2016. január 5., kedd

Oda... - 7. fejezet - Egy múltbéli kovács



Másnap reggel újra és újra elolvastam ezt a kis rövid verset, és egy idő után hallottam a fejemben, hogyan mondaná ki ezen szavakat Nárin. Kellemes gondolatok voltak ezek reggeli ébresztő gyanánt. Jobbat magamtól sem tudtam volna kitalálni.
De mi lesz most, hogy már kiegyenlített a játszma? Csak tudtam volna, miért futott el tőlem előző nap? Egyszerűen nem értettem. Megfordult a fejemben, hogy egy idegen számára ijesztő vagyok, vagy túl arrogánsnak tűnök. De amitől a leginkább féltem, hogy tényleg mondtam neki valamit részegen, amivel megbántottam.
Itt álltam ötvenhárom évesen, és semmit sem tudtam a nőkről, mivel édesanyámon kívül nem volt más fontos női személy az életemben. Se unokahúgok, se nagynénik. Mindig is férfiak vettek körül, így most fogalmam sem volt, mit is kellene lépnem, vagy egyáltalán kellene-e valamit. De azt végül eldöntöttem, hogy így nem maradhat tovább a helyzet, igenis meg kell beszélnünk felnőttek módjára a dolgot.
- Jaj, Fili, hogyan fogsz egy egész királyságot vezetni, ha már egyetlen nőtől így megijedsz, és nem tudod, mit lépj? – döbbentem rá ismét, mennyire nem vagyok kész arra, hogy uralkodjak. De még volt pár évtizedem addig, úgyhogy az idő nem szorított, erre végre már rájöttem. Igenis nem fogok még egy évet a szobámban tölteni és tanulni. Nem és kész! Nem bánom, hogy így tettem tavaly, de azt nem szeretném, ha bármi ehhez hasonló megtörténne újra.
Végül elindultam megkeresni az öcsémet, akivel még a tegnapi mulatozás előtt megbeszéltük, hogy délelőtt lovaglunk kicsit a környéken. 


Miután mindketten kellőképpen jól laktunk, én már készülődtem is volna, erre megláttam, hogy Kili pár szelet kenyeret és húst csomagol magának.
- Ezt komolyon gondolod? – húztam fel a szemöldökömet.
- Igen, hisz ki tudja, meddig leszünk oda. Még a végén valamilyen csapdába kerülünk, és kénytelenek leszünk egymást megenni – nevetett jóízűen a saját válaszán.
- Te és a túl élénk fantáziád, Kili… – hagytam ennyiben a dolgot, és elindultam a pónimhoz.
Most kivételesen nem vesztünk össze az öcsémmel azon, kinek a pónija a nagyobb, de legbelül Kili is tudta, hogy az övé egy picivel kisebb, épp ezért talált ki mindenféle kifogást, hogy biztos az enyémnek vastagabb a patkója, és ehhez hasonlókat.
Mindig felszabadító érzés volt a lovaglás, bár annyira azért nem kedveltem, mint az edzéseket, de így is igen sokat lovagoltunk a testvéremmel. Bár már erre sem szántam elég időt, amit most be akartam pótolni.
Olyan messze lovagoltunk, mint talán még soha. Szinte elvesztettük az időérzékünket.
- Na, ki ér előbb ahhoz a fához? - mutatott a távolba az öcsém.
- Majd meglátjuk – feleltem lelkesen.
- Három, kettő, egy – számolt visszafelé, majd mindketten gyors tempóra késztettük a pónijainkat. Végül kicsivel, de Kili ért előbb oda.
- Nyertem! Nyertem! – volt nagyon boldog, majd megpuszilta a pónija nyakát. – Szép munka volt – súgta a fülébe. – Lehet, hogy kisebb, de gyorsabb, mint a tied – ezt már nekem szánta.


- Végre bevallottad, hogy kisebb! – éreztem elégtételt a mellkasomban. – Mióta várok már erre a napra.
- Egy kicsit kisebb, de lehet, hogy épp ezért gyorsabb – mondta egy kacsintás kíséretében. – Be kell vallanom, jócskán megéheztem ebben a kis versengésben.
- Sejtettem, Kili!
Végül mindketten leültünk a fűre, és megvártuk, amíg az öcsém megette az összes magával hozott ételt.
- Végül is, szégyen lett volna hazavinni – jegyezte meg az utolsó falat után.
- Mindenképp – mondtam szarkazmussal a hangomban, amit ő is észrevett.
- Hé! – Majd hátradöntött, és elkezdte ököllel ütni a karomat. – Most megkapod a magadét!
- Kili, fejezd be! – ordítottam, de semmi hatása nem volt. Végül erőt vettem magamon, és én kerekedtem fölé, majd lefogva mindkét kezét komoly arccal néztem rá. – Befejezted?
- Még el se kezdtem – felelte durcásan, engem pedig magával ragadtak a régi emlékek, még abból az időből, amikor rendszeresen nekem esett, ha felhúztam valamivel. Szép időszakok voltak ezek, bár néha kifejezetten fájt mindenem ezen esetek után, de tudtam, hogy nem tehet Kili a forró vérmérsékletéről, így nem hibáztattam. Most sem volt ez másként.
- Jaj, hogy neked sohasem nő be a fejed lágya… - ráztam a fejem, amivel láthatólag még jobban felhúztam.
- Ne okoskodj nekem mindig! – Minden erejét bevetve erőteljesen ellökött magától.
- Most átmész durcás törpkislányba? – kérdeztem pimasz mosollyal az arcomon, és tudtam, hogy ezek után el akar majd kapni, így felpattanva a földről felugrottam a pónimra, és már loholtunk is hazafelé.

Mire visszaértünk Kilinek is szerencsére kitisztult a feje, és nem akart újra nekem esni, így nyugodtan a helyére vittük a pónikat. Majd hívni akart magával, de én inkább maradtam még kicsit körülnézni, hátha meglátom Nárint. Legalább másfél órán át sétáltam le fel a környéken, ő azonban nem volt sehol. De így sem éreztem feleslegesnek a kóborlással eltöltött időt. Több helybélivel is beszélgettem arról, hogy várhatólag milyen lesz az azévi termés, és hogy milyen áron tudnak majd kereskedni egyes portékákkal, valamint összebarátkoztam egy kováccsal.
Akárcsak a harcolás és a lovaglás, a kovácsmesterség is már kicsiként felkeltette az érdeklődésemet, de idővel teljesen háttérbe szorult, hiszen egy királynak nincs feltétlen szüksége arra, hogy tudjon kovácsolni. De én tisztában voltam vele, hogy Thorin bácsikám is rendkívül jó kovács. Miután el kellett hagynunk Erebort, ő volt az, aki képes volt még a gyermekekből is a legjobb kovácsokat faragni. Ő volt az én hősöm, akire felnéztem. Ilyen személy akartam én is lenni, aki tanítja és segíti a népét, nem pedig azt várja el, hogy csak őt szolgálják ki folyamatosan. A bácsikámnál jobb példaképet keresve se találhattam volna. 


- Holnap lenne rám egy kis időd? – kérdeztem a nagyjából velem egyidős kovács fiút.
- Persze, Fili herceg – felelte.
- Ó, egyáltalán nem kell így nevezned! – adtam azonnal a tudtára. – Hívj csak nyugodtan Filinek!
- Ahogy gondolod, Fili – közben barátságosan elmosolyodott.
- Na, csak nem vagy te olyan ijesztő! – jegyeztem meg magamban.
- Reggel tájt jó lesz? – ezt már hangosan mondtam.
- Igen, de pontosan mit is kellene tennem?
Láthatólag kicsit össze volt zavarodva, amitől kellemetlenül éreztem magam, hisz tényleg nem mondtam neki semmit arról, mire is szeretném megkérni.
- Bocsáss meg a hamariságomért! Azt szeretném, ha kitanítanál. Én is szeretnék kovácskodni.
- Ez igazán megtisztelő, Fili he… - elharapta a szó végét, mire én megveregettem a hátát.
- Számomra megtisztelő. Akkor a holnapi viszontlátásra! – köszöntem el tőle.
- Viszlát!


 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése