2017. szeptember 11., hétfő

Oda... - 22. fejezet - A múltam hőse

Miután visszatértem a szobámba, leültem az ágyam szélére, és csak néztem magam elé. Muszáj volt alaposan átgondolnom mindazt, amit hallottam, és amire ismét emlékeztem. Az agyamban ekkor kinyílt egy kapu, amin szépen folyamatosan jöttek vissza a múltam elfeledett részei. Nem is kellett sokat várnom egy újabb emlékem visszatérésére, ráadásul mind közül a legfontosabbra.
    Nagyon zaklatott éjszakám volt: hol azt láttam magam előtt, hogyan születik meg Kili; hol az a visszatérő fájdalmam tört rám, amit akkor éreztem, mikor apám elhagyott; majd maga ez a múltbéli esemény is visszatalált hozzám álmomban. Mindent újra átéltem, pontosan úgy, ahogy annak idején megtörtént.

- Fili, ne menj el! – húzott vissza édesanyám a szobába, de nem akartam ott maradni. Ekkor azonban az öcsém elkezdett sírni, én pedig azonnal kihasználtam ezt a lehetőséget, és halkan kiosontam az ajtón.
    Nagy volt a felfordulás, mindenki rohangált mindenfelé, így senkinek sem tűnt fel, hogy én is hasonlóan elveszett voltam. Majd egyszer csak megláttam apámat, aki felszerelkezett, pónin ülő férfiakhoz sietett.
    - Én veszem át Thorin vezetői szerepét – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon. Bár, ha kellett, tudott ő szigorú lenni velem is, de ilyen hangnemben még sohasem hallottam beszélni, és az arcában is volt valami megmagyarázhatatlan, ami a szomorúságnak és elszántságnak lehetett a keveréke. De kicsiként mindezt nem tudtam pontosan hova tenni, csak annyit fogtam fel az egészből, hogy apa búcsú nélkül akart elmenni, ráadásul valami szörnyű helyre. Bár gyermek voltam, de nem buta, rájöttem, hogy csatába megy, és hogy lehet, nem jön vissza.
    - Apa! Apa! – rohantam oda hozzá.
    - Fili, hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte ijedten. – Édesanyád mellett lenne a helyed – mondta erélyesen.
    - Tudom, de éreztem, hogy meg kell találjalak. Ugye nem akartál köszönés nélküle elmenni? – kérdeztem, miközben nagyon rossz érzés szorította a mellkasomat. – Te olyat sohase tennél, igaz, apa? – néztem rá félénken.

 

 

- Soha ne mond, hogy soha! – felelte komolyan, miközben az ölébe vett. – Elmentem volna. A többiektől pedig tényleg búcsú nélkül megyek el. Fili – nézett mélyen a szemembe –, nem hiszem, hogy látjuk mi még egymást.
    - Tessék? – elkezdtem rúgkapálni, annyira ideges lettem. – Mi az, hogy nem látjuk már egymást? Apa, miről beszélsz?
    - Tudod jól, kisfiam, hogy nem minden csatából térnek a harcosok hősként haza. Ez a csata pedig, amibe épp indulni készülök, olyan, amiből talán senki sem jön vissza. Fel kell készülnöd, hogy most már te vagy az úr a háznál. Neked kell édesanyádat és Thorin bácsikádat segítened, ha én már nem leszek. – Bár remegett a hangja a szomorúságtól, mégsem sírt, egy igazi harcosként visszatartotta a könnyeit.
    - Nem! Nem! Nem! – ordítottam, miközben ütögettem a kezét. – Nem hagysz el, apa! Akkor inkább ne légy hős!
    - De hát mindig is arról álmodtál, hogy te is hőssé válj! Addig is, míg ez nem valósul meg, legalább egy hős fia leszel – mosolygott rám szeretetteljesen, miközben megpuszilta a homlokomat.
    - A hősöket csak a történetekben szeretem, de az életben nekem az apukám kell. Meg amúgy is, nekem te már így is hős vagy, apa – suttogtam, amitől ő sem bírta tovább sírás nélkül, és jó pár könnycsepp legördült az arcán.
    - Még nem eléggé! Meg kell, hogy mentselek titeket. Nem azért akarok hőssé válni, hogy büszkék legyenek rám az emberek, hanem, hogy így életben tartsalak titeket, a családomat. Ha kell, meghalok, csakhogy ti éljetek – ő is egyre halkabban beszélt, mint aki félt, ha hangosan mondja ki a szavakat, még meggondolja magát. – De így legalább olyan hősként halhatok meg, akire a fiai büszkén gondolhatnak majd vissza.
    - Értsd meg, nekem nem egy hősre van szükségem, akire visszagondolhatok, hanem egy apukára, aki felnevel. Maradj itt, apa! Maradj velem! Kérlek, ne hagyj el minket! – zokogtam a karjaiban. – Soha többet nem beszélek hősökről, csak maradj itt! A világ legjobb fia leszek, és Kilire is annyit vigyázok, amennyit csak kell, és olyan jó testvére leszek, amennyire csak tudok – ígértem a sírástól remegve.
    - Fili, fejezd be! – próbált leállítani.
    - Mondd meg, mit tegyek, hogy maradj! – könyörögtem neki, miközben össze is kulcsoltam a kezeimet. – Bármit megteszek érted, apa!
    - Azt kérem, hogy hagyd, hogy én is bármit megtegyek értetek! – zárt erősen a karjaiba. Ebben a szorításban pedig benne volt minden szeretete, amit irántam és a családunk iránt táplált, és valamennyi fájdalma amiatt, hogy nem láthat minket többé. – És hogy tényleg vigyázz a családra, és megtedd azokat a dolgokat, amiket az előbb ígértél. Egy nap nálam is sokkal nagyobb hős válik majd belőled, fiam. De soha ne feledd: a család az első! Értük élj, és ha kell, halj is meg! Másként nincs is értelme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk. Én sem tudtam, milyen igazán élni, amíg apa nem lettem. Mindent ennek a családnak köszönhetek – mutatott a házunk felé. - Először a legjobb barátomat, majd a szerelmemet, végül titeket, drága gyermekeimet is.
    - Köszönöm, hogy az apukám voltál – suttogtam a fülébe, miközben erősen szorítottam a nyakát. Mélyen magamba szívtam az illatát, mert örökre emlékezni akartam rá. Tudtam, hogy el kellett engednem. Felnőtt fejjel nem is értettem, tíz éves kölyökként hogyan sikerült felfognom, hogy ez az áldozat mit jelentett a részéről, de amennyire akkoriban ez lehetséges volt, megtettem. Mindig ilyen hősökről hallgattam történeteket, de csak ekkor realizáltam igazán, milyen bátorság és csoda lakozott ezeknek a személyeknek a szívében.
    - Most menj, kicsim! Menj vissza édesanyádhoz! – Majd odahívott egy nőt, hogy kísérjen vissza.
    - Mindig emlékezni fogok rád, apa! – ordítottam utána, mikor már a lován ült.
    - Szeretlek titeket, jobban, mint azt el tudnád képzelni. Légy jó, Fili, én drága kisfiam! – Ezek voltak az utolsó szavai hozzám, én pedig csak néztem, ahogy ellovagolt a messzeségbe. Nem sírtam, helyette, ahogy minél inkább távolodott, éreztem, hogy egyre inkább elhagyja az életemet.
    Mikor visszavitt a nő édesanyámhoz és Kilihez, nem szóltam semmit, bárhogy kérdezgetett anyám, mi történt. Utána még napokig egyáltalán nem beszéltem, csak némán játszottam Kilivel. Idővel pedig, mintha tisztalappal indultam volna. Emlékeztem egy történetre, amiben a hős feláldozta magát a legjobb barátjáért, a feleségéért és a két fiáért.
Ez volt innentől kezdve a kedvenc történetem, és nem értettem, miért ódzkodott annyira Thorin bácsi, valahányszor arra kértem, ezt mesélje nekem.



Majd kiugrott a szívem a mellkasomból olyan gyorsan vert ébredéskor; kellett is legalább két perc, míg valamelyest normalizálódott a pulzusom.
    - A saját apám volt a kedvenc történetem hőse. Én pedig nemhogy őt, de még ezt a történetet is elfelejtettem az évek során, mert idővel senki sem volt hajlandó elmesélni nekem – suttogtam a felkelő Naptól fényes szobám közepén, majd az ablakomhoz sétáltam, amin egykor édesapám is biztos sokszor kinézett. A zöld mezőt és erdőt kémleltem, ahol ő is biztos sokat sétálgatott. Azt kívántam, bárcsak jobban ismerhettem volna őt. De talán – ahogy azt ő is mondta – egy nap én is találok egy hasonlóan nemes feladatot, ami során a családomért és a népemért feláldozhatom az életemet, és így egyenrangú félként találkozhatok vele a másvilágon.


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése