2018. május 30., szerda

Oda... - 25. fejezet - Egy kisfiú múltbeli elszökése


- Ne izgulj ennyire! Nem lesz itt semmi probléma – fogtam meg Nárin kezét, miután a házukhoz mentem. – Istenem, te remegsz!
- Csak fázom – hazudta.
- Dehogy fázol ilyen kellemes alkonyatban. Félsz, hogy mit gondolnak majd rólad, ne is merd tagadni! – emeltem fel a mutatóujjamat.
- Még szép, hogy fél – nevetett Dárin. – Egész nap azon idegeskedett, hogy mit vegyen fel, és hogy a haját felkösse vagy inkább kontyba fogja. Pedig sohasem volt az ilyen női praktikák híve a húgom. Nagyon elcsavartad a fejét, Fili, úgyhogy ajánlom, hogy ne törd össze a szívét, különben nagy bajban leszel, bárhogy Durin leszármazott vagy és egyben a legjobb barátom bátyja. – A hangjában nem volt semmi humorizálás, a húgával kapcsolatosan igenis vérre menőleg komoly volt, amit becsültem benne. Ha nekem lett volna leánytestvérem, valószínűleg pontosan így tettem volna én is.
- Eszem ágában sincs összetörni a szívét, Dárin, emiatt nem kell félned. Ha valakinek összetörik a szívét, az csakis én leszek. – Próbáltam némi viccelődést belecsempészni a beszélgetésbe, de közben mégis teljesen komolyan gondoltam a mondanivalómat.
- Az már nem az én dolgom. Viszont reménykedem benne, hogy nem lesz szó semmilyen szívnek az összetöréséről.
- Mert nem is lesz – zárta le ezzel a témát Nárin.
- Megjöttünk – léptem be az ebédlőcsarnokunkba a két díszvendégünkkel.
- Na végre! – pattant fel édesanyám a székéből, aki már repesve várta, hogy végre megismerhesse Nárint, hiszen Dárint, ugyan nem olyan közelről, de már ismerte Killi által. – Hát te vagy a híres leányzó, akinek sikerült elérnie, hogy a könyvek és a természet csodálása mellett végre egy női személyben is meglássa a szépet az idősebbik fiam?
- Én bizony – nyújtotta volna a kezét Nárin, helyette azonban édesanyám az ölelésébe zárta, majd ugyanígy tett Dárinnal is.
- Túlzol, anyám, mivel téged világéletemben csodáltalak – jegyeztem meg.
- De az más, kisfiam… Az teljesen más. Kérlek, foglaljatok helyett! Mindjárt megérkezik Thorin és Dáin is.
- Hol vannak? – Csak, ekkor észleltem a hiányukat. Nárin úgy rám ragasztotta az izgulását az édesanyámmal való találka miatt, hogy el is felejtkeztem a bácsikámékról.
- Elvileg volt némi probléma pár Ered Luin-i kereskedővel – felelte az öcsém, aki természetesen maga mellé ültette Dárint.
- Milyen probléma?
- Az most nem lényeg – lépett be az ajtón a bácsikám, szorosan mögötte pedig Dáin is ott volt.
- Márpedig engem is érdekelne – jegyezte meg kíváncsian Dárin. – Jóban vagyunk azokkal a kereskedőkkel, és furcsálltuk is apámmal, hogy nem néztek be hozzánk érkezésük után, ahogy az szokásuk.
- Te és a kíváncsi természeted – konstatálta Thorin bácsi, hisz ő anyámnál lényegesen jobban ismerte Kili barátját. – Egyébként veszélyes az út, holtesteket találtak, amikkel valószínűleg orkok végeztek. Kérték, hogy most már mindig kísérjék őket páran olyanok közölünk, akik értenek a kardforgatáshoz.


- De hát azokból túl kevés van – mondtam szomorúan.
- Tudom, épp ezért, holnap én és Dáin fogjuk őket kísérni, de a későbbiekben majd a ti segítségeteket is elvárom, Fili és Kili – nézett ránk felváltva az öcsémmel.
- Rám nem is számítasz? – tette keresztbe a kezét Dárin.
- Megszokhatnám már, hogy ahol Kilinek dolga van, ott úgy érzed, számodra is terem babér – nevette el magát a bácsikám, miközben Dáinnal mindketten helyett foglaltak az asztalnál.
- Talán nincs így? – nevetett Kili.
- Eddig így volt, és hiszem, hogy még jó párszor így lesz a jövőben is – ráncolta a homlokát a bácsikánk. – De te is tudod, drága unokaöcsém, hogy eljön majd az idő, és reméljük, nem is olyan soká, amikor el kell hagynunk ezt a helyet, és arra az útra nem kísérhet el a barátod.
- Ezzel tisztában vagyok – szontyolodott el az öcsém.
- De most vidámabb témákról beszélgessünk! – javasolt Dáin. – A kishölgyet még nem mutattad be nekünk, Fili.
- Igaz, elnézést – kaptam a fejemhez. – Bácsikáim, ő itt Nárin.
- Örülünk, hogy végre megismerhetünk – mosolygott rá kedvesen Thorin bácsi.
- Én is örülök, hogy itt lehetek. Megtiszteltek minket a bátyámmal, a meghívásukkal – szerénykedett Nárin, de tudtam, hogy valós szerénységről volt szó a részéről.
- Mi vagyunk megtisztelve, hogy elfogadtátok – mondta anya, majd mindenki szedett magának jócskán ennivalót, kivéve a szerelmemet, akinek valószínűleg olyan apróra mehetett össze a gyomra az idegeskedéstől, hogy alig bírt bármit is enni.
- Nyugtass meg Dárin, hogy nem ilyen kevés étken él a húgod! – kérte Dáin bácsi, akinek túlságosan könnyen tűnt fel, ha valaki nem tudott ugyanolyan lelkesedéssel enni, ahogy ő.
- Természetesen nem, hisz akkor már elfújná a szél, és így is túl vékony és szép a törp lányokhoz képest – nevetett Dárin, mire a nővére pironkodva kérte, hogy ne hozza zavarba.
- Tény és való, hogy gyönyörű vagy, Nárin. Ne utasíts el olyan bókot, ami valós alapokon áll! – kérte anyám, akinek a szemében olyan csillogást láttam, ami szörnyen feltöltötte a szívemet. Tetszett neki Nárin, mind a külseje, mind azok az első impulzusok, amiket keltett benne.
- Ez kedves öntől, asszonyom – egy korábbiaknál nagyobb harapás előtt mondta mindezt Nárin.

Az este további részében kiveséztük a mi családi múltunkat, ami már szokatlanul nem volt tabu téma. Majd Nárin és Dárin családi háttere került terítékre. Szegény szerelmem még meg is könnyezte azt, milyen megrendítve hallgatta a családom azokat a szörnyűségeket, amiket ki kellett állniuk - főleg neki -, miután elveszítették az édesanyjukat. Mind együttérzésüket nyilvánították ki nekik, és talán ennél jobban nem is érezhette volna Nárin és Dárin, hogy a családi veszteségeink azok, amik a legjobban mutatják, hogy rang ide vagy oda, végső soron mind ugyanolyan törpök vagyunk, akik hasonló problémákat és fájdalmakat éltek át életük során.

A vacsora másnapján épp Nárinnal sétáltam az erdőben, amikor eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Az az egy szerencsénk volt, hogy kétszáz méterre voltunk a házuktól, így gyorsan odafutottunk, és felmelegedtünk a tűz mellett. Otthon volt a szerelmem édesapja is, akivel végre hosszas beszélgetésbe kezdhettem, hisz ideje volt, hogy én is jobban megismerjem őt, ha már a családom találkozhatott Nárinnal.
Szerencsére jól kijöttem a családfővel, hasonló értékrendet képviseltünk, ami azonnal kölcsönös szimpátiát váltott ki bennünk. Akármilyen téma jött terítékre, mindig azonos véleményen voltunk, ami már a végére szinte ijesztő volt.
De olyan másfél óra múlva haza kellett sietnem, mivel Dárin úgy rontott be, hogy az öcsém a szakadó esőben elindult megkeresni egy eltűnt törp gyereket, akire épp a nagymamája vigyázott, mert a szülei távoli rokonokat mentek meglátogatni. Viszont mire megtalálta, a kicsivel mindketten bőrig áztak, és félő, hogy mindkettőjüknél súlyosabb következménye is lehet a dolognak.
Természetesen olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam, és jött utánam a párom és Dárin is. Mikor benyitottam, az öcsém egy forró fürdőben volt, de máris látszottak rajta a betegség árulkodó jelei. Jól ismertem; annyiszor ázott el kicsiként, hogy pontosan tudtam, mikor vezetett ez komolyabb tüdőbajhoz. Rengetegszer direkt elszökött az esőben, mert szerette, ha betegen mindenki körülötte ugrált, de egy idő után benőtt a feje lágya, és rájött, hogy nem ér ennyit a szenvedés, amivel a tüdőbaj járt.
- Kili, elment a maradék eszed is? – kezdtem idegesen. – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Hisz már felnőtt férfi vagy. Pontosan jól tudod, hogy annyiszor játszottad ezt el kicsiként, hogy már egy kisebb megfázás is súlyos következményekkel járhat nálad, akár az életedbe is kerülhet. Fel tudod ezt fogni? – ordítottam rá.
- Fili, nyugalom! – nézett rám a nagybátyám, az egyedüli személy, aki még a szobában volt, hisz anyánk bárhogy aggódott, kint várt, amíg a fürdőzésnek vége lett, hisz nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az öcsémet, pedig most igenis megérdemelte volna.
- Nem nyugszom meg! Csak az hiányzik a családunknak, hogy lebetegedjen! Márpedig le fog! Néz csak rá, látszik rajta! Te is látod, bácsikám, ne tagadd! – A zaklatottságom miatt a kezem és a hangom is remegett, de attól még üvöltöttem, amitől az öcsém láthatólag megijedt.
- Sajnálom, Fili! De pontosan azért mentem utána, mert nem akartam, hogy ez a fiú is elinduljon azon a lejtőn, amit én végig jártam gyermekként – suttogta elhaló hangon, amivel kissé észhez térített.
- Miért nem kértél segítséget? – kérdeztem már nyugodtabban.
- Csak rohantam, és kerestem, ahol tudtam. Eszembe sem jutott. Tudod, milyen vagyok, a szívem és a temperamentumom hajt. Most viszont kérlek, valamelyikőtök adja ide a törölközőmet! És ha lehet, ne nézzétek végig a felöltözésemet – mosolygott hamisan, még betegen is.
- Jaj, testvérem! – nyújtottam át neki a törölközőt, majd a bácsikámmal elfordultunk, hogy ne zavarjuk a fiatalurat.
- Kikészít – mondtam.
- Tudom, Fili – tette a vállamra a kezét a bácsikám. – De ő már ilyen marad. Mi pedig csak annyit tehetünk, hogy vigyázunk rá, amennyire erőnkből telik, és amennyire ő azt hagyja.
- Csak néha önmagától kéne megvédeni.
- És te mindig ezt teszed, de nem foghatjuk folyton a kezét, főleg amióta már felnőtt, legalábbis testben, mert lélekben még kétséges a dolog – nevette el magát, de ebben a kacajban több fájdalom volt, mint jókedv.

Már legalább két órája feküdt az ágyában lázálomban. A feje egyre forróbb lett, a hapcizásai is egyre gyakoribbá váltak, de ami a legnagyobb ellenségünk volt pici kora óta, az a mélyről jövő hörgő köhögése. Ez a hang beleégett a gyermekkoromba, mint annak a rettegésnek a zaja, ami az öcsém esetleges elveszítésével járhat.
- Én csak most jöttem rá – kaptam hirtelen a fejemhez, miközben édesanyám épp hideg vizes borogatással ápolta Kilit, amíg mi a bácsikámmal nem messze ültünk tőle. – Ti azért rettegtetek az átlagosnál is jobban a tüdőbajtól, mert így veszítetted el a szerelmedet, bácsikám.
– Igen, Fili. Ezért neveltük beléd is azt, hogy szörnyen vigyázz ettől a betegségtől.
– Bár veled kapcsolatosan megeshet, hogy túlzásba estünk – tette hozzá édesanyám.
- Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem kíváncsian.
- Volt egy idő, amikor már esőfóbiád volt. Amint elkezdett cseperegni, te rohantál is menedékbe, és azonnal vetetted le a ruhádat, és törölgetted ronggyal a hajadat – felelte.
- Tényleg – bólogattam helyeslően. – Már rémlik. De ez nem miattatok volt, hanem Kili miatt. Egyrészt nem akartam én is hasonló gondot okozni nektek, mert elég volt őt folyton ápolnotok. Másrészt pedig nem szerettem volna olyan szenvedést elviselni, amit simán ki lehet küszöbölni némi elővigyázatossággal.
- Te és az állandó elővigyázatosságod – bazsalygott anya. – És arra emlékszel, hány éjszakát virrasztottál át Kili mellett, pedig én is ott voltam vele, így nyugodtan aludhattál volna?
– Igen – bólintottam.
- De ez természetes, nővérem – kezdte a bácsikám. – A kistestvérek is nagy szeretetet tudnak táplálni a nővérük vagy bátyjuk iránt, ahogy azt ti is tanúsíthatjátok Kilivel, de az a kötődés, amit egy idősebb testvér érez a húga vagy öccse iránt, az leírhatatlan. Mindig meg akarjuk védeni a testvérünket, vigyázni rá, még akkor is, amikor nem lenne szükséges. Mert azt az érzést nem lehet elfelejteni, ahogy felnőtt előttünk, és mi mindig előrébb tartottunk korban és tapasztalatban is, így segíteni akartunk neki mindig.
- Ezt nagyon szépen mondtad, bácsikám – néztem rá, de ekkor újabb köhögőroham tört az öcsémre, anyám pedig elküldött azért a tál levesért, amit nemrég főzetett a konyhán neki.
- Nárin, Dárin, hát ti még itt vagytok? – lepődtem meg, ahogy kilépve az öcsém szobájából, őket pillantottam meg.
- Még szép, hogy itt, Fili. Mondd, hogy van? – kérdezte Dárin.
- Nem jól, és félek, ez csak rosszabb lesz. De kérlek, ti menjetek haza! Itt úgysem segíthettek. Nagyon hálás vagyok, hogy vártatok, és szólok, ha valami változás van, viszont itt felesleges maradnotok.
- Rendben – egyezett bele Dárin egy fájdalmas sóhaj után.
- Tudom, hogy mennyire aggódsz érte, hisz te is szinte a testvéredként szereted – tettem a vállára a kezemet. – De itt most tényleg nem tudsz segíteni, ahogy te sem, Nárin – fordultam a szerelmem felé, aki megszeppenve állt előttem. – Tényleg kereslek titeket, amint lesz valami.
Nárin, ekkor meglepően, nem törődve a bátyja jelenlétével, megcsókolt. Majd azt súgta a fülembe, hogy a Durin fiak ereje legyen velünk, és végül hazamentek.

Aznap éjjel együtt virrasztottam az öcsémel, így a bácsikám és édesanyám le tudtak pihenni. Én jól megszoktam a múltban, hogyan kell ébren tartanom magam. Megvoltak a saját kis módszereim, amikkel mindig, mikor elszenderedtem, újból éberré tettem magamat; így jártam el most is. Egyszer azonban arra riadtam az egyik rövid bóbiskolásomból, hogy a testvérem nem lélegzett, amitől hirtelen az egész gyermekkorunk lepergett a lelkiszemeim előtt, és legszívesebben magam is követtem volna a halálba. De ez csak pár másodpercig tartott, amíg össze nem szedtem magam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem lélegzik-e, amitől majdnem ájulás közeli állapotba kerültem. Nem veszíthettem el Kilit! Nem és kész! Nem tudott érdekelni egy olyan Középfölde, amiben nincs öcsém! Ketten vagy egyedül, emellett kitartottam, mert nekem az öcsém mellett volt a helyem.


Azonban a teljes kétségbeesés előtt, a fülemet Kili mellkasára tettem, és hatalmas kő esett le a mellkasomról, amikor a szívének dobogása megütötte a fülemet. Élt! Az öcsém szíve dobogott, ennél boldogabb felismerésem nem is lehetett volna aznap. Viszont azonnal elszállt az örömöm, amikor Kili vad nevetésbe kezdett.
- Te direkt csináltad ezt, igaz? – kérdeztem dühösen.
- Megeshet – nyitotta ki a szemét.
- Hogyan tehettél ilyet? – ordítottam.
- Csak egy poén volt, Fili. Ismerlek, tudtam, hogy azonnal rájössz, hogy élek.
- Neked poén halottnak tetetni magad? Ráadásul pont egy ilyen időszakban, amikor a régi sebek és veszteségek újra felszínre kerültek! Hatalmasat csalódtam most benned, Kili – mondtam szomorúan.
- Kiabálást hallottam. Mi a baj? – rontott be anyánk a szobába.
- Semmi – feleltem.
- Kilinek valami baja van?
- Nincs neki semmi baja, az agyán kívül – sziszegtem a fogaim között, majd otthagytam őket, hogy végre tudjak egy kicsit aludni, mert az álmosságom nem tett jót az épp próbára tett idegzeteimnek.


    (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése