Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 13. fejezet

Tizenharmadik fejezet – Egy nap az élet

Yugyeom:

Egyes napokon kifejezetten jókedvű és életvidám voltam, mintha minden remek lett volna. Ilyenkor BamBam szelleme pozitív töltetként volt jelen az összes lépésemnél. Míg máskor úgy éreztem, hogy nincs senki a világon, aki be tudná tölteni azt az űrt a mellkasomban, amit ő hagyott. Mert senki sem értett meg úgy, mint az, akivel együtt nőttem fel. Egyszerűen semmi esélye nem volt Jungkooknak felvenni ezzel a versenyt, és nem is vártam el tőle. Remek páros voltunk, és egyre jobban összecsiszolódtunk, mint barátok, de valahogy az én szívemben ez nem akart egy könnyen többé átalakulni. Akaratlanul is mindig előtört bennem az a szerelem, amit BamBam iránt éreztem, ami nem csökkent egy picit sem. A kéthetes tánctábor, amire végül elmehettem, rengeteget segített, de miután véget ért, még nagyobb űr keletkezett a mellkasomban. Sokszor volt, hogy a házat sem akartam elhagyni, vagy bárkivel is beszélni, maximum chatelni. Ilyenkor elfogott egy mély depresszió, hogy egyedül vagyok, és minek élek nélküle. A családom – amibe már Jungkook is beletartozott – ezt elfogadta, és egyre jobban kezelte. Viszont tényleg napról-napra mélyebb kötelék tartott össze ezzel a csodás fiúval, akiért folyton hálát adtam a sorsnak. Épp ezért vágott teljesen mellkason a bejelentése, hogy egy éven át távol lesz tőlem. Pont, amikor már hozzászoktam, hogy ott van nekem, és számíthatok rá, akkor döntött így. Ezt persze tiszteletben kellett tartanom, de attól még szörnyen megtört a dolog, viszont ezt próbáltam eltitkolni előle.

- Yugyeom, egy nap elég volt, hogy beléd szeressek, és bárhogy nem jártunk soha, mégis úgy érzem, egy élet sem lenne elég, hogy teljesen kitöröljelek a szívemből – mondta, mikor akadékoskodni kezdtem, hogy talán jobb lenne neki nélkülem. Talán azért mertem ezt kisebb kihagyás után újra felhozni, mert úgy voltam vele, úgysem történik meg, de a saját lelkiismeretem mégis könnyebb lesz azáltal, hogy felajánlom neki.

- Akkor csak azt az egy napot felejtsd el, mintha meg sem történt volna!

- De hát az a nap az életem! Minden oda vezethető vissza. Akkor kezdtem el élni. Előtte csak úgy voltam, és jó volt minden a szüleimmel, de nem éltem. Ráadásul miután anya kómába került, én is önszántamból kómába száműztem saját magam, ahogy arra annak idején felhívtad a figyelmemet. Azon a napon, amikor megismerkedtünk, nem csak felkeltettél, hanem elérted, hogy végre valahára tényleg éljek. Az a nap az életem kezdete. Te vagy, aki élettel töltöttél fel. Hogyan tudnálak kitörölni a szívemből? Ha csak egy nap lenne az élet, én azt a napomat választanám, mert számomra ahhoz nincs fogható, bárhogy keserédes volt. Mert az élet igenis keserédes, és nekünk így kell elfogadnunk. De, ha te nem tudsz engem elfogadni, mert nem BamBam vagyok, megértem. Sohasem leszek ő, ahogy senki más sem. Viszont örülök, hogy legalább kaptam tőled egy esélyt. Hidd el, ez is több, mint a semmi! Nekem rengeteget jelent, mert így nincs bennem az az utazásom előtt, hogy mi lett volna, ha…

- Elmész? – ráncoltam a szemöldökömet, miközben már sokadjára ámultam azon, milyen szókincse van, ami számomra csak álom volt; de nem is vártam mást attól, aki fiatal kora ellenére már háromszáz könyvnél is többet olvasott, és nem éppen ponyvaregényeket. Bár elutasító voltam vele, de mégis, megnyugvást nyújtott számomra, hogy ott volt. Az önzőségemet mutatta, hogy biztonságot éreztem, amiért volt kit elutasítanom. Azonban most már ez is elveszett. Jungkookot is elveszítettem.

- Igen. Meséltem, hogy eladtuk a házunkat és egy kisebbe költöztünk. – Erre csak bólintottam. – A különbözetet arra szánjuk, hogy éljünk egy kicsit. Világot akarunk látni, Yugyeom. Apa végre belátta, hogy ráhagyhatja a helyettesére a céget. De persze így is mindent nyomon követ majd, de az üzleti utakra nem ő jár majd el.

- Értem, ez jól hangzik. Megérdemlitek – mondtam őszintén.

- Harmincöt millió szívdobbanást kell bepótolnunk – tette hozzá.

- Miért nem lepődök meg az ilyen nem várt adataidon? – mosolyogtam, de közben a szívem már most fájt a távozása miatt.

- Mert ismersz.

- Te is engem és az általános tudatlanságomat, úgyhogy kérlek, fejtsd ki!

- Harmincöt milliószor dobban a szívünk egy év alatt. Ennyi szívdobbanást veszítettünk el mindhárman. Itt az idő a pótlásra – magyarázta, én pedig nem láttam még ilyen lelkesnek, így pókerarcot kellett felvennem, nehogy megérezze, hogy akármennyire örülök nekik, igenis lelombozott a hír.

- És merre mentek? – mosolyogtam, de csak félig őszintén.

- Először Angliába, mivel anyának, a nagy Jane Austen fannak mindig az volt az első számú helye a bakancslistáján, ahova el akart jutni. Majd Barcelonába, ahova apa akar menni. Végül pedig…

- Franciaországba – fejeztem be helyette, mivel tudtam, hogy az álmai országa.

- Igen, oda – mosolyodott el, és biztos voltam benne, hogy lelki szemei előtt megjelennek azok a képek, amikkel a szobáját plakátolta ki. Végre láthatta őket a valóságban is, aminek tiszta szívemből örültem.

- Megérdemled, Jungkook, hogy igazán élj. És ha tényleg én voltam az, aki felélesztett, annak borzasztóan örülök – fogtam meg a kezét, ő pedig erősen megszorította az enyémet.

- Köszönöm.

- De a szüleid is megérdemlik mindezt, azok után, hogy apukád éjt nappallá téve dolgozott, anyukád pedig komában feküdt. Most mind visszakapjátok azt az egy évet.

- Igen. Életünk legkalandosabb éve elé nézünk. És te is megszabadulsz tőlem – bár volt némi fájdalom a hangjában, de mintha már tényleg beletörődött volna, hogy én továbbra is Bambamet szeretem.

- Ilyet ne mondj! Még ha úgy nem is tudlak szeretni, a barátom vagy, Jungkook, és rengeteget jelentesz nekem. Úgyhogy nem bánnám, ha sokat írnál és telefonálnál, meg ilyenek – vallottam be, mivel már tényleg nem tudtam elképzelni az életem nélküle; ugyanolyan szerves része lett a mindennapjaimnak, mint Jackson és Jinyoung.

- Ezer örömmel, Yugyeom – mosolygott rám hálásan. – És én is nyugodtabb lennék, ha tudnám, mikor mi van veled.

- Akkor megbeszéltük. Remek utat nektek! Üdvözlöm a szüleidet is! – mondtam, miközben magamhoz öleltem.

- Átadom. Neked pedig jó munkát a fősulin! Táncolj le mindenkit, ahogy azt szoktad! És majd írj, hogy mit szólsz az ajándékomhoz, amit Jinyoungnál hagytam neked!

- Milyen ajándékról beszélsz? – lepődtem meg.

- Majd megtudod. Ha most elmondanám, hol lenne a meglepetés? – kacsintott egyet egy életvidám mosoly kíséretében, majd erős szorításába zárt, ami alatt mélyen beszívtam a jellegzetes illatát, hogy jól emlékezzek rá, mikor távol lesz. Ezután pedig figyeltem, hogyan távolodik, majd fordul vissza integetni.

Milyen érdekes fintor ez a sorstól, mikor beléptem az életébe, ő volt kissé élettelen, ekkor pedig, ahogy kisétált az enyémből, én voltam az, akiből kihunyt a szikra. De talán így volt ez rendjén. Így volt meg az egyensúly. Ha valakinek át kellett adnom az élni akarásomat és vidámságomat, az igenis Jungkook volt.

Alig értem be a kertünk kapuján, máris elbújtam az egyik tujafánk mögé, és vad zokogásba kezdtem. Féltem, ha belépek a házba, és meglátom anyáékat, akkor azelőtt törik el nálam a mécses, mielőtt a szobámba érnék, így inkább a szabad ég alatt adtam ki magamból újdonsült fájdalmamat.

Úgy éreztem, minden, amit Jungkook segítségével újraépítettem, összedőlt alattam, mert ezentúl már nem lesz ott velem, hogy fogja a kezem. Mellette sem voltam jól, épp ezért féltem a nemsokára kezdődő új félévemtől az egyetemen, de tudtam, hogy a segítségével menni fog a dolog. Miatta és BamBam miatt akartam kikelni nap mint nap az ágyamból. De most ismét erőtlennek éreztem magam bármihez; egy apró porszemnek, amit újra felkap a szél, és össze-vissza fújdogál, nekem pedig esélyem sincs, hogy meneküljek a sodrástól. Pedig nem akartam többé sodródni. A keserédes hétköznapok is elegek lettek volna nekem, ha a családom, Jungkook és a táncolás ott vannak benne. De talán ezzel is túl sokat kértem.

- Kicsim! Épp indultam haza, amikor zajt hallottam – jelent meg hirtelen BamBam anyukája. – Mi történt? – ült le mellém a földre.

- Ő is elhagy engem – feleltem nagy nehezen.

- De hát miért? – Tudta jól, kiről beszélek.

- Egy teljes évre elutazik a szüleivel.

- Ó! – csak ennyit mondott. Pontosan jól ismerte Jungkook történetét, hisz a kórházban sokat beszélgetett vele a kórteremben. De időközben azt is bevallottam neki, ami köztünk történt. Eleinte féltem, még a saját szüleim előtt is szégyelltem magam, ők azonban mind próbálták azt sugallni felém, hogy Jungkook felbukkanása az életembe minden, csak nem hiba, ezzel könnyítve a szívemen.

- Gyere, veszünk neked szülinapi ajándékot! – húzott fel a földről.

- De hát csak novemberben lesz a születésnapom – értetlenkedtem.

- Mintha nem tudnám – rázta a fejét. – De egy dátum engem nem fog elrettenteni.

- Rendben – mentem végül bele, mivel nem akartam őt is lelombozni, ha már ilyen lelkes volt.

- Irány a bútorbolt!

- Tessék?

- Új ágyat venni neked. Már rég itt az ideje – felelte könnyedén.

- Nem! Azt semmiképp sem! – dermedtem meg, a szívem pedig a torkomban dobogott a félelemtől, hogy megfosztanak az ágyamtól.

- Yugyeom…

- Nem, sajnálom, de nem mondok le róla. Annyi emlék… - nem tudtam befejezni, hisz egyszerre lett volna fájdalmas és kényelmetlen arról beszélnem, hogy ezen az ágyon szeretkeztem a fiával, nem is egyszer.

- Megértem, hogy még nem jött el az a nap.

- Még egyértelműen nem. Ha eljön, akkor majd elmegyünk megvenni, jó?

- Nem. Most megyünk, e felől nem nyitok vitát. Nem csak Jungkooknak van szüksége egy új kezdetre, hanem neked is. Az az ágy visszafog téged, és ezt te is tudod. Még ha nem is cseréled le azonnal, azt akarom, hogy itthon legyen a házatokban, hogy amint eljön az ideje, te abban a percben megválhass a régitől. Ne a tárgyakhoz ragaszkodj, hanem az emlékekhez! Én is azt teszem – teltek meg könnyekkel a szemei, amik közben mégis ragyogtak.

- Rendben – bólintottam.

- És még valami, Yugyeom. Engedd a szívednek, hogy újra szerelembe essen! Nem azért zokogtál úgy az előbb, mert csak mentsvárként tekintesz Jungkookra. Ez igenis több annál, csak nem látod be. Egyszerűen nem engeded a szívednek a tovább lépést. – Ezzel most még az ágyvételes ötleténél is jobban meglepett. Mindenre számítottam tőle, de ilyen kijelentésre nem.

- Nem léphetek még tovább! Én sohasem léphetek túl igazán BamBamen! – lettem zaklatott már magától a feltételezéstől is, pedig azt ígértem Jungkooknak, hogy adok neki egy esélyt, de mégis elutasító voltam, és ez most mutatkozott meg leginkább, hogy nyugodt szívvel akart itt hagyni.

- Természetes, hogy sohasem lépsz túl a fiamon teljesen, és ezt Jungkook is tudja. Viszont szeretném, ha te is tudnál valamit, hogy mi a férjemmel áldásunkat adjuk rátok. Nektek egy párnak kell lennetek. Korábban el sem tudtalak volna képzelni más mellett, mert azt hittem, nem is fog kelleni; ebbe viszont sajnos egyikünknek sem volt beleszólása. De hátha a másvilágon más lesz, ott majd igenis úgy élünk mind, ahogy szeretnénk. – A sós könnyektől áztatott arca és ragyogó mosolya fájdalmasan martak a szívembe. – Viszont ezen a földön állítólag egyszer élünk, és pont most. Mi, akik még élhetünk – meg kellett állnia, mert a fiára gondolva elakadt a szava –, igenis éljünk! Még ha korábban nem is tudtalak mással elképzelni, mint BamBam, most igenis tudlak. Jungkook remek srác, és őszintén mondom, hogy hozzád illik, még ha nem is pont úgy, ahogy a kisfiam. Máshogy, de mégis hasonlóan remek páros lennétek, és kérlek, legyetek is! – szorította meg a kezem.

- Én erre most… én csak… nincsenek szavaim.

- Csak bólints egyet, ha úgy érzed, tudsz adni neki egy esélyt! – Egy félénk, de egyértelmű fejbólintással adtam tudtára a válaszomat. – Köszönöm, mindannyiunk nevében. Senkinek sem tesz jót a családunkban, ha nem tér vissza beléd az élet, és nem vagy boldog. Az édesapád ma azt mondta, akár meg is halna, csakhogy visszakapjuk BamBamet, és itt főleg rád gondolt. Pedig apukád tudod jól, hogy nem mondd ilyeneket. Kétségbe van esve, hogy továbbra is magadba vagy fordulva.

- Ó, apa! – Tényleg nem vallott rá, hogy ilyesmiket mondjon, így tudtam, hogy most már nagyon is fel kell állnom a padlóról, és még jobban lecsökkenteni a melankóliával teli napjaim számát.

- Lesz egy éved, hogy rájöjj, mennyire is kell neked ez a fiú.

- De miért kell őt is elveszítenem? – bukott ki belőlem.

- Gondolj arra, hogy ő vissza fog jönni! És a mai világban aztán nem olyan nehéz tartani a kapcsolatot.

- Ez igaz – láttam be, és most én fogtam meg a kezét, hogy induljunk a bútorboltba.

Másnap izgatottan siettem Jinyounghoz és Jacksonhoz, akikkel előre megbeszéltem egy találkát. Bár nem mondták ki a telefonba, de biztosra vettem, hogy tudják jól, Jungkook ajándéka az, ami miatt azonnal találkozni akartam velük.

- Sziasztok! – köszöntem bágyadt mosollyal, mikor ajtót nyitottak nekem, majd mindkettőjüket megöleltem.

Az ölelésemen nem lepődtek meg, mivel a temetés óta vagy nagyon kerültem az érintésüket, vagy pont, hogy minden testi kontaktust kerestem velük. Sokszor volt, hogy közéjük bújtam a kanapén, és beléjük karoltam, mintha egy kisgyerek lennék, aki a szüleivel együtt ejtőzik. Félig meddig magukra vették a szülői szerepkört, nem, mintha a saját szüleim nem teljesítették volna maximálisan a feladatukat, de Jacksonék pontosan tudták, mikor van inkább pótszülőkre szükségem, mint a legjobb barátaimra. Ezért is imádtam őket, mivel az ilyen dolgokat sohasem mondták ki előttem, csak egymásra néztek, és egy szemkontaktussal jelezték a másiknak, hogy mi is lenne a helyes velem kapcsolatosan.

- Elbúcsúzott tegnap? – kérdezte Jackson.

- Igen – teltek meg könnyekkel a szemeim. De ezek olyan könnyek voltak, amik az erőmet mutatták, mert igenis érzékenyen érintett az elutazása, de közben elszántsággal is teli voltam, hogy jobb emberként várom majd haza. Mindamellett, hogy szörnyen örültem, hogy ilyen klassz dologba vágtak bele a családjával.

- Vissza fog jönni – mondta Jinyoung.

- Tudom, és én várok majd rá.

- De az ajándékára nem kell várnod. Már hozom is – tűnt el egy fél percre, majd egy szatyrot adott át.

- Bele se merek nézni – vallottam be.

- A tartalma úgysem derül ki abból, hogy megnézed. Ahhoz kicsit több időt kell rászánnod – zavart össze a szavaival Jinyoung.

- Aham – ráncoltam a szemöldököm, majd erőt véve magamon, kivettem a benne található ajándékot. – Ez egy könyv.

- Pontosabban egy kézirat – segített ki Jackson. – Nézd csak a címét, és azt, ki írta!

Ekkor alaposabban is megvizsgáltam a kéziratot, amin a következő állt:

Jeon Jeong Guk

Egy nap az élet

- Ti már olvastátok? – kérdeztem megilletődve, mert sejtettem, hogy mi is állhat benne azok után, hogy búcsúzáskor kifejtette, számára az a nap a legfontosabb, amikor találkoztunk.

- Nem – felelte Jackson. – Mi is kaptunk egy példányt, de megígértük neki, hogy hagyjuk, elsőnek te olvasd el. A szüleit is megkérte, hogy csak azután üljenek neki, ha tőled kapott visszajelzést. Kiadásban pedig nem is mer gondolkodni, amíg az áldásodat meg nem kapja.

- Rengeteget beszélgetett velünk. Először is a mi véleményünket kérdezte meg arról, hogy mit szólunk ahhoz, hogy írni akar egy történetet az életéről, arról, milyen gyermekkora volt, és mennyire magába fordult, amikor az anyukája kómába esett, és hogy mit érez irántad. De BamBamet is bele akarta írni, sőt minket is. És mi örömmel álltunk a rendelkezésére – magyarázta Jinyoung.

- Olyan érzés volt, ahogy erről a lehetséges könyvről beszélt, mintha igazán csak akkor értettük volna meg, hogy a mi történeteink mennyire összeérnek. Minden egyes apró mozzanat kellett ahhoz, hogy most itt legyünk, ahol vagyunk. Feljött a mi múltunk is, és rögtön tudta, hogy ennek is szerepelnie kell benne. Mind benne vagyunk ebben a könyvben. Volt, hogy itt volt egész nap, csakhogy régi képeket nézegessen rólunk, vagy hogy az anekdotáinkat hallgassa. Hihetetlen egy srác – jegyezte meg elismerően Jackson.

- Ő nem csak megírni akarta a történeteinket, hanem valamelyest mindet átélni, amit egy filozófustól el is vártam – kacagott Jinyoung. – Talán az is kellett ahhoz, hogy rászánja magát az útra, hogy a sztorikat hallgatva rájöjjön, ő nem tud versenyezni azzal a sok-sok évvel és emlékkel, amit megszereztél BamBammel. De azt is belátta, hogy igenis beillik közénk, és mi sem megjátszásból vagy sajnálatból hagytuk, hogy rengeteget legyen itt nálunk.

- Nagyon intelligens ez a fiú, és itt most az érzelmi intelligenciájára is gondolok – tette hozzá Jackson.

- Mióta ismersz te ilyen szavakat, hogy érzelmi intelligencia? – lepődött meg Jinyoung.

- Amióta Jungkookkal ennyi időt töltök.

- Jungkook mindenkire remek hatással van. És mindig meglep… - ültem le, miközben könnybe lábadt a szemem. De ez nálam már megszokott volt, csak az nem, hogy Jungkook miatt sírjak.

- Emléket szeretett volna állítani BamBamnek, ez volt az egyik legfőbb oka, amiért ennyire meg akarta érteni a kapcsolatotok dinamikáját. Szerintem egy nagy bestsellert tartogatsz a kezedben – kacsintott Jackson.

- Mivel Jungkook írta, és BamBam meg ti is szerepeltek benne, így nem kérdés – töröltem le a könnyeimet.

- Gyorsan olvasd el, mert kíváncsi vagyok, hogyan oldotta meg a mi részünket! – utasított Jackson.

- Első szám harmadik személyben írta a könyvet, így könnyen elmesélhette a mi sztorinkat is – jegyezte meg Jinyoung.

- Remélem, kitért rá, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb pasija, amiért te a párom lettél – mosolygott rá Jackson.

- Én pedig azt remélem, hogy megemlíti benne, milyen mázlista vagyok, hogy megmenthettelek, és így megnyertelek magamnak egy életre – ragadta meg a párja kezét Jinyoung, és a szeretet ittas tekintetükben volt valami más, valami plusz.

- Srácok, lemaradtam valamiről?

- Hát… - vakarta meg a tarkóját Jinyoung, ami az jelentette, hogy zavarban volt.

- Mi az? – lettem egyre kíváncsibb.

- Annyit mondok, Yugyeom, ne lepődj meg, ha esetleg valahol jegyes párként említ minket a könyvben Jungkook – mondta Jackson.

- Csak nem? – kaptam a szívemhez a kezem. – Összeházasodtok? – szipogtam ismét, de ilyen boldog könnyeim már rég voltak. A két legjobb barátom végérvényesen össze akarta kötni az életét. Ennél jobb hírt nem is kaphattam volna.

- Igen. Jinyoung megkérte a kezem – felelte Jackson hatalmas mosollyal.

- Úristen! Gyertek ide! – pattantam fel, hogy egy csoportos ölelésbe hívjam őket. – El sem tudjátok képzelni, mennyire örülök ennek. Gratulálok, fiúk! Annyira boldog vagyok.

- Köszönjük.

- Na és, hogy történt?

- Igazából, eléggé spontán volt a dolog – kezdett bele Jinyoung. – Egyik nap fáradtan jöttem haza az egyetemről. Csak azért mentem be a könyvtárba, hogy elolvassak pár dolgot az egyik jövő félévi órámra, aminél előfeltételként megjelöltek két kötelező irodalmat. De túlságosan sokáig maradtam, így Jackson a szobánkban fekve aludt, mire megjöttem, pedig még vacsorát is főzött. Végül tálcán vittem be nekünk a pizzát. Ő bágyadtan nézett, amikor felkeltettem, és azt mondta, hogy ezért még jócskán kárpótolnom kell. Mire spontán azt feleltem, hogy egy egész életem lesz rá, ha igent mond – közben végig Jackson kezét szorította, akire úgy nézett, mintha a világ legnagyobb kincsét látná, ami így volt rendjén.

- Azt se tudtam hirtelen, hol vagyok – folytatta az immáron jegyese. – Még az is megfordult a fejemben, hogy csak álmodom. Mert őszintén, nem egyszer álmodtam hasonló fiúkérésről. Már én is terveztem, csak azok után, ami történt… De, mikor rájöttem, mire is utalt, azonnal rávágtam, hogy igen, és hát, öhm… A tizennyolc pluszos tartalmat talán nem szeretnéd hallani. – Már a visszaemlékezésbe is belepirult.

- Azt nem. De annyira örülök, hogy ti megkaptátok azt a happy endet, amit mi BamBammel nem.

- Hé! – fogta meg az én kezemet is Jinyoung. – Mind hiszünk benne, hogy a másvilágon megkapjátok ti is.

- Tudom, és egyes napokon úgy érzem, hogy elfogadtam mindazt, ami történt, de máskor utálom az egész világot ezért az igazságtalanságért. Viszont jó hír, egyre inkább több a jó napom, mint a rossz. A ti esküvőtök pedig az egyik legjobb napom lesz. Bármiben számíthattok rám. Örömmel segítek.

- Akkor íme az első kérésem, légy a tanúm! – nem köntörfalazott Jackson.

- Még szép, hogy az leszek. De nem lehet olyat, hogy mindkét jegyesnek egy a tanúja? – néztem most Jinyoungra.

- Nem, de nem is lesz rá szükség, még tegnap megkértem Jungkookot, hogy legyen az én tanúm. Kezdettől fogva nagyon kedveljük egymást, és úgy éreztem, így a helyes. Azok után, mennyi időt töltöttünk együtt, nem csak ő ismert meg minket, hanem mi is őt. Ott a helye mellettünk az oltárnál, ha a párodként jön el, ha nem.

- De, akkor vártok egy évet, míg hazajön?

- Persze, hisz semmiképp sem tartanánk egy éven belül BamBam temetésével – felelte Jackson.

- Ez figyelmes tőletek. Köszönöm – voltam hálás.

- Ez a minimum, Yugyeom – szorította meg azt a kezemet Jinyoung, amit kitartóan fogott.

- Na, de én megyek is. Van egy kis olvasnivalóm – emeltem fel a kéziratot.

- Így van. Siess, hogy mi is minél előbb olvashassuk! – kérte Jackson.

- Rendben. – Majd miután kiléptem a kapun, még egyszer visszafordultam megölelni őket. – Tényleg nem mondhattatok volna jobb hírt az eljegyzéseteknél.

Mikor kezembe vettem a saját kezűleg összerakott könyvet, ami tudtam, hogy a csélcsap külső mögött egy igazi gyöngyszemet rejt, nem tudtam volna eldönteni, hogy abban a pillanatban BamBam vagy Jungkook jelenléte hiányzott jobban.

Az első fejezet előtt még volt egy idézet a könyvből, valószínűleg kedvcsinálóként, és engem már itt levett a lábamról:

„Gyönyörű tud lenni, amikor szó és mozdulat egymásra találnak, és ez történt Yugyeommal és Jungkookkal. Egy megrekedt néma világban találkoztak, melyben Jungkook volt a szó, Yugyeom pedig a mozdulat.”

Aznap nem aludtam, és nem ettem, csak épp annyit ittam, hogy ne száradjon ki teljesen a torkom a sok sírás miatt. Ekkor értettem meg Jungkook anyukájának a szavait: addig nem olvasott igazán az ember, amíg legalább egy olyan regényt nem talált, ami alatt és után elakadtak a szavai, mert olyan mély hatással volt rá, hogy képtelenség lett volna szavakba önteni a jelentését. Én ekkor igenis ezt éreztem. Életemben először tényleg nem csak olvastam, hanem meg is rendített az, ami elém tárult. Persze azért is, mert ez a mi életünk volt. Ez tényleg nem csak Jungkook világának és érzéseinek a lapra vetett változata volt, hanem egy gyönyörű emlékállítás BamBamnek és a mi szerelmünknek. Valamint Jacksonnak és Jinyoungnak is szívhez szólóan volt tálalva a története, ami tudtam, hogy megérinti majd őket is, ha szintén olvassák. Egy csoda volt Jungkook, sőt maga a tökéletesség. És ezen sorokat olvasva, átlátva végre mindazt, ő min ment keresztül, rájöttem, hogy ez már egy ideje nem barátság, amit iránta érzek, hanem igenis szerelmes vagyok belé. Jungkook nem BamBam volt, és soha nem is lehetett, viszont ő volt az a második esély, akit nem dobhattam el magamtól. Még szokatnom kellett magamat ahhoz a gondolathoz, hogy nem BamBam az, akivel leélem az életem, de erről nem mi tehettünk, a sors hozta így, de ugyanez a sors sodorta az életembe Jungkookot.

Volt egy kerek évem arra, hogy összeszedjem magam miatta. Addig is, tarthattam vele a kapcsolatot, hogy érezze, ott vagyok neki. De most élnie kellett egy kicsit nélkülem. Én annyival többet tapasztaltam, bárhogy egy korúak voltunk. Most az ő ideje jött el, hogy kilépjen a komfortzónájából. Nekem pedig hagynom kellett kibontakozni őt.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)