Oda... - 15. fejezet – A múltban elvesztett nagy Ő

- Na? – kérdezte Dofir kíváncsian másnap reggel.
    - Na? – kérdeztem vissza, mintha nem tudtam volna, mi érdekelte.
    - Hogy ment a tegnapi randevúd? - Láttam rajta, hogy tényleg nagyon várta már a válaszomat, így nem is húztam tovább az időt, hanem aprólékosan elmeséltem neki, milyen is volt.
    - Azta! – volt ez az első reakciója. - Te aztán mázlista vagy.    
    - Igen, az vagyok – bólogattam, miközben még mindig Nárin körül forogtak a gondolataim. - De mi van, ha nem lesz ebből az egészből semmi? – rándult hirtelen görcsbe a gyomrom.
    - Ne is mondj ilyet, Fili! Szerintem ti egymásnak letettek teremtve. – Nem túlzott, csúfolni sem akart, tényleg így gondolta. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy ebben biztos legyek.
    - Nagyon remélem, hogy igazad van, Barátom – sóhajtottam egyet. - Tényleg borzasztóan remélem. De ne húzzuk tovább az időt! – csaptam össze a két tenyeremet. - Lássunk munkához!
    Egész délelőtt vártam, hogy Nárin megjelenjen, legalább annyira, hogy rám köszönjön, de még csak a környéken sem láttam. Bár csalódottságomnak nem adtam hangot, és igyekeztem az arcomon is leplezni minden érzelmemet, de Dofir jól ismert már ahhoz, hogy így is tudja, hogy letört a dolog.
    - Biztos valami közbejött neki, hisz két férfival él együtt. Nem is irigylem érte – hívta fel rá a figyelmemet, mielőtt indulni készülődtem.
    - Én is valami hasonlóra gondoltam – mondtam, de a hangomból még számomra is kicsengett a szomorúság. - De akkor is, jó lett volna, ha legalább pár pillanat erejéig láthatom – vallottam be, miközben magam elé meredtem. - Mit tett velem ez a lány, amiért nem tudom kiverni a gondolataimból?
    - Erre csak a nők képesek, Fili, csakis ők. Bár nem ismerek egy tünde és embernőt sem, de biztos, ők is hasonlóak a törp-nőkhöz.
    - Van benne valami – bólogattam beleegyezésem jeléül. - De hagyjuk is inkább a témát, nem hiszem, hogy kész vagyok már egy ilyen beszélgetésre. Még mindez annyira új számomra. Talán most az a helyes, ha nem találkozom Nárinnal ismét pár napig, mert még a végén előbb jönnek a mélyebb érzelmeim, mint ahogy a kapcsolatunk halad előre. Érted, mire gondolok? – féltem, hogy botorságokat beszélek.
    - Hát persze, főleg, hogy én már jártam hasonló cipőben – felelte, és a válaszával meglepett.
    - Talán mégis kész vagyok egy ilyen beszélgetésre – lettem egyre kíváncsibb.
    - Nincs sok minden, amit mesélni tudnék. Beleszerettem egy lányba, de ő csak a barátom akart lenni, sőt el se tudta képzelni, hogy én többet érzek iránta, főleg, hogy öt évvel fiatalabb vagyok tőle – mesélte keserédes hangszínnel.
    - De akkor hogy jött rá végül, hogy szereted?
    - Egyszer rákérdezett, hogy nem tetszik-e nekem valaki, mire rávágtam, hogy van egy lány, akibe belehabarodtam. Sokáig találgatott, minden lányt végigsorolt, akit ismerhettem akkoriban. Végül feladta, mert az sem segített neki, hogy elmondtam, milyen betűvel kezdődik a neve. Még egy ilyen segítséggel sem realizálta, hogy ő volt az, hanem addig kérdezősködött, mígnem talált egy lányt, aki tőlünk nem messze lakott, és ugyanilyen betűvel kezdődött a neve – rázta a fejét, mint aki még mindig hitetlenül, fájdalommal teli szívvel állt ehhez a történethez. – Miután egy randevút is összehozott a lánnyal, akit csak látásból ismertem, kiborultam, és mindent elmondtam neki.
    - Ó, és mi lett a vége? – egyre gyorsabban dobogott a szívem, hisz én még semmilyen hasonló élményt nem tapasztaltam.
    - Teljesen lefagyott. Végül elmondta, hogy ő imád engem, de nem tud úgy nézni rám, ahogy azt én szeretném. Próbált ezután is a barátom lenni, de többé már nem volt ugyanaz a kapcsolatunk, éreztem rajta, hogy feszengett a társaságomban: nem mert többé szép ruhákban lenni mellettem, nem adott több baráti csókot az arcomra, meg se mert már ölelni – ekkor megállt egy kicsit. Én nem siettettem, mivel sejtettem, mennyire fájhatott neki feleleveníteni a múlt sérelmeit. Még ha tapasztalatlan is voltam ezen a téren, minden egyes szavából és arckifejezéséből sütött számomra a szenvedés. Emiatt elkezdtem bűntudatot érezni, hisz miattam fogott bele a történetébe.

 - Végül elköltözött, ráadásul nagyon messzire, én pedig azóta sem láttam. Viszont kaptam tőle valamit: egy csókot, pontosabban egy búcsúcsókot, és nem is akármilyet, hanem egy igazán hosszú, szenvedélyes csókot, ami után könnyes szemekkel hagyott el. – Az ő szemeit is könnyek ködösítették el, miközben visszaemlékezett. Egy pillanatra el is fordult, hogy letörölje őket. Igyekeztem úriember lenni, és nem tettem szóvá; megvártam, amíg összeszedte magát.
    - Tehát sohasem tudtad meg, hogy érzett-e valaha is többet irántad, mint barátság – állapítottam meg, miután visszafordult és mélyen a szemembe nézett.
    - Sajnos nem. Pedig ez nem egy olyan csók volt, amit az ember a barátjának ad. Talán csak nem merte bevallani magának korábban, hogy szerelmes lett a legjobb barátjába. De persze az is lehet, hogy mindezt csak én képzelem bele, és tényleg szimpla baráti szeretetből tette. Mindkettőnknek ez volt az első csókunk, és én örülök, hogy vele történt, és szerintem ő is örült annak, hogy velem lépte ezt meg, de hogy érzett-e bármi többet is irántam, akárcsak egy perc erejéig is, azt talán sohasem tudom meg. – Ahogy beszélt róla, az elárulta, hogy még mindig szerette ezt a lányt.
    - Ez hány éve volt?
    - Tíz.
    - És te azóta sem találtál senki hozzá hasonlót? – kérdeztem halkan.
    - Nem, és nem is akarok. Nekem ő a nagy Ő, és csakis abban tudok reménykedni, hogy neki is én vagyok, mert ha nem, akkor félő, hogy az egész életemet egyedül kell leélnem – sziklaszilárdan mondta mindezt. Látszott rajta, hogy komolyan gondolta, hogy képes lenne agglegényként élni, mert elveszítette élete szerelmét.
    - Biztos vagyok benne, hogy nem kell egyedül leélned az életedet, Dofir. Ha ő számodra az igazi, akkor ismét rátaláltok majd egymásra. Tudod, pontosan hol lakik? – kérdeztem.
    - Igen, egyszer már el is akartam indulni hozzá, de az édesanyám lebetegedett, végül el is veszítettem. Ennek is már két éve, és azóta nem sikerült újra összeszednem a bátorságomat. Pedig tisztában vagyok vele, hogy minél tovább húzom a dolgot, annál kevesebb az esélyem arra, hogy ne legyen házas.
    - Ez sajnos így van. Ne várj sokat, Dofir! Ha kell, én tartom a frontot a műhelyedben. Kérlek, kövesd a szívedet! – raktam a vállára a kezemet.
    - Csak, ha te is követed a tiédet, Fili! – mutatott kifelé a műhelyéből, ahol Nárin állt izgatottan.
    - Ó! – ennyit tudtam csak reagálni erre a pozitív meglepetésre. Már elfogadtam azt a tényt, hogy aznap nem látom őt, de amint mégis megpillantottam, azonnal libabőrös lettem.
    - Menj! – tolt az ajtó felé a barátom.
    - Holnap találkozunk. És addig is, gondolkodj azon, amit mondtam! – kértem komolyan.
    - Úgy lesz, de most menj! - hessegetett a kezével.

- Már azt hittem, ma nem látlak – vallottam be Nárinnak, aki mosolyogva, vidáman várt rám, és a szeme szinte ragyogott, ahogy megpillantott.
    - Sajnálom, hogy nem tudtam korábban jönni, de muszáj volt pakolnom. Holnap hajnalban indulok apával és Dárinnal. – Az izgatottságtól beszélni is alig tudott. - Végre belementek, hogy velük mehessek az egyik kereskedő útjukra. Világot láthatok, még ha csak három napról is lesz szó, de akkor is, végre első kézből is megtapasztalhatom, mit csinálnak, hogyan dolgoznak meg a pénzünkért, és én is segíthetek nekik. – Csak úgy sugárzott a mondandójának köszönhetően, amitől én is akaratlanul vigyorogni kezdtem.
    - Ez nagyon jól hangzik. – Annyira jó volt ilyen vidámnak látnom őt, főleg azután, hogy megtudtam, mennyire megtörte őt és a családját az édesanyjának az elvesztése. Az a mosoly, ami aznap az arcát szépítette, a legszebb dolog volt, amit valaha láttam. Már csak abban reménykedtem, hogy egy életen át láthattam ezt a mosolyt. De ettől túl bizakodónak hittem magam, hiszen még semmi sem volt közöttünk.
    - Bocs, de sietnem kell vissza, ha a családomon múlna, akkor minden fontos dolgot itthon hagynánk. Mindig nekem kell bepakolnom, de végre magamnak is, nem csak nekik. – Látszott, még mindig nem akarta elhinni, hogy ezúttal ő is velük mehetett. – Férfiak! – mondta, majd olyat tett, amire nem számítottam: a nyakamba vetette magát, és olyan szorosan húzott magához, hogy a hajának virágos illatát tisztán éreztem. Tudtam, ez az illat velem marad, amíg újra nem látom.
    Még fel sem ocsúdtam abból a sokkból, amit az okozott, hogy a karjaim között tarthattam Nárint, amikor megpuszilta az arcomat. Beleremegett még a lábam is, és egy pillanat erejéig azt hittem,  összecsuklik alattam. De végül elég erős voltam ahhoz, hogy állva maradjak, és elköszönjek tőle. Azt viszont éreztem, ahogy elvörösödök, bármennyire nem volt ez rám jellemző.  Nárin azonban folyton olyan dolgokat váltott ki belőlem, amikre előtte nem volt példa. Ekkor fogant meg ténylegesen a fejemben az az elképzelés, hogy talán ő volt számomra az igazi, mint ahogy Dofir számára az a bizonyos törp-lány, akiért tíz év után is kitartóan ácsingózott.

(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)