Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 29. fejezet

Huszonkilencedik fejezet – El sem tudtam volna képzelni

J-Hope:

Szokásommal ellentétben, alig tudtam éjjel elaludni, folyton Taehyung járt a fejemben, és az a félénk és furcsa viselkedése, amivel meglepett a boltban, ahogy magával az ottlétével. Azonban éjjel ismét csak a szerelmem árasztotta el az elmém minden egyes apró zugát.

-  Hosi, napallergiám van. Hogy tudnék tűző Nappal a tengerben úszkálni? – kérdezte sértődötten, pedig nálam jobban senki sem volt tisztában vele, mennyire rettegett a leggyengébb napsugártól is.

- Mintha nem gondoltam volna erre! Naplemente után terveztem vízbe menni. – A változatosság kedvéért most én sértődtem meg.

- Aha!

- Még akkor sem lesz hideg, efelől biztosíthatlak. – Féltem, hogy újabb kifogást keresne, amit semmiképp sem szerettem volna. Nem bírtam akárcsak egy napnál is tovább várni, hogy megkérjem végre a kezét. Mindent pontosan elterveztem, és reméltem, semmi sem fog félremenni.

- Rendben, akkor naplemente után.

Életemben nem vártam még ennyire, hogy a Nap eltűnjön az égről, helyett adva a sötétségnek. Amint ez megtörtént, azonnal futottunk kéz a kézben a tengerpartra. Hát ez is eljött!

- Hosi, nem megy – állt meg ledermedve a part mellett. – Én ehhez túl gyenge vagyok.

- Dehogyis! Csak apró lépések kellenek. – Erős kézszorításommal próbáltam még inkább a tudtára adni, hogy én mindig mellette leszek ás támogatom.

- Hú! – Miután hangosan kifújta a levegőt, igaz csak egy pici lépést tett, de én már ezért is szörnyen büszke voltam rá.

- Ez az! Így nem lesz gond. Csak apró léptekben. – Talán túlságosan vidáman mosolyogtam rá, de nem tudtam elrejteni az izgatottságomat, amit az okozott, hogy lehet, visszafele már egymás jegyeseiként úszhattunk. Nem is sietettem, ki akartam élvezni minden egyes mozzanatát annak, hogyan ér egyre beljebb és beljebb a vízben. Mintha akarata ellenére ezzel mutatta volna be jelképesen, hogyan sikerült egyre jobban és jobban megismernünk egymást az elmúlt években. És most ott álltunk, hogy fejest ugorjunk a mély vízbe. Mármint én készen álltam rá, és hittem, hogy ő is.

- Olyan aranyos vagy – jegyeztem meg, a hideg víztől eltorzult arcának látványa miatt.

- Dehogyis – rázta a fejem.

- Dehogynem – csókoltam meg, mert egyszerűen nem lehetett neki ellenállni.

- Na jó, erős leszek. Úúú! Ez nagyon hideg – kiáltottam fel remegő hangon, miután nyakig belement, engem is meglepve ezzel.

- Az ám! Gyere, ússzunk el a bójáig! – kértem, miután én is teljesen elmerültem a valóban jéghideg vízben.

- Oké – húzta fel az úszószemüvegemet, majd én is ugyanígy tettem a sajátommal.

Életemben nem úsztam még ennyire körülvigyázatosan. Folyton lestem, nehogy lehagyjam, akárcsak egy kicsit is. És közben éreztem, miként közeledtünk minden egyes karcsapással a nagy kérdéshez.

- Hú, na végre! – mondtam lihegve, miután sikerült elérni a bójához. Majd le is toltam az úszószemüvegemet, hogy jobban lássak. – Azt hittem, már sohasem érünk ide. A partról nem tűnt ilyen messzinek.

- Hát nem, de nagyon tetszett. Az a sok hal… - mosolygott boldogan, amitől az én lelkem is még jobban feltöltődött. Úgy tűnt, tényleg jó helyet választottam ahhoz, hogy megkérjem a kezét.

- Igen. Nézd, ez egyszerűen gyönyörű – mutattam a kékségben fürdő tengerre.

- Ez annyira különleges. Kívülről is lenyűgöző a tenger, de itt lenni a közepében, látni, hogy milyen hatalmas, de közben mégis tudjuk annyira uralni, hogy itt lehessünk benne, ez valami lenyűgöző. És ezt is neked köszönhetem – jutalmazott hálás tekintetével, majd arcon is csókolt.

- Hé, csak ennyit érdemlek? – vágtam durcás fejet.

- Nem – felelte, és amint ajkát az enyémhez érintette, én túl hevesen kezdtem el csókolni azt, aminek az lett az eredménye, hogy valahogy megcsúszott a bóját fogó keze, és egy pillanatra ellepte előlem a víz.

- Megvagy, tartalak! – szorítottam magamhoz, miközben a szívem majd ki akart ugrani a helyéről, viszont most a félelem miatt. – De azért óvatosan!

- O-oké! – Látszott, hogy hirtelen világát sem tudta, és olyan erősen fogta a kezemet, mintha legalább az élete múlna rajta.

- Itt vagyok veled, és itt is leszek mindig. – Mondtam komolyan.

- Ezt el is várom. Én is veled. – Bár viccnek szánta, de én nem tudtam annak venni, most nem.

- Akkor nem is húzom tovább az időt. Fel szeretnék tenni neked egy kérdést. A legfontosabb kérdést, amit feltehetek. – Kezdtem minden köntörfalazást kerülve. – Tudom, hogy sokkal tradicionálisabb lett volna, ha vacsora közben térdellek le eléd egy gyűrűvel, de az nem illett volna a kapcsolatunkhoz. Azért akartam a tenger közepén felhozni a témát, mert így esélyed sincs elrohanni tőlem, másrészt pedig önző módon tudtam, hogy itt még inkább érezni fogod, hogy szükséged van rám – fejemmel a karomat szorító kezére böktem.

- Egek, Hosi, csak nem? – Jött zavarba, ahogy arra számítottam.

- Csak de! – csókoltam meg, amit ő megilletődöttségében nem viszonzott. – Életem legszerencsésebb napjának tartom azt, amikor kiszúrtad, hogyan táncolok. Én pedig a legboldogabb férfi lettem, amiért az életed részévé válhattam. Már az is csodás lett volna, ha a legjobb barátod vagyok, mert szerintem annak is remekek lettünk volna. De az a szenvedély és vonzalom, ami köztünk van, érzem, hogy sohasem apad majd el. Tudom, hogy veled kell lennem, Yoongi. Sokat cikiztek, amiért nem volt előtted senkim, de én éreztem, hogy várnom kell. Hittem, hogy eljön majd valaki, akihez foghatót keresve se találhatnék. És tényleg nem kellett keresnem téged, hirtelen ott teremtél előttem, én pedig rögtön éreztem, hogy te más vagy. Pár randink után pedig azt is tudtam, hogy nem csak más, hanem az, akire mindig is vártam. Te vagy az egyedüli személy, akivel el tudom képzelni az életemet. Szeretlek. – Annyira nyomta már a mellkasomat ez vallomás. Borzasztóan jól esett végre elmondanom neki.

- Én is szeretlek, Hosi. Előtted nem is hittem volna, hogy képes leszek ilyen szintű szeretetre – mondta sírással küszködve.

- Akkor, nem is maradt más hátra, minthogy feltegyem a nagy kérdést – vettem egy mély levegőt előtte. – Min Yoon Gi, leszel a hitvesem? – Valószínűleg ilyen fontos és gyönyörű mondat nem hagyta el az ajkamat se előtte, se ezután az életemben. Ez volt a kérdés, amit fel lehet valakinek tenni, ő pedig a férfi, akivel akár száz életet is leéltem volna, nemhogy egyet.

Yoongi azonban nem válaszolt, helyette ismét elmerült a víz alá – csak most szándékosan. A sírását akarta leplezni, pedig semmi szégyellnivaló nem volt az örömkönnyeiben.

- Ez akkor egy igen? – emeltem ki a gyönyörű arcát a vízből.

- Hát persze, hogy egy igen – bólogatott, miközben úgy zokogott, ahogy még sohasem láttam, pedig nem kevés szörnyű napot éltünk át együtt. De a boldogságtól olykor igenis jobban lehetett sírni, ezt már megtanultam.

- JEEEEJJJ! – húztam magamhoz, ugyan csak óvatosan, hogy a másik kezünk stabilan a bóján maradjon. – Szeretlek… Szeretlek… Mindenkinél jobban szeretlek.

- Én is téged, Hosi!

Életünk legtökéletesebb csókja követte mindezt. Volt ebben most valami plusz, egy csoda, ami a tenger közepén talált ránk.

- Sohase engedj el! – kérte.

- De azért annyira igen, amíg visszaúszunk? – kérdeztem, pedig akár egész éjjel itt maradtam volna, mert fizikai fájdalmat okozott a tőle való elválás. Viszont már tényleg egyre sötétebb volt, így ideje volt visszamenni a partra, úgy, ahogy abban reménykedtem, egymás jegyeseiként.

- Talán annyira. Érdekes – kémlelte az égboltot.

- Mi? – kérdeztem, miközben már az úszószemüvegem felvételével bajlódtam.

- Már nincs fenn a Nap, de még nem jött fel a Hold – felelte könnyedén.

- Nem is kell, hisz mi itt vagyunk, a Nap és az ő Holdja – jegyeztem meg, hisz mindig is így gondoltam a párosunkra.

- Mit is kezdene ez a hideg, sápadt Hold, a forró, élettel teli Napja nélkül? – kérdezte meghatódva.

- És mi lenne a Nappal, ha a Hold nem húzná vissza a Föld felé, és nem irányítani a helyes irányba? – A költői kérdéseink után újból megcsókoltuk egymást, majd tényleg visszaúsztunk, de olyan gyorsan, hogy csak na. Mindketten szerettük volna, hogy egy szenvedélyes éjszakával pecsételjük meg az eljegyzésünket.

- Istenem, Yoongi! – fogtam a fejem, mikor felkeltem, majd bizsergő ajkaimhoz kaptam. – Vágyom a csókodra, a szerelmedre és erre az eljegyzésre. De… Nem tehetem. Mert ez nem az én életem, hanem valaki másé, egy szerencsés Hoseoké.

De úgy éreztem, én is lehetek szerencsés szerelem terén, majd valamikor a jövőben. Rossz volt megálmodni ezt az egészet, főleg, hogy Yoongiért üvöltött a szívem, azonban most mégsem miatta akadtam igazán ki, hanem magától ettől a fura álomtól. Így a telefonom után kaptam, és csak annyit írtam neki sms-ben, hogy: „Te is ugyanazt álmodtad? Naplemente, tenger, eljegyzés…”

Egyszerűen tudnom kellett, hogy újból egy fura, közös álmunk tanúja voltam, vagy szimplán egy vágyálmomat éltem át az éjjel. Mert nem volt mindegy; nagyon nem. Pár percen belül pedig jött is a válasz: „Igen. Ez egyre furább. Egyébként hiányzol nekünk, és semmiért sem hibáztatunk. Ezt kérlek, hidd el!”

Elhittem, de azt már nem, hogy ezek az álmok normálisak, és az olykor-olykor feltűnő táncos fiú, aki rám hasonlít, és az, ahogy nemrég kézen fogva láttam magamat Yoongival. Ezek mind egybevágtak, de mégsem tudtam megtalálni a közös pontjukat, ami magyarázatot adhatott volna arra, hogy és miért vannak ezek.

Aznap nem voltam igazán magamnál. Együtt voltam anyával és a testvéremmel, de közben mégsem. Mindenfélén járt az agyam, csak épp azon nem, amiről beszélgettünk. Csoda, hogy nem szúrták ki, hogy mint egy robot, úgy bólogatok és nevetek, amikor ők is azt teszik. Egy valaki volt képes a figyelmemet elterelni más irányba, az pedig az ajtónkon csengető TaeTae volt.

- Ó, szia! Nem számítottam rád – vallottam be.

- Szia! Tudom, én pedig arra nem, hogy már itthon vagytok – mondta zavartan. De miért ne lettem volna itthon a családommal? Azonban, mielőtt erre rákérdezhettem volna, óvatosan megfogta a kezem. – Tudom, hogy helytelen lesz, amit most teszek, de azok után, ami Yoongi és közted történt, úgy érzem, most vagy soha.

- Taehyung, mire készülsz? – El sem tudtam képzelni, mit forgathatott a gyönyörű fejében.

- Hát erre!

Kezemet szorító tenyerével kicsit maga felé húzott, majd a másik keze az arcomhoz ért, és ugyan kicsit esetlenül, de elkezdte falni az ajkamat. Én másodpercekig csak álltam ott mozdulatlanul, majd rá kellett jönnöm, hogy én ezt élveztem, nem is kicsit. Ezért kiszabadítva a kezem, átkarolva a derekát, közelebb húztam magamhoz, majd a másikkal a nyakát fogva lendültem bele a játékba. Taehyung ajkai olyan puhák és lágyak voltak, hogy arra nem voltak szavak. Legszívesebben el sem váltam volna tőle. Nem érdekelt az sem, ki láthatott meg minket, és milyen következménye lehetett ennek. Én csak ő rá vágytam, pedig előtte el sem tudtam volna képzelni, hogy megcsókoljam.

TaeTae volt az, aki végül megszakította ajkaink táncát, majd ijedt tekintetéből azt olvastam ki, bármennyire is élvezte, borzasztóan fél.

- Sajnálom, Hoseok! Nem szabadott volna ezt csinálnunk. Yoongi nem ezt érdemli. – Majd abban a minutumban el is rohant, én pedig futottam utána.

- TaeTae, várj meg! Kérlek, beszéljük meg! Igenis szabadott. Yoongival már nincs semmi köztünk. Jimint választotta. – Azonban, amikor befordultam az egyik sarkon, ahova ő is futott, hirtelen eltűnt, mintha ott sem lett volna. Talán ez is annak a hülye álomnak volt a folytatása a való életeben. Nem tudtam már semmire sem a választ, de hogy szörnyen elegem volt mindenből és mindenkiből, abban az egyben biztos voltam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)