2016. január 11., hétfő

Oda... - 8. fejezet – A múlt sérelmei




Kifejezetten izgatottan keltem másnap. Egy újabb dolog, amibe belevethettem magam, és közben még társaságom is volt.
- Fejlődsz, Fili! – gondoltam.
Igyekeztem a reggelizéssel, hogy ne kelljen szegény törpnek sokat várnia rám. Ekkor jöttem rá, hogy még a nevét sem kérdeztem meg. Mégsem fejlődtem eleget, mint az kiderült.
- Na és, mi jót terveztél mára? – kérdezte az öcsémet, miután csatlakozott ő is hozzám az ebédlőasztalnál.
- Ó, hát… - Hirtelen nem tudtam, hogy el merjem-e neki mondani. Egyrészt féltem tőle, hogy kigúnyolna, a másik eshetőség pedig az volt, hogy folyamatosan ott mászkálna körülöttem, és nem hagyna figyelni és tanulni. - Semmi különöset – feleltem végül.
- Te titkolsz előlem valamit. Csak akkor állsz le gondolkodni beszéd közben, ha próbálsz valamit elhallgatni. Nehogy azt hidd, hogy csak te ismersz engem jól! – A szokásos zsivány mosolyát vette elő, de most volt benne valami furcsaság.
- Akkor azt is tudod, hogy nem véletlenül nem akarok neked erről a dologról beszélni – próbáltam a saját csapdájába belekergetni.
- Hát ez az! – Meglepett azzal, hogy hirtelen mennyire elszomorodott mind a hangja, mind az arca. – Mindegy, hagyjuk! – legyintett egy mély sóhajtással kísérve.
- Nem, ne hagyjuk! – Most már én lettem kíváncsi, de egyben ideges is. – Mire akartál ezzel célozni?
- Hagyjuk, Fili, légy szíves! – nézett rám kérlelő szemekkel.
- Kili, most aztán elképzelésem sincs arról, mire gondolhatsz. Mármint, én egész életemben ügyeltem arra, hogy csak olyan dolgokat titkoljak el előled, amiket helyesnek találtam megtartani magamnak, és csak addig, amíg szükséges volt. – Mindig megijesztett, amikor az örökvidám öcsém egyik percről a másikra a legkomolyabb énjét vette elő. Ilyenkor tudtam, hogy valami bántja a lelkét.
- Pont ez az, bátyám… - Láttam rajta, hogy kezdi beadni a derekát, és végre kimondja, amire gondol. – Tudom, hogy ilyen esetekben azért hallgatsz el előlem dolgokat, mert nem tartasz elég éretnek rá, hogy tudjam őket, és attól félsz, valahogy beléjük kontárkodnék.
- Ó! – Ért hideg zuhanyként, amit mondott. – Szóval tudod. – Nem akartam mentegetőzni, vagy hazudni neki.
- Igen, tudom. Nem vagyok hülye! – fakadt ki.
- Persze, hogy nem vagy az, Kili! Sohasem gondoltam ilyesmit. Semmivel sem tartom magam többre nálad. De ezt már annyiszor mondtam neked! – Néztem rá kellő komolysággal. 


- Tudom, hogy nem tartasz annak, de akkor is… - rázta a fejét közben. – Nem tartasz bizonyos dolgokhoz elég érettnek. Pedig azt hittem, hogy ennek már vége. Már évek óta nem volt erre példa. Így arra következtettem, hogy végre te is úgy gondolod, benőtt a fejem lágya, és többé nem kell semmit sem eltitkolnod előlem, még ha csak addig teszed azt, amíg szükségesnek látod. – Közben elkezdte piszkálni az előtte lévő sajtot és sonkát, majd félretolta a tányérját. – Mindegy, úgyis elment az étvágyam – állt fel az asztaltól.
- Kili, várj! – pattantam fel én is, de az öcsémet nem érdekelte a mondandóm, és azonnal elviharzott.
Szóval, kiderült, hogy teljesen vak voltam. Sohasem hittem volna, hogy Kili tudja, miért titkolózom előtte. Bár tényleg egyre kevesebbszer történt meg, az elmúlt években pedig egyáltalán nem, de akkor is, szegény reménykedett, benne hogy végre már elég érettnek érzem, és rájövök, ő is felcseperedett, de aztán újból szembesülnie kellett vele, hogy ez nincs így. Pedig azok után, hogy ilyen vak voltam vele szemben, pont, én vagyok az, aki nem elég érett. Ő persze átlátott rajtam.
És ezáltal megint eljutottam oda, hogy hogyan leszek majd jó király, ha a saját öcsémet is sikerült ennyi éven át cserbenhagynom.
Hosszasan elméláztam ezen, majd eszembe jutott, hogy a kovács fiú már biztosan vár rám. Ittam még pár korty vizet, majd elrohantam.

Ahogy sejtettem, már a háza előtt állt.
- Rendkívül sajnálom, amiért késtem, csak akadtak némi kis problémáim – szabadkoztam.
- Ó, semmi baj, Fili! – látszott rajta, ügyel rá, hogy semmilyen jelzőt ne tegyen a nevem után, ami a rangomra utalna.
- Egyébként, tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy hívnak – mondtam, hogy ezzel egy másik hibámat szépítsem.
- Dofir a nevem – felelte feltűnően nagy mosollyal az arcán.
- Mi az, miért mosolyogsz? – kérdeztem.
- Mert, ha valaki tegnap azt mondja, hogy az én segítségemet fogja kérni a Durin fiak egyike, hát… biztosan kinevettem volna – felelte őszintén, és most már egyértelműen a büszkeség jelei jelentek meg a mosolyában. – Megtiszteltél vele, Fili.
- Ó, nem vagyok én olyan nagy személy, hiszen valljuk be, még semmi olyat nem tettem, amivel kiérdemeltem volna bárki tiszteletét – hívtam fel rá a figyelmét, mivel nem szerettem, ha valaki szimplán az őseim miatt tart olyan nagyra.
- Hát nem látod, hogy mi mennyire felnézünk rád, és a bácsikádra, Thorinra? – lepődött meg Dofir.
- Azt értem, hogy a bácsikámra miért, hiszen a legnagyobb hős, aki itt él szerény kis menedékotthonunkban, de rám miért? – Ezen a napon már másodjára képedtem el.
- Fili, mi látjuk, milyen szorgosan edzel már kicsi korod óta, hogy te légy a legjobb törpharcos, valamint sok időt töltesz a testvéreddel is, akit próbálsz minél inkább a talajon tartani. Az unokabátyám pedig egyszer látott egy óriási történelmi könyvvel a kezedben, amit valószínűleg oda-vissza kívülről fújsz már – olyan lelkesen sorolta az érdemeimet, hogy én csak tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – És a kedvességedről is köztudott vagy. Nem kevés öreg törpmamát kísértél már haza, amikor a túlzott vásárlási lázuk miatt majd megszakadtak. És azzal, hogy most itt állsz előttem, hogy megtanítsalak, hogyan lehess jó kovácsmester, annak ellenére, hogy ez egyáltalán nem szükséges képesség számodra, csak tetézed a korábban elhangzottakat.
- Ó! – Ettől még inkább elakadt a szavam, mint amikor Kili nyelve eredt meg egy kicsivel korábban. – Én… El sem tudtam volna képzelni, hogy ilyeneket gondolnak mások rólam. Nem hittem, hogy anélkül, bármi nagydolgot tettem volna, már tisztelne és nagyra tart bárki is – vallottam be, és még mindig sokkos állapotban álltam Dofir előtt.
- Márpedig de, Fili! Nem csak az által lehet valaki nagy ember, hogy orkokat öl, vagy mert egy csatában hal meg. A kis dolgok is számítanak, az apró kedvességek. Ezekben mutatkozik meg az igazi bensője valakinek. Olykor annyira hiányoznak a kis apró gesztusok a törpök életéből. De te, Fili, igenis ezt képviseled, akárcsak az édesanyád. Valamint emellett még rendkívül elszánt is vagy azzal kapcsolatosan, hogy egy napon majd visszafoglald a nagybátyád és az öcséd oldalán Erebort, hogy visszatérhessünk a valódi otthonunkba. Nem kell ahhoz jobban ismerjelek, hogy tudjam, egy napon remek király válik majd belőled. 


  Igen, nekem, Filinek, Durin leszármazottjának, Thorin unokaöccsének, elakadt a szavam, és könnyek jelentek meg a szememben. Még ha próbálkoztam volna is, akkor sem sikerült volna visszatartani őket. De Dofir rendkívül emberséges volt, és úgy tett, mint, aki nem is látja a könnycseppjeimet, helyette megveregette a vállamat, majd hívott, hogy kezdjük a tanulást.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése