Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 14. (Utolsó) fejezet

Tizennegyedik fejezet – Ahol a vég, ott a kezdet

    Jungkook:

Életem legnehezebb döntése volt otthagyni őt… Bárhogy a legnagyobb álmomat éltem, nem volt elég; semmi sem volt elég nélküle, mert már ő is az álmom része volt. Mindennap video chateltünk, de az meg sem közelítette a személyes találkozást. Mindig beleszakadt a szívem, amikor próbálta leplezni, hogy rosszabb napja van, és szüksége lenne rám, míg én nem tudtam megölelni, de még a kezét sem megfogni. Viszont én sem számoltam be neki mindenről; csak a remek sztorikat mondtam el, milyen vicces dolog történt aznap épp velem, vagy milyen új helyet fedeztem fel. A mozgó életmódnak rengeteg pozitívuma volt, viszont arról nem ejtettem szót neki, számorma mi volt a legnagyobb negatívum. Minden új helyen, amikor először jártam, vele akartam együtt sétálni. Az új ételeket, amiket kipróbáltam, szerettem volna, ha ő is megkóstolja. Általában a közös kedvenc dalainkat hallgatva jártam be a családi túrák után egyedül is a legklasszabb helyeket, és azt képzeltem, hogy vele együtt sétálok és dúdolom ezeket a zenéket.

Nem egyszer volt, hogy úgy keltem fel, nem érdekel, mennyi mindent láthatok még, most azonnal hazarepülök, mert megőrülök a hiányától, és attól a tudattól, hogy épp rosszabb időszakon megy keresztül, miközben én vígan élem az életem. De aztán mindig a szüleimre gondoltam, és arra, hogy nem hagyhatom őket cserben, mivel ők is velem tartanának Koreába, és még egyszer nem szánnák rá magukat erre az utazásra.

Egyszerre vártam és sajnáltam, hogy egyre közeledtünk a hazatérésünkhöz. Annyi új kalanddal gazdagodtam. Remek volt idegen kultúrákba jobban belelátni, megérezni, máshol, hogy élnek az emberek. Egyre csak erősödött az a hitem, hogy az emberiség legcsodálatosabb dolga a diverzitás; hogy ilyen sokszínűek vagyunk, ennyiféle kultúrát és nyelvet képviselünk, az maga a csoda. És mi a szüleimmel csak három új ilyen kultúrát és nyelvet ismertünk meg valamelyest. Azonban saját magunkat is jobban megértettük, mivel szembesülhettünk vele, hogy az egyes kultúrákhoz miként tudunk idomulni. Olyan apróságokat vehettünk észre magunkon és egymáson, amikkel lehet, sohasem szembesültünk volna, ha nem jövünk el Koreából huzamosabb időre.  De azért mindig eljutottam ahhoz a közhelyes megállapításhoz, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon, főleg, ha egy Yugyeomhoz hasonló személy várta ott az embert.

Azonban Jinyoung és Jackson sem feledkeztek meg rólam. Minden hétvégén beszélgettem velük is videochaten keresztül. Éreztem, hogy életre szóló barátokra találtam bennük, akik szörnyen hálásak voltak nekem, amiért állításuk szerint, remek lett a róluk írt része a könyvemnek. Ennél már csak Yugyeom szavai jelentettek többet nekem, aki a könnyeivel küszködve mondott hálát ezért az emlékállításért. De igyekeztem tudatni vele, hogy nem tartozik hálával, én köszönöm, hogy számomra adatott meg az a megtisztelő feladat, hogy egy egységes történeté illeszthettem össze az apró darabkákat. Valamint a szüleim is nagyon büszkék voltak rám, amint ők is elolvasták a könyvem. Sőt apa utána még kétszer, anya pedig háromszor olvasta újra, és büszkén kijelentette, hogy amint visszamegy dolgozni, az első dolga lesz a végzősökkel elolvastatni. Ha kell, meg is hurcolhatja a tanárikar és az Oktatási Minisztérium, és akár pad alatt is dugdossa a diákokkal, mert melegek a főszereplői, de ezt minél több fiatalnak olvasnia kell. És ha az én anyukám azt mondta egy könyvre, hogy olyannyira jó, hogy tanítani kell, akkor az tényleg jó volt. Így a szeretteim visszajelzése teljesen megnyugtatott, és elhatároztam, hogy amint hazatérünk, több bátor szellemű kiadónak is elküldöm, akik nem félnek meleg regényt kiadni, mert ez igenis sokkal több volt annál. Nem arról írtam, ki hogyan vallott színt, csak érintőlegesen szerepelt a könyvben a szexualitásunk felfedezése. Én a szeretet és a szerelem mélységeinek egy olyan oldalát próbáltam megmutatni, ami még a legnagyobb fájdalmakon is felül tudott kerekedni. Mert mi felülkerekedtünk a rossz dolgokon nap mint nap, csak azért, mert volt kikért küzdenünk. A történetünk lényegében nem lett volna más, ha heteró párok szerepelnek bennük. Én legalább is így gondoltam, és ezt próbáltam meg közvetíteni a tőlem telhető legszebb kivitelezéssel. Ráadásul nyílt véget hagytam neki; ott zártam le, hogy elindultunk a szüleimmel erre az útra, így mindenki maga képzelhette el a befejezést. Biztos, sokan pozitív végkifejletet akartak nekünk Yugyeommal. De hát ki mondta, hogy az nem pozitív lezárás, hogy egy életen át az egyik legjobb barátja maradhatok? Számomra az volt.

Azonban egy új barátra is szert tettem az utunk legvégén. Két héttel azelőtt, hogy hazatértünk volna Franciaországból, leugrottam a szállásunk alatti pékségbe, és azonnal feltűnt, hogy koreai beszédet hallok. Egy korombeli fiatal fiú telefonált, akit Kim Taehyungnak hívtak. Rögtön leszólítottam, amint letette a kagylót, és olyan hosszú beszélgetésbe elegyedtünk, hogy a szüleim közben felhívtak, hogy már éhen halnak, így siessek. Taehyung azonban csak egy utcával arrébb szállt meg – mert ő is a saját szüleivel volt itt nyaralni –, ezért másnapra meg tudtunk beszélni egy találkát.

Remek srác volt, ráadásul hihetetlen, de ő is filozófiát tanult, csak épp nem ugyanott, ahol én. Pedig az volt az első hely, amit bejelölt, de sajnos nem vették fel. Túl szép volt belegondolni, hogy egy ilyen fiúval jártam volna végig az elmúlt éveket. Tudtam, ő sokat ott lett volna velem anya mellett a kórházban is. Nem csak hasonló beállítotságuak voltunk, hanem hasonló értékrendet is képviseltünk, ráadásul végre valakivel érdemben beszélgethettem filozófiáról, ami maga volt a mámor.

- Ezt te tényleg elhiszed? – kérdeztem tőle az utolsó előtti napján, amit még ott töltött.

- Mit?

- Hát ezt az egészet, hogy mi pont ugyanakkor, ugyanabban a francia kisvárosban voltunk.

- Igen, el. Nem tudom, miért, de mikor anyuék kérdezték, hogy mikor jöjjünk ide, valamiért ez a dátum vonzott. Mikor a naptárban néztem az időpontokat, ezeknél a napoknál, mintha pulzált volna a papír – olyan áhítattal beszélt, hogy tudtam, nem hazudik.

- Vajon csak mi filozófusok tudunk ilyen mélyen hinni az ilyenekben?

- Nem tudom, de én hiszek, az tuti. Ez volt a sorsunk, hogy itt és most találkozzunk. De ígérd meg, hogy tényleg tartjuk majd a kapcsolatot! – Az aranyos arcát elővéve próbált sikert elérni, pedig nem volt szükség semmilyen cselre, hisz egyértelmű volt a válaszom.

- Még szép, hogy tartjuk a kapcsolatot, ha már el kellett idáig jönnünk ahhoz, hogy találkozzunk – hajtottam a vállára a fejemet. Szerettem ezt a fiút, teljesen másként, mint Yugyeomot, de piszkosul kedves lett a szívemnek pár nap lefolyása alatt.

- Izgulsz? – kérdezte anya, amikor az utolsó szállásunkat készültük elhagyni.

- Igen – feleltem. – Várom a hazatérésünket. Remek év áll mögöttünk, de szerintem ti is érzitek, hogy most már itt az idő, hogy hazatérjünk.

- Nagyon is, kicsim – szorított magához anya.

- És mennyire izgulsz miatta? Úgy érzem, jobban várod a találkozásotokat, mint ahogy kicsiként vártad a Mikulást, ami azért nagy szó.

- Mert a Mikulást egy évben csak egyszer láttam, de Yugyeomot egy életre szeretném megtartani.

- Ahogy Taehyungot is, nem igaz? – kérdezte lelkesen. – Nagyon aranyos fiú, és teljesen hozzád illik. Esetleg, tudod… Nem lehet, hogy úgy is vonzódtok egymáshoz?

- Anya! – háborodtam fel a szavain. – Képzeld el, nem minden fiatal, helyes fiú meleg! Azért ne általánosítsunk! A másik pedig, hogy nálam senki sem körözheti le Yugyeomot, és kész!

- Értem én, kincsem, de nem hiszem, hogy heteró fiúk ilyen szinten Gucci mániásak. Ráadásul Yugyeom sem biztos, hogy beadja a derekát. Nem akarom, hogy elszalassz egy lehetőséget, azért, mert olyan valakire vársz, aki talán sohasem fog jobban nyitni feléd.

Még egy év után is fura volt, hogy a szerelmi életemért aggódott anya, hisz a kómába esése előtt ilyesmi egyáltalán nem volt téma közöttünk, most viszont állandóan feljött Yugyeom, amit csak tetézett a könyvem. Azt hittem, azt a részt fogja jobban elemezni, amit a családunkról írtam, nem pedig a Yugyeomosat. Az volt az érzésem, anya is rájött – főleg többszöri olvasás után –, hogy nem vetekedhettem BamBam szerelmével, és ezért próbált más irányba terelni. De én nem birka voltam, akit a pásztorkutya arra irányított, amerre akart. Én a fia voltam, aki szívesen meghallgattam a tanácsait, de attól még a saját szívem után mentem.

- Előbb menjünk haza, anya! Ne temesd máris el az egészet! Én tudok várni. Képzeld, nagy türelmet tanultam, amíg kómában voltál. Most tudom kamatoztatni – tettem keresztbe a kezem. – Arról pedig ne is beszéljünk, hogy ha tehetnéd, ráerőltetnél egy heteró fiúra. Képzeld, attól még, mert meleg vagyok, nem szeretek bele fűbe-fába!

- Ahhoz elég durva filozófusnak kéne lenned, hogy fűbe vagy fába szeress bele. Ott még nem hiszem, hogy tartanál, és ha szerencséd van, nem is fogsz – kacagott a saját viccelődésén. - Taehyung pedig remek lenne melléd, de ha azt mondod, heteró, hiszek neked. És nem temetem Yugyeomot sem, ha így óhajtod.

A szüleim fogadást kötöttek, vajon elájulok-e a találkozásunkkor vagy sem, és szerencsére apának lett igaza, hogy kibírtam talpon a dolgot. De a szívem azért jócskán meg akarta adni magát a nagy izgalomnak. Mikor egy év után újra láthattam őt teljes valójában, nem pedig a jól megszokott laptop képernyőn keresztül, nem akartam hinni a szememnek. Yugyeom szebb volt, mint valaha, kivirágzott. Én nem ismertem BamBam kómába kerülése előtt, így még sohasem láttam ilyen boldognak. Szó szerint ragyogott a napsütésben.

- Mi az, meg sem ölelsz? – tárta szét a karját, miközben gyönyörű mosolyával jutalmazott.

- Dehogyisnem! – öleltem szorosan magamhoz.

- Kérlek, soha többé ne menj el ilyen hosszú időre! Még egyszer nem tudnám mindezt végig csinálni – könyörögte.

- Eszem ágában sincs.

- Na azért! De mielőtt most bárhova mennénk, vagy bármit mesélnél a hazautatokról, ezt át szeretném adni, mert szörnyen izgulok, mit szólsz majd hozzá.

- Mi ez? – vettem el tőle egy becsomagolt képkeretet.

- Mindjárt meglátod. Hisz nem csak neked lehetnek meglepetés ajándékaid.

- Istenem! Ez gyönyörű – esett le az állam, amikor megláttam, mit is kaptam. Yugyeom valakivel megrajzoltatta a könyvem borítóját, amin én voltam középen, és épp nagy elmélkedésben voltam. A fejemből kijött egy óriási nagy buborék, amiben benne voltak ők négyen és a szüleim. Az egész annyira én voltam, és tényleg így festhettem, miközben írtam a könyvet. – Nem is tudom, mit mondhatnék.

- Én is alig találtam szavakat, amikor egyhuzamban végigolvastam a könyvedet. Szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy minél több esélyed legyen a kiadóknál, akiknél majd próbálkozol. Ezzel a borítóval szerintem azonnal felkelted majd az érdeklődésüket, a remek cím mellett persze. Ha pedig elolvassák legalább az első fejezetet, már hívni is fognak, hogy leszerződtessenek, mielőtt más csap le rád – jegyezte meg büszkén.

- Úgy örülök, hogy ennyire szereted a könyvemet, mert, ha tízezer kiadó állna sorba érte, az sem érne fel a te elismeréseddel, mivel hazudnék, ha azt mondanám, hogy elsősorban nem neked írtam, mert így volt – vallottam be, amit szerintem magától is sejtett.

- Akkor kérlek, elsősorban nekem írd meg a végét!

- Miért, nem tetszik az utolsó fejezet? Valamit kihagytam? – lettem hirtelen ideges, hisz eddig semmit nem mondott arról, hogy hiányosnak tartaná a lezárást.

- Hisz nem fejezted be – felelte természetesen.

- Dehogynem! Nem értem, mire gondolsz, hisz addig írtam meg, hogy neked sikerült a tánctáborra a felvételid, én pedig elmentem a szüleimmel az útra; tehát mindketten elkezdtünk lelkileg meggyógyulni. Mi a baj ezzel a véggel? Hisz ez történt a valóságban is. Nem akartam a végén hazudni, hogy összejöttünk, ha már az egész sztori valósághű lett, amennyire ez lehetséges volt tőlem – magyaráztam, miközben továbbra is zaklatott voltam.

- De mi van, ha nem kell hazudnod? Hisz egy év alatt sok minden változott – jegyezte meg sokat sejtetően, én pedig hirtelen összezavarodtam. – Nem azt mondom, hogy írd meg, mi minden történt velünk azóta, hisz azt már nem bírná el ez a könyv. És azt se mondom, hogy hozz össze egy második részt, mert ennyi erővel, amíg élünk, te folyamatosan írhatnál rólunk. Ami egyébként nem lenne rossz – nevetett. - Viszont leírhatnád azt, hogy mikor visszatértél az egy éves utadról, Yugyeom lelkileg meggyógyulva várt rád. Elfogadta, hogy egyes sebek sohasem gyógyulhatnak be, de az ilyen sebekkel is együtt lehet élni, még ha olykor nagyon fájdalmas is. Mert van, ami és aki enyhíteni tudja ezt a fájdalmat. Yugyeom számára a családja és a tánc voltak az ilyen enyhítő körülmények, de az egy év alatt, amíg távol volt Jungkooktól, rájött, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett. Nem egy pótlékként tekintett rá, hanem egy új kezdetként – lépett közelebb hozzám, hogy a szabad kezemet megfogja. - Szóval a könyvnek ott kéne véget érnie, ahol minden elkezdődik. Mert, ha azt mondod, hogy még mindig ugyanúgy szeretsz, akkor számomra ez a nap lesz egy olyan nap, amit bármikor újra élnék, mert visszakaptalak.

- Istenem! – emeltem magam elé a képkeretet, hogy eltakarjam a pírbe borult arcomat, és hogy ne lássa Yugyeom a legördülő könnycseppjeimet. Érzékeny voltam, ezt jól tudta, és mindenki előtt felfedtem ezt a titkomat, aki a jövőben a kezébe vette a könyvemet; de attól még ott és akkor nem akartam, hogy ilyen érzékeny pillanatomban lásson.

- Ez most egy boldog „Istenem”, hogy végre szerelmet vallottam, vagy egy szomorú, hogy te már mást szeretsz? Mondjuk azt a fiút, akivel két hete ismerkedtél meg – vette el közben a képkeretet előlem.

- Hát persze, hogy egy boldog Istenem! – kaptam az ajkai után, amiket egyetlen egyszer ízlelhettem korábban meg, azon a bizonyos táncpróbán, amikor szembesültem vele, hogy ő a párja BamBamnek, nem pedig csak a barátja. Ekkor azonban már nem volt egyikünk életében sem egy kómás hozzátartozó, és százszorta jobban ismertük a másikat. Mi magunk is sokkal érettebbek és tapasztaltabbak voltunk, mint azon a táncpróbán. Ez a csók a viszonzott szerelmünk jelképe volt, nem pedig egy félreértés a részemről. Ebben a csókban az egy évnyi hiánya a másiknak is bőven jelen volt. Én úgy indultam el erre a találkára, hogy végre láthatom, a karjaimba zárhatom; eszembe sem jutott, hogy ilyesmi fog történni. A csillagokat céloztam meg, de a Holdig jutottam.

- Tényleg ne merj még egyszer elmenni tőlem ilyen sok időre, se tized ennyire! – ölelt most ő szorosan magához, miután az ajkaink elváltak egymástól.

- Nem fogok, Yugyeom. Soha többet nem fogok. És te pedig ne próbálj meg újra öngyilkos lenni, és egy percre se érezd úgy, hogy nem érdemelsz meg engem! Rendben? – emeltem fel a mutatóujjamat.

- Rendben. És egyébként rájöttem még valamire, amíg távol voltál – tette hozzá.

- Na, mire? – kérdeztem kíváncsian.

- Van, akivel lenned kéne, és van, akivel lenned kell. És nekem most már veled kell lennem.

- Szeretlek, Kim Yugyeom – néztem rá a szememet elhomályosító könnyfátyolón keresztül, de ő még így is gyönyörű volt.

- Én is szeretlek, Jeon Jeong Guk.

- Anya, tényleg létezik ilyen boldogság? Úgy érzem magam, mint Jane a Büszkeség és balítéletben, legszívesebben másnak is adnék belőle, mert ez túl sok már nekem. Szóval így is lehet élni? – feküdtem a kanapén, miután hazaértem.

- Azt akarod mondani, hogy az elmúlt egy év velünk nem okozott boldogságot? – tette keresztbe a kezét tettetett sértődöttséggel.

- Még szép, hogy boldoggá tett, de te is jól tudod, mire gondoltam. Sohasem tapasztaltam még ilyet. A viszonzott szerelem túl jó… Nem találom a szavakat, ami nem rám vall – jegyeztem meg, és tényleg nem tértem volna magamhoz, ha pár percen belül nem csengett be Taehyung, aki pont meglátogatta a városban élő nagyszüleit, és megígérte, hogy benéz hozzám is.

- Jungkook, nagyon jó hírem van – kezdte, amint a szobámba mentünk.

- Nekem is, de kérlek, kezdd te! – lettem izgatott, hisz olyan jó volt látni, hogy nem csak én csattanok ki a boldogságtól.

- Én és te… Te és én… Mi… Érted, nem? – motyogott össze-vissza, ami nem volt rá jellemző.

- Nem, nem értem, mivel csak a mondat alanyait kaptam meg, az állítmányt nem – feleltem.

- A lényeg az, hogy ideköltözök, hogy egy suliba járhassak veled – mondta el végre, miért jött, én pedig tényleg úgy éreztem, hogy még egy jó hírt nem tudnék elviselni, mert a szívem nem képes több boldogságot befogadni.

- Komolyan beszélsz?

- Igen, mi remek páros vagyunk, így muszáj volt ezt meglépnem. Majd megszokom a kolis életet. Ennyin ne múljon, hogy az évfolyamtársad legyek. Együtt küszködünk majd buddhista vagy épp premodern filozófián – volt szörnyen lelkes. – Ketten együtt minden más lesz. Annyáék is belátták, hogy jót tenne nekem, ha veled lennék, így nem érezném azt a kirekesztettséget, amit a korábbi évfolyamtársaim mellett elszenvedtem.

- Még szép, hogy együtt más lesz – öleltem meg. – Az is igaz, hogy remek páros vagyunk, épp ezért szeretném, ha elsők között tudnád meg, mi történt az előbb.

- Mi történt? Ne csigázz! – tágra nyitott szemekkel várta a válaszomat.

- Yugyommal hivatalosan is egy pár vagyunk – újságoltam el neki, viszont ő nem éppen úgy reagált, ahogy arra számítottam.

- Ó! – ráncolta a szemöldökét.

- Ez most egy pozitív vagy negatív ó? – zavarodtam össze, ahogy korábban Yugyeom az „Istenem” megszólalásommal kapcsolatosan.

- Ha boldog vagy, az számomra csak is pozitív lehet. Örülök nektek. Remek pár lesztek – mosolygott, és bár láttam rajta, hogy nem hazudik, de mégis valami furcsa volt vele.

Anya is megjegyezte, miután elment, hogy szomorkásabban távozott, mint ahogy érkezett; pedig mindketten jóhírt közöltünk a másikkal. De én végül arra jutottam, lehet, félt, hogy most már kevesebbet fogok foglalkozni vele, azáltal, hogy Yugyeom a párom lett, pedig ő még más városba is hajlandó volt elköltözni miattam. Viszont tudtam, az idő engem fog igazolni, hogy ugyanúgy fontos része marad az életemnek. Mert én, aki két évtizeden át nélkülöztem az igaz barátságot, nagyon is tudtam értékelni az összes ilyen személyt körülöttem.

Yugyeom:

Minden olyan volt, mint egy tündérmesében, amióta egy hónapja Jungkook visszatért. Megvolt a nagy szerelmi vallomás a részemről, a könyvére tényleg több kiadó is pályázott – aminek a kérésemre kitoldotta a végét –, ő pedig épp azt mérlegelte, kit válasszon végül. Az új barátját, Taehyungot is nagyon megkedveltem, ahogy Jackson és Jinyoung is, így azonnal része lett a csapatunknak. Reméltem, idővel ő is talál maga mellé egy párt, mert néha kellemetlenül jött ki, hogy csak ő volt egyedül ötünk közül; viszont Taehyung ezt nagyon felnőttesen kezelte.

Most pedig épp a legjobb barátaim esküvőhelyszínen voltunk a párommal, és ki-ki ment ahhoz, akinek a tanúja volt.

- Szia, Jackson! – léptem be abba a szobába, ahol az idegesen mászkáló vőlegény készülődött.

- Végre, hogy megjöttél, már rég itt kellett volna lenned – szidott le.

- De hát csak öt percet késtem! – néztem a falón lévő órára.

- Az most öt évvel ért fel nálam. Hol voltál?

- Anyáék repülője késett, és megígértem nekik, hogy megvárom őket. Tudod, hogy nagyon féltek Amerikába jönni, és anya munkahelye miatt nem tudtak BamBam szüleivel egy járatra jegyet venni – magyarázkodtam neki, pedig nem éreztem, hogy jogos a kirohanása, de megértettem, hisz ez volt élete legfontosabb napja. Valószínűleg én sem lettem volna nyugodtabb, ha épp Jungkookot készültem volna elvenni.

- Jól van, most az egyszer elnézem – közben viszont láthatólag keresett valamit.

- Mit nem találsz?

- Azt a kicseszett nyakkendőmet. Mondta Jinyoung, hogy kettő is legyen nálam, ha az egyik elveszne, vagy bármi baj lenne vele, és én hoztam is kettőt, de a másik is ugyanúgy eltűnt – panaszolta.

- Arra gondolsz, ami a tükör melletti asztalon van? – mutattam rá.

- Ó, igen! Látod, ha hamarabb értél volna ide, akkor megmentesz egy kisebb szívinfarktustól, amit az elmúlt percekben átéltem – kapta fel, és megkönnyebbülve leült egy székre. – De azt még mindig nem tudom, hogy az eredeti hol van, amit már ki is bontottam.

- Mondjuk a nyakadban! – szúrtam ki a tökéletesen megkötött csokornyakkendőt.

- Aj, Istenem! Tisztára szét vagyok esve – temette a kezeibe az arcát.

- Azt vettem észre. De nyugi, semmi baj nem lesz! – tettem a vállára a kezemet.

- Hogy vehetném el Mr Tökélyt, amikor rajtam még két nyakkendő is kifog? Te is jól tudod, hogy nem vagyok méltó hozzá. Csak egy szerencsés flótás vagyok, akit megmentett egy angyal, aki volt olyan kedves, hogy vele maradjon. De mi van, ha élete hibáját követi el azzal, ha egy ilyen selejt férfihoz megy hozzá? – rettegést láttam a tekintetében, amivel ilyen szinten még sohasem találkoztam. Komolyan gondolta, amiket mondott.

- Jackson, nem vagy selejt. Sérült voltál, amikor megmentett, és egy részed, ugyanúgy, ahogy nekem is, örökre sérült marad. Nem tudjuk levetkőzni a múltunkat, csak azt tudjuk megtanulni, hogyan éljünk vele. Ezt nem mondtam még neked, de amióta elmesélted a történetedet Jaebumról és a majdnem öngyilkosságodról, azóta látom igazán, mennyire ragaszkodsz Jinyounghoz. Ilyen szintű ragaszkodást életemben nem láttam. De ez nem beteges kötődés, hanem egy egészséges, mély kapcsolat. Ő az éltetőd, ez biztos, de általa te is jobb ember vagy, és ha hiszed, ha nem, te is jobbá teszed őt, mert olyan szeretet lakozik benned, amit soha senkinél nem tapasztaltam, még a szüleimnél sem. Nem mellesleg, szerintem a világ legszerencsésebb gyermekei lesznek, akiket majd felneveltek. Büszke vagyok, hogy a barátotok lehetek. Szeretlek titeket. És most szépen összeszeded magad, mert két szobával arrébb ott van életed szerelme, aki nem örülne, ha ilyen rettegő arccal kísérnéd az oltárhoz – mondtam, ő pedig alig kapott levegőt a szavaim hallatán. – Jackson, ha nekem el mersz ájulni, én nem tudom, mit csinálok veled.

- Nem fogok, ígérem. Csak… Hirtelen láttam magam előtt, ahogy a gyerekeinket visszük óvodába. Túl szép jövőkép, és ez csak azért lehetséges, mert ő megmentett.

- Nem, azért is, mert hagytad, hogy megmentsen. Mert csak azt lehet megmenteni, aki maga is tesz az ügy érdekében. Úgyhogy állj fel nekem, és indulás! – húztam fel.

Jungkookkal mosolyogva vártuk az oltár két oldalán, hogy megérkezzenek. Rájuk sütött a szerencse, mivel épp ragyogó napsütésben álltunk, ami kedvezett a kinti esküvőjüknek. Ahogy megjelentek egymást átkarolva, büszkén, hogy a másikkal örök esküt fogadnak, azonnal elkezdtem sírni. Nem érdekeltek a képembe lógó kamerák és fényképezőgépek. Csak arra tudtam gondolni, hogy a legjobb barátaim révbe értek, és hogy BamBam is ott van valahol körülöttem, és velem sír.

A szertartás gyönyörű volt, amennyire az ő kapcsolatuk. Persze se ők, se a szüleik, vagy a mieink BamBammel, nem bírták ki könnyek nélkül. De én tettem azért, hogy még egyszer sírjanak aznap. A pohárköszöntőnél igyekeztem a lehető legszebb és legigazabb szavakkal illetni a kapcsolatukat, majd miután úgy éreztem, hogy kifogytam a szavakból, elindítottam azt a videót, amit Jungkookkal csináltunk pár videó felvételből és képből, amiket ő is jól ismert, hisz a könyve megírásához kérte el azokat tőlük, és szerencsére le is másolta őket magának, így volt anyagunk ehhez a videóhoz.

   Ahogy végig nézték, valószínűleg leperegtek előttük az együtt töltött éveik legszebb és legszomorúbb pillanatai. Direkt nem raktam bele olyan felvételeket és fotókat, amiken mi is rajta voltunk BamBammel, mert most csak ők voltak a lényeg. Ez az ő estéjük volt, a leggyönyörűbb szerelemé, amit valaha láttam. Nem volt tökéletes a történetük, és pont ez adott erőt és hitet, hogy bízzak benne, egy napon mi is eljutunk Jungkookkal erre a szintre. Egy napon, és talán nem is olyan távoli napon, majd én is az oltárhoz kísérhetem. Ő volt az, akivel ezt az életemet le kellett élnem, és tudtam, tiszteletben tartja majd azt az elképzelésemet, hogy a másvilágon BamBam vár rám. Túlságosan is hittem ebben, ahogy abban is, hogy Jungkook része lesz az ottani életemnek is, csak másként. A másvilág, ahogy a nevében is benne volt, úgy képzeltem el, hogy mindenkinek egy másik életet ad, ami összefonódik azzal, amit itt megéltünk; egyszerre ennek a folytatása, de közben mégis egy új kezdete. Tudtam, ha rám tényleg BamBam vár odaát, akkor Jungkook is egy új szerelmet talál majd. És amúgy is, nem lehettem olyan önző, hogy elvárjam tőle, hogy két életet is nekem szánjon, épp ezért, ezt az egyet kellett úgy leélnem mellette, hogy az akár számtalan új könyvet ihlessen számára. Mert, ami megihlette Jeon Jeong Gukot, annak érdemes volt megtörténnie. Én pedig egy érdemes életet szántam neki, sőt annál is többet.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)