2016. augusztus 19., péntek

Oda... - 15. fejezet – A múltban elvesztett nagy Ő

- Na? – kérdezte Dofir kíváncsian másnap reggel.
    - Na? – kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna, mi érdekelte.
    - Hogy ment a tegnapi randevúd? - Láttam rajta, hogy tényleg nagyon várta már a válaszomat, így nem is húztam tovább az időt, hanem aprólékosan elmeséltem neki, milyen is volt.
    - Azta! – volt ez az első reakciója. - Te aztán mázlista vagy.    
    
- Igen, az vagyok – bólogattam, miközben még mindig Nárin körül forogtak a gondolataim. - De mi van, ha nem lesz ebből az egészből semmi? – rándult hirtelen görcsbe a gyomrom.
    - Ne is mondj ilyet, Fili! Szerintem ti egymásnak letettek teremtve. – Nem túlzott, csúfolni sem akart, tényleg így gondolta. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy ebben biztos legyek.
    - Nagyon remélem, hogy igazad van, Barátom – sóhajtottam egyet. - Tényleg borzasztóan remélem. De ne húzzuk tovább az időt! – csaptam össze a két tenyeremet. - Lássunk munkához!
    Egész délelőtt vártam, hogy Nárin megjelenjen, legalább annyira, hogy rám köszönjön, de még csak a környéken sem láttam. Bár csalódottságomnak nem adtam hangot, és igyekeztem az arcomon is leplezni minden érzelmemet, de Dofir jól ismert már ahhoz, hogy így is tudja, hogy letört a dolog.
    - Biztos valami közbejött neki, hisz két férfival él együtt. Nem is irigylem érte – hívta fel rá a figyelmemet, mielőtt indulni készülődtem.
    - Én is valami hasonlóra gondoltam – mondtam, de a hangomból még számomra is kicsengett a szomorúság. - De akkor is, jó lett volna, ha legalább pár pillanat erejéig láthatom – vallottam be, miközben magam elé meredtem. - Mit tett velem ez a lány, amiért nem tudom kiverni a gondolataimból?
    - Erre csak a nők képesek, Fili, csakis ők. Bár nem ismerek egy tünde és embernőt sem, de biztos, ők is hasonlóak a törp-nőkhöz.
    - Van benne valami – bólogattam beleegyezésem jeléül. - De hagyjuk is inkább a témát, nem hiszem, hogy kész vagyok már egy ilyen beszélgetésre. Még mindez annyira új számomra. Talán most az a helyes, ha nem találkozom Nárinnal ismét pár napig, mert még a végén előbb jönnek a mélyebb érzelmeim, mint ahogy a kapcsolatunk halad előre. Érted, mire gondolok? – féltem, hogy botorságokat beszélek.
    - Hát persze, főleg, hogy én már jártam hasonló cipőben – felelte, és a válaszával meglepett.
    - Talán mégis kész vagyok egy ilyen beszélgetésre – lettem egyre kíváncsibb.
    - Nincs sok minden, amit mesélni tudnék. Beleszerettem egy lányba, de ő csak a barátom akart lenni, sőt el se tudta képzelni, hogy én többet érzek iránta, főleg, hogy öt évvel fiatalabb vagyok tőle – mesélte keserédes hangszínnel.
    - De akkor hogy jött rá végül, hogy szereted?
    - Egyszer rákérdezett, hogy nem tetszik-e nekem valaki, mire rávágtam, hogy van egy lány, akibe belehabarodtam. Sokáig találgatott, minden lányt végigsorolt, akit ismerhettem akkoriban. Végül feladta, mert az sem segített neki, hogy elmondtam, milyen betűvel kezdődik a neve. Még egy ilyen segítséggel sem realizálta, hogy ő volt az, hanem addig kérdezősködött, mígnem talált egy lányt, aki tőlünk nem messze lakott, és ugyanilyen betűvel kezdődött a neve – rázta a fejét, mint aki még mindig hitetlenül, fájdalommal teli szívvel állt ehhez a történethez. – Miután egy randevút is összehozott a lánnyal, akit csak látásból ismertem, kiborultam, és mindent elmondtam neki.
    - Ó, és mi lett a vége? – egyre gyorsabban dobogott a szívem, hisz én még semmilyen hasonló élményt nem tapasztaltam.
    - Teljesen lefagyott. Végül elmondta, hogy ő imád engem, de nem tud úgy nézni rám, ahogy azt én szeretném. Próbált ezután is a barátom lenni, de többé már nem volt ugyanaz a kapcsolatunk, éreztem rajta, hogy feszengett a társaságomban: nem mert többé szép ruhákban lenni mellettem, nem adott több baráti csókot az arcomra, meg se mert már ölelni – ekkor megállt egy kicsit. Én nem siettettem, mivel sejtettem, mennyire fájhatott neki feleleveníteni a múlt sérelmeit. Még ha tapasztalatlan is voltam ezen a téren, minden egyes szavából és arckifejezéséből sütött számomra a szenvedés. Emiatt elkezdtem bűntudatot érezni, hisz miattam fogott bele a történetébe.




 - Végül elköltözött, ráadásul nagyon messzire, én pedig azóta sem láttam. Viszont kaptam tőle valamit: egy csókot, pontosabban egy búcsúcsókot, és nem is akármilyet, hanem egy igazán hosszú, szenvedélyes csókot, ami után könnyes szemekkel hagyott el. – Az ő szemeit is könnyek ködösítették el, miközben visszaemlékezett. Egy pillanatra el is fordult, hogy letörölje őket. Igyekeztem úriember lenni, és nem tettem szóvá; megvártam, amíg összeszedte magát.
    - Tehát sohasem tudtad meg, hogy érzett-e valaha is többet irántad, mint barátság – állapítottam meg, miután visszafordult és mélyen a szemembe nézett.
    - Sajnos nem. Pedig ez nem egy olyan csók volt, amit az ember a barátjának ad. Talán csak nem merte bevallani magának korábban, hogy szerelmes lett a legjobb barátjába. De persze az is lehet, hogy mindezt csak én képzelem bele, és tényleg szimpla baráti szeretetből tette. Mindkettőnknek ez volt az első csókunk, és én örülök, hogy vele történt, és szerintem ő is örült annak, hogy velem lépte ezt meg, de hogy érzett-e bármi többet is irántam, akárcsak egy perc erejéig is, azt talán sohasem tudom meg. – Ahogy beszélt róla, az elárulta, hogy még mindig szerette ezt a lányt.
    - Ez hány éve volt?
    - Tíz.
    - És te azóta sem találtál senki hozzá hasonlót?
kérdeztem halkan.
    - Nem, és nem is akarok. Nekem ő a nagy Ő, és csakis abban tudok reménykedni, hogy neki is én vagyok, mert ha nem, akkor félő, hogy az egész életemet egyedül kell leélnem – sziklaszilárdan mondta mindezt. Látszott rajta, hogy komolyan gondolta, hogy képes lenne agglegényként élni, mert elveszítette élete szerelmét.
    - Biztos vagyok benne, hogy nem kell egyedül leélned az életedet, Dofir. Ha ő számodra az igazi, akkor ismét rátaláltok majd egymásra. Tudod, pontosan hol lakik? – kérdeztem.
    - Igen, egyszer már el is akartam indulni hozzá, de az édesanyám lebetegedett, végül el is veszítettem. Ennek is már két éve, és azóta nem sikerült újra összeszednem a bátorságomat. Pedig tisztában vagyok vele, hogy minél tovább húzom a dolgot, annál kevesebb az esélyem arra, hogy ne legyen házas.
    - Ez sajnos így van. Ne várj sokat, Dofir! Ha kell, én tartom a frontot a műhelyedben. Kérlek, kövesd a szívedet! – raktam a vállára a kezemet.
    - Csak, ha te is követed a tiédet, Fili! – mutatott kifelé a műhelyéből, ahol Nárin állt izgatottan.
    - Ó! – ennyit tudtam csak reagálni erre a pozitív meglepetésre. Már elfogadtam azt a tényt, hogy aznap nem látom őt, de amint mégis megpillantottam, azonnal libabőrös lettem.
    - Menj! – tolt az ajtó felé a barátom.
    - Holnap találkozunk. És addig is, gondolkodj azon, amit mondtam! – kértem komolyan.
    - Úgy lesz, de most menj! - hessegetett a kezével.




- Már azt hittem, ma nem látlak – vallottam be Nárinnak, aki mosolyogva, vidáman várt rám, és a szeme szinte ragyogott, ahogy megpillantott.
    - Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni, de muszáj volt pakolnom. Holnap hajnalban indulok apával és Dárinnal. – Az izgatottságtól beszélni is alig tudott. -
Végre belementek, hogy velük mehessek az egyik kereskedő útjukra. Világot láthatok, még ha csak három napról is lesz szó, de akkor is, végre első kézből is megtapasztalhatom, mit csinálnak, hogyan dolgoznak meg a pénzünkért, és én is segíthetek nekik. Csak úgy sugárzott a mondandójának köszönhetően, amitől én is akaratlanul vigyorogni kezdtem.
    - Ez nagyon jól hangzik. – Annyira jó volt ilyen vidámnak látnom őt, főleg azután, hogy megtudtam, mennyire megtörte őt és a családját az édesanyjának az elvesztése. Az a mosoly, ami aznap az arcát szépítette, a legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Már csak abban reménykedtem, hogy egy életen át láthattam ezt a mosolyt. De ettől túl bizakodónak hittem magam, hiszen még semmi sem volt közöttünk.
    - Bocs, de sietnem kell vissza, ha a családomon múlna, akkor minden fontos dolgot itthon hagynánk. Mindig nekem kell bepakolnom, de végre magamnak is, nem csak nekik. – Látszott, még mindig nem akarta elhinni, hogy ezúttal ő is velük mehetett. – Férfiak! – mondta, majd olyat tett, amire nem számítottam: a nyakamba vetette magát, és olyan szorosan húzott magához, hogy a hajának virágos illatát tisztán éreztem. Tudtam, ez az illat velem marad, amíg újra nem látom.
    Még fel sem ocsúdtam abból a sokkból, amit az okozott, hogy a karjaim között tarthattam Nárint, amikor megpuszilta az arcomat. Beleremegett még a lábam is, és egy pillanat erejéig azt hittem,  összecsuklik alattam. De végül elég erős voltam ahhoz, hogy állva maradjak, és elköszönjek tőle. Azt viszont éreztem, ahogy elvörösödök, bármennyire nem volt ez rám jellemző.  Nárin azonban folyton olyan dolgokat váltott ki belőlem, amikre előtte nem volt példa. Ekkor fogant meg ténylegesen a fejemben az az elképzelés, hogy talán ő volt számomra az igazi, mint ahogy Dofir számára az a bizonyos törp-lány, akiért tíz év után is kitartóan ácsingózott.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2016. augusztus 14., vasárnap

Négy erény, négy ház, egy iskola - Yurima novellája + Értékelés

Sziasztok!
Ahogy ígértem, annak ellenére, hogy nagy szomorúságomra csak egy jelentkezője volt a versenyemnek, én ugyanúgy értékeltem és pontoztam Yurima novelláját, mint szoktam. 
Nem is húzom tovább az időt, itt a novella, alatta pedig az értékelésem:

Yurima:
 Négy erény, négy ház, egy iskola


 A kint üvöltő vihar erősen ostromolta a vár falait. Az éjszaka sötétjében az egyik ablakon fény szűrődött ki, ahol a kandalló előtt harmincas éveit járó férfi ült. Vörös, oroszlánsörényt idéző, göndör haját egy fekete szalaggal próbálta kordában tartani több-kevesebb sikerrel. Hatalmas, izmos alakját a tűz fénye világította meg, és olyannak tűnt, mint egy fenevad. Zöld szemei a tüzet bűvölték, mintha hatalmasabbra tudná lobbantani a puszta tekintetével. Kezében egy rúnákkal díszített mahagóni varázspálcát forgatott.
- Ne aggodalmaskodj, kedves, hamarosan ideérnek! Nem kell féltened őket, a vihar a legkevesebb, ami útjukat állhatná – szólalt meg lágyan egy hang a férfi mellől.
A mellette álló karosszékben ülő fiatal nő biztatóan mosolygott, de aggodalommal teli tekintettel nézett a szokatlan csendességbe vonult férfira. Kedvese egy mosolyt erőltetett magára, de nem szólalt meg, egy ideig csak az asszonyt bámulta.
A nő barna haja lágy hullámokban hullott a hátára. Bőre még a tűz fényében is olyan sápadtnak tűnt, mintha betegségből lábalt volna ki, de kék tekintete az ellenkezőjét sugallta, tele volt élettől kicsattanó energiával.
- Godric – szólalt meg újból az asszony, és várakozó tekintettel nézett rá, amikor visszatért a tűz bűvöléséhez.
- Igazad van. Egyiket sem kell féltenem – válaszolt a férfi nagy sokára. – De te inkább menj, és pihenj le – fordult feléje.
- Nem vagyok fáradt. Hamarosan vendégeink lesznek, és nem illő, ha a ház asszonya pihenget. A kötelességemet kell végeznem.
- Nem várják el tőled.
- Godric, terhes vagyok, és nem haldokló! Ezzel ők is tisztában vannak. Kérlek, ne hozz kellemetlen helyzetbe – ráncolta össze a szemöldökét az asszony ellenmondást nem tűrően.
- Igaza volt Salazarnak, makacs és forrófejű vagy – ingatta a fejét a férfi, és pár rakoncátlan tincs követte fejének mozgását.
- Szerintem rád gondolt, mikor ezeket mondta – vonta fel a szemöldökét az asszony. – Ne velem törődj most! Szedd rendbe magad – mutatott a férfira. – Rendezetlen a ruhád, a hajad, a szakállad. Nem illő ilyen kinézettel fogadnod a barátainkat. Kikészítettem a ruhádat, de te ezt az elnyűtt gúnyát vetted fel – célzott a kopott, jobb napokat is látott nadrágra, ingre. – Ne feledkezz meg magadról, kedvesem. Az egyik legnagyobb hatalommal bíró varázsló vagy az országban, emellett egy lord is, s nem mutatkozhatsz úgy, mint egy lovászinas.
- Nem lakomát rendezek, Gwen, csak megbeszéljük a tervünk utolsó lépéseit. Ők sem fognak kiöltözni – morrantotta a férfi, de meglepetésére felesége olyan harsány kacagásba kezdett, hogy az már bosszantó volt. – Most meg mi ilyen mulatságos?
- Ó, te milyen naiv vagy! Helga és Rowena természetesen hölgyhöz méltóan öltöznek fel, ahogyan elvárja tőlük az illem s a rangjuk. Salazar pedig a természetét nem tudja meghazudtolni, és kiöltözik, mert, ahogyan te, ő is egy úr. Ne feledkezz meg arról soha, hogy ki vagy.
- Én nem vagyok olyan, mint ők.
- Egyikünk sem egyforma. Ettől függetlenül ne viselkedj úgy, mint egy neveletlen, kis kölyök! Viselkedj rangodhoz méltóan és fogadd a barátaidat úgy, ahogyan azt elvárnád tőlük is! Ne adj okot Salazarnak, hogy rajtad köszörülje a nyelvét, s ne hozz engem is kínos helyzetbe!
- Gondolom, nem tehetek másképp, még úgy sem, hogy én vagyok a férjed, és ennek a várnak az ura.
- Őszintén, túl sok nincsen – felelte hideg őszinteséggel a nő.
Godric egy félmosollyal megint a fejét ingatta.
- Te vagy az egyetlen az egész világon, aki parancsolni tud nekem.
- És nem is kell varázsolnom hozzá. – Az asszony felállt, így láthatóvá vált gömbölyödő pocakja, ami eddig a kézimunka takarásában volt. – Gyere, kedvesem – szólt lágyan és a kezét nyújtotta, majd nevető szemekkel még hozzá tette. – Megmosom a hátad.
Férje elmosolyodott. Lassan felemelkedett, a nő fölé magaslott legalább három fejjel.
- Ravasz és agyafúrt nőszemély vagy valójában.
- Mit vártál, kedves, ha egy olyan nőt tartasz magad mellett, aki hosszú ideig utazott együtt a te drága jó barátoddal – nevetett fel a nő.

Salazar kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellett, és kezébe vette a kézimunkát, amit a ház asszonya hagyott ott. Ujjai között morzsolta a gyermeknek szánt apró ruhácskát, majd unottan visszarakta az asztalra, ahonnét felvette.
- Godric barátom megint nem siet el semmit – mondta látható unalommal. Elvette a házimanótól a feléje nyújtott forralt bort, és feldobta a lábát a zsámolyra.
- Ennyire már ismerhetnéd – vont vállat a társaságában levő hölgy. Az egyik, számára érdekesnek gondolt, könyvespolc előtt megállt, és tanulmányozni kezdte. – Új könyvekkel gazdagodott Godric polca – szólalt meg egy idő után. – Nem fél, hogy valaki egyszer bejön és észreveszi őket? A mostani időkben nem ajánlatos ilyen olvasmányokat ennyire feltűnően kirakni. A muglik nagyon félnek a mágiától – vett le egy kötetet, és Salazar felé fordította.
- Ki merné Godricot boszorkánysággal vádolni, Rowena? Megtermett földesúr, hatalmas befolyással és vagyonnal. Annyira nem ostobák a muglik sem, hogy egy lordot csak úgy megvádoljanak főleg azt, aki jól is bánik velük. Meg hát, őszintén szólva, az elmúlt évek gyászos következményeinek hála, amióta azok a normann kutyák is itt vannak, ki mer egyáltalán bármit is tenni?!
- Emlékezetem szerint azok a „normann kutyák” adtak neked egy egészen csinos kis birtokot – fordult Rowena vissza a férfi felé.
- Meglehet, de akkor sem szeretem őket - vont vállat Salazar.
- Saját magadon kívül szeretsz te egyáltalán valakit? Minette-et sem azért vetted el, mert annyira szereted, és ő pont egy „normann kutya” lánya.
- Rowena, drága, fontoskodó, Rowena… – pillantott az asszony felé a férfi. – Asszonyomat szeretem a magam módján, bár nem tagadom, hogy holtan jobban elviselném az apósomat.
- Nem kellene veszekednünk – szólalt meg az eddig csendben figyelő másik hölgy. – Vendégségben vagyunk, viselkedjetek!
- Bocsáss meg, Helga! – vicsorgott feléje Salazar.
- Már megint veszekedtek? – jelent meg Godric Gwennel az oldalán, és végignézett barátain.
Salazar szokás szerint lusta, unott arccal terpeszkedett el a székében, és acélszürke tekintete rideg volt. Hosszú, fekete haja tökéletesen állt. Ellenben vele Helga merev, egyenes tartással ült a helyén. Kék szemei izgatottan, s talán kissé zaklatottan csillogott; szőke haját erős kontyba csavarta. Rowena, aki még mindig a könyvespolc előtt ácsorgott, királynői fensőbbséggel húzta ki magát. Hosszú, hollófekete haja lágy hullámokban omlott a vállára, és homlokán, a tiaráján megvillant a tűz fénye. Hideg szürke szeme szemrehányóan meredt Salazarra, amikor az felállt, hogy köszöntse a ház urát.
- Azt hittem, már vízbe fúltál – rázott kezet Godrickal. Régóta barátok voltak, és bár különböztek, akár a tűz meg a víz, nagyon jól megértették egymást. Hasonló barátság fűzte össze a karcsú és magas Rowenát az apró, de annál teltebb Helgához. – Rég nem láttuk egymást, barátom – veregette meg a hátát, majd Gwenhez fordult. – Kedves Gwendoline, szépségedből nem vesztettél semmit, talán még ragyogóbb vagy utolsó találkozásunk óta – hajolt meg előtte, s kezet csókolt neki.
- Salazar, te aztán a szavak embere vagy – nevetett fel Gwen. Godric felmordult mellette – Minette szerencsés, hogy egy olyan gáláns ember az ura, mint te.
- Tudom – húzta ki magát a férfi.
- Nincsenek gondjaid az önértékeléssel, ugye? – kulcsolta össze a kezét Rowena.
- Sohasem voltak. Neked? – nevetett fel Salazar.
- Mi lenne, ha végre nem marnánk egymást, hanem rátérnénk arra, amiért itt vagyunk? Így is sokat alkalmatlankodunk Godricnak és Gwennek.
- Jaj, Helga, egyáltalán nem zavartok minket! Godric is nagyon örül, hogy itt vagytok, ha nem is mutatja, és én talán még jobban. Nagyon boldog vagyok, ha láthatlak titeket!
- Hallod, barátom, boldog, hogy láthat – villantott széles mosolyt Salazar Godric felé.
- Rólatok beszélt, nem rólad – vicsorgott a férfi, és ujjával a társai felé mutatott.
- Fiúk! – szólt rájuk Helga.
- Kedvesem, Salazar csak bosszantani akar, ne vedd komolyan! – csitította a férjét Gwen.
Salazar mosollyal a szájjal szélén figyelte őket, de a szeme nevetett.
- Tudom – morogta a bajusza alatt Godric.
- Hát akkor éppen ideje, hogy megtárgyaljátok, amiért most mindenki itt van – vette fel a kézimunkáját az asztalról a nő, és leült a székébe, hogy folytassa a munkáját. – Lord Ulric is támogatja a terveteket? Mintha azt mondtátok volna, hogy csak őt kell jobb belátásra bírnotok? – fordult érdeklődve Salazar felé.
- A vén kecske mindenben benne van, amiben mi is. Reméli, hogy neki is csepeg valami a dicsőségből, de annyi esze sincs, mint egy marok Doxynak, hogy bármibe is belevágjon. A felesége magyarázta el neki, mit akarunk, ám egy rossz szavunk sem lehet feléjük, elég sok arannyal járultak hozzá a tervünk megvalósításához – huppant vissza Salazar a helyére.
- Akkor legalább az anyagi részével biztosan megvagytok – mosolyodott el Gwen. – Kik támogatnak még titeket?
- Sayre, Gaunt, Black és most Ulric családja – válaszolt Helga. – Most meg kellene beszélnünk, hogy hol is lehetne a megfelelő hely, ahol megalapíthatnánk az iskolát. Lord Black erre is kitért a levelében, hogy mihamarabbi választ adjunk erre. Nem volna ildomos egy olyan urat várakoztatni a válasszal, kinek egyetlen szavára ugranak a normann seregek.
- Black túl sokra tartja magát, Helga, valójában meg gyáva és alamuszi.
- Godric! – förmedt a felesége a férfira. – Hogyan beszélsz te?
- Gwen, Godricnak igaza van. Mikor ott voltunk, annyira el volt telve magától, hogy ha nem lett volna rajta annyi ékszer, amennyi volt rajta, elszállt volna, akár egy papír sárkány – kortyolt az italába Salazar.
- Öhm, akkor ki melyik helyre gondolt? – köszörülte meg a torkát Helga, de így is úgy hangzott, mintha egy egérke cincogott volna. – Én valami szép völgyes területre gondoltam, ott minden olyan békés – sóhajtott fel, és nosztalgikus tekintettel nézett maga elé.
Rowena a fejét ingatta.
- Szerintem valahol a hegyekben kellene, ott biztonságban lennénk a mugliktól, és a friss levegőn jobban tudnának tanulni a diákok.
- Én az erdőben tudom elképzelni. Mindent körbeölelne a természeti erő, az ősi fák – szorította ökölbe a kezét Salazar. – Egyetértesz velem, Godric? – fordult a barátja felé.
- Én valami kevésbé zordra vágyom – vont vállat a férfi.
- Mi lenne, ha keresnétek egy olyat, ami mind a négyőtök elvárásainak megfelel? – nézett fel a kézimunkázásból Gwendoline, mikor megelégelte a hosszú percek óta tartó vitázást.
- Hol találunk mi olyat? Erdő, hegyek, völgyek… Hol lelünk olyan helyet, ahol mindannyiunk kívánalmai teljesülnek? – kérdezte keserűen Helga.
Gwen gondolkodott egy ideig, szemöldökét összeráncolva, hímzőtűit az ajkához érintve.
- Skócia? – szólalt meg hirtelen. – Nem messze onnét, ahol születtem, volt egy sötét erdő tele mindenféle lénnyel. A falubeliek rettegtek tőle, és elnevezték a Tiltott rengetegnek. A szüleim óva intettek tőle, mert olyan erő sugárzott onnét, ami szerintünk a gonosztól ered. De hát ők muglik voltak, nem értették az egészet – ingatta a fejét. – Szerintem nem gonosz az az erdő. Élt benne egy öreg boszorkány, ha jól emlékszem, Roxan volt a neve, de ő inkább füvesasszony volt, mintsem mágiahasználó, mégis tökéletesen együtt tudott élni az ott élő lényekkel.
- Várj, már emlékszem – szólt közbe Salazar. – Az a nő mentett meg téged, mikor nagyon beteg lettél, de végül elevenen megégették. A hálátlanok. Ostoba muglik, még akkor sem ismernének fel egy igazi boszorkányt, ha az orruk előtt varázsolna! – dőlt hátra a székében, majd lágy mosollyal az arcán elrévedt. – Akkor találkoztunk, és hoztalak magammal ide, nehogy te is arra a sorsra juss, mint az a szerencsétlen asszony.
- Igen, és azóta is hálás vagyok érte – bólintott a nő, és hálás mosollyal nézett a férfira. – Visszatérve a helyre, a falu eltűnt, elnéptelenedett, legalábbis ezeket a pletykákat hallottam. Nem jár arra már senki sem. Mi lenne, ha ott épülne fel az iskola? Hegyek is vannak, amik az égbe törnek, erdők, melyek sötétek és titokzatosak. Szép, zöld, dombos táj övezi még, és azt hiszem, akad arrafelé egy tó is valahol. Legyen ott, ha senkinek nincs ellenvetése – pillantott körbe, majd egészen felvillanyozódva a férjére szegezte a tekintetét. – Olyan szép lenne ott, drágám! 
A négy barát egy ideig hallgatott, egymást méregették, aztán Gwent, aki várakozóan figyelte őket.
- Szerintem is legyen ott – bólintott Salazar. – Ha elhagyatott, és átkozottnak tartják, senki sem tart rá igényt. Kiváló helye lenne az iskolának.
- Gwen és te láttátok már a helyet, és bennetek megbízom. Legyen ott – bólintott Helga.
- Remek hely lesz, és sokan fogják az otthonuknak tekinteni – dörzsölte meg a szakállát Godric mosolyogva.
- A hely megvan, de mi legyen az iskola neve? Név nélkül csak nem lehet. Ötletetek van? – kérdezte Rowena.
A két férfi tanácstalanul vállat vont.
- Roxfort legyen, ezzel tisztelegni tudnánk annak az ártatlannak, aki meghalt. Roxfort a Roxanból – állt fel Helga, majd álmodozó tekintettel megperdült. – Egy kastély legyen, tele rejtélyes dolgokkal, amiket fel kellene fedezni. Maguktól mozgó lépcsőkkel, vándorló szobákkal és egy hatalmas ebédlővel – lelkesedett. – Már látom magam előtt az egészet – nevetett fel.
- Szépen hangzik – mosolyodott el Rowena. – De mi lesz a gyerekek elosztásával? A múltkor is sokat veszekedtünk ez ügyben. Sokat gondolkodtam rajta. S mivel mind a négyen más erényt tartunk méltónak a diákok felvételével kapcsolatban, mi lenne, ha mind a négyünk egy-egy házat képviselne?
- Hogyan gondolod? – fordult feléje Godric.
- Mindannyian más dolgokat tartunk fontosnak, nem? Hozzám jöhetnének a tanulni vágyók –húzta ki magát a nő. – Olyanok, akik szeretnének sok mindent megtapasztalni, okosodni, az egész tanulást kalandnak felfogni.
- Hozzám azok jöhetnek, akik olyan agyafúrtak és ravaszak, mint jómagam. S szívesebben látnám azokat, akik varázsló szülök gyerekei – szólalt meg gőgösen Salazar. – Félvérekre nincs szükségem, mugli szülők gyerekeivel pedig nem kívánok foglalkozni. Már megbocsáss, Gwendoline.
- Nem veszem magamra. Godric?
- Hozzám? Természetes a bátrak, akik nem félnek semmilyen veszélytől, s nem riadnak meg az árnyékuktól.
- Hozzád ki menne, Helga? – kérdezte Gwen, mire a nő elpirult.
- Hozzám bárki jöhet, én szeretettel várok mindenkit.
- Ez nagyon kedves – forgatta a szemét Salazar.
- Hát, akkor ez is eldőlt! – tette csípőre a kezét Rowena. – Ez azonban mind szép és jó, ám mi lesz, ha valamelyikünk beleszalad egy átokba, egy sikeres lefejezésbe, netán pálca híján egy vízpróbába, vagy egy elégetésbe? Sajnos akadt erre példa az elmúlt időszakban – tárta szét a karját. – Mert, ugye, a mostani idők ezt is ígérhetik nekünk…
- S én még azt hittem, hogy Salazar barátom áll negatívan az egész alapításhoz – ingatta a fejét Godric.
- No, lám, barátom, elismered, hogy nem csak én vagyok örök pesszimista? – nevetett fel a férfi. – Szerintem még ráérünk ilyesmin gondolkodni, így is előreszaladtunk gondolatban. Előbb legyen meg az iskola, utána ráérünk a többiről gondoskodni.
- Pedig jó volna tudni, miket is akarunk az iskolába. Annyi biztos, hogy mind a négyen saját helyet akarunk a diákjainknak.
- Ez csak természetes, Rowena drága – kuncogott Salazar. – Legyen egy kastély tornyokkal, természetesen az én diákjaim kapnák a legnagyobbat és legfényűzőbbet.
- Nem, kedves barátom, neked jó lesz a pince is a tó alatt – vigyorgott rá Godric.
- Száműznél a pincébe? – kapta a szívéhez a kezét színpadiasan a férfi.
- Olyan jó barátok vagytok, miért kell folyton marnotok egymást? A múltkor is párbajoztatok… – harapta el a mondatát Helga, mikor észrevette a két férfi pánikba esett arcát, és Gwen elkerekedett szemét.
- Ti párbajoztatok? Megint miért is? – üvöltötte el magát néhány szívdobbanásnyi pillanattal később.
- Csak baráti kakaskodás volt, siheder korunk óta megy ez köztünk. Miért most változtatnánk? – vont vállat nyeglén Salazar, ám a tekintetét lesütötte.
- Mert felnőtt férfiak vagytok – szikrázott az asszony szeme.
- Egy kis játék senkinek sem árt, kedvesem – nevetett fel idegesen Godric. – Semmi sem történt, ne zaklasd fel magad, nem tesz jót a kicsinek.
- Játék? Kakaskodás? Mi lett volna, ha nagyobb bajotok esik, vagy ha egy mugli meglátott volna titeket?! Hogy’ lehettettek ilyen felelőtlenek? Salazar, te már apa vagy, és te meg apa leszel nemsokára, ha addig le nem átkozom a fejedet. Nem gondoltok a családotokra? Mi gyenge nők vagyunk Minette-el…
- Azért ti sem vagytok elveszettek. Régebben te is benne voltál… Jó, nem beszélek! – emelte fel a kezét Godric, mikor felesége vasvilla tekintettel meredt rá. – Mondd csak tovább!
- Már mindegy. Akármit is mondok, úgy sem hallgatsz rám. Mindig is vakmerő voltál, és ha valami tilos volt, azt előszeretettel vetted semmibe. Salazar, te se mosolyogj, nem vagy jobb drága barátodnál, ravasz s agyafúrt módon viszed a bajba a férjemet – emelte fel az öklét a nő. – Merlin szakállára, két ekkora gyerekkel, mint ti, még nem találkoztam…
- Nyugodj meg, kérlek – állt fel Salazar, és aggodalmas arccal figyelte. – Gondolj a gyerekedre.
- Nyugalom, Gwen, a kicsinek nem tesz jót, ha felizgatod magad! – csitította Rowena is.
- Gwendoline, sajnálom – fogta meg a kezét a férje.
- A sajnálatoddal, az ígéreteiddel és a bocsánatkéréseiddel tele van a padlásunk. Oh, de minek is jártatom én a számat? Használt valaha is?
- Többé nem fogunk párbajozni! Itt lesz az iskola és a kicsi is. Felelősségteljes férj, apa és tanár leszek. Becsületszavamat adom!
- Ezt higgyem el? – kérdezte Gwen fáradtan.
- Örülnék – mosolygott rá Godric.
- Pedig azért imádkoztam eddig, hogy rád hasonlítson a pici, sőt, minden leszármazottunk. Vörös haj, erős jellem, ész, bátorság és hűség… Azt viszont nem akarom, hogy olyan vakmerő, meggondolatlan és hirtelen legyen, mint te.
Godric megsimogatta az asszony kezét, mosolyra húzódott a szája.
- Én meg azt akarom, hogy olyan erős jellem legyen mindegyik, mint te, s ugyanolyan szép is. Tele legyen az arcuk azokkal a bűbájos szeplőkkel...
- Hízelgéssel nem érsz el nálam semmit. A földön alszol ma.
- Már megint? – bődült el a férfi.
Salazar felnevetett, hangosan és tisztán.
- Azt hiszem, a fontos dolgokat megbeszéltük, hagyjuk őket kettesben – indult el az ajtó felé. – Én holnap elutazom, és elintézek mindent, ami a birtokot illeti. Jöttök ti is? – pillantott vissza a válla felett Rowenára és Helgára.
- Én megyek – bólintott Helga.
- Én majd utánatok indulok valamikor az elkövetkező napokban. Ti meg, Godric, gondolom akkor, mikor megszületik a baba – nézett kérdőn Rowena a párra.
- Majd igen – sóhajtott fel a férfi –, ha addig nem átkozza le a fejemet az asszony.
- Hát akkor jó éjszakát! – Salazar megtorpant, nyújtózkodott. – Hazareppenek a feleségem mellé az ágyba és jót alszok – nevetett fel, és visszalépve még vállon veregette barátját. – Jót tesz a hátnak, ha keményen alszol – suttogta rákacsintva.
- Menj a pokolba! – vicsorogta a férfi.
- Én is szeretlek, barátom. Gwendoline, a mihamarabbi találkozásunkig légy jó, és vigyázz magadra meg a gyermekedre – hajtotta meg magát a férfi.
- Azonnal küldj baglyot, ha megszületett a fiad – fogta meg Gwen kezét Helga.
- Ha valami kérdésed lenne, fordulj hozzám bátran, és ne félj a szüléstől. Nem fáj annyira, mint ahogyan sok gyenge asszony állítja. Én egyetlen sikoly vagy jajszó nélkül szültem meg a lányom – csókolta arcon Rowena a nőt. – Pihenj sokat! Kikísérsz minket, Godric?
- Természetesen – bólintott a férfi és felállt. – Mindjárt jövök, drágám – nyomott egy csókot felesége ajkára, és távozó vendégeik után ballagott.
Gwendoline felsóhajtott és a tüzet kezdte bűvölni a tekintetével, mint korábban a férje tette. A kezét lassan a hasára csúsztatta, és érezte, ahogyan megmozdul a baba.
- Úgy szeretném, ha apádra hasonlítanál mindenben – suttogta – sőt, azt kérem, hogy a te gyerekeid is őrá. Hallod, kincsem, tedd meg ezt nekem! – hunyta le a szemét, és erősen koncentrált, mintha befolyásolni tudná születendő gyermekének jövőjét.
- S én azt, hogy rád hasonlítson – érintette meg a kezét Godric, aki nesztelenül osont vissza a szobába. – Én magam túl vad és meggondolatlan vagyok, de te mindenben az ellentétem. Én azt kérem tőle, hogy rád hasonlítson. Ám akárhogy is lesz, szeretni fogom, minden hibájával és erényével együtt. A vérünk becsületes, jószívű, okos és bátor lesz, aki kiáll a barátai mellett. Egy nap ő is a mi iskolánkba fog járni és nagy varázsló vagy boszorkány lesz. Hiszem, hogy sok diáknak nem csak egy hely lesz, ahol tanulhat, ha nem egy otthon is. Mert már a mi otthonunk is.
- Már alig várom, hogy láthassam – mosolyodott el Gwen. Már nem tűnt olyan haragosnak. – Mondd, tényleg lezavarnád a pincébe Salazart?
Godric felnevetett, és megölelte.
- Hát, még kiderül…


Vége


Akkor az értékelésem:
Kezdjük a tartammal:
Szerintem alapjáraton érdekes és egyedi ötlet volt megmutatni egy alternatív elképzelést arról, hogyan is jött a Roxfort alapításának ötlete, és azon belül a házaké. A karaktereket is jól elkaptad, a legjobban az tetszett, hogy a bátorság mintaképe, Griffendél Godrick egy papucs férj.
Szóval összességében szerintem az alapötlet teljesen jó és egyedi, így megérné, hogy folytasd.
9/10 pont

A fogalmazásod:
Szerintem ezzel sincs semmi nagy baj. Szép, folyamatos stílusban írsz, jó olvasni, de van azért, amit jó tanácsként megemlítenék.
Két fontosabb dolog van, amik korábban nekem is „hibáim” voltak, csak a kedves bétám felhívta rájuk a figyelmemet, ezért is szúrtam ki könnyen a te sztoridban.
Az első az a párbeszédek közötti részekre vonatkozik, amikor rendszerint azt írod, hogy férfi és nő. Itt egy példa rá: „- Természetesen – bólintott a férfi és felállt.”
Szóval, ha itt azt írod, hogy férfi, nő, lány, fiú… stb. az egyrészt személytelen, ha már pontosan tudjuk a szereplők nevét. Másrészt itt azért volt zavaró, mert két férfi és két nő volt a középpontban, ezért, ha valaki egy pillanatra is elveszti a fonalat, hirtelen nem tudja, hogy akkor most melyik nőről vagy férfiról van szó, így vissza kell olvasnia, hogy most akkor kik is beszélnek. Szerintem erre jobb lesz, ha figyelsz, inkább legyen szóismétlés a nevek miatt, vagy írj olyat, hogy: mondta a vörös hajú férfi, mivel akkor már mindenki tudja, hogy az Godrick lesz.
A másik, amit tanácsolnék neked az a sok „s” betűd, mint kötőhang. Én is sokszor szerettem anno használni, de aztán szembesültem vele, hogy ez inkább verses forma. Te is szerintem inkább az „és”-t használd helyette, így, ha egy mondatot kezdesz vele, az sem fog annyira furcsán kinézni.
Még annyit, hogy néhol egy kis fűszer hiányzott nekem a fogalmazási stílusból, hogy egy pillanatra se essek ki a sztoriból, de majd ez jönni fog idővel.
Még amiket kiszúrtam a szövegben:
- Gondolom, nem tehetek másképp, még úgy sem, hogy én vagyok a férjed, és ennek a várnak az ura.
- Őszintén, túl sok nincsen – felelte hideg őszinteséggel a nő.
Itt nekem nem passzol az első mondathoz a válasz, inkább az kéne, hogy: „- Őszintén, túl sok választásod nincs.
- Szépen hangzik  - Ez nekem kicsit fura, inkább jól hangzik.
8/10 pont

A helyesírásodban nem sok kivetni valót találtam, még a vesszők is a helyükön voltak. Amire figyelj azok az írásjelek, főként a felkiáltójelek! Kigyűjtöttem neked, hogy hol hagytad le őket:
De te inkább menj, és pihenj le
Kérlek, ne hozz kellemetlen helyzetbe
Szedd rendbe magad
Ne feledkezz meg magadról, kedvesem.
Ne feledkezz meg arról soha, hogy ki vagy.
Gyere, kedvesem
Várj, már emlékszem
- Nyugodj meg, kérlek – állt fel Salazar, és aggodalmas arccal figyelte. – Gondolj a gyerekedre.
Ha valami kérdésed lenne, fordulj hozzám bátran, és ne félj a szüléstől.
- Én is szeretlek, barátom. Gwendoline, a mihamarabbi találkozásunkig légy jó, és vigyázz magadra meg a gyermekedre. – Szerintem a Gwendoline után kell egy pont, és a második mondat után pedig hiányzik egy felkiáltójel.
Viselkedj rangodhoz méltóan és fogadd a barátaidat úgy, ahogyan azt elvárnád tőlük is! – Kimaradt az és előtt a vessző. 
9/10

Végszónak annyit, hogy még mindig úgy gondolom, hogy tehetséges vagy, és egy kis fejlesztés után, egy nap nagy író lesz belőled. Remélem, egyszer majd a saját könyvedet tarthatom a kezemben. Addig is további jó írást, én pedig olvasok tovább a blogodon.
A végső pontszámod 26/30, ami szerintem nagyon jó, és ha lett volna több novella, akkor is igen elől végeztél volna ismét. 

Stílusosan egy Pitonos giffel zárnám a mondanivalómat. ;)