de eltökélt Evenöd

 
    Egyetlen Isakom!

 Remélem, amennyire lehetett, jól telt az elmúlt két heted. Sajnálom, hogy csak most írok, de anyáékat arra kérem, hogy még ma juttassák el neked ezt a levelet, hogy ne vesztegessünk több időt.
    Eddig nem volt erőm, hogy szavakba foglaljam azt, amit itt átélek. Nem horribilis a helyzet, mielőtt a legrosszabbra gondolnál, de bármilyen kedvesek is legyenek az ápolók, bárhogy a lehetőségekhez mérten épelméjűek vannak az osztályomon, ez akkor is egy pszichiátria, és elég a puszta ittlétem ahhoz, hogy nap mint nap szembesüljek vele – már végtelen sokadjára az életem során –, hogy én mentálisan beteg ember vagyok. Ez főként az első napokban tette még kegyetlenebbé a bipoláris tüneteimet, és maga az a tény, hogy nem vagy itt velem: nélküled a mély pontok feneketlennek tűnnek, a magaslatok pedig értelmetlenek, és játszi könnyedséggel vesznek tova egy törékeny pillanat műve által. Ezért erősebb gyógyszert kezdtek adni nekem, amitől inkább kába és kiüresedett lettem, mintsem ténylegesen nyugodt és kiegyensúlyozott. Rájöttem, Te vagy a balanszpontom, pedig azt magamban kéne megtalálnom, és most épp ezen dolgozok szakmai segítséggel. Vannak csoportos terápiám és egyéni beszélgetéseim is egy pszichiáterrel, akinek sokat meséltem rólad. Azt mondta, érted érdemes harcolnom, de azt is nyomatékosította, hogy a „mi” jelző csak akkor maradhat meg, ha magamért is küzdök, és nem csak miattad… Tudom, ez így kicsit zagyvának tűnik, de nézd el ezt egy gyógyszereken élő, pszichiátriai esetnek. (Remélem, ez most egy kicsit megmosolyogtatott, mert idebent is megmaradt ám az öniróniám.)
     Isak Valtersen, jobban szeretlek, mint azt Te valaha el tudnád képzelni. Kérlek, várj még rám!

 A te sérült, de a fejlődés útjára lépett Evenöd

 

Legeslegdrágább Isakom!

    Bízom benne, hogy megnyugtatott, hogy múlt héten adtam némi életjelet magamról. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem van egyfajta klasszikus, romantikus jellege annak, hogy leveleket hagyok neked. Persze, úgy lenne az igazi, ha oda-vissza leveleznénk, de mi sohasem voltunk átlagos pár, így egy ilyen vadregényes dolgot is kifacsarva, az életünk keserédes fűszerével bolondítottam meg, ahogy az első randinkon a szendvicsnek csúfolt ételt is megőrjítettem mindennel, amit találtam. Nem, mintha én nem lennék ezek nélkül is kellően bolond. De a Te bolondod vagyok, Isak! Csakis a Tiéd.
    Ma eszembe jutott, hogy Sana miatt tudtad biztosan, mikor lettél végérvényesen szerelmes belém. El is meséltem a pszichiáteremnek, hogy azt állapította meg Sana, mikor kezdetben beszélgettetek rólam, hogy még csak kedvelsz, mert az ember adott dolgokért kedvel másokat, és te akkoriban abban a fázisban voltál, hogy csupán azt tudtad, miért kedvelsz. Azt is közölte Sana nagy bölcsen, hogy szeretni bizonyos dolgok ellenére szeretjük az adott személyt, és ez a szint még akkor váratott magára az esetedben. Majd amikor egy teljes napot átaludtam, és te ott voltál végig mellettem – mert nem hagytál volna magamra a világ összes egészséges, jóképű férfijáért sem –, akkor realizáltad, hogy a bipolaritásom ellenére is szerelmes vagy belém. Ugye jól emlékszem erre? Mert ha nem, akkor ciki, hogy s pszichiáterem is így hallotta tőlem. Sana a legjobb! Szörnyen hálás vagyok, amiért ilyen legjobb barátot tudhatsz magadnak (de persze, ha Jonas kérdezi, övé nálad az első hely).
    Egyébként már jobban vagyok – jó úton vagyok Isak, és most ennek örülök, igazán örülök. Remélem, te is megkönnyebbülsz kicsit ezt olvasva.

 A te sérült, de a fejlődés útján már előrébb járó Evenöd

 

 A világegyetem legcsodálatosabb Isakjának!

 Levelem, levelem, mondd meg Nékem, ki a legcsodásabb Isak a vidéken! Mert, ha ő azt mondja, léteznek alternatív univerzumok, az úgy is kell, hogy legyen. De tudod mit, ne is válaszolj, hiszen mindegy, hány másik Isak létezik, számomra ő nem csak a legcsodálatosabb, hanem az egyetlen, aki számít. Nekem egyedül ő volt, van és reményeim szerint lesz is. Helyette inkább neki mondd el azt, hogy pontban egy hét múlva, ha ő is úgy akarja, délután ötkor, amikor elhagyom ezt az épületet, az elméletében létező világkomplexumok összességét jelentené számomra, ha ott várna rám azzal a pimaszul jóképű arcával, a ragyogó mosolyával és a napfényben aranyként tündöklő hajával. Mert már jobban vagyok, és napról napra egyre inkább értem, miért is szerethet engem, és egyre tisztábban látom azt is, miként válhatok a jövőben azzá, aki boldoggá teheti őt.

 A multiverzumok első számú Isakjának Evenje

    Bizonyos helyzetekben nincsenek tökéletes szavak. Vagy kiüresedve áll az ember a másik előtt, akit már rég látott, és az újratalálkozás gondolatától is borsódzott minden egyes porcikája, míg máskor pont, hogy annyi mindent mondana egyszerre ennek a személynek, hogy a mondandók áradatából nincs egy dolog sem, ami kiugró lenne. Isak Valtersen – aki pontosan úgy állt a pszichiátria előtt a megnevezett időpontban, ahogy azt a kedvese az utolsó neki szánt levelében megjósolta – azonban tudta, mi az első dolog, amit meg kell Evennek magyaráznia.
   - Az álmomban öreg voltam, és Te is öregen haltál meg, miután leélted velem az egész életedet – hadarta, mielőtt bármit is szólhatott volna a másik.
    - Még mindig akarod azt az életet velem? – kérdezte óvatosan Even.
    - Jobban, mint valaha – felelte Isak, majd végre olyan heves és követelőző csókban forrhatott össze a párjával, amiben benne volt az egymás nélkül eltelt egy hónap minden kínja és kételye. Ennél a csóknál már csak az volt nagyszerűbb és jelentőségteljesebb, amikor utána a védőölelésében lelt menedékre az idősebb. – Én is jobban szeretlek, mint azt Te el tudnád képzelni.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)