Oda... - 25. fejezet - Egy kisfiú múltbeli elszökése

- Ne izgulj ennyire! Nem lesz itt semmi probléma – fogtam meg Nárin kezét, miután a házukhoz mentem. – Istenem, te remegsz!
    - Csak fázom – hazudta.
    - Dehogy fázol ilyen kellemes alkonyatban. Félsz, hogy mit gondolnak majd rólad, ne is merd tagadni! – emeltem fel a mutatóujjamat.
    - Még szép, hogy fél – nevetett Fárin. – Egész nap azon idegeskedett, hogy mit vegyen fel, és hogy a haját felkösse vagy inkább kontyba fogja. Pedig sohasem volt az ilyen női praktikák híve a húgom. Nagyon elcsavartad a fejét, Fili, úgyhogy ajánlom, hogy ne törd össze a szívét, különben nagy bajban leszel, bárhogy Durin leszármazott vagy és egyben a legjobb barátom bátyja. – A hangjában nem volt semmi humorizálás, a húgával kapcsolatosan igenis vérremenőleg komoly volt, amit becsültem benne. Ha nekem lett volna leánytestvérem, valószínűleg pontosan így tettem volna én is.
    - Eszem ágában sincs összetörni a szívét, Fárin, emiatt nem kell félned. Ha valakinek összetörik a szívét, az csakis én leszek. – Próbáltam némi viccelődést belecsempészni a beszélgetésbe, de közben teljesen komolyan gondoltam a mondanivalómat.
    - Az már nem az én dolgom. Viszont reménykedem benne, hogy nem lesz szó semmilyen szívnek az összetöréséről.
    - Mert nem is lesz – zárta le ezzel a témát Nárin.
    - Megjöttünk – léptem be az ebédlőcsarnokunkba a két díszvendégünkkel együtt.
    - Na végre! – pattant fel a székéből édesanyám, aki már repesve várta, hogy végre megismerhesse Nárint, hiszen Dárint, ugyan nem olyan közelről, de már ismerte Killi által. – Hát te vagy a híres leányzó, akinek sikerült elérnie, hogy a könyvek és a természet csodálása mellett végre egy női személyben is meglássa a szépet az idősebbik fiam? – csapott rögtön a dolgok közepébe, ezzel elérve, hogy azonnal zavarba jöjjek.
    - Én bizony – nyújtotta volna a kezét Nárin, helyette azonban édesanyám az ölelésébe zárta, majd ugyanígy tett Fárinnal is.
    - Túlzol, anyám, mivel téged világéletemben csodáltalak – jegyeztem meg, hogy kicsit oldjam a feszültséget.
    - De az más, kisfiam… Az teljesen más. Kérlek, foglaljatok helyett! – mutatott az asztal felé. – Mindjárt megérkezik Thorin és Dáin is.
    - Hol vannak? – Csak ekkor észleltem a hiányukat: Nárin úgy rám ragasztotta az izgulását az édesanyámmal való találka miatt, hogy szégyenszemre el is felejtkeztem a bácsikámékról.
    - Elvileg volt némi probléma pár Ered Luin-i kereskedőnkkel – felelte az öcsém, aki természetesen maga mellé ültette Fárint.
    - Milyen probléma?
    - Az most nem lényeg – lépett be az ajtón a bácsikám, szorosan mögötte pedig Dáin is ott volt.
    - Márpedig engem is érdekelne – jegyezte meg kíváncsian Dárin. – Minden kereskedőtársunkkal jóban vagyunk, és sejtem is, kikre gondolsz, mivel furcsálltuk apámmal, hogy nem néztek be hozzánk a hazatértük után, ahogy az szokásuk.
    - Te és a kíváncsi természeted – konstatálta Thorin bácsi, hisz ő anyámnál lényegesen jobban ismerte Kili barátját. – Egyébként arról van szó, hogy veszélyes az út: holtesteket találtak, amikkel valószínűleg orkok végeztek. Kérték, hogy most már mindig kísérjék őket páran olyanok közölünk, akik értenek a kardforgatáshoz.

- De hát azokból túl kevés van – mondtam szomorúan.
    - Tudom, épp ezért holnap én és Dáin fogunk velük tartani, de a későbbiekben majd a ti segítségeteket is elvárom, Fili és Kili – nézett ránk felváltva az öcsémmel.
    - Rám nem is számítasz? – tette keresztbe a kezét Dárin.
    - Megszokhatnám már, hogy ahol Kilinek dolga van, ott úgy érzed, számodra is terem babér – nevette el magát a bácsikám, miközben Dáinnal mindketten helyett foglaltak az asztalnál.
    - Talán nincs így? – nevetett Kili.
    - Eddig így volt, és hiszem, hogy még jó párszor így lesz a jövőben is – ráncolta a homlokát a bácsikánk. – De te is tudod, drága unokaöcsém, hogy eljön majd az idő, és reméljük, nem is olyan soká, amikor el kell hagynunk ezt a helyet, és arra az útra nem kísérhet el a barátod.
    - Ezzel tisztában vagyok – szontyolodott el a Kili.
    - Most viszont vidámabb témákról beszélgessünk! – javasolta Dáin. – A kishölgyet még nem mutattad be nekünk, Fili.
    - Igaz, elnézést – kaptam a fejemhez. – Bácsikáim, ő itt Nárin.
    - Örülünk, hogy végre megismerhetünk – mosolygott rá kedvesen Thorin bácsi.
    - Én is örülök, hogy itt lehetek. Megtiszteltek minket a bátyámmal ezzel a meghívással – szerénykedett Nárin, és tudtam, hogy ez valós szégyenlősségből fakadt.
    - Mi vagyunk megtisztelve, hogy elfogadtátok – mondta anyám, majd mindenki szedett magának jócskán ennivalót, kivéve a szerelmemet, akinek valószínűleg olyan apróra mehetett össze a gyomra az idegeskedéstől, hogy alig bírt bármit is enni.
    - Nyugtass meg Fárin, hogy nem ilyen kevés étken él a húgod! – kérte Dáin bácsi, akinek túlságosan könnyen feltűnt, ha valaki nem tudott hasonló lelkesedéssel enni, mint ő.
    - Természetesen nem, hisz akkor már elfújta volna a szél, és így is túl vékony és szép más törp-lányokhoz képest – nevetett Fárin, mire a nővére pironkodva kérte, hogy ne hozza zavarba.
    - Tény és való, hogy gyönyörű vagy, Nárin. Ne utasíts el olyan bókot, ami valós alapokon áll! – kérte anyám, akinek a szemében olyan csillogást láttam, ami szörnyen feltöltötte a szívemet. Tetszett neki Nárin: mind a külseje, mind azok az első impulzusok, amiket keltett benne.
    - Ez kedves öntől, Asszonyom – egy korábbiaknál nagyobb harapás előtt mondta mindezt Nárin.
    Az este további részében kiveséztük a mi családi múltunkat, ami már szokatlanul nem volt tabu téma, majd Nárin és Fárin családi háttere került terítékre. Szegény szerelmem még meg is könnyezte azt, milyen megrendítve hallgatták a rokonaim azokat a szörnyűségeket, amiket ki kellett állniuk – főleg neki –, miután elveszítették az édesanyjukat. Mind együttérzésüket nyilvánították ki nekik, és talán ennél jobban nem is érezhette volna Nárin és Fárin, hogy a családi veszteségeink voltak azok, amik a legjobban mutatták, hogy rang ide vagy oda, végső soron mind ugyanolyan törpök voltunk, akik hasonló problémákat és fájdalmakat éltek át életük során.

A vacsora másnapján épp Nárinnal sétáltam az erdőben, amikor eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Az az egy szerencsénk volt, hogy kétszáz méterre voltunk a házuktól, így gyorsan odafutottunk, és felmelegedtünk a tűz mellett. Otthon volt a szerelmem édesapja is, akivel végre hosszas beszélgetésbe kezdhettem, hisz ideje volt annak is, hogy jobban megismerjem őt, ha már az én családom találkozhatott Nárinnal. Szerencsére jól kijöttem a családfővel – hasonló értékrendet képviseltünk, ami azonnal kölcsönös szimpátiát váltott ki bennünk. Akármilyen téma jött terítékre, rendre azonos véleményen voltunk, ami már a végére szinte ijesztő volt. Olyan másfél óra múlva azonban haza kellett sietnem, mivel Fárin azzal rontott be, hogy az öcsém a szakadó esőben elindult megkeresni egy eltűnt törp gyereket, akire a nagymamája vigyázott, mert a szülei távoli rokonokat mentek meglátogatni. Mire azonban megtalálta, a kicsivel mindketten bőrig áztak, és félő volt, hogy mindkettőjüknél súlyosabb következménye is lehet a dolognak.
    Természetesen olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam, és jött utánam a párom és Fárin is. Mikor benyitottam, az öcsém egy forró fürdőben volt, de máris látszottak rajta a betegség árulkodó jelei, amiket sajnos jól ismertem: annyiszor ázott el kicsiként, hogy pontosan tudtam, mikor vezetett mindez komolyabb tüdőbajhoz az esetében. Gyerekkorunkban rengetegszer direkt elszökött az esőben, mert szerette, hogy betegen mindenki körülötte ugrált, egy idő után azonban benőtt a feje lágya, és rájött, hogy ez nem érte meg azt a szenvedést, amivel a tüdőbaj járt.
    - Kili, elment a maradék eszed is? – kezdtem idegesen. – Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Hisz már felnőtt férfi vagy. Pontosan jól tudod, hogy annyiszor játszottad ezt el kicsiként, hogy már egy kisebb megfázás is súlyos következményekkel járhat nálad... Akár az életedbe is kerülhet. Fel tudod ezt fogni!? – ordítottam rá magamból kikelve.
    - Fili, nyugalom! – nézett rám a nagybátyám, az egyedüli személy, aki még a szobában volt rajtunk kívül. Anyánk bárhogy aggódott, kint várt, amíg a fürdőzésnek vége lett, hisz nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az öcsémet; pedig ekkor igenis megérdemelte volna.
    - Nem nyugszom meg! Csak az hiányzik a családunknak, hogy lebetegedjen! Márpedig lefog! Nézz csak rá, látszik rajta! Te is látod, Bácsikám, ne tagadd! – A zaklatottságom miatt a kezem és a hangom is remegett, de attól még üvöltöttem, amitől az öcsém láthatólag megijedt.
    - Sajnálom, Fili! De pontosan azért mentem utána, mert nem akartam, hogy ez a fiú is elinduljon azon a lejtőn, amit én végigjártam gyermekként – suttogta elhaló hangon, amivel kissé észhez térített.
    - Miért nem kértél segítséget? – kérdeztem egy fokkal nyugodtabban.
    - Csak rohantam, és kerestem, ahol tudtam. Eszembe sem jutott. Ismersz: a szívem és a temperamentumom hajt. Most viszont, kérlek, valamelyikőtök adja ide a törölközőmet! És ha lehet, ne nézzétek végig a felöltözésemet – mosolygott hamisan a rosszulléte ellenére is.
    - Jaj, Testvérem! – nyújtottam át neki a törölközőt, majd a bácsikámmal elfordultunk, hogy ne zavarjuk a fiatalurat.
    - Kikészít – mondtam egy mély sóhajtás kíséretében.
    - Tudom, Fili – tette a vállamra a kezét Thorin bácsi. – De ő már ilyen marad. Mi pedig csak annyit tehetünk, hogy vigyázunk rá, amennyire erőnkből telik, és amennyire ő ezt hagyja.
    - Csak néha önmagától kéne megvédeni – ráztam a fejemet, mivel ez volt az a dolog, amivel kapcsolatban nagy testvérként a leginkább tehetetlen voltam.
    - És te mindig ezt teszed, de nem foghatjuk folyton a kezét, főleg amióta már felnőtt; legalábbis testben, mert lélekben még kétséges a dolog – nevette el magát, de ebben a kacajban több fájdalom volt, mint jókedv.

 Már legalább két órája feküdt az ágyában Kili a lázálom kínjai között. A feje egyre forróbb lett, a hapcizásai is egyre gyakoribbá váltak, de ami a legnagyobb ellenségünk volt pici kora óta, az a mélyről jövő hörgő köhögése. Ez a hang beleégett a gyermekkoromba, mint annak a rettegésnek a zaja, ami az öcsém esetleges elveszítésével járhat.
    - Én csak most jöttem rá – kaptam hirtelen a fejemhez, miközben édesanyám épp hideg vizes borogatással ápolta Kilit, amíg mi a bácsikámmal nem messze ültünk tőle. – Ti azért rettegtetek az átlagosnál is jobban a tüdőbajtól, mert így veszítetted el a szerelmedet, Bácsikám.
    - Igen, Fili. Ezért neveltük beléd is azt, hogy szörnyen vigyázz ettől a betegségtől.
    - Bár nálad megeshet, túlzásba estünk – tette hozzá édesanyám.
    - Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem kíváncsian.
    - Volt egy idő, amikor már esőfóbiád volt: amint elkezdett cseperegni, te rohantál is menedéket keresni, ahol azonnal levetetted a ruhádat, és törölgetted ronggyal a hajadat – felelte.
    - Tényleg – bólogattam helyeslően. – Már rémlik. De ez nem miattatok volt, hanem Kili miatt. Egyrészt nem akartam én is hasonló gondot okozni nektek, mert elég volt őt folyton ápolnotok. Másrészt pedig nem szerettem volna olyan szenvedést elviselni, amit könnyen ki lehet küszöbölni némi elővigyázatossággal.
    - Te és az állandó elővigyázatosságod – bazsalyogott anyám. – És arra emlékszel, hány éjszakát virrasztottál át Kili mellett, pedig én is ott voltam vele, így nyugodtan aludhattál volna?
    - Igen – bólintottam, hiszen ezek az emlékképek túlságosan elevenen belém égtek.
    - De ez természetes, Nővérem – kezdte a bácsikám. – A kis testvérek is nagy szeretetet tudnak táplálni a nővérük vagy bátyjuk iránt, ahogy azt ti is tanúsíthatjátok Kilivel, de az a kötődés, amit egy idősebb testvér érez a húga vagy öccse iránt, leírhatatlan. Mindig meg akarjuk védeni a testvérünket, vigyázni rá, még akkor is, amikor nem lenne szükséges. Mert azt az érzést nem lehet elfelejteni, ahogy felnőtt előttünk, és mi mindig előrébb jártunk korban és tapasztalatban egyaránt, így segíteni akarunk neki mindig.
    - Ezt nagyon szépen összefoglaltad, Bácsikám – néztem rá, de ekkor újabb köhögőroham tört az öcsémre, anyám pedig elküldött azért a tál levesért, amit nemrég főzetett a konyhán neki.
    - Nárin, Fárin, hát ti még itt vagytok? – lepődtem meg, ahogy kilépve az öcsém szobájából, őket pillantottam meg.
    - Még szép, hogy itt, Fili. Mondd, hogy van? – kérdezte Fárin, akiről szintén lerítt az aggodalom.
    - Nem jól, és félek, ez csak rosszabb lesz. De kérlek, ti menjetek haza! Itt úgysem segíthettek. Nagyon hálás vagyok, hogy vártatok, és szólok, ha valami változás van, viszont most felesleges maradnotok.
    - Rendben – egyezett bele az öcsém barátja egy fájdalmas sóhajtás után.
    - Tudom, hogy mennyire aggódsz érte, hisz te is szinte a testvéredként szereted – tettem a vállára a kezemet. – De itt most tényleg nem tudsz segíteni, ahogy te sem, Nárin – fordultam a szerelmem felé, aki megszeppenve állt előttem. – Tényleg kereslek titeket, amint lesz valami.
    Nárin, ekkor meglepően nem törődve a bátyja jelenlétével, megcsókolt, ebben a csókban azonban inkább támogatást éreztem a részéről, nem pedig szenvedélyt – de ekkor pontosan erre volt szükségem. Majd azt súgta a fülembe, hogy a Durin fiak ereje legyen velünk, és végül hazamentek.

 Aznap éjjel együtt virrasztottam az öcsémmel, így a bácsikám és édesanyám lepihenhettek. Kitapasztaltam a múltban, hogyan tudtam ébren maradni: megvoltak a saját kis módszereim, amikkel mindig, mikor elszenderedtem volna, újból éberré tettem magamat – így jártam el ekkor is. Egyszer azonban egy rövid időre elbóbiskoltam, majd arra riadtam, hogy a testvérem nem lélegzett, amitől hirtelen az egész közös életünk lepergett a lelki szemeim előtt, és legszívesebben magam is követtem volna a halálba. De ez csak pár másodpercig tartott, hiszen össze kellett szednem magam, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg nem lélegzett-e, amitől majdnem ájulás közeli állapotba kerültem. Nem veszíthettem el Kilit! Nem és kész! Nem tudott érdekelni egy olyan Középfölde, amiben nem volt testvérem! Ketten vagy egyedül – emellett kitartottam, mert nekem az öcsém mellett volt a helyem.

Azonban a teljes kétségbeesés előtt a fejemet Kili mellkasára tettem, és hatalmas kő esett le a saját mellkasomról, amikor a szívének dobogása megütötte a fülemet. Élt! Az öcsém szíve dobogott – ennél boldogabb felismerésem nem is lehetett volna aznap. Viszont azonnal elszállt az örömöm, amikor Kili vad nevetésbe kezdett.
    - Te direkt csináltad ezt, igaz? – kérdeztem dühösen.
    - Megeshet – nyitotta ki a szemét.
    - Hogy tehettél ilyet? – ordítva, szinte köptem a szavakat a mérhetetlenül nagy dühömtől.
    - Csak egy poén volt, Fili. Ismerlek, tudtam, hogy azonnal rájössz, hogy élek.
    - Neked poén halottnak tettetni magad? Ráadásul pont egy ilyen időszakban, amikor a régi sebek és veszteségek újra felszínre kerültek! Hatalmasat csalódtam most benned, Kili – jelentettem ki szomorúan, de a szavaim nem tudták visszaadni azt a fájdalmat, amit ekkor éreztem.
    - Kiabálást hallottam. Mi a baj? – rontott be anyánk a szobába.
    - Semmi – feleltem dühtől izzó szemekkel.
    - Kilinek valami baja van?
    - Nincs neki semmi baja az agyán kívül – sziszegtem a fogaim között, majd otthagytam őket, hogy végre tudjak egy kicsit aludni, mert az álmosságom nem tett jót az épp próbára tett idegzetemnek.

    (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)