2016. június 30., csütörtök

Feltöltődve előre tovább!

Kedves olvasóim, már három hónapja nem írtam nektek ilyen posztot, így itt az idő egy újabb kis helyzetjelentésre!
Tegnap fejeződött be a második vizsgaidőszakom, ami miatt nem volt időm mostanában annyit foglalkozni az írással, mint amennyit szerettem volna. De magamat is meglepve az első félévnél is jobban teljesítettem, az előző 4,4-es átlagomat feltornáztam 4,6-ra, aminek nagyon örülök. Így ismét lesz esélyem valamennyi ösztöndíjra, ami nem kis könnyebbséget okozna most is számomra. 
De, hogy beszéljek kicsit az írásról is, egyetemi jó barátnőm, Réka, bloger nevén Rey, sokat segített nekem. Általa jöttem rá igazán, hogy nem szabad megelégednem azzal, hogy már jó a könyvem, hanem el kell érnem, hogy még jobb legyen, még rétegesebbé kell tennem egyes szereplőket, személyesebbé tenni néhány fejezetet és több szerepet adni két fontos szereplőnek. 
Az elmúlt hónapok eseményei is segédkeztek abban, hogy jó pár saját élményen alapuló részlettel egészítsem ki a könyvemet, így már alig várom, hogy még egy kicsit dolgozhassak rajta, és még több ismerősömnek mutathassam meg az eddigi végkifejletet. Kiadókkal kapcsolatosan is gondolkodok, emiatt se féljetek, felálltam a földről, sőt, szilárdabb vagyok, mint az eddigi elmúlt egy évben bármikor voltam. Az a sok tapasztalat, jó barátságok, vagy éppen egy félresiklott barátság, és a sok tanulás, amiket mind az egyetem által élhettem át, nagyon sokat segítettek nekem.
De azt is muszáj megemlítenem, hogy kedvenc énekesemnek, Adam Lambertnek is sikerült eljutnom a bécsi koncertjére május elején, amiről az Adamfans.net-en meg is írtam az élménybeszámolómat. IDE kattintva ti is el tudjátok olvasni, ha érdekel titeket.  Adam és ez a koncert is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy feltöltődtem lelkileg.
Ha már Rey-ről beszéltem, akkor muszáj, hogy megosszam veletek a facebookos oldalam után itt is azt a blog ajánlót, amit a Vámpírtáncról írt. Itt is sokat jelentettek számomra a kedves szavai és biztatásai. A blogajánlóért kattintsatok IDE! De most már oldalt is mindig el fogjátok tudni érni erre a képre kattintva:
Mivel most ismét sok időm lesz az írással foglalkozni, még úgy is, hogy ott az Adamfans.net és a Félvérek harcának a munkálatai mindig is elsődlegesek lesznek számomra, az Oda...-t sem fogom elhanyagolni ezután sem. Most valószínűleg nem is kell majd két hónapot várnotok a frissre, amint tudom meg is írom. De ti se hagyjatok cserben a kommentek terén, még egy hozzászólás sincs a 14. fejezete alatt
Jövőhéten pedig lesz egy kis meglepetésem is nektek, de addig is köszönöm szépen, hogy már a 65000. oldalmegnyitást is átléptük, amihez elkészítettem a szokásos képet:

A napokban újra jelentkezem a meglepivel. :)

2016. június 21., kedd

Oda... - 14. fejezet – Egy múltban felejtett szokás felelevenítése


- Fili, hát itt vagy! – jött velem szembe a folyosón Thorin bácsi, amikor visszatértem az otthonunkba.
- Szervusz, bácsikám! – üdvözöltem vidáman, mivel az elmúlt hetekben alig volt időnk beszélni, mindig csak futólag találkoztunk.
- Arra gondoltam, mi lenne, ha ma együtt vacsorázna a család, te, Kili, édesanyátok és én. Túl régen ültünk már így együtt össze, és bevallom, hiányoztok – nézett rám kedvesen. Nagyon szerettem, amikor ilyennek láttam, sugárzott belőle a szeretet, amit irántunk érzett. – Persze, csak, ha neked is jó.
- Még szép, bácsikám! Nekem is hiányoznak a családi esték, régen annyi volt. Túl elfoglalttá váltunk az elmúlt másfél évben, de nem hagyhatjuk, hogy a saját dolgaink közénk álljanak – feleltem.
- Így van, Fili! Örülök, hogy te is így látod. Akkor a szokásos időben találkozzunk, hacsak nem felejtetted el, hogy az mikor is van – húzta fel a szemöldökét.
- Ahhoz másfél év túlságosan is kevés idő, bácsikám – nevettem, majd egy-egy vállveregetés után mindenki ment a szobájába.
Én kiélveztem a szokásos forrófürdőmet, ami olykor a napom legszebb része volt, de ez nem az a nap volt. Nárint semmi nem tudta felülmúlni, bár a családi vacsora nagyon is lázba hozott.
Régen az volt a szokás, hogy minden héten ugyanakkor együtt étkeztünk és ilyenkor mindenki elmesélte, hogy mi jót csinált, vagy a mi esetünkbe Kilivel, milyen újdonságot tanultunk éppen. Sokszor azzal dicsekedtünk, milyen új harci tudásokat sajátítottunk el. Bárhogy fiatalabb volt Kili nálam, mindig is próbálta tartani velem a lépést, nem szerette, ha valamiben le volt maradva tőlem. Bár mindenki azzal nyugtatta ilyenkor, hogy kisebb és bőven van ideje utolérnie engem, de hiába. Én sokszor inkább a hosszabb utat választottam, ami során lehet, hogy lassabban, de biztosan tanultam meg mindent, amit egy fiatal hercegnek tudnia kell, főként a harctudás terén. De Kili mindent elsőre meg akart tanulni, hogy már csak tökéletesítenie kelljen a dolgokat, de ez még neki sem jött sokszor össze, ami nem kis fejfájást és kudarcélményt okozott neki.
- Kili, ne állíts magad elé olyan magas lécet, amit nem tudsz átugrani! – tanácsolta neki hétről-hétre az édesanyánk, de Kili mindig is más volt, túlbuzgó maximalista, az én nyugodt, higgadt maximalizmusommal szemben.
- De én olyan akarok lenni, mint Fili, olyan ügyes és okos – panaszolta állandóan.
Thorin bácsi sokszor mondta neki, hogy senki sem lehet ugyanolyan semmiben sem, de éppen ez a jó az egészben. Kili azonban ezt úgy értelmezte, hogy sohasem lehet olyan jó semmiben sem, mint én, ami nem is baj, mivel úgysem belőle lesz király egy napon. Én sokszor akartam beszélni a bácsikánkkal, hogy magyarázza el az öcsémnek hogy egyáltalán nem így gondolja, de Kili mindig könyörgött, hogy ne szóljak egy szót se erről, mert megalázónak tartaná. Én kértem, hogy akkor higgye el nekem, hogy teljesen félreértelmezte Thorin bácsi szavait. Ő pedig mindig ezt felelte: „Rendben, hiszek neked.” De nagyon jól tudtam, hogy hazudik.
Egyik család sem tökéletes, még Durin leszármazottjai sem, pedig sokan hiszik azt, hogy mi azok vagyunk. Nem egy törp kérdezgetett a kovácssegédkezésem alatt olyanokat tőlem, hogy: „Milyen volt abban a gyönyörű házban felnőni, egy ilyen tökéletes családban?” vagy azt, hogy: „Voltak valaha igazi problémáitok azon kívül, hogy megtervezzétek Erebor visszafoglalását?”, és ezek után jöttek a vádaskodások, hogy miért is nem tettünk még semmit ez érdekében, és a többi…
Olykor nagyon is fájt, hogy azt hiszik, mi éljük a tökéletes kis életünket, és arra lusták vagyunk, hogy tegyünk bármit is az otthonunk visszafoglalásáért. Bele sem gondoltak, hogy nem lehet ezt olyan könnyen véghez vinni, a megfelelő időben kell elindulnunk az útra, a megfelelő útitársakkal. Ha már korábban odarontottunk volna, valószínűleg több kárt okoztunk volna, mint nyereséget. De arról is közszeretettel megfeledkezik mindenki, hogy igenis nem tökéletes egy csonka családban felnőni, ahol se egy nagyszülő, se egy apuka. Természetesen Thorin bácsi mindent megtett, amit csak tudott, hogy jó apapótlékká váljon számunkra, és az édesanyánk is a lehető legtöbb szeretettel, és ha kellett szülői szigorral nevelt fel minket, így sohasem panaszkodtam.


Abban azonban nem volt igaza senkinek sem, hogy a mi életünk tökéletes. Akárcsak a többi törpcsaládnak, nekünk is megvoltak a bajaink, a veszteségeink és a saját kis szokásaink, örömeink. A szeretet mindenkit átsegített a legnehezebb napokon, ez az egész népünkre igaz volt, csak sokan nem látták, hogy mi is hozzájuk hasonlóan élünk.

Olyan sokáig agyaltam ezeken a dolgokon, hogy már csak arra eszméltem fel, hogy teljesen elhűlt a vizem. Tudtam, ha most azonnal nem kezdek el készülődni, akkor el fogok késni, amit semmiképp sem szerettem volna. Újra kellett élesztenünk ezt a hagyományt, és egy késés nem tett volna jót neki.
A kedvenc ruháimat kaptam magamra, és gyorsan meg is fésülködtem, hogy a megjelenésemmel se okozzak csalódást senkinek sem.

Rohantam, ahogy csak tudtam, de így is már mindenki, még Kili is jelen volt, mire odaértem.
- Hát te is megérkeztél, bátyám! – mosolygott vidáman az öcsém.
- Meg bizony! Sajnálom, de túlságosan elmerültem a forró fürdőmben és a saját gondolataimban – vallottam be, miközben csatlakoztam az asztalhoz.
- Akkor ne is várjunk tovább, jó étvágyat mindenkinek! – mondta az édesanyám, aki ragaszkodott hozzá, hogy az ilyen estéken mindenkit megvárjunk, még Kili se kezdjen el enni, bármilyen éhes is legyen. Valószínűleg az érkezésem most is azért volt annyira örvendetes neki, mert már nagyon is éhes volt.
- Jó étvágyat! – mondtam a bácsikámmal és az öcsémmel egyszerre.
Annyira dejavu érzésem és hiányérzetem volt. Túlságosan rég volt ilyen este, azok után pedig, amit Nárin mondott az erdőben, tudtam, hogy visszább kell fognom a sok kovácskodást, és többet foglalkoznom a családommal, legalább egy kicsit. De Nárin miatt is szerettem volna, ha több szabadidőm van, viszont nem akartam teljesen ott hagyni Dofirt sem… még nem.
Miután mindannyian jól laktunk, még az öcsém is, aki most is kétszer annyit evett, mint én és a bácsikánk, és háromszor annyit, mint édesanyánk, belekezdtünk a mesélésbe.
Először Thorin bácsi mesélt arról, hogy kis nézeteltérésbe ütközött a szomszéd törp lakta várossal, akik nem akartak bele menni, hogy némi változtatást vezessen be a közös cserekereskedelmünkbe. Épp aznap ért haza az útról, mivel addig maradt ott, amíg el nem érte, amit akart. 


Őt követte édesanyám beszámolója, akinek egy földművessel gyűlt meg a baja, hiszen a bácsikám távollétében mindig az ő kezébe kerültek a helyi ügyek intézése.
- Szóval, nem használta már évek óta a birtoka felét, de amikor megkérte a szomszédja, hogy hadd művelje ő, nem ment bele, még úgy sem, hogy megígérte, hogy a termésének a felét odaadja neki – rázta a fejét, de közben vidáman mosolygott.
- Hogyan oldottad meg? – kérdezte Kili.
- Miből gondolod, hogy megoldottam? – csipkelődött anya.
- Mert mindig mindent megoldasz, akárcsak Thorin bácsi – nézett felváltra rájuk.
- Igaza van – mondtam.
- Közöltem, hogy a túlzott büszkeség nem vezet semmi jóhoz, így ne legyen se más se a saját java ellen, és menjen bele – mesélte végül édesanyánk.
- Szép húzás, húgom! – ivott az egészségére a bácsikám.
- Köszönöm!
- És veled mi újság, Kili? – néztem rá érdeklődően.
- Tényleg, kérdezni is akartam, hogy jól láttam a minap, hogy azt a könyvet szorongatod, amit tavaly Filinek adtam oda? – kérdezte Thorin bácsi bizakodóan.
- Igen, azt – húzta ki magát büszkén az öcsém. – Nem volt két nap mire végigrágtam magam rajta, de megérte. Máris sokkal inkább Durinnak érzem magam. Annyira jó végre tisztában lennem azzal, honnan is származunk, mi a népünk múltja. Sok minden volt, amiket te magad is meséltél nekünk kicsiként, és igazán csak így nyerték el az értelmüket, hogy az előzményüket is olvashattam. Olyan… - sóhajtott egy nagyot, miközben kereste a megfelelő kifejezést. – Mintha kicsit önmagamat is jobban megismertem volna. Tudom, butaságnak hangzik – legyintett egyet a kezével, majd belekortyolt a borába.
- Egyáltalán nem hangzik annak, kisfiam – mondta anyánk.
- Nem ám, Kili! – mosolygott rá a bácsikánk. – Nagyon is büszke vagyok rá, hogy ezeket mondod, mert jómagam is így éreztem, amikor először olvastam el ezt a könyvet.
Végre, Kili is érezhette, hogy a bácsikánk igen is nagyra tartja, és rá is büszke. Rendkívül boldog voltam, amiért ezeket mondta, nálam jobban senki sem tudhatta, hogy mennyit is jelentettek Kilinek a szavai.
- Köszönöm, bácsikám! – mosolygott vidáman.
- Te jössz, Fili! – nézett rám anyánk. – Alig látlak mostanában, bár tudom, hogy kovácskodsz, de nem fejtetted még ki igazán, hogy mi is ösztönzött rá.
- Ó! – ráncoltam a szemöldököm. – Valóban. Igazából, úgy éreztem, hogy ez is egy olyan képesség, amit el szeretnék sajátítani. Bevallom, nem terveztem, hogy ennyi ideig fogok Dofirnak segédkezni, de jó barátok lettünk az elmúlt hetek alatt, és a műhelye is sokkal jobban megy, mint előtte bármikor – meséltem.
- Ezt nem csodálom, te igazán jó munkaerő vagy, Fili – jelentette ki Thorin bácsi.
- De nem hiszem, hogy ez az egyetlen oka – mosolygott sokat sejtetően édesanyám.
- Hanem? – nézett rá érthetetlenül a bácsikánk.
- Férfiak! – rázta a fejét anya. – Tudom, hogy mindenki elfogult a saját gyermekeivel kapcsolatosan, de elfogultság nélkül is jól tudom, hogy két rendkívül jóképű fiút hoztam a világra, akikbe valószínűleg nem egy törplány van belezúgva.
Thorin bácsi elég érdekes grimaszt vágott, valószínűleg nagyon nem erre a válaszra számított, és próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Ha te mondod, húgom… - hagyta rá.
- Én ám! Na, és, Fili, van már valaki, akire szemet vetettél? – fordult ismét kíváncsian felém anya.
- Öhm… Hát… Én… - tudtam, hogy ezzel akaratlanul is elmondtam a válaszomat. – Lehetne, hogy ezt inkább majd a legközelebbi alkalommal vitassuk meg, talán addigra már több mindent tudok mondani nektek? – kértem őket.
- Persze, ahogy gondolod – ment bele anya, és a többiek sem faggattak tovább.
Az est további része is nagyon kellemes volt. Ismét volt némi múltidézés, jókat kacagtunk pár gyermekkori sztorinkon. Észre se vettük, olyan gyorsan repült az idő. De abban megegyeztünk, hogy egy hét múlva megismételjük. 


(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)