2017. szeptember 10., vasárnap

Tört angol - MarkJin fanfiction - 5. fejezet



Ötödik fejezet – Árulkodó szemek




Jinyoung:

Bárhogy szuggeráltam Jackson ajtaját, hogy lépjen már ki rajta, hiába. De Yugyeom és BamBam is pont ezt a reggelt választották, hogy kicsit tovább aludjanak, mint az szokásuk volt. Már azon voltam, hogy elkezdek én is enni, hátha akkor kevésbé lesz kellemetlen a csend, amit a nyelvi korlátok okoztak, de ekkor Mark felugrott és a fürdőbe rohant. Próbált ő koreaiul mondani valamit, de az Istenért sem értettem, mit.
Végül tényleg szedtem magamnak rántottát, de mielőtt leültem volna enni, valami azt súgta, hogy a fürdő felé kell mennem. Nem akartam konkrétan hallgatózni, de úgy tűnt, a hatodik érzékem az elmúlt napokban Mark hatására felerősödött. Óvatosan az ajtónak nyomtam a fülemet, hátha hallok valamit, de közben készenlétben voltam, hogyha kijönne, akkor rögtön a szobánk felé ugorjak. De nem volt erre szükség, mivel túlságosan is jól kihallatszott, ahogy Mark hányt. Pedig alig evett valamit...
Reménykedtem benne, hogy nem volt semmiféle gyomorproblémája, főleg, mivel amúgy is törékeny alkata volt. Nem hiányzott neki egy gyomorrontás, így rögtön érkezés után pedig végképp nem. Viszont arra is gondoltam, hogy lehet az idegesség miatt lett rosszul, vagyis részben az én hibám volt a dolog.
Ezután visszamentem a reggelimhez, de már nekem sem volt étvágyam. Valamit ki kellett találnom, hogy könnyítsek a helyzetén. Egy új országban, ismeretlen emberekkel egy lakásban, ráadásul úgy, hogy csak egy valaki értette meg a beszédét, és nem is azzal került egy szobába, minden oka megvolt Marknak arra, hogy ideges legyen. Nekem pedig tennem kellett ez ellen valamit. Egy hetet adtam magunknak, hogyha addig sem javul a kapcsolatunk, és főként a kommunikációs készségünk, akkor tényleg Jackson szobájába megyek, mert így ők tudnának beszélgetni. Bár lehet, hogy már ezen az estén ezt kellett volna tennem, de valahogy nem voltam rá képes, valami Mark mellett tartott. Tudtam, hogy nem szabad ilyen hamar feladnom a kapcsolatunkat. Amúgy is, már csak a jövőbeni közös munkánk miatt sem ártott, ha összebarátkozunk.


Amint tudomást szereztem Mark érkezéséről, rögtön rossz előérzetem volt vele kapcsolatosan. Tudtam, hogy valami újat fog hozni magával, ami rám akaratom ellenére hatással lesz. Így is volt, de nem úgy, ahogy arra számítottam. Megszakadt érte a szívem, és amíg ilyen esetlen volt, addig nem tudtam a munkára koncentrálni. Most is ott volt előttünk a srácokkal három dal, amiket be kellett volna fejeznünk, én mégis ezek helyett azon agyaltam, hogyan tudok Markba egy kis életet lehelni. Ám ekkor szinte egyszerre lépett ki Jackson és a másik két jómadár a szobájukból.
- Jó reggelt, álomszuszékok! – köszöntöttem őket, majd mind azonnal a maradék kajáért rohantak, amit hamar be is faltak, de végül nekem is sikerült pár falatot lenyomnom a torkomon.
- Mark? – kérdezte Jackson, miután jóllakottan hátradőlt a székében.
- A fürdőben – feleltem lefelé nézve.
- Ajaj! Már az első estéteken összevesztetek? – szegezte nekem a kérdést.
- Nem, dehogyis! - már maga a feltételezés is rosszul esett.
- Hát akkor? – húzta fel a szemöldökét.
- Nehezen viseli, hogy nem beszéli a nyelvünket, igaz? – kérdezte Yugyeom.
- Igen. Szerintem ez a fő oka, amiért nem érzi jól magát – feleltem.
- De hisz még csak tegnap jött! – jegyezte meg BamBam. - Nem várhatta, hogy azonnal puszipajtások leszünk. Nekünk is keményen tanulnunk kellett Jackson hyunggal a nyelvet, mikor idejöttünk, de most már semmilyen nehézséget nem okoz.
- Ez így van – bólogatott Jackson.
- De már most látom, hogy ez nála nehezebb lesz – mondtam.
- Jinyoung hyung! – nézett rám mosolyogva Yugyeom. – Ha valaki képes egy félénk, elveszett embert segíteni, az te vagy. Mi is azóta vagyunk igazi csapat, hogy ti velünk vagytok JaeBum hyunggal.
- Pontosan – bólogatott BamBam.
- Bárcsak legalább én jól beszélném az angolt! – sóhajtottam egy nagyot.
- Na, látod, ez neked is jó nyelvlecke lesz! – ütögette meg a vállamat biztatás gyanánt Jackson. – Tanítjátok majd egymást.
- Hm… reméljük.
Majd miután BamBam felajánlotta, hogy elmosogat és elpakol, én a fürdő ajtajához mentem, és bekopogtam, mert már tényleg ijesztően sok ideje volt bent az új lakó.
- Mark, minden rendben? – kérdeztem angolul.
- Öhm… igen – felelte, és már nyitotta is ki az ajtót. – Jól vagyok – ennyi ment neki koreaiul, viszont a hazudás már kevésbé. De még ha a világ legjobb hazudozója is lett volna, itt már az se segített volna rajta, mivel a kisírt szemei mindent elárultak helyette.


Tudtam, hogy csinálnom kell valamit, hogy megnyugodjon. De mit? Hirtelen azon kaptam magam, hogy megszorítottam az egyik alkarját, hogy ezzel biztassam, és az a hálás tekintet, amivel jutalmazott, azt bizonyította, hogy az ilyen helyzetekben egy-egy apró testi kontakt talán tud segíteni neki.
Azonban ezután is újabb kínos dologhoz érkeztünk, az átöltözéshez. Bár nem voltam kifejezetten szégyenlős típus, azért komfortosan éreztem magam, hogy a hálószobámban egymagam öltözhettem. Mondjuk Jackson nem egyszer zavargott ilyen helyzetekben, mert vagy épp szóáradattal jutalmazott, vagy csak szimplán unatkozott. De az más volt, mivel ő az egyik legjobb barátom volt, Markkal azonban bele lettem dobva a mély vízbe, és úgy tűnt, ha én nem úszok erősen, ő már kezd is süllyedni. Így megemberelve magam, gyorsan kiszedtem a ruháimat, és kirohantam velük a mosdóba. Koreaiul elmondtam, hogy azért megyek ki, hogy ne zavarjam, bár a mutogatásom lehet, többet segített neki a megértésemben.
Miután kábán rábólintott a dologra, kisiettem és a fürdőben magamra kaptam a ruháimat. A tükörbe nézve pedig szembesülnöm kellett vele, hogy én sem néztem ki sokkal jobban, mint Mark. Nem csoda, hogy Jaebum megijedt tőlem ébredés után.
Tudtam jól, hogy ez nem  végleges megoldás volt a problémánkra. Nem lehetett mindig kirohanni az egyikünknek, ha a másik öltözni akart. Viszont az első napon még nagyon is így kellett történnie.

 Mark:

Egy jó ideig térdeltem a vécé fölött. Bár alig volt bennem valami, ami kijöhetett, mégis sokáig szenvedtem a hányással. Talán pont azért, mert túl üres volt a gyomrom, viszont az inger nem akart alábbhagyni.
Mikor már úgy éreztem, hogy végre elmúlt a rosszullétem, akkor a csaphoz siettem arcot mosni, majd a tegnap kirakott fogkefémmel és fogkrémemmel megmostam a fogamat. De, amikor a tükörben megpillantottam, hogy nézek ki, elsírtam magam. Szörnyen festettem, amin a sírásom persze csak rontott. Beteges, elhagyatott idegroncsnak tűntem, és talán az is voltam; ezen a reggelen mindenképp.
Miután már a könnycsatornáim is végre békén hagytak, hideg vízzel megmostam az arcomat, és vártam, hogy egy kicsit alábbhagyjon a szemem körüli pirosság. Azonban Jinyoung egy percen belül bekopogtatott, hogy minden rendben-e.
- Öhm… igen. Jól vagyok – ennyi még ment koreaiul, azonban ő nem ezzel törődött, hanem látványosan fürkészte az arcomat. Remek, lebuktam, hogy sírtam! De mielőtt besiethettem volna a szobámba, pár pillanat erejéig megragadta az egyik alkaromat.
Ez a gesztus, akkor rengeteget jelentett nekem. Hogy valaki, ráadásul Park Jinyoung, az idolom, nem irtózott az érintésemtől, és nem lenézően tekintett rám, hanem biztatóan. Ezzel egy kicsit enyhített a gyomoridegemen.
A szobánkba visszatérve nem realizáltam, hogy egymás előtt kéne öltöznünk. Engem ez a dolog különösen nem érdekelt volna. Vékony voltam, nagyon is, így nem szerettem annyira mutogatni a testemet, de ruhában is látszott, milyen az alkatom, így ez nem hátráltatott volna. Ő azonban egyértelműen zavarban volt a közös öltözés gondolatától, így koreaiul magyarázva és mutogatva igyekezett a tudtomra adni, hogy kinn öltözik. Én pedig a bőröndömet felnyitva előszedtem magamnak a kedvenc ruhadarabjaimat, hátha azok majd erőt adnak az előttem álló aznapi nehézségekhez.

   (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése