2015. december 1., kedd

Oda... - 6. fejezet – Múlt idéző, fordulatot rejtő este

- Akkor sem értem, mi ez az egész – jegyezte meg Kili, miközben útban voltunk Thorin bácsihoz. – Most mulatozni, vagy tanulni fogunk?
- A kettőt együtt, öcsém – feleltem, és igazából már nagyon vártam a dolgot. Reméltem, hogy majd csatlakozik hozzánk Balin is. Kicsi korunkban is rengeteg időt töltöttek velünk Thorin bácsival együtt, és mesélték a sok izgalmas történetüket. Én pedig ilyenkor mindig magamat képzeltem a bácsikám helyébe. Számtalanszor láttam a lelki szemeim előtt, ahogy megölöm Azogot. Még az is lehet, hogy többször, mint maga Thorin bácsi, aki tényleg megölte azt a szörnyet.
- Ha te mondod, bátyám – adta be a derekát.
- Fili, Kili, gyertek beljebb! – üdvözölt minket a bácsikám, amint megérkeztünk, és ahogy reméltem Balin is vele volt.
- Bácsikám, Balin! – üdvözöltem én is őket, majd az öcsém is ugyanígy tett.
- Szervusztok, fiúk! – köszönt Balin.
- Reméltem, hogy te is csatlakozol hozzánk – vallottam be nagy vidáman.
- Ez igazán kedves tőled, fiam.
Közben a bácsikánk már hozta is a nagy korsó söröket, amik még rossz emléket idéztek bennem, de végül legyőztem a félelmem és jóízűen belekortyoltam a sajátomban. Ezután, ahogy az be volt ígérve, hosszasan magyarázták, hogyan tudunk vidáman italozgatni, úgy, hogy közben nem rúgunk be. Nagyon érdekes praktikákkal láttak el minket, de Kilit láthatólag untatták.
- Ennyire azért még csak nem vagyunk unalmas, öreg törpök! – jegyezte meg szarkazmussal a hangjában Balin, miután egy nagyot ásított az öcsém.
- Ó, sajnálom! – szabadkozott. – Nem akartam illetlen lenni.
- Drága Kili, neked sohasem ment igazán az érzelmeid leplezése. Ebben jócskán hasonlítasz édesanyádra – mondta Thorin bácsi.
- Valakinek rá is kellett ütni – kacsintott egyet, majd az eddigieknél vidámabban kortyolt bele az italába.
- Mesélj valamit, kedves fiam! – kérte Balin. – Hogyan mennek a dolgaid?
Nagyon kíváncsi voltam, mit fog válaszolni Kili, aki magabiztosan elkezdett bólogatni.
- Remekül – felelte végül. – Több mint jól.
- Kicsit bővebben! – ráncolta a homlokát Balin.
- Minden a legnagyobb rendben. Rengeteget edzem, igyekszem sok időt tölteni a barátaimmal, és persze a bátyámmal, amikor épp nem zárkózik be a történelem könyvévvel a szobájába. Tudom, tudom… - emelte fel védekezés gyanánt mindkét kezét, mielőtt közbevághatott volna a bácsikánk. – Én is jobban tenném, ha az ő példáját követném és tanulnék, de sajnálom, egyszerűen nem tudom rávenni magam. Ez nem én vagyok, és kész. De nem is én leszek Erebor jövőbeli királya, úgyhogy ez annyira nem végzetes hiba, nem igaz? – A szemén látszott, hogy mennyire vágyik a helyeslésre.
- Én nem ítéllek el, öcsém – mondtam mielőtt a többiek megszólalhattak volna. Kili pedig egy féloldalas mosollyal jutalmazott.
- Ahogy én sem – jegyezte meg Balin, majd várakozással teli Thorin bácsira nézett.
- Természetesen én sem ítéllek el, Kili – mondta végül. – Te más vagy, és ezzel nincs is semmi baj. Remek harcos vagy, amivel szolgálhatod a népedet, és okos is, ezáltal pedig tanácsokat adhatsz majd a bátyádnak, ha eljön az ideje – folytatta komolyan, miközben összekulcsolta a kezét az asztalon.
Kili erősen bólogatva mérlegelte a bácsikánk szavait.
- Köszönöm, amiket mondtál, igyekszem a jövőben ezek szerint cselekedni.
- Tudom. – Majd Thorin bácsi felemelve a korsó sörét, ivott az öcsém egészségére.
Ezután pedig, ahogy arra számítottam, ismét előjöttek a régi történeteik, amiket a szokásos lelkesedéssel hallgattam, és már alig vártam, hogy végre én is harcolhassak, és legyenek saját élményeim. 


De most sem maradhatott el a vidám dalolászás sem. Elénekeltük a szokásos dalokat, Thorin bácsi pedig fellélegezhetett, Kili egyikben sem hibázott. Régen szokása volt, hogy direkt elrontotta a szövegeket, Balint és engem sohasem tudott átvágni, de a bácsikánk elhitte, hogy annyi év után sem képes megtanulni pár egyszerű dalocskát.  
A végére maradt a kedvenc dalom, amitől mindig szomorú lettem, de közben nagyon elszánt is, Ereborral kapcsolatosan:


Hol zord Ködhegység elmarad,
Ős tömlöcében a föld alatt,
Hajnal előtt útra kelők,
Hajtunk bűvös fényt: aranyat.

Hajdan hatalmas törpvarázs,
Harangozott a kalapács,
Hol fénytelen sok tárgy pihen,
S a hegy tág gyomra néma ház.

Sok régi király, tünde-úr
Nyert kincset számolatlanul,
Mit törp csinált: a napvilág
A kardra ékkőként szorul.

Ezüst nyakláncokon csillagok
Kelyhei, sárkányszáj lobog
A koronán, s mintái tán
Nap s hold szálát összefonók…[1]

- Igazad volt, Fili – jegyezte meg Kili, miközben visszafelé sétáltunk a szobáinkba. – Egyben mulatságos és tanulságos is volt ez az este.
- Ennek igazán örülök – tettem a vállára a kezem, és kicsit megszorítottam. – Kili! – várt komolyabbá a hangom, amit ő is észrevett és meg is állt.
- Igen?
- Tudom, hogy már sokszor beszéltünk erről, de attól még muszáj újra és újra elmondanom.
- Igen? – ráncolta a homlokát.
- Sohase hidd, hogy kevesebb vagy nálam, vagy, hogy csalódást okoztál nekünk, mert más vagy. A másság nem rossz dolog, Kili. Ezt kérlek, ne feledd! – mosolyogtam rá, és ahogy a férfivá érett öcsém arcát néztem, szeretet és büszkeség árasztotta el a lelkem. 


- De ugye tudod, Fili, hogy te sem vagy ám átlagos. Ugyanúgy különleges vagy, mint én, csak másként. Hisz melyik kisgyerek készül már azóta királynak minden egyes porcikájában, hogy megtanulta kimondani magát a szót? – nézett rám ő is mosolyogva, és valószínűleg hasonló érzések ragadták el, mint engem.
- Azt hiszem, igazad van – adtam be a derekam.
- Én viszont tudom, hogy mindkettőnknek igaza van. Úgyhogy ezentúl egyikünk se becsüli le sajátmagát, rendben? – akarta nyomatékosítani ezt.
- Rendben.
Majd egy ölelés után ki-ki a saját szobája felé vette az irányt. Ekkor azonban megláttam Nárint, aki nem messze ballagott elfelé, engem pedig hirtelen elfogott a bátorság, így odarohantam hozzá.
- Nárin! – szóltam neki. Ő, amint hátranézett, megilletődve köszönt, majd valami olyasmit hadart, hogy most nem ér rá, és elrohant. Viszont otthagyott valamit maga után. Egy papír cetli volt, amin gyönyörű kézírással egy vers szerepelt. Nem tudtam megállni, hogy ne olvassam el. Biztos voltam benne, hogy ő írta, hisz ilyen szépen csak egy nő írhat, méghozzá nem is akármilyen nő.
Rád várok
Hajam a nap,
Szemem az ég,
S fülem a mező,
Mely hangod jelzésére vár és hallgat.
Az arcom kezed simogatására számít,
S kezem arcod érintésére vágyik.
Hogy ki vagy, nem tudom.
De itt állok, és csak rád várok.

Nagyon meglepett ez a vers, ami nem jelenthetett mást, minthogy a látszólag rideg természet, egy művész lelket rejt. Másrészt pedig, vágyik valakire Nárin, még maga sem tudja, hogy kire, de vágyik erre a személyre.
Abban is biztos voltam, hogy amint észreveszi, hogy elhagyta a papírját, tudni fogja, hogy nálam van. Ez újabb bonyodalmakat sejtetett. De legalább már nem csak az ő birtokában volt kényes információ rólam, hanem fordítva is igaz volt a dolog. Ez egy meglepő fejlemény volt aznap este, amit egyáltalán nem bántam.


[1] Idézet A hobbitból. Fordította N. Kis Zsuzsa


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)