A legszebb kilátás - EXO - Kaisoo fanfiction 1/2

A legszebb kilátás
1/2

Kyungsoo:

Minden hétköznapom ugyanolyan volt: hat órakor keltem, elkészítettem a szokásos reggelimet, majd az öltönyömbe bújva elindultam az irodámba. Imádtam az építészetet, ez volt a legfőbb szenvedélyem, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnáltam, amiért az állandó tanulás miatt kimaradtam minden társas programból. Ugyan mindig voltak barátaim, de hosszútávon egy sem tartott ki mellettem. Hála az égnek, hogy beregisztráltam két éve egy társkereső programba. Nem, mintha találtam volna párt magamnak, de egy őszinte, igaz barátot igen, aki minden rigolyámmal együtt elfogadott.

A munkám volt az életem, de édesanyám kérésére próbálkoztam párkereséssel, így egyfajta tessék-lássék próbálkozás gyanánt jött a társkeresős ötletem. Itt egyből egy Park Jinyoung nevű fiúval párosítottak össze, akivel rá is szántam magam egy randira. Bár szinte rögtön érezhető volt, hogy nincs közöttünk kémia – legalábbis szexuális értelemben nem –, de volt valami benne, ami miatt nem tudtam elengedni; így remek barátok lettünk. Viszont Jinyoung azóta is próbált rávenni, hogy ismét legyek aktív a társkeresőn, mivel ő is ott talált rá a szerelmére, Markra. De én nem tudtam rászánni magam, így azt hoztam folyton fel, hogy a személyében sokkal többet kaptam, mint amire számítottam, ezért elégedett vagyok.

Viszont hazugság lenne azt állítani, hogy teljesen boldog voltam. Igenis hiányzott egy társ az életemből, akivel megoszthattam az ágyamat, akinek elmesélhettem a napjaimat, és akinek én is ugyanúgy részese voltam az életének, ahogy ő az enyémnek. Mindegy volt, hogy nőről vagy férfiról volt szó, mivel ugyanúgy vonzott mindkét nem, csakis a személyisége számított az illetőnek; de persze a külseje sem volt elhanyagolandó tényező. Azonban egy olyan személlyel sem találkoztam, aki hosszabb távon felkeltette volna az érdeklődésemet, kivéve őt, a „táncoló gépet”, ahogy elneveztem magamban.

Épp nyílt egy új kávézó az egyik plázában, amit rögtön ki is próbáltam, mivel egy köpésre volt a munkahelyemtől. Azonnal megtetszett, főleg, hogy az üvegablakaiból jól láttam a nyüzsgő utat, majd azt is kiszúrtam, hogy egy táncteremre is rálátást nyújt, ahol egy nagyjából korombeli fiú táncolgatott, méghozzá nem is akárhogyan. Rendkívül magával ragadtak a mozdulatai; mintha minden egyes porcikája gumiból lett volna, úgy táncolt a zenére, amit ugyan nem hallottam, de mégis éreztem annak a pulzálását, szimplán attól, hogy őt néztem. Fogalmam sem volt, mennyi ideig bámulhattam, mert már csak azt vettem észre, hogy a kávém jéghideg, nekem pedig vissza kell mennem dolgozni, mivel tíz perc múlva értekezletem volt. De nem tudtam kellően figyelni a főnökeim szavára, mert folyton az ismeretlen fiú légies és lágy mozdulatait idéztem fel az elmém egyik rejtett zugában.

Másnap visszatértem pontban ugyanakkor, ő pedig ismét lelkesen táncolgatott. Elképzelésem sem volt, mi a titka, hiszen sohasem rajongtam a táncért, de ő egyszerűen megbabonázott. A kiforrott táncstílusa és a gyönyörű arca – amit kiváló szemeimnek köszönhetően még messziről is elég alaposan láttam –, mintha egy másik univerzumba kalauzoltak volna. Amint megpillantottam ezután minden egyes nap, újból és újból kiragadott a hétköznapi életem gondjai közül, és vele szárnyaltam lágy tavaszi szellők szárnyán. Ő vezetett, én pedig csak hagytam, hadd ragadjon magával.

Minden a lehető legjobban ment két héten át; én mindig ugyanakkor jelentem meg, ő pedig folyton ott volt. Ezek a negyedórák voltak a napjaim fénypontjai, amik kiszínezték a monotonitástól fakó hétköznapjaimat. De egyszer kiszúrta, ahogy bámulom, én pedig, amilyen béna voltam, ijedtemben leköptem magam a számban lévő kávéval, és azonnal elrohantam.

- Gratulálok, Kyungsoo! Ezt jól elintézted magadnak – suttogtam cinikusan.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy amiért észrevett, többé a kávézó felé se mész? – kérdezte este Jinyoung, amikor átjöttek hozzám Markkal.

- Dehogynem, pontosan így gondoltam – feleltem makacsul.

- Mark, kérlek, beszélj a fejével! Rám nem hallgat – nézett a párjára Jinyoung.

- Én? Hisz te vagy a legjobb barátja. Ha te nem tudsz rá hatni, akkor nekem esélyem sincs.

- Köszi.

- Fiúk, nyugi! Én jól megvagyok egyedül. Feldobta az elmúlt két hetemet ez a táncos fiú, amiért hálás vagyok. De ennyi volt az egész. A mi történetünk ezzel véget is ért – akartam lezárni a dolgot, de Jinyoung nem így gondolta.

- Rendben, akkor majd holnap én megyek a kávézóba, amikor te szoktál, és jól megnézem magamnak. Ha kell, akkor meg is keresem a tánctermében, mert nem hagyom, hogy az egyedüli személyt, aki felkeltette az érdeklődésedet, amióta ismerlek, csak úgy hagyd elveszni.

- Nem, nem és nem! – pattantam fel a helyemről. – Ehhez nincs jogod.

- Hidd el, utólag megköszönöd majd.

- Dehogy köszönöm meg. Még csak szóba sem állnék veled ezek után – hazudtam, amit persze nem hitt el, hisz jól tudta, milyen sokat jelentett nekem.

- Nyugi, akkor csak megnézem! Viszont, ha eljössz velem, akkor te magad is megbizonyosodhatsz afelől, hogy nem csinálok butaságot – mosolygott hamisan, amin a párja jót kacagott, én viszont csak megráztam a fejemet, hisz jól ismertem már az ilyen húzásait.

- Rendben, elkísérlek – adtam be a derekamat.

- Jesszusom, te remegsz! – jegyezte meg, amikor már a pénztárnál állva vártuk, hogy leadhassuk a rendelésünket.

- Jól vagyok – hazudtam.

- Hát persze. Na, gyere, mutasd, melyik asztaltól látszik a legjobban!

- Innen – ültem le a kedvenc helyemre.

- Ó, már látom is – szúrta ki a „táncoló gépemet”. – Azta! Ez a srác tényleg tud, ez nem kérdés. Bár ez egyértelmű volt. Hisz másként, hogy babonázott volna meg? Valljuk be, téged nagyon nehéz lenyűgözni.

- Válogatós vagyok, ennyi.

- Épp ezért teszünk azért, hogy ez a fiú ugyanúgy felfigyeljen rád, ahogy te rá. Nézd csak, idenéz! – Mire észbe kaptam, a barátom már nagyban integetett neki, ami az én szememben felért egy teljes katasztrófával. – Látod, visszaintett – jegyezte meg önelégülten.

- De az arca… Nem láttad, milyen volt?

- Nem. Tudod, hogy nekem nincs olyan jó szemem, mint neked.

- Mintha csalódott lett volna – mondtam, amitől pedig én is csalódottá váltam.

- Csak rémeket látsz.

- Nem, tényleg az volt. Úgyhogy ezen a ponton kell elengedni a dolgot. Látod, már el is tűnt – jegyeztem meg, mert visszafordulva a táncterem felé, nem láttam ott senkit sem.

- Hogy te a munkádon kívül mindig mindent azonnal feladsz! Azért még a kávénkat igyuk meg – vágta rá durcásan.

- Rendben.

- Sziasztok! – hallottam a hátam mögül egy kellemes hangot pár perc múlva, majd felnézve egy igen magas, jóképű fiúval találtam szembe magam. – Nem baj, ha leülök hozzátok?

- Nem, gyere csak! – lett lelkes Jinyoung. – Hozok neked egy kávét; csak mondd meg, milyet kérsz.

- Tejes kávét, ha lehet.

- Máris. – Mire észbe kaptam, már kettesben ültem azzal a fiúval, akit két hete rendszeresen bámultam, és legszívesebben, ahogy előző nap, most is elrohantam volna.

- Nem is tudom, mit mondjak – kezdtem bele. – Sajnálom. Ígérem, nem jövök ide többet. Vagy, ha mégis, akkor sem foglak figyelni. Szörnyen kínos ez az egész. Remélem, hogy azért távoltartási végzést, vagy ilyesmit, nem fogsz kérni.

- Jesszusom, te meg miket hordasz itt össze? – nevetett fennhangon, ami nem tudtam, hogy jó vagy rossz nekem. – Táncos vagyok, örülök neki, ha az embereknek felkeltem a táncolásommal az érdeklődését. Már rég észrevettem, hogy figyelsz, csak nem akartam a tudtodra adni, mert nagyon imponált, hogy valaki minden nap képes engem bámulni. De aztán tegnap nem tudtam tovább türtőztetni magam, és rád néztem. Amit pedig utána leműveltél… Hát, nem éppen arra számítottam.

- Akkor nem vagy mérges rám? – próbáltam értelmezni, amit mondott.

- Dehogyis. Épphogy meg akartam köszönni a leglelkesebb közönségemnek, amiért kitartóan figyelt – nyújtotta oda a kezét, amit ugyan sután, de megráztam.

- Remek, ezek szerint nincs harag – esett le egy nagy kő a szívemről.

- Miért lenne harag? – csatlakozott Jinyoung is közénk.

- A barátod kicsit túlgondolt egyes dolgokat – felelte helyettem a fiú.

- Kyungsoo már csak ilyen.

- Erről jut eszembe bemutatkozni. Kim Jongin vagyok – nyújtotta ismét a kezét, amit a korábbinál erőteljesebben ragadtam meg.

- Do Kyungsoo.

- Én pedig Park Jinyoung.

- Örülök, hogy megismerhettelek titeket. Mennyivel tartozom a kávéért?

- Semmivel, a vendégem vagy. Aki napi szinten mosolyt tud csalni a barátom arcára, annak bármit.

- Jinyoung! – rúgtam belé az asztal alatt, amin Jongin jót derült.

- Szóval mosolyt csaltam napi szinten az arcodra – fordult felém.

- Kicsit, és csak néha – hazudtam, majd belekortyoltam a maradék kávémba.

- Viszont nekem mennem kell – pattant fel Jinyoung. – A párom, Mark vár.

- Menj csak! – szólt a táncos fiú, én pedig egy „utállak” tekintettel búcsúztam el a barátomtól.

- Szóval te nem úgy vagy a barátja. Ez megnyugtató – konstatálta.

- Az?

- Számomra igen – felelte könnyedén, én pedig az eddiginél is jobban elpirultam. – Még a végén valaki szarrá verne, mert folyton engem bámul a pasija. Kár lenne a szép arcomért. Plusz fellépésem is lesz a hétvégén, amire egyébként szívesen várlak.

- Talán ráérek. Majd megnézem a naptáramban. – Egek, ilyen béna szöveg is csak az én számból jöhetett ki, amikor ő teljesen laza volt.

- Ez igazán megtisztelő. Te valamilyen menő üzletember vagy egyébként? – mutatott az öltönyömre.

- Építész.

- Az remekül hangzik. Akkor, mielőtt menned kell – mert tudom, hogy ilyenkor már el szoktál rohanni –, mondd el kérlek, mi a legfőbb vágyad, mint építész! – nézett rám kíváncsian.

- Ez aztán a kérés.

- Örülök, hogy tetszik. Akkor kapok rá egy választ? – nem adta fel.

- A diplomamunkám során csináltam egy tervrajzot egy családi lakásról, amibe egyszerűen beleszerettem. Annyira beleadtam a szívemet és a lelkemet a készítésébe, hogy amikor a végére értem, rájöttem, hogy én álmaim otthonát alkottam meg. Így elhatároztam, hogy ha megtalálom életem párját, akkor majd megépíttetem ezt a házat nekünk, és itt élhetünk a két gyermekünkkel és a kutyánkkal.

- Te aztán igazán szenvedélyes vagy a munkád terén, akárcsak én, ha táncolásról van szó. Szerencsés lány lesz, akinek megépítteted ezt a házat – jegyezte meg fájdalmasan, de közben láthatólag kíváncsi is volt, mit reagálok erre; mintha tesztelt volna.

- Nem biztos, hogy lány lesz az illető, az pedig végképp nem, hogy szerencsés. Szörnyű alak vagyok – most először én kacagtam, és ő nézett rám elpirulva.

- Ó, akkor nekem is lenne esélyem.

- Ha egy elcseszett, munkamániás, antiszociális építészt szeretnél párodul, aki még azt is megszabná, milyen házban élj vele, hány gyereketek és kutyátok legyen, akkor igen – feleltem, és úgy sejtettem, ezzel el fogom ijeszteni.

- Jobb jövőkép, mint bármelyik, amit a korábbi párjaim kínáltak – mondta, amivel meglepett. – Na, de nem tartalak fel tovább. Menj csak újabb csodás házakat tervezni! De mindenképp meg kell beszélnünk egy randit. Persze csak, ha te pedig megelégedsz egy táncfüggő, csokizabáló pasival, akinek az kell, hogy irányítsák az életét, mivel olyan szinten művészlélek, hogy amint kilép a táncteremből, úgy érzi, el van veszve a világban.

- Ez sem hangzik olyan rosszul – mérlegeltem a szavait. – Főleg, ha ilyen helyes az illető.

- Akkor holnap, a megszokott idődben, itt? – kérdezte bizakodóan.

- A világért sem hagynám ki, Jongin.

A történet második részét ITT találjátok.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)