2016. február 4., csütörtök

Oda... - 9. fejezet – A múlt rejtélye feltárul

Tudtam én, hogy fárasztó a kovácsmunka, de hogy ennyire, azt álmaimban se hittem volna. Nem kellett rohanom, vágtáznom, vagy tőröket hajigálnom, de mégis patakzottak az izzadságcseppek a homlokomról, és a pulzusom is az egekben volt. Mindössze három órán keresztül segítettem Dofirnak, de mégis úgy éreztem, mint aki egész álló nap mást sem csinált, csak verte az izzó vasat. 


- Fili, azt kell, hogy mondjam, remek tanítvány vagy. Ezúton sem okoztál csalódást nekem – jegyezte meg, miután végére értünk a dolgunknak.
- Valóban? – kérdeztem, miközben letöröltem az izzadságot a homlokomról, majd megittam egy jó nagy pohár vizet, ami már nem az első volt ebben a pár órában.
- Valóban – felelte. – Be kell, valljam, még nálam is könnyebben tanultad meg az alapokat, és valljuk be, nem keveset segítettél. Még úgy is, hogy közben beszéltem és megálltam, legalább két órával megrövidítetted a napi munkámat. Úgyhogy végül még én tartozom neked hálával – veregette meg a vállamat, majd ő is lehúzott egy nagy pohár vizet.
- Örülök, hogy végül nem hátráltattalak – csak ennyit mondtam.
- Méghogy hátráltatni! – nevetett fel jóízűen. – Van egy olyan sejtésem, Fili, hogy te rajtad senki és semmi nem tud kifogni.
- Biztosíthatlak, hogy ez nincs így – gondoltam Kilire és Nárinra. – Csak lehet, hogy az én gyengeségeim, különböznek másokétól, de attól még igenis vannak. Én sem vagyok mindentudó – nyíltam meg őszintén. Azok után, amiket Dofir mondott nekem, az volt a minimum, hogy ezt megosztom vele.
- Fogalmam sincs, mire gondolsz, de nem áll szándékomban faggatózni – jelentette ki mosolyogva.
- Dofir, ki kell, hogy mondjam, te vagy az egyik legszimpatikusabb törp, akivel valaha találkoztam – mosolyogtam én is. Jó volt végre ennyi bizonytalanság és kétség között egy ilyen egyszerű, de mégis remek emberrel találkozni.
- Köszönöm! Ez igazán sokat jelent nekem, Fili. – Még, ha csak pár pillanat erejéig is, de most ő illetődött meg.
- Ha holnap megint jövök ugyanakkor, mint ma, az megfelel neked? – kérdeztem kertelés nélkül.
- Persze.

Miután elindultam hazafelé, ismerős hangokra lettem figyelmes.
- Hagyj békén, Fárin!
- Légy szíves, segíts ki! Csak még egyszer, utoljára!
- Nem és kész! – felelte Nárin az utána loholó bátyjának.
Még volt annyi időm, hogy elbújjak két ház közé, mielőtt befordultak volna, így nem láttak meg.
- Állj már meg! – kérte Fárin, és a húga beadva a derekát csípőre tett kézzel megállt, nem messze attól a két háztól, amik közé beálltam.
Kissé megijedtem, hogy meg fognak látni. De végül a kíváncsiságom legyőzte a félelmeimet, és ott maradtam, várva, hogy megtudjam mi is a vita tárgya.
- Tessék, megálltam! De, akkor sem fogom ezredjére is megstoppolni a nadrágodat. Elegem van már abból, hogy mindig nekem kell az ilyen dolgokat megcsinálni, csak azért mert lány vagyok – fakadt ki belőle.
- De hát se én, se apa nem értünk hozzá! Anya csak téged tanított meg rá.
- Mert te biztosan leültél volna mellém varrni tanulni, amíg megvolt rá a lehetőséged, igaz? – Úgy vettem ki a szavaikból, hogy már az édesanyjuk nincs köztük, és Nárin szomorú arca is efelől tanúskodott.
- Sajnálom! Tudom, hogy nem töltöttem elég időt anyával. – Most már Fárin is szomorúvá vált.
- Nem úgy értettem – helyesbített a húga. – Tényleg nem, csak néha már elegem van abból, hogy mindig nekem kell varrni és főzni. Én nem erre vágyom, harcolni akarok és lovagolni az éjszakában. Miért nem csinálhatom én is ezeket? – Annyi tűz és vágyakozás volt a szemében, amennyit soha senki tekintetében nem láttam még. Éttől hirtelen elkezdett kalapálni a szívem.
- Tudom, hogy ezekre vágysz, Nárin, de meg kell értened, hogy apával féltünk. Anya elvesztése óta pedig még inkább. Nem bírnánk elviselni, ha veled is történne valami. – Olyan odaadóan és féltően nézett a testvérére Fárin, hogy teljes mértékileg át tudtam érezni a helyzetét.
- De anya nem abba halt bele, hogy éjszaka kicsit lovagolt a környéken – mondta Nárin.
- De a lelkemre kötötte, hogy jobban vigyázzak rád, mint bármire ezen a világon. Én aztán nem szegem meg a szavamat, húgom. Nem és kész! – Fárin tántoríthatatlan volt, amit láthatólag Nárin is észrevett.
- Rendben, ha hazamentem megfoltozom a nadrágod. De komolyan, van sok másik, miért ezt kell újra és újra megvarrnom?
- Mert ez a kedvencem. – Majd egy puszit adott a húga homlokára, aki tovább akart menni, de a testvére megfogta a kezét. – És mi van vele?
- Tessék? – látszott, hogy fél Nárin, hogy kire is célzott a bátyja.
- Mi van Filivel? 


Majdnem megbillentem a nevem hallatán. Szóval Fárin is tudja, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán…
- Mi lenne? Semmi – rántott egyet a vállán Nárin, de ennyivel nem tudta a testvérét meggyőzni.
- Hallottam… - Csak ennyit mondott.
- Mi? – Nárint azonnal elárulta az arckifejezése, egyszerre volt izgatott, félénk és mérges. – Ezt nem is mondtad még.
- Nem, mert azt hittem, hogy felnőttek módjára lerendezitek kettőtök között a dolgot, de, ha jól sejtem, drága húgom, te azóta is menekülsz szegény Fili elől.
- Én… én… - akadt el a szava. – Én nem menekülök és kész! Csak nem tudom, mit mondhatnék neki, főleg, hogy nem is emlékszik semmire. – Látszott, mennyire kényelmetlenül érinti a helyzet, amibe akaratom ellenére én kényszerítettem bele.
- Tudod, olyan dolgokat is kimondunk részegen, amiket egyébként nem tennénk, pedig legbelül tudjuk, hogy igazak. - Fárin láthatólag nem neheztelt rám, ami megnyugtatott kicsit. – Fili pedig egész életében a saját korlátai között élt. Egyszer akart szegény kirúgni a hámból, és azonnal ilyen helyzetbe kerül.
- De hát, hogy mondhatott ilyet nekem, hisz ekkor találkoztunk először, mármint hivatalosan – helyesbített, amivel egyértelművé vált számomra, hogy tényleg összefutottunk már, de én nem az a személy vagyok, aki csak úgy leszólít egy lányt, csak mert Thorin bácsikám nagy házában mászkál. Szerettem, hogy bárki sétálhatott a nagy, nyitott folyosóinkon, de azért néha már besokalltam ettől. Főleg, hogy egy-két lány, mondjuk úgy, túlságosan is rajongott Kiliért és értem, amit az öcsém nagy örömmel, én pedig gyors meneküléssel fogadtam. Lehet, hogy ezért nem volt még szerencsém Nárint sem megismerni.
- Kristálytiszta volt, amit mondott – folytatta Fárin.
- De, akkor is… Te ott voltál. Olyan törékeny volt. Én csak azért fordultam vissza az ajtóból, mert láttam, hogy az egyik karját lelógatta az ágyról. Nem is számítottam arra, hogy kábán rám fog nézni, és azt mondja, hogy én vagyok a legszebb törplány, akit valaha látott, és bárcsak egyszer feleségül mennék hozzá – fakadt ki.
Szóval ez történt! Bármit is mondtak ezután, én arra már nem tudtam figyelni, és nem is akartam. Megtudtam, amit kellett, így átlopództam a házak másik oldalára, majd belevetettem magam az erdőbe.
Ezt nem hiszem el! Hogy mondhattam ilyet? Ráadásul az első hivatalos találkozásunkkor? Talán igazat mondott Fárin, és tényleg olyanokat mondunk részegen, amik legbelül igazak…
De valljuk be, Nárin tényleg a legszebb törplány, akit valaha láttam, ez kétségtelen! Viszont, hogy ezt azonnal közöljem vele, ráadásul azzal kiegészítve, hogy egy nap szívesen feléségül venném. Te jó ég! Ez tragikomikus!
   Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Már jócskán az erdő közepén jártam, amikor észhez tértem és elindultam hazafelé. Erre még tippelni sem tippeltem volna. Fogalmam sem volt, mit mondhattam szegény lánynak, de, hogy ez eszembe nem jutott volna, az úgy biztos, mint hogy Tölgypajzsos Thorin unokaöccse vagyok. 

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése