2016. január 11., hétfő

Oda... - 8. fejezet – A múlt sérelmei




Kifejezetten izgatottan keltem másnap. Egy újabb dolog, amibe belevethettem magam, és közben még társaságom is volt.
- Fejlődsz, Fili! – gondoltam.
Igyekeztem a reggelizéssel, hogy ne kelljen szegény törpnek sokat várnia rám. Ekkor jöttem rá, hogy még a nevét sem kérdeztem meg. Mégsem fejlődtem eleget, mint az kiderült.
- Na és, mi jót terveztél mára? – kérdezte az öcsémet, miután csatlakozott ő is hozzám az ebédlőasztalnál.
- Ó, hát… - Hirtelen nem tudtam, hogy el merjem-e neki mondani. Egyrészt féltem tőle, hogy kigúnyolna, a másik eshetőség pedig az volt, hogy folyamatosan ott mászkálna körülöttem, és nem hagyna figyelni és tanulni. - Semmi különöset – feleltem végül.
- Te titkolsz előlem valamit. Csak akkor állsz le gondolkodni beszéd közben, ha próbálsz valamit elhallgatni. Nehogy azt hidd, hogy csak te ismersz engem jól! – A szokásos zsivány mosolyát vette elő, de most volt benne valami furcsaság.
- Akkor azt is tudod, hogy nem véletlenül nem akarok neked erről a dologról beszélni – próbáltam a saját csapdájába belekergetni.
- Hát ez az! – Meglepett azzal, hogy hirtelen mennyire elszomorodott mind a hangja, mind az arca. – Mindegy, hagyjuk! – legyintett egy mély sóhajtással kísérve.
- Nem, ne hagyjuk! – Most már én lettem kíváncsi, de egyben ideges is. – Mire akartál ezzel célozni?
- Hagyjuk, Fili, légy szíves! – nézett rám kérlelő szemekkel.
- Kili, most aztán elképzelésem sincs arról, mire gondolhatsz. Mármint, én egész életemben ügyeltem arra, hogy csak olyan dolgokat titkoljak el előled, amiket helyesnek találtam megtartani magamnak, és csak addig, amíg szükséges volt. – Mindig megijesztett, amikor az örökvidám öcsém egyik percről a másikra a legkomolyabb énjét vette elő. Ilyenkor tudtam, hogy valami bántja a lelkét.
- Pont ez az, bátyám… - Láttam rajta, hogy kezdi beadni a derekát, és végre kimondja, amire gondol. – Tudom, hogy ilyen esetekben azért hallgatsz el előlem dolgokat, mert nem tartasz elég éretnek rá, hogy tudjam őket, és attól félsz, valahogy beléjük kontárkodnék.
- Ó! – Ért hideg zuhanyként, amit mondott. – Szóval tudod. – Nem akartam mentegetőzni, vagy hazudni neki.
- Igen, tudom. Nem vagyok hülye! – fakadt ki.
- Persze, hogy nem vagy az, Kili! Sohasem gondoltam ilyesmit. Semmivel sem tartom magam többre nálad. De ezt már annyiszor mondtam neked! – Néztem rá kellő komolysággal. 


- Tudom, hogy nem tartasz annak, de akkor is… - rázta a fejét közben. – Nem tartasz bizonyos dolgokhoz elég érettnek. Pedig azt hittem, hogy ennek már vége. Már évek óta nem volt erre példa. Így arra következtettem, hogy végre te is úgy gondolod, benőtt a fejem lágya, és többé nem kell semmit sem eltitkolnod előlem, még ha csak addig teszed azt, amíg szükségesnek látod. – Közben elkezdte piszkálni az előtte lévő sajtot és sonkát, majd félretolta a tányérját. – Mindegy, úgyis elment az étvágyam – állt fel az asztaltól.
- Kili, várj! – pattantam fel én is, de az öcsémet nem érdekelte a mondandóm, és azonnal elviharzott.
Szóval, kiderült, hogy teljesen vak voltam. Sohasem hittem volna, hogy Kili tudja, miért titkolózom előtte. Bár tényleg egyre kevesebbszer történt meg, az elmúlt években pedig egyáltalán nem, de akkor is, szegény reménykedett, benne hogy végre már elég érettnek érzem, és rájövök, ő is felcseperedett, de aztán újból szembesülnie kellett vele, hogy ez nincs így. Pedig azok után, hogy ilyen vak voltam vele szemben, pont, én vagyok az, aki nem elég érett. Ő persze átlátott rajtam.
És ezáltal megint eljutottam oda, hogy hogyan leszek majd jó király, ha a saját öcsémet is sikerült ennyi éven át cserbenhagynom.
Hosszasan elméláztam ezen, majd eszembe jutott, hogy a kovács fiú már biztosan vár rám. Ittam még pár korty vizet, majd elrohantam.

Ahogy sejtettem, már a háza előtt állt.
- Rendkívül sajnálom, amiért késtem, csak akadtak némi kis problémáim – szabadkoztam.
- Ó, semmi baj, Fili! – látszott rajta, ügyel rá, hogy semmilyen jelzőt ne tegyen a nevem után, ami a rangomra utalna.
- Egyébként, tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak – mondtam, hogy ezzel egy másik hibámat szépítsem.
- Dofir a nevem – felelte feltűnően nagy mosollyal az arcán.
- Mi az, miért mosolyogsz? – kérdeztem.
- Mert, ha valaki tegnap azt mondja, hogy az én segítségemet fogja kérni a Durin fiak egyike, hát… biztosan kinevettem volna – felelte őszintén, és most már egyértelműen a büszkeség jelei jelentek meg a mosolyában. – Megtiszteltél vele, Fili.
- Ó, nem vagyok én olyan nagy személy, hiszen valljuk be, még semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna bárki tiszteletét – hívtam fel rá a figyelmét, mivel nem szerettem, ha valaki szimplán az őseim miatt tart olyan nagyra.
- Hát nem látod, hogy mi mennyire felnézünk rád, és a bácsikádra, Thorinra? – lepődött meg Dofir.
- Azt értem, hogy a bácsikámra miért, hiszen a legnagyobb hős, aki itt él szerény kis menedékotthonunkban, de rám miért? – Ezen a napon már másodjára képedtem el.
- Fili, mi látjuk, milyen szorgosan edzel már kicsi korod óta, hogy te légy a legjobb törpharcos, valamint sok időt töltesz a testvéreddel is, akit próbálsz minél inkább a talajon tartani. Az unokabátyám pedig egyszer látott egy óriási történelmi könyvvel a kezedben, amit valószínűleg oda-vissza kívülről fújsz már – olyan lelkesen sorolta az érdemeimet, hogy én csak tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – És a kedvességedről is köztudott vagy. Nem kevés öreg törpmamát kísértél már haza, amikor a túlzott vásárlási lázuk miatt majd megszakadtak. És azzal, hogy most itt állsz előttem, hogy megtanítsalak, hogyan lehess jó kovácsmester, annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem szükséges képesség számodra, csak tetézed a korábban elhangzottakat.
- Ó! – Ettől még inkább elakadt a szavam, mint amikor Kili nyelve eredt meg egy kicsivel korábban. – Én… El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyeneket gondolnak mások rólam. Nem hittem, hogy anélkül, bármi nagydolgot tettem volna, már tisztelne és nagyra tart bárki is – vallottam be, és még mindig sokkos állapotban álltam Dofir előtt.
- Márpedig de, Fili! Nem csak az által lehet valaki nagy ember, hogy orkokat öl, vagy mert egy csatában hal meg. A kis dolgok is számítanak, az apró kedvességek. Ezekben mutatkozik meg az igazi bensője valakinek. Olykor annyira hiányoznak a kis apró gesztusok a törpök életéből. De te, Fili, igenis ezt képviseled, akárcsak az édesanyád. Valamint emellett még rendkívül elszánt is vagy azzal kapcsolatosan, hogy egy napon majd visszafoglald a nagybátyád és az öcséd oldalán Erebort, hogy visszatérhessünk a valódi otthonunkba. Nem kell ahhoz jobban ismerjelek, hogy tudjam, egy napon remek király válik majd belőled. 


  Igen, nekem, Filinek, Durin leszármazottjának, Thorin unokaöccsének elakadt a szavam, és könnyek jelentek meg a szememben. Még ha próbálkoztam volna is, akkor sem sikerült volna visszatartani őket. De Dofir rendkívül emberséges volt, és úgy tett mint, aki nem is látja a könnycseppjeimet, helyette megveregette a vállamat, majd hívott, hogy kezdjük a tanulást.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

2016. január 9., szombat

60000 oldalmegnyitás / Fili múltja egyre bővül

Sziasztok!
Mint azt észrevehettétek, időközben két új fejezetét is feltöltöttem a Filis fanfiction-ömnek. Sajnálom, amiért a másodikra több mint egy hónapot kellett várnotok. Mint azt korábban írtam szerkesztője lettem az Adamfans.net-nek, ahol így sem tudok annyi cikket írni, mint amennyit szeretnék. Valamint most van az első vizsgaidőszakom az egyetemen. Nem panaszkodom, mert eddig elég jók az eredményeim, de azért nem a legegyszerűbb. Most sajnos még a tánc is jócskán háttérbe szorult az életemben, viszont az írás nem. Lehet, hogy, aki felnézett az elmúlt időszakban a blogomra, azt hitte, hogy most nem szorítottam rá időt, pedig ez nincs így.
Mint azt már sokszor írtam nektek, régóta nagy álmom, hogy a Félvérek harca című könyvemet kiadassam. Több, mint négy éve, hogy elkezdtem írni a Vámpírtánc trilógiám első részét. Nem siettem el semmit, szépen folyamatosan hagytam, hogy egyre érettebb és összeszedettebb legyen a sztorim. Tavaly pedig érezve, hogy igen, kellőképpen megérett már a könyvem arra, elindultam az Aranymosás pályázaton. Két segítőm is volt, az egyik legjobb barátnőm végig olvasta az első felét a könyvemnek (bizonyos okok miatt tovább nem jutott), és felhívta a figyelmemet a leggyakoribb stilisztikai hibáimra. Valamint Milli most is, mint a kezdetek óta, végig támogatott, végig olvasva a könyvemet, és minden egyes részt és szereplőt véleményezett. Az utolsó pillanatig segített, hogy az összes kis szereplőbeli, valamint logisztikai hibát kijavítsam. Tényleg nem tudom neki elégszer meghálálni a segítségét. Most itt csak annyit tudok tenni, hogy ajánlom nektek a blogját, amit a testvérével együtt írnak. Igazán tehetségesek, érdemes benéznetek: Valaki titokban rólad álmodik. 
A Filis fanficemnek már a következő két fejezete is elkészült közben. Nagyon sok ihletem van a sztorihoz, de nem szeretném egyszerre feltölteni a fejezeteket. Igyekszem beállítani, hogy minden hétvégén hozzak nektek valami újdonságot. De még egyszer arra kérlek titeket, hogy írjátok meg kommentben a véleményeteket, el sem tudjátok hinni, hogy mennyire fontos lett számomra Fili karaktere, és nagyon érdekelne a véleményetek az általam kreált múltbéli eseményekről. Látom, hogy sokan nézegetitek a blogomat és kattintotok a fejezetekre, éppen ezért nem értem, miért nem írtok egy árva sort sem. Igenis fontos nekem  a véleményetek, így kénytelen vagyok annak a barátnőmnek a dicsérő és biztató szavaiból táplálkozni, aki egyben a bétám is... De remélem, ez idővel javulni fog. 
Arról is szeretnék írni, hogy időközben négy díjat is kaptam, amiknek idő híján a feltételeit nem tudom teljesíteni, viszont mindenképp megszeretném említeni azon személyeket, akitől kaptam. Sajnos a négy blogból kettőt időközben töröltek... De a másik két személy: sky young és Rába Zsófi. Köszönöm szépen, hogy gondoltatok rám, és további sok sikert a blogjaitokhoz! :)
Ugyanazt a díjat kaptam tőlük:


Közben a blog már jócskán átlépte a 60000. oldalmegnyitást, úgyhogy már nagyon időszerű, hogy ezt is megköszönjem nektek. Bárcsak kommentek terén is megnyilvánulna ez a rengeteg bloglátogatás. De nem adom fel, igenis hiszem, hogy lesznek ismét olyan emberek, akik nemcsak olvasni, hanem véleményt írni is fognak. :) 



2016. január 5., kedd

Oda... - 7. fejezet - Egy múltbéli kovács



Másnap reggel újra és újra elolvastam ezt a kis rövid verset, és egy idő után hallottam a fejemben, hogyan mondaná ki ezen szavakat Nárin. Kellemes gondolatok voltak ezek reggeli ébresztő gyanánt. Jobbat magamtól sem tudtam volna kitalálni.
De mi lesz most, hogy már kiegyenlített a játszma? Csak tudtam volna, miért futott el tőlem előző nap? Egyszerűen nem értettem. Megfordult a fejemben, hogy egy idegen számára ijesztő vagyok, vagy túl arrogánsnak tűnök. De amitől a leginkább féltem, hogy tényleg mondtam neki valamit részegen, amivel megbántottam.
Itt álltam ötvenhárom évesen, és semmit sem tudtam a nőkről, mivel édesanyámon kívül nem volt más fontos női személy az életemben. Se unokahúgok, se nagynénik. Mindig is férfiak vettek körül, így most fogalmam sem volt, mit is kellene lépnem, vagy egyáltalán kellene-e valamit. De azt végül eldöntöttem, hogy így nem maradhat tovább a helyzet, igenis meg kell beszélnünk felnőttek módjára a dolgot.
- Jaj, Fili, hogyan fogsz egy egész királyságot vezetni, ha már egyetlen nőtől így megijedsz, és nem tudod, mit lépj? – döbbentem rá ismét, mennyire nem vagyok kész arra, hogy uralkodjak. De még volt pár évtizedem addig, úgyhogy az idő nem szorított, erre végre már rájöttem. Igenis nem fogok még egy évet a szobámban tölteni és tanulni. Nem és kész! Nem bánom, hogy így tettem tavaly, de azt nem szeretném, ha bármi ehhez hasonló megtörténne újra.
Végül elindultam megkeresni az öcsémet, akivel még a tegnapi mulatozás előtt megbeszéltük, hogy délelőtt lovaglunk kicsit a környéken. 


Miután mindketten kellőképpen jól laktunk, én már készülődtem is volna, erre megláttam, hogy Kili pár szelet kenyeret és húst csomagol magának.
- Ezt komolyon gondolod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen, hisz ki tudja, meddig leszünk oda. Még a végén valamilyen csapdába kerülünk, és kénytelenek leszünk egymást megenni – nevetett jóízűen a saját válaszán.
- Te és a túl élénk fantáziád, Kili… – hagytam ennyiben a dolgot, és elindultam a pónimhoz.
Most kivételesen nem vesztünk össze az öcsémmel azon, kinek a pónija a nagyobb, de legbelül Kili is tudta, hogy az övé egy picivel kisebb, épp ezért talált ki mindenféle kifogást, hogy biztos az enyémnek vastagabb a patkója, és ehhez hasonlókat.
Mindig felszabadító érzés volt a lovaglás, bár annyira azért nem kedveltem, mint az edzéseket, de így is igen sokat lovagoltunk a testvéremmel. Bár már erre sem szántam elég időt, amit most be akartam pótolni.
Olyan messze lovagoltunk, mint talán még soha. Szinte elvesztettük az időérzékünket.
- Na, ki ér előbb ahhoz a fához? - mutatott a távolba az öcsém.
- Majd meglátjuk – feleltem lelkesen.
- Három, kettő, egy – számolt visszafelé, majd mindketten gyors tempóra késztettük a pónijainkat. Végül kicsivel, de Kili ért előbb oda.
- Nyertem! Nyertem! – volt nagyon boldog, majd megpuszilta a pónija nyakát. – Szép munka volt – súgta a fülébe. – Lehet, hogy kisebb, de gyorsabb, mint a tied – ezt már nekem szánta.


- Végre bevallottad, hogy kisebb! – éreztem elégtételt a mellkasomban. – Mióta várok már erre a napra.
- Egy kicsit kisebb, de lehet, hogy épp ezért gyorsabb – mondta egy kacsintás kíséretében. – Be kell vallanom, jócskán megéheztem ebben a kis versengésben.
- Sejtettem, Kili!
Végül mindketten leültünk a fűre, és megvártuk, amíg az öcsém megette az összes magával hozott ételt.
- Végül is, szégyen lett volna hazavinni – jegyezte meg az utolsó falat után.
- Mindenképp – mondtam szarkazmussal a hangomban, amit ő is észrevett.
- Hé! – Majd hátradöntött, és elkezdte ököllel ütni a karomat. – Most megkapod a magadét!
- Kili, fejezd be! – ordítottam, de semmi hatása nem volt. Végül erőt vettem magamon, és én kerekedtem fölé, majd lefogva mindkét kezét komoly arccal néztem rá. – Befejezted?
- Még el se kezdtem – felelte durcásan, engem pedig magával ragadtak a régi emlékek, még abból az időből, amikor rendszeresen nekem esett, ha felhúztam valamivel. Szép időszakok voltak ezek, bár néha kifejezetten fájt mindenem ezen esetek után, de tudtam, hogy nem tehet Kili a forró vérmérsékletéről, így nem hibáztattam. Most sem volt ez másként.
- Jaj, hogy neked sohasem nő be a fejed lágya… - ráztam a fejem, amivel láthatólag még jobban felhúztam.
- Ne okoskodj nekem mindig! – Minden erejét bevetve erőteljesen ellökött magától.
- Most átmész durcás törpkislányba? – kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon, és tudtam, hogy ezek után el akar majd kapni, így felpattanva a földről felugrottam a pónimra, és már loholtunk is hazafelé.

Mire visszaértünk Kilinek is szerencsére kitisztult a feje, és nem akart újra nekem esni, így nyugodtan a helyére vittük a pónikat. Majd hívni akart magával, de én inkább maradtam még kicsit körülnézni, hátha meglátom Nárint. Legalább másfél órán át sétáltam le fel a környéken, ő azonban nem volt sehol. De így sem éreztem feleslegesnek a kóborlással eltöltött időt. Több helybélivel is beszélgettem arról, hogy várhatólag milyen lesz az azévi termés, és hogy milyen áron tudnak majd kereskedni egyes portékákkal, valamint összebarátkoztam egy kováccsal.
Akárcsak a harcolás és a lovaglás, a kovácsmesterség is már kicsiként felkeltette az érdeklődésemet, de idővel teljesen háttérbe szorult, hiszen egy királynak nincs feltétlen szüksége arra, hogy tudjon kovácsolni. De én tisztában voltam vele, hogy Thorin bácsikám is rendkívül jó kovács. Miután el kellett hagynunk Erebort, ő volt az, aki képes volt még a gyermekekből is a legjobb kovácsokat faragni. Ő volt az én hősöm, akire felnéztem. Ilyen személy akartam én is lenni, aki tanítja és segíti a népét, nem pedig azt várja el, hogy csak őt szolgálják ki folyamatosan. A bácsikámnál jobb példaképet keresve se találhattam volna. 


- Holnap lenne rám egy kis időd? – kérdeztem a nagyjából velem egyidős kovács fiút.
- Persze, Fili herceg – felelte.
- Ó, egyáltalán nem kell így nevezned! – adtam azonnal a tudtára. – Hívj csak nyugodtan Filinek!
- Ahogy gondolod, Fili – közben barátságosan elmosolyodott.
- Na, csak nem vagy te olyan ijesztő! – jegyeztem meg magamban.
- Reggel tájt jó lesz? – ezt már hangosan mondtam.
- Igen, de pontosan mit is kellene tennem?
Láthatólag kicsit össze volt zavarodva, amitől kellemetlenül éreztem magam, hisz tényleg nem mondtam neki semmit arról, mire is szeretném megkérni.
- Bocsáss meg a hamariságomért! Azt szeretném, ha kitanítanál. Én is szeretnék kovácskodni.
- Ez igazán megtisztelő, Fili he… - elharapta a szó végét, mire én megveregettem a hátát.
- Számomra megtisztelő. Akkor a holnapi viszontlátásra! – köszöntem el tőle.
- Viszlát!


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)