- Szia! – nyitott nekem ajtót Mark. – Jinyoung nincs
itthon, ha őt keresed.
- Szia! Igazából hozzád jöttem – vallottam be, majd
anélkül, hogy felajánlotta volna, levetettem magamat a kanapéjukra. Mivel ez
volt a párommal a második otthonunk, így nem szégyenlősködtem.
- Ajaj, valami baj van, igaz? – ült le mellém.
- Ezt meg miből gondolod?
- Jongin, ismerlek, csak akkor keresel meg külön,
amikor valami olyat akarsz mondani, amit nem szeretnél, ha Jinyoung is hallana,
mivel félsz, hogy visszajut Kyungsoo fülébe.
- A fenébe, túl jól ismersz – ráztam meg a fejem.
- Csak öt éve barátok vagyunk már, nem igaz? –
kacagott egy jót, de amint alaposabban megnézte a gondterhelt arcomat,
abbahagyta. – Jongin, mi bánt?
- Valami baj van a kapcsolatunkban Kyungsooval –
hagyta el a vallomás a számat. Eddig még senkinek sem mertem róla beszélni, de
már legalább egy hónapja éreztem, hogy nincs minden rendben köztünk.
- Tudom.
- Tudod? – lepődtem meg.
- Pontosabban azt tudom, hogy te feszengsz, és úgy
lesed Kyungsoo minden egyes mozdulatát, mintha attól félnél, ez az utolsó nap,
amit mellette tölthetsz.
- Ilyen nyilvánvaló vagyok?
- Csak annak, aki ennyire ismer, mint én.
- Meg te amúgy is kiváló megfigyelő vagy, ezt azért
tegyük hozzá.
- Ebben van valami. De mi a baj?
- Félek, hogy az új főnöke közénk fog állni.
- Az, aki fél éve vette át a cég vezetését?
- Igen. Emlékszel, hogy már egy hónap után kirúgta a
helyettesét, és Kyungsoonak adta át a helyét?
- Aminek ő nagyon örült, és úgy tűnt, te is – mondta.
- Annyira boldog volt, hogy engem is feltöltött a
boldogságával. De ő nem veszi észre, vagy csak nem akarja, hogy hétről-hétre
egyre jobban kiszipolyozza Joonmyun. Állandóan túlóráztatja, és mikor otthon
van, akkor is hívogatja – meséltem szomorúan.
- Mi is látjuk rajta Jinyounggal, hogy kimerült, de a
párom állítja, hogy megvan az oka annak, hogy ennyit dolgozik. De mindig, mikor
tovább faggatnám erről, eltereli a témát. Viszont bízom Jinyoungban, és abban,
hogy tudja, mi a jó a legjobb barátjának. Lehet, vele olyasmit is megosztott,
amit veled nem.
- Kösz… Miért is osztana meg velem fontos dolgokat? –
pattantam fel sértődötten, majd le-fel mászkáltam a helyiségben.
- Nem úgy értettem.
- Tudom, Mark. De attól még van benne igazság. Érzem,
hogy valamit eltitkol előlem. Ráadásul az is hidegen hagyja, hogy a főnöke
odáig van érte, és nem csak a munkájáért.
- Úgy érted, bejön neki mint pasi?
- Igen. A múltkori céges bulijukon szembesültem vele,
amikor néhány pohár ital után legszívesebben felfalta volna a szemével
Joonmyun. Tuti, vonzzák a pasik, és az sem véletlen, hogy pont azután nevezte
ki Kyungsoot helyettesének, hogy megtudta, meleg – magyaráztam.
- De tisztában van vele, hogy ott vagy neki te.
- Ez nem fogja őt megállítani. Te nem láttad azon a
bulin. Úgy nézett a szerelmemre, mint egy oroszlán a prédájára. Ha egy ujjal is
hozzáért volna akkor, nem érdekelt volna semmilyen állás, én ott ahol van
nekiesek. – Már a visszaemlékezéstől is felment a vérnyomásom, amit Mark is
kiszúrt.
- Hozok neked egy pohár vizet – szaladt a konyhába.
- Köszönöm! – vettem el, amint visszatért vele. – Ez
jól esett.
- Sejtettem. És most mit fogsz tenni?
- Ma szeretné, ha elmennénk a kedvenc kávézónkba,
tudod, ahonnan anno kiszúrt táncolni. – Erre csak bólogatott válasz gyanánt. –
Azt mondta, hogy semmi pénzért le ne merjem mondani. Szerinted szakítani fog
velem?
- Biztos, hogy nem. Te már az ördögöt fested a falra.
Talán csak úgy érzi, hogy rátok férne egy kis romantikázás.
- És mi van, ha épp azért visz oda, ahol elkezdődött a
kapcsolatunk, mert ugyanott szeretné lezárni?
- Kyungsoo nem kegyetlen,
amit te tudsz a legjobban. Biztos, remek estétek lesz. Talán ő is érzi, hogy
van egy kis baj köztetek, ezért szeretné, ha kiengednétek a gőzt.
- Na jó, kezdesz meggyőzni. – Valóban egyre lassabb
volt a szívverésem, és a hideg víz miatt pedig a felhevült testem is egyre
normálisabb hőmérsékletet produkált.
- Ennek örülök.
- Akkor nem is zavarlak tovább. Még úgyis van
elintézni valóm az esti randim előtt – indultam a kijárat felé.
- Rendben. De, Jongin, szeretném, ha tudnád, hogy nem
csak, akkor kereshetsz meg, amikor problémád van. Kitalálhatnánk néha kettesben
is programokat, hisz Jinyoung és Kyungsoo is szoktak külön mászkálni.
- Ez jó ötlet – nyújtottam neki a kezemet, amit
erőteljesen megrázott, majd már ott sem voltam nála.
Bármilyen jó is volt Mark meggyőző képessége,
akaratlanul is volt bennem egyfajta félsz az estét illetőleg. Egy órával zárás
előtt értünk a kávézóba, ami máris azt sejtette, hogy nem akart sok időt ott
tölteni a párom, ez pedig ismét a legrosszabb következtetésekhez terelte vissza
az elmémet. De mindezek ellenére is remek esténk volt. Én meséltem, milyen táncos gyakorlatokat tanítottam aznap a gyermekcsoportomnak, ő pedig
arról a házról beszélt, aminek a tervrajzán már két hónapja dolgozott, és végre
úgy érezte, hogy tökéletes. Ez megnyugtatott, mivel minden befejezett tervrajza
után elmentünk valahova ünnepelni, tehát rögtön ismét pozitív magyarázatot
adtam az esténknek.
- Mondd, hogy itt van a tánctermed kulcsa? – jött a
nem várt kérdés tőle, miután elhagytuk a kávézót. – Otthon nem találtam, így
reméltem, hogy nálad van.
- Igen, itt van. De miért?
- Menjünk be!
- Csak nem nosztalgiázni akarsz?
- De, pontosan – bólintott mosolyogva, mert tudta,
hogy ezzel a mosollyal nálam bármit elérhetett. Szörnyű egy alak volt! De én
így szerettem, és reméltem, az ő szerelme is töretlen maradt az elmúlt években.
- Te készülsz valamire – jegyeztem meg, miután belépve
a terembe, azonnal a magnóhoz rohant.
- Megeshet. Kérlek, helyezd magad kényelembe! – intett
az egyik székre, miután ő levette az öltönyét, a nyakkendőjét és a cipőjét is.
- Előre félek – jegyeztem meg, de közben úgy tettem,
ahogy kért.
- Kim Jongin, ez neked szól – mondta, majd elindította
a zenét, méghozzá a kedvenc dalomat, Ed Sheerantől a Happier-t, amitől ezen a napon már sokadjára megijedtem, hisz ez a
dal arról szólt, hogy az énekes nem tudta túltenni magát a korábbi párján.
De az ijedelmemet rögtön leváltotta az ámulat, hogy
Kyungsoo milyen jó táncos. Azt nem mondom, hogy profi szinten csinálta, viszont
egy amatőrhöz képest remekül mozgott. Korábban is táncolgattunk már otthon, így
tudtam, hogy nem kétballábas, de ez más volt, ez egy begyakorolt koreo volt,
amit nem tudtam, hogy maga készített-e, vagy szimplán valahonnan letanulta. De mindegy
is volt, csak az számított, hogy nekem táncolt.
- Jo-ongin… - lihegve jött oda hozzám, miután
befejezte, én pedig már álltam volna is fel, de ő visszanyomott a székre, majd
az öltönyéhez rohant, és kivett belőle valamit. – Én drága, egyetlen Jonginom.
- Kyungsoo, te meg mire készülsz?
- Shhh! – némított el. – Egy kicsit engedd, hogy én
beszéljek!
- Rendben.
- Drága szerelmem – amint ezt kimondta, már csak azt
vettem észre, ahogy előttem térdelt, eloszlatva minden maradék kételyemet azzal
kapcsolatosan, hogy miért is jöttünk ma ide. – Ezzel az ötödik évfordulónkig
szerettem volna várni, de a minap hallottam, hogy jövőhéten bezár a kávézónk,
és nem tudtam elképzelni, hogy ne odavigyelek el a nagy kérdés előtt, így
előrébb hoztam a dolgot. Meg amúgy is, még mindig nem tudtuk eldönteni, mikor
van a hivatalos évfordulónk dátuma.
- Kitartok amellett, hogy akkor, amikor először
randiztunk.
- Jó, legyen, akkor, hisz érted bármit megtennék. Bár
számomra, akkor kezdődött el minden, amikor először megpillantottalak. Akkor
még próbáltam Jinyoung és Mark előtt titkolni, hisz magam elől is titkoltam,
hogy azonnal odáig lettem érted. Emlékszel, hogy milyen kérdésed volt, mielőtt
hagytad, hogy elmenjek, miután először odajöttél hozzám?
- Valami olyasmit, hogy mint építész mi a legfőbb
vágyad – emlékeztem vissza rá.
- Pontosan, és azóta meg is mutattam neked azt a
tervrajzot, amit álmaim otthonaként képzeltem el.
- Igen. Remek ház lesz egyszer.
- És talán nem is olyan soká.
- Tessék? – Ez már sok volt nekem. Nem elég, hogy épp
a kezemet készült megkérni, de már a közös otthonunkat is behozta a képbe.
- Nem véletlen, hogy annyit dolgozok mostanában,
Jongin. A főnököm odáig van értem, ami tudom, neked is feltűnt a múltkori
bulin. – Erre csak bólintottam. – Ezért minden jobb munkát nekem ad, én pedig mindig
túlórázok, hogy legyen elegendő pénzünk minél előbb elkezdeni építeni a közös
házunkat. A legjobb szakembereimet már rá is állítottam a dologra. De mielőtt
bármit elkezdenénk, előbb tudnom kell, hogy tényleg mellettem szeretnéd-e
leélni az életedet. Úgyhogy itt az igazság pillanata… Kim Jongin, leszel a
hitvesem? – Az a csillogás a szemében, amikor rám tekintett, mindennél drágább
volt számomra; még ha előtte nem is lettem volna biztos benne, ez a tekintet
segített volna, hogy tudjam, mit feleljek.
- Talán, ha kicsit jobban táncolsz – viccelődtem,
miközben könnybe lábadt a szemem, és alig láttam őt, bárhogy ott volt az orrom
előtt.
- Jól van na! Nemhogy azt értékelnéd, hogy még
ilyesmire is gondoltam. Te mikor fogsz nekem tervrajzot készíteni? – vette a poénomat.
- Bármikor, ha egy rajztudás terén tíz éves szintjén
állótól kérsz tervrajzot.
- Az biztos, hogy nem te tanítod majd a gyermekeinket
rajzolni – nevetett, de közben láttam, hogy tiszta ideg, mikor felelek már.
- Majd én megtanítom őket táncolni, te pedig rajzolni.
Hisz remek páros vagyunk mi ketten, igaz? Annyira kiegészítjük egymást, hogy
Mark és Jinyoung is elbújhatnak mögöttünk, pedig ők sem rossz párosítás.
Hiszem, Kyungsoo, hogy nem véletlenül tértél be abba a kávézóba öt évvel
ezelőtt. Ott volt a helyed. Meg kellett, hogy pillants, nekem pedig
összeszednem a bátorságomat, hogy odamenjek hozzátok. Az első randink óta –
mert számomra igenis ott lett tiszta a kép – tudom, hogy melletted akarom
leélni az életemet. A nagy kérdés nálunk nem is kérdés. Hát persze, hogy hozzád
megyek – álltam fel, és őt is magammal húztam a földről. Majd felkaptam az apró
testét, és egy csókban forrtunk össze, mert mi összetartoztunk.
- De azért ugye még nem nézted ki a helyszínt, hova
építkezzünk? – kérdeztem néhány perc múlva.
- Hááááttt.
- Kyungsoo, tudod, hogy nem szeretem, ha nélkülem
döntesz.
- Tudom, ezért sem hoztam meg egyedül a végső döntést,
csak leszűkítettem öt helyszínre.
- Ezt még el tudom fogadni, hisz csak te vagy az
építész, ezekhez hangyányit jobban értesz.
- Csak hangyányit, mi? – lehelt forró csókot az
ajkamra. – Valld be, én sokkal többet konyítok a táncoláshoz, mint te az
építészethez!
- Csak azért, mert egy csomót gyakoroltál erre a
táncra. Tényleg, mikor és hol próbáltál? – ugrott be.
- Párszor elloptam a kulcsodat, és idejöttem kora
reggel munka előtt.
- Hát ezért nem voltál ott sok reggel mellettem. Azt
hittem, akkor is munkába rohantál – állt össze a kép.
- Nem, idejöttem.
- Bármennyire imádtam a táncolásodat, többet ne
csinálj ilyet. Ha táncolni szeretnél, akkor tudok egy nagyon jó tanárt, aki
ingyen és bérmentve vállalná az oktatásodat – kacsintottam.
- Hm… bérmentve.
- Na jó, azt a részt visszaszívom. Egyébként, azok
után, hogy ki tudja, hányszor használtad a tudtom nélkül a termemet, ki kéne
engesztelned – néztem rá úgy, mint mindig, amikor szeretkezni akartam vele.
- Itt és most? – ráncolta a homlokát, miközben
körbenézett.
- Miért is ne, hisz vannak szivacsaim. – És már
gomboltam is kifele az ingemet, amit azonnal lekaptam magamról.
- A fenébe, hogy ilyen piszok szexi barátom van –
rázta a fejét, miközben a szájába harapott.
- Már vőlegényed.
- Igaz, már vőlegényem. És teszek érte, hogy ne akarj
soha mást magad mellé. Úgyhogy hozd azokat a szivacsokat!
- Ezer örömmel.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Szabadság… Ez a szó járt újra és újra a fejemben tíz éven át, de csak
hat hónapja kaptam meg a valóságban. Azt mondják, az ember csak azt
hiányolhatja, amit már megtapasztalt, mert tudja, mit veszített. Hát én
pontosan tudtam. Nyolc éven át normális életet éltem, óvodába, majd iskolába
jártam, sohasem verekedtem vagy keveredtem bajba, ráadásul sok barátom is volt.
Aztán megcsípett egy darás, és szörnyen felpuffadtam, a szüleim pedig
bepánikolva elvittek mindenféle allergiavizsgálatra. Nekem nem mondtak semmi
konkrétumot, hisz egy nyolcéves gyermeknek nem tudták, hogyan is kéne beadagolni,
hogy minél több vizsgálaton vettem részt, annál több mindenre – vagyis
pontosabban mindenre – allergiásnak lettem nyilvánítva. Konkrétan már ott
tartottunk, hogy az orvosok az életemre való tekintettel azt is megtiltották a
családomnak, hogy kilépjek a házból, ha nem akarnak elveszíteni. Persze a
szüleim azonnal cselekedtek, és mivel igencsak jómódúak voltunk, így az
anyagiak nem okoztak gondot. A házunkból, ami korábban a méretét eltekintve,
egy hétköznapi otthonként funkcionált, hirtelen egy börtön lett számomra. Egy
burokban éltem, mindentől és mindenkitől távol. Csupán egy barátom maradt meg,
akinek a szülei az én szüleimnek a legjobb barátai voltak. Jaebum vállalta azt
a terhet, hogy minden másnap fertőtlenítő fürdésen esett át, és lesterilizált ruhákat vett fel, mikor nálunk volt, csak azért, hogy
találkozhassunk. El sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle. Ha nincs az
a hatalmas nagy szíve, akkor barát nélkül kellett volna leélnem életem ezen részét.
Azonban
voltak más mentsváraim is rajta kívül, méghozzá az olvasás, filmezés és a
táncolás. Filmek és könyvek terén konkrétan mindenevő voltam, ami nagy
szerencse volt, mivel borzasztóan sok időm volt olvasni és filmezni, hisz a tanulás
rendkívül könnyen ment, és magántanulóként az időbeosztásom is rugalmas volt. A
szerelmes könyvek és filmek, valamint a túl sok merengéssel töltött időm miatt
már tizenhárom évesen rájöttem, hogy a saját nememhez vonzódom. De mindig azzal
nyugtattam magam, hogy úgyis mindegy, mivel sohasem hagyhatom el a luxusbörtönömet,
hogy ismerkedjek. Egy emberrel találkozhattam, akivel csak barátok voltunk,
azonban hozzá sem érhettem. Bár párszor véletlenül előfordult, és ilyenkor nem
győztünk ijedelmek közepette fertőtleníteni engem. Mindentől félnem kellett. De
az volt a legrosszabb, hogy a saját családom és Jaebum sem érhettek hozzám, mert
rettegtünk, akár meg is ölhetnek ezen érintéseikkel. Az érintéshez legközelebb
az állt az életemben, amikor szintén borzasztó nagy sterilizálás közepette,
minden hónapban meglátogatott egy fodrász. De ő csak a hajamhoz ért, ahhoz is
csak az ollóján és a fésűjén keresztül.
Tizenhat évesen
kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni a helyzet. Nem könnyű a kamaszkor,
főleg nem, ha egy palotába vagy zárva. Túlságosan is azonosulni tudtam a
vártoronyba zárt hercegkisasszonyokkal, csakhogy értem nem jött semmilyen
herceg. De hogyan is jöhetett volna, mikor Jaebumon kívül más korombelivel nem volt semmilyen kapcsolatom?
Viszont jobb is, hogy nem jött, mert felemésztett volna, ha ott áll előttem a
tökéletes férfi, és sohasem érhetünk egymáshoz.
Bár nem
mutattam, hogy depressziós vagyok, de azért édesanyámék elkezdtek pszichológust
hívni hozzám. Szerencsére akadt olyan, aki nem kis összegért, de vállalta a
nehezítő körülményeket, és elkezdett foglalkozni velem. Kedves, harmincas nő volt,
aki előtt azonnal meg tudtam nyílni, de egy valamit nem mondtam el neki, hogy olykor
úgy éreztem, véget kell vetnem az életemnek. Már csak azért sem, mert magam sem
vettem komolyan ezeket a zord gondolataimat. De napról-napra egyre fásultabb
lettem. Egy tizennyolc éves fiúnak ereje teljében kellett volna lennie, nem
pedig olyannak, mint amilyen én voltam.
Észre se
vettem, hogyan történt, de egyszer csak kattant valami az agyamban, és
elhagytam a házunkat. Első dolgom volt Mcdonalds-ba menni, mert a filmekben mindenki
mekis kajákat evett, és végre ki akartam én is próbálni, milyen lehet. Tíz
év börtön után élni akartam, még ha csak egy napról is volt szó. Úgy voltam
vele, inkább tudjam meg, milyen a valós élet, és haljak meg utána, minthogy
örökre börtönben éljek. Nem elkeseredettségemben tettem mindezt, hanem
kalandvágyból. Egyszerűen éreztem minden egyes porcikámban, hogy számomra ez
nem a vég, hanem a kezdet lesz. A mentő a gyors tárcsázómban volt kicsi korom
óta, így elterveztem, ha bármi furcsát érzek, akkor azonnal hívom őket. Azonban
semmi ilyesmiről nem volt szó. Soha életemben nem éreztem jobban magam. A
szüleim kezdetben dühöngtek, és azonnal a kórházba vittek. Bár korábban is
csináltak minden harmadik hónapban allergiateszteket rajtam, de nem akartam
semmilyen javulást mutatni. Most viszont egy teljesen új eljárással
próbálkoztak, és amikor megláttam az orvosom arcát, akkor már tudtam, hogy
sokkoló hírt fogunk kapni, már csak azt kellett kivárnunk, hogy jó vagy rossz
értelemben. Ekkor pedig közölte, hogy világéletemben csak két dologra voltam
allergiás, amiből az egyik a méh volt. A szüleim persze azonnal pereskedésről
beszéltek, hogy elvették a gyermekkoromat, amiért rosszul vizsgáltak meg újra
és újra. De az orvosnak erre is volt magyarázata. Az indok, amiért folyton pozitív
eredmény jött ki a vizsgálatokon mindennel kapcsolatosan, az az volt, hogy
allergiás voltam arra a fémre, amiből a tű is készült, amivel a vizsgálatokat
készítették.
Tehát egy Isten
verte, apró kis fémdarab miatt nem élhettem teljes életet. De, ami annál is
jobban fájt, hogy tíz évet félig elvett mindez az életemből, az az volt, hogy
tudtam, igazán sohasem fogok tudni visszailleszkedni a többi ember közé. Én már
nem lehettem ugyanaz a Park Jinyoung, aki akkor lettem volna, ha az a fránya
méh nem csíp meg. Az életem egy teljesen új ösvényre tért, de mégsem adtam fel.
Éltem! Mertem kockáztatni, és így megtudtam az igazságot! Mertem és nyertem,
méghozzá egy új kezdetet. Elég volt a mások kalandjairól való olvasás, végre én
is élni akartam, úgy, ahogy azt szerettem volna.
Nem két
perc volt hozzá szoktatnom magam a természethez. Ahhoz, hogy nem kell semmitől
sem rettegnem. De szépen, fokozatosan, egyre jobb lett minden. Egyetlen egy
dolgot nem sikerült még helyrehoznom magamban, ez pedig az érintésfóbiám volt.
Továbbra is rettegtem mindenkinek az érintéséről. Érdekes, mert azóta vágytam
arra, hogy a szüleim és Jaebum hozzám érhessenek, ahogy annak a lehetőségét
megvonták tőlem, de amint visszakaptam mindezt, máris riadót fújt az elmém. Túlságosan
mély sebeket hagyott maga után az elmúlt tíz évem.
Mindennek
ellenére, el akartam menni otthonról. Addig nem lehettem igazán a magam ura,
amíg nem törtem ki abból a házból, amire képtelen voltam másként tekinteni,
mint a korábbi börtönömre. Mivel jómódúak voltunk, így egy igencsak takaros
házzal ajándékoztak meg a szüleim a tizennyolcadik születésnapom alkalmából.
Gyönyörű lakás volt, és szerencsére egy cseppet sem hasonlított a korábbi
otthonomra. Nem voltak fertőtlenítő szerek, se semmilyen zár az ajtókon, amik
attól védtek volna, hogy meggondolatlanságból ki merjek menni. Nem volt steril
a környezet, ráadásul a saját ízlésvilágom alapján lakhattam be. Ez maga volt a
paradicsom, de közben mégsem… Egy valami ugyanaz maradt, mint otthon, sőt még
inkább felnagyobbodott; egyedül voltam, egyes egyedül. Először arra gondoltam,
felajánlom Jaebumnak, hogy költözzön hozzám, de az csak fél megoldás lett
volna. Imádtam a barátomat, de itt volt az idő, hogy most már egy kicsit
nyissunk más felé is, ami persze főleg rám volt igaz. Így feladtam egy
hirdetést, és mivel nem akartam, hogy csak gazdag sznobok környékezzenek meg,
ezért jóval áron alul kínáltam az albérleti díjat.
- Szia! –
vettem fel a telefont az egyedüli barátomnak. – Mi újság?
- Ma van az
egyik évfolyamtársam szülinapja, és kérdezte, nincs-e kedvem este elmenni
bulizni. Gondoltam, jöhetnél te is, mivel mondtad, hogy végre bele szeretnéd
vetni magad az alkoholfogyasztás rejtelmeibe – jegyezte meg, amiben teljesen
igaza volt. Bár már fél éve tudtam, hogy nem vagyok a méhen és a fémen kívül
semmire sem allergiás, de azért nemcsak a külvilághoz kellett óvatosan hozzá szoktatni a szervezetemet, hanem a hétköznapi ételekhez is. Alkoholra
nem is mertem gondolni ez idáig, csak a napokban ugrott be, hogy tizennyolc
évesen már illene azért kipróbálni. De nem sejtettem, hogy Jaebumnak azonnal
lesz egy ilyen ajánlata.
- Rendben –
mentem bele, hisz egy kis szocializálódás nem ártott nekem.
- Ha tízre
érted megyek, az jó? – kérdezte.
- Persze.
Bocsi, de most le kell tennem, ketten is jönnek ma a lakáshirdetésem miatt.
- Na, akkor
sok sikert! Hátha legalább az egyikük szimpatikus lesz – biztatott.
- Hátha,
hisz más nem jelentkezett, mármint azokon a szerencsétleneken kívül, akikről
meséltem neked.
- Na hát,
akkor kitartást! Érzem, hogy ma találkozol az igazival – kacsintott.
- Legyen
úgy, Jaebum! Majd este mesélek, hogy ment. Szia!
- Bye-bye!
Pár percen
belül csöngettek, én pedig próbáltam az elmém egyik távoli zugába űzni azon
kellemetlen emlékeket, amiket a korábbi öt jelölt által élhettem át. Egyszerűen
sírhatnékom volt némelyiktől, mégis megtiszteltem őket annyival, hogy legalább
tíz percig beszéltem minddel. Ráadásul két nap alatt fárasztott le ez az öt
ember. Ha legalább eloszthattam volna őket négy felé. De most azzal vigasztaltam magam, hogy lesz egy újabb okom az esti lerészegedésre, ha ismét
két szerencsétlent kapok ki.
- Szia! –
lépett be virító mosollyal az illető, aki tőlem egy évvel volt fiatalabb, amit
korábban e-mailben közölt velem.
- Szervusz!
Youngjae, igaz? – nyújtottam neki kezet, amit megfogott, én pedig, amint
tudtam, elhúztam, mielőtt teljesen bepánikoltam volna; viszont ennyi áldozatot minden jelöltnél bevállaltam udvariasságból.
- Igen.
Örülök, hogy megismerhetlek.
- Úgy
szintén – mondtam, bár féltem, hogy még megbánom majd ezt a kijelentésemet. –
Kérlek, foglalj helyett! – mutattam az óriási nappaliban lévő kanapéra, én
pedig a mellette lévő fotelbe ültem le.
- Akkor hol
is kezdjük? – kérdezte, miközben jól láthatólag körbe nézett a helyiségben. Úgy
tűnt, tetszik neki, amit lát. Az ára alapján biztosan nem erre számított; ahogy
annak az elődei hangot is adtak. – Bevallom, azt hittem, kisebb házról van szó.
– Csak nem tudta ő sem magában tartani.
- Hát igen,
nem akarok túl sokat elkérni a lakótársamtól, mivel nem szorulok pénzre, de
azért egy jelképes összeget mindenképp ki akartam kötni, nehogy kikapjak egy
ingyenélőt – mondtam el hatodjára ezt is. Már úgy untam, és abban pedig ezen
pár perc után biztos voltam, hogy nem ő lesz a befutó.
Bárhogy
lelkesen mesélt magáról, és kérdezgetett is felőlem, amit a korábbi személyek
közül csak egy ember tett meg, így máris plusz pontja volt, egyszerűen képtelen
voltam elképzelni, hogy ezzel a sráccal éljek. Az állandó hangos nevetése engem
nem feltöltött, hanem pont, hogy elszívta a nemlétező energiámat is. De a végső
indok, amiért tudtam, el kell utasítanom, az az volt, hogy közölte, ének órákra
jár, és hogy szeretne egy ügynökséghez jelentkezni, hátha bekerül egy k-pop
csapatba. Na, itt már majdnem ki is küldtem rögtön a házamból, hogy ne raboljuk
tovább egymás idejét. Azonban még hagytam, hadd maradjon kicsit, így rekord
hosszúságú negyedórát szántam rá.
- Még hogy
én meg egy énekes! – ráztam meg a fejem, miután elment. – Hogy aztán itt
kornyikáljon nekem, ha akarom, ha nem.
Szerettem
én a zenét, nem is kevés műfajt, de azért nem akartam egy viháncoló, önjelölt
énekest az életembe. Köszöntem szépen, de akkor inkább maradtam egyedül, vagy
kértem meg Jaebumot, hogy költözzön ide.
- Csönd!
Annyira jó! – suttogtam, miután lefeküdtem a kanapéra. Még volt fél óra a
második srác érkezéséig, de én azt mozdulatlanul töltöttem. Ennyire talán
sohasem értékeltem a csendet, ami már olykor fájdalmasan hasított gyermekként a
szívembe. Nem kellett nekem Youngjae, ha miatta még ezt a szomorú társamat is
visszasírtam.
- Szia! –
nyitottam ajtót a hetes sorszámú versenyzőnek. Mit ne mondjak, megküzdöttek
ezért a helyért, de ő volt az egyetlen, akinél azonnal éreztem a potenciát,
ahogy belépett.
- Szia,
Mark vagyok! – nyújtott kezet, és erős szorítása meglepett vékony alkata miatt. Gyorsan
el is húztam a kezem, hisz ez a rövid érintése is egy kisebb hidegrázást
okozott. Arról már ne is beszéljünk, hogy az ő mosolya más volt, mint bárkié,
aki ide belépett. Nem volt túl erőltetett, se túl sok, mint Youngjae nevetése
az előbb, hanem könnyed, visszafogott, de közben mégis gyönyörű. Ha már eddig
csak tévében nézhettem szép pasikat, akkor itt volt az idő, hogy lakjak is
eggyel. Beleszeretni úgyse szerettem volna, vagy, ha mégis, ő nagyon nem úgy
festett, mint egy meleg srác – nem, mintha én igen. De, ha az is lett volna, ki
az, aki összejönne valakivel, akihez nem lehet hozzáérni? Senki, amit tudtam
jól.
-
Leülhetek? – kérdezte, mivel elmélkedésem közepette nem értem el odáig, hogy
hellyel kínáljam.
- Persze,
parancsolj! – mutattam a kanapé felé.
- Köszönöm!
Őszinte leszek, mikor idejöttem, először azt hittem, hogy rossz helyre
érkeztem, aztán belegondoltam, hogy lehet, azért adja ki valaki ilyen kevésért
a ház felét, mert szellem járta, vagy belülről lerobbant. Bár mind közül az volt
a legdurvább elképzelésem, hogy a valóságban nem tizennyolc vagy, hanem vagy
hatvanéves, és így akarsz magadhoz csábítani fiatal pasikat – hadarta, én pedig
jót derültem a felvetésein. Végre valaki eredeti szöveggel állt elő.
- Az utolsó
még előfordulhat, persze a koromat leszámítva – kacsintottam, ami a korábbi
személyeknél eszembe sem jutott volna.
- Figyelj,
a mai plasztikai műtétekkel simán el lehet érni, hogy valaki fiatalnak nézzen
ki! – Ekkor alaposan végig mérte az arcomat, amitől érezhetőleg elpirultam. De
mit is várhat az ember valakitől, aki tíz éven át egy palotába volt zárva? - Az
viszont nem tudnák elérni, hogy ilyen gyönyörű arcot készítsenek – tette hozzá,
amire nem tudtam mit mondani, így inkább elkezdtem a tanulmányairól kérdezni.
- Most
vagyok végzős politológia szakon – felelte könnyedén. Bár meglepett, hogy ilyen
irányba orientálódott, de mivel nem ismertem, így nem kételkedtem, hogy ez volt
a neki szánt út.
- Értem. És
szereted?
- Imádom.
Nem kérkedésből, de évfolyamelső vagyok. Amit szeretek, azt mindig is könnyen
tanultam – rántott egyet a vállán aranyosan.
- Ezzel én
is így voltam. A tanulás volt a mentsváram a hobbijaim mellett – szóltam el
magam.
- Mi elöli
mentsvárad? – nézett rám kíváncsian. Láthatólag tényleg érdekeltem, nem pedig
csak arról volt szó, hogy udvariasságból kérdezett vissza, mint más.
- Na, hol
is kezdjem?
Bár
próbáltam nem részletekbe menőleg mesélni neki, de azért nem egy perc volt
elregélnem a múltamat, és persze az érintésfóbiámra is kitértem, mert ezt
tudnia kellett a jövőbeni lakótársamnak. A többieknél el se jutottam erre a
szintre, hisz idő előtt eldöntöttem, hogy nem kérek belőlük; de ez a fiú más
volt
- Értem.
Nagyon sajnálom, Jinyoung, hogy el voltál zárva a világ előtt. De hidd el, én
sohasem érnék hozzád! – Ennek a mondatnak meg kellett volna nyugtatnia,
de ehelyett a szívembe mart, két okból is. Egyrészt, Mark azonnal megtetszett,
mint pasi, és éreztem, hogy van kémia is közöttünk, és ő kerek perec kimondta,
hogy nem akar hozzám érni. A másik pedig maga az a tény volt, hogy ilyen dolgot kellett kikötnöm neki.
- Ez
megnyugtató – mondtam komolyan, elfedve a csalódottságomat.
- Viszont
sajnálom, hogy ilyen nehéz gyermekkorod volt – sóhajtott egy mélyet. – És én
még azt hittem, hogy három testvérrel együtt élni nehéz. Te mit nem adtál volna
akár egyért is, igaz?
- Igen.
Markkal
szinte repült az idő. Míg Youngjae az előbb a negyedórájával, amit nálam volt,
rekordot döntött, addig most több, mint egy órán át beszélgettem újdonsült
ismerősömmel. Végül ő pattant fel hirtelen, mikor szembesült vele, mennyire
elszaladt az idő.
- Ne
haragudj, de el kell rohannom. Remélem, ez nem lesz mínusz pont – ráncolta a
homlokát.
- Semmiképp
sem!
- Akkor
van esélyem? – varázsolta ismét elő angyali mosolyát.
- Még szép,
hogy van! – Majd egy kézfogás után elváltam tőle, és már alig vártam a tíz
órát, hogy személyesen újságoljam el Jaebumnak, hogy megvan a lakótársam, mert
egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy Marknál legyen jobb jelölt.
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Életem legnehezebb döntése volt
otthagyni őt… Bárhogy a legnagyobb álmomat éltem, nem volt elég; semmi sem volt
elég nélküle, mert már ő is az álmom része volt. Mindennap video chateltünk, de
az meg sem közelítette a személyes találkozást. Mindig beleszakadt a szívem,
amikor próbálta leplezni, hogy rosszabb napja van, és szüksége lenne rám, míg
én nem tudtam megölelni, de még a kezét sem megfogni. Viszont én sem számoltam
be neki mindenről; csak a remek sztorikat mondtam el, milyen vicces dolog
történt aznap épp velem, vagy milyen új helyet fedeztem fel. A mozgó életmódnak
rengeteg pozitívuma volt, viszont arról nem ejtettem szót neki, számorma mi
volt a legnagyobb negatívum. Minden új helyen, amikor először jártam, vele
akartam együtt sétálni. Az új ételeket, amiket kipróbáltam, szerettem volna, ha
ő is megkóstolja. Általában a közös kedvenc dalainkat hallgatva jártam be a
családi túrák után egyedül is a legklasszabb helyeket, és azt képzeltem, hogy
vele együtt sétálok és dúdolom ezeket a zenéket.
Nem egyszer volt, hogy úgy keltem
fel, nem érdekel, mennyi mindent láthatok még, most azonnal hazarepülök, mert
megőrülök a hiányától, és attól a tudattól, hogy épp rosszabb időszakon megy
keresztül, miközben én vígan élem az életem. De aztán mindig a szüleimre
gondoltam, és arra, hogy nem hagyhatom őket cserben, mivel ők is velem
tartanának Koreába, és még egyszer nem szánnák rá magukat erre az utazásra.
Egyszerre vártam és sajnáltam, hogy
egyre közeledtünk a hazatérésünkhöz. Annyi új kalanddal gazdagodtam. Remek volt
idegen kultúrákba jobban belelátni, megérezni, máshol, hogy élnek az emberek.
Egyre csak erősödött az a hitem, hogy az emberiség legcsodálatosabb dolga a
diverzitás; hogy ilyen sokszínűek vagyunk, ennyiféle kultúrát és nyelvet
képviselünk, az maga a csoda. És mi a szüleimmel csak három új ilyen kultúrát
és nyelvet ismertünk meg valamelyest. Azonban saját magunkat is jobban
megértettük, mivel szembesülhettünk vele, hogy az egyes kultúrákhoz miként
tudunk idomulni. Olyan apróságokat vehettünk észre magunkon és egymáson,
amikkel lehet, sohasem szembesültünk volna, ha nem jövünk el Koreából
huzamosabb időre. De azért mindig
eljutottam ahhoz a közhelyes megállapításhoz, hogy mindenhol jó, de legjobb
otthon, főleg, ha egy Yugyeomhoz hasonló személy várta ott az embert.
Azonban Jinyoung és Jackson sem
feledkeztek meg rólam. Minden hétvégén beszélgettem velük is videochaten
keresztül. Éreztem, hogy életre szóló barátokra találtam bennük, akik szörnyen
hálásak voltak nekem, amiért állításuk szerint, remek lett a róluk írt része a
könyvemnek. Ennél már csak Yugyeom szavai jelentettek többet nekem, aki a
könnyeivel küszködve mondott hálát ezért az emlékállításért. De igyekeztem
tudatni vele, hogy nem tartozik hálával, én köszönöm, hogy számomra adatott meg
az a megtisztelő feladat, hogy egy egységes történeté illeszthettem össze az
apró darabkákat. Valamint a szüleim is nagyon büszkék voltak rám, amint ők is
elolvasták a könyvem. Sőt apa utána még kétszer, anya pedig háromszor olvasta
újra, és büszkén kijelentette, hogy amint visszamegy dolgozni, az első dolga
lesz a végzősökkel elolvastatni. Ha kell, meg is hurcolhatja a tanárikar és az Oktatási Minisztérium, és akár pad alatt is dugdossa a diákokkal, mert melegek a
főszereplői, de ezt minél több fiatalnak olvasnia kell. És ha az én anyukám azt
mondta egy könyvre, hogy olyannyira jó, hogy tanítani kell, akkor az tényleg jó
volt. Így a szeretteim visszajelzése teljesen megnyugtatott, és elhatároztam,
hogy amint hazatérünk, több bátor szellemű kiadónak is elküldöm, akik nem félnek meleg regényt kiadni, mert ez igenis sokkal több volt annál. Nem arról írtam, ki
hogyan vallott színt, csak érintőlegesen szerepelt a könyvben a szexualitásunk
felfedezése. Én a szeretet és a szerelem mélységeinek egy olyan oldalát
próbáltam megmutatni, ami még a legnagyobb fájdalmakon is felül tudott
kerekedni. Mert mi felülkerekedtünk a rossz dolgokon nap mint nap, csak azért,
mert volt kikért küzdenünk. A történetünk lényegében nem lett volna más, ha
heteró párok szerepelnek bennük. Én legalább is így gondoltam, és ezt próbáltam
meg közvetíteni a tőlem telhető legszebb kivitelezéssel. Ráadásul nyílt véget
hagytam neki; ott zártam le, hogy elindultunk a szüleimmel erre az útra, így
mindenki maga képzelhette el a befejezést. Biztos, sokan pozitív végkifejletet
akartak nekünk Yugyeommal. De hát ki mondta, hogy az nem pozitív lezárás,
hogy egy életen át az egyik legjobb barátja maradhatok? Számomra az volt.
Azonban egy új barátra is szert
tettem az utunk legvégén. Két héttel azelőtt, hogy hazatértünk volna
Franciaországból, leugrottam a szállásunk alatti pékségbe, és azonnal feltűnt,
hogy koreai beszédet hallok. Egy korombeli fiatal fiú telefonált, akit Kim Taehyungnak
hívtak. Rögtön leszólítottam, amint letette a kagylót, és olyan hosszú
beszélgetésbe elegyedtünk, hogy a szüleim közben felhívtak, hogy már éhen
halnak, így siessek. Taehyung azonban csak egy utcával arrébb szállt meg – mert
ő is a saját szüleivel volt itt nyaralni –, ezért másnapra meg tudtunk beszélni
egy találkát.
Remek srác volt, ráadásul hihetetlen,
de ő is filozófiát tanult, csak épp nem ugyanott, ahol én. Pedig az volt az
első hely, amit bejelölt, de sajnos nem vették fel. Túl szép volt
belegondolni, hogy egy ilyen fiúval jártam volna végig az elmúlt éveket.
Tudtam, ő sokat ott lett volna velem anya mellett a kórházban is. Nem csak
hasonló beállítotságuak voltunk, hanem hasonló értékrendet is képviseltünk,
ráadásul végre valakivel érdemben beszélgethettem filozófiáról, ami maga volt a
mámor.
- Ezt te tényleg elhiszed? –
kérdeztem tőle az utolsó előtti napján, amit még ott töltött.
- Mit?
- Hát ezt az egészet, hogy mi pont
ugyanakkor, ugyanabban a francia kisvárosban voltunk.
- Igen, el. Nem tudom, miért, de
mikor anyuék kérdezték, hogy mikor jöjjünk ide, valamiért ez a dátum vonzott.
Mikor a naptárban néztem az időpontokat, ezeknél a napoknál, mintha pulzált
volna a papír – olyan áhítattal beszélt, hogy tudtam, nem hazudik.
- Vajon csak mi filozófusok tudunk
ilyen mélyen hinni az ilyenekben?
- Nem tudom, de én hiszek, az tuti.
Ez volt a sorsunk, hogy itt és most találkozzunk. De ígérd meg, hogy tényleg
tartjuk majd a kapcsolatot! – Az aranyos arcát elővéve próbált sikert elérni,
pedig nem volt szükség semmilyen cselre, hisz egyértelmű volt a válaszom.
- Még szép, hogy tartjuk a
kapcsolatot, ha már el kellett idáig jönnünk ahhoz, hogy találkozzunk –
hajtottam a vállára a fejemet. Szerettem ezt a fiút, teljesen másként, mint
Yugyeomot, de piszkosul kedves lett a szívemnek pár nap lefolyása alatt.
- Izgulsz? – kérdezte anya, amikor az
utolsó szállásunkat készültük elhagyni.
- Igen – feleltem. – Várom a
hazatérésünket. Remek év áll mögöttünk, de szerintem ti is érzitek, hogy most
már itt az idő, hogy hazatérjünk.
- Nagyon is, kicsim – szorított
magához anya.
- És mennyire izgulsz miatta? Úgy
érzem, jobban várod a találkozásotokat, mint ahogy kicsiként vártad a Mikulást,
ami azért nagy szó.
- Mert a Mikulást egy évben csak
egyszer láttam, de Yugyeomot egy életre szeretném megtartani.
- Ahogy Taehyungot is, nem igaz? –
kérdezte lelkesen. – Nagyon aranyos fiú, és teljesen hozzád illik. Esetleg,
tudod… Nem lehet, hogy úgy is vonzódtok egymáshoz?
- Anya! – háborodtam fel a szavain. –
Képzeld el, nem minden fiatal, helyes fiú meleg! Azért ne általánosítsunk! A
másik pedig, hogy nálam senki sem körözheti le Yugyeomot, és kész!
- Értem én, kincsem, de nem hiszem,
hogy heteró fiúk ilyen szinten Gucci mániásak. Ráadásul Yugyeom sem biztos,
hogy beadja a derekát. Nem akarom, hogy elszalassz egy lehetőséget, azért, mert
olyan valakire vársz, aki talán sohasem fog jobban nyitni feléd.
Még egy év után is fura volt, hogy a szerelmi életemért aggódott anya, hisz a kómába esése előtt ilyesmi egyáltalán
nem volt téma közöttünk, most viszont állandóan feljött Yugyeom, amit csak
tetézett a könyvem. Azt hittem, azt a részt fogja jobban elemezni, amit a
családunkról írtam, nem pedig a Yugyeomosat. Az volt az érzésem, anya is rájött
– főleg többszöri olvasás után –, hogy nem vetekedhettem BamBam szerelmével, és
ezért próbált más irányba terelni. De én nem birka voltam, akit a pásztorkutya
arra irányított, amerre akart. Én a fia voltam, aki szívesen meghallgattam a
tanácsait, de attól még a saját szívem után mentem.
- Előbb menjünk haza, anya! Ne temesd
máris el az egészet! Én tudok várni. Képzeld, nagy türelmet tanultam, amíg
kómában voltál. Most tudom kamatoztatni – tettem
keresztbe a kezem. – Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha tehetnéd,
ráerőltetnél egy heteró fiúra. Képzeld, attól még, mert meleg vagyok, nem
szeretek bele fűbe-fába!
- Ahhoz elég durva filozófusnak kéne
lenned, hogy fűbe vagy fába szeress bele. Ott még nem hiszem, hogy tartanál, és
ha szerencséd van, nem is fogsz – kacagott a saját viccelődésén. - Taehyung
pedig remek lenne melléd, de ha azt mondod, heteró, hiszek neked. És nem
temetem Yugyeomot sem, ha így óhajtod.
A szüleim fogadást kötöttek, vajon
elájulok-e a találkozásunkkor vagy sem, és szerencsére apának lett igaza, hogy kibírtam
talpon a dolgot. De a szívem azért jócskán meg akarta adni magát a nagy
izgalomnak. Mikor egy év után újra láthattam őt teljes valójában, nem pedig a
jól megszokott laptop képernyőn keresztül, nem akartam hinni a szememnek.
Yugyeom szebb volt, mint valaha, kivirágzott. Én nem ismertem BamBam kómába
kerülése előtt, így még sohasem láttam ilyen boldognak. Szó szerint ragyogott a
napsütésben.
- Mi az, meg sem ölelsz? – tárta szét
a karját, miközben gyönyörű mosolyával jutalmazott.
- Dehogyisnem! – öleltem szorosan
magamhoz.
- Kérlek, soha többé ne menj el ilyen
hosszú időre! Még egyszer nem tudnám mindezt végig csinálni – könyörögte.
- Eszem ágában sincs.
- Na azért! De mielőtt most bárhova
mennénk, vagy bármit mesélnél a hazautatokról, ezt át szeretném adni, mert
szörnyen izgulok, mit szólsz majd hozzá.
- Mi ez? – vettem el tőle egy
becsomagolt képkeretet.
- Mindjárt meglátod. Hisz nem csak
neked lehetnek meglepetés ajándékaid.
- Istenem! Ez gyönyörű – esett le az
állam, amikor megláttam, mit is kaptam. Yugyeom valakivel megrajzoltatta a
könyvem borítóját, amin én voltam középen, és épp nagy elmélkedésben voltam. A
fejemből kijött egy óriási nagy buborék, amiben benne voltak ők négyen és a
szüleim. Az egész annyira én voltam, és tényleg így festhettem, miközben írtam
a könyvet. – Nem is tudom, mit mondhatnék.
- Én is alig találtam szavakat,
amikor egyhuzamban végigolvastam a könyvedet. Szerettem volna hozzájárulni
ahhoz, hogy minél több esélyed legyen a kiadóknál, akiknél majd próbálkozol.
Ezzel a borítóval szerintem azonnal felkelted majd az érdeklődésüket, a remek
cím mellett persze. Ha pedig elolvassák legalább az első fejezetet, már hívni
is fognak, hogy leszerződtessenek, mielőtt más csap le rád – jegyezte meg
büszkén.
- Úgy örülök, hogy ennyire szereted a
könyvemet, mert, ha tízezer kiadó állna sorba érte, az sem érne fel a te
elismeréseddel, mivel hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsősorban nem neked írtam, mert
így volt – vallottam be, amit szerintem magától is sejtett.
- Akkor kérlek, elsősorban nekem írd
meg a végét!
- Miért, nem tetszik az utolsó
fejezet? Valamit kihagytam? – lettem hirtelen ideges, hisz eddig semmit nem
mondott arról, hogy hiányosnak tartaná a lezárást.
- Hisz nem fejezted be – felelte
természetesen.
- Dehogynem! Nem értem, mire gondolsz,
hisz addig írtam meg, hogy neked sikerült a tánctáborra a felvételid, én pedig
elmentem a szüleimmel az útra; tehát mindketten elkezdtünk lelkileg
meggyógyulni. Mi a baj ezzel a véggel? Hisz ez történt a valóságban is. Nem
akartam a végén hazudni, hogy összejöttünk, ha már az egész sztori valósághű lett,
amennyire ez lehetséges volt tőlem – magyaráztam, miközben továbbra is
zaklatott voltam.
- De mi van, ha nem kell hazudnod?
Hisz egy év alatt sok minden változott – jegyezte meg sokat sejtetően, én pedig
hirtelen összezavarodtam. – Nem azt mondom, hogy írd meg, mi minden történt
velünk azóta, hisz azt már nem bírná el ez a könyv. És azt se mondom, hogy hozz
össze egy második részt, mert ennyi erővel, amíg élünk, te folyamatosan
írhatnál rólunk. Ami egyébként nem lenne rossz – nevetett. - Viszont leírhatnád
azt, hogy mikor visszatértél az egy éves utadról, Yugyeom lelkileg meggyógyulva
várt rád. Elfogadta, hogy egyes sebek sohasem gyógyulhatnak be, de az ilyen
sebekkel is együtt lehet élni, még ha olykor nagyon fájdalmas is. Mert van, ami
és aki enyhíteni tudja ezt a fájdalmat. Yugyeom számára a családja és a tánc
voltak az ilyen enyhítő körülmények, de az egy év alatt, amíg távol volt
Jungkooktól, rájött, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett. Nem egy pótlékként
tekintett rá, hanem egy új kezdetként – lépett közelebb hozzám, hogy a szabad kezemet megfogja. - Szóval a könyvnek ott kéne véget érnie, ahol minden
elkezdődik. Mert, ha azt mondod, hogy még mindig ugyanúgy szeretsz, akkor
számomra ez a nap lesz egy olyan nap, amit bármikor újra élnék, mert
visszakaptalak.
- Istenem! – emeltem magam elé a
képkeretet, hogy eltakarjam a pírbe borult arcomat, és hogy ne lássa Yugyeom a
legördülő könnycseppjeimet. Érzékeny voltam, ezt jól tudta, és mindenki előtt
felfedtem ezt a titkomat, aki a jövőben a kezébe vette a könyvemet; de attól
még ott és akkor nem akartam, hogy ilyen érzékeny pillanatomban lásson.
- Ez most egy boldog „Istenem”, hogy végre szerelmet
vallottam, vagy egy szomorú, hogy te már mást szeretsz? Mondjuk azt a fiút,
akivel két hete ismerkedtél meg – vette el közben a képkeretet előlem.
- Hát persze, hogy egy boldog
Istenem! – kaptam az ajkai után, amiket egyetlen egyszer ízlelhettem korábban
meg, azon a bizonyos táncpróbán, amikor szembesültem vele, hogy ő a párja
BamBamnek, nem pedig csak a barátja. Ekkor azonban már nem volt egyikünk
életében sem egy kómás hozzátartozó, és százszorta jobban ismertük a másikat.
Mi magunk is sokkal érettebbek és tapasztaltabbak voltunk, mint azon a
táncpróbán. Ez a csók a viszonzott szerelmünk jelképe volt, nem pedig egy
félreértés a részemről. Ebben a csókban az egy évnyi hiánya a másiknak is bőven
jelen volt. Én úgy indultam el erre a találkára, hogy végre láthatom, a
karjaimba zárhatom; eszembe sem jutott, hogy ilyesmi fog történni. A
csillagokat céloztam meg, de a Holdig jutottam.
- Tényleg ne merj még egyszer elmenni
tőlem ilyen sok időre, se tized ennyire! – ölelt most ő szorosan magához,
miután az ajkaink elváltak egymástól.
- Nem fogok, Yugyeom. Soha többet nem
fogok. És te pedig ne próbálj meg újra öngyilkos lenni, és egy percre se érezd
úgy, hogy nem érdemelsz meg engem! Rendben? – emeltem fel a mutatóujjamat.
- Rendben. És egyébként rájöttem még
valamire, amíg távol voltál – tette hozzá.
- Na, mire? – kérdeztem kíváncsian.
- Van, akivel lenned kéne, és van,
akivel lenned kell. És nekem most már veled kell lennem.
- Szeretlek, Kim Yugyeom – néztem rá
a szememet elhomályosító könnyfátyolón keresztül, de ő még így is gyönyörű
volt.
- Én is szeretlek, Jeon Jeong
Guk.
- Anya, tényleg létezik ilyen
boldogság? Úgy érzem magam, mint Jane a Büszkeség
és balítéletben, legszívesebben másnak is adnék belőle, mert ez túl sok már
nekem. Szóval így is lehet élni? – feküdtem a kanapén, miután hazaértem.
- Azt akarod mondani, hogy az elmúlt
egy év velünk nem okozott boldogságot? – tette keresztbe a kezét tettetett
sértődöttséggel.
- Még szép, hogy boldoggá tett, de te
is jól tudod, mire gondoltam. Sohasem tapasztaltam még ilyet. A viszonzott szerelem
túl jó… Nem találom a szavakat, ami nem rám vall – jegyeztem meg, és tényleg
nem tértem volna magamhoz, ha pár percen belül nem csengett be Taehyung, aki
pont meglátogatta a városban élő nagyszüleit, és megígérte, hogy benéz hozzám
is.
- Jungkook, nagyon jó hírem van –
kezdte, amint a szobámba mentünk.
- Nekem is, de kérlek, kezdd te! –
lettem izgatott, hisz olyan jó volt látni, hogy nem csak én csattanok ki a
boldogságtól.
- Én és te… Te és én… Mi… Érted, nem?
– motyogott össze-vissza, ami nem volt rá jellemző.
- Nem, nem értem, mivel csak a mondat
alanyait kaptam meg, az állítmányt nem – feleltem.
- A lényeg az, hogy ideköltözök, hogy
egy suliba járhassak veled – mondta el végre, miért jött, én pedig tényleg úgy
éreztem, hogy még egy jó hírt nem tudnék elviselni, mert a szívem nem képes
több boldogságot befogadni.
- Komolyan beszélsz?
- Igen, mi remek páros vagyunk, így
muszáj volt ezt meglépnem. Majd megszokom a kolis életet. Ennyin ne múljon,
hogy az évfolyamtársad legyek. Együtt küszködünk majd buddhista vagy épp
premodern filozófián – volt szörnyen lelkes. – Ketten együtt minden más lesz.
Annyáék is belátták, hogy jót tenne nekem, ha veled lennék, így nem érezném azt
a kirekesztettséget, amit a korábbi évfolyamtársaim mellett elszenvedtem.
- Még szép, hogy együtt más lesz –
öleltem meg. – Az is igaz, hogy remek páros vagyunk, épp ezért szeretném, ha
elsők között tudnád meg, mi történt az előbb.
- Mi történt? Ne csigázz! – tágra
nyitott szemekkel várta a válaszomat.
- Yugyommal hivatalosan is egy pár
vagyunk – újságoltam el neki, viszont ő nem éppen úgy reagált, ahogy arra
számítottam.
- Ó! – ráncolta a szemöldökét.
- Ez most egy pozitív vagy negatív ó?
– zavarodtam össze, ahogy korábban Yugyeom az „Istenem” megszólalásommal kapcsolatosan.
- Ha boldog vagy, az számomra csak is
pozitív lehet. Örülök nektek. Remek pár lesztek – mosolygott, és bár láttam
rajta, hogy nem hazudik, de mégis valami furcsa volt vele.
Anya is megjegyezte, miután elment,
hogy szomorkásabban távozott, mint ahogy érkezett; pedig mindketten jóhírt
közöltünk a másikkal. De én végül arra jutottam, lehet, félt, hogy most
már kevesebbet fogok foglalkozni vele, azáltal, hogy Yugyeom a párom lett,
pedig ő még más városba is hajlandó volt elköltözni miattam. Viszont tudtam, az
idő engem fog igazolni, hogy ugyanúgy fontos része marad az életemnek. Mert én,
aki két évtizeden át nélkülöztem az igaz barátságot, nagyon is tudtam értékelni
az összes ilyen személyt körülöttem.
Yugyeom:
Minden olyan volt, mint egy
tündérmesében, amióta egy hónapja Jungkook visszatért. Megvolt a nagy
szerelmi vallomás a részemről, a könyvére tényleg több kiadó is pályázott – aminek
a kérésemre kitoldotta a végét –, ő pedig épp azt mérlegelte, kit válasszon
végül. Az új barátját, Taehyungot is nagyon megkedveltem, ahogy Jackson és
Jinyoung is, így azonnal része lett a csapatunknak. Reméltem, idővel ő is talál
maga mellé egy párt, mert néha kellemetlenül jött ki, hogy csak ő volt egyedül
ötünk közül; viszont Taehyung ezt nagyon felnőttesen kezelte.
Most pedig épp a legjobb barátaim
esküvőhelyszínen voltunk a párommal, és ki-ki ment ahhoz, akinek a tanúja volt.
- Szia, Jackson! – léptem be abba a
szobába, ahol az idegesen mászkáló vőlegény készülődött.
- Végre, hogy megjöttél, már rég itt
kellett volna lenned – szidott le.
- De hát csak öt percet késtem! –
néztem a falón lévő órára.
- Az most öt évvel ért fel nálam. Hol
voltál?
- Anyáék repülője késett, és
megígértem nekik, hogy megvárom őket. Tudod, hogy nagyon féltek Amerikába
jönni, és anya munkahelye miatt nem tudtak BamBam szüleivel egy járatra jegyet
venni – magyarázkodtam neki, pedig nem éreztem, hogy jogos a kirohanása, de
megértettem, hisz ez volt élete legfontosabb napja. Valószínűleg én sem lettem
volna nyugodtabb, ha épp Jungkookot készültem volna elvenni.
- Jól van, most az egyszer elnézem –
közben viszont láthatólag keresett valamit.
- Mit nem találsz?
- Azt a kicseszett nyakkendőmet.
Mondta Jinyoung, hogy kettő is legyen nálam, ha az egyik elveszne, vagy bármi
baj lenne vele, és én hoztam is kettőt, de a másik is ugyanúgy eltűnt –
panaszolta.
- Arra gondolsz, ami a tükör melletti
asztalon van? – mutattam rá.
- Ó, igen! Látod, ha hamarabb értél
volna ide, akkor megmentesz egy kisebb szívinfarktustól, amit az elmúlt
percekben átéltem – kapta fel, és megkönnyebbülve leült egy székre. – De azt
még mindig nem tudom, hogy az eredeti hol van, amit már ki is bontottam.
- Mondjuk a nyakadban! – szúrtam ki a
tökéletesen megkötött csokornyakkendőt.
- Aj, Istenem! Tisztára szét vagyok
esve – temette a kezeibe az arcát.
- Azt vettem észre. De nyugi, semmi
baj nem lesz! – tettem a vállára a kezemet.
- Hogy vehetném el Mr Tökélyt, amikor
rajtam még két nyakkendő is kifog? Te is jól tudod, hogy nem vagyok méltó
hozzá. Csak egy szerencsés flótás vagyok, akit megmentett egy angyal, aki volt
olyan kedves, hogy vele maradjon. De mi van, ha élete hibáját követi el azzal,
ha egy ilyen selejt férfihoz megy hozzá? – rettegést láttam a tekintetében,
amivel ilyen szinten még sohasem találkoztam. Komolyan gondolta, amiket
mondott.
- Jackson, nem vagy selejt. Sérült
voltál, amikor megmentett, és egy részed, ugyanúgy, ahogy nekem is, örökre
sérült marad. Nem tudjuk levetkőzni a múltunkat, csak azt tudjuk megtanulni,
hogyan éljünk vele. Ezt nem mondtam még neked, de amióta elmesélted a
történetedet Jaebumról és a majdnem öngyilkosságodról, azóta látom igazán,
mennyire ragaszkodsz Jinyounghoz. Ilyen szintű ragaszkodást életemben nem
láttam. De ez nem beteges kötődés, hanem egy egészséges, mély kapcsolat. Ő
az éltetőd, ez biztos, de általa te is jobb ember vagy, és ha hiszed, ha nem,
te is jobbá teszed őt, mert olyan szeretet lakozik benned, amit soha senkinél
nem tapasztaltam, még a szüleimnél sem. Nem mellesleg, szerintem a világ
legszerencsésebb gyermekei lesznek, akiket majd felneveltek. Büszke vagyok,
hogy a barátotok lehetek. Szeretlek titeket. És most szépen összeszeded magad,
mert két szobával arrébb ott van életed szerelme, aki nem örülne, ha ilyen
rettegő arccal kísérnéd az oltárhoz – mondtam, ő pedig alig kapott levegőt a
szavaim hallatán. – Jackson, ha nekem el mersz ájulni, én nem tudom, mit
csinálok veled.
- Nem fogok, ígérem. Csak… Hirtelen
láttam magam előtt, ahogy a gyerekeinket visszük óvodába. Túl szép jövőkép, és
ez csak azért lehetséges, mert ő megmentett.
- Nem, azért is, mert hagytad, hogy
megmentsen. Mert csak azt lehet megmenteni, aki maga is tesz az ügy érdekében.
Úgyhogy állj fel nekem, és indulás! – húztam fel.
Jungkookkal mosolyogva vártuk az
oltár két oldalán, hogy megérkezzenek. Rájuk sütött a szerencse, mivel épp
ragyogó napsütésben álltunk, ami kedvezett a kinti esküvőjüknek. Ahogy
megjelentek egymást átkarolva, büszkén, hogy a másikkal örök esküt fogadnak,
azonnal elkezdtem sírni. Nem érdekeltek a képembe lógó kamerák és
fényképezőgépek. Csak arra tudtam gondolni, hogy a legjobb barátaim révbe
értek, és hogy BamBam is ott van valahol körülöttem, és velem sír.
A szertartás gyönyörű volt, amennyire
az ő kapcsolatuk. Persze se ők, se a szüleik, vagy a mieink BamBammel, nem
bírták ki könnyek nélkül. De én tettem azért, hogy még egyszer sírjanak aznap.
A pohárköszöntőnél igyekeztem a lehető legszebb és legigazabb szavakkal illetni
a kapcsolatukat, majd miután úgy éreztem, hogy kifogytam a szavakból,
elindítottam azt a videót, amit Jungkookkal csináltunk pár videó felvételből és
képből, amiket ő is jól ismert, hisz a könyve megírásához kérte el azokat tőlük,
és szerencsére le is másolta őket magának, így volt anyagunk ehhez a videóhoz.
Ahogy végig nézték, valószínűleg
leperegtek előttük az együtt töltött éveik legszebb és legszomorúbb pillanatai. Direkt nem raktam bele olyan felvételeket és fotókat, amiken mi is rajta
voltunk BamBammel, mert most csak ők voltak a lényeg. Ez az ő estéjük volt, a
leggyönyörűbb szerelemé, amit valaha láttam. Nem volt tökéletes a történetük,
és pont ez adott erőt és hitet, hogy bízzak benne, egy napon mi is eljutunk
Jungkookkal erre a szintre. Egy napon, és talán nem is olyan távoli napon, majd
én is az oltárhoz kísérhetem. Ő volt az, akivel ezt az életemet le kellett
élnem, és tudtam, tiszteletben tartja majd azt az elképzelésemet, hogy a
másvilágon BamBam vár rám. Túlságosan is hittem ebben, ahogy abban is, hogy Jungkook
része lesz az ottani életemnek is, csak másként. A másvilág, ahogy a nevében is
benne volt, úgy képzeltem el, hogy mindenkinek egy másik életet ad, ami
összefonódik azzal, amit itt megéltünk; egyszerre ennek a folytatása, de közben
mégis egy új kezdete. Tudtam, ha rám tényleg BamBam vár odaát, akkor Jungkook
is egy új szerelmet talál majd. És amúgy is, nem lehettem olyan önző, hogy
elvárjam tőle, hogy két életet is nekem szánjon, épp ezért, ezt az egyet
kellett úgy leélnem mellette, hogy az akár számtalan új könyvet ihlessen
számára. Mert, ami megihlette Jeon Jeong
Gukot, annak érdemes volt megtörténnie.
Én pedig egy érdemes életet szántam neki, sőt annál is többet.
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
