A másik felem - Blackpink - JenLisa fanfiction

A másik felem

    Megjegyzés: A történetet Christina Aguilera és Demi Lovato közös dala és klipje ihlette, de belehoztam még Platón: A lakoma című írásából Arisztophanész szerelem elképzelését, tovább gondolva a klipben látottak alapján.

    Lisa:

Szokásosan a szemembe tűző napfény volt az, ami felébresztett. Az egész börtönben ez az egy apró ablak volt, amitől elért hozzám némi természetes fény, épp ezért sohasem bántam, ha rám sütött a Nap, mert ennyi kapcsolatom volt csupán a külvilággal. Pedig olyan sokat álmodtam arról, milyen volt kint élni: a napsugarakat látni teljes valójukban; hallgatni hogyan fújja a fák lombkoronáját a szél; miként csapja meg az orromat a frissen vágott fű illata, vagy éppen a virágzó fáké. Csak hét évet éltem kint, de az is éppen elég volt ahhoz, hogy ezen emlékekbe kapaszkodjak. De arról is folyton voltak visszatérő álmaim, miként rabolt el minket két őr, amikor az árvaház udvarán játszottunk Jennie-vel. Bár nem volt szó konkrét elrablásról, mivel a nevelőnőink aláírtak valamit, és az egyikük még zokogva integetett is nekünk. Ez a nő, Kim Jisoo viszont ezek után sem vette le rólunk a kezét Jennie-vel. A fiával hol az egyikünket, hol a másikunkat szabadított ki két órára a börtönünkből mindennap, amikor rutinszerűen áramkimaradás volt, amint voltunk olyan idősek, hogy tudtunk titkot tartani. Csak azért kérte a fiát, Kim Namjoon-t, hogy őr legyen, mert lányaiként szeretett minket, a fia pedig testvérként viszonyult hozzánk Jennie-vel, akivel túl hamar fel kellett nőnünk, és rájönnünk, hogy milyen szörnyű is a világ, és csak akkor kaphatunk meg bármit is, ha bevetjük a női bájainkat. Ha valamit el akartunk érni, mutatnunk kellett egy kis szabad bőrfelületet, elérni, hogy akarjanak minket az őrök, akár még egy-egy csókot is váltani velük, és máris kétszer annyi ételt kaptunk, és a társalkodó szobában a kelleténél több időt tölthettünk együtt Jennie-vel.

Nagyon sokáig nem értettük, mi értelme volt egy ilyen életnek, mit akartak velünk. Nem kínoztak, nem bántottak minket, de úgy játszottak velünk, mint a bábukkal. Majd idővel Jisoo ezzel kapcsolatosan is felvilágosított minket, elmesélte mindazt, amit még az édesanyjától hallott, aki pedig az ő anyjától, és ez így visszavezethető volt nemzedékeken át, mert a Kim család eldöntötte, hogy őrzik a titkot, és mindig tovább adják, és akiket tudnak, segítenek, hogy egy kicsit jobb életet nyújtsanak nekik. Nem egy kiszabadulásnak ők voltak a hátterében, de mindig úgy rendezték, hogy erre senki se jöhessen rá.

Az embereknek sejtelmük sem volt arról, hogy mi is volt a szerelem, és mekkora hatalommal rendelkezett. Ha akár egy hangyányit is tudtak volna erről, akkor csodás oltárokat és szentélyeket állítottak volna neki. Viszont elvakították a szemünket, és aki volt olyan szerencsés – vagyis ez esetben inkább szerencsétlen –, hogy rátaláljon a lelki társára, a másik felére, az örök kárhozatra ítéltetett azon börtönök árnyékában, melyek közül az egyikben mi „éltünk” Jennie-vel.

Az emberek elfelejtkeztek róla, milyenek is voltak valójában, hogy egykor háromneműek voltak: volt hím, hímnő és nő. Ebben a formában gömbalakú teste volt az embernek, körkörös háttal és oldallal. Négy kezük és lábuk volt, két szeméremtestük, és ugyanígy duplán volt minden más testrészükből. Azért volt három fajtájuk, mivel három különböző égitesttől származtak, a férfiak a Naptól, a nők a Földtől, míg a hímnők a Holdtól. Épp ezért voltak gömbölyűek, hisz a szüleik is azok voltak. Az akkori ereje az embereknek, a mai eszünkkel felfoghatatlanul nagy volt, de ezt azonban sajnos nem tudták zabolázni, és kezet emeltek az istenekre. Ekkor Zeusz és a többi isten tanácstalanok voltak, hogy mit kezdjenek az emberekkel, nem akarták elpusztítani őket – hiszen akkor a tőlük származó minden áldozat és tiszteletajándék odaveszett volna velük együtt –, de azon dolgokat sem tűrhették tovább, amiket ellenük tettek. Zeusz végül arra döntött, hogy egyenként kettényesi őket, így pedig nemcsak, hogy gyöngébbé téve őket, hanem a kétszer annyi számuk miatt sokkal hasznosabbá is. Azonban azzal nem számolt, hogy így elkezdtek sóvárogni a másik felük után: akik eredetileg férfiak voltak, a férfi társukat keresték, a nők a női másik felüket, míg a hímnők az ellentétes nem személyei közül próbálták azt megtalálni, akit csak úgy emlegetünk, az igazi. Sokan sikerrel is jártak, és megtalálták a lelki társukat, viszont mikor ez bekövetkezett, akkor ismét összeforrtak, és újból hasonló hatalommal rendelkeztek, mint korábban. De az isteneknek ez sem tetszett, mert féltek, hogy ismét hatalmukra törnek, ezért börtönöket hoztak létre, amikben raboskodtak azok a személyek, akik meglelték a másik felüket. Nem akarták teljesen elpusztítani őket, sem végérvényesen megfosztani a társuktól, hisz tudták, hogy milyen fájdalmakkal járhat az, ha azután szedik külön őket, hogy már ismerik a másikat. Viszont nem hagyhatták az egyesülést. Azt igyekeztek figyelmen kívül hagyni, hogy egy rabságban töltött élet milyen kínszenvedés egy szabad világba született embernek, már csak azért is, mert ők tudták, hogy az csak a látszat, hogy szabad világban élünk. Az ember sohasem tud megszabadulni az istenek túlhatalmától, mindig is ők fognak felettünk uralkodni. És még mindig boldogabbnak ítéltek egy nyílt börtönben való életet, egy szerelmedtől eltaszítottól. Direkt úgy rendezték a napi munkáinkat – legyen szó varrásról, horgolásról, főzésről, vagy épp a tanórákról –, hogy mindig külön helyre legyünk beosztva, ami felemésztett minket. Csak napi egy órát kapott mindenki a szerelmével a társalkodó szobában.

Mesélhettünk volna Jennie-vel arról, mennyire boldogtalan volt ez az élet, pedig nekünk mindennap volt valami plusz a hétköznapjainkban, ami másnak nem. Egyik nap Jennie ment ki Jisoo-hoz Namjoon által, és akkor rendes, finom ételt ehetett, majd kicsit sétálhatott a sötét udvaron – mert ők a börtön mellett laktak tíz percre. Másnap az áram kimaradt két órában egy találkát hozott össze nekünk Namjoon, majd következőleg én mentem az anyukájához, és ez a hármas cserélgetés ment újra és újra. Nagy elővigyázatosság kellett ehhez, és biztos tudás, hogy épp mikor, melyik folyosón van kevesebb őr. Szerencsére Jennie-vel közel volt egymáshoz a szobánk. Mindenkit úgy helyeztek el, hogy ne tudjon senkivel kommunikálni, így egy folyosón csak egy szoba volt, és ezek között voltak az átjáró folyosók, amik a mi kis menedékútvonalainkat biztosították.

Namjoon és Jisoo voltak a hőseink, azok a személyek, akik miatt nem adtuk fel teljesen a hitünket az emberiségben. Namjoon sohasem találkozott a másik felével, míg Jisoo-tól a halál vette el az ő társát, mielőtt börtönbe zárhatták volna őket, ezért ő még inkább tudta, mennyire fontos volt, hogy együtt maradjunk valahogy Jennie-vel. Namjoon-t olykor viszont sajnáltam, amiért bár nálunk szabadabb élete volt – és épp ezt a szabadságot kockáztatta értünk nap mint nap –, fogalma sem volt arról, milyen volt az igaz szerelem. Nagyon tapintatos volt velünk, mindig olyan távlatokba ment, ahonnan nem hallotta a beszélgetéseinket. Amikor szeretkezni szerettünk volna, akkor pedig külön megkértük, hogy még inkább próbálja mással lekötni a figyelmét, és hittünk benne, hogy tényleg így tett, és nem hallgatózott.

- Jennie, valamit sohasem fogok megérteni: ha az istenek annyit vesződtek vele, hogy ne teljesedjenek be a szerelmek, akkor hogyan hagyhatják a mi találkáinkat, és azt, hogy testileg és lelkileg is egymáséi legyünk, még ha csak két naponta két órára is? – ráncoltam a homlokomat, miközben átvetettem a lábam rajta, és simogattam a hasát az esti homályban.

- Ezt én sem értem, Lisa, de még Jisoo sem.

- Talán ez még nem a teljes beteljesedése a szerelmünknek? Mármint, hogy folyton újra és újra elvagyunk választva egymástól. Igazán csak akkor egyesülhetnénk, ha elszöknénk innen, és folyton együtt lennénk – tettem hozzá.

- Talán… De azt már tényleg nem hagynák, drágám – cirógatta az arcomat.

- Szeretlek, te nő – hintettem egy gyenge csókot az ajkára.

- Én is téged, hisz másként itt sem lennénk – kacagott, és ez a kacagás volt, ami éltetett.

- Namjoon-nak van egy terve, a legjobb barátja, Yoongi új itt, és tudjuk, hogy egy-egy botlást még elnéznek a frissen érkezett őröknek – kezdtem magyarázásba.

- Igen, de milyen botlást terveznek?

- Most kivételesen nem magát írná be hozzánk Namjoon őrködni, hanem Yoongi-t, akit én épp akkor tepernék le, amikor még működnek a kamerák, ő pedig természetesen hagyná magát. Tudjuk, hogy a kamerás őrök mindig bealszanak, és csak másnap ellenőrzik le, nem volt-e éjjel valami gáz, így mire észbe kapnának, addigra az áramkimaradás során Namjoon-nal együtt kiszabadítanánk téged is, és elmennénk innen. Így pedig remélhetőleg nem kerülne senki bajba.

- De hát azonnal elkapnának – ijedt meg a párom.

- Nem, nem fognak. Hidd el, Jennie, hogy nem! Gondolj bele, annyi pár szökött már meg innen, akiket sohasem hoztak vissza! Bíznunk kell benne, hogy tényleg egy jobb élet várt rájuk kint, és nem a végső halál. – Már szinte sírtam, annyira hinni akartam ebben az álomban. – Legalább aludj rá párat, mielőtt végleg nemet mondanál!

- Rendben, hisz érted bármit, Lisa.

Végül csak sikerült rávenni a szerelmemet, hogy próbáljuk meg: belátta, hogy ezt nem bírnánk már sokáig, és ha a halál is várt ránk kint, reméltük, a másvilágon nem választ el minket egymástól senki. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden a terv szerint haladt: Yoongi bejött a cellámba pár perccel az áramszünet előtt, én pedig ügyesen letepertem, ahogy azt Namjoonnal és Jisooval gyakoroltam a minap, és tényleg úgy tűnhetett a felvételről, hogy nem hagyta magát, hanem önerőből juttattam a földre. Ezek után Jennie kiszabadítása is simán ment, és Jisoo is pont ott várt minket, ahol mindig szokott, de ekkor nem a házukhoz vezetett, hanem a kocsijába ültetve elvitt minket a repülőtérre, ahol nem sokat kellett várnunk a beszállásra, így mire véget ért az áramszünet, mi már a gépen voltunk.

- Hova is megyünk? – kérdezte Jennie, miközben remegő karját az enyém köré fonta.

- Ide az van írva, hogy New York, Amerika. De elvileg ott teljesen más nyelvet beszélnek, amit mi nem értünk, viszont ott is van a Kim családnak ismeretsége, akik el tudnak szállásolni minket egy rövid időre – mosolyogtam biztatóan.

- Rendben. De…

- De mi? – kérdeztem rá.

- Az istenek… Ők simán elérhetik, hogy lezuhanjon a gép, és így meghaljunk – aggódott.

- Nem hiszem, hogy ilyet tennének. Hisz gondolj bele, miket mesélt róluk Jisoo! Nem szeretik a pocséklást, nem fognak egy teli gépet megölni kettőnk miatt – próbáltam racionálisan gondolkodni.

- Ez igaz, de mi lesz azután, ha leszállunk? Akkor már nem lesz senki, aki megmentsen minket.

- Majd mi megmentjük magunkat. – Öleltem jó szorosan, és ebben az ölelésben talált ránk az álom, hisz egész éjjel nem aludtunk egy percet sem.

- Lisa! – hallottam egy hangot, ami rendkívül mód ismerős volt, mégsem tudtam beazonosítani, és látni sem az illetőt, akihez tartozott.

- Ki az?

- Az édesanyád, Rosé.

- Én pedig az apád, Yugyeom – tette hozzá egy férfihang.

- Tessék? De hát én sohasem ismertem a szüleimet. Születésem után magamra hagytak a kórházban. – Mindennek a gondolatától is sírhatnékom volt.

- Kincsem, mi nem akartunk magadra hagyni, de amint megszülettél, végérvényesen beteljesedett a szerelmünk, és már nem tudtunk többé a Földön maradni, így egyesültünk, és visszanyerve az eredeti formánkat, egy átmeneti világba kerültünk – mesélte a női hang. - Nem vagyunk se halandók, se emberek – mármint a mai elképzelés szerint –, és se a Föld, se a Mennyország nem az otthonunk. Köztes lények vagyunk, egy köztes világban, akiknek van kapcsolatunk az égiekkel, de közben titeket is látunk, földieket, így sohasem vettük le rólad a szemünket, Lisa.

- És olyan büszkék vagyunk rád, kicsi lány – ez már a férfi volt. – Nem adtad fel, küzdöttél a szerelmedért és az igazadért. Kijutottál, amire sokan nem voltak képesek. Minket is bezártak egykor, de ahogy téged, úgy Rosét és engem is segített a Kim család, és így találkozgathattunk, majd te világra jöttél a börtön kórházában. De még előtte elkülönítettek minket anyáddal, mivel tudták, hogy én vagyok az apa, ki más? Viszont amint megszülettél, mintha megtört volna egy átok, újra szabadok voltunk és végérvényesen egymáséi lettünk. Csakhogy ez együtt járt azzal, hogy elveszítettünk téged, kicsi lány, akinek köszönhetjük, hogy most egy pár vagyunk.

- Szóval nem direkt mondtatok le rólam, hanem pont én voltam az, aki a szabadulásotokat elhozta? – kérdeztem sírva. Ez a beszélgetés annyira szürreálisnak tűnt, hogy rettegtem, ez csak egy álom volt.

- Pontosan, kincsem – felelte anya megnyugtató, éteri hangon.

- De velünk mi lesz Jennie-vel? – kérdeztem.

- Amint leszáll a gépetek és megvalósul a szökésetek, úgy a ti szerelmetek is végérvényesen megköttetik, és csatlakoztok hozzánk – magyarázta apa.

- De az istenek hagyják mindezt?

- Igen, hisz ők azok, akik elhintették sok-sok évvel ezelőtt a Kim családnak a valódi eredetünket. Szemmel kísérik, hogyan segítenek egyes pároknak, mert egyfajta erőt ültettek beléjük, hogy kiszúrják azokat, akik megérdemlik az újra egyesülést. És ha tényleg tudjuk bizonyítani, hogy mindent megtennénk a másikért, akkor hagyják, hogy újból egyek legyünk – mondta anya.

- Akkor nemsokára találkozunk, és végre én is egy lehetek Jennie-vel? – Már a gondolat is túlságosan gyönyörű volt a rabságban töltött lelkemnek.

- Igen, kincsem, úgyhogy lassan ébredj! Valószínűleg Jennie pedig az ő szüleivel beszéli meg mindezt, akiknek hasonló a történetük, mint a miénk apáddal.

- Rendben, és így már minden értelmet nyert. Viszont mielőtt még megyek, meg kell, hogy kérdezzem, most, hogy újra hallom a hangodat, anya… Van egy dal, amit újra és újra hallottam a fejemben, amíg gyermek voltam, és most már azt is tudom, hogy a te énekhangodon. Mi az a dal?

- Maradj… - kacagott. – Ez volt édesapáddal a közös dalunk, amit együtt írtunk, és ezt énekeltem neked is, mikor még a pocakomban voltál, mert semmit sem akartam jobban, mint melletted maradni.

- Akkor mielőtt felkelek, elénekelnéd velem együtt? – kértem meg rá.

- Hát persze.

Annyira könnyen, kemény szavakkal,

Te a szívem mélyén sebeket ejtesz

Anélkül, hogy azt mondanám sajnálom,

Ismét megnyugtatom magam

Mindig ideges leszek,

Ha te el akarsz hagyni engem

Csak azt akarom, hogy maradj.

A kifejezéstelen arcod egyre unalmasabbá válik,

Súgom a tükörnek, lassan hagynom kell, hogy elmenj

Természetesnek tartasz engem, de ez te vagy

De mégis maradj, maradj, maradj velem

Ez a szomorú dallam hasonlít rád

Ez sírásra késztet engem

Az illatod egy édes bűntett

Annyira utállak, de szeretlek

Mielőtt a sötét éjszaka bezár engem, ne hagyj el

Még mindig szeretsz engem?

Ha ugyanúgy érzel, ne hagyj el ma

Ne kérdezd, hogy miért kell velem maradnod

Egy kicsit hasonlóan megy

Nem várok már sokat, csak maradj velem

- Lisa! Lisa! – rázott meg Jennie. – Megérkeztünk.

[Dalszöveg forrása: https://www.youtube.com/watch?v=OZ-1TGJqxm4 ]