Tört angol - MarkJin fanficiton - 7. fejezet

Hetedik fejezet – Te is érezted?

    Jinyoung:

Ugyan baljóslatúan indult a reggelünk, a végére igen jókedvűre sikeredett a napunk. Bár azért Jaebumot hiányoltam. Eredetileg úgy volt, hogy utánunk jön, de végül Youngjaeval találtak ki valamilyen fontos programot. Persze nem voltam féltékeny, hisz tudtam, milyen az, ha két legjobb barátja volt az embernek, olykor én is megrogytam ennek a súlya alatt, mikor egyes időszakokban Jaebumnak és Jacksonnak is ugyanúgy szükségük volt rám. ilyenkorAkkor úgy éreztem, kettő se lenne elég belőlem. Bezzeg most, mikor Jackson folyton Markkal beszélgetett, és ha kellett, fordította azt, amit Yugyeom és BamBam mondani akartak neki, én pedig mögöttük kullogtam, és szükségem lett volna a másik legjobb barátomra, ő pont ezen a napon nem ért rám. Természetesen nem voltam mérges Jaebumra, hisz nem direkt csinálta, de valahogy érzéke volt ahhoz, hogy pont akkor nem ért rám, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. A kedvenc könyveimet is feláldoztam volna azért, hogy ne egyedül kelljen sereghajtóként sétálnom, ami nagy szó volt. 

Bár végül is élveztem én ezt a napot. Nagyon jó volt látni, hogy Jackson milyen jó vezető: nagyon kedves volt Markkal, és legalább négyszer jött oda hozzám és húzott előre, hogy ne maradjak úgy le, menjek elől velük. Jacksonban nem csalódtam még soha, ahogy ezen a napon sem. De bárcsak jobban beszéltem volna angolul! Már ott tartottam, hogy ellógok venni magamnak egy angol-koreai szótárt és egy nyelvtankönyvet mellé, mert utáltam, hogy ilyen tehetetlen voltam ebben a helyzetben. Egy dologra vágytam jobban Jaeum társaságánál, az pedig a plusz idő volt. Idő kellett arra, hogy Mark jobban megtanuljon koreaiul, én pedig angolul, hogy mindig megértsük egymást legalább az egyik nyelven. Idő kellett, hogy megszokjam, hogy van egy szobatársam, akire előtte nagyon nem vágytam, most mégsem tudtam szobát cserélni egyik barátommal sem, azért, hogy egyedül maradjak. 

A folyamatos idegességemet azonban valami háttérbe szorította. Egyszer csak azt vettem észre, hogy Mark boldogan néz körbe. Az a felszabadult mosoly, ami az arcán volt, nekem ott többet jelentett minden angol vagy koreai szónál. Ahogy a reggeli félénk és utána a kisírt tekintete, most ez is többet elárult arról, hogyan érzi magát, mint amit Jackson le tudott volna fordítani.

Késő délután volt mire hazaértünk, és bár ebédeltünk, mégis mind nagyon éhesek voltunk már. Ekkor valamelyest megbocsájtottam Jaeum cserbenhagyását, hisz mire hazaértünk, addigra sütött nekünk pizzát. Mind nagyon hálásak voltunk neki ilyen helyzetekben. Bár az elején volt némi bűntudatunk, amiért állandóan ő főzött ránk, idővel ez alábbhagyott. Jaebum imádott a konyhában sütni-főzni, sok dalt itt is írt, mert ez ihlette meg a legjobban. Ezzel nem tudtam azonosulni. Nem értettem soha, hogy például fél kiló liszt, amit vízzel és tojással összekevert, miként lehetett az ihletforrása. De azért is imádtam a csapatunkat, mert mindenki egyedi volt a saját módján, ahogy Mark is. Talán ezért is akartam volna felgyorsítani az időt, hogy minél jobban megismerhessem. Az angyali arcából és minden mozdulatából sütött, hogy egy különleges srác, én pedig türelmetlenül vártam, hogy minél több mindent megtudjak róla.

Mark:

Bár nagyon jól éreztem magam, egy idő után egyre inkább szédültem az éhségtől, hisz az a kis rántotta is kijött belőlem, amit korábban magamba nyomtam. De szerencsére a többiek is elég hamar megéheztek, így a városnéző túrát megszakítottuk egy kiadós ebéddel. Ugyan meg nem tudtam volna mondani, hogy mit ettem, valamilyen helyi specialitást, de nagyon finom volt. Az, ahogy az üres, zaklatott gyomromat megtöltötte a meleg étel, csak fokozta az amúgy is javuló kedvemet, akárcsak az, hogy Jinyoung előző napi ellenségessége, mintha kezdett volna köddé válni. Sokszor kaptam azon, hogy félénken engem nézett, mint aki attól félt, hogy hirtelen elájulok. De ezt nem is csodáltam azok után, milyen állapotban látott reggel. Hogy tudtára adjam, már sokkal jobban vagyok, mindig kedvesen rámosolyogtam, még ha csak egy-egy pillanat erejéig is.

A túra további része mindezek után még kellemesebben telt, már nem voltak zavaró tényezők, kivéve persze a nyelvi korlátokat, de mivel Jackson lelkesen beszélgetett velem, és ha kellett, fordított is, így aztán emiatt sem panaszkodhattam. Akkor lettem volna szorult helyzetben, ha ő nincs ott. Jackson volt a mankóm, de tudtam, hogy nemsokára egyedül kell járnom.

Visszaérve újdonsült otthonomba, már nem volt olyan idegen és furcsa a közeg. Ahhoz tudtam volna hasonlítani, mikor családi nyaralásokon egyre jobban kezdtük megszokni az adott szállást, és pont mire teljesen a saját közegünknek éreztük, már mennünk is kellett haza. De itt most nem volt hazaút opció, úgyhogy örültem, amiért Jaebum még inkább otthonossá tette a légkört. Ahogy belépve megcsapta az orromat a frissen sült pizza illata, de javu fogott el, mivel édesanyám is sokszor fogadott hasonló kedvességgel. Bár korábban jóllaktam, a sok séta után mégis megéheztem. És amúgy is, ha fogamra való volt, akkor az átlagosnál sokkal többet is képes voltam enni, aminek láthatólag Jaebum nagyon örült.

- Jól sikerült? – kérdezte angolul mosolyogva.

- Igen, finom – feleltem, ő pedig nem is faggatózott tovább, hisz a jó étvágyú falatozásom úgy hiszem, bizonyította, hogy nem hazudtam.

- Mark, nem baj, ha én kezdem a zuhanyzást? – kérdezte Jackson pár perccel később, miután a többiekkel már koreaiul megbeszélte a dolgot.

- Nem, menj csak! – feleltem.

- Köszi. Fárasztó nap volt, én pedig végigbeszéltem, úgyhogy minél előbb elteszem magam holnapra. – Majd egy mély ásítás kíséretében nagyot nyújtózott.

- Sajnálom, amiért fáradtságot okozok – tért vissza a bűntudatom egy pillanat alatt.

- Jaj, dehogy okozol fáradtságot! – rázta a fejét erőteljesen. – Hidd el, külön élvezem, amiért ennyit beszélhetek, és azt is, hogy valamiben mindőjüknél jobb vagyok.

- Hé! – kapta fel a fejét Jinyoung, aki valószínűleg a mondat végét megértette, Jackson pedig koreaiul mentegetőzött, majd tényleg elment zuhanyozni.

Én, akárcsak reggel, nem mertem engedély nélkül felállni az asztaltól. Nem mondom, hogy kérvényt vártam arról, hogy megmozdulhatok, de amíg a többiek ott maradtak, addig én is lelkesen ültem, ejtőzve kicsit. De mikor Jaebum elkezdett pakolni, úgy éreztem, tennem kell valamit, főleg, hogy ő főzött ránk.

- Hadd segítsek! – mondtam koreaiul. – Én szeret mosogatás – tettem hozzá, bár sejtettem, hogy nem volt épp pontos a nyelvtanom, de így is megértette, és tárt karjaival jelezte, hogy enyém a terep. Indultam is, hogy összeszedjem a tányérokat, amikor Jinyoung szó nélkül megcsinálta helyettem.

- Kérlek, én! – szinte suttogás volt, ami kijött a torkomon koreaiul. Egyszerűen az ő közelében annyi bátorságom sem volt, mint a többieknél.

- Segítek – fellelte az anyanyelvemen.

- Köszönöm – néztem rá hálásan, ezután pedig együtt mentünk a mosogatóhoz.

   Én mosogattam, ő pedig törölgetett és pakolt, ami közben fél szemmel figyeltem, mit hova tett, ha esetleg legközelebb a pakolás is rám maradna. Gyorsan letudtuk a mosogatást, és a legnagyobb békességben mehettünk is volna tovább a dolgunkra, azonban amikor az utolsó tányérért nyúlt, épp máshova nézett, így nem azt, hanem a kezemet ragadta meg. Bár reggel is megérintett, és már az is jól esett, de ez a gyors, véletlen érintés valahogy más volt. Hirtelen, mintha felvillanyozódott volna a testem, amit soha, senki érintésénél nem tapasztaltam még. És lehet, csak beképzeltem a dolgot, de mintha neki is többet jelentett volna ez egy szimpla érintkezésnél. Mikor összetalálkozott a tekintetünk, az arckifejezésével, mintha azt kérdezte volna: „Te is érezted?” És igen, nagyon is éreztem.

    (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)