2016. február 28., vasárnap

Oda... - 11. fejezet ~ Múltban feltárt különcségek



A napok mintha felgyorsultak volna. Észre se vettem, hogy már két hete járok segédkezni Dofirnak. Minden nap, reggeli után már a házánál voltam, és jócskán ebédidő utánig dolgoztunk. Bár azt hitte, hogy a segítségem miatt egyre korábban végzünk majd, de onnantól kezdve, hogy hírét vette, én is beálltam kovácsnak, számos új megbízója lett.
Sokan jöttek oda beszélgetni hozzám, amire korábban is volt már példa, de most mégis mindenki meg volt illetődve. Az egyik törpifjú kijelentette, hogy sohasem hitte volna, hogy egyszer izzadtan, kétkezi munkát végezve fog látni, és hogy ezáltal még inkább nőttem a szemében. De sok más ehhez hasonló kijelentéssel találkoztam ebben a két hétben, amiket igyekeztem kellő udvariassággal fogadni, de közben nem akartam fellengző se lenni. Közöltem mindnyájukkal, hogy én is ugyanolyan törp vagyok, mint ők, csak éppen kicsit nagyobb teher nyomja a vállamat, de ettől még nem érzem magam felsőbbrendűnek. Tudatni akartam a néppel, hogy nem kell távolságtartónak lenniük velem. Bár igaz, hogy a törplányok közeledésétől sokszor megriadtam a múltban, de már más voltam, sőt, egyre inkább kezdem azt érezni, hogy egy bizonyos törplány közeledésének nagyon is örülnék. 


Nárint azonban nem láttam azóta, amióta kihallgattam a testvérével való beszélgetését. Pedig mindig kerestem a szememmel, amikor épp nem a szobámban voltam, viszont a szemeim nem találták azt a gyönyörű kék szempárt.
Érdekes, hogy míg egy éven át szinte el sem hagytam a szobámat, addig az elmúlt hetekben, pont, hogy alig töltöttem ott némi időt. Amint Dofirral befejeztem az aznapi munkát, gyorsan megebédeltem, majd vagy vettem egy forró fürdőt és beszélgettem Kilivel mindenféléről, vagy pedig együtt harcoltunk.
- Fili! – kezdte az aznapi ebédelésünk közben, mivel igyekezett a falánkságát csökkenteni, és megvárni mindig az ebédeléssel, amiért nagyon is büszke volt magára.
- Mondd csak, öcsém!
- Elhatároztam magam – kezdte komolyan. – El szeretném én is olvasni azt a végtelenül hosszú könyvet a népünk múltjáról, amibe te egy teljes éven át belefeledkeztél.
Ezzel ismét meglepett. Bár tudtam, hogy most tényleg, komolyan elszánta magát, de ilyen hamar még nem számítottam arra, hogy beleveti magát a népünk múltjába.
- Ó, ennek örülök – feleltem kedvesen rámosolyogva. – Amint megebédeltünk oda is adom, rendben?
- Rendben.
- Egyébként nem baj, ha ma tisztálkodás után kicsit egyedül sétálgatok. Úgy érzem, ki kell szellőztetnem a fejemet. Annyira lekötött a munka és az edzés, hogy már hiányoznak a magányos elmélkedéseim – vallottam be félénken. – Lehet, hogy emiatt különcnek hiszel, de nem tudom megtagadni azt, aki vagyok. Én igenis szeretek egyedül gondolkodni és közben sétálgatni a természetben.
- Pont emiatt vagy te a legalkalmasabb személy, hogy átvedd a trónt Thorin bácsikánktól. A különcséged tesz igazán megfelelővé erre a feladatra. – Nyugalmat és kedvességet árasztott a mosolya és a tekintete. Semmilyen túlzást vagy hazugságot nem éreztem a szavaiban.
- Kili! Kili! – ráztam a fejem szintén mosolyogva. – Miért tudsz te folyton meglepni?
- Mert ez az én különcségem. Kiismerhetetlen vagyok, még a saját bátyám szemében is. De ez nem baj – nyugtatott meg. – Ez igenis nem baj. Én nem bánom, hogy különc vagyok. És lehet akárhány barátom, igazán csak te látsz át a mosolyom mögött, csak te látod, hogy van mély oldalam is. Mármint Thorin bácsi és édesanyánk is igyekeznek megérteni engem, de te jársz a legközelebb az igazsághoz.
- Egy nap igenis teljesen meg foglak érteni. Ígérem, öcsém! – adtam a szavamat.
- Legyen úgy! – emelte a poharát, majd ivott két nagy kortyot.

- Tessék! – adtam a kezébe a kért könyvet a szobámban.
- Szent szakáll! – rántotta le a kezét. – Ez aztán tényleg tartalmas, és még kézi fegyverként is lehetne használni, már aki elbírja – nevetett, majd imitálásként a magasba emelte a könyvet.
- Ne riasszon el a vastagsága! Durin leszármazottja vagy te is, így biztos vagyok benne, hogy szintén nagy lelkesedéssel fogod majd olvasni – veregettem meg a vállát.
- Remélem, tényleg igazad van. Magam számára is csalódás lenne, ha a népünk múltjának a története nem kötne le – jelentette ki.
- Biztosan le fog – zártam le ezzel a beszélgetést.
- Akkor nem is zavarok, tisztálkodj, és utána sétálgass nagy merengések közepette! Én elleszek. – Majd el is ment.

Legalább fél órán keresztül pihentem a forró fürdőben. Legszívesebben ki sem szálltam volna belőle. Az izmaim elernyedtek és majdnem el is aludtam. De végül erőt vettem magamon és kiszálltam a kádból. Ami igencsak jó döntésnek bizonyult, mivel, amint kinéztem az ablakon, nem mást láttam sétálni az erdő felé, mint Nárint. Azonnal megtörölköztem és felöltöztem, majd rohantam is oda, ahol pár perccel előtte láttam. Már jócskán bent voltam az erdőben, a szívem pedig majd ki akart ugrani, amikor végre megtaláltam.
- Nárin! – kiáltottam utána. – Kérlek, ne menekülj!
Megállt, de nem nézett hátra. A kézfejeit ökölbe szorította, és láthatólag remegett is.
- Ne félj tőlem! – kérleltem. Borzasztó volt maga a gondolat, hogy ennyire ijesztő lehetek számára. – Nem akarlak bántani, vagy bármi olyasmire kényszeríteni, amit te nem szeretnél.
- Tudom – felelte, majd szépen lassan megfordult, kifújva ezzel a levegőt, a kezeit pedig fokozatosan felszabadította a szorításból. – Jól tudom, Fili.
- Akkor meg miért menekülsz tőlem? – furdalt a kíváncsiság.
-  Mert gondoltam, hogy kínos lenne a találkozás.
- Szerintem pont, hogy minél inkább menekültél tőlem, annál kínosabb lett a dolog – mondtam. – Nárin, el sem tudtam képzelni, hogy mit is tehettem vagy mondhattam azon az estén. Rettegtem attól, hogy valami őrültséget csináltam. Te pedig nemhogy nem mondtad el, de szabályosan menekültél előlem, és még most is azt tennéd, ha végre nem találtalak volna meg.
- Úgy voltam vele, hogy trónörökösként bármikor megtudakolhatod, hol is lakom, és majd rákérdezel – magyarázta, és végre a szemembe nézett.
- Hát ilyennek tartasz, aki közli veled, hogy te vagy a leggyönyörűbb törplány, akit egy napon szívesen elvenne, és utána felkeres az otthonodban és kényszerít, hogy tényleg így tegyél. Hát ilyennek látsz engem? – kérdeztem kétségbeesve, mert, ha tényleg így volt, tudtam, hogy még a barátság is esélytelen közöttünk.
- Nem, hát ez az! – végre úgy éreztem, hogy megtörik nála a jég. – Annyira felsőbbrendű voltál mindig is a szememben, akit más nem is érdekel, csak a harcolni tanulás, és hogy egy nap király legyen. Amitől én…
- Úgy gondoltad, hogy nagyképű vagyok, akit igazán senki és semmi nem érdekel? – lettem egyre zaklatottabb.
- Nem, tudtam jól, hogy az elszántságod abban gyökerezik, hogy mennyire fontos számodra a nép.


- Most már egyáltalán nem értem, hogy mi is a bajod velem – mondtam őszintén.
- Az, hogy mindig is féltékeny voltam rád – mondta ki végre a kulcsmondatot.
- Féltékeny? – Próbáltam végigvenni, hogy miért is lehet a felsoroltak miatt féltékeny rám egy törplány, de nem jutottam sokra.
- Igen, mivel én más vagyok, mint a többi nő – sóhajtott egyet. – Engem vonz a harc és a kaland.
- Ó, tényleg! Hiszen hallottalak, amikor a testvéreddel beszélgettél, két hete - vallottam be. Itt volt az idő, hogy mindennemű titkolózással felhagyjunk.
- Micsoda? – nyíltak nagyra a szemei. - És nem is mondtál erről semmit?
- Én szerettem volna, csakhogy nem találtalak. A feltevéseiddel ellentétben, pedig eszembe sem jutott, hogy az otthonodban zaklassalak. Egyébként ekkor tudtam meg, hogy mi is történt.
- Értem. Azt hittem, hogy közben eszedbe jutott, vagy…
- Vagy mi?
- Vagy, hogy csak színlelted, hogy nem emlékszel rá, mert megbántad, amit mondtál – épp közbe akartam vágni, de ő azonnal folytatta. – De, hogy őszinte legyek, ezeket csak azért vetettem fel magamban, hogy ne is gondoljak bele, hogy valóban komolyan gondoltad, amit mondtál, csak kellett az ital ahhoz, hogy tényleg kimond mindezt – nézett lefelé.
Én közelebb mentem hozzá, és megérintettem az arcát, hogy a szemembe nézzen.
- Az igazság az, hogy tényleg te vagy a legszebb törplány, akit valaha láttam, amire akkor este csak tudat alatt jöttem rá, ezért is csak az alkohol hatására mondtam mindezt neked, és utána szépen el is felejtettem – néztem a kékségbe bele, és szerencsére meg sem próbálta ismét elkapni a tekintetét Nárin, hanem nyíltan nézett rám. – Sajnálom, hogy megrémisztettelek, és hogy úgy érezted, menekülnöd kell tőlem.
- Én sajnálom, hogy feleslegesen féltem és menekültem – mondta. – Nem tudom, mi ütött belém, Fili. Én nem szoktam félni senkitől és semmitől, de a gyomromban lévő idegesség mindig megjelenik, amint eszembe jutsz – nyílt meg végre teljesen. – Ami nem tetszik, vagyis, nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ilyen nem szokott velem előfordulni.
Láttam, hogy mennyire érthetetlenül áll a dolog előtt.
- Hidd el, velem sem fordult elő, hogy olyanokat mondjak egy lánynak, mint amiket neked mondtam. És egyáltalán, hogy érdeklődjek egy lány iránt – ráztam a fejem, és kezdtem egyre inkább zavarban lenni.
- Úgy látszik, nem is különbözünk annyira – mosolygott rám.
- Igen, úgy látszik.
- Kössünk egyezséget! – ajánlottam fel.
- Hadd halljam!
- Szóval, nem fogunk menekülni egymás elől, és részegen kijelenteni zavarba ejtő dolgokat – mondtam.
- Eddig tetszik.
- És próbáljuk megismerni egymást. Lassan, nyugodtan. Nem sietünk sehova – folytattam.
- Ez kifejezetten jól hangzik – állapította meg. – Tényleg meg kéne mindezt próbálnunk, úgyhogy megegyeztünk – nyújtotta felém a kezét, amit gyengéden megfogtam, és közben kedvesen rámosolyogtam, amit ő viszonzott.
- Akkor nem is tartalak fel tovább, menj csak amerre indultál! – mosolyogtam rá.
- Rendben. Szervusz, Fili! – köszönt el tőlem.
- Szervusz, Nárin!



(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése