Oda... - 10. fejezet – Meglepetésekkel teli múltbéli nap

- Fili! – jött velem szembe az öcsém. – Sajnálom, amiért kiborultam! – kezdte jól ismert bűnbánó hangtónusával.
    - Ó, Kili, pont, hogy én vagyok az, akinek bocsánatot kell kérnie. Igazad volt, tényleg nem volt szép tőlem, hogy ismét titkolózni akartam előtted. Nincs mentségem – mondtam, és közben igyekeztem elterelni a gondolataimat Nárinról. Ekkor az öcsémmel kellett helyrehoznom a dolgaimat.
    - Dehogyisnem, van mentséged: kiérdemeltem a bizalmatlanságodat. – Próbáltam volna közbeszólni, de Kili leintett a kezével. – Ne, hadd fejezzem be! Tudom, hogy sohasem voltam könnyű eset, állandóan dühkitöréseim voltak, és nem tudtam magamban tartani az érzelmeimet. A megfontoltság sem éppen az én asztalom, és az sem segített a mostani helyzetemen, hogy a minap lovaglás közben is elgyengültem, és engedtem, hogy a régi énem visszatérjen belém. De dolgozom rajta, bátyám, komolyan. – Sziklaszilárd elhatározottságot olvastam le az arcáról, de a hangja is rendkívül komolyan csengett. – Már negyvenhét éves vagyok, és érzem, hogy elérkezett az idő, hogy megkomolyodjak. De persze, tudom jól, hogy a közeledbe sem érhetek ezen a téren, és nem is ez a célom, szimplán csak az, hogy magamhoz képest fejlődjék és előrébb lépjek. A dühkitöréseimet is igen jól tudtam kezelni az elmúlt időszakban. Tényleg csak a mostani eset volt az, amikor elgyengültem. Remélem, mostanában ilyen nem fog újra előfordulni. Én tényleg igyekszem, Fili… Tényleg – félve nézett rám.
    - Jaj, Kili! Nem kell ennyire kétségbeesned. Nincs veled semmi baj. Na jó, annak azért tényleg örülnék, ha a dühkitöréseid és a verekedéseid, úgy ahogy vannak, eltűnnének, de tudod jól, hogy eddig is megbirkóztam velük. Mindig is tisztában voltam vele, hogy hatalmas lelked van, és mennyire rosszul érzed magad minden olyan eset után, amikor nem tudod kontrollálni a tetteidet – mondtam neki mosolyogva, miközben biztatóan a vállára tettem a kezemet. – Mindkettőnknek bőven van még miben fejlődnie, amíg elindulunk arra a bizonyos útra.
    - Tudod, Fili, egyre többször gondolok rá, milyen is lesz, mennyi kalandban lesz részünk, milyen szép helyeken járhatunk majd, és milyen lesz az ősapáink kapuin belépni – láttam rajta, hogy izgatott volt. – Azért is szeretnék jobb ember lenni, hogy méltó legyek ezekre a kalandokra és Erebor visszafoglalására. Úgy érzem, végre kezd benőni a fejem lágya. 

- Azt én is látom! – voltam rendkívül büszke rá. – Ó! – korgott egyet a gyomrom. A Nárin-dolog miatt el is felejtettem, milyen éhesen indultam hazafelé Dofirtól. – Nem ártana ennem egy kicsit – állapítottam meg.
    - Veled tartok – tért vissza a szokásos vidámság az arcára.
    - Még te sem ebédeltél? – lepődtem meg boldogan.
    - Éppenséggel ebédeltem, de sohasem árt egy kis repeta.
    - Hát persze, Kili! – kacagtam fel, majd nyugodtan ballagtunk az ebédlő felé.
    Miután jóllaktam, úgy döntöttem, ha már Kilivel sikeresen kibékültünk és megbeszéltük a dolgokat, igenis el kell mondanom neki, mi volt az, amit elhallgattam tőle.
    - Csodálom, hogy még nem kérdeztél rá, mit titkoltam el előled – hoztam fel a témát.
    - Vártam, hogy magadtól mondd el – kortyolt bele a poharába.
    - Értem. Akkor minek is húzzam az időt? – sóhajtottam egyet, mivel egy kicsit megijedtem, hogy ki fog nevetni. De elvileg változni és komolyodni szeretett volna, így inkább abban a hittben voltam, hogy meg fog érteni. – Nemrég találkoztam egy kovács törppel, Dofirral, és megkértem, hogy tartson órákat nekem – feleltem, majd vártam a reakcióját.
    Kili lassan bólogatott, és lerítt róla, hogy próbálta átgondolni, miért is tehettem ezt.
    - Öhm, hát az biztos, hogy nem erre számítottam – vallotta be. – De meglepődni egyáltalán nem lepődtem meg. Ez egyértelműen olyan dolog, ami rád vall. Nekem aztán eszembe nem jutott volna, te viszont más vagy: több mindent akarsz tapasztalni és tanulni, ami a jövendő királyunktól szép gesztus, és egyben hasznos is – jegyezte meg elismerően.
    Komolyan ettől féltem? Komolyan ettől a férfitól tartottam? Ettől a személytől, akinek igaza volt abban, hogy már kezdett benőni a feje lágya? Idő kérdése volt, hogy még nálam is bölcsebb legyen. 

- Köszönöm, hogy így látod – mondtam végül. – Ez sokat jelent nekem.
    - Sok sikert! De biztos, hogy remekelni fogsz ebben is – emelte fel az egészségemre a poharát.
    - Igaz, ami igaz, ma megvolt az első órám, és jócskán meglettem dicsérve – feleltem, miközben próbáltam szerénységet csempészni a hangomba. Nem volt ez annyira nagy dolog, hogy hencegnem kellett volna vele, de azért jól esett elújságolnom neki.
    - Azon lepődtem volna meg, ha nem így lett volna, Fili.
    - Ha már ilyen őszinték vagyunk, akkor lenne még valami, amit el szeretnék mondani neked – vettem mély levegőt. Muszáj volt valakivel megosztanom a Nárinnal történt dolgokat is, főleg, hogy már annak az estének a hiányzó darabkájára is fény derült számomra.
    - Az igen, te aztán tényleg nem aprózod el mára a dolgokat, Bátyám! De mondd csak! – mosolygott rám, majd hátradőlve várta, hogy belefogjak. Én pedig a legelejétől kezdtem el neki mesélni, onnantól, hogy Nárin nagyon furcsán viselkedett a szobámba való visszakísérésem után, és végül eljutottam az aznap délutáni fejleményekig, mire ő vad nevetésben tört ki. – Ezt nem hiszem el, Fili! Tényleg nem! – Legalább két percig kacagott jóízűen rajtam, én pedig csak bámultam rá karba tett kézzel, amitől még inkább fellelkesedett.
    - Még mindig nem nevetted ki magad? – kérdeztem, miután már ráuntam a dologra.
    - Hát nem… - Már a lábát is csapkodta kacagás közben.
    - Esküszöm, hogy itt hagylak, ha nem fejezed be! – fenyegetőztem, aminek az lett az eredménye, hogy az öcsém megrázta az fejét, és beleivott a poharába, de ekkor rám nézett, és majdnem kiköpte a szájában lévő vizet az újabb kacagó rohamától.
    - Még hogy neked nőtt be a fejed lágya! – kezdtem nagyon ingerlékennyé válni.
    - Igazad van, sajnálom. – Most már tényleg megemberelte magát. – De akkor is komikus, hogy egyszer mulatozol kicsit, és máris ilyen kalamajkába keveredsz. Ja, és a jó kis másnaposságodról ne is beszéljünk. Látszik, hogy tapasztalatlan vagy.
    - Miért, te sohasem mondtál kótyagosan, vagy éppen józanul hasonlókat egy-egy törp-lánynak? – Szinte biztos voltam benne, hogy sok lánynak vallott már szerelmet.
    - Ha hiszed, ha nem, soha se mondtam senkinek, hogy ő a leggyönyörűbb törp-lány a világon, a házasság szót pedig ne is emlegesd előttem, nagyon nem állok még készen rá – rázta ki a hideg már a gondolattól is.
    - Őszintén, ma már nem elsőre lepsz meg. Úgy néz ki, hogy ez a meglepetések napja – jegyeztem meg, hiszen az egyértelmű volt mindig is számomra, hogy a nők futottak az öcsém után, és nem fordítva, viszont annyit kinéztem belőle, hogy legalább páran közülük jobban megtetszettek neki. – Ilyen is kell, nem igaz?
    - Dehogynem, viszont te akkor is jó nagy zűrzavarba keverted magad. Egyrészt az, hogy nem emlékszel Nárinra, aki, mint az ma kiderült, már korábban is látott; valamint ez a kijelentésed… Én akkor sem értem, hogy mondhattál ilyet neki – rázta a fejét, miközben ráncolta a homlokát. Látszott, hogy erősen gondolkodott. – Tényleg nem tudom felfogni.
    - Kár is lenne tagadnom előtted mindezek után, kétségtelenül ő a legszebb törp-lány, akit valaha láttam; és talán részegen még a korábbi emlékek is előtörtek belőlem – mondtam, hiszen ez valóban valamelyest értelmet adott volna a dolognak.
    - Megeshet. És Nárin tényleg szép és csinos, sőt még azt is megadom, hogy a legszebb törp-lány, akit láttam, de nem az én esetem – vallotta be az öcsém.
    - Talán nem elég szőrös neked? – viccelődtem, mivel mindenki észrevehette, hogy Nárin kis, pihe, szőke arcszőrzetéhez hasonlót nem lehetett látni a helyi törp-nők között. Mindenkinek – még a szőke hajúaknak is – elég erős volt a szőrzetük.
    - Nem, sőt pont, hogy ettől igazán szép. De nem is tudom, valahogy nem az én esetem, és a többi törp-lány sem, akit eddig láttam. Valószínűleg ezért sem mondtam még senkinek azt, hogy szépnek tartom, vagy ehhez hasonlókat. Persze elviccelődök néhány lánnyal, mivel elég kedvesek, van, aki kifejezetten jó barátom is lett, viszont valahogy igazán senkihez sem vonzódok. Na, mindegy, ez van. Idővel azonban lehet, hogy mindez változni fog – hagyta ennyiben a dolgot.
    - Biztosan – bólogattam.
    - Viszont tapasztalat híján nem igen tudok hasznos tanácsot adni neked – nézett rám szomorúan. – Sajnálom! Lehet, hogy én gyakorlottabbnak tűntem ezen a téren, de igazából semmi komoly dolgom nem volt még senkivel sem, és szerintem nem is lesz még egy ideig. Nem, mintha ez bántana. Most más a feladatom.
    - Az, hogy kellőképpen megkomolyodj – fejeztem be helyette a mondandóját.
    - Pontosan.
    - Kili, esetleg nem tanítanál meg nyilazni? Gondoltam, ezzel is bővíteném a harci tudásomat, és akkor neked is lenne egy specifikus feladatod. – Ez már napokkal ezelőtt is megfordult a fejemben, de aztán Nárin miatt teljesen elfelejtkeztem róla. 

- Még szép, hogy megtanítalak! Mikor lássunk hozzá? – csapta le a kezét az asztalra.
   - A napokban még semmiképp sem. Előbb a kovács óráimmal szeretnék végezni. Ha már belekezdtem, kellőképpen végig is szeretném csinálni – feleltem boldogan, és jó volt tudni, hogy amint ezzel végzek, lesz egy újabb teendőm.
    - Rendben, végre valami, amit én tanítok meg neked. – Csak úgy dagadt a büszkeségtől Kili.
   - Látod, nem vagyok én mindenben előtted. Nem tudom, korábban miért nem próbáltam megtanulni nyilazni. Talán azért, mert neked már kicsiként is annyira jól ment, és én nem akartam szerencsétlenkedni melletted – mondtam őszintén.
    - Biztosan jól fog neked is menni; és soha sincs semmihez késő. Nincs késő megkomolyodnom, neked megtanulnod nyilazni, valamint helyrehoznod a dolgokat Nárinnal – jelentette ki magabiztosan.
    - Legyen igazad, öcsém! – ittam az egészségére.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)