Tört Angol - MarkJin fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – Nincs az a távolság

Mark:

Már két óra is eltelt, amióta véget ért a testvérem műtétje, és végre engedélyt kaptunk, hogy megnézzük. Jinyoung illendően kinn maradt; így se örültek, hogy kettőnél több személy ment be Joeyhoz; de most, ha akarták volna, se tudják egyikünket sem megállítani abban, hogy megnézzük.

- Szia, öcskös! – köszöntem, mire ő csak kókán integetett, és alig bírta nyitva tartani a szemét.

- Minden jól ment, kicsim. És mostantól elmúlik az állandó fájdalmad – fogta meg anya óvatosan a kezét, mire csak bólintott az öcsém.

- Joey! – suttogtam a nevét, de már vissza is aludt.

Annyira törékeny és sápadt volt. Szörnyen fájt ilyen helyzetben látnom. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy alig kaptam levegőt, mintha valaki ült volna a mellkasomon. Éreztem már hasonlót, de ez a nyomás mindenen túl tett: mintha nem is tudtam volna igazán lélegezni, amíg a testvérem ennyire kiszolgáltatottan feküdt egy kórházi ágyon. Először gyors légzéssel próbáltam az oxigénhiányomat pótolni, majd anélkül, hogy észrevettem volna, potyogni kezdtek a könnyeim. A testvérem persze pont ezt a pillanatot választotta, hogy kinyissa a szemét, mire én gyorsan megfordultam, majd kirohanva a folyosóra, Jinyoung karjaiba vetettem magam.

- Mi történt? – kérdezte ijedten, de én képtelen voltam beszélni.

- Mark! – futott utánam anya. – Most már minden rendben lesz vele, nem fog tovább szenvedni.

- De szörnyű így látnom – mondtam elhaló hangon. – Nem akarok visszamenni Koreába már holnap. Nem bírnám ki, ha most elválasztanának tőle.

- Megoldom – jelentette ki Jinyoung.

- Hogyan? – néztem rá reménykedve.

- Azt csak bízd rám! Menj vissza Joeyhoz, én pedig telefonálok egyet! – a bátorító tekintetébe nézve tudtam, tényleg el fogja intézni.

- Köszönöm, Jinyoung. – Erre csak bólintott, mire én megpusziltam az arcát, és azt súgtam a fülébe, hogy szeretem.

- Én is szeretlek, Mark – ezt ő sokkal hangosabban mondta, mire egy negyvenes pár, akik valószínűleg, akkor ültek le nem messze tőlünk, amíg mi bent voltunk, undorodva néztek ránk. – Igen, jól hallották, szerelmes vagyok ebbe a fiúba, és ezt nem szégyellem, sőt büszke vagyok rá, és arra, hogy viszont szeret engem.

- Pffúú! – pattantak fel, majd ott is hagytak minket, amit mi egy másodpercig sem bántunk.

- Róluk ennyit. De tényleg menjetek vissza! – intett az ajtó felé.

Egész nap a kórházban voltunk, de mindig csak egy ember volt benn Joeynál, estére viszont mindünket hazaküldtek. Bár eszegettünk nap közben, de azért rendesen kiürült mindenkinek a gyomra, és mivel nem volt erőnk főzni, így megálltunk egy gyorsétteremben venni kaját.

- Még mindig nem közelítik meg ezek a szemetek az én főztömet – rázta a fejét anya.

- Ez így van, drágám. Ezért sem eszünk szinte soha ilyen ételt. Remélem, ti sem szoktatok sokat – nézett rám és Jinyoungra apa, felhúzott szemöldökkel.

- Ez attól függ, a sok alatt mit értesz – feleltem.

- Mondjuk a heti egyet már igen, sőt nálam a havi egy is sok.

- Akkor sokat eszünk – felelte a szerelmem. – Jaebum imád ránk főzni, de ha későig vagyunk a stúdióban, akkor estére ő is fáradt, és inkább veszünk, vagy rendelünk valamit. Nap közben viszont általában elmegyünk egy közeli étterembe, és ott eszünk jó áron, minőségi ételt – olyan komolyan mondta mindezt, mint aki félt, hogy jól megszidják.

- Nem kértem részletes beszámolót, Jinyoung, de azért örülök, hogy megnyugtattál – mosolygott rá apa. – Csak tényleg szeretném, ha odafigyelnétek erre. Én is átvészeltem már egy gyomorfekélyt, most a kisebbik fiam, és nem szeretném, ha más is így járna.

- Anya, apa… – hirtelen olyan emlékek járták át az elmémet, amiket mélyen elrejtettem magam előtt, de most utat törtek maguknak, így muszáj volt rögtön rájuk kérdeznem, nehogy ismét apró foszlányokká váljanak. – Joeynak nem ez az első esete, hogy kórházba került, igaz?

- Nem – rázta a fejét szomorúan anya. – Sajnos nem. De abban reménykedtem, hogy te nem emlékszel már erre, hisz olyan kicsi voltál még.

- Eddig nem is, de most eszembe jutott, és az a rengeteg rémálmom is, amik ezt követték.

- Mire emlékszel, Mark? – kérdezte apa.

- Arra, hogy éjszaka zokogva keltetettek fel, majd rohantunk a kórházba. Aztán Joeyt, aki még egy kisbaba volt, elvették tőletek az orvosok, és ti csak zokogtok és zokogtok, és nem válaszoltattok nekem, bárhogy kérdezgettem, hogy mi történt – hadartam, miközben legbelül újra átéltem az eseményeket, és így meg is értettem, miért fájt annyira a kórházban látnom: visszatért az a kisfiú énem, aki rettegett az öccsének az elvesztésétől.

- Joey nem lélegzett, ami sajnos megesik a kisbabáknál. De mi időben észrevettük, és sikerült normalizálni az állapotát, viszont így is rettegtünk, hogy valami károsodást szenvedett, ezért bevittük a kórházba – mesélte anya. – Bocsájts meg nekünk, Mark, amiért nem figyeltünk rád, de annyira meg voltunk ijedve. Belehaltunk volna, ha elveszítjük az öcsédet – ragadta meg a kezemet.

- Igen, fiam, bocsánat – mondta apa.

- Nincs miért bocsánatot kérnetek, az a természetes, hogy ennyire aggódtatok érte. De az az álom… El is felejtettem, hogy emiatt kaptam a plüssmackómat, hogy ő megvédjen, míg alszok – potyogtak továbbra is a könnyek a szememből.

- Pontosan. Az álmodra emlékszel? – kérdezte édesanyám, aki láthatólag tudta, miről szólt, mivel biztos, piciként elmeséltem neki.

- Igen – bólogattam, mert felvillantak az emlékeim. – Mindig pontosan ugyanaz volt: megkértek, hogy vigyázzak Joeyra, aki a kisbaba ágyában van, amit lehet ringatni. Én nyugodtan ringatom az ágyat, de így is elkezd sírni, ezért elrohanok a kedvenc csörgő játékáért, de mire visszaérek, már nincs ott, üres az ágya, ti pedig csak sírtok és sírtok, miután hazatértek, és nem szóltok hozzám egy szót sem.

- Hát ezért van szükség a bocsánatkérésünkre, kicsim – mondta anya bűnbánóan, miközben ő is elmorzsolt egy könnycseppet. – Miattunk volt ez visszatérő rémálmod, vagyis azért, mert nem törődtünk veled aznap a kórházban. Ezután mindig igyekeztünk ugyanannyi figyelmet fordítani rátok, mert ebből az esetből tanultunk. Csak bár ne ilyen áron kellett volna!

- De legalább nekem van kiknek az elvesztéséért aggódnom. Van itthon egy családom, akikre bármikor, bármiben számíthatok. Csak már olyan messze vagytok tőlem – álltam fel, hogy közéjük állva átkaroljam őket.

- Nincs az a távolság és betegség, ami a mi családunkat szétválasztaná – mondta apa.

- És én vigyázok rá Koreában. Most már az eddiginél is jobban – tette hozzá Jinyoung, aki szintén meghatódva nézett rám.

Éjjel tényleg éreztette velem a szerelmem, hogy most már mindig számíthatok rá, nem leszek egyedül a problémáimmal. Mikor halkan, szipogva sírtam, felkelt a matracáról, és bebújt mellém, a takaró alatt pedig átkarolt hátulról, majd összekulcsolta a kezeinket.

- Most már minden jobb lesz, Joeyval és velem is – súgta a fülembe, és a leheletét érezve a bőrömön, egy elemi bizsergés ragadta magával a testemet.

- Soha ne engedj el! – kértem.

- Nem foglak – ahogy ezt mondta, és közben magához szorított, éreztem, egy részemet, és nem is kis részemet, örökre neki adtam.

Majd pár óra múlva arra keltem, hogy valami hiányzik mellőlem. Aztán rájöttem, hogy a szerelmem időközben megfordult, ezért most rajtam volt a sor, hogy magamhoz húzva átkaroljam, és kézfejeinket összekulcsoljam. Ekkor pedig ráeszméltem, hogy nem csak én adtam neki egy részemet, hanem fordítva is így volt. Az alvó Jinyoungot ölelve, lábamat átvetve az övén, hogy még közelebb érezzem magamhoz, tudtam, ő is már valamelyest az enyém volt, és azt is, hogy többé nem volt szükségem a macimra.

- Ó, úgy látom, hogy szerepet cseréltünk az éjjel – volt ez az első mondata Jinyoungnak, amikor felkelt. Én már legalább tíz perce fenn voltam, de nem akartam megmozdulni: túlságosan jól esett így tartanom a karjaimban.

- Igen, mert túl hamar elengedtél, pedig azt ígérted, nem fogsz. Lehet, hogy ezentúl így kéne aludnunk, hogy a karjaimban tartalak. Mármint csak, ha nem zavar – tettem hozzá, mert nem akartam ráerőltetni a dolgot, főleg rögtön a kapcsolatunk elején.

- Már, hogy zavarna, te butus? – puszilta meg a homlokomat.

- Gyere, együnk, aztán irány Joeyhoz! – nagy nehezen elengedtem, majd felhúztam az ágyról.

- Szép jó napot a lábadozó betegnek! – léptünk be a kórterembe.

- Remélem, ma nem tervezel sírni? – húzta fel a szemöldökét az öcsém.

- Ó, hát emlékszel?

- Igen. Jól vagyok, Mark, ne szomorkodj, kérlek! – mosolygott rám, és bár erőtlen volt a mosolya, de attól még őszinte.

- Nem fogok. És hoztam neked valakit, akinek a társaságában még inkább tudom, hogy biztonságban leszel – vettem elő a plüss macimat.

- El sem hiszem, hogy ennyi év után végre nekem adod. Akárhány hasonló macit kaptam anyáéktól, egyiket sem szerettem igazán, mert én azt akartam, amelyik a tied. Ha kicsiként tudom, hogy annyi kell, hogy kórházba kerüljek, ahhoz, hogy megkapjam, elintéztem volna magamnak valamit, amivel behoznak – nevetett, miközben kivette a kezemből.

- Ilyennel ne is viccelődj! – kértem komolyan, főleg azok után, milyen emlékképeim találtak vissza hozzám tegnap. Jinyoung pedig, mintha tudta volna, mik jártak a fejemben, megragadta a kezemet támogatás gyanánt.

- Csak nem! – lett azonnal lelkes Joey, és már ült is volna fel, mire fájdalmas hangot hallatva visszadőlt az ágyára. – Ez elhamarkodott mozdulat volt, viszont az, hogy ti összejöttetek, minden volt, csak elhamarkodott nem.

- Ó, és egy újabb jó hír: Jinyoung elrendezte, hogy még két napot maradhassunk itt, úgyhogy nem rázol ám olyan könnyen le. Most is itt leszünk egy jó darabig, hogy szórakoztassunk.

- Ez tényleg remek hír. Őszintén, én úgy megkönnyebbültem; túl vagyok a műtéten, végre te is boldog vagy, ráadásul itthon tölthetsz pár napot – mondta vidáman.

- Ami nem öl meg, az megerősít, öcskös. Szeretlek – pusziltam meg a homlokát, ami megszokott volt nálunk, mert úgy nőttünk fel, hogy mindig ezt csináltam, amikor büszke voltam rá, most pedig nagyon is az voltam, hisz bátran állt a műtét elé, ami után egy nappal már vidáman tekintett a jövőbe.

Jinyoung:

Ahogy Mark kirohant a testvérétől zokogva, tudtam, hogy muszáj biztató szavakkal ellátnom, hogy érezze a támogatásomat, amire most már annál is jobban számíthatott, mint, amikor még csak barátok voltunk. Épp ezért az sem okozott nehézséget, hogy egy minket elítélő pillantásokkal jutalmazó páros előtt kijelentsem, milyen büszke voltam arra, hogy ilyen embert szerethettem. Valamint JYP-nál is könnyen elintéztem, hogy maradjunk még két napot, mert ha valami érzékeny téma volt nála, az a családi kötelék.

Este vacsoránál elszégyelltem magam, mikor feljött a műkaja téma, mivel tényleg nem volt egészséges, hogy többször is ettünk ilyeneket, és Joey műtétje miatt még inkább éreztem mindennek a súlyát. Így elhatároztam, hogy a jövőben még ennyiszer sem engem, hogy a csapatunk egészségtelenül étkezzen.

Elalvásnál szörnyű nagy távolságnak éreztem azt a két métert, ami elválasztott engem Marktól, így amint meghallottam az ismerős szipogását – amit ezerből is felismertem volna, mert sajnos a Koreába való érkezése után már hallottam –, odamentem hozzá. Nem zavartattam magam, most, hogy már tudtam, ő is hasonló érzéseket táplált irántam. Ezért bebújva a takarója alá, minden távolságot megszüntetve közöttünk, magamhoz öleltem. Lehet, hogy neki volt szüksége támogatásra, de nekem sem jelentett ám kevesebbet ez az ölelés.

- Most már minden jobb lesz, Joeyval és velem is – súgtam a fülébe.

- Soha ne engedj el! – kérte tőlem a sírástól rekedt hangjával.

- Nem foglak – ígértem neki, hisz eszem ágában sem volt semmi ilyesmi.

Másnap arra ébredtem, hogy fordított felállásban feküdtünk, és még át is vetette a lábát rajtam, mint aki ragaszkodik hozzám; és nekem tetszett ez a ragaszkodás, nem is kicsit. Mikor berakta a maciját a táskájába, hogy elvigye Joeynak, azonnal tudatosult bennem, hogy ez csak részben volt amiatt, hogy rájött előző nap, milyen megható történet állt a maci hátterében. Másrészt viszont azért is, mert most már itt voltam neki én, akit ölelhetett, amiért a legszerencsésebb férfinak éreztem magam.

- Mark, hihetetlen, mennyire szereted az öcsédet. És azok a rémálmok... – szorítottam össze a szememet. – Sajnálom, hogy ilyenek kísértettek kicsiként.

- Már túl vagyok rajta, és remélem, többet nem lesz ilyen problémám – próbált optimista lenni.

Joey egész jól festett ahhoz képest, hogy egy napja műtötték. Az én szívemről pedig egy újabb kő esett le, amiért ő is örült annak, hogy a bátyjával egy párt alkottunk ezután. Ráadásul nagyon beszédes kedvében volt, legalább két óra hosszán át szinte csak mi ketten beszélgettünk, ami Markot láthatólag nem zavarta; a szemében lévő szikra és a vidám mosolya arról tanúskodtak, hogy nagyon is örült, amiért ennyire jól kijöttem az öcsével. 

Távozáskor megígértük Joeynak, hogy helyette is fagyizunk egyet a bátyjával a kedvenc parkjukban. A szerelmem pedig nosztalgia gyanánt olyan teknős mintájú fagyit vett, amit mindig ettek kicsiként Joeyval, de a mi közös ízünkben persze; mert a csokifagyival tört meg annó a jég, így egyfajta szimbóluma lett a kapcsolatunknak.

A parkban ülve, kéz a kézben egy padon – mert Amerikában azért ez nem volt olyan kirívó, mint Koreában –, tudtam, életem párjának fogtam a kezét, és reméltem, egy nap erre a kézre majd gyűrűt húzhatok.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)