Ne szólíts felségnek! - Got7 - JinSon fanfiction

Ne szólíts felségnek!

Jackson:

Néha vannak rejtélyes álmaim egy olyan világról, ahol számoljuk a napokat, ahol különböző évszakok vannak, amik más-más szépségeket tartogatnak számunkra. Ahol az emberek sok helyen egyenlőek, vagy legalábbis egyenlőbbek, mint itt. Valószínűleg azért vannak ezek a látomásaim, mert édesanyám mindig egy ilyen helyről beszélt, egy olyan világról, ahol így éltek az emberek. De ezt ő is csak mesékből hallotta, amit a nagyszülei mondtak neki. Ezen világra utaló nyomok azonban sehol sem voltak, se könyvekben, se más meséiben. Talán sohasem volt ilyen élet, csak valakinek a fantáziája szülte, de akár az is lehet, hogy csak eltitkolták előttünk, mert ha tudtuk volna, hogy ennél szebb és jobb élet is volt valaha, akkor vissza akartuk volna szerezni.

Épp a perzselő Nap tüzében álltam a homokos udvarunk közepén, és azon gondolkodtam, hogy a fű vajon milyen lehetett – ha valójában volt, persze. Elvileg zöld volt, és a földből nőtt ki, és egyre nagyobb és nagyobb lett, ha az emberek nem vágták le. Tenger: ezt a szót is sokat emlegette az édesanyám, a végtelen vizet. El sem tudtam képzelni, hisz a víz nálunk nagy hiány volt, épp ezért haltak meg rengetegen kiszáradástól.

Bezzeg az udvari palotában, ott jóízűen iszogattak, és olyan ételeket is fogyasztottak, amikről mi még csak nem is hallottunk. Ezekről is édesanyámtól értesültem, aki a császárnő egyik szolgája volt. De bár ilyen előkelő munkát végzett, így is alig volt miből megélnünk, főleg, hogy apám már születésem előtt meghalt, de hogy miben, azt anyukám sohasem mondta meg, túlságosan fájt neki erről beszélnie. Én viszont tizenhat évesen már úgy éreztem, itt az idő felnőnöm és munkába állnom. Amint elmondta, hogy udvari bolondot keresnek a császár fiának, rögtön felajánlottam, hogy megpróbálnám, hátha megtetszek neki, és elfogad szórakoztatójának. Egész jól énekeltem, és a táncolás is nagy szenvedélyem volt, így reméltem, van esélyem.

- Biztos, hogy megpróbálod? – kérdezte aggódva édesanyám, mikor útra keltünk.

- Igen, anyám, szeretném – feleltem egy bólogatás kíséretében.

- Rendben, de akkor kérlek, figyelj a szép beszédre! Tudom, hogy a korodbelieknél sokkal nagyobb a szókincsed, hisz így neveltelek, de az udvarban máshogy mennek a dolgok, ott az átlagosnál is jobban kell ügyelned arra, milyen kifejezéseket használsz, és egyáltalán mikor szólalsz meg! – intett óvatosságra.

- Igyekszem, anyám.

- Felségek! – hajolt meg a trón előtt, mikor beléptünk, én pedig követtem.

- Álljatok fel! – kérte a császár. – Te vagy a fia? – nézett rám.

- Igen, felség – feleltem, miközben a szívem majd ki akart ugrani a mellkasomból.

- Remek. Igazi felsőbbrendűség sugárzik belőled, ami tetszik. Kövess, kérlek!

Egy hosszú folyosóra vezetett, aminek a végén volt a fiának, Jinyoungnak a szobája, ami inkább egy kisebb terem volt, melynek a végében ott ült ő, egy trónon, és olyan arcot vágott, mintha a világon mindennél és mindenkinél jobb lenne. Istenem, én ennek a fiúnak akartam megfelelni? Ez lehetetlenség volt; egy ilyen gyönyörű és kifinomult személynek.

- Fiam, ő itt Jackson – mutatott be a császár, én pedig ismét meghajoltam.

- Felség – köszöntöttem, mire ő leintett a kezével.

- Apám, magunkra hagynál minket?

- Persze, fiam.

- Jackson, hát ez meg milyen név? – kérdezte.

- Világ életemben így hívtak, felség.

- Ne szólíts felségnek! – kérte, miközben körbejárt, ami alatt alaposan körülnézett. – És egyébként félreinformáltak, nem udvari bolondot keresek, hanem egy társat magam mellé, akivel egyenrangú partnerként beszélgethetek. Elegem van az udvari életből, és abból a megjátszott felsőbbrendűségből, amit apám miatt magamra kell erőltetnem. Elegem van az egész életemből.

Hirtelen ledermedtem, hiszen semmi ilyesmire nem számítottam. Édesanyám sem ilyen képet festett róla, épp ezért, az volt az első gondolatom, hogy csak megjátssza, hogy így teszteljen.

- Felség, kérem, hadd szólítsam így! – ennyit mondtam.

- Jinyoung a nevem – suttogta szomorúan, mint, aki tényleg belefáradt már mindenbe. – Így hívnak, ahogy téged Jacksonnak. Te is ragaszkodsz hozzá, bármilyen furcsán is hangozzon, így én is hadd halljam a szüleimen kívül mástól is a nevemet.

- Igenis, Jinyoung – hajoltam meg újra.

- És ne hajlongass! Nem érdemlek tiszteletet! Nem tettem többet az életemben, mint te, még az is lehet, hogy kevesebbet.

- Igenis – álltam egyenes háttal, és meg se mertem mozdulni, se megszólalni, hátha megint baklövést vétenék.

- De tényleg, milyen furcsa név, Jackson… – ízlelgette. – Bár hallottam már furcsábbat is, például az egyik szolgáló fia BamBam volt. Ó, BamBam! Ő nagyon jó barátom volt, amíg a tüdővész el nem vitte – teltek meg könnyel a szemei.

- Helyette lennék én az új udvari… - leállította magam – társalkodód?

- Igen.

- Értem, és részvétem, fel… Jinyoung.

- Köszönöm, Jackson. Gyere, járjunk egyet az udvarban! Mindent hallani szeretnék rólad, az életedről, arról, milyen nem nemesként élni. BamBamtől is sok történetet tudok, de tőled is szívesen hallgatnék párat – mosolygott rám kedvesen, amitől valami furcsát éreztem a gyomromban. Gyönyörű volt, a szó szoros értelmében gyönyörűbb, mint bárki, akit életemben láttam, és ezt csak akkor realizáltam, amikor pár másodpercnél tovább mertem az arcát fürkészni.

- Rendben, Jinyoung.

A csodálatos kertjükben sétálva alig tudtam épkézláb mondatokat összerakni, mert ilyen rendezett kertet még életemben nem láttam, még ha csak homokból állt ez is; gyönyörű kerti bútorok díszítették, amilyeneket el sem tudtam volna képzelni korábban. De azért lelkesen meséltem a hétköznapjaimról, és arról, hogy hobbiként táncolok és olvasok.

- Jackson, érdekelnek téged a furcsa dolgok?

- Hát persze! – feleltem vidáman.

- Tudod, találtam valamit nemrég a palota pincéjében: egy dobozt, amiben mozgóképek vannak, ráadásul beszélnek is. Zseniális. Nem akarod, hogy megmutassam? – kérdezte lelkesen.

- Máris megbízol bennem, fels… Jinyoung.

- Még szép. Na, gyere! – ragadta meg a kezemet, amitől az egész belsőmet átjárta egy ismeretlen, kellemes bizsergés.

- Sötét van – mondtam, belépve a pincéjükbe.

- Várj, mindjárt gyújtok egy gyertyát! – Pár másodpercen belül tényleg fényt csinált.

- Jinyoung, nem lesz ebből baj? – kezdtem el félni a következményektől.

- Nem, dehogyis, hiszen velem vagy – fogta meg ismét a kezemet biztatásként, én pedig bólintottam, majd tovább indultunk. – Itt is van! – mutatott egy fekete, nagyon vékony dobozszerűségre.

- Ez elég érdekesen néz ki – állapítottam meg.

- És még most milyen érdekes lesz – keresett valamit, amit aztán megnyomott és a feketeséget elárasztotta a fény.

Amit, ekkor láttam, azt nem lehetett szavakba önteni. Emberek voltak fürdőruhában, homokban táncolva. Olyan volt, mintha előttem lettek volna, de mégis, abban a dologban voltak benne.

- Tenger! – kiáltottam el magam, mikor rájöttem, mi van mögöttük. – Fák és fű! – szúrtam ki azokat is.

- Igen, de te honnan tudsz ezekről? Te is hallottad a régi, titkos történeteket arról a világról, ahol vannak évszakok, és nem csak a perzselő meleg? Ahol gyakran esik az eső, de van, amikor fehér, hideg formában? Mi is a neve? – gondolkodott.

- Hó – segítettem ki.

- Igen, hó. Egek, Jackson! Szerinted még most is létezik ez a világ, vagy a múltba veszett?

- Szeretném hinni, hogy létezik, de félek, valami szörnyűség történt, ami miatt minden gyökeresen megváltozott. De nézd, milyen boldogok! – mutattam a táncoló emberekre. - És ez a zene is, ami szól, nem hasonlítható ahhoz, amit mi hallunk a muzsikusoktól.

- Tudom, ég és föld – mondta. – Gyere, nézzük még tovább! Ezen a másik kis dobozon kell állítgatni, hogy épp milyen dolgokat lássunk és halljunk – mutatott egy DVD feliratú dologra.

- Értem. BamBam is tudott erről? – kérdeztem. – Mármint, ha nem vagyok túl indiszkrét.

- Tudott róla. Közös célunk volt, hogy megtudjuk az igazságot. De apám nem mondd semmit arról a világról, csak a nagymamám mesélt mindig, ő viszont már hallott. Minden őszinte ember meghal körülöttem – vált szomorúvá, ami miatt óvatosan megsimogattam a hátát, ő pedig magához ölelt. Nekem kellett pár másodperc, hogy felfogjam, mi történt, de utána viszonoztam az ölelését.

- Sajnálom, Jinyoung.

- Lehet, nem ezt mondod, ha megtudod, hogy kinéztelek magamnak.

- Ezt nem értem – zavarodtam össze.

- Titokban jártam az utcákat, és lestem, milyen fiúk vannak. Önző vagyok, Jackson, ez a legrosszabb tulajdonságom. Nem annyira, amennyire azt belém nevelték: nem tartom alábbvalónak a rangban lentebb állókat, de magamra gondolok mindig elsőnek. És te megtetszettél, majd azt is megtudtam, hogy kinek vagy a fia, így kértem anyámat, hogy mondja meg az édesanyádnak, hogy kell mellém valaki, hátha felajánlod, hogy megpróbálod.

- Ó! – ismét letaglóztam, ilyesmire nem is gondoltam volna, hogy a császár fia kinézett magának.

- Még mindig nem mész el? – kérdezte félve.

- Nem bizony. Megtisztelő, ha felkeltettem az érdeklődésedet.

- De, Jackson, te nem értesz. Kinéztelek magamnak… Tizenhat éves vagyok, dúlnak a hormonjaim, és te… Te kellesz nekem – folytatta furcsa éllel a hangjában.

- De hát én fiú vagyok – mondtam ki a nyilvánvalót.

- Igen, épp ezért vagy itt.

- Most már tényleg nem értem, Jinyoung, miért akartad, hogy idejöjjek. Az előbb azt mondtad, hogy társalkodónak.

- Igen, annak is. BamBam csak az volt számomra, de téged nem csak annak szeretnélek, ha nem probléma.

- De akkor minek még? Éneklek és táncolok, és sok viccet tudok. Ezek megteszik a szórakoztatásodnak? – kérdeztem félve, mivel szükségem volt erre a munkára.

- Én nem szórakozni akarok, hanem szeretni valakit, testileg és lelkileg. Téged akarlak szeretni, Jackson. Persze, még nem ismerlek. Először a külsőd keltette fel az érdeklődésemet, épp ezért akarom, hogy kezdetben csak a beszélgető partnerem legyél, de aztán több… A szeretőm, Jackson.

- Micsoda? – pattantam fel a földről. – Én férfi vagyok – nyomatékosítottam. – Pontosabban egy tapasztalatlan kamasz fiú.

- Én a férfiakhoz vonzódom – vallotta be. – Persze nem kényszerítem rád magam, ha te nem így vagy ezzel. Viszont, akkor diszkrécióra kell, hogy kérjelek! Nem tudhatja meg más.

- A szüleid sem, gondolom.

- Ők tudják, ahogy azt is, hogy te rád úgy is tekintenék.

- Szóval, mint ágyast és beszélgetőtársat is kérsz – próbáltam összeszedni magam, de ez egyszerűen felfoghatatlan volt.

- Igen – felelte, és láthatólag ő is zavarban volt. – De ez a kettő kell a szerelemhez, nem? Testi vonzalom és szellemi eszmecserék? Vagy szerinted nem?

- Végső soron igen. De én eddig még sohasem gondoltam arra, hogy férfival… Érted. – Ennyire zavarban nem hittem volna, hogy valaha lehetek. Alig álltam a lábaimon, minden erő kiszállt belőlem. Én nemi életre még nem is gondoltam, se nővel, se férfival. Azt is elfogadtam volna, ha sosincs senkim. Valahogy nem gondoltam a testiségre, az élet örömeit másban kerestem. Viszont az is igaz, hogy Jinyoungnál szebb személyt még sohasem láttam. De ez vajon elég volt ahhoz, hogy beadjam a derekamat?

- Mi lenne, ha megcsókolnálak? Hátha segít megvilágosodnod, hogy tudsz-e vonzódni hozzám, vagy sem.

- Rendben – mentem bele, de közben a falhoz hátráltam, és nekidőltem, nehogy elájuljak.

- Felkészültél – állt előttem, úgy, hogy az arcát pár centi választotta el az enyémtől.

- Igen – bólintottam.

Szinte abban a másodpercben az ajkainkat már össze is érintette, és először lassan hívta játékba a számat, majd kicsit felgyorsította a tempót, észlelve, hogy viszonzom a csókját. Bár nem mertem volna nem így tenni, de tetszett, és minél intenzívebb volt, annál inkább így éreztem. Majd felbátorodva megfogtam az arcát, és hagytam, nyelvével hadd törjön utat magának.

- Na, milyen volt? – kérdezte lihegve, miután elvállt tőlem.

- Remek - mondtam őszintén, majd lenéztem, mert valami nagyon bizsergett odalent, majd a kidudorodott nadrágjainkat láttam meg, amik összeértek.

- Nem mondod, hogy nem tudod, mi a merevedés! – sápadt le.

- Nem – ráztam a fejem.

- Milyen ártatlan vagy. – Egy gyönge puszit lehelt éppen csak megpihent ajkamra. – És én meg akarlak rontani.

- De az nem teljesen megrontás, ha hagyom magam.

- Ebben van valami. Tudod, olyan világban nőttem fel, ahol megkaptam mindent, amit csak akartam, de erről hajlandó vagyok lemondani, ha ez neked kényelmetlenséget okoz. Ha egy pillanatra is úgy érzed, neked túl sok, ami éppen zajlik közöttünk, csak szólj, Jackson! Nem foglak kivégeztetni – nevetett.

- Ez megnyugtató. És ígérem, így teszek.

Öt évvel később

- Min gondolkodsz, szerelmem? – kérdezte Jinyoung.

- Az első találkozásunkon – feleltem.

- Ó, én a kis rámenős. Hát, azóta sem változtam – rántott egyet a vállán.

- Nem, de én így szeretlek, és hát valakinek dominálnia kell, nem igaz? Viszont nem nyomsz el, és ennek örülök, meg annak is, hogy ország-világ előtt felvállalsz – mosolyogtam rá, mert tényleg sokat jelentett, hogy a pletykákat és rosszmájú megjegyzéseket figyelmen kívül hagyva, egy évvel az összejövetelünk után bejelentette, hogy a párja vagyok, és ezen senki és semmi nem változtathat. De mivel a császárt félte mindenki, így aztán nem kaptunk bántásokat, még legalább is.

Most viszont épp egy olyan úton voltunk, ami után mi félhettünk a császár haragjától. Már egy ideje belevetettük magunkat a színes doboz és a másik világról szóló történetek utáni nyomozásba. Eddig egész jól haladtunk, úgy tűnt, tényleg volt egy ilyen világ. Hogy még mindig volt-e ehhez hasonló része annak a világnak, amiben most mi éltünk, azt nem tudtuk, de már közelítettünk, hogy rájöjjünk az igazságra, hogy felleljük a forrást, azt, ahonnan a mi világunk úgymond elkezdődött. De akármilyen szörnyűséget is tartogatott számunkra a jövő és ez az élet, mi hálásak lehettünk, mert egy elkényeztetett császár fiú kívánsága miatt ránk talált az őszinte és egyedülálló szerelem, aminél többet nem is kívánhattunk volna. Csak ne lett volna az a fránya kíváncsiságunk, ami hajtott minket, hogy minél több mindennel legyünk tisztába.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Más rövid történeteimet ezzel a párossal IDE, IDE, IDE és IDE kattintva találtok.