2015. május 29., péntek

Piton és a lány 3. rész - 16. fejezet



3. rész - 16. fejezet


- Nem tudom, mit mondjak – vallotta be Alice a vonaton ülve, a szokásos kabinjukban.
- Nem kell semmit sem mondanod! Tudom, hogy csak védeni akarsz, ezért nem is tudok rád haragudni. Bár a makacsságod mindenen túltesz, az egyszer biztos! – mosolyodott el Alfreda, kicsikarva a barátnőjéből is egy gyenge mosolyt, ami rögtön aggódó arccá vált. A hazafelé útjuk további részére pedig meg is maradt ez az arckifejezése, úgyis, hogy az útjuk zökkenőmentes volt. Bár nagyon éberek voltak, folyamatosan figyelték, hogy nincsenek-e nemkívánatos személyek a vonaton, de most szerencsére erre nem volt példa.
Egy hosszantartó ölelés után elbúcsúztak egymástól, majd ki-ki ment haza a saját családjával. Alice pedig már tényleg családtagként kezelte édesanyja új párját, aki most is a legjobb formáját hozta, ezért meg is volt győződve róla, hogy nincs semmilyen színjáték a viselkedésében, ő ilyen kedves és kész.

A tavaszi szünet elhozta a várva várt kikapcsolódást és nyugalmat Alice számára. Nagyon sokat sétáltak egy közeli tisztáson, ami több volt, mint kellemes. Az édesanyja, bár párszor feszegette a témát, hogy még mindig nem tartja jó ötletnek a lánya visszatérését, tudta, hogy nem tudja lebeszélni. Azt pedig nem is sejtette, amit már Alice igen, hogy a nyári szünetig le fog zajlani az a csata, amire már rég vártak. Ha erről bármi sejtése is lett volna Angelának, természetesen képes lett volna belakatolni Ali ajtaját, csakhogy távol tartsa a harctól. De ő úgy hitte, egyhamar semmi ilyesmi nem fog történi, legalábbis addig nem, amíg a sok gyermek az iskolában van. Nem tudta elképzelni azt az eshetőséget, hogy őket is harcra kényszerítik. Ezért abban a hitben volt, ha úgy is ki kell járnia lányának a Roxfortot, akkor inkább tegye előbb, mint utóbb azt.

Luna a pince egy távolabbi zugában ücsörgött Ollivanderrel, amikor hangokat hallottak, így biztosak voltak benne, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn. De ez nem váltott ki semmilyen izgalmat belőlük, hiszen úgy gondolták, a szokásos napi betevőjüket kapják meg, amikor Ron felüvöltött.
- Hermione!
- Hallgass! – ez Harry volt. – Fogd be a szádat, Ron, ki kell találnunk, hogyan…
- Hermione! Hermione! – folytatta tovább a barátjával mit sem törődve a Weasley fiú.
- Ne ordibálj, inkább gondolkodjunk… Valahogy meg kell szabadulnunk ezektől a kötelektől…
- Harry? Ron? – ment közelebb hozzájuk a hollóhátas lány.
- Luna?
- Igen, én vagyok az! Jaj, pedig úgy drukkoltam, hogy ne kapjanak el titeket! - vallotta be.
- Le tudod szedni a köteleinket, Luna?
- Persze, igen, azt hiszem… van egy görbe szögünk, néha jól szokott jönni… egy pillanat…
Ekkor Hermione sikítását hallották, mire Ron újra kiabálni kezdett, így azt már nem tudták kivenni, hogy Bellatrix mit mondott.
- Ollivander úr… - kezdte Luna. – Magánál van a szög? Húzódjon odébb egy kicsit… úgy emlékszem, utoljára a vizeskancsó mellett volt… - Rögtön vissza is tért Harryék mellé. – Maradjatok nyugton!
A kötél meg-megfeszült, miközben próbálta lazítani a csomót. Közben pedig Bellatrix hangját hallották, és most értették is, mit mondott.
- Még egyszer kérdezlek: hogy került hozzátok ez a kard? Honnan loptátok?
- Találtuk… találtuk… Nee…! – újból felsikoltott Hermione.
Ron még hevesebben kezdte rángatni a köteleket.
- Kérlek szépen, Ron, maradj nyugton! – suttogta Luna. – Nem könnyű ezt így vakon…
- Nyúlj a zsebembe! – zihálta Ron. – Van benne egy önoltó, tele fénnyel!
Az önoltó segítségével tényleg sikerült végre fényhez jutniuk, és így Lunáék láthatták a másik két új társukat Dean és Ampók személyében.
- Köszönöm, Ron, így sokkal könnyebb – mondta a hollóhátas lány, miközben újra nekilátott a csomók bontogatásának. – Szia, Dean! – köszönt neki is.
Odafentről ismét Bellatrix hangja szűrődött le:
- Hazudsz, mocskos sárvérű, tudom, hogy hazudsz! Betörtetek a gringottsi széfembe! Valld be, hogy így volt! Ismerd be!
Ezt újabb iszonyatos sikoly követte.
- Hermioneee…! – ordította Ron.
- Mit hoztatok még el? Mi van még nálatok? Mondd meg, vagy esküszöm, beléd döföm ezt a kést!
- Kész! – mondta Luna, és levette a fiúk kezéről a kötelet. Közben minden apró porcikája remegett, de képes volt talpon maradni. Nem úgy, mint Ampók, aki összeesett. Közben Luna észrevette, hogy Ron pálca nélküli dehopponálással próbálkozik. – Nem lehet kijutni – mondta részvevő arccal. - A pince maximálisan szökés biztos. Eleinte én is próbálkoztam. Ollivander úr van itt legrégebben, és ő is már mindent megpróbált.
Hermionenak egy újabb sikoltását és Bellatrix vádló hangját hallották.
- Mit hoztatok még el? Válaszolj! Crucio!
Még egy sikoly…
Ron zokogott, és közben az öklével csapkodta a falat. Közben Harry lekapta a nyakában lévő erszényt, amiben Dumbledore cikesze volt, és megrázta, majd meglengette a főnixpálcája darabjait, de azok egy árva szikrát sem hullattak – közben pedig egy tükördarab hullott a padlóra, amiben Dumbledore szeme jelent meg.
- Segítsen rajtunk! - kiáltotta Harry. – A Malfoy ház pincéjében vagyunk, mentsen meg minket!
A szem egy pillantás után el is tűnt.
- Hogy jutottatok be a széfembe? – hallatszott Bellatrix rikácsolása. – A mocskos kis kobold vitt be titeket? Az, amelyik lent van a pincében?
- Vele csak ma este találkoztunk! – zokogta Hermione. – Nem voltunk a Gringottsban… Ez nem az igazi kard, csak egy másolat, hamisítvány!
- Másolat? Higgyem is el, mi? – rikoltotta Beatrix.
- Ezt könnyen ellenőrizhetjük – vágta rá Lucius. – Hozd fel a koboldot, Draco, az meg tudja mondani nekünk, hogy ez az eredeti kard-e!
- Ampók – ment oda hozzá Harry -, azt kell mondania nekik, hogy a kard hamisítvány, nem tudhatják meg, hogy az igazi… könyörgök, Ampók…
Szapora lépteket hallottak a lépcső felől, majd Draco remegő hangja szűrődött be az ajtón:
- A hátsó falhoz mindenki! Aki trükközni próbál, azt megölöm!


Mind engedelmeskedtek, a zár kattanása után Ron kattintott az önoltóját, és hirtelen újra sötétség lett a pincében. Ekkor Draco elszántsággal az arcán, pálcáját maga előtt tartva, kinyitotta az ajtót, gyorsan megragadta a kobold karját, és már hátrált is kifelé vele. Majd becsapódott az ajtó, és ezzel egyidejűleg hangos puffanás volt hallható.
Ron újra kattintott az önoltóján, és megpillantották Dobyt.
- Dob…! – kezdte köszönteni őt a Weasley fiú, mire Harry a vállára csapott, ezzel is utalva rá, hogy hallgasson.
- Harry Potter – sipította a hangjával Dobby, miközben tisztán láthatóak volt rajta a félelemnek a jelei. – Dobby eljött, hogy megmentsen.
- De hát hogyan…?
De nem tudta elmagyarázni a manó, mivel egy újabb fájdalmas sikoly volt hallható Hermionétól.
- Tudsz dehoppanálni innen? – kérdezte Harry, mire Dogy bólintott. – És magaddal tudsz vinni embereket? - Újabb bólintás volt a válasz. – Jól van. Figyelj: fogd Lunát, Deant meg Ollivander urat, és vidd őket… vidd őket…
- Bill és Fleur házába – javasolta gyorsan Ron. – A Kagylólakba, Rosslick határában.
Újabb bólintás volt a válasz.
- Azután gyere vissza! – fejezte be Harry. – Megkérhetlek erre, Dobby?
- Természetesen, Harry Potter – suttogta a manó, és azzal odasietett Ollivanderhez, Lunához és Deanhez, feléjük nyújtotta a kezeit, de azok nem mozdultak.


- Segíteni akarunk neked, Harry – suttogta Luna.
- Nem hagyhatunk itt téged – tette hozzá Dean.
- Induljatok! Bill és Fleur házában találkozunk – mondta Harry, de ekkor pár másodpercre fájdalommal teli szemmel nézett erősen maga elé. – Menjetek! – tért hirtelen magához. – Induljatok! Mi is megyünk majd, csak induljatok már!
Majd megfogták Dobby kezét, és pár másodperc múlva tényleg Kagylólakban voltak.
Luna még sohasem volt itt, de nagyon tetszett neki a hely, bár a szemének még szokatlan volt a napfény, ennyi sötétségben töltött nap után.
Nemsokára újra megjelent Dobby Harry, Ron és Hermione társaságában. Luna azonnal rájött, hogy nagy baj van. Dobby nemsokára meg is halt, ami a pillanatnyi jókedvét azonnal el is vette, és szíve szomorúsággal telt meg ismét.



- Még alig jöttél haza, és már mész is el – mondta Angela könnybe lábadt szemmel, mielőtt kivitték volna a lányát a vonatállomásra.
- Tudom, anya… Tudom… De mindjárt itt a nyári szünet, és akkor majd hosszabb ideig leszek itthon – próbált nem is gondolni arra, hogy már nem tér többet vissza, de a szobáját azért jó alaposabban megnézte mielőtt elindultak.
- Anya, nagyon szeretlek, és nagyon örülnék, ha nem bentlakásos iskolába járnék, hanem minden este itthon lehetnék veled, mármint most már veletek – nézett mosolyogva az Angela mellett álló férfira, aki gyorsan viszonozta azt. – Viszont mivel nincs így, ezért kénytelen vagyok elmenni. De talán nem is baj, hisz így még hamarabb felnőtté válok, főleg ezekben az időszakokban! – Próbálta visszatartani a könnyeit, ami nagy erőfeszítések árán, de sikerült neki. Hosszasan átölelt az édesanyját, majd elbúcsúzott tőlük.
Ekkor meglátta a barátnőjét, akihez azonnal odarohant, és szintén átölelt, majd együtt szálltak fel arra a vonatra, amelyről épphogy csak leszálltak pár nappal ezelőtt.

Perselus immáron szokásához híven kihagyta a közös vacsorát, de Alicel még a szünet előtt megbeszélték, hogy a visszatérésük első napján, éjfélkor, ahogy korábban már többször is tették, találkoznak a Mardekár klubhelyisége előtt, hogy onnan gyorsan átosonjanak a Szükség szobájába.
- Jó hírem van! – kezdte Piton, amint beléptek a szobába, és leültek egy-egy nagy párnára.
- Igazán? – mosolygott Alice.
- A minap Harry Potter, Ron Weasley és Hermione Granger a Malfoy kúriában jártak, és bár nem kis nehézségek árán, de megszöktek onnan, és magukkal vitték a többi foglyot is, köztük Lunát! – mondta, és annyira jól esett neki, hogy végre jó hírrel tud szolgálnia.
- Komolyan? – kérdezte a lány.
- A legkomolyabban.
- El sem hiszem – örömkönnyek lepték el az arcát megkönnyebbülésében.
- Már pedig kénytelen leszel! – vágta rá Perselus.
- Úgy érzem, ezzel csak megbirkózom valahogy – mosolygott Alice, majd hosszasan kifújta a levegőt. – Luna biztonságban van – mondta ki hangosan, ezzel is tudatosítva sajátmagában. – Luna biztonságban van!
- De ne hidd, hogy csak jó híreim vannak! – folytatta pótapja komorabb hangnemre váltva.
- Mi történt? – lett ő is azonnal komoly, bár a szíve mélyén továbbra is boldog maradt Luna miatt.
- Mindjárt itt van… a harc, amire régóta várunk – felelte Piton.
- Ó!
- Igen, ó!
- És miből gondolod? – Bár ő maga is érezte a levegőben, abban a légkörben, ami az utóbbi hetekben körülvette.
- A Sötét Nagyúr ingerlékenyebb, mint valaha, és ennek szerintem, azaz oka, amiről már korábban beszéltünk.
- A feladat, amivel megbízta Harryt Dumbledore? – volt bizonytalan.
- Pontosan! Amivel valószínűleg tényleg gyengíti a Nagyúr erejét, és ő emiatt egyre jobban kezdi elveszíteni a fejét – folytatta. – Sőt, még a hívei közül is jó páran ugyanígy vannak ezzel.
- És ők miért?
- Ki-ki miért – felelte Piton. – Hidd el, Alice, mindenkinek megvan a saját története! De nem mindegy, hogy az kire milyen hatással lesz idővel!
- Hát igen, nem mindenkiből válhat a varázsvilág legnagyobb hőse – fogta meg egy bíztató mosoly kíséretében a pótapja kezét Ali.


- Ó, te! – szorította meg az övénél jóval kisebb és törékenyebb kezet Perselus. – Szeretlek! – mondta hirtelen.
- Én is téged, de hisz tudod.
Pár másodpercig csak nézték egymást, majd Piton tovább beszélt.
- Készülj fel, kérlek!
- Pontosan mire?
- Mindenre! – jött a komoly válasz. – Még én magam sem tudom megjósolni, milyen borzalmak következnek ezután. De nemsokára megtudjuk, hiszen a Carow testvérek még elszántabbak, mint valaha. Azután, hogy a Sötét Nagyúr kedvence, Bellatrix Lestrange, egyetlen egy hiba után teljesen elveszítette a tekintélyét, mindenki a lehető leggonoszabban próbálja végezni a saját feladatát, akárcsak a mi drága testvérpárosunk.
- Ez nem jó hír, nagyon nem. És hogy őszinte legyek, el sem is tudom elképzelni, hogy ennél is gonoszabbak legyenek – vallotta be Ali.
- Addig örülj! De, amiatt még mindig nem kell félned, hogy téged bármilyen úton-módon bántanának, vagy Alfredát! Emiatt legalább nem kell, hogy fájjon a fejed. Így is sokkal több terhet cipelsz, mint a többi diák. – Ekkor büszkeség csillant meg a szemében. – Nem hinném, hogy sokan lennének itt, akik ilyen jól viselnék mindezt, és nem törnének meg a súlya alatt.
- Talán túl korán kellett felnőnöm, de nem bánom. Azaz igazság, hogy többnek is érzem magam, mint ők.
Ahogy Piton ránézett Alicre, egy újabb, ismeretlen érzés fogta el. Az, amikor egy apa hirtelen ráeszmél, hogy az ő szeretett lánya, már felnőtt nő lett. Mennyi mindent tapasztalhat ő meg Ali miatt. Mennyivel többé és szeretetteljesebbé tette az életét.
- Mi az? – vette észre a szokatlan arcát Perselusnak.
- Semmi, csak tényleg igazad van. Felnőttél, Alice, ez nem kétség!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése