2017. szeptember 29., péntek

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 2. fejezet


Második fejezet – Ő a szerelmem




Yugyeom:

- Pfúú! – fújtam ki a levegőt a színpad mögött, majd kikukucskáltam a függöny oldalánál.
 Nem voltak olyan sokan, mint arra számítottam, de volt egy kivilágított asztal középen, ahol nemsokára azok az emberek ültek, akik eldöntötték, hogy kapok-e jövő tanévre is teljes ösztöndíjat vagy sem, és akik nem mellesleg kiválaszthattak minden évfolyamról két-két személyt, akik egy héten át ingyen tanulhattak a város legfelkapottabb tánctanáraitól és koreográfusaitól. A második volt jelen pillanatban a legnagyobb álmaim egyike, viszont az ösztöndíj fontosabb volt. Nem akartam, hogy a szüleimnek plusz műszakot kelljen vállalniuk, csakhogy továbbra is itt tudjak tanulni. Valamint annak sem lett volna sok értelme, ha én megyek el dolgozni a próbák mellett, mert így sem volt szinte semmi időm pihenni, hisz amennyit csak tudtam, gyakoroltam az óráimon kívül is. Teljesen tönkrementem volna, ha dolgoznom is kell. Bár a szerelmem, BamBam felajánlotta, hogy kifizetné legalább a felét a tandíjnak, mivel a szülei letétben nem kevés pénzt spóroltak neki össze, ha majd elhagyja a szülői házat. De én ezt természetesen nem akartam elfogadni, így életem legjobb táncelőadását kellett nyújtanom, hogy legalább az ösztöndíj meglegyen, még ha az egy hét továbbképzés nem is.
Ekkor megláttam Jinyoungot és Jacksont kéz a kézben megérkezni, de azt furcsálltam, hogy BamBam nem volt velük. Persze, Jinyoungék együtt érkeztek, hisz hozzánk hasonlóan ők is egy pár voltak, de azt ígérték, hogy megvárják a bejárat előtt BamBamet, mert bárhogy járt már itt, képes volt eltévedni. Az is szemet szúrt ám, hogy Jackson idegesen nézett folyamatosan hátra, mintha érezné, hogy BamBammel valami baj van. Ettől az amúgy is meglévő gyomoridegem még inkább tetőfokára hágott, így fel kellett hívnom a páromat, hogy legalább halljam a hangját, és tudjam, minden rendben vele.


- Szia! Sajnálom, sajnálom! – vette fel BamBam.
- Mi az? Ugye, minden rendben? – kérdeztem idegesen.
- Igen, csak kimaradt egy buszjárat, és a következő is késésben van. De már rajta ülök, csak ez a fránya dugó. Áááá! – borzasztóan fusztrált volt, ami megijesztett, és engem is még inkább stresszelt.
- Szívem, ne légy ilyen! – kérleltem, mert utáltam, amikor a vérmérséklete átvette az uralmat felette. Ilyenkor, mintha nem is önmaga lett volna. – Az se baj, ha lekésed a fellépésemet, hisz már annyiszor megnézted, hogyan táncolom ezt a szólót.
- De azok az alkalmak nem számítanak. Csak az számít, hogy ma, ott a bírák előtt, hogyan fogod csinálni. Csak az a kicseszett három perc számít, amikor a színpadon vagy és a fények rád világítanak. Én pedig ott akarok lenni, mikor mindez megtörténik, amikor bebizonyítod még a hitetlen évfolyamtársaidnak is, hogy jobb vagy, mint azt valaha hitték volna, sőt, mint az te magad gondolnád. – Az idegesség mellett a végtelen nagy szeretete is felszínre tört belőle, amit irántam táplált. Az ilyen helyzetekben rendre úgy éreztem, hogy talán sohasem fogom ugyanúgy szeretni BamBamet, ahogy ő szeretett engem. Szinte emberfeletti volt, mennyit jelentettem számára. Talán meg sem érdemeltem ezt a szerelmet és törődést, amit tőle kaptam.
- BamBam, nyugi! Ha nem is látsz, akkor is itt leszel velem, ahogy mindig – adtam tudtára, hogyha tényleg nem ér ide, a szívemben, akkor is velem lesz.
- Hányadiknak lépsz fel? – kérdezte továbbra is idegesen. Ilyenkor olyan volt, mintha a falnak beszéltem volna, bár a fallal valószínűleg jobban jártam volna, mert az legalább csendben maradt, míg ő folyton ugyanazokat a köröket futotta.
- Nem lényeg – mondtam, de tudtam, nem úszom meg, míg ki nem mondom.
- Yugyeom!
- Másodiknak.
- És kb egy perc múlva kezdtek – állapította meg.
- Igen.
- Táncosok, kérem, gyertek ide! – hallottam egy nőnek a hangját mögülem.
- Drágám, le kell tennem. És tényleg nem dől össze a világ, ha nem érsz ide!
- De az én világom összedől – suttogta alig hallhatóan.
- BamBam, nyugalom! Szeretlek, és csak ez számít, valamint az, hogy végig csináltad velem az elmúlt hetek próbákkal teli időszakát. Az út sokszor többet számít, mint maga a célhoz való érés, és én veled tettem meg ezt az utat. Úgyhogy kérlek, gondolj rám nemsokára! Én is rád gondolok majd, mikor táncolok.
- Rendben. A világon mindenkinél jobban szeretlek, Kim Yugyeom, úgyhogy ne hozz szégyent a fejemre! – végre felengedett az idegességéből. – Légy a legjobb!
- Az leszek! Szia! Szeretlek!
- Én is szeretlek.
 

Mikor a színpadra léptem, hirtelen kizártam a külvilágot, csak a zenére figyeltem és a belső szívdobbanásomra, ami tudtam, hogy egyszerre dobban BamBam szívévvel. Mindent kitáncoltam magamból, az összes sort precízen csináltam meg, és a lehető legjobb dinamikában, a mozdulataimat pedig átéltem. De valami tényleg nem volt az igazi, azáltal, hogy a szerelmem nem volt a nézők között. Nem ekkor táncoltam legjobban a szólómat, hanem előző nap, amikor csak ő látott. Mert idegen embereknek való megfelelésem sohasem érhetett fel azzal a vágyammal, hogy BamBamnek örömet és büszkeséget okozzak. A táncom végén láttam, ahogy a háttérben kicsapódott a nézőtér egyik ajtaja, pont ott, ahol Jacksonék ültek, és egy vékony személy lépett be, majd mintha összeesett volna. Az én szívem pedig kihagyott egyet, és akkor már tudtam, hogy ez nem attól volt, mert minden meglévő energiámat kitáncoltam magamból, hanem mert BamBam esett össze az előbb, akivel egyszerre dobogott a szívünk a táncolásom közben.
Abba is maradt a táncvizsga, engem pedig már egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy megkapom-e az ösztöndíjat vagy sem. Csak azzal tudtam törődni, hogy a szúródó mellkasom és levegőért kapkodó tüdőm végre észhez térjenek annyira, hogy lemásszak a színpadról és ölembe vegyem életem legfőbb értelmét. Mikor sikeresen elindultam, többször el akartam esni ezen a rövid úton, amit ekkor kifejezetten hosszúnak éreztem, főleg, mert kettőnkért táncolva minden meglévő energiámat elveszítettem.
- BamBam! – lihegtem.
- Yugyeom! – lépett mellém Jackson. – Jinyoung hívta a mentőt. Nemsokára itt lesznek. Lélegzik – adta tudtomra a legfontosabb információkat, és tényleg ezek voltak azok, amiket mindenképp hallani akartam.
- BamBam, szerelmem, ébredj fel! – szorítottam magamhoz, miközben elkezdtem zokogni. – Kérlek szépen! Mindent megtettem. Olyan jól táncoltam, ahogy csak tudtam. Tudom, hogy tudod, mert tényleg velem voltál mindvégig.
- Yugyeom… - guggolt le mellém Jinyoung, de nem mert hozzám érni. – Nem hiszem, hogy fel fog kelni. Szerintem itt sokkal súlyosabb dologról van szó, mint egy szimpla ájulás.
- Nem! Az nem lehet! Nem lehet semmi baja! Ha valakinek eszméletlenül kéne itt feküdnie, az én vagyok, hiszen miattam idegeskedett annyit, miattam rohant ide... Én vagyok mindennek az okozója. Istenem, milyen borzasztó barát voltam! Csak velem foglalkoztunk az elmúlt hetekben. Csak ezzel a fránya vizsgatánccal törődtünk. – Ekkor olyan mélyről jövő zokogás tört fel belőlem, hogy azt hittem, megfulladok, így több szó már nem is hagyta el a számít, míg meg nem érkezett a mentő.
- Maga a hozzátartozója? – kérdezte egy negyven év körüli férfi.
- Ő a szerelmem – feleltem.
- Értem, akkor jöjjön velünk! – invitált magukkal a mentőkocsiba.
- Mi majd megyünk utánad – mondta Jackson.
- Sietünk – tette hozzá Jinyoung. – Tarts ki, Yugyeom! És te is, BamBam! – nézett ekkor az eszméletlen barátomra.

Az úton végig szorítottam a kezét, és nem szóltam egy szót sem, egyszerűen képtelen voltam rá. De mielőtt megérkeztünk, annyit megkérdeztem, mi a baja.
- Agyvérzést kapott – felelte a mentőorvos.
- Hogyan? – kérdeztem bágyadtan, mert alig tudtam magamról.
- Sajnálom, de így van. Viszont biztos rendbe jön. Nézzen csak rá, élettel teli, fiatal fiú, akinek ráadásul ilyen barátja van. Mit nem adna a lányom, ha ilyen jóképű fiúja lenne, mint maga.
- Biztos nem annyit, mint én azért, hogy BamBam egészségesen felébredjen – suttogtam inkább magamnak, mintsem neki, de valószínűleg meghallotta, mivel biztatásként váron veregetett.
- Megérkeztünk – mondta végül, majd elhalkult a sziréna hangja, miközben az én belsőmben is némaság és üresség honolt.

A váróban ültem bágyadtan, lehajtott fejjel, amikor megérkeztek a barátaim.
- Hol van, a műtőben? – kérdezte Jackson, amint meglátott.
- Igen – feleltem.
- És mi a baja?
- Agyvérzést kapott – magam elé meredve mondtam mindezt, mint egy robot, akibe beprogramozták ezt az információt, de igazán értelmezni nem tudta a jelentését, mert ekkor én magam sem tudtam.
Mikor már fél órája ültünk ott néma csendben, Jackson elment kávéért, Jinyoung pedig átült közvetlen mellém, majd bal kezével átkarolta a hátamat, és az súgta a fülembe, hogy minden rendben lesz. Annyit civakodtunk Jinyounggal, mintha Tomot és Jerryt rólunk mintázták volna, de ha komoly dologról volt szó, akkor úgy álltunk a másik mögött, mint a párjainkon kívül senki más. Most is, ahogy átkarolt, én pedig ráhajtottam a fejem, éreztem, hogy számíthatok rá, bármi is legyen, ő és Jackson velem lesznek, mert ők sohasem hagynának magamra. De úgy volt, hogy BamBam is velem lesz egy életen át. Azt szánta nekünk a sors, hogy mindig ott legyünk a másik számára. Ezt kellett, hogy szánja.
- Ugye felkel? – kérdeztem elhaló hangon.
- Azt kellene mondanom, hogy igen, de őszintén, nem tudom, Yugyeom. Csak reménykedni tudok, és te is. A remény hal meg utoljára. Tudom, ez klisé, de attól még így van.
- Jaj, Yugyeom! – pattant mellém Jackson, miután üveges tekintetembe nézett. – Itt egy kis kávé, kérlek, idd meg! – nyomta a kezembe, én pedig legszívesebben szóra se méltattam volna a dolgot, de mivel semmi energiám nem maradt, és a torkom is száraz volt, így lehúztam egybe. Ezek után egy kis üveges vizet adott nekem, aminek a felét szintén magamba erőszakoltam, így ő és Jinyoung is nyugodtabban ültek mellettem, és egyikük sem tágított, amíg ki nem jött egy orvos.
- Ön Kunpimook Bhuwakul orvosa? – ugrottam fel azonnal.
- Igen, én vagyok. Ön pedig?
- A szerelme – feleltem, mert eszembe sem jutott volna ferdíteni az igazságot.
- Értem. A barátja agyvérzést kapott – kezdte, de ezt már eddig is tudtam. – Nagyon nem akart úgy reagálni az agya a műtétre, ahogy kellett volna. – Majd olyan orvosi kifejezésekkel élt, amiket nem értettem, de nem is érdekeltek, csak az, mikor láthatom.
- Látni? – ráncolta a szemöldökét. – Fiatalember, látni épp láthatja majd a barátját, de hogy beszélhet-e vele mostanában, azt már kevésbé garantálom.
- Tessék? – Nem értettem, mit akart ezzel mondani. Mi az, hogy láthatom, de nem beszélhetek vele?
- Kunpimook Bhuwakul kómás állapotba került.
Amint elhagyták a szavak az orvos száját, én úgy estem össze a földre, majd a maradék erőm utolsó szikrái is kihunytak, előttem pedig elsötétült minden.
 

 Nem tudtam, meddig lehettem eszméletlen, de Jackson hangja volt az, amit először meghallottam.
- Méghogy nyugodjak meg! – mondta felháborodottan.
- Drágám, felkelted! – ez már Jinyoung volt.
- Keljen is fel! Nehogy nekem kövesse BamBamet! Nem bírnám elviselni, ha ő is… Ha ő… - nem tudta befejezni a mondatot, mivel, ahogy azt kinyitott szemeimmel láttam, a sírás kerülgette.
- Nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem – biztosítottam e felől.
- Ó, Yugyeom! – sóhajtott egy mélyet Jinyoung, látszott, hogy nagy teher került le a válláról.
- Hol vagyok? – néztem körül.
- Egy kórteremben. Ide fektettek le, míg magadhoz nem térsz – felelte Jackson. – Mi voltunk az őreid, akiknek jelentenie kellett volna, ha valami bajod van.
- Erről jut eszembe, szólok az orvosnak, hogy felébredtél – rohant el Jinyoung.
- Bár ne tettem volna – hunytam vissza a szememet.
- Ilyet ne is mondj, érted!? – ütötte meg a karomat Jackson. – Összeszeded magad, mert BamBam szülei is végre ideértek, míg aludtál, úgyhogy nem szabad, hogy összeomolj, mert akkor magaddal rántod őket is! Erősnek kell lenned! Mi támogatni fogunk Jinyounggal, de így is minden erődet össze kell szedned, mert ki tudja, mennyi ideig nem lesz magánál – hadarta idegesen, amitől szabályosan megijedtem, és el is kezdtek potyogni a könnycseppek a szememből.
- Rendben – többet nem tudtam mondani, de úgy tűnt, neki ennyi épp elég volt.
Miután az orvos is megvizsgált, és közölte, hogy velem minden rendben, ismét a váróba mentem, ahol BamBam szülei a nyakamba vetették magukat. Mint egy nagy család, úgy ölelkeztünk együtt. De hisz félig tényleg a családom voltak, mert a szüleim mindig is sokat dolgoztak, így BamBammel kicsiként állandóan náluk játszottunk. Látták, hogyan növünk fel együtt, és hogyan szeretünk idővel bele a másikba, és ahogy az én szüleimnek, úgy nekik sem volt ezzel semmi bajuk, sőt, borzasztóan örültek neki, hisz maguk a szüleink is nagyon jó barátságot ápoltak, így úgymond családon belül maradt a dolog.
Pár perc múlva megjelent anya és apa is, akiket BamBam édesapja értesített, és munka után már rohantak is. Ezért Jinyoungék végre nyugodtan el tudtak menni, már amennyire a nyugalom egy ilyen helyzetben egyáltalán lehetséges volt.
- Köszönöm, hogy itt voltatok velem – öleltem meg mindkettőjüket. - Amúgy ti hívtátok BamBam szüleit, igaz? - kérdeztem, hisz én amilyen kába voltam, semmi ilyesmi nem jutott eszembe.
- Jinyoung volt, hisz tudod, hogy ő mindig mindenre gondol – felelte Jackson.
- Akkor neked duplán köszönök mindent – szorítottam meg a kezét, miközben hálásan a szemébe fúrtam meggyötört tekintetemet.
- Kérlek, semmit ne köszönj! Ez a minimum, amit tehettem. Hívj, ha bármi van! És kérlek, próbálj meg aludni! BamBam altatói talán segítenek, ha más nem. – Majd tőle szokatlanul ismét a karjaiba zárt, és olyan erősen szorított, mint előtte soha. – Légy olyan erős, amilyennek mi és BamBam megismertünk!
- Az leszek! – ígértem, és az ezt követő egy hétben így is tettem.

A szülők végül úgy döntöttek, hogy a BamBam számára összespórolt pénzből a város egyetlen magánkórházába szállíttatják át a szerelmemet, ahol egy kétszemélyes szobát még egy darabig úgy tűnt, fel tudnak tartani számára. Mikor átvitték oda, és megláttam a helyet, főként a szobát, kicsit tehermentesedet a lelkem, mivel itt sokkal jobb volt minden. Tisztaság, kiegyensúlyozottság, fejlett technika volt jelen. Nyugodtabban látogattam meg itt, mint a másik helyen. De egy valami negatívuma volt a magánkórháznak, a főorvos egy eléggé unszimpatikus személy volt. A szavaival azt mondta, hogy minden rendben lesz a szerelmemmel, de a szeme arról árulkodott, hogy csak a pénzforrást látja benne, amit undorítónak tartottam, és legszívesebben behúztam volna neki egyet. De BamBam átszállításának másnapján hála az égnek nem kellett találkoznom vele, így egyenesen a szerelmem szobájához mentem.
- Haló! – vettem fel a telefont a liftben állva.
- Szia, Yugyeom! Ezer bocsánat, de úgy néz ki, hogy ma már nem érünk oda Jacksonnal, valami közbe jött. De tényleg borzasztóan sajnáljuk – szabadkozott Jinyoung, majd Jackson hangját hallottam hirtelen a túl vonalról: – Kérlek, ne utálj minket, de édesanyám váratlanul bejelentette, hogy meg akar látogatni minket kora délután, a házunk meg egy romhalmaz.
- Semmi baj, srácok. Majd jösztök holnap. Jó takarítást és anyukalátogatást!
- Amennyire ez lehetséges! – fújtatott Jackson. – De azért köszi!
- Te pedig szorítsd meg BamBam kezét helyettünk is, rendben? – ismét Jinyoung beszélt.
- Rendben – tettem le a telefont, pont mielőtt kinyitottam a kórterem ajtaját, aminél meg is dermedtem, mivel már nem egyedül volt ott a szerelmem, hanem egy középkorú nő feküdt mellette, aki mellett ott állt egy nagyjából velem egyidős srác.
A fiút Jungkooknak hívták, és mint kiderült, az édesanyja már egy éve kómában feküdt, ő pedig azóta folyton itt volt vele. A szavai hallatán végigfutott a fejemben, én vajon hogyan vészelném át, ha BamBam is egy éven át nem térne magához. Végül arra jutottam, hogy biztosan begolyóznék, még úgy is, hogy támogatnak a szülők és Jacksonék. De szegény Jungkooknak nem volt egy barátja sem, amin szó szerint felháborodtam. A táncművészetin annyi mű, alattomos és szimplán unszimpatikus ember vett körül, akiknek mégis számos barátjuk volt, így nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen végtelenül kedves fiúnak, hogy nem lehet egy se. Azt mondta, akik korábban voltak, ők is elhagyták, mikor az anyukája kómába esett. Pont a legrosszabb időszakban.
Mikor azt taglalta, hogy bízik benne, hogy fel fog kelni az édesanyja, és ő akkor mindent megtesz majd, hogy a nő bepótolja az elvesztett egy évet, úgy éreztem, ki kell mondanom, hogy saját maga is pótolja be ezt az időt. Bárhogy az előbb ismertem meg, láttam magam előtt, ahogy a kórházi ágy mellett ül állandóan, és mindennap próbálja biztatni magát és az öntudatlan állapotban lévő anyukáját, hogy minden rendben lesz. 


Mindezek után elhatároztam magam, hogy ne üljünk itt tovább búslakodva, főleg, hogy rá nagyon is ráfért némi környezetváltás, így elhívtam a kedvenc éttermembe. Persze előtte elbúcsúztam BamBamtől, és saját magamat is meglepve, újdonsült barátom előtt nem tértem ki arra a részletre, hogy BamBam a párom. Pedig ezt a tényt sohasem rejtegettem senki elől, amióta összejöttünk. Az elmúlt egy hétben is, ahány orvos és nővér megkérdezte, ki ő nekem, mindenkinek szemrebbenés nélkül bevallottam, hogy a szerelmem, Jungkookot mégis abban a hitben hagytam, hogy csak a barátom.
Az első pár perc kicsit fura volt az étteremben, mivel vagy egyedül jártam ide, vagy BamBammel kettesben, olykor pedig Jinyoungékkal együtt. De pár perc után megszoktam ezt a felosztást is. Remek srác volt Jungkook, és majd beleszakadt a szívem végighallgatni, hogyan történt az édesanyjának a balesete, és hogy azóta miket élt át. Bár egy valamiben irigyeltem, nála a nagymamájához rohant a nő, amikor bekövetkezett a baleset, ami a bajt okozta, míg nálam miattam sietett és idegeskedett BamBam. Rajta emiatt nem volt ott az a teher, hogy ő a hibás ezért az egészért, ami engem az elmúlt egy hét minden ébren töltött percében kínzott, sőt egyes álmaimban is.
   Végül eljutottam oda, hogy meghívtam a legközelebbi táncfellépésemre. Bár az égvilágon semmi kedvem nem volt most táncolni, de BamBam szülei és a sajátjaim is könyörögtek, hogy ne dobjak el mindent, mert a szerelmem is azt akarná, hogy ott folytassam a táncolást, ahol a baleset előtt abbahagytam. 
   Amikor ezekben a napokban próbáltam, már nem szenvedéllyel táncoltam, inkább fájdalommal, amiatt, hogy idevezetett az a fránya vizsganap. De össze kellett szednem magam BamBam, a szüleink, Jackson, Jinyoung és most már Jungkook miatt is.


(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

10 megjegyzés:

  1. Érdekes, érdekes és rendkívül rossz előérzetem van a fiúkkal...
    Ennek ellenére is imádom, pedig őszintént először csak Yugyeom neve miatt Olvastam el. Így tovább és várom a folytatást *-*

    VálaszTörlés
  2. Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az előérzeteid csalnak, ez egy sírós fici... De őrülök, ha eddig imádod. Az egyik főszereplő pedig pont elég, hogy felkeltse az ember érdeklődését egy történethez. ^_^

    VálaszTörlés
  3. Szia! Akkor elolvastam et a részt is. Eddig nagyon jó. Tettszik ahogy felvezeted visszafelé a dolgokat ez jó választás. Ettől izgalmas lesz.

    Kylie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Nagyon örülök, hogy továbbra is tetszik. Remélem, a folytatás sem okoz majd csalódást. <3
      Mese

      Törlés
  4. Ahh hogyan kezdjem el... Hazudnék ha azt mondanám nem sírok nagyon ettől a résztől, de semmi baj! 😊
    Istenem ez a rész gyönyörű lett, ahogy Yugyeom "Szerelmemnek" szólítja Bamiet 😭❤, és Bambam kómában istenem....😭
    Rettenetesen örülök neki, hogy nem más mint Jinyoung és Jackson az akik ott vannak Gyeomienak, támogatják, mellette vannak. Szeretem Jinsont ❤ Imádom eddig nagyon!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mástól is megkaptam, hogy már ez a második rész megható volt... Pedig én ezt, mikor írtam, nem is éreztem olyan sírósnak; lehet azért, mert már akkor tudtam, hogy ennél sokkal durvább dolgok is jönnek. 😭
      Egymás mindenei itt YugBam. ❤
      JinSon helyett el sem tudnék ide más Got7 párost képzelni, annyira fontos lesz Jackson odaadó szeretete, és Jinyoung nyugodtabb támogatása, hogy nélkülük ez a fici csak félig lenne az, aminek szántam. 😊
      Remélem, a folytatás is tetszeni fog, amennyire egy ilyen sírós ficinél ez lehetséges. ❤

      Törlés
  5. Annyira nagyon érződik, hogy egymás mindenei itt YugBam hogy már az megöl, már attól sírhatnékom van. Gyönyörű!! ❤❤
    Én se tudnék más párost elképzelni ide Jinsonon kivül! Jackson és az ő aggódó és nagyon szerető szemelyisége, Jinyoung gondoskodó szeretette is meghat annyira hogy sírok tőle!!! Én...imádom nagyon ezt a ficit ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, pontosan ezeket akartam elérni. Örülök, hogy nálad sikerült.❤❤

      Törlés
  6. Nagyon is sikerült, és hálás vagyok hogy őket választottad! ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ihlet hozta így, és mivel ők a kedvenceim, így nem is próbáltam másokon agyalni. ❤❤

      Törlés