Apaság - Star Wars - Stormpilot fanfiction

[Ez egy korábbi Got7 történetem Stormpilot átirata, ami Shiper kedvéért készült el. Valószínűleg több ilyen átiratom is lesz a jövőben.]

Poe:

Dübögést hallottam a bejárati ajtó felől. Csak nem ő jött vissza? Már legalább egy órája, hogy összedobálva egy bőröndbe a legfontosabb dolgait, szó szerint kidobtam a közös házunkból, és olyan szavakkal illettem, amiket tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nekem igenis szükségem volt rá, hogy kimondjam őket. Megbántott, olyannyira nagyon, ahogy az elmúlt három évben, amióta egy pár voltunk, sohasem. Azt mondta, még nem vagyok kész arra, hogy gyermeket vállaljunk. Nem azt, hogy ő nincs kész, vagy mi együtt, mint egy pár, hanem, hogy én még nem értem meg a szülői szerepre. Pedig nagyon is megértem rá. Már mindent el is terveztem.

Lassan féléve, hogy megkért Finn, legyek a férje, és én repesve mondtam neki igent. Mához kereken három hónap választott el minket az esküvőnktől, és épp ezért hoztam fel neki, hogy egy év múlva ilyenkor már szívesen maradnék itthon a közös csemeténkkel, hisz volt egy segédvezetője az énekkórusomnak, így aztán a munka részével nem lett volna nagy gond. Finn pedig amúgy is két ember fizetésével egyenértékű összeget hozott mindig haza, mint dalszerző, producer.

Minden tökéletes volt közöttünk. Olyan harmóniában éltünk, hogy azt tanítani lehetett volna. Ma mégis előállt azzal, hogy előbb nőjek fel, mielőtt saját gyermeket akarnék. Lehet, sokszor úgy tűnhetett, csak jó mókának vettem az életet, de kinek, ha nem a páromnak kellett volna a legjobban tudnia, hogy ettől függetlenül igenis komolyan vettem a dolgokat? Ráadásul gyermekkórust vezettem már öt éve. Remekül bántam a kicsikkel, és bár még csak huszonöt éves voltam, évről-évre egyre nőtt a vágyam azzal kapcsolatosan, hogy saját csemetéim legyenek. Azt is elterveztem, hogy két gyermekünk lesz, és az egyiknek én, a másiknak pedig Finn lesz a biológiai apja. De ezen részletekbe már bele se mentem, mert addigra teljes mértékileg felhúzott. Fel se tudtam idézni, miket vágtam a fejéhez, miközben összedobáltam a holmijait. Ő próbált nyugtatni, és könyörgött a bocsánatomért. Azonban egy dolgot nem tudott megtenni, nem gondolta meg magát, váltig kiállt amellett, hogy én még nem vagyok kész az apaságra.

Házunk bejáratához baktatva vártam, mivel próbálja visszaédesgetni magát. Az én kedélyeim már lenyugodtak az elmúlt egy órában, de attól még a szívemen lévő tüske továbbra is ott maradt.

- Hallgatlak – mondtam kitárva az ajtót, miközben kerültem tekintetét.

- Egy bunkó paraszt vagyok, aki nem érdemli meg, hogy hozzá kösd az életed – kezdte fájdalommal a hangjában.

- Olyat mondj, amit még nem tudok – tettem keresztbe a kezem.

- Körbe-körbe mászkáltam a környéken, és közben rájöttem, hogy nem téged féltelek az apaságtól, hanem saját magam. Lehet, hogy egy évvel idősebb vagyok nálad, de szerintem, ha ötven évvel lennék az, akkor sem tudnék fele annyira sem bánni a gyerekekkel, mint te. Attól félek, a jövőben sem leszek képes beletanulni az apaságba. - Meglepődtem a vallomásán. Azt hittem, hogy mindenféle sületlenséget fog összehordani, ehelyett szomorú, barna szemeit rám meresztve, igenis képes volt bevallani a legnagyobb félelmét.

- Jaj, Finn, ne is mondj ilyet! – olvadt meg azonnal a szívemen lévő jég, és öleltem magamhoz a szerelmemet. – Hisz remek szülő válik majd belőled. Én hiszek benned, úgyhogy te is tégy úgy!

- De érted rajonganak a gyerekek. Van, aki szabályosan zokog, ha nem te tartasz kóruspróbát. Én túl komoly vagyok hozzájuk. – Látva kétségbeesett tekintetét, behúztam bőröndöstől a házba, majd a kanapénkra ültettem.

- Finn, azért leszünk mi remek szülők, mert kiegészítjük egymást. Majd én bohóckodom velük, te pedig mesét olvasol nekik. Megosztjuk a feladatokat. Ez a jó abban, ha két szülője van a gyerekeknek. És mi remek szülők leszünk, higgy nekem! Egy percig sem fogják azt érezni, bárcsak egy heteró családba születtek volna. Azt pedig végképp nem, hogy bár ne te lennél az egyik apukájuk – magyaráztam neki kedvesen mosolyogva, majd miután aprót bólintott, lágyan megcsókoltam.

- Mindennap hálát adok azért Poe, hogy elütöttél anno sétálás közben a bicikliddel. Nem tudom, mi lenne velem nélküled – zárt erősen karjaiba, mint aki sohasem akar elengedni.

- Akkor legközelebb ne adj okot arra, hogy bőröndöstől az utcára lökjelek! – kapta az ultimátumot.

- Ezt nem ígérhetem meg. Tudod, eléggé fafejű vagyok – nevette el végre magát.

Ez a mosoly volt az, amibe beleszerettem, mikor meghívtam egy vigasz kávéra a biciklis incidens után, és ami nélkül ma már egy napot se tudtam volna létezni; de szerencsére nem is kellett.

Évekkel később

Finn:

- Apa, könyörgöm, vigyél el a vadasparkba! – Még keresztbe is tette a kezét a lányunk, aki három éves létére túlságosan jól tudta használni a női bájait.

- Kicsim, sajnálom, de nem. – Ezzel le is zártam volna a témát, de ő ezt persze nem így gondolta.

- Apuci nem ezt mondaná – nézett rám sértődötten.

- Csakhogy Apuci pont holnap viszi orvoshoz az öcsédet, és nem ér rá vadasparkozni, nekem pedig dolgoznom kell – magyaráztam neki, de mintha a falnak beszéltem volna.

- Aham… Hát persze, mindig csak az öcsém – egyre durcásabb lett.

- Ne kezdd megint! Ugyanúgy szeretünk téged is, csakhogy te már szobatiszta, okos, ügyes nagylány vagy, míg ő alig öt hónapos.

- Ez nem ér. Ha én is bepisilek, akkor elvisztek a vadasparkba? – csillant fel a szeme.

- Nagyon vicces! – mentem vissza a konyhába, befejezni az ebédünket.

- Tényleg igaza van az óvodában pár gyereknek – a hangja hirtelen szomorú tónusra váltott, ami minden egyes hisztizésénél jobban fájt. Ilyenkor majd beleszakadt a szívem abba, hogy cserben hagyom, mint apuka, ahogy attól előre féltem, mielőtt gyermeket vállaltunk volna a párommal.

- Miben?

- Abban, hogy teljesen más, amikor az embernek rendes szülei vannak.

- Hogy érted, hogy rendes szülei? – Már párszor feljött ez a téma, de mindig csírájában elfojtottunk benne minden kételyt, hogy ő nem élhet teljes életet, mert két apukája van. Ez most azonban más volt, látszott, hogy telebeszélték a fejét, és hogy kezdi megfontolni mások szavait.

- Ha lenne egy anyukám, neki ugyanúgy lenne ideje rám és az öcsémre is. Egy anyuka elvinne vadasparkba, és együtt járnánk vásárolni, meg fodrászhoz, mint a barátnőim az ő anyukájukkal – lábadt könnybe a szeme, de most kivételesen ez sem hatott meg.

- Ezt te sem gondoltad komolyan.

- De, komolyan gondoltam! – szinte kiáltotta mindezt, amivel végképp felhúzott.

- Menj a szobádba, és gondolkozz el a szavaid jelentésén, ifjú hölgy! – Nemcsak a hangomat, hanem a kezemet is felemeltem, amivel a szobája felé mutattam, ő pedig pityeregve elrohant.

- Minden rendben? – jött ki Poe a gyerekszobából.

- Ó, ne haragudj! Felkeltettem a kicsit? – ijedtem meg, hisz nagyon rosszul aludt az utóbbi napokban.

- Nem, bár tiszta apja, mindig akkor kezd el sírni, amikor én elaludnék. Tud időzíteni, mint te – mosolyodott el.

- Hát te sem tagadhatnád le, hogy a lányunk a te véred – jegyeztem meg komolyan. – Még, ha pont ezért is az egyetlen nő, akibe beleszerettem.

- Mi történt, Finn? – Tudtam, hogy most jön a szokásos, beszéljük ki magunkból az érzéseinket szövege. – Beszéld ki…

- Jó – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna a mondatot. - Kitalálta, hogy vigyem el holnap vadasparkba, mert már minden barátja volt, csak még ő nem.

- De holnap muszáj dolgoznod, nekem pedig a kicsit kell elvinnem az orvoshoz.

- Tudom, ezt próbáltam is elmagyarázni neki, erre megint a régi szövegével jött.

- Azzal, hogy ha lenne egy anyukája, akkor könnyebb lenne az élete – sóhajtott egyet, miközben elkezdte rázni a fejét.

- Igen, és az a legrosszabb, minél idősebb, annál jobban fájnak a szavai, hisz egyre inkább érti, mit is mond – vallottam be lefelé bámulva. – Én a csillagos eget is lehoznám neki, de ha mindig, akkor talál ki valamit, amikor az istenért sem jó az időpont, akkor mit csináljak? Bárhogy próbálok jó apa lenni, úgy érzem, mindig elbukom a teszten.

- De hát nincs semmiféle teszt – lépett közelebb hozzám, hogy megsimogassa a hátamat. – És nem csak próbálsz jó apa lenni, hanem az is vagy, a legjobb.

- Az te vagy, én csak kullogok utánad.

- Szívem, emlékszel az esküvői fogadalmadra? – kérdezte, amin meglepődtem.

- Persze.

- Azt mondtad, nekem adtad a szíved. – Erre csak bólintottam egyet. – De én, akkor már tudtam, hogy ez csak félig igaz, mert maradt még egy része, nem is kis része, amit a gyermekeinknek tartogatsz. Tipikusan az az apuka vagy, aki az égvilágon mindenét feláldozná a csöppségeiért. Ezért is mentem hozzád, Finn, mert még te magad sem tudod elképzelni, mekkora szíved van, de én mindig is tisztában voltam vele, hogy van hely három személy számára is. Sőt, ha lesznek unokáink, akkor nekik is. Mert te nagyon könnyen megszeretsz embereket - lásd a barátainkat -, és minél több embert zársz a szívedbe, az annál nagyobbá válik, és te is annál jobb ember leszel. – Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam, mert egy ilyen vallomásra nem tudtam mit mondani. – Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy végig nézhetem a fejlődésedet. És még hol van a vége, Drágám? Remélem, nagyon messze, mert nem kevés évet szeretnék melletted leélni, csakhogy tudd. Úgyhogy, ha lehet, ne fojtsátok meg egymást a lányunkkal – kérte legszebb mosolyát elővéve, mire száját gyors, szenvedélyes játékba hívtam.

- Poe, ti hárman vagytok a legjobb dolog, ami történt velem. – Bár sokkal többet érdemelt volna a gyönyörű szavai után, de tőlem most csak ennyi tellett.

- Reméltem is – nevetett, majd a kislányunk jelent meg, aki láthatólag szégyellte magát.

- Szeretnél valamit tőlünk? – kérdeztem.

- Sajnálom, Apa, hogy csúnya dolgokat mondtam. Nem adnálak titeket a világ legjobb anyukájáért sem. Biztos, hogy másabb a családunk, de nem rosszabb. Nagyon szeretlek titeket és a kisöcsémet is. Bocsánat, hogy mindig féltékeny vagyok. – Olyan megbánás tükröződött gyönyörű barna tekintetében, ami fájt, de közben borzasztóan jól is esett. Tényleg jó szülői taktika volt elküldeni, hogy maga jöjjön rá minderre.

- Büszke vagyok rád, Kicsim, hogy így gondolod – mondtam, miközben felkaptam a karjaimba, majd felültettem a konyhapultra.

- Szeretlek titeket, Apa és Apuci! – Majd egy csoportos ölelésbe vont minket.

- Ó, rohanok! – mondta Poe, amikor a pici elkezdett sírni.

- Na és, akkor jövőhéten sem tudtok elvinni a vadasparkba? – mosolygott rám ismét életvidáman a lányunk.

- Jaj, te! – ráztam a fejem, majd olyan intenzíven kezdtem el csikizni, hogy jóízű kacaja megtöltötte az egész házat.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

További Stormpilot történeteket ITT találtok.