2018. június 26., kedd

A másik felem - Blackpink - JenLisa fanfiction


A másik felem





    Megjegyzés: A történetet Christina Aguilera és Demi Lovato közös dala és klipje ihlette, de belehoztam még Platón: A lakoma című írásából Arisztophanész szerelem elképzelését, tovább gondolva a klipben látottak alapján.

    Lisa:

Szokásosan a szemembe sütő napfény volt az, ami felébresztett. Az egész börtönben ez az egy apró ablak volt, amitől elért hozzám némi természetes fény, épp ezért sohasem bántam, ha rám sütött a Nap, mert ennyi kapcsolatom volt a külvilággal. Pedig olyan sokat álmodtam arról, milyen volt kint élni, a napsugarakat látni teljes valójukban, hallgatni hogyan fújja a fák lombkoronáját a szél, miként csapja meg az orromat a frissen vágott fű illata, vagy éppen a virágzó fáké. Csak hét évet éltem kint, de az is éppen elég volt ahhoz, hogy ezen emlékekbe kapaszkodjak. De arról is folyton voltak visszatérő álmaim, miként rabolt el minket két őr, amikor az árvaház udvarán játszottunk Jennievel. Bár nem volt szó konkrét elrablásról, mivel a nevelőnőink aláírtak valamit, és az egyikük még zokogva integetett is nekünk. Ez a nő, Kim Jisoo viszont ezek után sem vette le rólunk a kezét Jennievel. A fiával hol az egyikünket, hol a másikunkat szabadított ki két órára a börtönünkből mindennap, amikor rutinszerűen áramkimaradás volt, amint voltunk olyan idősek, hogy tudtunk titkot tartani. Csak azért kérte a fiát, Kim Namjoont, hogy őr legyen, mert lányaiként szeretett minket, a fia pedig testvérként viszonyult hozzánk Jennievel, akivel túl hamar fel kellett nőnünk, és rájönnünk, hogy ez a világ szörnyű, és csak akkor kaphatunk meg bármit is, ha bevetjük a női bájainkat. Ha valamit el akartunk érni, mutatnunk kellett egy kis szabad bőrfelületet, elérni, hogy akarjanak minket az őrök, akár még egy-egy csókot is váltani velük, és máris kétszer annyi ételt kaptunk, és a társalkodó szobában a kelleténél több időt tölthettünk együtt Jennievel.


Nagyon sokáig nem értettük, mi értelme egy ilyen életnek, mit akarnak velünk. Nem kínoztak, nem bántottak minket, de úgy játszottak velünk, mint a bábukkal. Majd idővel Jisoo ezzel kapcsolatosan is felvilágosított minket, elmesélte mindazt, amit még az édesanyjától hallott, aki pedig az ő anyjától, és ez így visszavezethető volt nemzedékeken át, mert a Kim család eldöntötte, hogy őrzik a titkot, és mindig tovább adják, és akiket tudnak, segítenek, hogy egy kicsit jobb életet nyújtsanak nekik. Nem egy kiszabadulásnak ők voltak a hátterében, de mindig úgy rendezték, hogy erre senki se jöhessen rá.
Az embereknek sejtelmük sem volt arról, hogy mi is a szerelem, és mekkora hatalma van. Ha akár egy hangyányit is tudtak volna erről, akkor csodás oltárokat és szentélyeket állítottak volna neki. Viszont elvakították a szemünket, és aki volt olyan szerencsés - vagyis ez esetben szerencsétlen -, hogy rátaláljon a lelkitársára, a másik felére, az örök kárhozatra ítéltetett azon börtönök árnyékában, melyek közül az egyikben mi „éltünk” Jennievel.
Az emberek elfelejtkeztek róla, milyenek is voltak valójában, hogy egykor háromneműek voltak: volt hím, hímnő és nő. Ebben a formában gömbalakú teste volt az embernek, körkörös háttal és oldallal. Négy kezük és lábuk volt, két szeméremtestük, és ugyanígy duplán volt minden más testrészükből. Azért volt három fajtájuk, mivel három különböző égitesttől származtak, a férfiak a Naptól, a nők a Földből, míg a hímnők a Holdtól. Épp ezért voltak gömbölyűek, hisz a szüleik is azok voltak. Az akkori ereje az embereknek, a mai eszünkkel felfoghatatlanul nagy volt, de persze ezt nem tudták zabolázni, és kezet emeltek az istenekre. Ekkor Zeusz és a többi isten tanácstalanok voltak, hogy mit kezdjenek az emberekkel, nem akarták elpusztítani őket, hiszen akkor a tőlük származó minden áldozat és tiszteletajándék odaveszett volna velük együtt, de azokat sem tűrhették tovább, amiket tettek. Zeusz végül arra döntött, hogy egyenként kettényesi őket, így nemcsak, hogy gyöngébbek lesznek, de kétszer annyi számuk miatt sokkal hasznosabbak is. Azonban azzal nem számolt, hogy így elkezdtek sóvárogni a másik felük után. Akik eredetileg férfiak voltak, a férfi társukat keresték, a nők a női másik felüket, míg a hímnők az ellentétes nem személyei közül próbálták azt megtalálni, akit csak úgy emlegetünk, az igazi. Sokan sikerrel is jártak, és megtalálták a lelkitársukat, viszont mikor ez bekövetkezett, akkor ismét összeforrtak, és újból hasonló hatalommal rendelkeztek, mint korábban. De az isteneknek ez sem tetszett, mert féltek, hogy ismét hatalmukra törnek, ezért börtönöket hoztak létre, amikben raboskodtak azok a személyek, akik meglelték a másik felüket. Nem akarták teljesen elpusztítani őket, sem végérvényesen megfosztani a társuktól, hisz tudták, hogy milyen fájdalmakkal járhat az, ha azután szedik külön őket, hogy már ismerik a másikat. Viszont nem hagyhatták az egyesülést. Azt igyekeztek figyelmen kívül hagyni, hogy egy rabságban töltött élet milyen kínszenvedés egy szabad világba született embernek, már csak azért is, mert ők tudták, hogy az csak a látszat, hogy szabad világban élünk. Az ember sohasem tud megszabadulni az istenek túlhatalmától, mindig is ők fognak felettünk uralkodni. És még mindig boldogabbnak ítéltek egy nyílt börtönben való életet, egy szerelmedtől eltaszítottól. Direkt úgy rendezték a napi munkáinkat, legyen szó varrásról, horgolásról, főzésről, vagy épp a tanórákról, hogy mindig külön helyre legyünk beosztva, ami megölt minket. Csak napi egy órát kapott mindenki a szerelmével a társalkodó szobában.
Mi mesélhettünk volna Jennievel arról, mennyire boldogtalan volt ez az élet, pedig nekünk mindennap volt valami plusz a hétköznapjainkban, ami másnak nem. Egyik nap Jennie ment Jisoohoz ki Namjoon által, és akkor rendes, finom ételt ehetett, majd kicsit sétálhatott a sötét udvaron – mert ők a börtön mellett laktak tíz percre -, másnap az áram kimaradt két órában egy találkát hozott össze nekünk Namjoon, majd következőleg én mentem az anyukájához, és ez a hármas cserélgetés ment újra és újra. Nagy elővigyázatosság kellett ehhez, és biztos tudás, hogy épp mikor, melyik folyosón van kevesebb őr. Szerencsére Jennievel közel volt egymáshoz a szobánk. Mindenkit úgy helyeztek el, hogy ne tudjon senkivel kommunikálni, így egy folyosón csak egy szoba volt, és ezek között voltak az átjáró folyosók, amik a mi kis menedékútvonalainkat biztosították.
Namjoon és Jisoo voltak a mi hőseink, azok a személyek, akik miatt nem adtuk fel teljesen a hitünket az emberiségben. Namjoon sohasem találkozott a másik felével, míg Jisootól a halál vette el az ő társát, mielőtt börtönbe zárhatták volna őket, ezért ő még inkább tudta, mennyire fontos, hogy együtt maradjunk valahogy Jennievel. Namjoont olykor viszont sajnáltam, amiért bár nálunk szabadabb élete volt – és épp ezt a szabadságot kockáztatta értünk nap mint nap -, ő nem tudhatta, milyen az igaz szerelem. Nagyon tapintatos volt velünk, mindig olyan távlatokba ment, ahonnan nem hallotta a beszélgetéseinket. Amikor szeretkezni szerettünk volna, akkor pedig külön megkértük, hogy még inkább próbálja mással lekötni a figyelmét, és hittünk benne, hogy tényleg így tett, és nem hallgatózott.


- Jennie, valamit sohasem fogok megérteni, ha az istenek annyit vesződtek vele, hogy ne teljesedjenek be a szerelmek, akkor hogyan hagyhatják a mi találkáinkat, és azt, hogy testileg és lelkileg is egymáséi legyünk, még ha csak két naponta két órára is? – ráncoltam a homlokom, miközben átvetettem a lábam rajta, és simogattam a hasát az esti homályban.
- Ezt én sem értem, Lisa, de még Jisoo sem.
- Talán ez még nem a teljes beteljesedése a szerelmünknek? Mármint, hogy folyton újra és újra elvagyunk választva egymástól. Igazán csak akkor egyesülhetnénk, ha elszöknénk innen, és folyton együtt lennénk – tettem hozzá.
- Talán… De azt már tényleg nem hagynák, drágám – cirógatta az arcomat.
- Szeretlek, te nő – hintettem egy gyenge csókot az ajkára.
- Én is téged, hisz másként itt sem lennénk – kacagott, és ez a kacagás volt, ami éltetett.
- Namjoonnak van egy terve, a legjobb barátja, Yoongi, ő most új itt, és tudjuk, hogy egy-egy botlást még elnéznek az őröknek – kezdtem magyarázásba.
- Igen, de milyen botlást terveznek?
- Most kivételesen nem magát írná be hozzánk Namjoon őrködni, hanem Yoongit, akit én épp akkor tepernék le – persze ő csak hagyná magát -, amikor még működnek a kamerák. Tudjuk, hogy a kamerás őrök mindig bealszanak, és csak másnap ellenőrzik, nem volt-e éjjel valami gáz, így mire észbe kapnának, addigra az áramkimaradás során Namjoonnal együtt kiszabadítanánk téged is, és elmennénk innen. Így pedig remélhetőleg nem kerülne senki bajba.
- De hát azonnal elkapnának – ijedt meg a párom.
- Nem, nem fognak. Hidd el, Jennie, hogy nem! Gondolj bele, annyi pár szökött már meg innen, akiket sohasem hoztak vissza! Hinnünk kell benne, hogy tényleg egy jobb élet várt rájuk kint, és nem a végső halál – már szinte sírtam, annyira akartam hinni ebben az álomban. – Legalább aludj rá párat, mielőtt végleg nemet mondanál rá!
- Rendben, hisz érted bármit, Lisa.


Végül csak sikerült rávenni a szerelmemet, hogy próbáljuk meg, belátta, hogy ezt nem bírnánk már sokáig, és ha a halál is vár ránk kint, hátha a másvilágon nem választ el minket egymástól senki. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint halad. Yoongi bejött a cellámba pár perccel az áramszünet előtt, én pedig ügyesen letepertem, ahogy azt Namjoonnal és Jisooval gyakoroltam a minap, és tényleg úgy tűnhetett a felvételről, hogy nem hagyta magát, hanem önerőből juttattam a földre. Ezek után Jennie kiszabadítása is simán ment, és Jisoo is pont ott várt minket, ahol mindig szokott, de most nem a házukhoz vezetett, hanem a kocsijába ültetve elvitt minket a repülőtérre, ahol nem sokat kellett várnunk a beszállásra, így mire véget ért az áramszünet, mi már a gépen voltunk.
- Hova is megyünk? – kérdezte Jennie, miközben remegő karját az enyém köré fonta.
- Ide az van írva, hogy New York, Amerika. De elvileg ott teljesen más nyelvet beszélnek, amit mi nem értünk, viszont ott is van a Kim családnak ismeretsége, akik el tudnak szállásolni minket egy rövid időre – mosolyogtam biztatóan.
- Rendben. De…
- De mi? – kérdeztem rá.
- Az istenek… Ők simán elérhetik, hogy lezuhanjon a gép, és így meghaljunk – aggódott.
- Nem hiszem, hogy ilyet tennének. Hisz gondolj bele, miket mesélt róluk Jisoo! Nem szeretik a pocséklást, nem fognak egy teli gépet megölni kettőnk miatt – próbáltam racionálisan gondolkodni.
- Ez igaz, de mi lesz azután, ha leszállunk? Akkor már nem lesz senki, aki megmentsen minket.
- Majd mi megmentjük magunkat – öleltem jó szorosan, és ebben az ölelésben talált ránk az álom, hisz egész éjjel nem aludtunk egy percet sem.


- Lisa! – hallottam egy oly ismerős hangot, amit mégsem tudtam beazonosítani, és látni sem láttam az illetőt.
- Ki az?
- Az édesanyád, Rose.
- Én pedig az apád, Yugyeom – tette hozzá egy férfihang.
- Tessék? De hát én sohasem ismertem a szüleimet. Születésem után magamra hagytak a kórházban – mindennek a gondolatától is sírhatnékom volt.
- Kincsem, mi nem akartunk magadra hagyni, de amint megszülettél, végérvényesen beteljesedett a szerelmünk, és már nem tudtunk többé a Földön maradni, így egyesültünk, és visszanyerve eredeti formánkat, egy átmeneti világba kerültünk – mesélte a női hang. - Nem vagyunk se halandók, se emberek – mármint a mai elképzelés szerint -, és se nem a Föld, se nem a Mennyország az otthonunk. Köztes lények vagyunk, egy köztes világban, akiknek van kapcsolatunk az égiekkel, de közben titeket is látunk, földieket, így rólad sohasem vettük le a szemünket Lisa.
- És olyan büszkék vagyunk rád, kicsi lány – ez már a férfi volt. – Nem adtad fel, küzdöttél a szerelmedért és az igazadért. Kijutottál, amire sokan nem voltak képesek. Minket is bezártak egykor, de ahogy téged, úgy Roset és engem is segített a Kim család, és így találkozgathattunk, majd te világra jöttél a börtön kórházában. De még előtte elkülönítettek minket anyáddal, mivel tudták, hogy én vagyok az apa, ki más. Viszont amint megszülettél, mintha megtört volna egy átok, újra szabadok voltunk és végérvényesen egymáséi. Csakhogy ez együtt járt azzal, hogy téged elveszítettünk. Téged, kicsi lány, akinek köszönhetjük, hogy most egy pár vagyunk.
- Szóval nem direkt mondtatok le rólam, hanem pont én voltam az, aki a szabadulásotokat elhozta? – kérdeztem sírva.
- Pontosan, kincsem – felelte anya megnyugtató, éteri hangon.
- De velünk mi lesz Jennievel? – kérdeztem.
- Amint leszáll a gépetek, és megvalósul a szökésetek, úgy a ti szerelmetek is végérvényesen megköttetik, és csatlakoztok hozzánk – magyarázta apa.
- De az istenek hagyják mindezt?
- Igen, hisz ők azok, akik elhintették sok-sok évvel ezelőtt a Kim családnak a valódi eredetünket. Szemmel kísérik, hogyan segítenek egyes pároknak, mert egyfajta erőt ültettek beléjük, hogy kiszúrják azokat, akik megérdemlik az újra egyesülést. És ha tényleg tudjuk bizonyítani, hogy mindent megtennénk a másikért, akkor hagyják, hogy újból egyek legyünk – mondta anya.
- Akkor nemsokára találkozunk, és végre én is egy lehetek Jennievel? – Már a gondolat is túlságosan gyönyörű volt a rabságban töltött lelkemnek.
- Igen, kincsem, úgyhogy lassan ébredj! Valószínűleg Jennie pedig az ő szüleivel beszéli meg mindezt, akiknek hasonló a történetük, mint a miénk apáddal.
- Rendben, és így már minden értelmet nyert. Viszont mielőtt még megyek, meg kell, hogy kérdezzem, most, hogy újra hallom a hangodat, anya… Van egy dal, amit újra és újra hallottam a fejemben, amíg gyermek voltam, és most már azt is tudom, hogy a te énekhangodon. Mi az a dal?
- Maradj… - kacagott. – Ez volt édesapáddal a közös dalunk, amit együtt írtunk, és ezt énekeltem neked is, mikor még a pocakomban voltál, mert semmit sem akartam jobban, mint melletted maradni.
- Akkor mielőtt felkelek, elénekelnéd velem együtt? – kértem meg rá.
- Hát persze.


Annyira könnyen, kemény szavakkal,
Te a szívem mélyén sebeket ejtesz
Anélkül, hogy azt mondanám sajnálom,
Ismét megnyugtatom magam
Mindig ideges leszek,
Ha te el akarsz hagyni engem
Csak azt akarom, hogy maradj.

A kifejezéstelen arcod egyre unalmasabbá válik,
Súgom a tükörnek, lassan hagynom kell, hogy elmenj
Természetesnek tartasz engem, de ez te vagy
De mégis maradj, maradj, maradj velem

Ez a szomorú dallam hasonlít rád
Ez sírásra késztet engem
Az illatod egy édes bűntett
Annyira utállak, de szeretlek
Mielőtt a sötét éjszaka bezár engem, ne hagyj el
Még mindig szeretsz engem?
Ha ugyanúgy érzel, ne hagyj el ma
Ne kérdezd, hogy miért kell velem maradnod
Egy kicsit hasonlóan megy
Nem várok már sokat, csak maradj velem

- Lisa! Lisa! – rázott meg Jennie. – Megérkeztünk.

[Dalszöveg forrása: https://www.youtube.com/watch?v=OZ-1TGJqxm4 ]


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése