Miután visszatértem a szobámba, leültem az ágyam
szélére, és csak néztem magam elé. Muszáj volt alaposan átgondolnom mindazt, amit
hallottam, és amire ismét emlékeztem. Az agyamban ekkor kinyílt
egy kapu, amin szépen folyamatosan jöttek vissza a múltam elfeledett részei.
Nem is kellett sokat várnom egy újabb emlékem visszatérésére, ráadásul mind
közül a legfontosabbra.
Nagyon zaklatott éjszakám volt: hol azt láttam magam
előtt, hogyan születik meg Kili; hol az a visszatérő fájdalmam tört rám, amit
akkor éreztem, mikor apám elhagyott; majd maga ez a múltbéli esemény is
visszatalált hozzám álmomban. Mindent újra átéltem, pontosan úgy, ahogy annak idején megtörtént.
- Fili, ne menj el! – húzott vissza édesanyám a
szobába, de nem akartam ott maradni. Ekkor azonban az öcsém elkezdett sírni, én
pedig azonnal kihasználtam ezt a lehetőséget, és halkan kiosontam az ajtón.
Nagy volt a felfordulás, mindenki rohangált
mindenfelé, így senkinek sem tűnt fel, hogy én is hasonlóan elveszett voltam.
Majd egyszer csak megláttam apámat, aki felszerelkezett, pónin ülő férfiakhoz
sietett.
- Én veszem át Thorin vezetői szerepét – jelentette ki
ellenvetést nem tűrő hangon. Bár, ha kellett, tudott ő szigorú lenni velem is,
de ilyen hangnemben még sohasem hallottam beszélni, és az arcában is volt
valami megmagyarázhatatlan, ami a szomorúságnak és elszántságnak lehetett a
keveréke. De kicsiként mindezt nem tudtam pontosan hova tenni, csak annyit
fogtam fel az egészből, hogy apa búcsú nélkül akart elmenni, ráadásul valami
szörnyű helyre. Bár gyermek voltam, de nem buta, rájöttem, hogy csatába megy,
és hogy lehet, nem jön vissza.
- Apa! Apa! – rohantam oda hozzá.
- Fili, hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte
ijedten. – Édesanyád mellett lenne a helyed – mondta erélyesen.
- Tudom, de éreztem, hogy meg kell találjalak. Ugye
nem akartál köszönés nélküle elmenni? – kérdeztem, miközben nagyon rossz érzés
szorította a mellkasomat. – Te olyat sohase tennél, igaz, apa? – néztem rá
félénken.
- Soha ne mond, hogy soha! – felelte komolyan,
miközben az ölébe vett. – Elmentem volna. A többiektől pedig tényleg búcsú
nélkül megyek el. Fili – nézett mélyen a szemembe –, nem hiszem, hogy látjuk mi
még egymást.
- Tessék? – elkezdtem rúgkapálni, annyira ideges
lettem. – Mi az, hogy nem látjuk már egymást? Apa, miről beszélsz?
- Tudod jól, kisfiam, hogy nem minden csatából térnek
a harcosok hősként haza. Ez a csata pedig, amibe épp indulni készülök, olyan,
amiből talán senki sem jön vissza. Fel kell készülnöd, hogy most már te vagy az
úr a háznál. Neked kell édesanyádat és Thorin bácsikádat segítened, ha én már
nem leszek. – Bár remegett a hangja a szomorúságtól, mégsem sírt, egy igazi
harcosként visszatartotta a könnyeit.
- Nem! Nem! Nem! – ordítottam, miközben ütögettem a
kezét. – Nem hagysz el, apa! Akkor inkább ne légy hős!
- De hát mindig is arról álmodtál, hogy te is hőssé
válj! Addig is, míg ez nem valósul meg, legalább egy hős fia leszel –
mosolygott rám szeretetteljesen, miközben megpuszilta a homlokomat.
- A hősöket csak a történetekben szeretem, de az
életben nekem az apukám kell. Meg amúgy is, nekem te már így is hős vagy, apa –
suttogtam, amitől ő sem bírta tovább sírás nélkül, és jó pár könnycsepp
legördült az arcán.
- Még nem eléggé! Meg kell, hogy mentselek titeket.
Nem azért akarok hőssé válni, hogy büszkék legyenek rám az emberek, hanem, hogy
így életben tartsalak titeket, a családomat. Ha kell, meghalok, csakhogy ti
éljetek – ő is egyre halkabban beszélt, mint aki félt, ha hangosan mondja ki a
szavakat, még meggondolja magát. – De így legalább olyan hősként halhatok meg,
akire a fiai büszkén gondolhatnak majd vissza.
- Értsd meg, nekem nem egy hősre van szükségem, akire
visszagondolhatok, hanem egy apukára, aki felnevel. Maradj itt, apa! Maradj
velem! Kérlek, ne hagyj el minket! – zokogtam a karjaiban. – Soha többet nem
beszélek hősökről, csak maradj itt! A világ legjobb fia leszek, és Kilire is annyit
vigyázok, amennyit csak kell, és olyan jó testvére leszek, amennyire csak tudok
– ígértem a sírástól remegve.
- Fili, fejezd be! – próbált leállítani.
- Mondd meg, mit tegyek, hogy maradj! – könyörögtem
neki, miközben össze is kulcsoltam a kezeimet. – Bármit megteszek érted, apa!
- Azt kérem, hogy hagyd, hogy én is bármit megtegyek
értetek! – zárt erősen a karjaiba. Ebben a szorításban pedig benne volt minden
szeretete, amit irántam és a családunk iránt táplált, és valamennyi fájdalma
amiatt, hogy nem láthat minket többé. – És hogy tényleg vigyázz a családra, és
megtedd azokat a dolgokat, amiket az előbb ígértél. Egy nap nálam is sokkal
nagyobb hős válik majd belőled, fiam. De soha ne feledd: a család az első!
Értük élj, és ha kell, halj is meg! Másként nincs is értelme ennek az egésznek,
amit életnek nevezünk. Én sem tudtam, milyen igazán élni, amíg apa nem lettem.
Mindent ennek a családnak köszönhetek – mutatott a házunk felé. - Először a
legjobb barátomat, majd a szerelmemet, végül titeket, drága gyermekeimet is.
- Köszönöm, hogy az apukám voltál – suttogtam a
fülébe, miközben erősen szorítottam a nyakát. Mélyen magamba szívtam az
illatát, mert örökre emlékezni akartam rá. Tudtam, hogy el kellett engednem. Felnőtt
fejjel nem is értettem, tíz éves kölyökként hogyan sikerült felfognom, hogy ez az
áldozat mit jelentett a részéről, de amennyire akkoriban ez lehetséges volt, megtettem.
Mindig ilyen hősökről hallgattam történeteket, de csak ekkor realizáltam igazán,
milyen bátorság és csoda lakozott ezeknek a személyeknek a szívében.
- Most menj, kicsim! Menj vissza édesanyádhoz! – Majd
odahívott egy nőt, hogy kísérjen vissza.
- Mindig emlékezni fogok rád, apa! – ordítottam utána,
mikor már a lován ült.
- Szeretlek titeket, jobban, mint azt el tudnád
képzelni. Légy jó, Fili, én drága kisfiam! – Ezek voltak az utolsó szavai
hozzám, én pedig csak néztem, ahogy ellovagolt a messzeségbe. Nem sírtam, helyette,
ahogy minél inkább távolodott, éreztem, hogy egyre inkább elhagyja az életemet.
Mikor visszavitt a nő édesanyámhoz és Kilihez, nem
szóltam semmit, bárhogy kérdezgetett anyám, mi történt. Utána még napokig egyáltalán
nem beszéltem, csak némán játszottam Kilivel. Idővel pedig, mintha tisztalappal
indultam volna. Emlékeztem egy történetre, amiben a hős feláldozta magát a
legjobb barátjáért, a feleségéért és a két fiáért. Ez volt innentől kezdve a kedvenc történetem, és nem
értettem, miért ódzkodott annyira Thorin bácsi, valahányszor arra kértem, ezt
mesélje nekem.
Majd kiugrott a szívem a mellkasomból olyan gyorsan
vert ébredéskor; kellett is legalább két perc, míg valamelyest normalizálódott
a pulzusom.
- A saját apám volt a kedvenc történetem hőse. Én
pedig nemhogy őt, de még ezt a történetet is elfelejtettem az évek során, mert idővel
senki sem volt hajlandó elmesélni nekem – suttogtam a felkelő Naptól fényes
szobám közepén, majd az ablakomhoz sétáltam, amin egykor édesapám is biztos
sokszor kinézett. A zöld mezőt és erdőt kémleltem, ahol ő is biztos sokat
sétálgatott. Azt kívántam, bárcsak jobban ismerhettem volna őt. De talán –
ahogy azt ő is mondta – egy nap én is találok egy hasonlóan nemes feladatot,
ami során a családomért és a népemért feláldozhatom az életemet, és így
egyenrangú félként találkozhatok vele a másvilágon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése