2020. október 30., péntek

Oda... - 26. fejezet - Kili múltjának gyógyító csókjai

Nem mondhatnám, hogy a legjobb éjszakáim egyikét töltöttem el azután, hogy kimerülten beleestem az ágyamba. Észre se vettem, mikor ragadott magával az álom, hiszen ott folytattam a Kili miatti fortyogásomat, ahol a valóságban abbahagytam. Utáltam, amikor az öcsém felszínre hozta belőlem ezt az ideges énemet. Ráadásul az idegesség legrosszabb formája vette át ilyenkor az uralmat az elmém felett, és gyengeségként könyveltem azt, hogy hagytam, ahogy a méreg megfertőzze a gondolataimat, és ezáltal a szívemet is.
    Mindezek fényében nem is meglepő, hogy olyan fáradtan keltem ki az ágyamból, mint aki szinte semmit sem aludt: mert az agyam egyáltalán nem tudott kikapcsolni. Ennek ellenére nem teketóriáztam: tudtam, ha sokáig fekszem félálomban, ki fog szívni az ágy, és csak még nehezebb lesz összeszednem a maradék erőmet, és kikelnem onnan. Hogy ezt megelőzzem, rögtön csináltam magamnak egy langyos, ébresztő fürdőt, majd lendületesen felkapkodtam magamra a ruháimat, és már úton is voltam a konyhánk felén, ahol nem más fogyasztotta a reggelijét, mint Thorin bácsikám.
    - Egyedül? – kérdeztem, majd rögtön belém is hasított a bűntudat, amint eljutott az agyamig a felismerés, hogy amint elviharzottam az öcsémtől, édesanyámra hárult a feladat, hogy virrasszon mellette. – Anyám még Kilinél van? – Erre a bácsikám bólintott. – Tudod, mit csinált az éjjel?
    - Igen, mikor pár órája meglátogattam őket, Dís elmesélte – felelte meglepően semleges hangnemben, amit nem igazán tudtam hova tenni. Azt hittem, vagy az öcsémre, vagy rám mérges lesz, esetleg mindkettőnkre egyszerre, így ez az apátia meglepett. - Nemsokára átveszem tőle Kili felügyeletét, csak előtte elküldött reggelizni – folytatta, de én nem tudtam megnyugodni.
    - Sajnálom, hogy otthagytam anyámat, de annyira dühös lettem. Már belefáradtam abba, hogy nem elég, hogy mindent megteszünk Kiliért, még felnőtt fejjel is képes ehhez hasonló bajokba sodorni magát, ezáltal ránk hozva a frászt, hanem még ahhoz is van ereje, hogy egy ilyen szörnyen illetlen és kegyetlen tréfát eszeljen ki számomra – hadartam, és a pulzusom ismét az egekbe szökött a düh miatt, amit ekkor tápláltam az öcsém iránt.
    - Fili… – Nem tudta befejezni, amit akart, mert még nem értem a mondandóm végére.
    - Néha úgy utálom, hogy ilyen nagy szívem van, és hogy az öcsém egy-egy ilyen kis tréfájával ki tudja használni ezt a gyenge pontomat – fújtattam, és eltoltam magam elől a kiszedett ételemet, mert a nem létező étvágyam is elment a gyomoridegemtől.
    - Fili, az, ha valakinek ebben a kegyetlen világban lágy, szeretetteljes szíve van, igenis nem gyengeség, hanem bátorság és erő. Bátorságra utal, hogy vállalni mered azt, amit – mint te magad is – sok esetben tévesen gyenge pontnak tartanak a törpök. Pedig ez az egyik legnagyobb erény, ami valaha a birtokodban lehet. – Ekkor a szavába akartam vágni, de leintett, így tovább hallgattam, amit mondani akart nekem. – Az öcséd is hasonlóan nagy szeretetet hordoz a szívében, csak ő, mint azt jól tudjuk, nem kapott mellé annyi komolyságot, megfontoltságot és szorgalmat, mint te. Ezért is a mi hármunk feladata az édesanyáddal az, hogy jó irányba tereljük. Tisztában vagyok vele, hogy felváltva szokott elmenni a türelmünk ezzel kapcsolatban, és most te vagy soron, viszont ne feledd el ismét azt a visszatért emlékedet, amiben megígérted édesapádnak, hogy a világ legjobb bátyja leszel. – Kicsit kegyetlen húzásnak tartottam, hogy pont ezt hozta fel, viszont bevált, mert azonnal enyhülni kezdett a bennem sátrat vert méreg.

 


- Én próbálkozom; te tudhatod a legjobban, mennyire, de olykor annyira megnehezíti számomra ezt az egészet Kili – feleltem lemondó hangnemben.
    - Drága fiam, ha egyetlen Durin így kifog rajtad, mi lesz akkor, ha majd egy egész nép felett kell uralkodnod? – vette elő a legszeretetteljesebb mosolyát, ami mindig a szívemig hatolt. A férfi, aki apám helyett apám volt, akit korona nélkül is a királyomnak tartottam, és aki mindezek mellett a mentorommá is vált, egy ilyen gesztussal fel tudta tölteni lelkem legelzártabb zugait is erővel és reménnyel. – Nem vonulhatsz vissza az első adandó problémád után. Ráadásul úgy, hogy a trón automatikusan Kilire szállna. Akkor leszünk mi bajban, és ő még nagyobban, ha a kezébe kerül a hatalom. Ezt te is jól tudod. Mi vagyunk azok ketten, Fili, akiknek mindenképp meg kell tanulnunk belátni, mik azok a problémák, amikkel szimplán meg kell tanulunk együtt élni, és mik azok, amiket meg kell tudnunk oldani.
    - Kili nem egy megoldandó probléma. Én sohasem így gondoltam rá – vágtam rá idegesen, mert még véletlenül sem akartam, hogy bármi ilyesmire következtessen a bácsikám. – Én szeretem őt minden hibájával együtt.
    - Efelől sohasem volt kétségem, de vele kapcsolatban sem szabad elfelejtenünk, hogy vannak olyan hibái, amiken nem tudunk igazán javítani, míg olyanok is, amiken igen. A nap végén viszont mindig emlékeztetned kell magadat arra – bárhogy mondjuk éppen össze vagytok veszve –, hogy szereted őt. Ugyanígy kell majd a népünkkel is tenned: bármennyire az idegeidre is mennek majd olykor, az irántuk táplált szereteted, lojalitásod felül kell, hogy tudja írni azt a sok problémát, amiket okoznak neked. – Bölcs szavak voltak ezek egy bölcs férfi szájából, és miközben el is érte vele a célját – hogy más perspektívából lássam ezt az egész helyzetet –, közben kicsit le is lombozott. Ekkor is felszínre tört belőlem az a gyakori félelmem, hogy sohasem fogok felérni hozzá, és talán nem is lenne baj, ha én végül nem kerülnék trónra. Ezt persze semmiképp sem mondtam volna el neki, mert tudtam, hatalmas nagy fájdalmat okoznék a bácsikámnak azzal, ha rájönne, mennyire lekicsinylően szoktam olykor saját magamra és az uralkodói képességeimre gondolni.
    - Az öcsémnél meg is tudom ezt oldani – még ha nem is mindig a legkönnyebben –, de őszintén, nem igazán látom, egy egész nép esetében hogyan fog ez menni – azért ezt a félelmemet mindenképp be akartam vallani.
    - Nekem is meg fog gyűlni a bajom, amikor nem csak egy félig meddig kimondott vezető leszek, hanem a Magányos Hegy királya. Ha hiszed, ha nem, engem is sokszor rettegéssel tölt el a gondolat, hogy talán nem leszek elég jó a feladatra. De mégis meg kell küzdenem a saját démonjaimmal, mert elfogadtam azt a nemes kötelességet, amit Durin leszármazottként, és nem mellesleg Dís bátyjaként és a ti nagybátyátokként rám mért az élet. Remélem, te is így teszel. – A büszke tekintetének hála még inkább elszégyelltem magam a korábbi gondolataim és az előző napi kirohanásom miatt. Nem ilyen unokaöcsét érdemelt, hanem sokkal megbecsülendőbbet.
    - Én is remélem – feleltem, de amint meglepődöttséget véltem felfedezni a mimikáiból, rögtön korrigáltam. – Mármint mindent megteszek, hogy így legyen. – Az ellágyult arcvonásai arra engedtek következtetni, hogy ez a válasz már jobban tetszett neki.
    - Most viszont magadra hagylak, hogy édesanyád is lepihenhessen. Számíthatok rá, hogy délután leváltasz? – kérdezte óvatosan, ám egyben bizalommal teli.
    - Természetesen – feleltem magabiztosan.

 Ezután a kovácsműhely felé vettem az irányt, hogy azt a csekély plusz munkát, amit előzőnap kapott Dofir, megcsináljam, de ez sem tudta kikapcsolni az agyamat; sőt volt olyan patkó, amit kicsit el is rontottam amiatt, hogy képtelen voltam teljesen odafókuszálni. Ezért a dolgom végeztével tudtam, ki volt az egyedüli személy, aki némi feloldással szolgálhatott a tomboló elmém és szívem számára. Nárin szerencsére otthon volt, és nagy örömmel fogadott. Épp az ebédjüket készítette, amihez én sem voltam rest beállni segédkezni. Nem, mintha ehhez bármit is értettem volna, de a hússzeletelés még rajtam sem fogott ki. Utána viszont – az előbbi hibámból tanulva –, teljesen átadtam magam a szóáradatomnak, és semmilyen munkát nem végeztem közben. Nárin némán meghallgatott, majd próbált egy kis erőt önteni belém. Annyira örültem, hogy nem zárta le azzal az önbizalomhiányommal kapcsolatos témát, hogy szedjem össze magam és kész, hanem kijelentette: a jövőben segít abban, hogy jobban meglássam a saját érdemeimet, amik feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy belém szeressen. Ez valóban elgondolkodtatott: ha egy olyan egyedülálló lány, mint Nárin szeretett engem, akkor tényleg csak nem lehettem olyan semmirevaló törp. Amúgy is, édesanyám és Thorin bácsi nevelését is bíráltam volna, ha ilyesmit állítok magamról. Végül az érkezésemhez képest sokkal vidámabban hagytam ott a szerelmemet, és tértem be az öcsém szobájába, hogy leváltsam a nagybátyámat.
    - Minden rendben lesz? – kérdezte félve Thorin bácsi.
    - Igen, minden – bólintottam, majd leültem az ágy melletti székre, ezzel jelezve, hogy magunkra hagyhat minket.
    Legalább fél órán át némán figyeltem az öcsém egyenletes légzését, mire hirtelen kinyitotta a szemét.
    - Azt hittem, a tegnapi után ma nem látlak errefelé – kezdte, miközben kidörzsölte az álmot a szeméből.
    - Reggel még én is így gondoltam – vallottam be keresztbe tett kézzel.
    - És mi történt azóta?
    - Van egy remek bácsikánk, aki a lelkemre beszélt.
    - Már rég az őrületbe kergettük volna egymást nélküle és anyánk nélkül – kacagott, viszont ez eléggé felelőtlen dolog volt, mivel rögtön elkezdett csúnyán köhögni, így én azonnal vizes pohárért rohantam, hogy kicsit enyhítsünk a torka szárazságán.
    - Mindig csinálod nekem a bajt! – ráztam a fejemet ideges aggodalom közepette.
    - Mennyire unalmas lenne az életed nélkülem – mosolygott haloványan, miközben visszadőlt az ágyára.
    - Ez igaz. De mennyire, hogy igaz! – jegyeztem meg őszintén, majd gyenge csókot hintettem a homlokára. Még kicsiként lett ez a szokásunk, hogy „gyógyító csókot” adtam neki, ami mindig megtette a hatását: ha csak lélekben is, de rendre erőt adott Kilinek a felépüléshez.


- Bocsánat, Fili. Sajnálom, hogy még mindig nem tudott benőni a fejem lágya. Talán soha nem is fog – tette hozzá szomorúan azt, amit már jó párszor hallottam tőle életünk során. – Lehet, minden Durin-komolyság neked jutott.
    - Tudod jól, hogy ez nincs így. De mi tagadás, nem teszed könnyűvé azt, hogy megélj egy szép, öreg kort – róttam meg.
    - Csak mert nem akarok csúnya és ráncos törp lenni. Fúj! – rázta a ki a hideg ennek már a gondolatától is.

    - Sokkal nagyobb problémák is vannak az életben annál, ki mennyire ráncos. – Viszont ennyiben hagytam a dolgot, mert tudtam, hogy pihenésre volt szüksége, én pedig kész voltam vigyázni rá, ahogy mindig is.

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)