Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – Potenciális lakótárs

Jinyoung:

Szabadság… Ez a szó járt újra és újra a fejemben tíz éven át, de csak hat hónapja kaptam meg a valóságban. Azt mondják, az ember csak azt hiányolhatja, amit már megtapasztalt, mert tudja, mit veszített. Hát én pontosan tudtam. Nyolc éven át normális életet éltem, óvodába, majd iskolába jártam, sohasem verekedtem vagy keveredtem bajba, ráadásul sok barátom is volt. Aztán megcsípett egy darás, és szörnyen felpuffadtam, a szüleim pedig bepánikolva elvittek mindenféle allergiavizsgálatra. Nekem nem mondtak semmi konkrétumot, hisz egy nyolcéves gyermeknek nem tudták, hogyan is kéne beadagolni, hogy minél több vizsgálaton vettem részt, annál több mindenre – vagyis pontosabban mindenre – allergiásnak lettem nyilvánítva. Konkrétan már ott tartottunk, hogy az orvosok az életemre való tekintettel azt is megtiltották a családomnak, hogy kilépjek a házból, ha nem akarnak elveszíteni. Persze a szüleim azonnal cselekedtek, és mivel igencsak jómódúak voltunk, így az anyagiak nem okoztak gondot. A házunkból, ami korábban a méretét eltekintve, egy hétköznapi otthonként funkcionált, hirtelen egy börtön lett számomra. Egy burokban éltem, mindentől és mindenkitől távol. Csupán egy barátom maradt meg, akinek a szülei az én szüleimnek a legjobb barátai voltak. Jaebum vállalta azt a terhet, hogy minden másnap fertőtlenítő fürdésen esett át, és lesterilizált ruhákat vett fel, mikor nálunk volt, csak azért, hogy találkozhassunk. El sem tudtam volna képzelni az életemet nélküle. Ha nincs az a hatalmas nagy szíve, akkor barát nélkül kellett volna leélnem életem ezen részét.

Azonban voltak más mentsváraim is rajta kívül, méghozzá az olvasás, filmezés és a táncolás. Filmek és könyvek terén konkrétan mindenevő voltam, ami nagy szerencse volt, mivel borzasztóan sok időm volt olvasni és filmezni, hisz a tanulás rendkívül könnyen ment, és magántanulóként az időbeosztásom is rugalmas volt. A szerelmes könyvek és filmek, valamint a túl sok merengéssel töltött időm miatt már tizenhárom évesen rájöttem, hogy a saját nememhez vonzódom. De mindig azzal nyugtattam magam, hogy úgyis mindegy, mivel sohasem hagyhatom el a luxusbörtönömet, hogy ismerkedjek. Egy emberrel találkozhattam, akivel csak barátok voltunk, azonban hozzá sem érhettem. Bár párszor véletlenül előfordult, és ilyenkor nem győztünk ijedelmek közepette fertőtleníteni engem. Mindentől félnem kellett. De az volt a legrosszabb, hogy a saját családom és Jaebum sem érhettek hozzám, mert rettegtünk, akár meg is ölhetnek ezen érintéseikkel. Az érintéshez legközelebb az állt az életemben, amikor szintén borzasztó nagy sterilizálás közepette, minden hónapban meglátogatott egy fodrász. De ő csak a hajamhoz ért, ahhoz is csak az ollóján és a fésűjén keresztül.

Tizenhat évesen kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni a helyzet. Nem könnyű a kamaszkor, főleg nem, ha egy palotába vagy zárva. Túlságosan is azonosulni tudtam a vártoronyba zárt hercegkisasszonyokkal, csakhogy értem nem jött semmilyen herceg. De hogyan is jöhetett volna, mikor Jaebumon kívül más korombelivel nem volt semmilyen kapcsolatom? Viszont jobb is, hogy nem jött, mert felemésztett volna, ha ott áll előttem a tökéletes férfi, és sohasem érhetünk egymáshoz.

Bár nem mutattam, hogy depressziós vagyok, de azért édesanyámék elkezdtek pszichológust hívni hozzám. Szerencsére akadt olyan, aki nem kis összegért, de vállalta a nehezítő körülményeket, és elkezdett foglalkozni velem. Kedves, harmincas nő volt, aki előtt azonnal meg tudtam nyílni, de egy valamit nem mondtam el neki, hogy olykor úgy éreztem, véget kell vetnem az életemnek. Már csak azért sem, mert magam sem vettem komolyan ezeket a zord gondolataimat. De napról-napra egyre fásultabb lettem. Egy tizennyolc éves fiúnak ereje teljében kellett volna lennie, nem pedig olyannak, mint amilyen én voltam.

Észre se vettem, hogyan történt, de egyszer csak kattant valami az agyamban, és elhagytam a házunkat. Első dolgom volt Mcdonalds-ba menni, mert a filmekben mindenki mekis kajákat evett, és végre ki akartam én is próbálni, milyen lehet. Tíz év börtön után élni akartam, még ha csak egy napról is volt szó. Úgy voltam vele, inkább tudjam meg, milyen a valós élet, és haljak meg utána, minthogy örökre börtönben éljek. Nem elkeseredettségemben tettem mindezt, hanem kalandvágyból. Egyszerűen éreztem minden egyes porcikámban, hogy számomra ez nem a vég, hanem a kezdet lesz. A mentő a gyors tárcsázómban volt kicsi korom óta, így elterveztem, ha bármi furcsát érzek, akkor azonnal hívom őket. Azonban semmi ilyesmiről nem volt szó. Soha életemben nem éreztem jobban magam. A szüleim kezdetben dühöngtek, és azonnal a kórházba vittek. Bár korábban is csináltak minden harmadik hónapban allergiateszteket rajtam, de nem akartam semmilyen javulást mutatni. Most viszont egy teljesen új eljárással próbálkoztak, és amikor megláttam az orvosom arcát, akkor már tudtam, hogy sokkoló hírt fogunk kapni, már csak azt kellett kivárnunk, hogy jó vagy rossz értelemben. Ekkor pedig közölte, hogy világéletemben csak két dologra voltam allergiás, amiből az egyik a méh volt. A szüleim persze azonnal pereskedésről beszéltek, hogy elvették a gyermekkoromat, amiért rosszul vizsgáltak meg újra és újra. De az orvosnak erre is volt magyarázata. Az indok, amiért folyton pozitív eredmény jött ki a vizsgálatokon mindennel kapcsolatosan, az az volt, hogy allergiás voltam arra a fémre, amiből a tű is készült, amivel a vizsgálatokat készítették.

Tehát egy Isten verte, apró kis fémdarab miatt nem élhettem teljes életet. De, ami annál is jobban fájt, hogy tíz évet félig elvett mindez az életemből, az az volt, hogy tudtam, igazán sohasem fogok tudni visszailleszkedni a többi ember közé. Én már nem lehettem ugyanaz a Park Jinyoung, aki akkor lettem volna, ha az a fránya méh nem csíp meg. Az életem egy teljesen új ösvényre tért, de mégsem adtam fel. Éltem! Mertem kockáztatni, és így megtudtam az igazságot! Mertem és nyertem, méghozzá egy új kezdetet. Elég volt a mások kalandjairól való olvasás, végre én is élni akartam, úgy, ahogy azt szerettem volna.

Nem két perc volt hozzá szoktatnom magam a természethez. Ahhoz, hogy nem kell semmitől sem rettegnem. De szépen, fokozatosan, egyre jobb lett minden. Egyetlen egy dolgot nem sikerült még helyrehoznom magamban, ez pedig az érintésfóbiám volt. Továbbra is rettegtem mindenkinek az érintéséről. Érdekes, mert azóta vágytam arra, hogy a szüleim és Jaebum hozzám érhessenek, ahogy annak a lehetőségét megvonták tőlem, de amint visszakaptam mindezt, máris riadót fújt az elmém. Túlságosan mély sebeket hagyott maga után az elmúlt tíz évem.

Mindennek ellenére, el akartam menni otthonról. Addig nem lehettem igazán a magam ura, amíg nem törtem ki abból a házból, amire képtelen voltam másként tekinteni, mint a korábbi börtönömre. Mivel jómódúak voltunk, így egy igencsak takaros házzal ajándékoztak meg a szüleim a tizennyolcadik születésnapom alkalmából. Gyönyörű lakás volt, és szerencsére egy cseppet sem hasonlított a korábbi otthonomra. Nem voltak fertőtlenítő szerek, se semmilyen zár az ajtókon, amik attól védtek volna, hogy meggondolatlanságból ki merjek menni. Nem volt steril a környezet, ráadásul a saját ízlésvilágom alapján lakhattam be. Ez maga volt a paradicsom, de közben mégsem… Egy valami ugyanaz maradt, mint otthon, sőt még inkább felnagyobbodott; egyedül voltam, egyes egyedül. Először arra gondoltam, felajánlom Jaebumnak, hogy költözzön hozzám, de az csak fél megoldás lett volna. Imádtam a barátomat, de itt volt az idő, hogy most már egy kicsit nyissunk más felé is, ami persze főleg rám volt igaz. Így feladtam egy hirdetést, és mivel nem akartam, hogy csak gazdag sznobok környékezzenek meg, ezért jóval áron alul kínáltam az albérleti díjat.

- Szia! – vettem fel a telefont az egyedüli barátomnak. – Mi újság?

- Ma van az egyik évfolyamtársam szülinapja, és kérdezte, nincs-e kedvem este elmenni bulizni. Gondoltam, jöhetnél te is, mivel mondtad, hogy végre bele szeretnéd vetni magad az alkoholfogyasztás rejtelmeibe – jegyezte meg, amiben teljesen igaza volt. Bár már fél éve tudtam, hogy nem vagyok a méhen és a fémen kívül semmire sem allergiás, de azért nemcsak a külvilághoz kellett óvatosan hozzá szoktatni a szervezetemet, hanem a hétköznapi ételekhez is. Alkoholra nem is mertem gondolni ez idáig, csak a napokban ugrott be, hogy tizennyolc évesen már illene azért kipróbálni. De nem sejtettem, hogy Jaebumnak azonnal lesz egy ilyen ajánlata.

- Rendben – mentem bele, hisz egy kis szocializálódás nem ártott nekem.

- Ha tízre érted megyek, az jó? – kérdezte.

- Persze. Bocsi, de most le kell tennem, ketten is jönnek ma a lakáshirdetésem miatt.

- Na, akkor sok sikert! Hátha legalább az egyikük szimpatikus lesz – biztatott.

- Hátha, hisz más nem jelentkezett, mármint azokon a szerencsétleneken kívül, akikről meséltem neked.

- Na hát, akkor kitartást! Érzem, hogy ma találkozol az igazival – kacsintott.

- Legyen úgy, Jaebum! Majd este mesélek, hogy ment. Szia!

- Bye-bye!

Pár percen belül csöngettek, én pedig próbáltam az elmém egyik távoli zugába űzni azon kellemetlen emlékeket, amiket a korábbi öt jelölt által élhettem át. Egyszerűen sírhatnékom volt némelyiktől, mégis megtiszteltem őket annyival, hogy legalább tíz percig beszéltem minddel. Ráadásul két nap alatt fárasztott le ez az öt ember. Ha legalább eloszthattam volna őket négy felé. De most azzal vigasztaltam magam, hogy lesz egy újabb okom az esti lerészegedésre, ha ismét két szerencsétlent kapok ki.

- Szia! – lépett be virító mosollyal az illető, aki tőlem egy évvel volt fiatalabb, amit korábban e-mailben közölt velem.

- Szervusz! Youngjae, igaz? – nyújtottam neki kezet, amit megfogott, én pedig, amint tudtam, elhúztam, mielőtt teljesen bepánikoltam volna; viszont ennyi áldozatot minden jelöltnél bevállaltam udvariasságból.

- Igen. Örülök, hogy megismerhetlek.

- Úgy szintén – mondtam, bár féltem, hogy még megbánom majd ezt a kijelentésemet. – Kérlek, foglalj helyett! – mutattam az óriási nappaliban lévő kanapéra, én pedig a mellette lévő fotelbe ültem le.

- Akkor hol is kezdjük? – kérdezte, miközben jól láthatólag körbe nézett a helyiségben. Úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Az ára alapján biztosan nem erre számított; ahogy annak az elődei hangot is adtak. – Bevallom, azt hittem, kisebb házról van szó. – Csak nem tudta ő sem magában tartani.

- Hát igen, nem akarok túl sokat elkérni a lakótársamtól, mivel nem szorulok pénzre, de azért egy jelképes összeget mindenképp ki akartam kötni, nehogy kikapjak egy ingyenélőt – mondtam el hatodjára ezt is. Már úgy untam, és abban pedig ezen pár perc után biztos voltam, hogy nem ő lesz a befutó.

Bárhogy lelkesen mesélt magáról, és kérdezgetett is felőlem, amit a korábbi személyek közül csak egy ember tett meg, így máris plusz pontja volt, egyszerűen képtelen voltam elképzelni, hogy ezzel a sráccal éljek. Az állandó hangos nevetése engem nem feltöltött, hanem pont, hogy elszívta a nemlétező energiámat is. De a végső indok, amiért tudtam, el kell utasítanom, az az volt, hogy közölte, ének órákra jár, és hogy szeretne egy ügynökséghez jelentkezni, hátha bekerül egy k-pop csapatba. Na, itt már majdnem ki is küldtem rögtön a házamból, hogy ne raboljuk tovább egymás idejét. Azonban még hagytam, hadd maradjon kicsit, így rekord hosszúságú negyedórát szántam rá.

- Még hogy én meg egy énekes! – ráztam meg a fejem, miután elment. – Hogy aztán itt kornyikáljon nekem, ha akarom, ha nem.

Szerettem én a zenét, nem is kevés műfajt, de azért nem akartam egy viháncoló, önjelölt énekest az életembe. Köszöntem szépen, de akkor inkább maradtam egyedül, vagy kértem meg Jaebumot, hogy költözzön ide.

- Csönd! Annyira jó! – suttogtam, miután lefeküdtem a kanapéra. Még volt fél óra a második srác érkezéséig, de én azt mozdulatlanul töltöttem. Ennyire talán sohasem értékeltem a csendet, ami már olykor fájdalmasan hasított gyermekként a szívembe. Nem kellett nekem Youngjae, ha miatta még ezt a szomorú társamat is visszasírtam.

- Szia! – nyitottam ajtót a hetes sorszámú versenyzőnek. Mit ne mondjak, megküzdöttek ezért a helyért, de ő volt az egyetlen, akinél azonnal éreztem a potenciát, ahogy belépett.

- Szia, Mark vagyok! – nyújtott kezet, és erős szorítása meglepett vékony alkata miatt. Gyorsan el is húztam a kezem, hisz ez a rövid érintése is egy kisebb hidegrázást okozott. Arról már ne is beszéljünk, hogy az ő mosolya más volt, mint bárkié, aki ide belépett. Nem volt túl erőltetett, se túl sok, mint Youngjae nevetése az előbb, hanem könnyed, visszafogott, de közben mégis gyönyörű. Ha már eddig csak tévében nézhettem szép pasikat, akkor itt volt az idő, hogy lakjak is eggyel. Beleszeretni úgyse szerettem volna, vagy, ha mégis, ő nagyon nem úgy festett, mint egy meleg srác – nem, mintha én igen. De, ha az is lett volna, ki az, aki összejönne valakivel, akihez nem lehet hozzáérni? Senki, amit tudtam jól.

- Leülhetek? – kérdezte, mivel elmélkedésem közepette nem értem el odáig, hogy hellyel kínáljam.

- Persze, parancsolj! – mutattam a kanapé felé.

- Köszönöm! Őszinte leszek, mikor idejöttem, először azt hittem, hogy rossz helyre érkeztem, aztán belegondoltam, hogy lehet, azért adja ki valaki ilyen kevésért a ház felét, mert szellem járta, vagy belülről lerobbant. Bár mind közül az volt a legdurvább elképzelésem, hogy a valóságban nem tizennyolc vagy, hanem vagy hatvanéves, és így akarsz magadhoz csábítani fiatal pasikat – hadarta, én pedig jót derültem a felvetésein. Végre valaki eredeti szöveggel állt elő.

- Az utolsó még előfordulhat, persze a koromat leszámítva – kacsintottam, ami a korábbi személyeknél eszembe sem jutott volna.

- Figyelj, a mai plasztikai műtétekkel simán el lehet érni, hogy valaki fiatalnak nézzen ki! – Ekkor alaposan végig mérte az arcomat, amitől érezhetőleg elpirultam. De mit is várhat az ember valakitől, aki tíz éven át egy palotába volt zárva? - Az viszont nem tudnák elérni, hogy ilyen gyönyörű arcot készítsenek – tette hozzá, amire nem tudtam mit mondani, így inkább elkezdtem a tanulmányairól kérdezni.

- Most vagyok végzős politológia szakon – felelte könnyedén. Bár meglepett, hogy ilyen irányba orientálódott, de mivel nem ismertem, így nem kételkedtem, hogy ez volt a neki szánt út.

- Értem. És szereted?

- Imádom. Nem kérkedésből, de évfolyamelső vagyok. Amit szeretek, azt mindig is könnyen tanultam – rántott egyet a vállán aranyosan.

- Ezzel én is így voltam. A tanulás volt a mentsváram a hobbijaim mellett – szóltam el magam.

- Mi elöli mentsvárad? – nézett rám kíváncsian. Láthatólag tényleg érdekeltem, nem pedig csak arról volt szó, hogy udvariasságból kérdezett vissza, mint más.

- Na, hol is kezdjem?

Bár próbáltam nem részletekbe menőleg mesélni neki, de azért nem egy perc volt elregélnem a múltamat, és persze az érintésfóbiámra is kitértem, mert ezt tudnia kellett a jövőbeni lakótársamnak. A többieknél el se jutottam erre a szintre, hisz idő előtt eldöntöttem, hogy nem kérek belőlük; de ez a fiú más volt

- Értem. Nagyon sajnálom, Jinyoung, hogy el voltál zárva a világ előtt. De hidd el, én sohasem érnék hozzád! – Ennek a mondatnak meg kellett volna nyugtatnia, de ehelyett a szívembe mart, két okból is. Egyrészt, Mark azonnal megtetszett, mint pasi, és éreztem, hogy van kémia is közöttünk, és ő kerek perec kimondta, hogy nem akar hozzám érni. A másik pedig maga az a tény volt, hogy ilyen dolgot kellett kikötnöm neki.

- Ez megnyugtató – mondtam komolyan, elfedve a csalódottságomat.

- Viszont sajnálom, hogy ilyen nehéz gyermekkorod volt – sóhajtott egy mélyet. – És én még azt hittem, hogy három testvérrel együtt élni nehéz. Te mit nem adtál volna akár egyért is, igaz?

- Igen.

Markkal szinte repült az idő. Míg Youngjae az előbb a negyedórájával, amit nálam volt, rekordot döntött, addig most több, mint egy órán át beszélgettem újdonsült ismerősömmel. Végül ő pattant fel hirtelen, mikor szembesült vele, mennyire elszaladt az idő.

- Ne haragudj, de el kell rohannom. Remélem, ez nem lesz mínusz pont – ráncolta a homlokát.

- Semmiképp sem!

- Akkor van esélyem? – varázsolta ismét elő angyali mosolyát.

- Még szép, hogy van! – Majd egy kézfogás után elváltam tőle, és már alig vártam a tíz órát, hogy személyesen újságoljam el Jaebumnak, hogy megvan a lakótársam, mert egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy Marknál legyen jobb jelölt.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)