2017. szeptember 30., szombat

A szakadék szélétől - 90000 oldalmegnyitás

   Drága olvasóim!
   A fő ok, amiért ilyen hamar nekiültem helyzetjelentő posztot írni, az az, hogy rekordgyorsasággal növekedett az oldalmegnyitása 85000-ről 90000-re. Kicsit több, mint három hét kellett hozzá, ami nagyon sokat jelent nekem. És így még inkább reménykedem abban, hogy idén már a 100000 is meglesz. 😏


    A történeteimmel kapcsolatosan elsőként elnézést szeretnék kérni a Ha te azt tudnád! olvasóitól, mivel fogalmam sincs, mikor fogok tudni új fejezettel előrukkolni. Minden szép és jó volt addig, amíg eljutottunk a választáshoz, és hogy leírtam a két személynek ez milyen boldogságot okozott, plusz, hogy a harmadik fél mennyire összetört, és az alternatív univerzumos dolgokat is visszacsempésztem. Igen ám, de most jön a baj, hogy megvan már egy csomó ötletem, előre megírt részek, csakhogy a közvetlen előttem álló fejezettel szenvedek, de piszkosul. Minden egyes mondatért megküzdöttem, amit eddig leírtam, de még fél fejezet sincs meg. Így tényleg csak annyit tudok mondani azoknak, akik várják, hogy sajnálom. És nehogy bárki arra gondoljon, hogy direkt szorítottam háttérbe ezt a történetemet, mert a három hosszú k-pop ficim közül ez a legkevésbé felkapott! Ilyenről szó sincs, már csak azért sem, mert ez a történet volt az, ami beindított nálam valamit, ami miatt többet írok, mint életemben eddig bármikor. Pont ezért viselem borzasztóan a szívemen a sorsát, és inkább pihentetem, és majd akkor hozok új fejezetet, ha úgy érzem, hogy valami olyat tudtam írni, ami méltó átkötés lesz az azt követő fejezethez, ami majd némi időugrás után lesz. Úgyhogy, aki olvassa, ne aggódjon, hogy nem lesz folytatás! Lesz ám, még ha megkésve is kicsit! 😙
    Ezek után térjünk rá a Tört angolra, ami jelen pillanatban legfelkapottabb történetem, és amivel szerencsére nincs ihlet problémám, holnap hozom a 10. fejezetet, de közben már a 12-en dolgozom. Most is meg szeretném köszönni, hogy a facebookos csoportokban, ahol megosztom, és itt a blogon is sorra jönnek a pozitív visszajelzések. Az az egészben a legszebb, hogy nem hittem volna, hogy lesz olyan történetem, ami a Piton és a lánynál is sikeresebb lesz, és hogy pont a MarkJin ficimmel értem ezt el, az külön öröm számomra. Remélem, hogy ezután is tetszeni fog nektek, még ha keserédes is a dolog. 😊
    És ha már keserédes történetről van szó, a legújabb ficim nagyjából tízszer olyan sírós lesz, mint a MarkJines, vagy még inkább. A Nélküled nem kell a Mennyország alapja már hetekkel ezelőtt, sőt, szerintem már több, mint egy hónapja, hogy kipattant a fejemből. Láttam magam előtt TaeTaet és BamBamet kómában feküdni, és mellettük pedig Jungkook és Yugyeom állt. E köré kitaláltam egy történetet, de nagyon depisnek éreztem, és úgy voltam vele, majd ha egyszer meg lesz hozzá a hangulatom, akkor megírom egy one shotnak. Ezek után csak néha ugrott be ez a sztori, majd múlthét közepén  ismét ezen kezdtem el agyalni, és ki is ötlöttem, hogy V helyett Jungkook anyukája legyen a másik kómában lévő személy, majd a történet is sokat konkretizálódott a fejemben, és akkor eljutottam oda, hogy oké, lesz ami lesz, ha szarrá is bőgöm magam, leülök, aztán megírom egy two shotnak, vagy egy pár fejezetes ficinek. De hamar rájöttem, hogy ezt nem fogom tudni olyan röviden kidolgozni, viszont olyan hosszúnak nem szánom, mint a másik két sorozatomat. Így is beleszakad majd a szívem, mire mindazt leírom, amit szeretnék. Egyébként ezt a ficimet féltem eddig a legjobban megosztani, pontosan amiatt, hogy ennyire sírós. De azért reménykedtem benne, hogy lesz olyan, aki vállalkozik ilyesmire, és azonnal jöttek is a biztató kommentek facebookon és a jelöléskérések hozzá, úgyhogy tényleg lett rá igény. Bár, mint a MarkJin ficimnél, itt is úgy gondolom, hogy a párosítás miatt is van ez, hiszen YugKook ficibe se futottam többe bele, mint MarkJinbe. Ráadásul ez YugBam is egyben, na meg ott van mellékpárosként JinSon. Ahogy a főszereplő páron, úgy rajtuk sem agyaltam különösen, magától jött számomra, hogy ők kellenek ide és kész. Lesz szerepük a sztoriban, mint arra a második részből már rájöhettetek. Tudom, hogy az nagyon sírós lett, kaptam is érte a fejemre nem egy embertől, de azért remélem, hogy velem tartotok. És készüljetek, ennél sokkal sírósabb fejezetek is jönnek még, csak éljem túl a megírásukat! 😭
    De írtam ebben a hónapban egy MarkJinson one shotot is, ami meglepően kifejezetten vidám lett. Egy kép ihlette az egészet, amin Jinyoung össze volt szerkesztve saját magával, mintha ikrek lennének. Azonnal beugrott, hogy ha tényleg kettő lenne belőle, akkor Jacksonnak és Marknak is jutna egy-egy, így nem féltékenykednének miatta. Meg is született a Kettőn áll a vásár, ami nagyon kellett az amúgy depisebb hangulatomhoz. És már szinte meglepő, hogy képes voltam ilyet írni, ha már minden hosszú ficim sírós mostanság. 😏
    Ha pedig sírás, tudom, hogy csak egy fejezetet hoztam ebben a hónapban az Oda...-ból, aminek a megírása és többszöri újraolvasása során ugyanúgy bőgtem, mint az azt megelőző fejezetnél, ha nem jobban. Egyszerűen most ez megy nekem, a sírós, szívbemarkoló történetek írása, és mivel minden ficimben hely is van ezeknek, így kiélhetem bennük magamat. Furcsán hangozhat, de ezekkel a történetekkel mentem meg a saját lelkemet a szakadék szélétől. Nem tudom jobban kifejezni magam. Én most kb élettelen zombi lennék, ha nem lennének ezek a történeteim, jelen pillanatban ezek éltetnek (a novemberi Queen + Adam Lambert koncert mellet persze). Maga a tény pedig, hogy másokat is boldoggá teszek ezekkel az irományokkal, még inkább fontossá teszi őket számomra. 💓
   Lehet, hogy aki elolvassa ezeket a posztjaimat, az már unja az ömlengésemet azzal kapcsolatosan, mennyit jelent nekem, hogy hirtelen sokan kezdtek el olvasni, de tényleg csak az értheti azt, mennyit jelent ez nekem, aki már az előtt is követte a blgomat, hogy k-pop témában elkezdtem írni. Ha valaki nekem azt mondja júniusban, hogy nemsokára facebookon és a blogon is sorra kapom a kommenteket, és hogy az oldal havi megnyitása magasabb számokat mutat, mint valaha, kiröhögtem volna, hogy persze, majd pont az én blogommal lesz ez. Néha attól félek, hogy egyik nap arra kelek, hogy egy történetet sem írtam meg, ami a nyáron és ősszel született, és még mindig egy olyan blog írója vagyok, ahova elvétve téved fel valaki. Ha továbbra is marad ez a tendencia, amihez persze az is kell, hogy én is hasonló aktivitással írjak, akkor úgy hiszem, hogy talán jövő ilyenkorra megszokom a dolgot... 😅
    Egyébként ezzel a poszttal együtt 18 bejegyzés született ebben a hónapban, ami az augusztusi 16-ot is lekörözte. Meglátjuk, októberben mi lesz. 👍
   Akkor holnap jelentkezem a MarkJin ficim folytatásával, jövőhéten pedig MarkJint és YugKookot is hozok nektek. Amint tudom, folytatom a YoonMinSeok történetemet, valamint a már elkészült Oda... fejezetet is feltöltöm, mihelyst lesz időm csiszolgatni még kicsit. De készüljetek, kb minden írásom sírós lesz valamilyen szinten! 😢
  

2017. szeptember 29., péntek

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 2. fejezet


Második fejezet – Ő a szerelmem




Yugyeom:

- Pfúú! – fújtam ki a levegőt a színpad mögött, majd kikukucskáltam a függöny oldalánál.
 Nem voltak olyan sokan, mint arra számítottam, de volt egy kivilágított asztal középen, ahol nemsokára azok az emberek ültek, akik eldöntötték, hogy kapok-e jövő tanévre is teljes ösztöndíjat vagy sem, és akik nem mellesleg kiválaszthattak minden évfolyamról két-két személyt, akik egy héten át ingyen tanulhattak a város legfelkapottabb tánctanáraitól és koreográfusaitól. A második volt jelen pillanatban a legnagyobb álmaim egyike, viszont az ösztöndíj fontosabb volt. Nem akartam, hogy a szüleimnek plusz műszakot kelljen vállalniuk, csakhogy továbbra is itt tudjak tanulni. Valamint annak sem lett volna sok értelme, ha én megyek el dolgozni a próbák mellett, mert így sem volt szinte semmi időm pihenni, hisz amennyit csak tudtam, gyakoroltam az óráimon kívül is. Teljesen tönkrementem volna, ha dolgoznom is kell. Bár a szerelmem, BamBam felajánlotta, hogy kifizetné legalább a felét a tandíjnak, mivel a szülei letétben nem kevés pénzt spóroltak neki össze, ha majd elhagyja a szülői házat. De én ezt természetesen nem akartam elfogadni, így életem legjobb táncelőadását kellett nyújtanom, hogy legalább az ösztöndíj meglegyen, még ha az egy hét továbbképzés nem is.
Ekkor megláttam Jinyoungot és Jacksont kéz a kézben megérkezni, de azt furcsálltam, hogy BamBam nem volt velük. Persze, Jinyoungék együtt érkeztek, hisz hozzánk hasonlóan ők is egy pár voltak, de azt ígérték, hogy megvárják a bejárat előtt BamBamet, mert bárhogy járt már itt, képes volt eltévedni. Az is szemet szúrt ám, hogy Jackson idegesen nézett folyamatosan hátra, mintha érezné, hogy BamBammel valami baj van. Ettől az amúgy is meglévő gyomoridegem még inkább tetőfokára hágott, így fel kellett hívnom a páromat, hogy legalább halljam a hangját, és tudjam, minden rendben vele.


- Szia! Sajnálom, sajnálom! – vette fel BamBam.
- Mi az? Ugye, minden rendben? – kérdeztem idegesen.
- Igen, csak kimaradt egy buszjárat, és a következő is késésben van. De már rajta ülök, csak ez a fránya dugó. Áááá! – borzasztóan ideges volt, ami megijesztett, és engem is még inkább stresszelt.
- Szívem, ne légy ilyen! – kérleltem, mert utáltam, amikor a vérmérséklete átvette az uralmat felette. Ilyenkor, mintha nem is önmaga lett volna. – Az se baj, ha lekésed a fellépésemet, hisz már annyiszor megnézted, hogyan táncolom ezt a szólót.
- De azok az alkalmak nem számítanak. Csak az számít, hogy ma, ott a bírák előtt, hogyan fogod csinálni. Csak az a kicseszett három perc számít, amikor a színpadon vagy és a fények rád világítanak. Én pedig ott akarok lenni, mikor mindez megtörténik, amikor bebizonyítod még a hitetlen évfolyamtársaidnak is, hogy jobb vagy, mint az valaha hitték volna, sőt, mint az te magad gondolnád. – Az idegesség mellett a végtelen nagy szeretete is felszínre tört belőle, amit irántam táplált. Az ilyen helyzetekben rendre úgy éreztem, hogy talán sohasem fogom ugyanúgy szeretni BamBamet, ahogy ő szeretett engem. Szinte emberfeletti volt, mennyit jelentettem számára. Talán meg sem érdemeltem ezt a szerelmet és törődést, amit tőle kaptam.
- BamBam, nyugi! Ha nem is látsz, akkor is itt leszel velem, ahogy mindig – adtam tudtára, hogyha tényleg nem ér ide, a szívemben akkor is velem lesz.
- Hányadiknak lépsz fel? – kérdezte továbbra is idegesen. Ilyenkor olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna, bár a fallal valószínűleg jobban jártam volna, mert az legalább csendben maradt, míg ő folyton ugyanazokat a köröket futotta.
- Nem lényeg – mondtam, de tudtam, nem úszom meg, míg ki nem mondom.
- Yugyeom!
- Másodiknak.
- És kb egy perc múlva kezdtek – állapította meg.
- Igen.
- Táncosok, kérem, gyertek ide! – hallottam egy nőnek a hangját mögülem.
- Drágám, le kell tennem. És tényleg, nem dől össze a világ, ha nem érsz ide!
- De az én világom összedől – suttogta alig hallhatóan.
- BamBam, nyugalom! Szeretlek, és csak ez számít, valamint az, hogy végig csináltad velem az elmúlt hetek próbákkal teli időszakát. Az út sokszor többet számít, mint maga a célhoz való érés, és én veled tettem meg ezt az utat. Úgyhogy kérlek, gondolj rám nemsokára! Én is rád gondolok majd, mikor táncolok.
- Rendben. A világon mindenkinél jobban szeretlek, Kim Yugyeom, úgyhogy ne hozz szégyent a fejemre! – végre felengedett az idegességéből. – Légy a legjobb!
- Az leszek! Szia! Szeretlek!
- Én is szeretlek.
 

Mikor a színpadra léptem, hirtelen kizártam a külvilágot, csak a zenére figyeltem és a belső szívdobbanásomra, ami tudtam, hogy egyszerre dobban BamBam szívévvel. Mindent kitáncoltam magamból, az összes sort precízen csináltam meg, és a lehető legjobb dinamikában, a mozdulataimat pedig átéltem. De valami tényleg nem volt az igazi, azáltal, hogy a szerelmem nem volt a nézők között. Nem ekkor táncoltam legjobban a szólómat, hanem előző nap, amikor csak ő látott. Mert idegen embereknek való megfelelésem sohasem érhetett fel azzal a vágyammal, hogy BamBamnek örömet és büszkeséget okozzak. A táncom végén láttam, ahogy a háttérben kicsapódott a nézőtér egyik ajtaja, pont ott, ahol Jacksonék ültek, és egy vékony személy lépett be, majd mintha összeesett volna. Az én szívem pedig kihagyott egyet, és akkor már tudtam, hogy ez nem attól volt, mert minden meglévő energiámat kitáncoltam magamból, hanem mert BamBam esett össze az előbb, akivel egyszerre dobogott a szívünk a táncolásom közben.
Abba is maradt a táncvizsga, engem pedig már egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy megkapom-e az ösztöndíjat vagy sem. Csak azzal tudtam törődni, hogy a szúródó mellkasom és levegőért kapkodó tüdőm végre észhez térjenek annyira, hogy lemásszak a színpadról és ölembe vegyem életem legfőbb értelmét. Mikor sikeresen elindultam, többször el akartam esni ezen a rövid úton, amit ekkor kifejezetten hosszúnak éreztem, főleg, mert kettőnkért táncolva minden meglévő energiámat elveszítettem.
- BamBam! – lihegtem.
- Yugyeom! – lépett mellém Jackson. – Jinyoung hívta a mentőt. Nemsokára itt lesznek. Lélegzik – adta tudtomra a legfontosabb információkat, és tényleg ezek voltak azok, amiket mindenképp hallani akartam.
- BamBam, szerelmem, ébredj fel! – szorítottam magamhoz, miközben elkezdtem zokogni. – Kérlek szépen! Mindent megtettem. Olyan jól táncoltam, ahogy csak tudtam. Tudom, hogy tudod, mert tényleg velem voltál mindvégig.
- Yugyeom… - guggolt le mellém Jinyoung, de nem mert hozzám érni. – Nem hiszem, hogy felkel. Szerintem itt sokkal súlyosabb dologról van szó, mint egy szimpla ájulás.
- Nem! Az nem lehet! Nem lehet semmi baja! Ha valakinek eszméletlenül kéne itt feküdnie, az én vagyok, hiszen miattam idegeskedett annyit, miattam rohant ide... Én vagyok mindennek az okozója. Istenem, milyen borzasztó barát voltam! Csak velem foglalkoztunk az elmúlt hetekben. Csak ezzel a fránya vizsgatánccal törődtünk. – Ekkor olyan mélyről jövő zokogás tört fel belőlem, hogy azt hittem, megfulladok, így több szó már nem is hagyta el a számít, míg meg nem érkezett a mentő.
- Maga a hozzátartozója? – kérdezte egy negyven év körüli férfi.
- Ő a szerelmem – feleltem.
- Értem, akkor jöjjön velünk! – invitált magukkal a mentőkocsiba.
- Mi majd megyünk utánad – mondta Jackson.
- Sietünk – tette hozzá Jinyoung. – Tarts ki, Yugyeom! És te is, BamBam! – nézett ekkor az eszméletlen barátomra.

Az úton végig szorítottam a kezét, és nem szóltam egy szót sem, egyszerűen képtelen voltam rá. De mielőtt megérkeztünk, annyit megkérdeztem, mi a baja.
- Agyvérzést kapott – felelte a mentőorvos.
- Hogyan? – kérdeztem bágyadtan, mert alig tudtam magamról.
- Sajnálom, de így van. De biztos rendbe jön. Hisz nézzen rá, élettel teli, fiatal fiú, akinek ráadásul ilyen barátja van. Mit nem adna a lányom, ha ilyen jóképű fiúja lenne, mint maga.
- Biztos nem annyit, mint én azért, hogy BamBam egészségesen felébredjen – suttogtam inkább magamnak, mintsem neki, de valószínűleg meghallotta, mivel biztatásként váron veregetett.
- Megérkeztünk – mondta végül, majd elhalkult a sziréna hangja, miközben az én belsőmben is némaság és üresség honolt.

A váróban ültem bágyadtan, lehajtott fejjel, amikor megérkeztek a barátaim.
- Hol van, a műtőben? – kérdezte Jackson, amint meglátott.
- Igen – feleltem.
- És mi a baja?
- Agyvérzést kapott – magam elé meredve mondtam mindezt, mint egy robot, akibe beprogramozták ezt az információt, de igazán értelmezni nem tudta a jelentését, mert ekkor én magam sem tudtam.
Mikor már fél órája ültünk ott néma csendben, Jackson elment kávéért, Jinyoung pedig átült közvetlen mellém, majd bal kezével átkarolta a hátamat, és az súgta a fülembe, hogy minden rendben lesz. Annyit civakodtunk Jinyounggal, mintha Tomot és Jerryt rólunk mintázták volna, de ha komoly dologról volt szó, akkor úgy álltunk a másik mögött, mint a párjainkon kívül senki más. Most is, ahogy átkarolt, én pedig ráhajtottam a fejem, éreztem, hogy számíthatok rá, bármi is legyen, ő és Jackson velem lesznek, mert ők sohasem hagynának magamra. De úgy volt, hogy BamBam is velem lesz egy életen át. Azt szánta nekünk a sors, hogy mindig ott legyünk a másik számára. Ezt kellett, hogy szánja.
- Ugye felkel? – kérdeztem elhaló hangon.
- Azt kellene mondanom, hogy igen, de őszintén, nem tudom, Yugyeom. Csak reménykedni tudok, és te is. A remény hal meg utoljára. Tudom, ez klisé, de attól még így van.
- Jaj, Yugyeom! – pattant mellém Jackson, miután üveges tekintetembe nézett. – Itt egy kis kávé, kérlek, idd meg! – nyomta a kezembe, én pedig legszívesebben szóra se méltattam volna a dolgot, de mivel semmi energiám nem maradt, és a torkom is száraz volt, így lehúztam egybe. Ezek után egy kis üveges vizet adott nekem, aminek a felét szintén magamba erőszakoltam, így ő és Jinyoung is nyugodtabban ültek mellettem, és egyikük sem tágított, amíg ki nem jött egy orvos.
- Ön Kunpimook Bhuwakul orvosa? – pattantam fel azonnal.
- Igen, én vagyok. Ön pedig?
- A szerelme – feleltem, mert eszembe sem jutott volna ferdíteni az igazságot.
- Értem. A barátja agyvérzést kapott – kezdte, de ezt már eddig is tudtam. – Nagyon nem akart úgy reagálni az agya a műtétre, ahogy kellett volna. – Majd olyan orvosi kifejezésekkel élt, amiket nem értettem, de nem is érdekeltek, csak az, mikor láthatom.
- Látni? – ráncolta a szemöldökét. – Fiatalember, látni épp láthatja majd a barátját, de hogy beszélhet-e vele mostanában, azt már kevésbé garantálom.
- Tessék? – Nem értettem, mit akart ezzel mondani. Mi az, hogy láthatom, de nem beszélhetek vele?
- Kunpimook Bhuwakul kómás állapotba került.
Amint elhagyták a szavak az orvos száját, én úgy estem össze a földre, majd a maradék erőm utolsó szikrái is kihunytak, előttem pedig elsötétült minden.
 

 Nem tudtam, meddig lehettem eszméletlen, de Jackson hangja volt az, amit először meghallottam.
- Méghogy nyugodjak meg! – mondta felháborodottan.
- Drágám, felkelted! – ez már Jinyoung volt.
- Keljen is fel! Nehogy nekem kövesse BamBamet! Nem bírnám elviselni, ha ő is… Ha ő… - nem tudta befejezni a mondatot, mivel, ahogy azt kinyitott szemeimmel láttam, a sírás kerülgette.
- Nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem – biztosítottam e felől.
- Ó, Yugyeom! – sóhajtott egy mélyet Jinyoung, látszott, hogy nagy teher került le a válláról.
- Hol vagyok? – néztem körül.
- Egy kórteremben. Idefektettek le, míg magadhoz nem térsz – felelte Jackson. – Mi voltunk az őreid, akiknek jelentenie kellett volna, ha valami bajod van.
- Erről jut eszembe, szólok az orvosnak, hogy felébredtél – rohant el Jinyoung.
- Bár ne tettem volna – hunytam vissza a szememet.
- Ilyet ne is mondj, érted!? – ütötte meg a karomat Jackson. – Összeszeded magad, mert BamBam szülei is végre ideértek, míg aludtál, úgyhogy nem szabad, hogy összeomolj, mert akkor magaddal rántod őket is! Erősnek kell lenned! Mi támogatni fogunk Jinyounggal, de így is minden erődet össze kell szedned, mert ki tudja, mennyi ideig nem lesz magánál – hadarta idegesen, amitől szabályosan megijedtem, és el is kezdtek potyogni a könnycseppek a szememből.
- Rendben – többet nem tudtam mondani, de úgy tűnt, neki ennyi épp elég volt.
Miután az orvos is megvizsgált, és közölte, hogy velem minden rendben, ismét a váróba mentem, ahol BamBam szülei a nyakamba vetették magukat. Mint egy nagy család, úgy ölelkeztünk együtt. De hisz félig tényleg a családom voltak, mert a szüleim mindig is sokat dolgoztak, így BamBammel kicsiként állandóan náluk játszottunk. Látták, hogyan növünk fel együtt, és hogyan szeretünk idővel bele a másikba, és ahogy az én szüleimnek, úgy nekik sem volt ezzel semmi bajuk, sőt, borzasztóan örültek neki, hisz maguk a szüleink is nagyon jó barátságot ápoltak, így úgymond családon belül maradt a dolog.
Pár perc múlva megjelent anya és apa is, akiket BamBam édesapja értesített, és munka után már rohantak is. Ezért Jinyoungék végre nyugodtan el tudtak menni, már amennyire a nyugalom egy ilyen helyzetben egyáltalán lehetséges volt.
- Köszönöm, hogy itt voltatok velem – öleltem meg mindkettőjüket. - Amúgy ti hívtátok BamBam szüleit, igaz? - kérdeztem, hisz én amilyen kába voltam, semmi ilyesmi nem jutott eszembe.
- Jinyoung volt, hisz tudod, hogy ő mindig mindenre gondol – felelte Jackson.
- Akkor neked duplán köszönök mindent – szorítottam meg a kezét, miközben hálásan a szemébe fúrtam meggyötört tekintetemet.
- Kérlek, semmit ne köszönj! Ez a minimum, amit tehettem. Hívj, ha bármi van! És kérlek, próbálj meg aludni! BamBam altatói talán segítenek, ha más nem. – Majd tőle szokatlanul ismét a karjaiba zárt, és olyan erősen szorított, mint előtte soha. – Légy olyan erős, amilyennek mi és BamBam megismertünk!
- Az leszek! – ígértem, és az ezt követő egy hétben így is tettem.

A szülők végül úgy döntöttek, hogy a BamBam számára összespórolt pénzből a város egyetlen magánkórházába szállíttatják át a szerelmemet, ahol egy kétszemélyes szobát még egy darabig úgy tűnt, fel tudnak tartani számára. Mikor átvitték oda, és megláttam a helyet, főként a szobát, kicsit tehermentesedet a lelkem, mivel itt sokkal jobb volt minden. Tisztaság, kiegyensúlyozottság, fejlett technika volt jelen. Nyugodtabban látogattam meg itt, mint a másik helyen. De egy valami negatívuma volt a magánkórháznak, a főorvos egy eléggé unszimpatikus személy volt. A szavaival azt mondta, hogy minden rendben lesz a szerelmemmel, de a szeme arról árulkodott, hogy csak a pénzforrást látja benne, amit undorítónak tartottam, és legszívesebben behúztam volna neki egyet. De BamBam átszállításának másnapján hála az égnek nem kellett találkoznom vele, így egyenesen a szerelmem szobájához mentem.
- Haló! – vettem fel a telefont a liftben állva.
- Szia, Yugyeom! Ezer bocsánat, de úgy néz ki, hogy ma már nem érünk oda Jacksonnal, valami közbe jött. De tényleg borzasztóan sajnáljuk – szabadkozott Jinyoung, majd Jackson hangját hallottam hirtelen a túl vonalról. – Kérlek, ne utálj minket, de édesanyám váratlanul bejelentette, hogy meg akar látogatni minket kora délután, a házunk meg egy romhalmaz.
- Semmi baj, srácok. Majd jösztök holnap. Jó takarítást és anyukalátogatást!
- Amennyire ez lehetséges! – fújtatott Jackson. – De azért köszi!
- Te pedig szorítsd meg BamBam kezét helyettünk is, rendben? – ismét Jinyoung beszélt.
- Rendben – tettem le a telefont, pont mielőtt kinyitottam a kórterem ajtaját, aminél meg is dermedtem, mivel már nem egyedül volt ott a szerelmem, hanem egy középkorú nő feküdt mellette, aki mellett ott állt egy nagyjából velem egyidős srác.
A fiút Jungkooknak hívták, és mint kiderült, az édesanyja már egy éve kómában feküdt, ő pedig azóta folyton itt volt vele. A szavai hallatán végigfutott a fejemben, én vajon hogyan vészelném át, ha BamBam is egy éven át nem térne magához. Végül arra jutottam, hogy biztosan begolyóznék, még úgy is, hogy támogatnak a szülők és Jacksonék. De szegény Jungkooknak nem volt egy barátja sem, amin szó szerint felháborodtam. A táncművészetin annyi mű, alattomos és szimplán unszimpatikus ember vett körül, akiknek mégis számos barátjuk volt, így nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen végtelenül kedves fiúnak, hogy nem lehet egy se. Azt mondta, akik korábban voltak, ők is elhagyták, mikor az anyukája kómába esett. Pont a legrosszabb időszakban.
Mikor azt taglalta, hogy bízik benne, hogy fel fog kelni az édesanyja, és ő akkor mindent megtesz majd, hogy a nő bepótolja az elvesztett egy évet, úgy éreztem, ki kell mondanom, hogy saját maga is pótolja be ezt az időt. Bárhogy az előbb ismertem meg, láttam magam előtt, ahogy a kórházi ágy mellett ül állandóan, és mindennap próbálja biztatni magát és az öntudatlan állapotban lévő anyukáját, hogy minden rendben lesz. 


Mindezek után elhatároztam magam, hogy ne üljünk itt tovább búslakodva, főleg, hogy rá nagyon is ráfért némi környezetváltás, így elhívtam a kedvenc éttermembe. Persze előtte elbúcsúztam BamBamtől, és saját magamat is meglepve, újdonsült barátom előtt nem tértem ki arra a részletre, hogy BamBam a párom. Pedig ezt a tényt sohasem rejtegettem senki elől, amióta összejöttünk. Az elmúlt egy hétben is, ahány orvos és nővér megkérdezte, ki ő nekem, mindenkinek szemrebbenés nélkül bevallottam, hogy a szerelmem, Jungkookot mégis abban a hitben hagytam, hogy csak a barátom.
Az első pár perc kicsit fura volt az étteremben, mivel vagy egyedül jártam ide, vagy BamBammel kettesben, olykor pedig Jinyoungékkal együtt. De pár perc után megszoktam ezt a felosztást is. Remek srác volt Jungkook, és majd beleszakadt a szívem végighallgatni, hogyan történt az édesanyjának a balesete, és hogy azóta miket élt át. Bár egy valamiben irigyeltem, nála a nagymamájához rohant a nő, amikor bekövetkezett a baleset, ami a bajt okozta, míg nálam miattam sietett és idegeskedett BamBam. Rajta emiatt nem volt ott az a teher, hogy ő a hibás ezért az egészért, ami engem az elmúlt egy hét minden ébren töltött percében kínzott, sőt, egyes álmaimban is.
   Végül eljutottam oda, hogy meghívtam a legközelebbi táncfellépésemre. Bár az égvilágon semmi kedvem nem volt most táncolni, de BamBam szülei és a sajátjaim is könyörögtek, hogy ne dobjak el mindent, mert a szerelmem is azt akarná, hogy ott folytassam a táncolást, ahol a baleset előtt abbahagytam. 
   Amikor ezekben a napokban próbáltam, már nem szenvedéllyel táncoltam, inkább fájdalommal, amiatt, hogy idevezetett az a fránya vizsganap. De össze kellett szednem magam BamBam, a szüleink, Jackson, Jinyoung és most már Jungkook miatt is.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

2017. szeptember 26., kedd

Tört angol - MarkJin fanfiction - 9. fejezet



Kilencedik fejezet – Mást nem kérek




Jinyoung:

Sokkal kipihentebben keltem, mint előző nap. Miután tudattam Markkal és egyúttal magammal is, hogy örülök az ittlétének, olyan könnyednek éreztem magam, hogy észre se vettem, amikor álomba merültem. A sötétellőn keresztül bejutott némi kis fény miatt jól láttam, ahogy Mark a kezeit összekulcsolva a mellkasán alussza az igazak álmát. Így még inkább tündéri srácnak nézett ki. Reméltem, hogy jó dolga lesz köztünk, és nem fogjuk akaratunk ellenére bántani bármilyen módon is. Mark csak kedvességet és segítséget érdemelt tőlünk, főként tőlem. Nem is csak azért éreztem nagyobb kötelességtudatot a részemről, mert egy szobába kerültem vele, hanem mert az elején negatívan álltam az érkezéséhez. Bár még aznap este enyhültem az irányába, de igazán csak az előző nap nyitotta fel a szememet, hogy milyen remek személyről van szó. Meg hát ott volt az az ismeretlen érzés is, amit még nagyon nem tudtam hova tenni.
Végül óvatosan felálltam az ágyamról és kilopództam a fürdőbe. Szerencsére a tükörképem is azt igazolta, hogy tényleg jobb állapotban voltam, mint előző nap. A konyhában még senki sem volt, úgy látszott, hogy tényleg kiütötték mind magukat. Bár ki tudja, BamBam és Yugyeom mikor feküdhettek le. Kinéztem belőlük, hogy éjszakáztak. JaeBum azonban már ilyenkor fenn szokott lenni. De miután megláttam az üzenetét, nem kerestem tovább. Youngjaeval volt találkája, ismét. Ez pedig azt jelentette, hogy újból Jackson került a középpontba, de most már igyekeztem én is segíteni őt. Visszagondolva, nem volt szép tőlem, hogy úgy lemaradtam tőlük Markkal. De azon már nem tudtam változtatni, viszont az előttünk álló napban igyekeztem aktívabb lenni a csapatunk új tagjával. Mindezt azzal kezdtem, hogy visszaosonva a szobámba, halkan kiszedtem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a botba siettem friss kenyeret, felvágottat és zöldséget venni. Nem tudtam, hogy Mark vajon miket szerethet, így az átlagosnál nagyobb választékkal tértem haza.
- Hát itt vagy! Azt hittük, még te is alszol – jegyezte meg Jackson álmosan.
- Elrohantam a boltba.
- Jól tetted, az előbb láttam, hogy szinte semmi sincs itthon. – Mire észbe kaptam, már Jackson kezében volt a szatyor, és pakolta kifele a benne lévő dolgokat.
- Köszönjük szépen, Jinyoung hyung – nézett rám hálásan Yugyeom.
- Szívesen. Mark még nem kelt fel? – érdeklődtem.
- Ha fel is kelt, a szobátokból még nem jött ki – felelte BamBam, és egy kicsit fura volt azt a szót hallanom, hogy szobátokból, de jó értelemben.
- Hadd aludjon még egy kicsit! Ráfér a feltöltődés – mondtam.
Azonban Mark még egy óra múlva sem tűnt úgy, mint, aki fel akarna kelni, a többiek pedig egyre idegesebbek lettek, mert mindenáron be akarták fejezni legalább az egyik dalt a háromból, amit félbehagytunk a minap. Végül útjukra engedtem őket, hisz ügyesek voltak ők, maguk is képesek voltak befejezni őket, főleg, hogy amúgy is az ő bandájukról volt szó. Szükségesetén pedig utána is ki tudtam őket segíteni egy-két tanáccsal, ha mondjuk kicsit rossz irányba mentek el.
Ezek után egyedül maradtam Markkal, akire ismét ránéztem, de ő továbbra is mozdulatlanul aludta az igazak álmát, ezért kihoztam azt a könyvet, amit épp olvastam, és a nappalink kanapéján ülve merültem el benne. Végül arra lettem figyelmes, hogy mozgolódást hallok, majd az órára nézve rájöttem, hogy egy órán át olvastam. Annyiszor volt velem ilyen, hogy annyira beleéltem magam az adott regénybe, hogy egyáltalán nem vettem észre az idő múlást. Most viszont nagyon is jól jött ez a tulajdonságom, hisz így fel sem tűnt, hogy már tizenegy óra volt.



- Ó, szia, Jinyoung! – köszönt rám angolul Mark, majd a faliórára nézve elkerekedett a szeme. – Sajnálom, hogy így elaludtam – szabadkozott.
- Semmi baj. A többiek már elmentek a dolgukra, de én megvártalak – mosolyogtam rá.
- Ez kedves volt tőled. Egy perc és jövök – rohant be a mosdóba, és szinte másodpercre pontosan egy percen belül a konyhaasztalnál ült. Ahogy előző este, úgy most is jó étvággyal evett, ami a hányós incidens után külön öröm volt számomra.
- Gyorsan felöltözőm, aztán vihetsz oda, ahova kell – mondta, mármint én ezt értettem. Azonban nem tetszett ez a megfogalmazás, hisz ő nem egy tárgy volt, akit hucipáltam! Reméltem, hogy nem kezdi tárgyiasítani magát, mert annak semmiképp sem lett volna jó vége.
Pár percen belül teli vigyorral az arcán tért vissza a nappaliba, ami máris biztató jel volt, és amitől nem mellesleg én is azonnal mosolyogni kezdtem.
- Tudod, hova menjünk először? – támadt egy jó ötletem. – Könyvesboltba – válaszoltam meg a saját kérdésemet.
- Angol és koreai könyvekért? – ezt az én anyanyelvemen kérdezte.
- Igen – feleltem szintén koreaiul. – Munkára fel! – Mivel felmutatta mindkét hüvelykujját, így valószínűleg értette, mit mondtam.
Hihetetlen, hogy mennyivel másabb volt, mint előző reggel, szinte sugárzott. Markra most tényleg igaz volt az a mondás, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem. Jobban ragyogott, mint a kék égen díszelgő égitest.
- Jó látni, hogy mosolyogsz – jegyeztem meg angolul, miközben sétáltunk, amire szégyenlősen bólintott egyet.
Miután betértünk a legközelebbi könyvesboltba, segítséget kértem az eladótól, aki nemsokára oda is vezetett minket az idegen nyelvi könyvekhez. Szerencsére találtunk angol-koreai, és koreai-angol tankönyveket és hozzájuk CD-ket is.
- Legyenek ezek! – mutattam ugyanazon kiadótól származó könyvekre, mert úgy gondoltam, hogy biztos, vannak áthajlások a két verzióban, és így még könnyebben tudnánk segíteni a másikat.
- Rendben – egyezett bele, majd kétségbeesett arccal a kabát és nadrágzsebeit kezdte el matatni, de a mobilján kívül mást nem talált bennük.
- Én… - kezdett volna szabadkozni, de leállítottam.
- Nincs nálad pénz – jelentettem ki angolul. – Semmi baj. Fizetem mindkettőt – ajánlottam fel.
- Köszönöm, és majd megadom, ha hazaértünk – mondta kicsit elszontyolodva.
- Nem kell. Csak tanulj! Mást nem kérek.

Mark:

Imádtam, amikor kipihentem ébredtem, ilyenkor úgy éreztem, hogy sokkal könnyedebb vagyok. Tudtam, hogy így nem kell könyörögnöm anyának, hogy készítsen nekem egy kis kávét, de azért reggelire vágytam. Viszont, mikor rászántam magam, hogy kinyissam a szememet, hirtelen arcon csapott az új szobám plafonjának látványa.
- Ó, tényleg! – fogtam a fejemet, hisz már nem otthon voltam, vagyis, már nem a régi otthonomban.
Junior ágya szépen meg volt igazítva, ami nem volt meglepő, hisz, mint azt az előszoba falán lévő óra elárulta számomra, már délelőtt tizenegy óra volt. Ezért gyorsan bocsánatot is kértem a kanapén ülő Jinyoungtól, aki közölte, hogy már mindenki elment, csak ő várt meg engem. Gyorsan elrohantam a fürdőbe, hogy ne lássa, mennyire elpirultam ettől a gesztusától. Bárhogy nem volt ez korábban szokásom, miatta már másodjára is előfordult velem, mióta itt voltam. Arra jutottam, az ő hatására ezután lehet, már a napi rutinom része lesz a pirulgatás.
Visszatérve hozzá, gyorsan megreggeliztem, majd közöltem vele, hogy amint felöltözök, vihet, ahova csak kell. Bár utólag belegondolva, lehet, hogy ez kicsit furán hangzott, de már visszaszívni nem tudtam.
- Tudod, hova menjünk először? – kérdezte angolul. – Könyvesboltba.
- Angol és koreai könyvekért? – ez a kérdés már az ő anyanyelvén hangzott el tőlem.
- Igen. Munkára fel! – szerencsére ez sem fogott ki a koreai tudásomon.

 
Részben a kipihentségem, részben pedig amiatt voltam sokkal felszabadultabb, mint előző nap, mert Jinyoung éjszaka bevallotta, hogy örül nekem, és annak, hogy szobatársak vagyunk. Talán, ha nappal mondja mindezt a szemembe, akkor nem hittem volna ennyire el, de az öcsémmel bevett szokásunk volt, hogy az éjszaka közepén, valamelyikünk sötét szobájában feküdve vallottuk be a legnagyobb félelmeinket, kételyeinket egymásnak. Mert valahogy a sötétben, amikor nem láttuk egymást, sokkal őszintébbek mertünk lenni. Ott csak a hangunk és az érzéseink számítottak, mindennemű külsőség háttérbe szorult ilyenkor. Ugyanezt éreztem Jinyoungnál is este, épp ezért lettem sokkal boldogabb azóta, és ezért is tudtam olyan jól aludni. Talán túlságosan is jól, hisz ki tudja, meddig kellett a kanapén olvasgatnia, mire hajlandó voltam felkelni.
- Jó látni, hogy mosolyogsz – jegyezte meg, ezzel elárulva, hogy még neki is feltűnt a dolog.
Majd betérve egy könyvesboltba, talált is mindkettőnknek könyvet CD-vel együtt, ráadásul egymás párjai voltak a könyvek, csakhogy az enyémben angolul voltak a koreai dolgok magyarázva, míg az övében fordítva. De ekkor hirtelen el akartam süllyedni szégyenemben, miután végig tapogatva magamat, rájöttem, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, pedig előre szólt, hogy idejövünk.
- Én… - kezdtem volna bele egy gyenge mentegetőzésbe, de leállított.
- Nincs nálad pénz – mondta angolul. – Semmi baj. Fizetem mindkettőt – ajánlotta fel kedvesen.
- Köszönöm, és majd megadom, ha hazaértünk – ígértem, és a korábbi jókedvem egy része tova is szállt szégyenemben.
- Nem kell. Csak tanulj! Mást nem kérek – tette hozzá. Nekem pedig lehet, hogy ki kellett volna mondanom, amire gondoltam, de nem voltam rá képes, mert hirtelen úgy lefagytam, hogy nem hagyta el egy hang se a torkomat. Pedig tudtára akartam volna adni, hogy én mást sem kérek, csakhogy szeressen. Annyira vágytam arra, hogy legalább az egyikük a csapatból, és főként, hogy ő ne csak kedveljen, mint egy jó kollégát és lakótársat, hanem szeressen. Magam mögött hagyva a családomat, annyira szükségem lett volna erre. De ez egy olyan kérés volt, amit valószínűleg jobb volt megtartanom magamnak. Mert egyes kérések teljesíthetőek és elvárhatóak, míg mások nem. Jinyoung egy egyszerűnek ígérkező dolgot kért tőlem, míg az én vágyam lehet, hogy a részéről teljesen lehetetlen volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)