2015. május 29., péntek

Piton és a lány 3. rész - 16. fejezet



3. rész - 16. fejezet


- Nem tudom, mit mondjak – vallotta be Alice a vonaton ülve, a szokásos kabinjukban.
- Nem kell semmit sem mondanod! Tudom, hogy csak védeni akarsz, ezért nem is tudok rád haragudni. Bár a makacsságod mindenen túltesz, az egyszer biztos! – mosolyodott el Alfreda, kicsikarva a barátnőjéből is egy gyenge mosolyt, ami rögtön aggódó arccá vált. A hazafelé útjuk további részére pedig meg is maradt ez az arckifejezése, úgyis, hogy az útjuk zökkenőmentes volt. Bár nagyon éberek voltak, folyamatosan figyelték, hogy nincsenek-e nemkívánatos személyek a vonaton, de most szerencsére erre nem volt példa.
Egy hosszantartó ölelés után elbúcsúztak egymástól, majd ki-ki ment haza a saját családjával. Alice pedig már tényleg családtagként kezelte édesanyja új párját, aki most is a legjobb formáját hozta, ezért meg is volt győződve róla, hogy nincs semmilyen színjáték a viselkedésében, ő ilyen kedves és kész.

A tavaszi szünet elhozta a várva várt kikapcsolódást és nyugalmat Alice számára. Nagyon sokat sétáltak egy közeli tisztáson, ami több volt, mint kellemes. Az édesanyja, bár párszor feszegette a témát, hogy még mindig nem tartja jó ötletnek a lánya visszatérését, tudta, hogy nem tudja lebeszélni. Azt pedig nem is sejtette, amit már Alice igen, hogy a nyári szünetig le fog zajlani az a csata, amire már rég vártak. Ha erről bármi sejtése is lett volna Angelának, természetesen képes lett volna belakatolni Ali ajtaját, csakhogy távol tartsa a harctól. De ő úgy hitte, egyhamar semmi ilyesmi nem fog történi, legalábbis addig nem, amíg a sok gyermek az iskolában van. Nem tudta elképzelni azt az eshetőséget, hogy őket is harcra kényszerítik. Ezért abban a hitben volt, ha úgy is ki kell járnia lányának a Roxfortot, akkor inkább tegye előbb, mint utóbb azt.

Luna a pince egy távolabbi zugában ücsörgött Ollivanderrel, amikor hangokat hallottak, így biztosak voltak benne, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn. De ez nem váltott ki semmilyen izgalmat belőlük, hiszen úgy gondolták, a szokásos napi betevőjüket kapják meg, amikor Ron felüvöltött.
- Hermione!
- Hallgass! – ez Harry volt. – Fogd be a szádat, Ron, ki kell találnunk, hogyan…
- Hermione! Hermione! – folytatta tovább a barátjával mit sem törődve a Weasley fiú.
- Ne ordibálj, inkább gondolkodjunk… Valahogy meg kell szabadulnunk ezektől a kötelektől…
- Harry? Ron? – ment közelebb hozzájuk a hollóhátas lány.
- Luna?
- Igen, én vagyok az! Jaj, pedig úgy drukkoltam, hogy ne kapjanak el titeket! - vallotta be.
- Le tudod szedni a köteleinket, Luna?
- Persze, igen, azt hiszem… van egy görbe szögünk, néha jól szokott jönni… egy pillanat…
Ekkor Hermione sikítását hallották, mire Ron újra kiabálni kezdett, így azt már nem tudták kivenni, hogy Bellatrix mit mondott.
- Ollivander úr… - kezdte Luna. – Magánál van a szög? Húzódjon odébb egy kicsit… úgy emlékszem, utoljára a vizeskancsó mellett volt… - Rögtön vissza is tért Harryék mellé. – Maradjatok nyugton!
A kötél meg-megfeszült, miközben próbálta lazítani a csomót. Közben pedig Bellatrix hangját hallották, és most értették is, mit mondott.
- Még egyszer kérdezlek: hogy került hozzátok ez a kard? Honnan loptátok?
- Találtuk… találtuk… Nee…! – újból felsikoltott Hermione.
Ron még hevesebben kezdte rángatni a köteleket.
- Kérlek szépen, Ron, maradj nyugton! – suttogta Luna. – Nem könnyű ezt így vakon…
- Nyúlj a zsebembe! – zihálta Ron. – Van benne egy önoltó, tele fénnyel!
Az önoltó segítségével tényleg sikerült végre fényhez jutniuk, és így Lunáék láthatták a másik két új társukat Dean és Ampók személyében.
- Köszönöm, Ron, így sokkal könnyebb – mondta a hollóhátas lány, miközben újra nekilátott a csomók bontogatásának. – Szia, Dean! – köszönt neki is.
Odafentről ismét Bellatrix hangja szűrődött le:
- Hazudsz, mocskos sárvérű, tudom, hogy hazudsz! Betörtetek a gringottsi széfembe! Valld be, hogy így volt! Ismerd be!
Ezt újabb iszonyatos sikoly követte.
- Hermioneee…! – ordította Ron.
- Mit hoztatok még el? Mi van még nálatok? Mondd meg, vagy esküszöm, beléd döföm ezt a kést!
- Kész! – mondta Luna, és levette a fiúk kezéről a kötelet. Közben minden apró porcikája remegett, de képes volt talpon maradni. Nem úgy, mint Ampók, aki összeesett. Közben Luna észrevette, hogy Ron pálca nélküli dehopponálással próbálkozik. – Nem lehet kijutni – mondta részvevő arccal. - A pince maximálisan szökés biztos. Eleinte én is próbálkoztam. Ollivander úr van itt legrégebben, és ő is már mindent megpróbált.
Hermionenak egy újabb sikoltását és Bellatrix vádló hangját hallották.
- Mit hoztatok még el? Válaszolj! Crucio!
Még egy sikoly…
Ron zokogott, és közben az öklével csapkodta a falat. Közben Harry lekapta a nyakában lévő erszényt, amiben Dumbledore cikesze volt, és megrázta, majd meglengette a főnixpálcája darabjait, de azok egy árva szikrát sem hullattak – közben pedig egy tükördarab hullott a padlóra, amiben Dumbledore szeme jelent meg.
- Segítsen rajtunk! - kiáltotta Harry. – A Malfoy ház pincéjében vagyunk, mentsen meg minket!
A szem egy pillantás után el is tűnt.
- Hogy jutottatok be a széfembe? – hallatszott Bellatrix rikácsolása. – A mocskos kis kobold vitt be titeket? Az, amelyik lent van a pincében?
- Vele csak ma este találkoztunk! – zokogta Hermione. – Nem voltunk a Gringottsban… Ez nem az igazi kard, csak egy másolat, hamisítvány!
- Másolat? Higgyem is el, mi? – rikoltotta Beatrix.
- Ezt könnyen ellenőrizhetjük – vágta rá Lucius. – Hozd fel a koboldot, Draco, az meg tudja mondani nekünk, hogy ez az eredeti kard-e!
- Ampók – ment oda hozzá Harry -, azt kell mondania nekik, hogy a kard hamisítvány, nem tudhatják meg, hogy az igazi… könyörgök, Ampók…
Szapora lépteket hallottak a lépcső felől, majd Draco remegő hangja szűrődött be az ajtón:
- A hátsó falhoz mindenki! Aki trükközni próbál, azt megölöm!


Mind engedelmeskedtek, a zár kattanása után Ron kattintott az önoltóját, és hirtelen újra sötétség lett a pincében. Ekkor Draco elszántsággal az arcán, pálcáját maga előtt tartva, kinyitotta az ajtót, gyorsan megragadta a kobold karját, és már hátrált is kifelé vele. Majd becsapódott az ajtó, és ezzel egyidejűleg hangos puffanás volt hallható.
Ron újra kattintott az önoltóján, és megpillantották Dobyt.
- Dob…! – kezdte köszönteni őt a Weasley fiú, mire Harry a vállára csapott, ezzel is utalva rá, hogy hallgasson.
- Harry Potter – sipította a hangjával Dobby, miközben tisztán láthatóak volt rajta a félelemnek a jelei. – Dobby eljött, hogy megmentsen.
- De hát hogyan…?
De nem tudta elmagyarázni a manó, mivel egy újabb fájdalmas sikoly volt hallható Hermionétól.
- Tudsz dehoppanálni innen? – kérdezte Harry, mire Dogy bólintott. – És magaddal tudsz vinni embereket? - Újabb bólintás volt a válasz. – Jól van. Figyelj: fogd Lunát, Deant meg Ollivander urat, és vidd őket… vidd őket…
- Bill és Fleur házába – javasolta gyorsan Ron. – A Kagylólakba, Rosslick határában.
Újabb bólintás volt a válasz.
- Azután gyere vissza! – fejezte be Harry. – Megkérhetlek erre, Dobby?
- Természetesen, Harry Potter – suttogta a manó, és azzal odasietett Ollivanderhez, Lunához és Deanhez, feléjük nyújtotta a kezeit, de azok nem mozdultak.


- Segíteni akarunk neked, Harry – suttogta Luna.
- Nem hagyhatunk itt téged – tette hozzá Dean.
- Induljatok! Bill és Fleur házában találkozunk – mondta Harry, de ekkor pár másodpercre fájdalommal teli szemmel nézett erősen maga elé. – Menjetek! – tért hirtelen magához. – Induljatok! Mi is megyünk majd, csak induljatok már!
Majd megfogták Dobby kezét, és pár másodperc múlva tényleg Kagylólakban voltak.
Luna még sohasem volt itt, de nagyon tetszett neki a hely, bár a szemének még szokatlan volt a napfény, ennyi sötétségben töltött nap után.
Nemsokára újra megjelent Dobby Harry, Ron és Hermione társaságában. Luna azonnal rájött, hogy nagy baj van. Dobby nemsokára meg is halt, ami a pillanatnyi jókedvét azonnal el is vette, és szíve szomorúsággal telt meg ismét.



- Még alig jöttél haza, és már mész is el – mondta Angela könnybe lábadt szemmel, mielőtt kivitték volna a lányát a vonatállomásra.
- Tudom, anya… Tudom… De mindjárt itt a nyári szünet, és akkor majd hosszabb ideig leszek itthon – próbált nem is gondolni arra, hogy már nem tér többet vissza, de a szobáját azért jó alaposabban megnézte mielőtt elindultak.
- Anya, nagyon szeretlek, és nagyon örülnék, ha nem bentlakásos iskolába járnék, hanem minden este itthon lehetnék veled, mármint most már veletek – nézett mosolyogva az Angela mellett álló férfira, aki gyorsan viszonozta azt. – Viszont mivel nincs így, ezért kénytelen vagyok elmenni. De talán nem is baj, hisz így még hamarabb felnőtté válok, főleg ezekben az időszakokban! – Próbálta visszatartani a könnyeit, ami nagy erőfeszítések árán, de sikerült neki. Hosszasan átölelt az édesanyját, majd elbúcsúzott tőlük.
Ekkor meglátta a barátnőjét, akihez azonnal odarohant, és szintén átölelt, majd együtt szálltak fel arra a vonatra, amelyről épphogy csak leszálltak pár nappal ezelőtt.

Perselus immáron szokásához híven kihagyta a közös vacsorát, de Alicel még a szünet előtt megbeszélték, hogy a visszatérésük első napján, éjfélkor, ahogy korábban már többször is tették, találkoznak a Mardekár klubhelyisége előtt, hogy onnan gyorsan átosonjanak a Szükség szobájába.
- Jó hírem van! – kezdte Piton, amint beléptek a szobába, és leültek egy-egy nagy párnára.
- Igazán? – mosolygott Alice.
- A minap Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a Malfoy kúriában jártak, és bár nem kis nehézségek árán, de megszöktek onnan, és magukkal vitték a többi foglyot is, köztük Lunát! – mondta, és annyira jól esett neki, hogy végre jó hírrel tud szolgálnia.
- Komolyan? – kérdezte a lány.
- A legkomolyabban.
- El sem hiszem – örömkönnyek lepték el az arcát megkönnyebbülésében.
- Már pedig kénytelen leszel! – vágta rá Perselus.
- Úgy érzem, ezzel csak megbirkózom valahogy – mosolygott Alice, majd hosszasan kifújta a levegőt. – Luna biztonságban van – mondta ki hangosan, ezzel is tudatosítva sajátmagában. – Luna biztonságban van!
- De ne hidd, hogy csak jó híreim vannak! – folytatta pótapja komorabb hangnemre váltva.
- Mi történt? – lett ő is azonnal komoly, bár a szíve mélyén továbbra is boldog maradt Luna miatt.
- Mindjárt itt van… a harc, amire régóta várunk – felelte Piton.
- Ó!
- Igen, ó!
- És miből gondolod? – Bár ő maga is érezte a levegőben, abban a légkörben, ami az utóbbi hetekben körülvette.
- A Sötét Nagyúr ingerlékenyebb, mint valaha, és ennek szerintem, azaz oka, amiről már korábban beszéltünk.
- A feladat, amivel megbízta Harryt Dumbledore? – volt bizonytalan.
- Pontosan! Amivel valószínűleg tényleg gyengíti a Nagyúr erejét, és ő emiatt egyre jobban kezdi elveszíteni a fejét – folytatta. – Sőt, még a hívei közül is jó páran ugyanígy vannak ezzel.
- És ők miért?
- Ki-ki miért – felelte Piton. – Hidd el, Alice, mindenkinek megvan a saját története! De nem mindegy, hogy az kire milyen hatással lesz idővel!
- Hát igen, nem mindenkiből válhat a varázsvilág legnagyobb hőse – fogta meg egy bíztató mosoly kíséretében a pótapja kezét Ali.


- Ó, te! – szorította meg az övénél jóval kisebb és törékenyebb kezet Perselus. – Szeretlek! – mondta hirtelen.
- Én is téged, de hisz tudod.
Pár másodpercig csak nézték egymást, majd Piton tovább beszélt.
- Készülj fel, kérlek!
- Pontosan mire?
- Mindenre! – jött a komoly válasz. – Még én magam sem tudom megjósolni, milyen borzalmak következnek ezután. De nemsokára megtudjuk, hiszen a Carow testvérek még elszántabbak, mint valaha. Azután, hogy a Sötét Nagyúr kedvence, Bellatrix Lestrange, egyetlen egy hiba után teljesen elveszítette a tekintélyét, mindenki a lehető leggonoszabban próbálja végezni a saját feladatát, akárcsak a mi drága testvérpárosunk.
- Ez nem jó hír, nagyon nem. És hogy őszinte legyek, el sem is tudom elképzelni, hogy ennél is gonoszabbak legyenek – vallotta be Ali.
- Addig örülj! De, amiatt még mindig nem kell félned, hogy téged bármilyen úton-módon bántanának, vagy Alfredát! Emiatt legalább nem kell, hogy fájjon a fejed. Így is sokkal több terhet cipelsz, mint a többi diák. – Ekkor büszkeség csillant meg a szemében. – Nem hinném, hogy sokan lennének itt, akik ilyen jól viselnék mindezt, és nem törnének meg a súlya alatt.
- Talán túl korán kellett felnőnöm, de nem bánom. Azaz igazság, hogy többnek is érzem magam, mint ők.
Ahogy Piton ránézett Alicre, egy újabb, ismeretlen érzés fogta el. Az, amikor egy apa hirtelen ráeszmél, hogy az ő szeretett lánya, már felnőtt nő lett. Mennyi mindent tapasztalhat ő meg Ali miatt. Mennyivel többé és szeretetteljesebbé tette az életét.
- Mi az? – vette észre a szokatlan arcát Perselusnak.
- Semmi, csak tényleg igazad van. Felnőttél, Alice, ez nem kétség!

2015. május 22., péntek

Piton és a lány 3. rész - 15. fejezet



3. rész - 1. fejezet

Alice már nagyon várta a visszatérésük estéjén a vacsorát, hogy végre újra láthassa Perselust, épp ezért volt olyan csalódott, amiért a férfi nem jelent meg.  Mindezt Alfreda előtt nem is tudta leplezni.
- Az a baj, hogy nincs itt, igaz? – jött rá azonnal a barátnője.
- Már vártam, hogy láthassam – vallotta be, miközben belekortyolt a narancslevébe. – De biztosan találunk rá alkalmat, hogy beszélgethessünk – tette hozzá a saját maga biztatására.
- Biztosan! – simította meg a vállát Alfri.
A vacsora további részében csak általános dolgokról beszélgettek, mint a még mindig isteni roxforti vacsorákról, a másnapi óráikról, valamint az egyik hugrabugos lány borzasztó hajáról, amin még ők sem tudtak nem nevetni.
Miután végeztek, visszaindultak a klubhelyiségükbe, csakhogy a Carrow testvérek női tagja hirtelen megragadta Alice kezét, és egy olyan sarokba húzta, ahol nem láthatták meg őket.
- Ez neked szól! – nyújtott át egy levelet, majd gyorsan meggyőződött róla, hogy senki sem látta, és már el is viharzott.
Alicenek kellett pár másodperc, amíg végre magához tért a hirtelen történtek után, majd rögtön megkereste a barátnőjét, aki nem messze várta.
- Ugye nem bántott? – kérdezte aggódva.
- Nem – rázta meg a fejét Ali.
- Akkor jó! – nyugodott meg Alfri. – Gondolom, Piton küldött általa valamit. – Közben a barátnője kezében lévő levélre mutatott. – Nem nyitod ki?
- Inkább majd a klubhelyiségben, ahol senki sem lát – felelte.
- Igaz! Akkor induljunk is!
Miután felértek a szóbájukba, Alice már el is kezdte felbontani a levelet, és egyszerre elolvasták.

Drága A.-m!
Biztosan észrevetted, hogy a mai vacsorát kihagytam, és hogy őszinte legyek, nem is szándékozom a közeljövőben akár egyen is részt venni rajta. Mindennek az okát majd személyesen szeretném elmondani neked.
Ma éjfélkor a klubhelyiség előtt várok rád.
Remélem, el tudsz jönni!
P.

 
- Mit ne mondjak, ez azért elég szűkszavúra sikeredett – jegyezte meg Alfreda.
- Igen, biztos elővigyázatosságból, hisz nem bízhat Carrowékban. Bármikor kinyithatták volna a levelet, és egy elejtett szó, ami arra utal, hogy kinek is az oldalán áll igazából, mindent tönkretehetett volna – magyarázta komolyan Ali.
- Ez igaz! Le akarsz addig feküdni egy kicsit? – kérdezte Alfri.
- Felesleges, úgy sem tudnék aludni – legyintett a kezével. - De azért letusolok.

Miután mindketten végeztek, halkan beszélgettek, amíg éjfélt nem ütött az óra. Ekkor Alice leosont a lépcsőn, majd kilopódzót a klubhelyiségből, ami előtt a csuklyás Perselus várta. Amint a férfi meggyőződött róla, hogy Ali jött ki, megölelte.
- Hiányoztál! – mondta.
- Te is nekem.
- Gyere, sietnünk kell! De azért ne legyünk valami hangosak! Bár nem sokan merik megszegni a kijárási tilalmat, Longbottomék azért igen gyakran megteszik – jegyezte Piton. – Azt pedig nem akarhatjuk, hogy meglássanak minket.
- De hova megyünk? – kérdezte a szorosan mögötte lévő pótlány.
- Egy helyre, amit te is nagyon jól ismersz.
- A Szükség szobájába! – jött ár azonnal Alice, hiszen más, titkos helyet nem ismert az iskolában. Bár Hisztis Mirtill mosdója sem volt éppen felkapott, de az nem volt titkos.
- Pontosan! Most már nagyon-nagyon óvatosnak kell lennünk. Nem szabad olyan helyre mennünk ahol bárki bármit is meghallhat, még annyira sem, mint korábban.
- Értem – mondta komolyan Ali.
Nemsokára meg is érkeztek, anélkül, hogy bárki észrevette volna őket.
- Döntsd el te, milyen hellyé alakuljon át! – ajánlotta fel Perselus.
- Rendben – felelte Alice, majd elképzelte ugyanazt a szobát, ahol Lunával találkozgatott. Mikor bementek, ugyanazok a nagy párnák fogadták a földön, és az aranyos kis asztal, amin egy kancsó tea gőzölgött. Minden pont olyan volt, mint legutóbb, mégis teljesen más. Jó pár hónap telt már el azóta, hogy legutóbb itt járt, és Alice mindent megtett volna azért, hogy Luna, még mindig egy ilyen helyen legyen. Bele sem mert gondolni, hol is tarthatják fogva.
- Bájos szoba – nézett körül Perselus.
- Reméltem, hogy tetszeni fog – mosolygott közben Ali.
- Tetszik – mondta, majd leült az egyik párnára. – Teát? – mutatott a kancsóra.
- Igen, köszönöm – felelte, majd bele is kortyolt miután Piton kitöltötte.
- Nagyon finom – jegyezte meg a pótapja. – De nem azért vagyunk itt, hogy ilyen semmitmondó, ámbár kellemes dolgokról beszélgessünk, sajnos.
- Mi történt, amíg távol voltam? Hol van Luna? Igaz, nincs semmi baja? – bombázta a kérdéseivel Perselust, és hallatszódott a hangján, hogy kétségbe van esve, amit a férfi is azonnal kiszúrt.
- Nyugodj meg! – fogta meg Ali kezét. – Nem engedem, hogy bármi baja essen!
- Köszönöm! – nézett hálásan pótapjára.
- Mint azt már te is tudod, a Sötét Nagyúr tud rólad – kezdte óvatosan Piton.
- Igen, és? – tette le közben a teáscsészét.
- És megtudta Carrow-éktől, hogy Luna a barátnőd, és attól félt, hogy emiatt te nem fogsz visszatérni az iskolába – folytatta.
- Ettől félt? – zavarodott össze Alice. – Nem értem, hogy ez miért keltene benne félelmet. Mármint miért törődik ő velem?
- Mert tudja, hogy számomra te vagy a legfontosabb személy, és emiatt arra következtettet, hogyha te nem térsz vissza az iskolába, akkor én fellázadok ellene – magyarázta továbbra is kellő óvatossággal a hangjában.
- Ó! – esett le végre Alicenek. – És ezért mit tett? – Tudta, hogy ennek voltak következménye.
- Elment Alfreda szüleihez, és megfenyegette őket, hogy mindenképp térjen vissza a lányuk az iskolába, hogy legyen melletted valaki, és hogy te ne gondold meg magad. A te édesanyádat természetesen nem merte megfenyegetni, éppen ezért derítette ki a barátnőd nevét és lakhelyét. – Pitonon látszott, hogy hatalmas nagy bűntudat gyötri. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom mindezt. Úgy látszik, nem csak az kerülhet veszélybe, aki fontos nekem, vagyis te, hanem az is, aki neked fontos. – A lány próbált volna közbe szólni, de Perselus nem engedte. – Alice, el kell tűnnötök innen Alfredával, amilyen gyorsan csak tudtok!
- Nem! Ezt már számtalanszor megbeszéltük. Nem hagylak cserben! – vágta rá azonnal.
- Még akkor sem, ha ezzel veszélybe sodrod a barátnődet? – lepődött meg Piton.
- Pont most mondtad, hogy akkor van a legnagyobb veszélyben, ha nincs itt az iskolában velem. Márpedig engem semmivel sem tudsz innen elmozdítani! – Olyan komolyság és érettség áradt az egész jelenlétéből, ami láthatólag Perselust teljesen megdöbbentette.
- De… de – kellett neki pár másodperc, hogy összeszedje a gondolatait. – De, ha esetleg idő előtt kiderül, hogy kihez is vagyok igazából hűséges, akkor te leszel az első, akit megöl, csakhogy a halálom előtt még lássa, ahogy szenvedek. Nem, mintha egyszer már nem vette volna el a számomra legfontosabb személyt. Ha kiderülne az igazság, gondolkodás nélkül, a legnagyobb élvezettel tenné meg újra ezt. Amit nem engedhetek, Alice! Ahhoz túlságosan fontos vagy nekem. – Egymást követve hullottak Perselus szeméből a könnycseppek. – Nézd meg, ezt sem tudta Lilin kívül más kiváltani belőlem! – mutatott a könnyező szemére.
- Hiszek benned! És egyszerűen megérdemled, hogy végre valaki feltétel nélkül szeressen, és a végsőkig kitartson melletted! Ideje lenne, hogy ezt elfogadd!  – közben szeretetteljesen elmosolyodott.
- Nehéz, hidd el, nagyon nehéz!
Kellett még pár perc, amíg Perselus összeszedte magát, amit Alice türelmesen megvárt, de utána tovább kezdte kérdezgetni arról, mi is történt a távolléte alatt.
- Végre megtaláltam Pottert! – mondta a pótapja.
- Tényleg, hogyan? – lelkesedett azonnal.
- Phineas Nigellus portréjának a segítségével, amelynek a párja náluk van. A festmény kihallgatta, hogy a Dean-erdőben vannak. Odahopponáltam, és egy tó mélyén rejtettem el a kardot. Pottert pedig a patrónusommal odacsaltam. Csakhogy valami miatt majdnem megfulladt. Bár tudom, hogy jó pár hasznos képesség híján van, de úgy hiszem, egy kis úszás, normális körülmények között, nem fogott volna ki rajta, még ha jéghideg vízben is kellett azt megtennie – mesélte Piton.
- Nem is sejted, mi akadályozhatta? – ráncolta a homlokát Ali.
- De! Úgy hiszem, az a nyaklánc volt, ami a nyakában lógott. Biztosan annak a megkeresésére küldte Dumbledore. – Látszott rajta, mennyire fáradt. Szinte minden energiáját felőrölte ez a küldetés. - Nagyon sokat gondolkodtam rajta, és talán a kard azért kellett neki, hogy vele el tudja pusztítani a medált. Tovább gondolva az biztosan a Sötét Nagyúrhoz tartozott, és az erejét gyengíthették vele. De azóta sem történt semmi változás, mármint nem hallottam többet felőlük a festmény által, és a Nagyúrnak sincs semmi látható baja. Bár úgy hiszem, még ha sikerrel is jártak Potterék, akkor sem mutatná, ha az ereje gyengülne – a hangjában szánalom, megvetés és gyűlölet keveredett.
- Te ismered jól a Sötét Nagyurat, úgyhogy biztosan igazad van – mondta Alice. – Egyébként örülök, hogy egy gonddal kevesebb nyomja a válladat. Így egy kicsit fellélegezhetsz.
- Ne légy ebben olyan biztos! Longbottom barátunkék elintézik a mindennapos fejfájásomat. Egyszerűen nem tudom, mivel tudnám leállítani őket, úgy, hogy közben nem ártok nekik – rázta a fejét.
- Még mindig a DS?
- Igen. Egy másodpercig sem zavarta őket, hogy megtiltottam a három főnél nagyobb csoportosulásokat. Habár mire is számítottam? Umbridge idején sem volt ez másként, sőt, még külön viccet is űztek Doloresből. Bele sem merek gondolni, miket mondanak rólam.
- Nem is kell. Nemsokára mindannyian meg fogják tudni, mekkora hős is vagy – jelentette ki a pótlánya.
- Tényleg annak látsz, egy hősnek? – nézett rá újra meghatódva Piton.
- Nem, nemcsak egy hősnek, hanem a legnagyobbnak.

 
A tavaszi szünetig szinte eseménytelenül teltek volna a napok, ha a DS tagjai nem lettek volna továbbra is folyamatosan aktívak. Legfőképpen szabotálni szerették volna Perselust és Carowékat, és emiatt éjszakánként kiszöktek és mindenfélét írtak róluk a falakra. Ezekkel még nem is volt baja Alicenek: „Halál Carowékra!” ; „Itt az idő a testvérek leszámolására.” ; „Túlerőben vagyunk ellenük.” Hiszen ezeknek valós alapjuk volt. De a Pitonnak szánt kiírásaik borzasztóan megviselték a férfit, és Alicet is egyaránt. Bár csak párszor tudtak találkozni, akkor mindig szóba kerültek a legújabbak. A vacsorákra pedig a visszatértük óta, ahogy ígérte, egyszer sem ment el Perselus.
Alice próbálta őt meggyőzni, hogy ezzel csak azt bizonyítja, hogy tényleg igazuk van, ami nagy hiba. De a pótapjának, akkor sem volt hozzá lélekjelenléte, hogy megszégyenítve, mindennap együtt étkezzen a diákjaival. Sőt, már a folyosókon sem lehetett egyáltalán látni. Alice depressziója pedig Alfreda életébe hozott szomorúságot.
Nevillék tettei által létrejött láncreakcióra pedig csak egy gyógyír lehetett, a tavaszi szünet.
Mindkét lány visszafelé számolta a napokat, amit még az iskolában kell eltölteniük, és az órákat, amit a Carow testvérek kínzásai között kellett elszenvedniük, amik egyre csak rosszabbak voltak. A lányok úgy sejtették, hogy ez egyrészt a DS miatt van, aminek a megmozdulásai kezdenek visszafelé ütni. Bár arról nem tudtak semmit, hogy közben növekszik-e a létszámuk, de úgy gyanították, hogy igen, hisz mi másért nem hagytak fel a folyamatos kiírásokkal, ha nem lett volna valamilyen pozitív következményük?

- Merlinre, holnap már szabadulunk! – huppant le az ágyára, hetek óta először, igazi boldogsággal Alfri, miután visszatértek a Nagyteremből, ahol jó étvággyal falatozhattak.
- Igen, holnap – csak ennyit mondott Alice, aki nem volt annyira feldobva.
- Mi a baj? Ma végre tényleg van minek örülnünk – jegyezte meg Alfreda.
- Tudom, csak nem hinném, hogy örülni fogsz annak, amit mondani szeretnék – kezdte félénken Ali.
- Oké, gratulálok! Fél perc alatt eltüntetted a hirtelen jött jókedvemet, amit szeretnék visszakapni mihamarabb, úgyhogy gyorsan mond el, mire céloztál! – állt fel, hogy a barátnője mellé üljön.
- Nem szeretném, ha visszajönnél a tavaszi szünet után – hadarta el Alice.
- Hogy mi? – lepődött meg. – De hiszen, pár hónapja még én győzködtelek ugyanerről, és te mondtad, hogy neked itt a helyed, ahogy nekem is. Ezt nem tagadhatod! Épp, ahogy szüksége van Pitonnak rád, neked is ugyanúgy szükséged van rám! Ha hiszed, ha nem, én sem tudnám elképzelni a mindennapjaimat nélküled, Alice! Úgyhogy nem érdekel, bármilyen jó indokot is hozol fel ez ellen! – tette keresztbe a lábát és a kezét, ezzel is azt fejezve ki, hogy meggondolni semmiképpen sem fogja magát.
- Még azok után is ezt mondod, amik itt zajlanak, és hogy Voldemort megfenyegette miattam a szüleidet? Ezek nem voltak elég bizonyítékok neked arra, hogy jobb, ha menekülsz, amíg még megteheted? – tört ki Ali.
- Nem! Igenis nem voltak azok! Légy szíves, emlékezz vissza arra, hogy te mondtad, Voldemort azért fenyegette meg a szüleimet, hogy térjek ide vissza, mivel melletted kell lennem. Ennél jobb kényszerhelyzetet el sem tudnék képzelni – mondta magabiztosan. – Nem látod, mennyire ellentmondasz még önmagadnak is?
- Már gondolkodtam ezen, és szerintem Perselus tudna neked segíteni, ha szeretnéd. El tudna tüntetni a szüleiddel titeket, anélkül, hogy bárki is megtudná. Már ma este tudnék vele beszélni. Hidd el, megoldanánk! – Sziklaszilárd volt az elképzelése.
- És tegyen kockára mindent azért, hogy én folyamatosan remegve, idegesen várjam, hogy mi fog itt történi, és vajon mikor találnak ránk?
- Legyen kicsit több hited Perselusban! El tudná ő intézni, hogy senki se találjon meg titeket, és hogy ő se kerüljön bajba. Nekem is segített az egyik nyáron, mint azt te is tudod – nem hagyta abba az érvelést Alice.
- De, még ha tényleg mindent el tudna nyom nélkül intézni, akkor se hidd, hogy a Sötét Nagyúr nem jönne rá azonnal, hogy az ő keze van a dologban! – A pulzusa az egekben volt Alfrinak.
- Nem fog, hisz úgy hiszi, hogy Perselus ellene fordulna, ha én valamiért nem térnék vissza. Te vagy a legjobb barátnőm, tehát az, hogy velem vagy az iskolában, az egy számára fontos dolog. Hidd el, ő így gondolkodik! Tehát nekünk is ezt kell tennünk! – mondta magabiztosan.
- Én, akkor is vissza fogok térni! Tovább nem vitatkozom. – Majd szó nélkül elment letusolni, és elalvás előtt sem mondott semmit a barátnőjének.