Másnap reggel épp munkába indultam,
amikor Thorin bácsi sietve megállított. Rögtön láttam, hogy jókedve van, így
tudtam, hogy valami jó hírrel fog szolgálni.
- Jó reggelt, bácsikám! Mitől vagy
így feldobva? – kérdeztem.
- Most kaptam a hírt, hogy Vaslábú
felénk tart. Holnap estére itt is lesz – felelte mosolyogva.
- Dáin erre tart? – lett nekem is
jókedvem a hírtől.
- Így van.
- Nem is emlékszem, mikor járt itt
utoljára, vagy, mi mikor jártunk a környékükön – gondolkodtam el.
Kicsiként félévente láttuk Dáin
bácsit, hol mi látogattunk hozzá, hol ő hozzánk. Abban megegyeztünk Kilivel,
hogy az üdítőbb volt, amikor mi hagytuk el az otthonunk. Hisz ki ne örülne egy
kis levegő váltásnak? Épp ezért tudtam átérezni, mennyire örül Nárin, amiért
végre ő is elkísérheti az apját és a bátyját a számukra már szokásos útjukra.
Bár én sem utazhattam annyit, amennyit szerettem volna, de Nárinnál sokkal
többet láttam Középföldéből.
- Azért találkoztunk rég vele, mert
mind elvoltunk foglalva a saját dolgainkkal. Neki sem könnyebb egybe tartani a
népét. De ahogy a családi vacsorákat, a Vaslábúval való találkozókat is újra
vissza kell hoznunk az életünkbe – bólogatott komolyan.
- Egyetértek, bácsikám – tettem a
vállára a kezem.
- De nem is tartalak fel tovább.
Gondolom, mész a kovácsműhelybe.
- Így van, de attól még bármikor
szívesen beszélek veled, főleg, ha ilyen jó hírrel szolgálsz.
- Szólok, amint megérkezett.
- Köszönöm – zártam le ezzel, majd
ki-ki ment a saját dolgára.
Amint beléptem a műhelyben, valami
furcsát észleltem Dofir arcán, ami újszerűen hatott rám.
- Szia, Fili!
- Szervusz, Dofir! Csak nem
gondolkodtál a tegnapi ajánlatomon? – kérdeztem bizakodóan.
- De, épp azt tettem – mosolygott.
- És? – kezdtem tűkön ülni.
- És… - kacsintott egyet.
- Elmész.
- Igen. Itt az idő, hogy végre
pontot tegyek a dolog végére. El kell mennem hozzá. Már rég el kellett volna
mennem, és most végre van kire hagynom a műhelyemet – mutatott rám.
- Ez a beszéd! – lettem még
vidámabb, majd arra lettem figyelmes, hogy Dofir elneveti magát. – Mi olyan
vicces?
- Semmi, csak korábban nem hittem
volna, hogy épp a trónörökös lesz az, aki átveszi tőlem a műhelyem pár napra. –
Nem láttam még ennyire jóízűen kacagni.
- Ha túl rangosnak tartasz a
feladathoz, egy szavadba kerül, és már itt sem vagyok – voltam cinikus vele.
- Kérlek, ne! Így is tíz év kellett,
hogy újra rászánjam magam erre az útra. –
Megint komollyá vált, még a szemöldökét is elkezdte ráncolni. – Félek,
ha nem indulok már holnap el, akkor még meggondolom magam. Nincs újabb tíz évem,
hogy ismét összeszedjem a bátorságomat. Most kell mennem, vagy soha.
- Mindenképp indulj holnap!
- És mi lesz, ha pont akkor jön pár
nagy munka, amíg oda vagyok? – aggodalmaskodott. – Oda-vissza két nap az út, és
lehet, hogy akár több napra is maradnék, úgyhogy négy-öt nap is lehet míg
hazaérek.
- Akár egy hétre is mehetsz –
nyugtattam meg. – Amúgy is, van egy fiatalember, aki szerintem nem bánná, ha
megtanítanám neki is a kovácskodás alapjait.
- Ha Kili herceg elvállalja, hogy
segédkezik neked, akkor tényleg nyugodtan kelek útra.
- Ha gondolod, már most megkérdezzem
erről. Meg hát, az sem árt, ha megismerkedtek végre. – Eljött már az ideje,
hogy az öcsém és az immáron legjobb barátom megismerjék egymást.
- Csodálom, hogy eddig még nem
lesett meg munka közben – jegyezte meg.
- A látszat sokszor csal Kili
esetében. Meg szokta hagyni a magánszférámat – magyaráztam. – Ahogy én is az
övét. Ráadásul, most ő vetette bele magát a népünk múltjának tanulmányozásába.
- Valóban, már említetted, hogy most
ő olvassa azt a végtelen hosszú könyvet.
- De attól még szerintem szívesen
segédkezne, hiszen nem gyakran adódik ilyen lehetőség, hogy kettőnkre bízna
valaki egy kovácsműhelyt. Meg azt sem szeretném, ha hozzám hasonlóan túl sokáig
zárkózna be a szobájába.
- Ó, jaj, még a végén valaki lecsap
Kilire, miután megtanítod neki az alapokat, és lesz némi konkurenciánk –
viccelődött, és ismét vad nevetésbe kezdett.
- Hidd el, ezt nem szeretnéd, mivel
nagyobb sikere van a nők körében! – tetetett szomorúsággal tudattam ezt vele.
- Ne légy te ebben olyan biztos! – mondta
meglepő komolysággal. – Úgy tudom, hogy a szőke haj, kék szem párosítás igen
kedvelt a nők körében.
- Talán körülötted is legyeskednek
törplányok? – lettem kíváncsi, hisz ő is szőke hajú és kék szemű volt.
- Anno legyeskedtek, de rá kellett
jönniük, hogy az én szívem foglalt.
- Akkor még inkább itt az ideje
annak a látogatásnak – húztam fel a szemöldököm.
- Igen, itt van.
- Had lássák már, hogy nem vagy
többé agglegény.
- Ó, azért ne rohanjunk ennyire
előre! Lehet, hogy már túl későn érek oda.
- Majd meglátod, Dofir! Ne add fel
előre! Én viszont megyek Kilihez.
Vidáman ballagtam az öcsém
szobájához, és szinte biztos voltam benne, hogy milyen látvány fogad majd.
Kili le-fel járkált, miközben erősen
koncentrálva mondogatott pár sort a könyvünkből. Mintha magamat láttam volna
egy évvel korábbról. Még ha első benyomásra sok mindenben különböztünk, akkor
is voltak közös vonásaink, kívül-belül egyaránt.
- Kili, bocsánat, hogy zavarlak! –
mondtam, mivel azt sem vette észre, hogy bementem a szobájába.
- Ó, bátyám, mond csak! – tette le
óvatosan a vaskos kötetett, és belerakott egy papír fecnit, hogy jelezze
magának, melyik oldalnál szakítottam félbe. – Mi járatban vagy ilyen későn?
- Ilyen későn? – lepődtem meg a
kérdésen. – De hát már majdnem délelőtt van, Kili! Ó! – jöttem rá azonnal, mi
történt. Ugyanaz, mint ami velem is előfordult anno jó párszor. – Elfelejtettél
lefeküdni, igaz? Úgy belemerültél az olvasásba.
- Öhm, azt hiszem – hirtelen
zavarodottság jelent meg az arcán, látszott, hogy visszaidézi az éjszaka és a
reggel történéseit. – Tényleg, vacsora óta nagyon sok idő telt el. Azért is
voltam éhes. De hát tudod, hogy van ez, mindig van némi rejtett tartalék a
szobámban, ha hirtelen megéheznék. Most is az mentett meg – mutatott az
asztalán lévő tálra, ami ritka alkalmak egyikeként már ilyen korán teljesen
üres is volt.
- Abból sem jöttél rá, hogy elrepült
az idő, hogy mindent megettél? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, egyáltalán nem – vakarta meg
a tarkóját zavarában. – Azt hittem, hogy szimplán hamar megéheztem a vacsorára.
Tudod, nem egyszer van, hogy éjszaka nem alszom jól, mert annyira éhes vagyok,
így ez nem volt szokatlan.
- Aha! – Most már mindent értettem.
– Gyorsan elmondom, miért jöttem, aztán hagylak pihenni, öcsém. Mert rád fér! –
tettem hozzá mielőtt ellenkezhetett volna.
- Rendben, hallgatlak.
- Nincs kedved pár napig segédkezni
nekem Dofir műhelyében?
- Hát persze, hogy van – jött elő a
szokásos Kili féle életvidámság. – De hogyhogy erre kérsz? Csak nem el kell
utaznia Dofirnak? – jött rá azonnal.
- De, és egyedül nem bírnék mindent
megcsinálni négy-öt napon át – feleltem.
- És én jutottam rögtön eszedbe. Hm…
- tetettet sértődöttséget tükrözött az arca. – Csak nem ki akarsz használni,
Fili herceg?
- Nem, nem akarlak kihasználni, Kili
herceg. – Régi szokásunk volt, hogy ilyen helyzetekben a másik neve után tettük
a „herceg” jelzőt, ezzel is jelezve,
hogy csak a móka kedvéért teszünk úgy, mintha haragudnánk.
- Jól van, mert az nem esne jól az
önbecsülésemnek. Meg hát, amúgy is, van elég dolgom – mutatott a könyvre.
- Azt látom, de azért fogadj meg egy
jó tanácsot attól, aki végig ment mindezen! – kértem, miközben mélyen a szemébe
néztem. – Ne hagyd, hogy teljesen magába szippantson a múlt, bármennyire is
csábító! Maradj itt a jelenben, Kili! Maradj itt velünk! Ne kövesd el ugyanazt
a hibát, mint én!
- Igazad van, én is hasonlóan kezdek
a könyv megszállottjává válni. De most már jobban figyelek majd, ígérem.
- Jól van. Mert hidd el, nem volt
könnyű egy év után visszatérnem a hétköznapokba! Nem jó dolog a megszállottság,
e felől biztosíthatlak. – Még mindig éreztem némi szégyenérzetet emiatt.
- Elhiszem.
- Na, de akkor hagylak is pihenni –
tértem vissza a saját emlékképeim mezejéről. – Holnap a reggelinél találkozunk,
és utána kezdjük a munkát.
- Rendben – dörzsölte össze a két kezét.
– Már alig várom.
- Biztos, hamar ráérzel.
Már épp fordultam volna ki az ajtón,
amikor eszembe jutott még valami:
- Ó, és még annyit, hogy holnapra várható Dain
bácsikánk.
- Komolyan?
- Komolyan – feleltem.
- Ez aztán a jó hírek reggele.
- Épp ezért pihenj, mert holnap sok
energiára lesz szükséged!
- Úgy lesz!
Majd visszasiettem Dofirhoz, akivel
az aznapi sürgős munkákat gyorsan elvégeztük. Ő ezután gyors pakolásba kezdett,
én pedig a friss munkákat vettem fel. Előreláthatólag sok mindent kellett
megcsinálnunk az elkövetkezendő napokban Kilivel. Mintha a törpök megérezték
volna, hogy most pont nem kellene annyi munkát ránk bízniuk. De úgy szép az
élete, ha nem egyszerű. Én bizakodva álltam az öcsémmel való közös munka elé.
Ránk fért pár együtt töltött nap, és még Dáin bácsi is érkezett. Ahogy Kili is
mondta: „Ez aztán a jó hírek reggele.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése