2017. október 30., hétfő

Ezentúl megvédesz tőlük? 2/2 - Got7 - JinSon fanfiction


Ezentúl megvédesz tőlük?


2/2



Már két hét telt el, mióta kiálltam Jackson mellett, azóta pedig olyan volt, mintha valaki más életét éltem volna. A suliban persze furcsán néztek ránk, és rossz buzinak kezdtek el nevezni minket. De mindezt csak a hátunk mögött merték megtenni, mert az is elterjedt, hogy én faltörőkosként védelmezem Jacksont. Nem szerettem a túlzásokat, főleg, ha rólam volt szó, de ez esetben nagyon örültem ennek a felnagyításnak, mert emiatt békén hagytak minket. Az, hogy nem kellett ezentúl egyedül ülnöm órákon, hogy volt kivel együtt ebédelnem, beszélgetnem az égvilágon bármiről, olyan pozitív változás volt az életemben, amit még nem tudtam hová tenni. Azonban ezt az új életemet mindig ott kellett hagynom az iskolában. A kapukon kilépve ugyanaz a Park Jinyoung voltam, aki rettegett a saját apjától, gyomorgörccsel ment minden áldott nap haza és remegő kézzel vacsorázott az egyetlen élő szülőjével.
Bár imádtam Jackson kezeit fogni, mégis, azóta a nap óta, hogy megvédtem, egyszer sem mertem az utcán is felvállalni, hogy együtt vagyunk, mert féltem, hogy valaki meglátna minket, és eljutna apámhoz is a hír. Bár nem voltak barátai, de a kollégaival tűrhető kapcsolatot ápolt, és mivel egész nap együtt voltak a gyárban, így aztán sokat beszélgetett velük. Az iskolából hazafele akármelyik útvonalat választom, biztosan elmentünk volna Jacksonnal legalább az egyik munkatársának otthona előtt, és mivel a feleségeik ismertek, sőt egyeseknek a gyerekeik is, így félő volt a lebukás. Emiatt Jacksonnak még azt is megtiltottam, hogy egyáltalán hazakísérjen. Ő szinte minden áldott nap könyörgött, és ígérte, hogy tisztestávolságot tartana közöttünk, de én tudtam jól, milyen veszélynek is vagyok kitéve. Nem is attól féltem, hogy ismét jól megver apám, hanem attól, hogy erre Jackson hogyan reagálna, mert már igenis olyan szinten volt a kapcsolatunk, hogy mindent elmertem neki mondani. Amióta együtt voltunk, úgy ömlöttek belőlem a szavak a magányban töltött időszakomról, mint egy sokáig elzárt csapból, amit valaki végre megjavított. Ő pedig csak hallgatott és hallgatott, na meg persze szebbnél-szebb dolgokat mondott nekem.


Viszont neki is voltak ám sérelmei, amik közül jó párnak az elszenvedését én is végig néztem, ami miatt minden áldott nap ostoroztam magam. Ő persze mindig azzal jött, hogy igenis kiálltam mellette, és ezentúl már nem bánthatják, csakis miattam, de én akkor sem tudtam megbékélni amiatt, hogy mennyi szenvedéstől megkímélhettem volna, ha korábban szánom rá magam a lépésre. Az volt a célom, hogy idővel kárpótoljam, ahogy csak tudom, a késlekedésem miatt. Azonban ez nem volt lehetséges, amíg meg nem kaptam anya örökségét, ehhez azonban még másfél hónapot kellett várnom. Addig pedig még azt sem engedhettem meg neki, hogy az utcán együtt lássanak minket. Azt is külön kikötöttem, nehogy egyszerre lépjünk ki az iskola kapuján. De már számoltam visszafelé a napokat, mikor lehetünk ténylegesen egy pár, amikor is elköltözhetek otthonról. Addig is abba kapaszkodtam, hogy így is mennyivel boldogabb és tartalmasabb az életem, amióta együtt vagyunk.

- Jinyoung, vacsora! – hallottam apám kiáltását a konyhából, és az az él, ami a hangjában volt, rögtön elárulta számomra, hogy ma verést kapok. És mivel csak ötöst szereztem az elmúlt hetekben, hogy a tanulmányomon semmiképp se látszódjon, hogy szerelmes vagyok, így abban is szinte teljesen biztos voltam, hogy tudomást szerzett Jacksonról.
Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek. Sajnos olyan magasan volt a szobám, hogy ha leugrottam volna az ablakból, annak elég komoly sérülései lettek volna. Azonban, amikor meghallottam a a súlyos lépteit, elhatároztam magam, és már nyitottam is ki az ablakom, aminek párkányán guggolva készültem ugrásra, mikor szobámba rontva visszarántott a földre.
- Mire készültél? Szökésre? – ordibálta, miután belém rúgott egyet. – Nem mész te sehova! Azt hitted, nem tudom meg, hogy bepasiztál? Ilyen hülyének nézed az öregedet? – A pólómnál fogva húzott fel a földről, én pedig farkasszemet néztem vele.
Régebben ilyenkor próbáltam könyörögni neki, mindent megígértem számára, keservesen zokogtam, de ahogy a szemeimből elfogytak az évek alatt a könnyek, úgy a lelkem sem sírt már többé. Az édesapámat már rég elveszítettem, sőt talán sohasem élt az a személy, akit gyermekként megszerettem, csak anyám mellett vett fel egy álarcot, amin nem tudtam átlátni, míg magunkra nem maradtunk. De már tisztában láttam, mint a számból folyó vért, amit a rám szabott ütései okoztak, hogy mekkora egy szörnyeteg is volt ő. Igenis nem velem volt baj, ő volt torzszülött. Viszont már megtanultam, hogyan száműzzem tudatom az agyam egy távoli zugába, hogy ne érezzem úgy a fájdalmat. Most azonban figyelnem kellett arra, mit mond, mert nem csak rólam, hanem Jacksonról is szó volt.
- Az egyik kollégám fia veled jár egy suliba, és mindent kitálalt az apjának! – A francba! Erre az eshetőségre nem gondoltam. – Tudod, milyen szégyent hoztál rám?
- Nem állt szándékomban – mondtam monoton hangon.
- Meghiszem azt, hogy nem állt! Te vagy a család szégyenfoltja. Egyik rokonunk sem homokos. Hogyan álljak így az emberek elé, hogy egy elcseszett gyerekem van? Mond meg, hogyan? – Mindkét arcomra kaptam egy-egy nagy pofont, a fájdalmas bizsergés enyhülése után azonban ismételten a szavaira figyeltem. – Felelj, Jinyoung!
- Sehogy! Elmegyek innen, ha kell, már ma éjjel.
- Nem mész te sehova! Még hogy elmenni, hogy teljes kudarcként könyveljék el az emberek azt, ami belőled lett. – Majd undorodva leköpött, ami már tényleg átlépett minden határt.
- Akkor mit tervezel? Bezárva tartasz a szobámban? – kérdeztem cinikusan, miközben fájdalmasan felnevettem.
- Igen, addig legalábbis, míg ki nem találok egy épkézláb megoldást, ami által valahogy végérvényesen beléd folytjuk a homoszexualitásodat, csakhogy szépen fejezzem ki magam. – Természetesen belém rúgott még egyet, mielőtt magamra nem hagyott, de ezen rúgás nélkül is elértem arra a pontra, hogy ha kellett, akkor tényleg leugrottam volna az ablakomból. Amilyen sérüléseket okozott ismét nekem, az már semmi sem lett volna.

Nem emlékeztem, hogyan jutottam el az ágyamig, de reggel arra keltem, hogy a véres párnámat szorítom a kezeim között, mintha Jacksont tartanám ott. Szükségem lett volna rá, hogy tényleg ő legyen a karjaimban. Bár minden egyes mozdulat úgy fájt, mintha újabb ütéseket kapnék apámtól, de ennek ellenére erőt vettem magamon, és a hálómból nyíló fürdőszobámba mentem. A zuhanyrózsa alatt állva próbáltam lemosni magamról az előző este véres maradványait, de a sebek, ahogy a testemen, úgy a szívemen is ott maradtak. Csak egy ember tudta volna beforrasztani őket. Minél hamarabb el kellett jutnom hozzá. De pár perc múlva rá kellett jönnöm, hogy nem mehetek sehova. Saját szobám börtönében, mobilomtól és mindennemű áramtól megfosztva, csakis a közös szép emlékeinkbe kapaszkodva tudtam kitartani addig, míg apám haza nem jött, hogy kinyissa az ajtómat.
Bár rakott be a szobámba némi ételt és italt, de így is kopogott a szemem az éhségtől, mire megérkezett. Többször gondoltam arra, hogy kitöröm a szobám ablakát, amit ügyesen lelakatolt, de olyan fáradt voltam, és annyira fájt minden porcikám, hogy inkább elnapoltam a dolgot. De azt mindenképp elhatároztam, hogy másnap megpróbálkozom a kiszabadulással, mert azáltal, hogy sehogy sem tudtam üzenni Jacksonnak, féltem, vajon hogyan bírja, hogy semmit sem tud rólam. Bárhogy én feküdtem egész nap néma csendben a szobám félhomályában, mégis az ő lelkiállapotáért aggódtam. Engem rajta kívül már semmi és senki nem érdekelt a világon. Ha ő nem lett volna nekem, lehet, már fel is vágtam volna az ereimet, hogy véget érjen szenvedésem.


Csakis Jackson járt a fejemben. A perceket, amik borzasztóan lassan akartak leperegni, az ő mosolyának, csillogó szemének és kellemes illatának emléke tudta csak szebbé tenni számomra. Bezzeg, amikor vele voltam, mintha repült volna az idő, most pedig úgy éreztem, hogy minden megállt körülöttem. Ha a lenyugvó nap sugarai nem adták volna jelét annak, hogy időközben beesteledett, azt hittem volna, hogy minden mozdulatlan és változatlan maradt, amióta felkeltem. Mert én tényleg mozdulatlan és változatlan voltam. Legalább áram lett volna, hogy tudjak zenét hallgatni! De ennél okosabb volt apám, hisz akkor a számítógépen keresztül üzenhettem volna Jacksonnak.

Az egész napos némaságot, ami körülvett, a bejárati ajtó csapódásának hangja törte meg. Megérkezett, a gyomrom pedig azonnal görcsbe állt arra gondolva, most vajon mit kapok tőle. Nem kellett sokat várnom rá, hogy a szobám ajtajának kulcslyukát elfordítva megszüntesse börtönömet.
- Hoztam vacsorát. Gyere le! – adta ki a parancsot az ajtó túloldaláról. – Siess, nehogy kihűljön!
Ha mély melankóliám egy hangyányit is kisebb lett volna, akkor valószínűleg szánalmas nevetésbe kezdek az utolsó mondata miatt. Hogy volt képes ilyen aggódó dumát mondani, mikor fél napra bezárt a szobámba, egy darab szendviccsel és fél liter ásványvízzel? Ez már nem csak felháborító volt, hanem olyan szinten tragikomikus, ami még az ókori görög drámaírókat is megihlette volna. De tudtam, hogy ha nem akarok még több zöld foltot, akkor igenis le kell másznom a konyhába. És mivel lehet, hogy másnap is étlen-szomjan akart bezárni a szobámba, így kellett az a kis táplálék.
Nem néztem a szemébe, amikor leültem a konyhaasztalhoz. Makarónit hozott, amit olyan jóízűen ettem, mint még soha. Mellé két nagy pohár ice teát is lehúztam, és ha már a szívem és a lelkem nem tudott, legalább a gyomrom megnyugodhatott végre, de nem sokáig, mivel a bejárati ajtónk dübörgése azonnal felzaklatta.
- Ki a fészkes fene az? – kérdezte apám, miközben felállt az asztaltól, hogy kinyissa.
Tudtam… Nem kellett megvárnom, hogy kitárja a kapunkat. Minden egyes fájdalomtól szenvedő porcikámban éreztem, hogy Jackson az. De még így is, amikor megláttam a dühös arcát, biztosra vettem, hogy ami az elmúlt egy napban történt, az semmi ahhoz képest, ami most fog következni.
- Te vagy az, mi, aki megrontotta a fiamat? – kérdezte undorodva apám, én pedig felpattanva az asztaltól, mögé futottam.
- Jackson, könyörgöm, menj el! Ne hozz bajt a fejedre! – Olyan félve kértem erre, hogy el is csuklott a hangom.
- Sehova nem megyek nélküled. – Oly komolysággal mondta mindezt, hogy azonnal rettegni kezdtem, vajon meddig hajlandó elmenni értem. – Most én vagyok a soros, hogy megmentselek. Szeretlek, Jinyoung, és nem mondok le rólad, a világon semmiért sem! – Elszántság és szerelem ötvöződött a tekintetében, ami láttán kigördült egy könnycsepp a szememből.
- Ja-ackson! Az én kedvemért, menj el! – kezeimet összekulcsolva könyörögtem neki.
- Húzz el innen a jó büdös francba, mielőtt agyon nem verlek téged is! – ordított rá apám alpárian.
- Ismét megverte? – dühödött be Jackson. – Éreztem én, hogy nem szimpla szobafogságról van szó. – Majd jobban végig mért, és valószínűleg feltűnt neki a feldagadt szemem és kékben díszelgő arcom.
- Mi közöd van hozzá? Nem mondom még egyszer, húzz innen, te kis rossz köcsög! – Ekkor pedig elérte azt a szintet, hogy robbant bennem valami, főleg, miután le merte köpni.
Az egy dolog volt, hogy engem előző nap leköpött, de hogy ugyanezt meg merte tenni a szerelmemmel, az elért egy olyan pontot nálam, amit eddig egyik korábbi tette sem. Így hirtelen azon kaptam magam, hogy ütöm, ahol csak érem. De mivel vele szemben nekem mások bántalmazásában nem volt tapasztalatom, így egy jól irányzott lökéssel igen hamar padlóra küldött.
Majd felgyorsultak az események. Jackson hirtelen egy maga mellé rejtett baseball ütött rántott fel, és azzal támadt apámra. Olyan elemi düh és védelmező vágy tört felszínre belőle, amit sohasem akartam volna nála látni. Annak a tiszta, ártatlan fiúnak kellett volna maradnia, akit megmentettem az iskolatársainktól. De épp miattam az ártatlanságának egy része most elveszett.
- Jackson, fejezd be! Én nem érek ennyit! Senkiért nem éri meg megölni valakit! – ordítottam rá, mikor úgy láttam, hogy túlzásba esett, és ha nem állítom azonnal le, akkor akár halálra is verheti az apámat.
- Csakis érted éri meg! Nem szabad, hogy továbbra is az a tutyi-mutyi fiú legyek, akit pár lány is sarokba tud szorítani. Érted ölni is tudnék. – Rám sem nézett, miközben ezt mondta, csak újabb és újabb jól irányzott erős ütésekkel büntette földön szenvedő apámat, akit egyáltalán nem sajnáltam.
- Jackson… - Tudtam, taktikát kell váltanom, és másként megközelíteni a dolgot. – Akkor értem állj le! Ne válj gyilkossá! Miattam abba kell hagynod!
Végre ez már hatásos volt. Leengedte a kezében lévő ütőt, majd az apám melletti vértócsára nézett, és láttam rajta, hogy realizálja hirtelen, mi is történt az elmúlt pár percben. 


- Ez nem én voltam – kezdett öntagadásba. – Ez nem én… - Hirtelen eldobta a baseball ütőt, ami hangos puffanással landolt a földön, és nagyjából ilyen nagy súly esett le az én szívemről is.
 - Köszönöm! – álltam fel, hogy karjaimba zárjam remegő testét. – Semmi baj – simogattam a hátát, miközben keserves zokogásba kezdett. – Már vége! Már vége…
Pár perc múlva apám mozgolódását vettem észre, így azonnal a baseball ütőért rohantam, nehogy megint valaki olyanhoz kerüljön, aki nehezen tud csak leállni. Majd megragadva Jackson kezét, a szobámba rohantam, hogy pár fontos holmimat elpakoljam, mert úgy éreztem, nincs szükség semmilyen megbeszélésre, mindketten tudtuk, hogy ezen az éjjel náluk alszom.
- Jinyoung! – hallottam apám fájdalomtól remegő hangját, mikor már a bejárati ajtót nyitottam. Nem fordultam meg, a világért sem akartam ránézni, nehogy bármilyen nemű szánalmat ébresszen bennem. Mert sok mindent érdemelt tőlem, de szánalmat nem. Így Jacksont magam után húzva, kivágtattam az ajtón.

Tudtam jól, hogy a szülei elutaztak ezen a héten, így magyarázkodnunk nem volt szükséges senki előtt sem. De pont ez okozott félelmet, hogy egyedül kellett Jacksonba életet lehelnem, mikor bennem is alig volt valami.
A házuk gyönyörű volt, és ami ennél is fontosabb, otthonos. A miénk is ilyen volt régen, de minél több idő telt el anya halála óta, annál inkább kihűlt az otthon szelleme. Jackson ebből a szempontból sokkal szerencsésebb volt nálam. Bárhogy nemrég laktak itt, a sok kép, amit kiraktak, igenis otthonossá tették a helyet, és tanúskodtak arról, milyen szerető szülei vannak.
- Az emeleten van a szobám – ez volt az első mondat, ami elhagyta a száját, mióta eldobta a baseball ütőt.
- Akkor menjünk fel! – fogtam meg ismételten a kezét, mire ő csak bólintott, és vezetett a háló irányába.
Ez a szoba le se tagadhatta volna, hogy Jackson Wangé volt. A kedvenc énekeseinek az albumjaitól kezdve, számos DVD és könyv is volt itt, amik sokat jelentettek számára. Bárcsak ne ilyen körülmények között kellett volna elsőnek idejönnöm!
A nagy ágyára néztem, amin szerencsére két ember is elfért, mert úgy volt helyes, ha aznap együtt alszunk. Azonban előtte tudtam, még mit kell tennünk. Le kellett mosnunk magunkról ennek az estének a mocskát.
- Merre van a fürdő? – kérdeztem, mire ő felhúzta szemöldökét.
- Arra! – mutatott jobb irányba. Úgy tűnt, neki is szobájából nyíló, saját fürdője volt, mint nekem.
- Gyere! – húztam arra felé, de megtorpant. – Jackson, fürödjünk le!
- Együtt? – láthatólag ijedt volt. – De én… Én… Szégyenlős vagyok.
- Szerinted én boldogan mutogatom a kék foltokkal teli testemet? – kérdeztem elhaló hangon. - De úgy érzem, hogy ezt most meg kell tennünk, együtt. Nyugi, nem mászok rád! Ezek után szerinted bármi ilyesmi megfordulna a fejembe?
- Dehogyis! – nézett rám félénken. – Csak hát nem így akartam, hogy először meztelenül láss. Ráadásul azok után, amit ma tettem.
- Megmentettél, ahogy én téged két hete – mosolyogtam rá büszkén.
- Jinyoung, majdnem megöltem őt – hunyta le a szemét, így hagyva, hogy jó pár könnycsepp kigördüljön.
- De nem tetted! Hős vagy, nem pedig gyilkos – leheltem apró csókot könnytől nedves ajkára. – Az én hősöm.
- Ahogy te az enyém. – Majd egy bólintás után elindult a fürdő felé.
Tudtam, hogy nekem kell először mozdulnom, így elkezdtem lehámozni róla a felsőjét, majd az alatta lévő pólót. Izmos felsőtestén óvatosan simítottam végig. Szebb volt, mint arra számítottam. Majd ő húzta le a kabátom cipzárját, és vette le azt rólam. Alatta csak egy vékony felső volt, amit könnyedén segített lekapni. Szeme mozgását figyeltem. Az összes foltomat végignézte, és ahelyett, hogy elborzadt volna, szeretetteljesen megpuszilta mindegyiket. Én pedig nem tudtam, hogy sírjak, vagy mosolyogjak ezen a kedves gesztusán. 


Ezek után kaptam pár másodperc szünetet, amíg elkezdett forró vizet engedni a habfürdővel meglocsolt kádba. Közben elkezdtem a farmeromat is levenni. Végül egy száll alsógatyában voltunk a másik előtt. Tudtam, hogy ismét nekem kell bátornak lenni, így letoltam a gatyámat, és eldobtam a fürdő másik végébe. Jackson nyelt egy nagyot, és láthatólag elkezdett valami mozgolódni benne, amit igyekezett elnyomni. Majd ő is leküzdve az aggályait, megvált az utolsó ruhadarabjától.
Meztelenül állva egymás előtt, úgy éreztem, hogy igenis, most már mindent felfedtünk a másik előtt. Ez az este sorsfordító volt az életemben, ami immáron összeforrt a Jacksonéval. Kezeinket ismét visszacsúsztatva a másik tenyerébe, beültünk a teli kádba.
A forróvíz égette az amúgy is sérült testemet, de ez jól eső fájdalom volt, és csak alig pár másodpercig tartott. Jackson vállának dőlve, belélegezve az illatát, tudtam, hogy most már minden más lesz.
- Tényleg képes lettem volna ölni érted. De köszönöm, hogy leállítottál – suttogta maga elé meredve.
- Jackson… - emeltem az arcához a fejemet, hogy farkasszemet tudjunk nézni. – Én már nem tudnék nélküled élni – bukott ki belőlem a vallomás. – Ma, mikor fájdalmak közepette be voltam zárva a néma szobámba, csak az gátolt meg abban, nehogy öngyilkos legyek, hogy rád gondoltam. Nem csak a szerelmem és a mentsváram lettél az utóbbi napokban, hanem maga az életem. Ugye nem hagysz el soha? – Talán önzőség volt ilyet kérdeznem tőle, főleg azok után, amit értem tett, és amilyen lelkiállapotba került miattam. De nem tudtam magamban tartani mindezt. Hallanom kellett, hogy jó döntés volt kitartanom, amíg meg nem mentett tőle.
- Hát persze, hogy nem hagylak el, mert te meg az én életem vagy. Jinyoung, mi már összetartozunk. – Ekkor úgy csókolt meg, mintha mindkettőnk élete múlna ezen, és még ha az övé nem is, de az enyém igenis függött tőle.

A hétvége folyamán ki sem tettük a lábunkat a házból. De ez egy jóleső bezártság volt. Mikor pedig a szülei hazatértek, kedvesen mutatkoztak be nekem. Végig hallgatva az élettörténetemet, kérték, hogy maradjak náluk, és nem csak addig, amíg megkapom az örökségemet, hanem ameddig nem érezzük úgy Jacksonnal, hogy mindenképp külön szeretnénk költözni. Édesapám után a nyitott hozzáállásuk mindenhez, olyan furcsa, de annál üdítőbb jelenség volt, amit örömmel tapasztaltam.
- Biztos, hogy nem akarsz feljelentést tenni? – kérdezte Jackson édesapja, mikor elvittek a párommal kocsival apám házához, hogy elhozzam minden maradék holmimat onnan.
- Nem. Már csak édesanyám miatt sem. Azért a férfiért, akibe beleszeretett.
- Ahogy érzed. Itt leszek a kocsi mellett, jelezzétek, ha ne adj isten, öhm… közbe kéne avatkoznom – mondta, mire én szomorúan bólintottam, majd Jacksonnal beléptünk a bejárati ajtónkon, amit a kulcsommal kinyitottam.
Otthon volt, ebben szinte biztos voltam, de ennek ellenére nem adott semmi jelet magáról. Kellett húsz perc, míg megcsupaszítottam a szobámat, ami tudtam, hogy nem fog hiányozni. Annyi fájdalmas emlékem kötődött hozzá, hogy minél messzebb akartam kerülni tőle. Azonban, mikor már leértünk a lépcsőn, csak előkerült apám.
- Jinyoung, csak egy szóra! – Most képes voltam arra, amire két nappal ezelőtt nem, hogy hátra forduljak és a szemébe nézzek. – Tudom, hogy semmit nem fog jelenteni számodra, amit most mondok, mégis meg kell tennem. Sajnálok mindent, amit el kellett szenvedned miattam.
- Khm… - horkantottam fájdalmasan fel. – Ezt nem gondoltad komolyan, igaz?
- De, igenis komolyan gondoltam. A földön fekve, miközben a barátod nekem esett, hirtelen átéreztem, min kellett keresztül menned miattam.
- Te azt sohasem tudnád átérezni – vágtam a szavába dühösen. – Azt a folyamatos rettegést, amiben éltem. Egy idő után már nem is az ütéseid fájtak igazán, hanem azt látnom, milyen szörnyeteggé vált az a férfi, akit egykor édesapámként szerettem és tiszteltem. Anya forogna a sírjában, ha látná, mivé lettél. – Végre elmondhattam neki mindezt.


- Tudom, igazad van – ezzel viszont meglepett. – Most jöttem csak rá, hogy miket is tettem. Te nem tudod, de megígértem édesanyádnak, mielőtt meghalt, hogy vigyázni fogok rád, és rendes férfit nevelek belőled. Akárhányszor rosszabb jegyet hoztál haza, mindig úgy éreztem, hogy ez az én kudarcom, és veréshez folyamodtam szavak helyett. Talán azért, mert nagyapád is sokszor csak így értett szót velem.
- A nagyapám, akit világéletedben gyűlöltél, pont ő volt a mintaképed? – kérdeztem értetlenül.
- Nagy ellentmondás, tudom – bólintott szomorúan, és tényleg úgy nézett ki, mint, aki megtört. – De talán nem fajultak volna el úgy a dolgok, ha nem derül ki, hogy meleg vagy. Anyád…
- Ne mindig őt hozd fel! Ehhez nincs semmi jogod! – Ha Jackson nem fog le, nekimentem volna.
- Igazad van, de muszáj magyarázatot adnom neked. Ez a minimum, amit megérdemelsz. Anyád mindig is arról álmodott, ha már nem lehetett több gyerekünk, hogy majd a kisunokája lány lesz, akivel babázhat, vásárolgathat, és ilyenek. Az volt az utolsó mondata hozzám, hogy helyette is legyek majd jó nagyszülő. Ezért, mikor megtudtam, hogy meleg vagy, és így sohasem lehet rendes családod, valami elkattant bennem. Teljes kudarcnak ítéltem a gyermekvállalást. Azért vertelek, hogy ne okozzak anyádnak csalódást, de közben így váltam azzá a szörnyé, akit édesanyád már meg sem ismerne. – Minden szava igaz volt, ebben biztos voltam. Így tényleg örültem, hogy meghallgattam, mert kaptam egyfajta választ arra, hogy: Miért? Erre pedig igenis szükségem volt, hogy végérvényesen lezárjam az életemnek ezt a szörnyű szakaszát.
- Nekem tényleg nem normális családom lesz – mondtam büszkén, miközben Jacksonra néztem. – Hanem egy szeretetteljes, boldog családom, akikért érdemes lesz élnem. Olyan gyermekkora lesz a csemetéinknek, amitől engem megfosztott anya halála, majd te magad.
- Legyen, fiam! A maradék szívemből - ami sajnos nem sok -, kívánom, hogy legyen szép életetek! – válasz nélkül akartam kilépni, de még utánunk szólt. – Jackson, te olyan férfi vagy, amilyen én sohasem voltam, és már nem is leszek. Vigyázz Jinyoungra! Ő egy olyan kincs, akinek a csillogását nem láttam meg, sőt próbáltam összetörni, megsemmisíteni, de te megmentetted tőlem, így megérdemled, hogy most már neked csilloghasson.
- Megbecsülnöm, a világ összes drágakövénél jobban fogok rá vigyázni! – mondta a szerelmem, majd magunk után zárva a bejárati ajtót, tudtam, hogy az életem egy szörnyű szakaszát is lezártam egyúttal.
- Most már minden más lesz, együtt, örökre! – néztem rá meghatódva, ő pedig egy csókkal állította meg az arcomon legördülő könnycseppet.
- Megvédjük egymást, mindentől és mindenkitől - suttogta a fülembe, ezzel boldog mosolyt csalva az arcomra.




  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

5 megjegyzés:

  1. Istenem, annyira gyönyörű lett,sírtam rajta 😭😭😞 Az ilyen szomorú, drámai, és sírós történeteket szeretem! ❤ Egyik kedvencem lett a one shotjaid közül ❤💚 Minden olyan tökéletes volt benne, imádom nagyon ❤
    Szerelmes vagyok a történeteidbe 💚

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tudtam, ha elérsz egyszer ehhez a ficimhez, elsírod rajta magad.😭 Amikor megosztottam ez első felét, nagyon elégedetlen voltam vele, de aztán kaptam biztatást a folytatásra, és amint a végére értem, rájöttem, hogy ennek mindig is két részesnek kellett lennie. A második felére én is nagyon büszke vagyok, ezért külön örülök, hogy ennyire szeretted, és az egyik kedvenced lett tőlem. ❤

      Törlés
  2. Annyira örülök, hogy folytatad tovább mert így lett tökéletes! ❤❤❤ Büszke lehetsz mindegyik történetedre!❤

    VálaszTörlés