Másnap reggel újra és újra elolvastam ezt a kis rövid
verset, és egy idő után hallottam a fejemben, hogyan mondaná ki a papírra
vetett szavakat Nárin. Kellemes gondolatok voltak ezek reggeli ébresztő gyanánt
– jobbat magamtól sem tudtam volna kitalálni. Viszont ott lebegett előttem a
kérdés: mi lesz így, hogy már kiegyenlítettebb a játszma? Csak tudtam volna, miért
futott el tőlem előző nap. Egyszerűen nem értettem. Megfordult a fejemben, hogy
egy idegen számára ijesztő voltam, vagy túl arrogánsnak tűntem. De amitől a
leginkább féltem, hogy tényleg mondtam neki valamit részegen, amivel
megbántottam. Itt álltam ötvenhárom évesen, és semmit sem tudtam a nőkről,
mivel édesanyámon kívül nem volt más fontos női személy az életemben: se
unokahúgok, se nagynénik. Mindig is férfiak vettek körül, így fogalmam sem
volt, mit is kellene lépnem, vagy egyáltalán kellene-e valamit. Azt azonban
végül eldöntöttem, hogy így nem maradhat tovább a helyzet, igenis meg kell
beszélnünk felnőttek módjára a dolgot.
- Jaj, Fili, hogyan fogsz egy egész királyságot
vezetni, ha már egyetlen nőtől így megijedsz, és nem tudod, mit lépj? –
döbbentem rá ismét, mennyire nem voltam még kész arra, hogy uralkodjak. De addig
szerencsére volt pár évtizedem , úgyhogy az idő nem szorított – erre végre már
rájöttem. Elhatároztam, hogy nem fogok még egy évet a szobámban tölteni és
tanulni. Nem és kész! Nem bántam, hogy így tettem tavaly, de azt nem szerettem
volna, ha bármi ehhez hasonló megtörténne újra. Végül elindultam megkeresni az
öcsémet, akivel még a tegnapi mulatozás előtt megbeszéltük, hogy délelőtt
lovagolunk kicsit a környéken.
Miután mindketten kellőképpen jól laktunk, én már
készülődtem is volna, erre megláttam, hogy Kili pár szelet kenyeret és húst
csomagol magának.
- Ezt komolyon gondolod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen, hisz ki tudja, meddig leszünk oda. Még a végén
valamilyen csapdába kerülünk, és kénytelenek leszünk egymást megenni – nevetett
jóízűen a saját válaszán.
- Te és a túl élénk fantáziád, Öcsém… – hagytam
ennyiben a dolgot, és elindultam a pónimhoz.
Ekkor kivételesen nem vesztünk össze azon, kinek a
pónija volt a nagyobb, de legbelül Kili is tudta, hogy az övé egy picivel
kisebb volt, épp ezért talált ki mindenféle kifogást, hogy biztos az enyémnek
vastagabb a patkója, és ehhez hasonlókat. Ilyenkor rendre megállapítottam, hogy
bármennyit is komolyodott a testvérem az évek alatt, bizonyos dolgokkal
kapcsolatosan még mindig egy nagy gyerek volt.
Mindig felszabadító érzés volt a lovaglás, bár annyira
azért nem kedveltem, mint az edzéseket, de így is igen sokat lovagoltunk a
testvéremmel. Bár már erre sem szántam elég időt, amit ekkor be akartam
pótolni, így olyan messze mentünk, mint talán még soha. Szinte elvesztettük
az időérzékünket.
- Na, ki ér előbb ahhoz a fához? - mutatott a távolba
az öcsém.
- Majd meglátjuk – feleltem lelkesen.
- Három, kettő, egy – számolt visszafelé, majd
mindketten gyors tempóra késztettük a pónijainkat. Végül kicsivel Kili ért
előbb oda.
- Nyertem! Nyertem! – volt nagyon boldog, majd
megpuszilta a pónija nyakát. – Szép munka volt – súgta a fülébe. – Lehet, hogy
kisebb, de gyorsabb, mint a tied – ezt már nekem szánta.
- Végre bevallottad, hogy kisebb! – éreztem elégtételt
a mellkasomban. – Mióta várok már erre a napra.
- Egy kicsit kisebb, de talán pont ezért gyorsabb –
mondta egy kacsintás kíséretében. – Be kell vallanom, jócskán megéheztem ebben
a kis versengésben.
- Sejtettem, Kili! – kacagtam fel, hisz nem is ő lett
volna, ha nem válik farkaséhessé egy kis testmozgástól. Így mindketten leültünk
a fűre, és megvártuk, amíg az öcsém megette az összes magával hozott ételt.
- Végül is, szégyen lett volna hazavinni – jegyezte
meg az utolsó falat után, és némi büszkeséget véltem felfedezni a hangjában,
ami valószínűleg abból fakadt, hogy ismerte már magát annyira, hogy tudta
előre, szüksége lesz némi elemózsiára. Bár ennyi önismeret az én szememben
túlzott dicséretet nem érdemelt, de jobban szerettem az öcsémet annál, minthogy
ennek hangot adjak.
- Mindenképp – mondtam, és azért némi szarkazmust
belecsempésztem a hangomba, amit ő is észrevett.
- Hé! – Majd hátradöntött, és elkezdte ököllel ütni a
karomat. – Most megkapod a magadét!
- Kili, fejezd be! – ordítottam, de semmi hatása nem
volt. Végül erőt vettem magamon, és én kerekedtem fölé, majd lefogva mindkét
kezét komoly arccal néztem rá. – Befejezted?
- Még el se kezdtem – felelte durcásan, engem pedig
magával ragadtak a régi emlékek, még abból az időből, amikor rendszeresen nekem
esett, ha felhúztam valamivel. Szép időszakok voltak ezek, bár néha
kifejezetten fájt mindenem ezen esetek után, de tudtam, hogy nem tehetett Kili
a forró vérmérsékletéről, így nem hibáztattam. Ekkor sem volt ez másként.
- Hogy neked sohasem nő be a fejed lágya! –
sóhajtottam egyet, amivel láthatólag még jobban felhúztam.
- Ne okoskodj folyton! – Minden erejét bevetve
erőteljesen ellökött magától.
- Most átmész durcás törp-kislányba? – kérdeztem
pimasz mosollyal az arcomon, és tudtam, hogy ezek után el akar majd kapni, így
felpattanva a földről, felugrottam a pónimra, és már loholtunk is hazafelé.
Mire visszaértünk, Kilinek is szerencsére kitisztult a
feje, és nem akart újra nekem esni, így nyugodtan a helyére vittük a pónikat.
Ezután hívni akart magával, de én inkább maradtam még kicsit körülnézni, hátha
meglátom Nárint. Legalább másfél órán át sétáltam le-fel a környéken, ő azonban
nem volt sehol, de így sem éreztem feleslegesnek a kóborlással eltöltött időt.
Több helybélivel is beszélgettem arról, hogy várhatólag milyen lesz az az évi
termés, és hogy milyen áron tudnak majd kereskedni egyes portékákkal, valamint
összebarátkoztam egy korombéli kováccsal.
Akárcsak a harcolás és a lovaglás, a kovácsmesterség
is már kicsiként felkeltette az érdeklődésemet, de idővel teljesen háttérbe
szorult, hiszen egy királynak nem volt feltétlen szüksége arra, hogy tudjon
kovácskodni. Bár mindezek ellenére Thorin bácsikám rendkívül jó kovács volt.
Miután el kellett hagynunk Erebort, ő volt az, aki képes volt még a
gyermekekből is a legjobb kovácsokat faragni. A bácsikám volt az én hősöm,
akire felnéztem. Ilyen személy akartam én is lenni: aki tanítja és segíti a
népét, nem pedig azt várja el, hogy csak őt szolgálják ki folyamatosan. A
bácsikámnál jobb példaképet keresve se találhattam volna.
- Holnap lenne rám egy kis időd? – kérdeztem a kovács
fiút.
- Persze, Fili herceg – felelte.
- Ó, egyáltalán nem kell így nevezned! – adtam azonnal
a tudtára, mert szerettem volna, ha minél közvetlenebb kapcsolat alakul ki
közöttünk. – Hívj csak nyugodtan Filinek!
- Ahogy gondolod, Fili – közben barátságosan
elmosolyodott, ezzel megnyugtatva, hogy csak nem voltam én olyan ijesztő.
- Reggel tájt jó lesz?
- Igen, de pontosan mit is kellene tennem? –
Láthatólag kicsit össze volt zavarodva, amitől kellemetlenül éreztem magamat,
hisz tényleg nem mondtam neki semmit arról, mire is szerettem volna megkérni.
- Bocsáss meg a hamariságomért! Azt szeretném, ha
kitanítanál. Én is szeretnék kovácskodni.
- Ez igazán megtisztelő, Fili he… - elharapta a szó
végét, mire én megveregettem a hátát.
- Számomra megtisztelő. Akkor a holnapi
viszontlátásra! – köszöntem el tőle.
- Viszlát!
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése