Tudtam én, hogy fárasztó a kovácsmunka, de hogy ennyire, azt álmaimban se hittem volna. Nem kellett rohanom, vágtáznom vagy tőröket hajigálnom, de mégis patakzottak az izzadságcseppek a homlokomról, és a pulzusom is az egekben volt. Mindössze három órán keresztül segítettem Dofirnak, de mégis úgy éreztem, mint aki egész álló nap mást sem csinált, csak verte az izzó vasat.
- Fili, azt kell, hogy mondjam, remek tanítvány vagy.
Ezúton sem okoztál csalódást nekem – jegyezte meg, miután végére értünk a
dolgunknak.
- Valóban? – kérdeztem, miközben letöröltem az izzadságot
a homlokomról, majd megittam egy jó nagy pohár vizet, ami már nem az első volt
ebben a pár órában.
- Valóban – felelte. – Be kell valljam, még nálam is
könnyebben tanultad meg az alapokat, és lássuk be, nem keveset segítettél. Még
úgy is, hogy közben beszéltem és megálltam, legalább két órával megrövidítetted
a napi munkámat. Úgyhogy végül még én tartozom neked hálával – veregette meg a
vállamat, majd ő is lehúzott egy nagy pohár vizet.
- Örülök, hogy végül nem hátráltattalak – csak ennyit
mondtam.
- Még hogy hátráltatni! – nevetett fel jóízűen. – Van
egy olyan sejtésem, Fili, hogy rajtad senki és semmi nem tud kifogni.
- Biztosíthatlak, hogy ez nincs így – gondoltam Kilire
és Nárinra. – Csak lehet, hogy az én gyengeségeim, különböznek másokétól, de
attól még igenis vannak. Én sem vagyok mindentudó – nyíltam meg őszintén. Azok
után, amiket Dofir mondott nekem, az volt a minimum, hogy ezt megosztom vele.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz, de nem áll
szándékomban faggatózni – jelentette ki mosolyogva.
- Dofir, ki kell, hogy mondjam: te vagy az egyik
legszimpatikusabb törp, akivel valaha találkoztam – mosolyogtam én is. Jó volt
végre ennyi bizonytalanság és kétség között egy ilyen egyszerű, de mégis remek törppel
találkozni.
- Köszönöm! Ez igazán sokat jelent nekem, Fili. – Még
ha csak pár pillanat erejéig is, de most ő illetődött meg.
- Ha holnap megint jövök ugyanakkor, mint ma, az
megfelel neked? – kérdeztem kertelés nélkül, hiszen ezt még csak bemelegítésnek
vettem a rendes munka előtt.
- Persze – felelte, majd utamra is engedett.
Azonban miután elindultam hazafelé, ismerős hangokra
lettem figyelmes.
- Hagyj békén, Fárin!
- Légy szíves, segíts ki! Csak még egyszer, utoljára!
- Nem és kész! – felelte Nárin az utána loholó
bátyjának, nekem pedig még volt annyi időm, hogy elbújjak két ház közé, mielőtt
befordultak volna, így nem láttak meg.
- Állj már meg! – kérte Fárin, és a húga beadva a
derekát, csípőre tett kézzel megállt, nem messze attól a két háztól, amik közé
beálltam. Kissé meg is ijedtem, hogy meg fognak látni, de végül a kíváncsiságom
legyőzte a félelmemet, és ott maradtam, várva, hogy megtudjam, mi volt a vita
tárgya.
- Tessék, megálltam! De akkor sem fogom ezredjére is
megstoppolni a nadrágodat. Elegem van már abból, hogy mindig nekem kell az
ilyen dolgokat megcsinálnom, csak azért, mert nő vagyok – fakadt ki belőle.
- De hát se én, se apa nem értünk hozzá! Anya csak
téged tanított meg rá.
- Mert te biztosan leültél volna mellém varrni, amíg
megvolt rá a lehetőséged, igaz? – Úgy vettem ki a szavaikból, hogy az
édesanyjuk már nem volt közöttük, és Nárin szomorú arca is efelől tanúskodott.
- Sajnálom! Tudom, hogy nem töltöttem elég időt
anyával. – Csak úgy áradt Fárin hangjából a gyász és a megbánás.
- Nem úgy értettem – helyesbített a húga. – Tényleg
nem, csak néha már elegem van abból, hogy mindig nekem kell varrni és főzni. Én
nem erre vágyom: harcolni akarok és lovagolni az éjszakában. Miért nem
csinálhatom én is ezeket? – Annyi tűz és vágyakozás volt a hangjában, amennyit
soha senkiéből nem hallottam még ki, amitől hirtelen elkezdett kalapálni a
szívem.
- Tisztában vagyok vele, hogy ezekre vágysz, Nárin, de
meg kell értened, hogy apával féltünk; anya elvesztése óta pedig még inkább.
Nem bírnánk elviselni, ha veled is történne valami. – Olyan odaadóan és védelmezően
nézett a testvérére Fárin, hogy teljes mértékileg át tudtam érezni a helyzetét.
- Anya nem abba halt bele, hogy éjszaka kicsit
lovagolt a környéken – jelentette ki Nárin magabiztosan.
- De a lelkemre kötötte, hogy jobban vigyázzak rád,
mint bármire ezen a világon. Én aztán nem szegem meg a szavamat, Húgom. Nem és
kész! – Fárin tántoríthatatlan volt, amit láthatólag Nárin is észrevett.
- Rendben, ha hazamentem, megfoltozom a nadrágod. De
komolyan, van sok másik, miért ezt kell újra és újra megvarrnom? – tört fel
belőle egy mélyről fakadó sóhajtás.
- Mert ez a kedvencem. – Majd egy apró csókot hintett
a húga homlokára, aki tovább akart menni, de a testvére megragadva a kezét
visszahúzta. – És mi van Vele?
- Tessék? – látszott, hogy félt Nárin, kire is célzott
a bátyja.
- Mi van Filivel? – Majdnem megbillentem a nevem
hallatán. Szóval Fárin is tudta, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán…
- Mi lenne? Semmi – rántott egyet a vállán Nárin, de
ennyivel nem tudta a testvérét meggyőzni.
- Hallottam… - Csak ennyit mondott sokat sejtetően.
- Tessék? – Nárint azonnal elárulta az arckifejezése:
egyszerre volt izgatott, gyámoltalan és mérges. – Ezt nem is mondtad még.
- Nem, mert azt hittem, hogy felnőttek módjára
lerendezitek kettőtök között a dolgot, de ha jól sejtem, Drága húgom, te azóta
is menekülsz szegény Fili elől.
- Én… én… - akadt el a szava. – Én aztán nem menekülök
senki elől! Csak nem tudom, mit mondhatnék neki, főleg, hogy nem is emlékszik
semmire. – Látszott, mennyire kényelmetlenül érintette a helyzet, amibe akaratom
ellenére én kényszerítettem bele.
- Részegen olyan dolgokat is kimondunk, amiket
egyébként nem tennénk, pedig legbelül tudjuk, hogy igazak. - Fárin láthatólag
nem neheztelt rám, ami kissé megnyugtatott. – Fili pedig egész életében a saját
korlátai között élt. Egyszer akart szegény kirúgni a hámból, és azonnal ilyen
helyzetbe kerül.
- De hát, hogy mondhatott ilyet nekem, hisz ekkor
találkoztunk először, mármint hivatalosan – helyesbített, amivel egyértelművé
vált számomra, hogy tényleg összefutottunk már korábban is, de én nem az a
személy voltam, aki csak úgy leszólított egy lányt, még akkor sem, ha Thorin
bácsikám nagy házában mászkált. Szerettem, hogy bárki sétálhatott a nagy,
nyitott folyosóinkon, de azért néha már besokalltam ettől. Főleg, hogy egy-két
lány, mondjuk úgy, túlságosan is rajongott Kiliért és értem, amit az öcsém
általában nagy örömmel, míg én gyors meneküléssel fogadtam. Lehet, hogy ezért
nem volt még szerencsém Nárint sem megismerni.
- Kristálytiszta volt, amit mondott – folytatta Fárin.
- De akkor is… Te ott voltál. Olyan törékeny volt. Én
csak azért fordultam vissza az ajtóból, mert láttam, hogy az egyik karját
lelógatta az ágyról. Nem is számítottam arra, hogy kábán rám fog nézni, és azt
mondja: én vagyok a legszebb törp-lány, akit valaha látott, és bárcsak egyszer
feleségül mennék hozzá – fakadt ki kissé hisztérikus hangon.
Szóval ez történt! Bármit is mondtak ezután, én arra
már nem tudtam figyelni, és nem is akartam. Megtudtam, amit kellett, így
átlopództam a házak másik oldalára, majd belevetettem magam az erdőbe.
Ezt nem hiszem el! Hogy mondhattam ilyesmit? Ráadásul
az első hivatalos találkozásunkkor? Talán
igaza volt Fárinnak, és tényleg olyan kijelentések is elhagyják részegen a
szánkat, amik igazak, csak mélyen eltemetjük őket magunkban…
Valljuk be, Nárin kétségtelenül a legszebb törp-lány volt, akit valaha láttam!
Viszont, hogy ezt azonnal közöljem vele, ráadásul azzal kiegészítve, hogy egy
nap szívesen feleségül is venném. Te jó ég! Ez tragikomikus! Azt hittem,
elsüllyedek szégyenemben.
Már jócskán az erdő közepén jártam, amikor észhez tértem és elindultam
hazafelé. Erre még tippelni sem tippeltem volna. Fogalmam sem volt, mit
mondhattam szegény lánynak, de hogy ez eszembe nem jutott volna, az úgy biztos,
mint hogy Tölgypajzsos Thorin unokaöccse voltam.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése