Tört angol - MarkJin fanfiction - 9. fejezet

Kilencedik fejezet – Mást nem kérek

Jinyoung:

Sokkal kipihentebben keltem, mint előző nap. Miután tudattam Markkal és egyúttal magammal is, hogy örültem az ittlétének, olyan könnyednek éreztem magam, hogy észre se vettem, amikor álomba merültem. A sötétellőn keresztül bejutott némi kis fény miatt jól láttam, ahogy Mark a kezeit összekulcsolva a mellkasán alussza az igazak álmát. Így még inkább tündéri srácnak nézett ki. Reméltem, hogy jó dolga lesz köztünk, és nem fogjuk akaratunk ellenére bántani bármilyen módon is. Mark csak kedvességet és segítséget érdemelt tőlünk, főként tőlem. Nem szimplán azért éreztem nagyobb kötelességtudatot a részemről, mert egy szobába kerültem vele, hanem mert az elején negatívan álltam az érkezéséhez. Bár még aznap este enyhültem az irányába, de igazán csak az előző nap nyitotta fel a szememet, hogy milyen remek személyről van szó. Meg hát ott volt az az ismeretlen érzés is, amit még nagyon nem tudtam hova tenni.

Végül óvatosan felálltam az ágyamról és kilopództam a fürdőbe. Szerencsére a tükörképem is azt igazolta, hogy tényleg jobb állapotban voltam, mint előző nap. A konyhában még senki sem volt, úgy látszott, hogy tényleg kiütötték mind magukat. Bár ki tudja, BamBam és Yugyeom mikor feküdhettek le. Kinéztem belőlük, hogy éjszakáztak. Jaebum azonban már ilyenkor fenn szokott lenni. De miután megláttam az üzenetét, nem kerestem tovább. Youngjaeval volt találkája, ismét. Ez pedig azt jelentette, hogy újból Jackson került a középpontba, de most már igyekeztem én is segíteni őt. Visszagondolva, nem volt szép tőlem, hogy úgy lemaradtam tőlük Markkal. De azon már nem tudtam változtatni, viszont az előttünk álló napban igyekeztem aktívabb lenni a csapatunk új tagjával. Mindezt azzal kezdtem, hogy visszaosonva a szobámba, halkan kiszedtem pár ruhadarabot a szekrényemből, majd a botba siettem bevásárolni a reggelihez. Nem tudtam, Mark vajon miket szerethetett, így az átlagosnál nagyobb választékkal tértem haza.

- Hát itt vagy! Azt hittük, még te is alszol – jegyezte meg Jackson álmosan.

- Elrohantam a boltba.

- Jól tetted, az előbb láttam, hogy szinte semmi sincs itthon. – Mire észbe kaptam, már Jackson kezében volt a szatyor, és pakolta kifele a benne lévő dolgokat.

- Köszönjük szépen, Jinyoung hyung – nézett rám hálásan Yugyeom.

- Szívesen. Mark még nem kelt fel? – érdeklődtem.

- Ha fel is kelt, a szobátokból még nem jött ki – felelte BamBam, és egy kicsit fura volt azt a szót hallanom, hogy szobátokból, de jó értelemben.

- Hadd aludjon még egy kicsit! Ráfér a feltöltődés – mondtam.

Azonban Mark még egy óra múlva sem tűnt úgy, mint, aki fel akart volna kelni, a többiek pedig egyre idegesebbek lettek, mert mindenáron be akarták fejezni legalább az egyik dalt a háromból, amit félbehagytunk a minap. Végül útjukra engedtem őket, hisz ügyesek voltak ők, maguk is képesek voltak befejezni őket, főleg, hogy amúgy is az ő bandájukról volt szó. Szükségesetén pedig utána is ki tudtam őket segíteni egy-két tanáccsal, ha mondjuk kicsit rossz irányba mentek el.

Ezek után egyedül maradtam Markkal, akire ismét ránéztem, de ő továbbra is mozdulatlanul aludta az igazak álmát, ezért kihoztam azt a könyvet, amit épp olvastam, és a nappalink kanapéján ülve merültem el benne. Végül arra lettem figyelmes, hogy mozgolódást hallok, majd az órára nézve rájöttem, hogy egy órán át olvastam. Annyiszor volt velem ilyen, hogy annyira beleéltem magam az adott regénybe, hogy egyáltalán nem vettem észre az idő múlást. Most viszont nagyon is jól jött ez a tulajdonságom, hisz így fel sem tűnt, hogy már tizenegy óra volt.

- Ó, szia, Jinyoung! – köszönt rám angolul Mark, majd a faliórára nézve elkerekedett a szeme. – Sajnálom, hogy így elaludtam – szabadkozott.

- Semmi baj. A többiek már elmentek a dolgukra, de én megvártalak – mosolyogtam rá.

- Ez kedves volt tőled. Egy perc és jövök – rohant be a mosdóba, és szinte másodpercre pontosan egy percen belül a konyhaasztalnál ült. Ahogy előző este, úgy most is jó étvággyal evett, ami a hányós incidens után külön öröm volt számomra.

- Gyorsan felöltözőm, aztán vihetsz oda, ahova kell – mondta, mármint én ezt értettem. Azonban nem tetszett ez a megfogalmazás, hisz ő nem egy tárgy volt, akit hucipáltam! Reméltem, hogy nem kezdte tárgyiasítani magát, mert annak semmiképp se lett volna jó vége.

Pár percen belül teli vigyorral az arcán tért vissza a nappaliba, ami máris biztató jel volt, és amitől nem mellesleg én is azonnal mosolyogni kezdtem.

- Tudod, hova menjünk először? – támadt egy jó ötletem. – Könyvesboltba – válaszoltam meg a saját kérdésemet.

- Angol és koreai könyvekért? – ezt az én anyanyelvemen kérdezte.

- Igen – feleltem szintén koreaiul. – Munkára fel! – Mivel felmutatta mindkét hüvelykujját, így valószínűleg értette, mit mondtam.

Hihetetlen, mennyivel másabb volt, mint előző reggel, szinte sugárzott. Markra most tényleg igaz volt az a mondás, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem. Jobban ragyogott, mint a kék égen díszelgő égitest.

- Jó látni, hogy mosolyogsz – jegyeztem meg angolul, miközben sétáltunk, amire szégyenlősen bólintott egyet.

Miután betértünk a legközelebbi könyvesboltba, segítséget kértem az eladótól, aki nemsokára oda is vezetett minket az idegen nyelvi könyvekhez. Szerencsére találtunk angol-koreai, és koreai-angol tankönyveket és hozzájuk CD-ket is.

- Legyenek ezek! – mutattam ugyanazon kiadótól származó könyvekre, mert úgy gondoltam, hogy biztos, vannak áthajlások a két verzióban, és így még könnyebben tudnánk segíteni a másikat.

- Rendben – egyezett bele, majd kétségbeesett arccal a kabát és nadrágzsebeit kezdte el matatni, de a mobilján kívül mást nem talált bennük.

- Én… - kezdett volna szabadkozni, de leállítottam.

- Nincs nálad pénz – jelentettem ki angolul. – Semmi baj. Fizetem mindkettőt – ajánlottam fel.

- Köszönöm, és majd megadom, ha hazaértünk – mondta kicsit elszontyolodva.

- Nem kell. Csak tanulj! Mást nem kérek.

Mark:

Imádtam, amikor kipihentem ébredtem, ilyenkor úgy éreztem, hogy sokkal könnyedebb vagyok. Tudtam, hogy így nem kell könyörögnöm anyának, hogy készítsen nekem egy kis kávét, de azért reggelire vágytam. Viszont, mikor rászántam magam, hogy kinyissam a szememet, hirtelen arcon csapott az új szobám plafonjának látványa.

- Ó, tényleg! – fogtam a fejem, hisz már nem otthon voltam; vagyis, már nem a régi otthonomban.

Junior ágya szépen meg volt igazítva, ami nem volt meglepő, hisz, mint azt az előszoba falán lévő óra elárulta számomra, már délelőtt tizenegy óra volt. Ezért gyorsan bocsánatot is kértem a kanapén ülő Jinyoungtól, aki közölte, hogy már mindenki elment, csak ő várt meg engem. Gyorsan elrohantam a fürdőbe, hogy ne lássa, mennyire elpirultam ettől a gesztusától. Bárhogy nem volt ez korábban szokásom, miatta már másodjára is előfordult velem, mióta itt voltam. Arra jutottam, az ő hatására ezután lehet, már a napi rutinom része lesz a pirulgatás.

Visszatérve hozzá, gyorsan megreggeliztem, majd közöltem vele, hogy amint felöltözök, vihet, ahova csak kell. Bár utólag belegondolva, lehet, hogy ez kicsit furán hangzott, de már visszaszívni nem tudtam.

- Tudod, hova menjünk először? – kérdezte angolul. – Könyvesboltba.

- Angol és koreai könyvekért? – ez a kérdés már az ő anyanyelvén hangzott el tőlem.

- Igen. Munkára fel! – szerencsére ez sem fogott ki a koreai tudásomon.

 

Részben a kipihentségem, részben pedig amiatt voltam sokkal felszabadultabb, mint előző nap, mert Jinyoung éjszaka bevallotta, hogy örült nekem, és annak, hogy szobatársak lettünk. Talán, ha nappal mondta volna mindezt a szemembe, akkor nem hittem volna ennyire el, de az öcsémmel bevett szokásunk volt, hogy az éjszaka közepén, valamelyikünk sötét szobájában feküdve vallottuk be a legnagyobb félelmeinket, kételyeinket egymásnak. Mert valahogy a sötétben, amikor nem láttuk egymást, sokkal őszintébbek mertünk lenni. Ott csak a hangunk és az érzéseink számítottak, mindennemű külsőség háttérbe szorult ilyenkor. Ugyanezt éreztem Jinyoungnál is este, épp ezért lettem sokkal boldogabb azóta, és ezért is tudtam olyan jól aludni. Talán túlságosan is jól, hisz ki tudja, meddig kellett a kanapén olvasgatnia, mire hajlandó voltam felkelni.

- Jó látni, hogy mosolyogsz – jegyezte meg, ezzel elárulva, hogy még neki is feltűnt a dolog.

Majd betérve egy könyvesboltba, talált is mindkettőnknek könyvet CD-vel együtt, ráadásul egymás párjai voltak a könyvek, csakhogy az enyémben angolul voltak a koreai dolgok magyarázva, míg az övében fordítva. De ekkor hirtelen el akartam süllyedni szégyenemben, miután végig tapogatva magamat, rájöttem, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, pedig előre szólt, hogy idejövünk.

- Én… - kezdtem volna bele egy gyenge mentegetőzésbe, de leállított.

- Nincs nálad pénz – mondta angolul. – Semmi baj. Fizetem mindkettőt – ajánlotta fel kedvesen.

- Köszönöm, és majd megadom, ha hazaértünk – ígértem, és a korábbi jókedvem egy része tova is szállt szégyenemben.

- Nem kell. Csak tanulj! Mást nem kérek – tette hozzá. Nekem pedig lehet, ki kellett volna mondanom, amire gondoltam, de nem voltam rá képes, mert hirtelen úgy lefagytam, hogy nem hagyta el egy hang se a torkomat. Pedig tudtára akartam volna adni, hogy én mást sem kérek, csakhogy szeressen. Annyira vágytam arra, hogy legalább az egyikük a csapatból, és főként, hogy ő ne csak kedveljen, mint egy jó kollégát és lakótársat, hanem szeressen. Magam mögött hagyva a családomat, annyira szükségem lett volna erre. De ez egy olyan kérés volt, amit valószínűleg jobb volt megtartanom magamnak. Mert egyes kérések teljesíthetőek és elvárhatóak voltak, míg mások nem. Jinyoung egy egyszerűnek ígérkező dolgot kért tőlem, míg az én vágyam lehet, hogy a részéről teljesen lehetetlen volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)