Novellaíró versenyre küldött novellák

Giger novellája: 

 

A levél

Élni a tudattal, hogy volt más lehetőség.

Élni a tudattal, hogy te választottál.

Élni a tudattal, hogy rosszul választottál.

Miért van az, hogy az emberi lény alapjaiban mindig elégedetlen a sorsával? A lehetőségek egymással versenyezve, hihetetlen sebességgel haladnak el mellettünk, és mi választhatunk, hogy melyiket ragadjuk meg. Mégsem vesszük észre őket.

Amikor én választottam, az élt bennem, hogy ez az egy lehetőség van, nincs több. Pedig volt. És éppen ezért él bennem, hogy a saját életemet vittem vakvágányra, saját magamnak tettem keresztbe - végérvényesen, visszavonhatatlanul. Hiszen két tisztán látható út volt előttem. Egyszer, egyetlen egyszer kellett döntenem egy komolyabb ügyben, és én rosszul döntöttem.

De miért érzem így? Miért nem vagyok elégedett a saját életemmel, mikor lehetne sokkal rosszabb? Azért, mert rajtam múlt minden. Ha más döntött volna így helyettem, talán nem rágódnék ennyit a témán. De most igenis rágódom rajta, mégpedig öt éve folyamatosan.

Mint mindig, amikor el voltam keseredve, most is a szobámban ültem, és egy régi, gyűrött levelet szorongattam. Ez a levél volt az oka mindennek. Ez indította el a lavinát. Ha nem kaptam volna meg öt évvel ezelőtt, akkor most nem lennék ilyen helyzetben. De megkaptam, és számítottam is rá, hogy megkapom. Akkor még vártam is... Igen, egészen biztosan vártam. Sőt! Egyenesen másra se tudtam gondolni, csak erre az egy levélre. Pontosan emlékszem az egészre.

A házunk udvarán ültem a két húgommal. Én voltam a legidősebb hármunk közül, de csak néhány év volt közöttünk. Akkor még olyan volt, mintha ikrek lennénk. Ez a kapcsolat azóta megromlott, és attól félek, ez csak egyre rosszabb lesz.

- Szerintem ma kapod meg - Húgi minden nap ezt mondta. Ő volt a legfiatalabb hármunk közül, és kicsit sok volt benne az optimizmus. Azóta persze ez is megváltozott. Már tizenhárom éves, de még mindig elvárja, hogy kiszolgálják, és szörnyen fent hordja az orrát.

- Tudom. Meg tegnap, meg tegnapelőtt, meg azelőtt. Mindig csak "ma"- nevettem. - De majd két év múlva én fogom ezt mondani neked.

- Jövőre meg Andri-t piszkáljuk - huncut mosoly suhant át az arcán. Andri csak meredt maga elé, mintha lélekben nem, csak testben lenne velünk. Ez volt talán az egyetlen, ami pár év alatt nem változott meg. Még mindig gyakran csinálta ezt, csak most már a barátaival, és nem velünk.

- De mi van, ha nem lesz levél? - vetettem fel. Húgi a szemét forgatta.

- Miért ne lenne? Nem vagy kvibli. Nem tudom, honnan vetted ezt a butaságot, de már sokszor megbeszéltük.

- Bagoly mondja verébnek! - szólalt meg hirtelen Andri. - Hát nem te aggodalmaskodtál tegnap este, hogy nincs benned elég mágia?

- Az egészen más. Bella tehetséges, ez elsőre látszik.

Andri már majdnem megkezdte a vitát, de nem tudta, mert félbeszakította az, amire egész eddig vártunk. Egy barna bagoly repült be az udvarra, és egy levelet pottyantott a fejemre. Épp hogy megfogtam, az állat már ott sem volt, és csak a levél bizonyította, hogy egyáltalán járt arra.

Remegő kézzel szorongattam a sárgás borítékot. Az elején zöld tintával írva ott volt a címünk, a nevem, és egy pecsét, rajta az áhított címer.

- Ne nézegesd, nyisd ki! - sürgetett a két testvérem egyszerre.

- Tudjátok, hogy nem lehet - mondtam csendesen. - Ha anya megjön, majd kinyitják. Megmondta.

- De hiszen neked szól! - erősködött Húgi, aki legalább akkora izgalomban volt, mint én.

- Azt én is látom. Mégsem lehet...

- Kérlek! Majd visszazárjuk!

Andri csak várakozó tekintettel nézett rám. Én addig hatalmas csatát vívtam saját magammal, hogy mit csináljak. Hiszen annyira örültem neki! De mégis... Ha anyáék rájönnek, végem van.

A szüleim mindig is érdekesek voltak. Nálunk mindig megmondták, hogy mit hogyan kell csinálni, és ha megmondták, akkor az úgy is volt. Mindennél fontosabbnak tartották a család jó hírét, és nekünk is ehhez mérten kellett viselkedni. Már előre kijelölték nekem, hogy kihez kell hozzámennem, és volt egy olyan érzésem, hogy ez a testvéreimmel is így lesz. Nem mi irányítjuk a sorsunkat, hanem ők.

- Elvégre az én nevem van rajta - jelentettem ki végül, és óvatosan feltörtem a pecsétet, hogy minél könnyebb legyen visszazárni. Úgy éreztem az életem legboldogabb napja, ahogy a szépen írt szavakat néztem; Felvételt nyert.

Most, öt évvel később megint ezeket néztem, de egészen más érzések törtek felszínre bennem. Elkeseredés, tehetetlenség, düh. Ha akkor eltüntetem a levelet, ha nem mutatom meg a szüleimnek, akkor most minden más lenne. Jobb. Hiába tudom, hogy akkor ki is tagadtak volna, mégis jobb lenne. Én rendelkeznék saját magam fölött, és nem döntenék el helyettem, hogy mit tehetek!

De ez már csak egy álom. Elindultam egy úton, ami visszafelé ezerszer veszélyesebb, mint előre. Akkor dönthettem, de most már nem. Hiába választottam rosszul, ezen most már nem lehet változtatni.

Olyan életet kaptam, amire egyáltalán nem vágytam. A testvéreim elidegenedtek tőlem, a szüleim nem beszélnek velünk, szerelembe nem eshetek. Figyelik minden mozdulatomat, nehogy szégyent hozzak a nevemre. És nekem is figyelnem kell. Ez volt számomra az a feladat, amit a legeslegjobban utáltam mind közül. Figyelni egy családtagot, csak mert idősebb vagyok, és így megutáltatni magamat vele. Nem mintha sokat tettem volna azért, hogy "ne szégyenítse meg a nevet", de ő tudta, hogy figyelem, és talán pont ezért úgy viselkedett, hogy felbosszantson mindenkit a családban. Ezért egyrészt tiszteltem, mert meg tudta tenni, másrészt utáltam, mert ő megtehette. 

Kicsordultak a könnyeim.

Az utálat. Annyiszor mondtam és gondoltam, pedig nem akartam így élni. És mégis... Utáltam a szüleimet, mert tönkretették az életem, utáltam az unokaöcsémet, mert ő tudott lázadni, utáltam a muglikat, mert nekik nem kellett úgy élniük, mint nekem, és utáltam magamat, mert rosszul döntöttem.

Egy könnycsepp hullott az ölembe, és szinte azonnal hallottam a fejemben anyám szavait.

"Nem sírhatsz. Az a gyengeség jele, a te családod pedig nem gyenge. Légy büszke rá!"

- Gyűlöllek! - ordítottam, és darabokra téptem a levelet. A pergamendarabkák csigalassúsággal közeledtek a föld felé. Az egyik a ládámon kötött ki, pontosan eltakarva az átkozott nevet. Azt a nevet, melynek viselője talán az egyetlen boszorkány, aki nem akar a Roxfortba járni.

Bellatrix Black 

 

 

 

 

 

 

Katniss Everdeen novellája:

 

Az utolsó este

 

1981. október. 31. :

 

    Délután öt óra van. A kanapén ülök, és olvasom azt a könyvet, amit Petunia nővérem küldött nekem. Büszkeség és balítélet a címe. Nem olyan rossz, mint amilyenre számítottam, csak elég unalmas. Amikor először elkezdtem olvasni, a 10. oldalig jutottam, utána bealudtam. Én nem értem, hogy, miért ez Petunia kedvenc könyve. Vannak ennél sokkal jobbak, amik kicsit kevésbé unalmasak. Mondjuk a muglik teljesen más könyveket szeretnek, mint mi, boszorkányok és varázslók. A muglik olyan emberek, akinek nincs varázserejük. A szüleim és Petunia is ilyenek. Csak én lógok ki a sorból. Anyáék büszkék voltak arra, hogy boszorkány van a családjukban, de Petunia gyűlöl emiatt. Irigykedik rám, mert neki nincs varázsereje. Kiskorunkban minden alkalmat kihasznált arra, hogy bántson. Gyogyósnak hívott. Most már egész jól megbékélt a sorsával. Hozzá ment egy Dursley nevezetű mugli vállalatigazgatóhoz. Van egy ugyan annyi idős fiuk, mint Harry. Ha jól emlékszem Dudley a neve.

      A férjem James Potter. Ő egy aranyvérű varázsló, ami azt jelenti, hogy minden felmenője varázsló, vagy boszorkány. Mikor először megismertem gyűlöltem. Kviddicsező volt a suliban. A folyosón rontást küldött mindenkire, a kis arany cikesze után kapkodott egyfolytában, és a haját igazgatta, hogy úgy nézzen ki, mint aki most szállt le a seprűről. Nem tagadom, hogy már akkor is bejött nekem, de egy egoista barom volt. Aztán szerencsére normálisabb lett. Hetedikben kezdtünk el járni. Három évvel ezelőtt házasodtunk össze. A tanú Sirius volt, James legjobb barátja. Siriust én is kedvelem. Nem ártana neki, ha végre találna magának egy feleséget. Mindannyian a Roxfort nevezetű varázsló-, és boszorkányképző iskolába jártunk. Oda járt egy régi barátom Perselus Piton is. A Roxfortban négy ház van, ahová minden elsőst besorolnak. A négy csoport a Hugrabug, a Hollóhát, a Mardekár, és a Griffendél. James, Sirius, és még két barátjuk, Peter, és Lupin is oda kerültek. Én is Griffendéles voltam. Perselus a Mardekárba került. Sokáig jóban voltunk, de egyszer azt mondta rám, hogy sárvérű. Ez a létező legnagyobb sértés a varázslók, és a boszorkányok világában. Ezzel az illető, ez esetben Piton, kicsit kevésbbé finoman utalt arra, hogy a szüleim muglik. Az óta csak egyszer beszéltem vele, amikor közöltem vele, hogy a további sorsa nem érdekel. Egy kicsit sem. Azóta beállt halálfalónak, ha jól tudom. A halálfalók a valaha élt leggonoszabb mágus, Voldemort szolgái. Még a saját családjukat is képesek meggyilkolni, ha azt mondják nekik.

         Gondolataimból James örömteli kiáltása riaszt fel.

 - Megjött a posta!- kiáltja. Nem csoda, hogy örül. Mióta Dumbledore utasítására Fidelius- bűbájt hajtottunk végre, ez az egyetlen módunk, hogy kommunikálhassunk a barátainkkal. A Fidelius- bűbáj lényege, hogy embereket el lehet rejteni, úgy, hogy aki elől elrejtik őket, hiába áll a nagyszobájuk közepén, akkor sem látja őket. Ehhez kell egy titokgazda. Mi Siriust szerettük volna, de ő maga helyett Peter Pettigrewt javasolta. Végül ő lett a titokgazdánk. A bűbáj egészen addig tart, amíg a titokgazda el nem árul bennünket. De én megbízom Peterben, és James is. Csak egy baj van ezzel a csodás Fidelius- bűbájjal: nem lehet kimennünk. James nagyon rosszul viseli ezt a bezártságot. Gyűlöli ezért Dumbledoret. Ő mondta, hogy ezt kell tennünk. Azt mesélte, hallott egy jóslatot arról, hogy ki győzheti le Voldemortot. Egy gyerek, aki július végén született, és a szülei háromszor dacoltak a Sötét Nagyúrral. Voldemort tud a jóslatról, biztos megpróbálja megölni ma azt a gyereket. Ez akár Harry is lehet. Rajta kívül egyetlen gyerekre vonatkozhat ez: Longbotttomék fiára, Nevillere. Longbottomék is aurorok, akár csak mi. Ráadásul ők is a rend tagjai. A Főnix rendjének célja Voldemort legyőzése. Dumbledore, Sirius, Kingsley, Lupin, Tonks. Hogy pár tagot említsek.                            

     James ideadja a nekem címzett leveleket. Susan Dolleytől kaptam egyet. Barátnőm, ő is Griffendéles volt. Nem sok levelem érkezik mióta a legjobb barátnőmet, Nancy McKinnont és a férjét megölte Voldemort. Egy estén keresztül bőgtem. Susan semmi érdekeset nem ír. Majd holnap válaszolok neki. A következő levelem Minerva McGalagonytól jöttt. A Roxfort egyik tanárától. Ő volt a kedvenc tanárom. James nem volt oda érte, mert szerinte túl szigorú. A levelében az állapotunk iránt érdeklődik. De aranyos! Az utolsón levelem Siriustól jött. Egy válasz. Ez áll benne:

Kedves Lily!

Örülök, hogy Harry örül az ajándéknak. Sajnálom, hogy csak három hónap elteltével tudok válaszolni a leveledre, de bevetésen voltam. A képen, amit küldtél, látszódik, hogy Harry nagyon hasonlít Jamesre, de olyan a szeme, mint neked. Na, tippelj, ki Dumbledore új beépített embere a halálfalóknál! Pipogyusz! Valamelyik nap eljött a főhadiszállásra is. Nagyon maga alatt van, ez abból is látszik, hogy elfelejtett belém kötni. De kifele menet pofára esett a küszöbben. De szép is volt! Bárcsak ti is láthattátok volna!  Én is sajnálom McKinnonékat. Nancy a barátnőd volt, nem? Voldemort elvileg felétek jár, úgyhogy vigyázz magadra, Jamesre, és a kis Harryre. Írj, ha tudsz! 

Barátod: Sirius

  Aha. Tehát van egy újabb kém a rend tagjai között. Eddig is volt valaki, aki elmondta a jóslatot, és elárulta Nancyéket. De az biztos, hogy Piton áruló. Beállt a halálfalókhoz. Majd holnap írok egy levelet Dumbledorenak, hogy ne bízzon benne. Időközben Harry is felkelt, mert hangokat hallok a szobájából. A varázspálcámat leteszem a konyha asztalra, és elindulok fel a lépcsőn. Harry tényleg felébredt, már hat óra van. Hogy elszaladt az idő! Leviszem Harryt a nappaliba, és lerakom a kanapéra. Elindulok a Siriustól kapott levelemmel James felé. Muszáj megmutatnom neki, hogy most már Piton is tagja a rendnek. De aztán még sem adom oda neki. Majd elmondom Dumbledorenak, és ő kirakja a csapatból. Nem akarom még jobban felidegesíteni, mert elég dühösnek látszik. Úgy látom a levél miatt, amit olvas.

- Mi történt? – kérdezem tőle. Nem válaszol, ezért lábujjhegyre állok, így már majdnem ellátok a válla fölött. De nem tudom kibogarászni a betűket, ezért James inkább úgy dönt, elmagyarázza nekem.

- Az történt, hogy a legutóbbi levélben, amit Dumbledorenak írtam, megkértem, hogy hozza vissza a láthatatlanná tévő köpenyemet, hogy kimehessek. De most azt írja, hog nem adja vissza, mert túl kockázatos lenne kimennem. De ha valaki, akkor ő biztosan tudja, hogy milyen rosszul viselem a bezártságot.

- James, Dumbledore a legnagyobb varázsló Voldemort mellett. Nemsokára biztos kitalál valamit, hogy hogyan győzhetnénk le Voldemortot. Amúgy is, a gyerekünk élete függ attól, hogy nyugton tudunk- e maradni.

- Ez igaz. – mondja, egy lemondó sóhaj kíséretében. - Ha Harry és Te nem lennétek, már rég kiszöktem volna. – fogja magát, és átmegy a konyhából a nappaliba. Gondolom, Harryt fogja szórakoztatni. James nagy mókamester. Én nekiállok vacsorát főzni.

  Az idő közben gyorsan telik. Már hét óra van. Kész vagyok a főzéssel, és átmegyek a nagyszobába Jamesékhez.

- Elviszem Harryt lefeküdni. – mondom. - James, te itt várj meg! Nem akarom, hogy megedd az én vacsorámat is. – merthogy ilyen is volt…

- Oké, te vagy a főnök. – mondja, és egy nagyot ásít. Épp a lépcsőn megyek felfelé, amikor hirtelen meghallom James kiáltását.

- Lily, fogd Harryt, menekülj! Itt van! Ő az! Menekülj! Majd én feltartom…- rohanni kezdek fel a lépcsőn. A Fidelius- bűbájnak vége. Peter Pettigrew elárult minket. Csak egyetlen egy gondolat lüktet a fejemben: meg kell mentem Harryt. A fiamat. Nevetést hallok, majd egy csattanást. James Potter meghalt. De engem most ez sem érdekel. Meg kell mentenem Harryt! A pálcám után nyúlok, de nem találom. Lent hagytam a konyhában. Hogy lehettem ilyen elővigyázatlan? Berohanok a hálószobába. Az egyik karomon Harry van. Nem sír, azt hiszi, ez James tréfája. Ő nem tudja, hogy az apja már nem él. A másik kezemmel bútorokat, tárgyakat húzogatok az ajtó elé. Az ablakon kiugrani nem tudok, túl nagy a távolság a földtől. Hoppanálni Harryvel a karomon félek. Mi történik, ha valami baja lesz? Hátha időt nyerek a barikáddal. Benyit a szobába. Voldemort. A Sötét nagyúr. A pálcájának egy intésével félresöpri a rögtönzött barikádomat. Berakom Harryt a kiságyba, és elé állok. Megvédem, akár az életem árán is.

- Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!- mondom

- Állj félre, te ostoba…- a hangja olyan, mint egy kígyóé.

- Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg…

- Utoljára figyelmeztetlek…

- Ne bántsd Harryt! Kegyelmezz… könyörgök, kegyelmezz… Ne bántsd Harryt! Könyörgök! Bármit megteszek…- látom rajta, hogy azon gondolkozik, hogy megöl. És akkor felvillan egy emlékkép… A Roxfortban ülök, McGalagony óráján. Épp beszél. Én egy virágot rajzolok a pergamenemre.

- Ha egy ember feláldozza magát, hogy őt öljék meg, ne valaki mást, és megölik, akkor a támadó nem tud kárt tenni a védelmezettben…- mondja. Újra a szobában vagyok, Voldemorttal szemben. Harry elé állok, és takarom.

- Avada Kedavra- mondja. Összeesek… de nem holtan. McGalagony egyszer azt mondta nekem, hogy én vagyok a legjobb boszorkány, akit valaha látott. Meghalok a varázsigétől, de nem azonnal. Most érzem, hogy haldoklom. Homályosan látom, hogy Harry sírni kezd. Voldemort kimondja rá a halálos átkot… de ő maga semmisül meg. Tehát a számításaim megint beválltak. Szeretném megmondani Harrynek, hogy csak így tovább, de nincs hozzá erőm. És azt is el szeretném mondani, hogy milyen büszke vagyok rá, és James is biztosan az lenne. James… Ha meghalok, újra találkozunk. Nem tudom, hogy a túlvilágon elölről kezdődik- e az élet. Szerintem nem. De ha igen, az sem baj. Akkor mindent elölről kezdhetek. Megint beleszerethetek Jamesbe. De ott már jobb életünk lesz. Nem akarnak majd megölni minket. És remélem, hogy itt, a földön is jobb élet lesz. Sokan azt hiszik, hogy már most az van. De Voldemort vissza fog térni. De ha véglegesen legyőzik, már nem kell a szülőknek félteni a gyereküket, hogy a Sötét Nagyúr megöli, és nem fogják a barátok elárulni egymást. Béke lesz. A tekintetem ismét az ágyban lévő Harryre téved. Dumbledore, Sirius és Petunia gondoskodnak majd róla. Becsukom a szemem, és látom a szüleimet. Közelítenek felém. Mögöttük pedig ott jön James. Kinyújtja a karját, meg akar ölelni. És én a földet, és a fiamat magam mögött hagyva, átadom magam az ölelésének.

 Vége

 

 

 

 

 

L Milagrosz novellája:

Idő a csodákra

 

 

A félelem járta át vékony kis testét, teljesen megbénította érzékeit. Verejték csurgott halántékáról, szőke frufruja a homlokára tapadt. Meredten nézte a sötétséget, nem mert mozdulni. Légzése szaggatottá vált a rémülettől. Tisztán érezte, hogy nincs egyedül a kihaltnak tűnő utcán.

A szálloda felé tartott, ahol megszálltak édesapjával. Szokatlan volt neki a városi közlekedés, de apja kedvéért lement az éjjel-nappaliba vásárolni.

A lámpák fénykörében nem látott semmi szokatlant. Ennek ellenére tisztában volt vele, hogy félelme nem alaptalan. Valahogy mindig megérezte a veszélyt. Egészen kicsi korában kezdődött, mikor egyik éjjel rémálomból ébredt. Szipogva mesélte apjának, hogy álmában egy gonosz madár megtámadta kis kedvencét Fülest a törpenyulat. Apukája kedvesen nyugtatta és Luna hitt neki, hogy csak rossz álom volt. Másnap kivitte Fülest a kertbe, ahogy mindig szokta. Önfeledten táncolt a füvön, amikor megtörtént, amit éjjel álmodott. A kisnyulat elragadta egy sas. Luna attól a naptól kezdve tudta, nem egy egyszerű varázsló. Nap, mint nap történtek vele furcsa események. Ő csak figyelt és elemezte álmait.

Most nagyon is tisztában volt vele, hogy valami rossz dolog van készülőben. Azt nem tudta megfogalmazni mi, mert az éber látomásai sokkal kuszábbak voltak azoknál, amiket álmában szokott látni. Ilyenkor csak fura érzések kerítették hatalmába, nem tudta honnan jön és mi fog történni, csak érezte a szívébe markoló rémületet. Lélegzetvisszafojtva állt és a fekete utcát kémlelte.

Valami halkan megmozdult, mintha csak a levegő suttogott volna.

Luna már nem tudta eldönteni, hogy csak a fejében hallja vagy a valóságban is megtörténik. Abban biztos volt, hogy valaki vagy valami megtámadta, de nem merte varázspálcáját használni, félt, hogy megvádolják, ha indokolatlanul varázsol. De sötétség egyre fojtogatóbban ölelte körül. Az utcai lámpa által bevilágított keskeny kör volt az egyetlen fényforrás. Az is, mintha egyre szűkült volna, míg végül egy parányi ponttá zsugorodott. Luna ott állt teljes vakságban az utcán, szíve a torkában dobogott. Most már tudta, nagy hatalmú varázslóval van dolga. Jobb kezével benyúlt a kabátja alá, szorosan megmarkolta pálcáját, ha mégis úgy adódik, használni tudja. Halk csobbanást hallott, pulzálva lüktetett a sötétség körülötte. Összeszedte minden bátorságát és tétován tett egy lépést, aztán futásnak eredt. Nem tudta merre, csak rohant a tintafekete semmibe. Cipője hangos cuppanásokkal vált el a talajtól. Lenézett, de nem látta saját testét sem. Időérzékét teljesen elvesztette, nem tudta mennyi ideje rohant azt sem mekkora távot tehetett meg. Kifulladva támaszkodott térdére, pihegve kifújta magát. Reszkető lábai alig bírták a megfeszített tempót. Hosszú szőke haja csapzottan omlott vállára. Hirtelen valami fémesen csillogót pillantott meg a távolban, ez volt az egyetlen fényforrás a közelben. Minden erejét összeszedve futni kezdett felé. Alig tudott haladni az egyre csúszósabb úton. Lenézett és elborzadva látta, hogy valamiféle pirosan csillogó folyam hömpölyög lába alatt, mintha egy vérvörös sártengeren haladna. A fényforrás nem mozdult, nem került távolabb, se közelebb. Luna kétségbeesetten rogyott a földre. Egy hang szólalt meg a semmiből, egy sziszegő férfihang.

-    Ne menekülj, nincs értelme!

Luna megértette, tudta érzékei most sem csalták meg. A tegnapi álma a sötét férfiről, aki borzongást okozott, most valóra vált. Egy csiklandozó sóhajtást érzett és végleg elsötétült előtte minden.

Vége

 

 

 

 

 Yurima novellája:

Egy testvér, egy anya búcsúja

Egy nő állt a karzaton, kék szeme szomorúan meredt a messzeségbe, mintha valami sötétet látna a felhőkben, amik a kék égen úsztak, vagy a madarak dalában. A hideg, tavaszi szellő megpróbált befurakodni a nő köpönyege alá, de ő összevonta maga előtt.

- Anyánk – szólalt meg két hang egyszerre.

Dís nem fordult meg, csak meredt előre.

- Hát, mégis itt hagytok... Gondolom, nem tudok olyat mondani, hogy itt maradjatok velem. Pedig a szívem belesajdul, hogy elmentek egy olyan küldetésre, ami talán az utolsó is lehet a számotokra. Nem tudnám elviselni, ha apátok után titeket is elveszítenélek. - A nő megfordult, könnyes szemmel meredt két fiára, akik szomorú tekintettel néztek szeretett édesanyjukra.

- Ne félts minket, anyám, nem vagyunk már gyerekek...

- Ne mondj ostobaságokat, Kili! Egy anya még akkor is félti a gyerekeit, ha azok már rég nem gyerekek. - Az asszony lassan fiai elé sétált. Minden egyes lépése maga volt a tekintély, de a mozdulata, ahogy kitárta a karját, olyan szelíd volt, akár egy virág a napsütötte réten. Kili odarohant és átölelte, Fili lassabban követte, mintha minden egyes lépés fájna a búcsúzásig, ám amikor átkarolta édesanyja derekát, kibuggyantak a könnyei.

- Drága anyám – suttogta.

Dís homlokon csókolta a fiait és szorosabban ölelte őket magához.

- Vigyázzatok egymásra! Vigyázzatok a nagybátyátokra! Térjetek vissza épségben! Ígérjétek meg nekem...

- Megígérjük – válaszolták a könnyeiket nyelve.

Dís hátrébb lépett, elővett két rúnakövet és fiainak nyújtotta.

- Ezeket azért adom, hogy ne feledjétek el, amit nekem ígértetek. Vigyázzatok magatokra! Főleg te, Kili... Ne rohanj ostoba módon sehová, forrófejű vagy, inkább hallgass a bácsikádra - simogatta meg kisebbik fia arcát a nő. A fiú szipogva bólogatott. - Fili, vigyázz az öcsédre! – simította meg az ő arcát is az asszony. - Gondoljatok rá, mikor az égre néztek, én vagyok a nap, a hold és a csillagok, aki odafentről figyeli és vigyázza lépteiteket.

- Visszatérünk, anyám! - ígérte Fili.

- És a legszebb ékszereket neked hozzuk el – fogta meg az anyja kezét Kili.

- Számomra az volna a legszebb ajándék, ha újra épen és egészségesen zárhatnálak a karomba titeket - csókolta homlokon őket újból Dís, és könnyes szemmel figyelte, ahogyan visszatérnek a hegybe.

- Megfázol... – szólalt meg egy mély hang a nő mögött, és meleg köpenyt terített vállára.

- Thorin – suttogta az asszony a férfinak, aki mellé állt egyenes és merev tartással, a rá jellemző királyi gőggel. Ekkor vette észre, hogy a bátyja a saját köpenyét terítette rá; fájó szível húzta össze magán.

- Ne sírj, húgom – szólalt meg hosszú hallgatás után Thorin.

- Hogyne sírnék, bátyám, ha elviszed a gyermekeimet.

- Már nem gyerekek, és saját maguk döntötték el, hogy velem tartanak.

- Hát ne engedd meg nekik! Olyan fiatalok még ehhez... – ragadta meg a bátyja karját a nő. – Tedd meg ezt nekem, kérlek!

- Nem tehetem, és ezt te is jól tudod. Ne kérd ezt tőlem. - Thorin megsimogatta a könnyektől áztatott arcot. - Ne sírj, húgocskám, ne nehezítsd meg a búcsú perceit! Mosolyogj úgy, ahogy régen szoktál rám, és ezzel az emlékkel kelek útra.

Dís feltekintett a férfira, akinek ugyanúgy könnyektől csillogott az arca, mint az övé.

- Én ne sírjak, mikor te is sírsz? - kérdezte elszoruló torokkal.

Thorin nem felelt, csak magához ölelte a húgát, aki belekapaszkodott a vállába, mint régen, gyermekként.

- Visszatérünk! – suttogta Thorin.

- Frerin is ezt ígérte, és soha nem tért haza.

- Ne légy borús, Dís! Ez más, mint akkor - törölte le az asszony könnyeit. Dís megfogta a bátyja kezét és megcsókolta.

- Térj haza épen és egészségesen! Vigyázz a gyermekeimre és magadra!

- Visszaszerezzük Erebort!

- Ha mégsem, az sem baj, csak gyertek haza hozzám! - ölelte magához a nő. Így álltak hosszú ideig, csak némán egymást átkarolva, nem törődve semmivel, majd Thorin homlokon csókolta a húgát. Dís a kezébe csúsztatta a rúnakövet. Thorin bólintott, tudta nagyon jól, hogy miért kapta, majd köszönés nélkül elment a rá várakozókhoz. Dís a földre roskadt, testvéri és anyai szíve sajgott-fájt. Az égre emelte a tekintetét, szorosabban vonta maga köré fivére köpenyét, és hagyta, hadd hulljanak a könnyei. Nem érdekelte, hogy a világ látja, ahogy megszakad egy anya szíve...

 

 

 

 

 

 

Konako novellája: 

Az elmaradt disznóvágás

 

 

Történt egyszer, hogy az ifjú Zsákos Frodó, mikor betöltötte a tízedikéletévét, az apja elég nagynak találta ahhoz, hogy elkísérje őt az idei disznóölésre.Édesanyja fájó szívvel, de engedett Drogó kérlelésének, azzal az egy feltétellel, hogy az ura nem ihatja magát részegre a kisfia előtt.Azonban Drogó kapott az alkalmon, csendre intve fiát felpakolt kéthordónyit a család legjobb borából a szekerükre, hogy Zsáklakba érjenek a gyülekezőre.

Ugyanis Odó úgy vélte, a legjobb, ha Zsáklakban tartják a vágást. Szerinte a malac húsa akkor a legjobb, ha kényelemben érzi magát. Már pedig Zsáklak nagyon is lakályos volt, puha pázsitos udvarral és gyönyörű virágos kerttel, de a kényelmét inkább a vendégei használták ki, mint holmi haszonállatok. A ház ura, Bilbó minden erejével tiltakozott az ötlet ellen, hogy az ő kertjében mészárlást tartsanak. Túlságosan féltette a gyepét a disznótól, az éléskamráját a rokonoktól és a legfontosabbat, az megboldogult anyja ezüst evőeszköz készletét Tarisznyádi-Zsákoséktól, de ez már megszokott félelmévé vált, amióta csak ők látogatóba jöttek hozzá. Még aznap a piacon összevásárolt olcsó, használt rongyszőnyegeket, hogy valamennyire védje a padlóját meg az udvarát a mocsoktól, a trágyától és az esetleges belsőségektől.

Frodó alig várta, hogy megérkezzenek kedvenc nagybátyjához, aki mindig csodálatos történetekkel mulattatta őt. Ráadásul végre élőben láthatott malacot. A kis hobbit akkoriban nagyon szerette az állatokat. Amikor anyukájával sétálgattak a Megyében, minden arra járó pónihoz, tehénhez, vagy tyúkhoz odaszaladt, hogy megsimogassa. Csak eggyel nem volt tisztában, hogy mit fognak csinálni majd a malaccal. Drogó úgy gondolta, teljesen egyértelmű a dolog, nem kell semmit magyarázni a kölyöknek, Primula pedig túl lágyszívű volt, hogy ezzel az információval megrendítse fia lelki nyugalmát.

- Bilbó! Drága kuzinom, hogy s mint vagy? – üdvözölte Drogó Bilbót és mit sem törődve enyhén piszkos praclijával, kezet rázott Bilbóval.

- Köszönöm kérdésed, tökéletesen – fintorgott a hobbit, és alig láthatóan egy konyharuháért nyúlt.

- Bilbó bácsi! – ugrott a karjaiba a kis Frodó.

- Szia, kölyök – mosolygott rá Bilbó. Drogó egy ideig atyai mosollyal nézte őket, közben ellopott egy fogpiszkálót Bilbó asztaláról, hogy az úti szendvicsének a maradékát kipiszkálja a fogai közül. Ahogy ezzel végzett, megdörzsölte tenyereit, majd megszólalt:

- Na és, hol van az állat? – kérdezte, az utolsó szóra nyomatékot téve.

- Hátul az udvarban – húzta el undorodva a száját Bilbó, mert eszébe jutott, hogy épp miket művelhet a disznó a füvével.

- Gyere fiam, lessük meg! – ragadta meg Frodó vállát az öregebbik Zsákos. – Bilbó, vezess minket!

Bilbó nyelt egyet, majd előre cammogott, végigvezetve őket otthonos kis hobbit lyukában és már nyitotta is az ajtót a hátsó udvarba, felkészülve a látványra. Drogó szájából kiesett a fogpiszkáló, majd beletúrt fiával hasonló árnyalatú fekete hajába, Frodó pedig ragyogó arccal nézett ki a küszöbről.

- Ha jól emlékszem, Odó azt mondta, Dömpi a neve – morogta Bilbó és szúró pillantással végig mérte a termetes, ám annál inkább békésen fekvő malacot.

- Hínnye! – rikkantotta Drogó. – Ez hatalmas!

- De aranyos! – kiabálta Frodó és már rohant is volna a disznó fele, ha Bilbó nem kapja ela karját.

- Még koszos leszel…

- Ugyan már, hagyd a gyereket kibontakozni – veregette hátba Drogó, majd intett a kisebbik hobbitnak. – Menj fiam!

- Ezaaaz! – Frodó odaszaladt Dömpihez és ráfeküdt a malac hasára.

- Vigyázz! Megharaphat… – kiabált kétségbeesve Bilbó. – Drogó, te nem aggódsz miatta?

- Látszik, hogy elvárosiasodtál itt a dombon – rázta meg a fejét.

- Ezt mégis hogy értsem? – ráncolta össze a homlokát dacosan Bilbó. Drogó válaszra nyitotta a száját, betervezve, hogy most jól kiosztja unokatestvérét, azonban egy szekér érkezett a kert elé, majd egy hordónyi friss sarat engedtek a malac köré.

- A szép zöld gyepem! – sikoltotta Bilbó és átugrott az alacsony kerítésen, hogy felelősségre vonja a károkozót. – Odó, mégis mi a fenét művelsz? Erről nem volt szó!

- Csigavér kuzin – lépett elő a pocakos hobbit – Há’ a gülüpucunak kell a dagonya, mer’ hideg van ám itten. Nincs ezzel semmi baj…

- Még hogy nincs ezzel semmi baj? – kérdezett vissza felbőszülten Bilbó. – Odó, ezerszer megmondtam neked…

Azzal kezdetét vette Bilbó heves szócsatája a Csülkök fejével, aki minden második szavát fogta csak fel, abból is csak az „engedélyeztem” a „disznót” és a „vágást”. A hangos kiabálására a kis Frodó és Dömpi is kapták fel a fejüket.

- Apa, miért kiabál Bilbó bácsi? – kérdezte a kis hobbit.

- Csak a szokásos rinyálás… Bilbó bátyjád nagyon érzékeny tud lenni az ilyen családi programokon – magyarázta az apja. – De nyugodj meg, minden rendbe jön, ha már mind az asztal körül ülünk és ebből a csodás malacból falatozunk.

- Falatozunk? – ismételte ijedten Frodó. – Meg fogjuk enni Dömpit?

Ekkor hangos robaj csapta meg a fülüket, majd egy hobbitasszony rikácsolása:

- Othó, megmondtam, hogy a kisebb szekeret hozzad, ezzel nem férsz el ebben az utcában. Most nézd meg, bele hajtottunk az árokba!

- Nem érdekelsz asszony, nem megyek haza kevesebb hússal, mint amennyivel kellene!

- Itt vannak – sziszegte Bilbó és résnyire szűkült szemekkel figyelt a hangok irányába.

- Tarisznyádi-Zsákosék… - jegyezte meg Drogó rosszat sejtve, majd elindult befele, hogy Bilbó helyett üdvözölje a frissen érkezett vendégeket, otthagyva értetlen arcú kisfiát. – Majd később megbeszéljük, fiam!

Lassan gyülekeztek a tor résztvevői, megérkeztek Hurkaiék, kik leginkább jártasak voltak a szalonnakészítésben és a kolbásztöltésben, és az öreg Poszkó fiai is eljöttek, a segítőkész Pontó, Portó és Péni is. Drogó megoldotta valamennyire a hangulatot a jó féle borukkal, melyet Tarisznyádiék nem sajnáltak meginni. Bilbó hobbitlyukát alkohol mámoros illata lengte körbe, csak maga a házigazda nem volt hajlandó inni. ŐFrodóval málnaszörpöt és teát fogyasztott, fél szemét a tolvaj rokonain tartva.

-  …és így történt, hogy a Borbuggyan hídján ébredtünk reggel – fejezte be Hurkai úr frappáns történetét, melyet csak részegen lehet elmesélni. – A mai napig nem tudjuk a fiúkkal, ki vitt el odáig minket a Zöld Sárkánytól.

Erre kitört a harsány nevetés, amit se Bilbó, se az unokaöccse nem díjaztak. Ők nem ittak elegendő mennyiségű bort, hogy humorérzékük lesüllyedjen arra a szintre, mint a többi résztvevőé együttvéve. A részeg csődület élén pedig ott állt maga Zsákos Drogó, aki e ponton is megszegte feleségének tett ígéretét. Még le se vágták a disznót, de már többet ivott a kelleténél.

- Iszákos bumburnyákok… - morogta a szemeit forgatva Bilbó.

- Mondtál valamit? – fordult felé az ölében ülő Frodó.

-  Semmi érdekeset.

- Bilbó bácsi… - kezdte félénken a kis hobbit.

- Tessék, Frodó?

- Tényleg meg fogjuk enni Dömpit?

- Hmmm… Valóban, hisz ezért vagyunk itt – felelte Bilbó, de Frodó kétségbeesve hozzábújt.

- Ne! Én nem akarom, hogy levágjuk!

- Hidd el, én se akarom… - sóhajtott fel az öregebbik Zsákos. - Azaz, azt nem akarom, hogy ITT vágják le.

- Ehetek még a málnás pitéből? – kérdezte témát váltva Frodó és a süteményestálért nyúlt.

-  Későre jár… Ma már ne egyél, különben fájni fog a pocakod - húzta el az asztaltól.

- Akkor legalább egy esti mesét mondj nekem! – kérlelte Frodó.

- Rendben, az még belefér – azzal felálltak ülőhelyükről és elindultak a gyerekszoba felé, magukra hagyva az iszákos hobbit rokonságot.

***

Bilbó még aznap éjjel tett egy kört házában, hogy meggyőződjön róla, minden vendég elfoglalta-e a neki kijelölt szobát. Amint végzett Frodónál a meseolvasással és a kis hobbit álomba merült, bezavarta a kótyagos népet is az ágyba. Nem volt nehéz dolga, a fele társaság már amúgy is kiütötte magát. Hurkai urat a Poszkó ifjakkal kellett elvitetnie.

A ház ura megállt Tarisznyádiék szobájánál, hallgatózott kicsit, s miután a kiszűrődő horkolások zajából ítélve megállapította, hogy biztosan alszanak, elővett egy kulcsot és bezárta az ajtajukat. Nem kockáztathatta meg, hogy az éj leple alatt eltűntessék az ezüstjeit. Direkt azt a vendégszobát választotta nekik, melyben semmi értéket, vagy dísztárgyat nem tartott, csak egy rozsdás fémedényt, meg agyagvázát.

 Útközben összetalálkozott Frodóval, aki a párnáját és pokrócát húzta maga után.

- Hát te hová készülsz?  - tárta szét a kezeit.

- Kimegyek, ma este Dömpivel alszok – felelte álmosan Frodó.

- „Alszom” – javította ki apáskodóan.

- Odó bácsi szerint „alszok”.

- Odó bácsi szerint minden máshogy van – forgatta meg Bilbó a szemeit, ha csak tanyasi rokonára gondolt. - Hideg van odakint, szó sem lehet, róla hogy kint aludj!

- Ezért öltöztem fel, és van elegendő takaróm… - mutatott magára a kis hobbit. – Dömpi ne legyen egyedül az utolsó estéjén.

-  De… - kezdte Bilbó, de Frodó faképnél hagyta. - Koszos lesz a pokróc…

A fáradsága miatt azonban feladta, hogy hajkurássza unokaöccsét. Gondolta, a maga kárán tanul a gyerek. Az egyetlen dolog, amit furcsállt, hogy Frodó nem a kijárat fele indult.

***

Másnap reggel Csülök Odó bömbölése rázta fel Zsáklakot édes csendjéből. Bilbó és Drogó voltak az elsők, akik kikászálódtak ágyukból, faltól falig támaszkodva végigdülöngéltek a folyosón és kint teremtek a kertben a pocakos hobbit mellett.

- - Odó bátyja, mégis mi frászt csinálsz hajnalok hajnalán? – nyögte Drogó.

- - Csudák csudája, Kucu eltűnt! – mutatott a gyepre, ahol a disznót kellett volna lelnie.

-  - Frodó azt mondta, vele alszik – jegyezte meg az állát vakargatva Bilbó. – Lehet, hogy…

-  - Pincúr elhúzta picúrhobbit nótáját – fejezte be Odó a mondatot. – Most má’ árkon-bokron túljár.

-  - Én nem hinném, hogy ilyen súlyos lenne a helyzet – mondta Drogó.

-  - Drogó, nédd-a! – mutatott húsos ujjával Odó egy hatalmas piros tócsára. Letérdelt a földre, majd Bilbó legnagyobb undorára megnyalta azt. – Még nem rég törtínhetett az eset!

-  -  Ez nonszensz! – masszírozta meg a homlokát Bilbó.

-  - Mondom én, hogy úgy van! – erősködött Odó, mire Bilbó felsóhajtott, majd felmászott a háza tetejére.

-   -  FRODÓ!!! – üvöltötte bele a távolba.

-   -   Frodó! – csatlakozott be hozzá a Drogó. – Gyere elő, fiam!

Akárhogy kiabáltak, Frodó mégse bújt elő. Ahogy a malac se. Csak Bilbó kedvenc házaspárja, Tarisznyádi-Zsákosék:

-  - Mi ez a lárma? – ripakodott rájuk Lobélia.

-  - A temetési kórusod – vetette oda neki Bilbó, mire Drogó oldalba lökte.

- - A disznónak nyoma veszett a fiammal együtt - magyaráztaa hobbit.

- - Akkor feleslegesen keltünk útnak? – méltatlankodott Othó.

- - Nem is értem, mit kerestek még itt – fintorgott dühösen Bilbó.

-   -  Mire célzol ezzel? – lépett elé fenyegetően Tarisznyádi-Zsákos úr. A kabátja alatt megcsillant valami a belső zsebében. Bilbó azonnal felismerte az ezüstjeit.

-   - Nyomorult haszonleső! – azzal hobbitot megszégyenítő agresszióval rávetette magát „imádott”rokonára. Egyenesen Dömpi dagonyájába estek. Míg Othó keservesen törölgette magát, Bilbó már rég nem törődött a mocsokkal, neki rohant a hobbitnak és a kerítésig csúszott vele.

-  - Bilbó az ég szerelmére, nem most van itt a bunyó ideje – rohant oda hozzá Drogó.

-  - Dehogynem – vette ki Othó zsebéből Bilbó az ezüstkészletet, majdLobélia felé fordult. – Tudtam! Mindig is tudtam, hogy nem a család és a meghitt pillanatok vonzanak a birtokomra. Mind idáig ezt akartátok!

-  -  Az az ezüst minket illet – vicsorogta Othó, majd feldöntötte Bilbót és mindketten újból elterültek a sárban. Bilbó zsebéből valami fényes pottyant ki és ez nem kerülte el Tarisznyádi remek szemét. Még a levegőben elkapta. – Ni-ni, egy aranygyűrű!

-  - Na, azt már nem! – rázta meg a fejét Bilbó, majd lerúgta magáról Othót.

Az ő és Othó közti verekedést a körül levők semmiképp se vették komolyan. A sárban nem tehettek magukban kárt. Csak Lobéliát rázta meg a dolog, aki egyszerűen elájult, s pont egy marék disznótrágyába esett. Csülök Odó egyszerűen elkeresztelte Bilbó és Othó összezördülését „disznó viadalnak”, Drogó pedig felkészült a legrosszabbra, hogy ez a verekedés szétzilálhatja örökre a rokonságot. Erre pedig ki kellett hozatnia Hurkaival az éléskamrábóla barackpálinkát, hogy alább hagyjon benne az aggodalom. Ami meg is történt.

Részben megértette a Bilbóban tomboló indulatokat, hiszen Tarisznyádiék már jó ideje szívták unokatestvére vérét, amióta csak hazajött arról a hosszú útról. De mindenesetre örült annak, hogy legyőzte kényeskedését és hajlandó volt legalább a saját ügyéért bepiszkolni a kezét. Arra az esetre, ha mégis eldurvultak volna a dolgok, persze közbe avatkozott volna. Teljes készenlétben állt, feltűrt ruha inggel és enyhén tompított aggyal. Rég volt ekkora mulattság Zsákoséknál.

-  - Na és, mi a terved, Bilbó? – kérdezte gúnyosan Othó. – Belefojtasz két centi sárba?

-   - Nem is rossz ötlet – biccentett felé elismerően Bilbó, azzal kirúgta a hobbit lábai alól a talajt és Othó hassal előre a földre esett. Bilbó felpattant a hátára és nem hagyta, hogy Tarisznyádi onnan felkeljen. A fejét teljes erővel belenyomta a sárba, majd visszaengedte.

-  - A szemem! – visította Tarisznyádi.

-  - Visszakapom a gyűrűmet? – kérdezte Bilbó idegesen.

-  -  Soha! – jelentette ki, azzal Bilbó teljes erővel ránehezedett.

-  -  Ne húzz ujjat egy Zsákossal!

A fuldokló Othó kapzsiságán lassan úrrá lett az életösztön, és ökle, melyben a gyűrűt tartotta, szétnyílt, hogy két kézzel feszegesse le magáról Bilbót. Zsákos úr, amint megpillantotta a sárban a gyűrűjét, felkapta azt, leszállt rokonáról és elsétált a fakerítéshez. Ott ruhája szélével törölgetni kezdte gyűrűjét.

-   -  Szépen megtisztogatlak – motyogott magában, majd maga elé emelte. – Az enyém vagy… a sajátom. A drá…

-   -  Bilbó bácsi! – hallatszódott a távolból egy ismerős hang.

Ez kizökkentette azonnal a transzból, a hang irányába fordította fejét. Frodó integetve közeledett Dömpi hátán, az édesanyja, Borbak Primula vezetésével.

-   - Bilbó, hogy nézel ki? – vonta kérdőre a hobbit asszony, ahogy közelebb értek. Tekintete aztán férje pirospozsgás arcára vándorolt. – Drogó! Mond, hogy az ott egy pohár víz a kezedben!

Drogó felesége hangját meghalva a válla mögött kiöntötte a feles tartalmát, majd Csülök Odó kezébe nyomta a pálinkásüveget, érezve, hogy most aztán bajban van.

- - Né’dd-a! Picúrgyün Dömperrel! – kapott a fejéhez a pocakos hobbit.

- - Az ég szerelmére Odó, döntsd már el, hogy hívják a malacodat – rázta meg rosszallóan a fejét Hurkai.

-  -  Mit keresel itt? – szaladt Drogó a családjához.

- - A fiad az éjszaka közepén beállított hozzám, hogy le akarjátok vágni az új barátját – tette karba a kezét határozottan a hobbit asszony, majd beletúrt Frodó hajába. – És persze azt se hagyta ki, hogy te, mint mindig, most is leittad magad. Mégis miféle példát mutatsz így a saját gyermekednek?

-  - Na de, asszony! – hőkölt hátra Drogó, bár egy kerítés választotta el őket egymástól. – A disznóölés természetesen arról szól, hogy disznót ölünk. Benne van a nevében. És az az ivászat se úgy volt ám… Ugye fiúk?

-  - Jól beszél, úgy bizony – helyeselt mögötte Hurkai és Csülök.

-  - Nem érdekel, hogy volt! – csattant fel Primula. –Megszegted az ígéreted, így a malacot sem vághatjátok le. Megtartjuk!

-  - De hiszen… Nem is a miénk! – mutatott rá a lényegre Drogó. – Csülök Odó hozta.

- - Vigyed csak, fiam – legyintett Csülök uraság, aki közben teljesen elmélyedt a pálinkában. – Van még elég cucum odaát.

-  - Ezaz, Gömbi, velünk maradsz! – ölelte át a kis Frodó a malac nyakát. Gömbi vidáman röffentett egyet.

-  - Na de álljunk meg egy pillanatra… - emelte fel mutatóujját Bilbó, majd a vörös foltra mutatott vele. – Akkor az ott micsoda?

  -  A málnás pite kicsit levet eresztett – felelte Frodó.

Erre Bilbó megértette, miért nem kifele indult azonnal unokaöccse akkor este. A konyhába ment, hogy elcsenje az utolsó falatokat. Aztán arcára megint undor ült ki, ahogy elképzelte, hogy legkedvesebb unokaöccse egy disznóval osztozott meg a pitéjén. Szörnyen érezte magát, hogy így veszett kárba a sütemény. Tudniillik Zsákos Bilbó nagyon édesszájú volt, legalább annyira, mint Frodó.

-         Zsákos Frodó– gondolta magában Bilbó. – Az első hobbit a családban, aki megakadályozott egy disznóvágást.

Biztosra vélte, hogy Drogóék egy nagyon remek fiút faragtak belőle. Örökölte apja elszántságát és az anyja jóságát, s ezekkel az értékekkel elérte, hogy megmentsen egy állatot. És ha úgy vette, részben Bilbó kertjét is megmentette. Félig. Ha a sártól és a trágyától nem is, de a disznó belsőségektől igen.  Lehetőségeket látott Frodóban, tudta, hogy a fiú még nagy dolgokra lesz hívatott. Ránézett a kezében lévő gyűrűre.

-         Úgy érzem, ez a valami tönkretesz…

Akkor még Bilbó nem is tudta, hogy megérzései valóban helyesnek bizonyultak. A gyűrű lassan elkezdte átalakítani, ahogy Gandalf is mondta azon a bizonyos utazáson: „Már nem az a hobbit vagy, aki hónapokkal ezelőtt útra kelt Zsáklakból.” Egy teljesen más hobbit lett belőle, rossz értelemben. Ránézett a földön heverő Tarisznyádi-Zsákosékra. Bármennyire is szörnyű alakok voltak, majdnem saját kezűleg fojtotta bele Othót a sárba. Utólag egyfajta bűntudat lett úrrá rajta.

Egyetértett volna Drogóval, mikor ő is azon gondolkodott, hogy ez így nem helyes. Az öreg Zsákos felsóhajtott. Mikor korcsosultak volna el ennyire a hobbitok, hogy holmi örökségen marakodjanak, mint a nagyok, vagy a kapzsi törpök. Tarisznyádi-Zsákosékra még ráfoghatták, hogy különleges esetek, de Bilbó… Ő nem volt ilyen, sőt kiváltakképp becsületére válóan jó modorú volt régen. Próbálta győzködni magát az ellenkezőjéről,s ezt a kirohanást pedig inkább csak Bilbó régóta forrongó dühének tudatta be.

Sose volt túlontúl aggódó hobbit, s főleg nem mindig józan. Mint ahogy akkor se volt az, mikor halálát lelte Primulával a Borbuggyan folyó erős sodrásában. Nem bízott az ítélő képességében, se a megérzéseiben, s túlkésőn tudhatta meg, mibe keverte hőn szeretett feleségét és sose, hogy Bilbó mibe keverte drága, egyetlen kisfiát.