2017. szeptember 12., kedd

Kettőn áll a vásár - Got7 - MarkJinSon fanfiction







   Jackson:

Arra riadtam, hogy leestem az ágyamról, ami sajnos megszokott volt nálam. Túlságosan sokat mozogtam álmomban, főleg, ha lefekvés előtt sokat ettem, ami miatt rémálmok gyötörtek. Ilyenkor általában vagy visszamásztam, vagy kicammogtam a konyhába. Most viszont úgy bevertem a lábamat, hogy egyikre sem voltam képes. Annyit sikerült megcsinálnom, hogy az ajtóig elkússzak, majd a barátomért kiáltsak.
- Mark, légyszí gyere ide!
- Hagyjál békén! Aludni akarok! – ordított vissza álmosan.
- De nagyon bevertem a lábam, nem tudok ráállni.
- Már megint leestél?
- Igen. Légyszí! Meghívlak vacsorára, vagy tudom is én! – könyörögtem, de közben bűntudatom is volt, hisz éjszaka sokáig tanult, mert éjfélig le kellett adnia egy esszét az egyetemre.
- Olykor utálom, amiért te vagy a legjobb barátom – rontott ki a szobája ajtaján. – Miért vagy ilyen szerencsétlen? – lépett mellém közben.
- Születési rendellenesség – mosolyogtam rá sokat kérően.
- Aj! Na, gyere, kapaszkodj belém! – karolt át hátulról, majd a következő pillanatban már álltam is, és együtt odabicegtünk az ágyamhoz. – Hol fáj?
- Itt a bal bokám. Erre estem rá.
- De hát mit álmodtál? – ráncolta a homlokát.
- Megeshet, hogy álmomban karatésnak képzeltem magam, akire épp rátámadtak – emlékeztem vissza.
- Egy huszonegy éves gyerekkel lakok együtt, remek!
- Hisz mindig is tudtad, hogy az vagyok – vágtam rá.
- Ezért sem akartam anno összejönni veled.
- Mintha ez fordítva nem lett volna igaz.
Markkal két éve ismerkedtünk meg egy meleg párkereső oldalon. Már az első randinknál éreztem, hogy megvan közöttünk egyfajta szikra, de elég hamar kikristályosodott előttem, hogy csak barátként tudok rá tekinteni. Helyes srác volt, de külsőleg nem pontosan az esetem, és valahogy nem éreztem semmilyen testi vonzalmat iránta, de közben nem akartam elveszíteni, hisz tudtam, hogy még egy ilyen barátra nem találok.
Sohasem felejtem el, milyen idegesen mentem a harmadik randinkra, amikor is közöltem vele, hogy csak a barátja akarok lenni. De hála az égnek, ő is hasonló szöveget akart nekem mondani. Nem sokkal később pedig, mint két jó barát, akik épp kezdik az egyetemet, megbeszéltük, hogy összeköltözünk. Eléggé felhőtlen volt az együttélésünk, főleg, hogy sokszor elkerültük egymást az eltérő órarendünk miatt. Mark építészmérnök, én pedig tesi tanár szakon voltam. Bár két teljesen ellentétes dologról tanultunk, mégis nagyon jól megértettük a másikat.
- Ezeket vedd fel! – dobált ki ruhadarabokat a szekrényemből. – Én is átöltözöm, aztán beviszlek a kórházba kivizsgáltatni.
- Sajnálom, amiért púp vagyok a hátadon! – szontyolodtam el, mivel az egész napját pihenéssel akarta tölteni.
- Ne játszd a drámakirálynőt! Hamar túl leszünk rajta, és délután filmezünk, vagy valami hasonló.
- Rendben. – Majd ahogy kérte, magamra húztam a ruháimat.

- Már fél órája itt ülünk – jegyeztem meg türelmetlenül. – És nem látnék nagy mozgolódást a rendelők körül.
- Azt hitted, hogy idejövünk és máris behívnak?
- Hát, valahogy úgy.
- Tipikus – rázta a fejét, de ekkor megcsörrent a telefonja. – Ó, ez az az évfolyamtársam, aki segített az esszémben. Nem baj, ha felveszem?
- Dehogyis! Bár a túloldalon ülő mamák árgus szemekkel kémlelnek minket, úgyhogy lehet, hogy kinn kéne vele beszélned – böktem a fejemmel az öreg nénik felé.
- Ó, értem! Akkor mindjárt jövök – mondta, majd elviharzott.
Azt hittem, ezek után unalommal teli percek várnak rám, amikor hirtelen mellém ült egy nagyon helyes srác. Kínos vagy nem kínos, szabályosan megbámultam az arcát, mert hirtelen azt hittem, hogy a fájdalomtól behallucináltam, mennyire szép.
- Van valami az arcomon? – kapta maga elé a kezét félve.
- Nem. Öhm… én csak... – vakartam meg a tarkómat, mert hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. De aztán úgy döntöttem, a fenébe is, kimondom. Huszonegy éves meleg pasi voltam, akinek az életében sohasem volt még komoly kapcsolata. Veszíteni valóm nem volt, max a lábam mellett az önértékelésem is sérült volna kicsit, de most ezzel nem tudtam törődni. – Azt hittem, hogy rosszul láttam, mennyire szép vagy.
- Ööö… - Most ő nem jutott szóhoz. – És rosszul láttad?
- Nem, egyáltalán nem – feleltem a legkulturáltabb mosolyomat elővéve.
- Ezt vegyem egy bóknak? – kérdezte elégedett arccal.
- Nagyon is vedd annak! Eléggé válogatós vagyok férfiak terén. – Ezzel pedig egyértelműen a tudtára adtam, hogy vonzódom a saját nememhez.
- Nyugi, én is – kacsintott egyet, én pedig csak reménykedni tudtam benne, hogy nem vágott át. Bár a kék-rózsaszín pulcsija és a rózsaszín baseballsapkája is arra utalt, hogy nem épp egy heteró pasival volt dolgom. Bár az én kedvenc pulcsim és baseball sapkám is rózsaszín volt, most épp nem azok voltak rajtam.


- Te miért kerültél ide? – érdeklődtem.
- A kezemre estem, és azóta alig bírom mozgatni – mutatta fel a másik oldalán lévő kézfejét, ami be is volt kötve.
- Aucs!
- És te?
- Én a lábamra estem hasonló szerencsésen.
- Akkor mindkettőnknek jól kezdődött a napja.
- Az enyém egyre jobb – mosolyogtam rá, mert akár a másik lábamat is összetörtem volna, csakhogy találkozzak vele.
- Valaki bókolós kedvében van – jegyezte meg. – Gondolom, minden pasinak ilyeneket mondasz, aki egy kicsit is tetszik.
- Francokat! – csúszott ki a számon. – Mármint nem vagyok az a flörtölgetős típus, ha hiszed, ha nem.
- Hát tényleg nem hiszem – vallotta be pimasz mosollyal az arcán.
- Hm… Nem értem, miért hiszik mindig azt az emberek, hogy pasifaló vagyok? – Sajnos túl sokszor kaptam már hasonló észrevételt, ami egyre jobban fájt.
- Ó, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét kissé elszégyellve magát. – Csak hát a külsőd… Azt sugallja, hogy ilyen vagy. De én vagyok az utolsó személy, aki külső alapján ítélne meg valakit. Nézz csak rám! – mutatott a színes outfitjére. – Szerinted én nem vagyok céltábla az emberek számára? De nem érdekel.
- Egyre jobban kedvellek – vallottam be.
- Park Jinyoung! – szólt ki valaki az egyik rendelőből.
- Én vagyok! – emelte fel a kezét, de nem állt azonnal fel. – Figyu, mivel én is csak protekcióval tudtam ilyen hamar bejutni, így ha gondolod, gyere be velem! – ajánlotta fel kedvesen.
- Ha nem baj, akkor tényleg bemennék – mondtam. Bár utáltam várakozni, igazából azért bólintottam rá, mert nem akartam, hogy elkerüljük egymást, mert én épp bent leszek, amikor ő kijön. Ezt a fiút egyszerűen nem engedhettem el ilyen könnyen.
- Dehogyis! Itt vagyok gyakornok, így vannak némi kiváltságaim – kacsintott.
Én ezután nagy nehezen felcammogtam, és bár próbáltam minden erőmet összeszedni, nagyon nehézkesen ment az egyedüli járás, ami igazából még bicegésnek is alig volt mondható.
- Segítek! – karolta át épp kezével a derekamat, amitől hirtelen megborzongtam. Ilyet nem tudtam, hogy éreztem-e már valaha, de hogy nagyon tetszett, az biztos.
- Köszi!
A rendelőben szerencsére nem húzták a szájukat, amiért én is bementem vele. Jinyoung azt hazudta, hogy egy régi ismerőse vagyok, akivel kint összefutott.
- Az év legjobb gyakornokának bármit! – mosolygott rá az orvos. – Bár mellém még nem volt beosztva egy vizsgálatnál sem, de csak jókat hallottam magáról, fiatalember.
- Köszönöm, és igyekszem a jövőben sem tönkretenni a hírnevemet. – Ezután számomra kissé érthetetlenül kezdett el magyarázni arról, hogy vajon milyen zúzódása is lehet a kezének, amit az orvos némi tapogatás után helyeselt.
- Egy-két hét és kutya baja se lesz! – állapította meg a doki. – Ezzel a kezével ír?
- Igen, szerencsétlenségemre pont az író kezemre estem rá – húzta a száját.
- Akkor most egy kis ideig meg kell lennie írás nélkül. Kérjen segítséget, vagy tanuljon meg gyorsan bal kézzel csinálni mindent!
- Úgy lesz.
- Na és akkor, nézzük a barátját! – fordult felém az orvos. – Á, ez nagyon szép kis zúzódás lett! Bár szerintem nincs semmi komolyabb baja, de azért nem árt, ha csinálunk egy röntgent. Lenne olyan szíves átkísérni őt a megfelelő szobába? – nézett Jinyoungra.
- Persze – felelte zavartan.
- Tudod, hova kell mennünk? – kérdeztem, miután kicammogtunk.
- Öhm… Hát, kéne.
- De, ha itt vagy gyakornok, miért nem tudod? – furcsálltam.
- Oda sohase kellett még mennem – hadarta idegesen.
- Akkor kérdezzünk meg valakit!
- Ááá! Nem akarom égetni magamat, itt azért sokan ismernek – sóhajtott egy mélyet. – Tudod, mit, körbenézek. Te addig ülj le ide! – mutatott egy székre.
- Rendben – mentem bele, mert tudtam, hogy nem bírnék körbe-körbe mászkálni. Innen pedig páholyból nézhettem, milyen imádnivalóan, és nem mellesleg idegesen futkározott és nézte meg az összes ajtón lévő kiírást, majd mint aki rosszban sántikál, visszaosont hozzám.
- Megvan.
- Behalok rajtad! Mi volt ez a magán kis akciód? – kérdeztem nevetve.
- Ne, most! Inkább gyere! – Mielőtt ellenkezhettem volna vele, ismét belém karolt, amivel rögtön elterelte a gondolataimat.
Elég hamar végeztem a röntgennel, azonban ő közben hívást kapott, így bár visszakísért a rendelő elé, de már nem várta meg velem az eredményt.
- Sajnálom, amiért itt kell hagyjalak.
- Semmi baj, megértem. – Nem tudtam elrejteni a szomorúságomat, az arcom és a hangom is árulkodó volt.
- Ha tényleg nem hazudtál és jófejnek tartasz…
- És szépnek is – tettem hozzá.
- Hm… jó, és szépnek is – forgatta közben a szemét -, akkor esetleg megadhatom a számomat.
- Ó, annak borzasztóan örülnék! – És már nyújtottam is neki a telefonomat, hogy bepötyöghesse a számát.
- Örülök, hogy megismertelek! És akkor majd még beszélünk, vagy ilyesmi… - igazgatta közben a baseballsapkáját, ezzel kifejezve, mennyire zavarban van.
- Fogunk ám! Hidd el, most hogy megadtad a számodat, már le se vakarhatsz magadról! A végén számot is kell cserélned – viccelődtem, és szerencsére vette a poénomat.
- Miből gondolod, hogy tényleg a saját számomat adtam meg? – nevetett közben.
- Csak remélni tudom – feleltem most már komolyan.
- Szia, ööö…
- Jackson – mondtam, hisz az én nevem még nem jött szóba.
- Szia, Jackson!
- Szia, Jinyoung!

- Mark, már azt hittem, sohasem érsz vissza! – néztem rá keresztbe tett kézzel.
- Bocsánat, de közben a lektorom is felhívott, hogy teljesen félreértelmeztem az esszétémámat, de mivel egyébként nagyon alapos munka lett, így adott rá egy négyest, viszont kijelentette, hogy legközelebb nem lesz ilyen elnéző. Aztán visszahívtam a segítőmet is, aki szintén nem értette, hogy nézhettük így be a dolgot. De végül nem jöttem ki rosszul a helyzetből, csak zavar, hogy lejárattam magam a kedvenc lektorom előtt – hadarta egy levegővel.
- Hű, akkor nálad is zajlik az élet! – jegyeztem meg.
- De legalább nekem nincs feldagadva a lábam.
- Viszont nem te kaptad meg egy irtó helyes és aranyos srácnak a számát, úgyhogy egy percig sem irigyellek – jelentettem ki büszkén.
- Akkor még jól is sült el, hogy ilyen sok időre magadra hagytalak, mi? – lett ő is vidámabb.
- Úgy bizony.
- Fiatal ember, kérem jöjjön be! – lépett ki az orvos. Most pedig Mark segített a bemenetellel, ami bármennyire is szerettem őt, közel nem volt olyan kellemes, mint amikor Jinyoung tette azt.

Mint kiderült, tényleg csak zúzódásom lett, amit pár napig fekve, felpockolva, jeges borogatással és különböző krémekkel kellett rendbe raknom. Bár Mark sokat volt oda az egyetemen, én sikeresen megoldottam egyedül is a dolgaimat, ráadásul voltak haverjaim, akik küldözgették az óráimról a jegyzeteiket, hogy ne maradjak annyira le. És a rengeteg szabadidőmből igyekeztem legalább napi egy-két órát tanulásra szánni, de egyszerűen nem tudtam sokáig a jegyzetekre koncentrálni. Folyamatosan Jinyoung gyönyörű arcát és imádnivaló futkározását láttam magam előtt. Mindig, mikor belenyilallt a lábamba, arra gondoltam, mindez megérte, mert így megismerhettem őt. Bár tény és való, hogy azért sokat randizgattam, de mély nyomot Markon kívül senki sem hagyott bennem, és ő sem úgy. Ciki vagy nem ciki, még szűz voltam. Persze, ahogy azt Jinyoungtól is megkaptam, ilyen külsővel azt hinné az ember, hogy csakúgy faltam az életet, de ez nem így volt. Mivel én sohasem úgy gondoltam a szexre, mint valamilyen testi szükségletre, ezért eszembe sem jutott olyannal elveszíteni a szüzességemet, aki épphogy csak tetszik. Jól megvoltam én szex nélkül, legalább is ez idáig. De most előtört valami ősi ösztön belőlem, hogy nekem ezt a pasit a karjaimba kell tartanom, addig csókolnom, amíg csak bírom, és hogy igenis szeretkeznem vele.
Bár nem akartam rámenős lenni, hogy másnap rögtön felhívom, de az utána következő nap kezembe vettem a telefonomat, és rányomtam a zöld kis ikonra.
- Haló! – hallottam azt az imádnivaló hangját, amitől azonnal elkezdett pillangózni a gyomrom.
- Halihó! Remélem, nem felejtettél még el? – kérdeztem vidáman.
- Jackson, ugye te vagy az? – Az, hogy felismerte a hangomat, és ahogy kiejtette a nevemet a száján, jobban hatott a lábfájásom ellen, mint az összes fájdalomcsillapító, jég és krém együtt.
- Igen, én.
- Mi újság? Hogy van a lábad?
- Javulgat, bár a héten itthon kell pihennem. Addig is, pótolom az egyetemi lemaradásomat. És a te kezed?
- Örülök, ha már jobban vagy, az én kezem sem vészes már. És amúgy milyen szakra jársz? – kérdezte kíváncsian, én pedig bazsalyogtam magától a ténytől, hogy érdeklem őt.
- Tesi tanár szakon vagyok.
- Az tök jó – lett lelkes. – Majd esetleg, ha felépültél, akkor találkozhatnák, és többek között mesélhetnél nekem erről is.
- Az remek lenne – majd kiugrott a szívem a helyéről, hogy ő kezdeményezett egy randit. – És, akkor te is mesélhetnél arról, milyen orvos gyakornoknak lenni.
- Öhm… igen – ismét volt valami furcsa a hangjában, mint amikor nem tudta, hova kell vinnie röntgenre. – Mikor tudsz már eljönni otthonról? – tért is rá a lényegre.
- Hétvégén már remélhetőleg nem lesz akadálya – feleltem, és még ha nem is jöttem volna addigra kellően rendbe, akkor is elbicegtem volna az ország legmesszebbi pontjáig is, csakhogy ismét láthassam.
- Rendben, akkor addig még egyeztetünk egy időpontot. Viszont, ha nem haragszol, most nekem mennem kell, így is késésben vagyok valahonnan.
- Hogy te milyen elfoglalt személy vagy! – jegyeztem meg sértődötten. – Na, de menj csak! Majd, akkor még beszélünk.
- Rendben. Jobbulást, Jackson!
- Köszönöm, neked is! Legyen szép napod, Jinyoung!

Mark:

- Hahó! – kiáltottam be Jacksonnak, amint hazaérkeztem. – Hogy van a lábadozó beteg? – nyitottam be a szobájába.
- Direkt a lábadozó szót használtad, igaz? – kérdezte, mire én büszkén bólintottam egyet. – Nekem pedig meg kéne dicsérjelek, amiért viccelni próbáltál?
- Nem csak próbáltam, hanem vicceltem is.
- Jól van, Mark, nagyon jó poén volt! – mutatta a hüvelykujjait felém.
– Figyu, ugye a krém, amit kiírtak a lábadra, amiből az első tubus elfogyott, véletlenül sem olyan, amit orvosi recept nélkül nem lehet kiváltani, igaz? – kérdeztem félve.
- Mark! – lett azonnal ideges. – Csak nem elhagytad a receptet?
- Hááátt, megeshet. Mit csináljak? Sok papír volt a kezemben, és amúgy is, teljesen káó voltam aznap az esszém miatt, annyi pénz meg nem volt nálam, hogy egyszerre kiváltsam mindkét adagot – mentegetőztem.
- Márpedig azt orvosi recept nélkül nem adják ki, mivel antibiotikumos krém – jegyezte meg a fejét rázva.
- Ó, jaj! Akkor lehet meg kéne keresnem az orvosodat, igaz? – láttam be, hogy ez a délutánom nem éppen úgy fog alakulni, ahogy azt előre terveztem.
- Mivel én nem igazán vagyok mozgásképes, így légy olyan szíves, ha már ügyesen elhagytad.
- Hol a papírod? Azon rajta van, melyik orvoshoz kell mennem, meg azzal bizonyítani is tudom, hogy kinek kell a krém.
- Jaj, Mark! Remélem, hogy nem fognak beléd kötni, és kiírják újra. Helyre kell jönnöm hétvégére és punktum!
- Na, csak nem randid lesz? – viccelődtem vele.
- De bizony – felelte, amin meglepődtem.
- Felhívtad a kórházi srácot? – volt ez az első ötletem.
- Fel bizony.
- Úgy látszik, hogy tényleg jól jöttél ki ebből a sérülésből. Míg én mehetek ismét várakozni a kórházba – közben kézbe vettem az íróasztalán lévő papírját.
- Szeretlek – nézett rám széles mosollyal.
- Én is téged, csak ezért megyek el.



Vittem magammal könyvet, amíg várakoztam, amibe bele is mélyedtem, de így is hallottam, ahogy egy fiatal srác hangosan veszekszik valakivel telefonon.
- Miért csináltad ezt? – kérdezte idegesen. – Bele se gondoltál, milyen bajba keverhetsz ezzel? Tudom, hogy neked minden csak játék, és addig nem is szólok, amíg az én életembe nem kontárkodsz bele. De most átléptél egy határt, amit nem tudom, hogy meg tudok-e neked bocsájtani.
Tágra nyílt szemekkel bámultam, milyen szenvedélyesen tud vitázni. Hirtelen jobban ittam az idegen fiú minden szavát, mint a kezemben lévő könyvét. Majd mikor lerakva a telefonját találkozott a tekintetünk, hirtelen levegőt venni is elfelejtettem.
- Ó, bocsánat, ha túl hangos voltam – szabadkozott. – Nem akartam senkit zavarni.
- Nem zavartál. De minden rendben?
- Csak családi gondok – legyintett a kezével, és bár először úgy tűnt, mintha el akarna menni, de végül leült mellém. – Tudod, milyen, amikor imádsz valakit, az illető mindenkinél fontosabb nálad, de mégis folyton csak felhúz, többet veszekedtek, mint ahányszor nyugodtan beszéltek?
- Igen – zártam be közben a könyvemet. – Pontosan tudom, milyen is ez. A lakótársam egyben a legjobb barátom. Bár nagyon jól elvagyunk, szinte nincs olyan nap, hogy legalább egy kicsit ne vitatkoznánk.
- Én mondjuk nem egy házban élek vele, legalábbis már nem.
- Kiről van szó amúgy? – kérdeztem, és legbelül reméltem, hogy nem egy volt vagy jelenlegi barátnőről.
- Az öcsémről. Ki tudja készíteni az idegeimet, a napokban pedig eléggé bekavart nekem – felelte. – Egyébként mit csinálsz itt? Megsérültél?
- Ó, nem! – Ekkor gyorsan felvázoltam neki Jackson elveszett receptjének az ügyét.
- Én ezen egy pillanat alatt segíthetek. Itt vagyok gyakornok, úgyhogy gyorsan találok neked valakit, aki megírja a receptet. Csak a papírt add ide, hogy tudjam, milyen krémről is van szó, és persze, hogy kinek a nevére kell kiírni!
- Tessék, és köszönöm szépen! – adtam át neki a papírt, amit öt perc múlva már egy recepttel együtt adott vissza nekem.
- Szép napot! – búcsúzott el tőlem, és már épp rohantam volna utána, hogy legalább a nevét megtudjam, amikor megláttam, hogy egy névjegykártyát csúsztatott a két lap közé, amin az állt, hogy: Park Jinyoung, alatta pedig egy telefonszám.

- Miért bazsalyogsz ennyire? – kérdezte Jackson, miután hazaértem.
- Mert úgy látszik, nem csak neked hozott szerencsét a kórház, hanem nekem is.
- Csak nem? – nézett rám reménykedve.
- Csak de! Nézd, mit kaptam! – nyújtottam át neki a névjegykártyát.
- Ne! – Jackson hirtelen lesápadt.
- Belenyilallt a lábadba? – kérdeztem, mivel éppen állt.
- Nem. Nem az a baj – felelte. – Hanem, hogy… igazából ugyanígy hívják azt a srácot is, akivel én találkoztam.
- Mi van? – hirtelen olyan szintű féltékenység és ijedtség lett úrrá rajtam, amivel nem találkoztam még. – Á, ez biztos csak véletlen! Megeshet, hogy ugyanaz a nevük. A szám is egyezik?
- Ha idehozod a telefonomat, akkor megnézem – mutatott a szobája felé, és amíg én beszaladtam érte, addig leült az ebédlőasztalunkhoz. - Nem, nem egyezik a két szám.
- Egek, hála! – fújtam ki a levegőt, mert szörnyű lett volna, ha végre találkozok valakivel, aki azonnal megtetszik és van rá esély, hogy vonzódik is a pasikhoz, erre Jackson már hamarabb belezúgott.
- De nekem attól még gyanús itt valami. Ő is egy gyakornok volt?
- Igen.
- És fekete hajú?
- Igen, de ez Koreában nem éppen egy szokatlan dolog.
- Tudod, mit, egyféleképpen lehetünk biztosak abban, hogy nem ugyanarról van szó. Rákeresünk Facebookon az összes Park Jinyoungra, és hátha megtaláljuk mindketten a sajátunkat.
- Rendben, ez jó ötlet.
Miközben végiggörgettem a találatokon, jó pár fiatal, helyes srácnál kívántam azt, hogy ő legyen az, akivel Jackson találkozott. Nem akartam máris lemondani Jinyoungról. Pedig úgy lett volna a fair, hisz a barátom találkozott vele először. Viszont, ha Jinyoung annyira odáig volt Jacksonért, hogy még randira is hívta, miért adta meg nekem is a számát?
- Megvan! – nézett rám izgatottan Jackson.
- Én még keresem – mondtam, de fél perc múlva én is megtaláltam azt, akivel nemrég találkoztam.
- Menjünk rá a profilképére és háromra mutassuk fel!
- Rendben – egyeztem bele, miközben minden porcikámmal azért imádkoztam, hogy ne ugyanazt a képet mutassuk fel.
- Egy, kettő… három!
- Ne!
- A picsába!
- Ez nem lehet igaz! – ordítottam a fejemet fogva, miután egymás arcába mutattuk egy azon személynek a képét.
- Őszintén, miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek? Csak Mark Tuan és Jackson Wang képesek ugyanazon személybe belezúgni.
- Én még nem zúgtam bele – mondtam elhaló hangon, és bár tényleg így is gondoltam, de attól még pár perc alatt nagyobb hatást ért el nálam Jinyoung, mint bármelyik másik pasi életem során.
- Én márpedig igen – nézett szomorúan maga elé Jackson. – És ezért is fáj borzasztóan, hogy nem sokkal azután, hogy randira hívott, megadta neked is a számát. Pedig tényleg elhittem, hogy… hogy… Á, nem is tudom, mit hittem. Inkább visszamegyek a szobámba.
- Jackson, mi lenne, ha a saját csapdájába ejtenénk? – jött elő belőlem a kisördög.
- Mire gondoltál?
- Hogy én is ugyanakkora hívom randizni. Kíváncsi vagyok, akkor mit válaszol. Ha belemegy, akkor az egyikünkére biztos nem megy el, és akkor a másikunk majd odamegy, és szépen szembesítjük azzal, hogy mindenről tudunk. Ezért direkt egymáshoz közeli helyeket kéne megbeszélnünk – állt össze a fejemben a terv.
- Nem rossz ötlet – mondta, de továbbra is nagyon szomorú volt. Tényleg mélyen megérintette ez a srác, és nem akarta elfogadni, hogy ezt tette vele.
- Szólj, ha megbeszéltétek a dolgot, és akkor majd én is felhívom.
- Rendben. De valamit még mindig nem értek – meredt maga elé. – Miért nem egyezik a két telefonszám?
- Talán mert, ami a névjegykártyáján van, az a gyakornoki száma, tudod, amin a kórházi személyek hívják. – Ez volt az egyetlen épkézláb magyarázatom a dologra.
- Ebben van valami.

Jackson:

Érdekes, hogy egy nap lefolyása alatt mennyire könnyen tud az ember a felhőtlen boldogságból átesni a mély letargiába. Jinyoung árulása olyan szinten összetört, hogy majdnem elsírtam magam. És a lábfájásomat is nagyobb nyűgnek éreztem, mint az elmúlt két napban bármikor.
Mi a francért estem le az ágyról? Miért kellett neki pont mellém leülnie? Én pedig miért érzem egy találkozás és telefonbeszélgetés után azt, hogy valaki olyat veszítettem el, aki a mindenem lehetett volna? Pedig nem is volt az enyém. Mi lett volna, ha több randi után derül ki, hogy csak játszott velem? Akkor, hogy éreztem volna magam?

Tetettet vidámsággal beszéltem meg vele a hétvégéi randink pontos részleteit, amibe Markot is azonnal beavattam. Hogy ne legyen feltűnő, ő egy napra rá telefonált Jinyoungnak, és egy félórával későbbi időpontot mondott neki, valamint egy utcával arrébb lévő éttermet.
Pár hete még repestünk volna az ötlettől, hogy egyszerre randizunk, ráadásul mindketten olyan személlyel, aki első találkozásra lenyűgözött minket, most mégis inkább a sírás kerülgetett minket minél közelebb kerültünk a dologhoz. Bár korábban is feltűnt már, hogy külsőleg hasonló pasik jönnek be nekünk, de egyikünket sem nyűgözte le különösen senki, így aztán nem hittem volna, hogy egy és ugyanazon személy lesz, aki jobban megtetszik nekünk. De nem hibáztathattam Markot, hisz Jinyoung egy gyönyörű, kedves, bohókás srác volt, akinél kifejezetten csodáltam azt, hogy még szingli. De ha rendre így játszott a férfiakkal, akkor nem is volt ez olyan meglepő.



- Nem tudom, hogy szarul vagy jól nézzek ki – mondtam Marknak nem sokkal azelőtt, hogy indultam.
- Mindketten kupáljuk ki magunkat, hogy lássa, mit veszített, ha már képtelen volt dönteni.
- Rendben. – Elővettem a rózsaszín baseballsapkámat és a hozzáillő rózsaszín pulcsimat, valamint cipőmet, plusz a szintén közkedvelt halásznadrágomat. Bár nem éppen elsőre randi szett volt, de látva, ő mit viselt aznap a kórházban, tudtam, hogy tetszeni fog neki. És igenis, ahogy Mark is mondta, azt akartam, hogy legalább egy kicsit fájjon neki, amiért elveszített, még mielőtt megkaphatott volna.
Bármennyire mérges voltam, mégis egy részem, és nem is kis részem repesve várta, hogy újra lássam azt a gyönyörű arcot. Amikor pedig megpillantottam, akkor hirtelen elszállt minden rossz érzésem. Szebb volt, mint amilyenre emlékeztem, ráadásul ugyanúgy a rózsaszín baseballsapkáját vett fel, ahogy én is, valamint kék inget viselt farmerral, amitől egyszerre volt elegáns és olyan, mint egy nagyra nőtt, gyönyörű kisfiú. Én pedig nyeltem egy nagyot, majd azt kezdtem el mondogatni a fejemben, hogy: „Mérges vagy rá, Jackson! Markkal is randira megy még ma.” És közben kíváncsian vártam, milyen ürüggyel fog majd elrohanni.
- Jól nézel ki. Úgy látom, te is szereted a rózsaszínt – állapította meg mosolyogva, amitől az amúgy is instabil állásom egyre nehézkesebben ment.
- Köszi, igen szeretem. De te is remekül festesz. – Mérgesség ide vagy oda, ez így volt és kész.
Sokáig csak általánosságokról beszéltünk. Ő rendre terelte az orvosos témát, viszont annál többet kérdezgetett rólam és a tanulmányaimról, amiről lelkesen meséltem neki, és az, hogy láthatólag tényleg érdekelte, nagyon jól esett. Viszont rohant az idő, bár még ki sem hozták a fogásunkat, tudtam, hogy mindjárt elmegy, így könnyítve a helyzetemen, hogy ne kelljen szemtől-szemben elbúcsúznom tőle, kirohantam a mosdóba.
- Mark, mi újság nálad? Még itt van Jinyoung, de lehet, mire visszamegyek az asztalunkhoz, addigra elrohan hozzád – vázoltam fel neki a helyzetet.
- Ott van? – lepődött meg Mark. – De hisz pont most tart felém.
- Akkor jó gyors volt. – Ekkor viszont, kinézve a mosdó ajtaján, megláttam, hogy Jinyoung ugyanott ül, mint előtte.
- Te várj, biztos, hogy jól látod? – kérdeztem. – Még mindig itt van.
- Igen, jól, és le is teszem a telefont. Majd még értekezünk.
- Mark, várj… - De ő már ki is nyomott. Én pedig ezek után összeszedve minden bátorságomat, úgy sétáltam vissza asztalunkhoz, hogy most igenis tiszta vizet öntök a pohárba.
- Figyelj, tisztáznunk kell valamit – kezdtem komolyan.
- Ajaj, csak nem rájöttél? – kérdezte félve.
- De bizony. Figyelj, menj nyugodtan a barátomhoz, ha ő szimpatikusabb neked! Nincs ezzel semmi baj. Sajnálom, hogy nem volt nálad esélyem, de azért jól esik, hogy eljöttél hozzám is – mondtam mindezt a poharamat bámulva.
- Jaj, Jackson, te valamit nagyon összekutyultál! Miért találkoznék én a barátoddal? Honnan szedsz te ilyeneket? – mosolygott vidáman, és tényleg úgy tűnt, mint aki nem ért az egészből semmit. – Én azt hittem, hogy a bénázásomból és az állandó terelésemből rájöttél, hogy nem vagyok orvos-gyakornok. Igazából a tesóm az, pontosabban az ikertesóm.
- Mi? – tátott szájjal néztem rá, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg volt egy épkézláb magyarázat erre az egészre, ami során a káposzta is megmaradt, de azért a kecske is jóllakott. – Azt akarod mondani, hogy van egy orvos-gyakornok tesód, akinek kiadtad magad, csak azért, hogy soron kívül megvizsgáljanak a kórházban? – próbáltam összerakni a dolgokat.
- Igen, pontosan.
- Ezt nem hiszem el! Ilyen tényleg nem csak a filmekben van? – temettem a kezeimbe az arcomat. – Amikor egy receptemért ment vissza a barátom, összeismerkedett a tesóddal, aki meg is adta neki a számát, így meggyőződésünk volt, hogy több vasat akarsz a tűzben tartani. Azért is szerveztük szinte egyszerre a randinkat. Ó! – kaptam a fejemhez. – És ezért mondta Mark az előbb a telefonban, hogy már úton vagy felé, mert a tesód volt az! Így mindent értek.
- Nem tudom, a bátyám éppenséggel kivel randizgat, de hogy pont a te haveroddal, az azért jó poén a sorstól – nevetett vidáman.
- Úgy látszik, nem csak magamnak tettem jót azzal, hogy összetörtem a lábamat – könyveltem el teljes sikernek a balesetemet.
- Jaj, Jackson, nem tudod, hányszor adtam azóta hálát a szerencsétlenségemnek, amiért olyan csúnyán összezúztam a kézfejemet. – Közben meg is fogta az én kezemet, amitől libabőrös lettem, de azért viszonoztam a dolgot.
- De várj, ha nem vagy orvos-gyakornok, akkor hogyan tudtál olyan részletesen beszélni a zúzódásodról?
- Utánanéztem előtte, hogy mint szakmabeli tudjak róla beszélni. És amúgy azért használtam ki tesóm protekcióját, mert egy olyan programom volt aznap, amit már nem tudtam lemondani, így szorított az idő. De nem tudod, milyen para voltam, hogy lebukok. A röntgenes résznél tényleg elhittem, hogy kiszúrja valaki a bénázásomat. Viszont tudtam, hogy még úgyis, hogy nem buktam le, el kell mondanom a bátyámnak, mit tettem. Mikor telefonon beszéltem vele, teljesen kiakadt, azt hittem, hogy szóba se áll velem többet. Azóta nem is beszéltünk, így ezért sem tudtam a randijáról a barátoddal – magyarázta, számomra pedig egyre jobban kezdett összeállni a kép.
- Hm… - bazsalyogtam magamban.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Csak azon gondolkodtam, hogy milyen szerencsések vagyunk Markkal, hogy rátaláltunk Korea legszebb ikerfiú párjára, akik ráadásul mindketten melegek – feleltem.
- Jinyoung biszex – helyesbített.
- Nem lényeg – legyintettem. – Viszont, ha ő Jinyoung, akkor téged, hogy hívnak?
- Jinwook, de általában a családtagjaim csak Juniornak neveznek, mert én vagyok a fiatalabbik, még ha csak két perc is választ el a bátyámtól.
- Értem, Jinwook - ízlelgettem a nevét. – Tetszik.
- Örülök.
- Jinwook, úgy érzem, nem ez volt az utolsó randink – jegyeztem meg.
Bár félve jöttem ide, de mégis, minden keserűséget és csalódottságot megbocsájtottam neki, amit az elmúlt napokban elszenvedtem, hisz minden csak egy félreértésen alapult. Kíváncsi voltam, vajon Marknak milyen lehetett a reakciója, mikor ő is szembesült a kavarodással. Valamint már az is átfutott az agyamon, ha tényleg mindkettőnknél hosszútávú dolog lesz ebből az egészből, milyen furcsaságokat hozhat még magával az, hogy egy ikerpárba szerettünk bele.
- Csak úgy érzed? – húzta fel a szemöldökét, amitől imádnivaló volt. – Én biztosan tudom, hogy nem ez volt az utolsó randink.

Ez a szerkesztett kép ihlette a történetet.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése