Tört angol - MarkJin fanfiction - 4. fejezet

Negyedik fejezet – Első reggel

   Jinyoung:

Viszonylag korán elaludtam, mert nagyon ki voltam merülve. Reggel pedig, mikor felkeltem, a fal felé voltam fordulva, és úgy éreztem magam, mint aki kővé dermedt. Hirtelen elfogott egy furcsa érzés, hogy talán csak álmodtam az egészet, a tegnapi nap nem történt meg, Mark még mindig Amerikában volt. Tudtam, amint megfordulok, szembe kell néznem a valósággal, hogy igenis ez a szoba többé már nem csak az enyém volt. A trió segítésébe immáron egy újabb személy szólhatott bele, akivel ráadásul nem volt meg a közös hang közöttünk, vagyis ez esetben a közös nyelv…

- Csak álmodtam! Csak álmodtam! – suttogtam magam elé, miközben gyengén ugyan, de belevertem kétszer a fejemet a falba.

- Jól vagy? – hallottam a kérdést mögülem.

- Igen – vágtam rá gyorsan, de még ezek után sem voltam képes felé fordulni.

- Biztos? – félelmet éreztem a hangjában. Remek, ilyen félelmetes voltam!

- Hát persze. – És végre megemberelve magamat, egy gyors mozdulattal már a szemébe néztem. Az a barna szempár pedig nem hazudott, Mark rettegett. – Gyere, nézzük meg, fenn vannak-e a többiek! – mondtam, amiből nem tudtam, mennyit értett meg, de lelkesen követett.

- Jó reggelt! – üdvözölt Jaebum. – Jesszus, mosd meg hideg vízzel az arcodat, hátha attól feléledsz, te álomszuszék! – adta ki nekem a parancsot.

- Pfúúú! Alig keltem fel, és máris parancsolgatsz – jegyeztem meg sértődötten, de attól még a fürdő felé vettem az irányt.

Mikor visszaértem, Mark már Jaebum rántottáját ette, de úgy ült az asztalnál, mint aki minden mozdulatánál rettegett attól, hogy valami rosszat tesz. Én komolyan ettől a sráctól féltem? Ettől az angyali, félénk fiútól, akit kiragadtak az otthonából, és most nemhogy nem ismert itt senkit, de a nyelvünket se nagyon beszélte? Valószínűleg hasonló helyzetben én sem néztem volna ki rózsásabban.

   - Nem baj, ha elrohanok? – kérdezte tőlem Jaebum, miközben a cipőjét húzta. – Youngjaeval van találkám.

- Dehogy, menj csak! Na és, volt már valami haladás az ügyben? – kérdeztem, hisz Jaebum másik legjobb barátja nagyon jó énekes volt, én is hallottam már párszor: egy igazi csiszolatlan gyémántnak tartottuk. Azonban a világért sem akarta ezt elhinni, pedig Jaebum mindent megtett az elmúlt egy évben, hogy rávegye, igenis próbálkozzon szóló karrierrel, eddig azonban hiába.

- Ezt így nem mondanám. Tudod, a szokásos szöveg, hogy nincs is jó hangja. Egek, nem akarom megszámolni, hányszor játszottuk már el ezt a beszélgetést! De most már eljutottunk oda, hogy a hangi adottságaival kapcsolatosan nem mer velem veszekedni, mivel múltkor a tudtára adtam, ha azt állítja, tehetségtelen, akkor azzal engem minősít le, mint énektanárt. Így már ezzel nem jött legutóbb, viszont most épp azt találta ki, hogy csúnya, és ilyen külsővel nem lehet sohasem énekes – rázta a fejét idegesen.

- Nem kis értékelési problémái vannak. Pedig azt hittem, idővel ez javulni fog.

- Hát még én.

- Na, de tényleg indulok. Majd délután jövök. Addig is segíts Marknak, amiben csak tudsz! – emelte fel a mutatóujját komolyan.

- Hát persze.

Azonban, mikor a szóban forgó személyre néztem, láttam, hogy továbbra is szinte mozdulatlanul ült ott, mint aki arra várt, hogy engedélyt kapjon a távozásra. Én pedig alig vártam, hogy valaki más is felébredjen, főként Jackson, aki még fordítani is tud nekünk.

Mark:

Mikor lefeküdtünk, addig nem mertem mozdulni, amíg Jinyoung légzése nem normalizálódott, és így tudtam, hogy elaludt. Féltem, hogy a mocorgásommal zavarhatom, amit a világért sem akartam. Nem éreztem helyesnek, hogy egy szobában legyek vele. Előző nap még a megszokott ágyamban fekhettem, most pedig egy pótágyon próbáltam az első számú idolom mellett nem túl nagy zajt csapni. Mondjuk nem volt könnyű dolgom, mivel eléggé recsegett, de szerencsémre nagyon vékony voltam, így legalább a súlyom nem volt gond. Mikor végre találtam egy kényelmes pozíciót, és már félálomban voltam, Jinyoung hirtelen szaporábban kezdte venni a levegőt, mint akinek rémálma volt. Reménykedtem benne, hogy nem miattam volt ilyen zaklatott. Majd fél perc múlva átfordulva a másik oldalára, ismét nyugalomban aludt tovább. Ezután pedig már engem sem zavart semmi abban, hogy álomba merüljek.

Szerencsére egész jó alvó voltam. Ha nem is szenderedtem el mindig a legkönnyebben, amint sikerült az alvás, onnantól igen nagy zaj és fény kellett, hogy felkeljek, különben addig nem riadtam meg, míg teljesen ki nem pihentem magamat. Most is ez volt, ugyanabban a pozícióban ébredtem, amit nagy nehezen sikerült este felvennem. Azonban Jinyoung még aludt, én pedig ismét féltem, hogy a mozgolódásommal felkeltem, így továbbra is ugyanúgy maradtam, még ha már kezdett is zsibbadni az egyik lábam.

De szerencsére nem kellett olyan sokat várnom, hogy felébredjen. Ráadásul elég egyértelmű jelet adott arról, hogy magánál volt: kétszer is beleverte a fejét a falba, miközben valamit suttogott. Ez elég furcsa volt, és szinte biztosra vettem, hogy én voltam az oka, pontosabban az, hogy betolakodtam az életébe, és még a szobájába is.

- Jól vagy? – kérdeztem félve koreaiul, miközben a pulzusom az egekben volt.

- Igen – felelte gyorsan, de továbbra is háttal volt nekem. Féltem, máris úgy megutált, hogy rám se bírt nézni. Ez kevesebb, mint egy napnyi ismeretség után viszont eléggé szánalmas lett volna rám nézve.

- Biztos? – kérdeztem vissza, bár egyértelmű volt, hogy úgyse vallaná be, mekkora púp lettem a hátán.

- Hát persze. - Végre megfordult és fáradtan a szemembe nézett. Abból, amit ezután mondott, annyit értettem, hogy „gyere”, ami épp elég is volt számomra, hogy végre meg merjek mozdulni. Az elgémberedett lábaimnak pedig jót tett már egy kis mozgás.

- Jó reggelt! – üdvözölt minket Jaebum, aki épp rántottát készített a konyhában, majd Juniornak mondott valamit, aki ezután felháborodva ment a fürdőbe.

Óvatosan leültem az asztalhoz, és mire észbe kaptam, Jaebum egy nagy adag rántottát tett ki elém. Bár az idegességtől alig bírtam lenyomni pár falatot a torkomon, mégis küzdöttem vele, mert nem akartam a másik nagy idolomat is megsérteni. Míg beszélgettek kicsit Jinyounggal, amennyit csak tudtam megettem, amitől majdnem elhánytam magam. 

   Miután ismét kettesben voltunk, Junior leülve elém, egyértelműen azt várta, hogy valaki más is felébredjen. Ez a kínos csend, ami főként azért volt, mert még alig beszéltem koreaiul, másodpercről-másodpercre egyre nagyobb súllyal nehezedett rám. Így végül valamit gagyogva kisiettem a fürdőbe.

Hideg vízzel megmosva az arcomat, egy kicsit lehűtöttem a felforrósodott testemet, ami remegett az idegességtől. Még egy napja sem voltam itt, de máris egy idegroncs voltam. Egyre inkább megkérdőjeleztem magamban, hogy jó döntés volt-e eljönnöm ide. De nem akartam azonnal feladni. Ez volt az álmom már egy jó ideje, és voltam is olyan szerencsés, hogy valóra váltsam, így legalább egy hónapot akartam adni a dolognak, mielőtt végleg feladtam volna. Viszont belegondolni, mennyi magányos és kínos percem lesz még addig, olyan gyomorgörcsöt okozott, ami nem hagyta, hogy a kevés reggelim bennem maradjon. Rohantam is a mosdó felé, hogy legalább kulturáltan jöhessen ki belőlem.

Hát ez voltam én, az amerikai betolakodó, aki összehányta magát az első reggelén! Remek kezdés volt!

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)