Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Valami más

Jungkook:

Akármilyen szörnyű napra is ébredtem, valahogy jóleső izgalom fogta el a gyomromat, amiért szörnyen utáltam magam, de nem tehettem ellene semmit. Mintha a tudatalattim előre sejtett volna valamit, még hozzá egy igencsak szerencsés fordulatot.

- Mit keresel, fiam? – kérdezte apa, amikor a szobájukban, a könyvespolc előtt nézelődtem.

- Hol van az Emma? – ráncoltam a szemöldököm. Bár nemrég olvastam, így nekem kellett volna tudnom.

- Harmadik sor bal széle – felelte.

- Csak nem? – néztem rá furcsán.

- Nem csak neked hiányzik annyira édesanyád, hogy a kedvenc könyveibe temetkezz. Az összes Jane Austen regényt elolvastam mióta… - Nem fejezte be a mondatát, de nem is kellett, pontosan értettem így is.

- Most megleptél, de jó értelemben – vallottam be. – Nem baj, ha beviszem ezt ma, hogy felolvassak neki? Valamiért úgy érzem, hogy a kedvenc könyvét szeretné hallani.

- Dehogyis! Jó ötlet. Én is azt szeretném most hallgatni. Mert talán…

- Igen, apa, talán – szorítottam meg a kezét, majd elindultunk reggelizni.

- Már öltönyben jössz a kórházba is?

- Nem, odaviszem és indulás előtt veszem át – feleltem szomorúan.

- Értem. Kitartást, fiam! Ott kell lenned, ezt te is tudod – nézett rám büszkeséggel, de közben mégis szomorúan.

- Nagyon jól tudom. De attól még beleszakad a szívem.

- És ez így van rendjén. 

Mikor beléptünk a kórházi szobába, valami más volt. Mintha a Nap fényesebben ragyogott volna be, mint általában. Mintha anya szebb és élettel telibb lett volna, mint bármikor, amióta kómában feküdt. Egyszerűen volt valami megfoghatatlan a levegőben, a remény jóleső szikrái lepték el a helyet, amit kimondva-kimondatlanul, tudtam, hogy mindhárman érzünk.

- „Állandóan hangoztatja, hogy sosem megy férjhez, ami persze semmit sem jelent. De sejtelmem sincs róla, látott-e már valaha olyan férfit, aki érdekelte. Nem ártana neki, ha nagyon szerelmes lenne valami hozzáillő emberbe. Szeretném Emmát szerelmesnek látni, méghozzá úgy, hogy ne legyen bizonyos, viszonozzák-e; jót tenne neki. De errefelé nincs senki, akihez vonzódhatna, és olyan ritkán megy el hazulról.”[1] – Már lassan egy órája olvastam, és a torkom kezdett kiszáradni, de attól még tudtam, hogy nem hagyhatom abba, nem amíg…

- Még hogy nincs senki, akihez vonzódhatna! Még hogy nincs senki! – Nem mertem felnézni, mert attól féltem, csak hallucináltam azt az ismerős, ámbár oly gyenge hangot, amit az előbb hallottam. Így csak bámultam a betűket, amik összefolytak a könnyes szemeim előtt. – Mire vársz még? Folytasd!

- „Egyelőre valóban semmi, de semmi sem mutatkozik, ami megváltoztathatná elhatározását – mondta Mrs Weston -, de amíg ilyen boldog Hartfieldben, nem is kívánom, hogy bármiféle olyan érzelmikapcsolatot szőjön, ami oly nehéz problémát okozna szegény Mr Woodhouse miatt. Egyelőre nem is ajánlom Emmának a férjhez menést, bár biztosíthatom magát, nem becsülöm le a házasságot.”

- Én sem becsülöm ám le, kisfiam! Épp ezért, mesélj csak nekem erről a Yugyeomról! – Tényleg ő volt. Magához tért! Mikor rápillantottam, és egy évnyi hiúábránd után végre rám tekintett, ugyanazokkal a ragyogó szemekkel, amiknek a csillogásában felnőhettem, tudtam, hogy minden helyre fog jönni. A mi családunk meg lett mentve.

- Anya… - zokogtam, majd a karjaiba vetettem magam.

- Semmi baj, Kincsem! Semmi baj! Most már itt vagyok. Eddig te vigyáztál rám, most már ismét én jövök. Persze, csak, ha szükséged van még rám – próbált viccelődni, de én egyszerűen nem tudtam egy halvány mosolyt sem csalni az arcomra.

Életemben nem zokogtam még ennyire. Mert ebben benne volt az egyévnyi elfojtott bánatom, ami csak olykor-olykor tört felszínre, és az a mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés, amit éreztem. De közben egy igen erős félsz is volt bennem, hogy mindezt csak álmodom, és pár percen belül felkelt apa, hogy elaludtam, és már ott kéne lennem BamBam temetésén.

- Te ide sem jössz hozzám? – nézett apára, így, ugyan nagy nehézségek árán, de elengedtem őt, hogy édesapámra nézzek én is, aki ledermedve, tátott jásszal, könnytől áztatott arccal ült azon az ágyon, amin nemrég még BamBam feküdt.

- Nem hiszem el, hogy tényleg felébredtél – mondta, majd olyan esetlenül dőlt rá, hogy megölelje, ami majdnem sérülésekkel járt, de most valahogy minden rossztól mentesítve voltunk.

- Én pedig azt, milyen lelkesen jártatok be hozzám. Miattatok nem adtam fel. Persze csak foszlányokra emlékszem ebből az időszakból, de a ti hangotok folyton körülvett, és tudom, hogy ezeknek csak egy része volt korábbi emlék, a nagyja igenis az akkori jelenben történt. – Nem értettem, miért ilyen hálás. Az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy végig itt voltunk vele. – És persze azt sem hiszem el, hogy Emmat olvastál fel nekem, Jungkook. Lesz miről beszélgetnünk, uraim. Viszont lehet, nem ártana most egy orvost hívni, hogy megnézzen.

- Hihetetlen, hogy te keltél fel egy évnyi kóma után, és ez is neked jutott először eszedbe – rázta a fejét apa, hisz mi azt se tudtuk hirtelen, hol vagyunk, nemhogy ilyesmire gondoljunk. – Hogyan is húztuk ki nélküled egy évig, drágám? – szorította meg a kezét.

- Nem tudom, de nemsokára mindent elmeséltek. Viszont tényleg keress egy orvost! – intett a fejével az ajtófelé, apa pedig már ott sem volt. – Jane Austen, mi? – ezt már nekem címezte, én pedig csak elmosolyodtam, miközben letöröltem az arcomat. Bár egyetlen egy könnycseppet sem szégyelltem egyik orvos előtt sem.

- Uraim, kérem, várjanak kint! – kezdte a hirtelen megjelent főorvos.

- Rendben – feleltük, majd egymás ölelésében, némaságban mondtunk el mindent a másiknak édesapámmal. Annyi érzelem volt ebben a gesztusban, amit valószínűleg egy életen át nem ismételhettünk meg, de nem is akartunk. Még egyszer ilyesmit nem élhettünk át.

Órákon át különféle vizsgálatokat csináltak édesanyámon, mi pedig mindegyik után kaptuk a pozitív visszajelzéseket, hogy minden rendben. Mintha az összes imánk meghallgattatott volna. De amint közölték, hogy most már visszamehetünk hozzá, én az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy negyedóra múlva indulnom kell. Így csak egy gyors látogatásra volt időm, amiben elhadartam, hogy hova megyek, ő pedig mindent tudott, mert arra a beszélgetésünkre pont emlékezett, amiben BamBam halála után borultam ki neki. Ezzel pedig jócskán megkönnyítette a helyzetemet.

Hihetetlen, hogy úgy keltem, ez egy szörnyen megrázó nap lesz, és tudtam, ez a része nem fog megváltozni, viszont attól még a legeslegboldogabb nap is ez volt az életemben. Bárcsak ne egyszerre lett volna esedékes a kettő! De talán pont így volt meg az egyensúly.

Szerencsére időben megérkeztem, de nem mertem odamenni kinyilvánítani a részvétemet. Tudtam, hogy jól esik Yugyeomnak, hogy ott vagyok, de abban már cseppet sem voltam biztos, hogy beszélni is szeretne velem. Ezért csak a két legjobb barátját mertem megszólítani.

- Hát eljöttél! – ölelt magához Jinyoung. Istenem, de kedveltem ezt a fiút! Túlságosan is szerettem volna vidámabb körülmények között is beszélgetni vele.

- Ez természetes – feleltem.

- Szervusz, Jungkook! – ugyan nem olyan lelkesen, de azért Jackson is a karjaiba zárt.

- Valami más veled – vette észre Jinyoung. – Nem tudnám megmondani, hogy mi, de ez a változás süt rólad, még hozzá egy jó dologról van szó, ebben biztos vagyok. Egy temetés közepén lerí rólad, hogy nagyon boldog vagy.

- Téged nem lehet megtéveszteni – jegyeztem meg, és nem tudtam, hogy kellemetlenül kellene-e éreznem magam, amiért – mint azt megtudhattam tőle – feltűnően vidám voltam, amikor mindenki más sírt körülöttem. – Anya pár órával ezelőtt magához tért, és úgy néz ki, minden rendben lesz vele.

- Úristen! Ezt el sem hiszem. Annyira örülök nektek, Jungkook – szorította meg a vállamat Jinyoung, és a körülményekhez képest a lehető legkedvesebben nézett rám. – Mindhárman megérdemeltétek, hogy újra egy család legyetek.

- Köszönjük. Érzem, most már szebb és jobb idők várnak ránk. Véget ért az egy éves vegetálás. De bár ti is hasonló helyzetben lennétek! – muszáj volt ezt hozzá tennem.

- Igen, bár… - nézett lefele Jackson, én pedig tudtam, itt az idő magukra hagynom őket.

A koporsó vitelénél és a temetés alatt is végig leghátul voltam. Úgy éreztem, nekem van a legkevesebb keresni valóm ott, hisz konkrétan sohasem ismerhettem meg BamBamet. Pedig nagyon megszerettem volna, és látni azt, mennyire boldogok Yugyeommal. Tudtam, hogy remek pár voltak, és lesznek is majd a túlvilágon.

A beszédek hallatán még inkább úgy éreztem, hogy sokat veszítettem, amiért nem találkozhattam BamBammel, amikor még magánál volt. Nem túldicsért szavak voltak, amikkel a szerettei illették, hanem őszinte vallomások egy olyan fiúról, aki mindennapot úgy élt meg, mintha az utolsó lett volna. Csodáltam őt. Képtelenek voltak az orvosok elrettenteni az aktív életmódjától, és igenis vállalt minden kockázatot, hogy ne kelljen önmagát meghazudtolnia. Igazán rendkívüli személy lehetett, aki összetartott egy nyolc fős családot, a hátrahagyott hét ember szívében pedig egy-egy apró, vagy talán nem is olyan apró része, továbbra is ott élt. És úgy képzeltem, amikor együtt voltak, akkor ezek a darabkák összeálltak, és mintha ténylegesen újra köztük lett volna.

Amikor Jinyoung az általam ajánlott idézetet mondta el, akkor Yugyeom valószínűleg tudta, hogy tőlem van az ötlet, így fájdalommal és hálával ittas tekintetével rám nézett, és akkor biztossá vált számomra, hogy nekem nem szabad egy jó darabig a közelébe mennem. Megtört, nem is kicsit, és ez teljesen érthető volt. Ha valaha is úgy érezte, hogy vissza tud fogadni az életébe, az nem most volt.

A temetés végeztével az elsők között távoztam. Pont azért, nehogy azt higgye Yugyeom, hogy muszájból oda kell jönnie hozzám. Leróttam a végső tiszteletemet, bár közben szöget ütött a fejemben egy ötlet is, hogy mivel lehetne szép emléket állítanom BamBamnek, Yugyeomnak és annak az egy évnek, amit édesanyámtól megfosztva kellett eltöltenem.

Miután felébredt anya, két héten át a kórházban tartották a biztonság kedvéért, amit nem bántunk, már csak azért sem, hisz már szinte mi is ott éltünk, főleg én, így megszokott volt ez a közeg. És egyszerűen be sem állt a szánk, csak mondtuk és mondtuk apával, mik történtek velünk ebben az eltelt egy évben. Bár szerettük volna, ha vidámabb és tartalmasabb sztorikat hallhat tőlünk anya, de ő így is itta a szavainkat. Viszont napokon át kerülgettem a Yugyeom témát, de végül csak beadtam a derekam, és minden egyes apró részletet, amit fel tudtam idézni, elmeséltem neki. Volt, amit még apa sem tudott, így egyben pedig tényleg nem hallotta a történetünket, ezért hasonló lelkesedéssel figyelt ő is. És mint megtudtuk, anya nagyon sok mindenre emlékezett, főleg az utolsó hetekből. Yugyeomra pedig végképp, és arra, amiket meséltem róla neki. Annak is nagyon örült, hogy rengetegszer felolvastam, mert, mint abban reménykedtem, tényleg saját maga főszereplésével élhette át jó pár kedvenc regényét miattam. A szavaim, akár egy film képkockái, úgy keltek életre az elméjében. Ez pedig megnyugtatásul szolgált számomra, hogy tényleg nem csak a sötétség fogságában raboskodott, és az én kiborulásaim is halló fülekre találtak.

- Kicsim, el ne késs! – hallottam anya hangját a konyhából, aki annak ellenére, hogy csak előző nap jött haza, már szorgosan főzőcskézett, mivel állította, hogy vissza kell térnie a régi kerékvágásba, amilyen hamar csak tudd. Mi pedig rájöttünk apával, mennyire is hiányzott nekünk a főztje. Mert csak anya tudott mindent úgy elkészíteni, ahogy azt mi a legjobban szerettük. Hát még az mennyire hiányzott, hogy segédkezzünk neki a főzésben. Bár nekem most ezt ki kellett hagynom.

- De biztos, hogy ott a helyem? – kérdeztem félve, mert ezen rágódtam már egy hete, amióta Jinyoung közölte, hogy Yugyeom rávette magát, hogy elmenjen arra a fellépésre, amire együtt gyakoroltam vele.

- Ez nem kérdés, kicsim. Mi elmehetünk apáddal helyetted, de nem velünk próbált olyan sokat rá. Ó, és nem mellesleg, akkor nem lenne ebéd. Úgyhogy igenis neked kell menned, ha tetszik, ha nem.

- Hogy tudtam én nélküled élni annyi időn át? – léptem a hátához, majd erősen megöleltem hátulról. Anno kicsiként szoktam rá erre, és még mindig ugyanúgy fel tudott tölteni, sőt, úgy sejtettem, egy jó darabig a többszörösét fogom érezni annak, amit régen.

- Ez számomra még inkább rejtély. Szörnyű belegondolnom, milyen élettelen lehetett ez a ház – sóhajtott, majd egy fejrázással próbálta elhessegetni ezt a szomorú képet maga elől. – Így mész?

- Igen – feleltem.

- Akkor indulj! Negyedóra múlva kezdődik – figyelmeztetett, mivel az ódzkodásom miatt később készültem el, mint azt szerettem volna.

- Ó, tényleg! Már itt sem vagyok.

- De még előtte valamit. Ha úgy adódik, ne félj beszélni vele! – kérte, én pedig egy bólintással adtam a tudtára, hogy így lesz.

Leghátulra ültem le a színházban, de onnan is mindent jól láttam. Yugyeom ötödiknek lépett fel, és elfogultság nélkül, magasan ő volt a legjobb. Korábban is imádtam, ahogy ezt a táncot csinálta, most azonban volt benne valami plusz, és tudtam is, mi az. Nem a közönségnek táncolt, végképp nem a tanároknak – akik ismét megfigyelték, ki az, aki mégiscsak érdemes a nemsokára esedékes ingyenes, nyári képzésükre –, hanem ő csakis egy valakinek táncolt. Én pedig lelkiszemeim előtt láttam, BamBam miként nézi őt az első sorból.

Nem csak én, hanem szinte mindenki, köztük a tanárok is, állva tapsoltunk neki. Ez a szóló nem csak remekül volt eltáncolva, hanem elénk rakta az összetört szívének egy igen nagy darabját, ami csak azokat nem érintett meg, akiknek a saját szívük nem úgy funkcionált, ahogy kellett volna.

Mikor vége volt, láttam, miként gratulál neki Jinyoung és Jackson, valamint, hogy a saját szülei és BamBam édesanyja és édesapja –, akikkel nem egyszer találkoztam a kórházban – is lelkesen ölelgették. Majd elindultak kifelé, Yugyoem azonban visszafordult, valószínűleg összepakolni a holmijait, nekem pedig akaratlanul is fület ütött pár évfolyamtársának a beszélgetése, akik direkt hangosan kommunikáltak, hogy a szóban forgó személy is mindent halljon.

- Ha beválogatják, az csakis azért lesz, mert megszánták a halott barátja miatt. Mi volt ez az állva tapsolás? – köpte a szavakat, mire a társai felröhögtek.

- Mondjuk az, hogy több tehetség szorult belé, mint hármótokba együtt – szakadt ki belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna. Valamilyen elemi ösztön felébredt most bennem. Nem hagyhattam szó nélkül az előbb elhangzottakat.

- Jungkook, hagyd, nem ér ennyit! – kérte Yugyeom, de számomra igenis ért.

- Láttalak ám titeket. Az egyikőtöknek olyan merev a háta, mint egy nyolcvanéves mamának. A másikótok nem tudja száz foknál feljebb lendíteni a lábát, vagy ha igen, akkor jól titkolja. Neked pedig – néztem arra, aki az előbb beszélt –, inkább nem értékelném a tripla forgásaidat, mert szerintem nem direkt a sarkadon akartad őket kivitelezni.

- Jaj, jössz te itt a flancos kis beszédeddel, úgy, hogy valószínűleg semmit sem értesz a táncoláshoz. Menj vissza a könyveidhez, vagy szopd le ezt a faszt, ha már megszántad ezt a buzi gyökeret, akitől legszívesebben sugárba hánynék! Igen, én sohasem szívleltelek, Yugyeom, most meg aztán végképp nem. – Majd maga elé köpött, bennem pedig elpattant valami, így mire észbe kaptam, már a jobb kezemet ökölbe szorítottam, és a lehető legnagyobb erővel vágtam orron, ami azonnal el is kezdett vérezni. Bár az én kezem is rögtön sajgott, de egy kicsit sem izgatott, helyette ágyékon is rúgtam.

- Én is hasonlóan görnyedtem össze a „csodás” táncelőadásaitoktól. Biztos vagyok benne, hogy protekciósok vagytok, ami szerintem egy művészeti suliban még gázabb, mint bárhol máshol. És nyugodj csak meg, visszamegyek a könyveimhez! Az pedig, hogy laikusként is szembeötlő számomra a tehetségtelenségetek, mindent elárul arról, mennyire nincs itt a helyetek. Egy jó tanács - néztem a másik két, láthatólag valamennyivel értelmesebb fiúra –, váltsatok sulit minél előbb! Találjátok meg a saját utatokat! Nem baj az, ha táncoltok, de nem ilyen helyen kellene, hanem egy fél amatőr társulatnál. – Mire a mondandóm végére értem, addigra valamelyest lenyugodtam, és a két srác, mintha belátták volna, hogy nem szimpla gonoszságból mondtam mindezt. Egy-egy apró bólintás után el is vezették a továbbra is görnyedt társukat, aki vagy a fájdalom, vagy a kis beszédem miatt, nem mert többet visszaszólni. Bár úgy sejtettem, mindkettő közrejátszott ebben.

- Jungkook, én nem is tudom, mit mondjak – nézett rám zaklatottan Yugyeom.

- Nem kell mondanod semmit, nekem viszont igen. Zseniális voltál. Tudom, hogy neki táncoltál, és azt is, hogy büszke most rád. Megérdemled, hogy részt vehess azon a tánctáboron. Nincs igazság, ha nem kapsz helyet – mondtam őszintén.

- Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy az életem része légy.

- Érdekes, én is pontosan ugyanezt gondolom.

- Köszönöm, hogy megvédtél – ölelt hirtelen magához, szorosabban, mint előtte bármikor. Az én szívem pedig majd ki akart ugrani a helyéről. Továbbra is szerelmes voltam belé, és tudtam, ez nem fog egykönnyen elmúlni.

- Ez csak természetes. Inkább nem méltatnám szóra, amit az a srác mondott.

- Rendben, de azt azért mondd el, miért jöttél el! – kérte remegő hangon, miközben kényszerítenem kellett magam, hogy a szemébe nézzek, mert féltem, hogy elpirulok, amivel zavarba hozom. – Mármint nem is igazán a mai napra gondoltam, hanem a temetésre.

- Mert tudtam, hogy szükséged van rám – feleltem suttogva.

- De anyukád… hallottam, hogy felébredt. Mellette lett volna a helyed. Biztos, hogy az volt életed legszebb napja, hisz visszakaptad őt annyi idő után – mondta továbbra is remegő hanggal.

- Viszont te pont, akkor vettél végső búcsút a szerelmedtől – láttam magam előtt BamBam sírját.

- De nem kellett volna emiatt elrontanod azt a napodat. – Úgy tűnt, bűntudata volt emiatt, amire semmi oka nem volt.

- Akkor rontottam volna el, ha nem megyek el. Amúgy is, kellett nekik egy kis egyedüllét apával kettesben. Viszont nem ez volt a fő oka, hogy ott voltam.

- Hát akkor? Nem tudom, mi késztethetett arra, hogy besötétítsd azt a napot, amire több, mint egy éve vártál. – Annyira fájt szembenéznem az íriszeiből áradó bűntudattal, épp ezért tudtam, ki kell mondanom, mi is volt pontosan, ami miatt elmentem.

- Szerintem vannak olyan emberek, akiknek rá kell találniuk a másikra, és egy életen át kitartaniuk egymás mellett, vagy legalább is a halálukig. Te így tettél BamBammel, és én csak remélni tudom, hogy még ha nem is ugyanolyan, de hasonló szerepet töltök majd be egyszer a szívedben. Mert te számomra már a világot jelented a szüleimmel együtt, Yugyeom. – Legalább három mázsa súly esett le a vállamról, miközben ezt mondtam. Az ő lábaiból pedig mintha a maradék erő is kiment volna, és összerogyott előttem, így gyorsan leguggoltam elé.

- Jungkook…

- Szeretném, ha ott lennénk egymásnak életünk legszebb és legrosszabb napjain, még akkor is, ha ez a kettő egybe esik, mint a temetés napján. Mert az én legszebb napjaim most már nem lehetnek teljes egészek nélküled, és remélem, már a tieid sem nélkülem. A rosszabb időszakainkban pedig támogathatjuk a másikat. Én, ha kell, minden reményemet neked adom, csak adj egy esélyt! Engedj újra közel magadhoz, Yugyeom! Könyörgöm, ne lökj el! Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. – Képtelen voltam mindezt magamban tartani, ahogy az arcomon csordogáló könnycseppeket sem.

- Miért kaptam két ilyen remek személyt az életembe, mint te és BamBam? Egyikőtöket sem érdemeltem meg. De miután BamBam részben az én hibámból halt meg, így nem hagyhatom, hogy te tovább szenvedj – mondta szintén sírva.

- Nem a te hibádból halt meg, ezt te is tudod. És ha csak szánalomból kapnék tőled esélyt, akkor inkább ne! Nem akarom, hogy magadra erőltess. Ha nem tudsz sohasem szerelemmel szeretni, elfogadom, hogy csak barátok maradunk. De, ha úgyis inkább teher lennék az életedben, egy szánalomra méltó személy, akit félsz lerázni, akkor most búcsúzzunk el végérvényesen egymástól. – Nem akartam, hogy több fájdalmat hozzak az életébe, mint, ami eddig is volt benne. Ha nem nyújthattam számára megnyugvást, akkor tudnom kellett kihátrálni a dologból, bármennyire is fájt.

- Ilyet ne is mondj! Szeretlek, Jungkook. Nem szerelemmel, de hiszem, hogy ez lehet több is annál, csak adj egy kis időt, kérlek! – könyörgött.

- Hát persze, hogy adok, amennyire szükséged van. Csak tudnom kellett, hogy van-e még esélyem.

- Kinek lenne, ha neked nem? – kérdezte a legnagyobb őszinteséggel, ami miatt a szívem reménykedni kezdett.

- Viszont, mint barátra, már most is szükségem lenne rád. Hiányoztál az elmúlt időszakban. Nem voltak ugyanolyanok a táncpróbáim nélküled – vallotta be.

- Örömmel támogatlak, mint barát.

- Ma este nyolckor ráérsz? – kérdezte.

- Igen, miért?
    - Majd megtudod. Nyolckor találkozzunk nálatok!

 

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

---

[1] Jane Austen: Emma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 37. o.