Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 4. fejezet

Negyedik fejezet – Minden rosszban van valami jó

Yugyeom:

Megérkezve BamBamhez, az olvasó Jungkookot találtam az édesanyja mellett. Nagyon bele volt mélyedve a könyvébe, így meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy észre vegyen.

- Ó, Yugyeom, hát megjöttél! – derült fel az arca, amint meglátott. Istenem, milyen magányos lehetett, ha egy ilyen mélabús személynek, mint amilyen jelen helyzetben én voltam, is így tudott örülni.

- Meg – mondtam. – De ne várj tőlem nagy aktivitást! Minden meglévő energiámat kitáncoltam magamból. Bár amúgy sem volt sok.

- Semmi baj, hisz fontos, hogy jól szerepelj – mosolygott rám, amit haloványan viszonoztam. – Vagy nem várod annyira ezt a fellépést?

- Hát nem.

- De miért? – ráncolta a szemöldökét.

- Mert… Mert BamBam… A balesete… - egyszerűen nem tudtam erről beszélni.

- A táncolásod és az agyvérzése összefüggnek egymással? – rakta össze a képet.

- Igen. Sajnálom, de én erről még nem tudok mesélni. Főleg nem ilyen fáradtan. Remélem, emiatt nem haragszol.

- Dehogyis! Nekem talán azért könnyebb anyáról beszélnem, mert az elmúlt egy évben annyi embernek meséltem már róla, hogy általános rutinná vált az életemben.

- Nem épp a legkellemesebb rutin – jegyeztem meg.

- Nagyon nem.

- Hogy nem őrülsz bele, hogy itt van előtted, és nem tudod, hall-e, hogy felkel-e valaha, és ha fel is ébred, ugyanaz a személy lesz-e, mint aki előtte volt? – kérdeztem kétségbeesve, miközben megszorítottam BamBam kezét, aki mellé leültem.

- Néha én is meglepődök rajta, hogy nem őrültem még bele.

- Tegnap este olvastam arról, hogy vannak olyan kómás betegek, akik megváltoznak, miután felébrednek. Sőt, van, aki teljesen új személlyé válik. Jungkook, én nem tudom, mit kezdenék azzal a helyzettel, ha egy új emberként ébredne fel BamBam. Lehet az ilyet rendesen kezelni egyáltalán? – kérdeztem kétségbeesve.

- Nem tudom. Ismered a viasz hasonlatot? – kérdezte, én pedig el nem tudtam képzelni, hogy jött a kómás betegekhez a viasz.

- Mit?

- Miért nincs külön neve szerinted az olvadt és a szilárd viasznak?

- Fogalmam sincs. Mert mindkettő viasz és kész – továbbra sem értettem, mire akar kilyukadni.

- De egyszerűen semmi azonos nincs bennük. A viasz teljes szerkezete megváltozik, amint megolvad, azonban továbbra is annak nevezzük. Tehát mi az egyetlen egy dolog , ami azonos marad a viasz esetében? – Válasz helyett csak rántottam egyet a vállamon. – A kiterjedése, az az egy állandó tulajdonsága van.

- Szóval azt akarod mondani, hogy BamBam és az anyukád már csak kiterjedések? – egyre inkább össze voltam zavarodva.

- Dehogy is! Én valahogy úgy értelmezem ezt az elképzelést, hogy amíg megvan az adott dolognak a kiterjedése, jelen esetben a szeretteink teste, addig igenis tekinthetjük ugyanannak őket. A hozzájuk társított személyiségek még nem múltak el létezni. Amíg anya itt fekszik előttem, ugyanolyan gyönyörűen, mint korábban, addig én hiszem, hogy egy nap fel fog ébredni és ugyanaz lesz, mint előtte. Hisz a viasz is megkeményedik ismét, és még ha nem is marad meg a korábbi formája, a szerkezete visszaáll a régi rendbe – mindezt olyan életvidáman mondta, hogy én csak tágra nyílt szemekkel bámultam.

- Filozófiát tanulsz az egyetemen, igaz? – jöttem rá a monológjából.

- Igen. Tényleg, ezt múltkor elfelejtettem mondani – látta be, én pedig bunkónak éreztem magam, hisz annyit beszéltem neki a táncművészeti fősulimról, hogy az lett volna a minimum, hogy megkérdezem tőle, milyen szakra jár.

- Bár még mindig magas nekem ez a viasz egyenlő a szeretteinkkel dolog, de úgy látom, hogy te reményt találtál a filozófiában.

- Igen, innen merítem a legtöbb erőmet, valamint a zenéből és az anya általi könyvlistából.

- Miféle könyvlistából? – keltette fel ismét az érdeklődésemet.

- Tudod, anya középiskolai irodalomszakos tanárnő, és már óvodás korom óta hallgattam, hogy panaszkodik, amiért nem akarják sohasem elolvasni a kötelező olvasmányokat a diákok, bárhogy igyekszik a lehető legjobb regényeket kiválasztani. Én, akkor megígértem neki, hogy amint megtanulok olvasni, onnantól kezdve mindent elolvasok, amit ő mond nekem. – Bárhogy melankolikus volt a visszaemlékezése, mégis továbbra is vidám maradt, mintha az anyukájával töltött emlékek új erőt adtak volna neki. Ez magyarázatot adott arra, hogyan is bírhatta egy éve a hiányát, volt miből táplálkoznia.

- Tényleg így tettél? – kérdeztem, és ma először elmosolyodtam.

- Igen. Ő akkor azt felelte, hogy mire oda kerül a sor, elfelejtem, hogy valaha ilyet ígértem neki. De én váltig állítottam, hogy nem, és megkértem, hogy máris kezdjen el nekem írni egy listát. Már aznap neki is ült. Csinált egy füzetet számomra, külön bejelölte rajta a koromat, hogy mikor szeretné, ha elolvasnám az adott könyveket. Tehát például, volt olyan oldal, ahol azok a regények voltak, amiket hét évesen ajánlott, hogy olvassak el, és olyan, ahol a tizenhat éves Jungkooknak írt fel valamit. Mindig, mikor valamilyen új könyvvel találkozott, vagy eszébe jutott egy általa régebben olvasott regény, azonnal előkapta a füzetemet, és megsaccolva, mikor lenne a legmegfelelőbb elolvasnom, odaírta az adott korhoz.

- Zseniális – láttam be. – Tényleg csodás anyukád van, aki megérdemli, hogy kitarts mellette. Amúgy ezek a könyvek miatt jöttél rá, hogy a filozófia felé kell venned az irányod?

- Igen, mindig is érdekelt ez a téma. És bár sok szülők biztos agyrémet kapnak, amikor a gyermekük közli, hogy filozófia szakra szeretne járni, de az én szüleim tudták, hogy ez az én utam, és egyszer sem jöttek azzal, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni egy ilyen diplomával. Mindig is hittek abban, hogy megállom majd a helyem, és így én is hiszek mai napig benne.

- Hm… Kibővítem, amit az előbb mondtam, ti mindhárman zseniálisak vagytok a szüleiddel. Talán ezért nem is hiányoztak annyira az életedből a barátok, mert ők nem csak a szüleid, hanem a legjobb barátaid is egyben – állapítottam meg.

- Pontosan, ezt jól látod. De abból kiindulva, hogy nem rohantál egyenesen a falnak a kis filozófiai elmélkedésemtől, és a könyves sztorimtól, lehet, hogy te más vagy. Yugyeom, szerinted te képes lennél a barátom lenni? Vagy csak egy tudálékos különc vagyok, aki ciki, hogy a szüleivel lóg inkább, mintsem haverokkal? – Olyan komolyan kérdezte mindezt, mintha tényleg félne attól, hogy ilyennek látom, így azonnal meg kellett nyugtatnom e téren.

- Egy biztos, hogy különc vagy, de pont ezért tartalak különlegesnek. És még szép, hogy képes lennék a barátod lenni. Az is leszek ezek után! – ígértem meg neki.

- Köszönöm. – Ebben az egy szóban ott volt Jungkook reménye, hogy valaki tényleg képes megszeretni őt, és a szomorúsága is, hogy erre ennyi időt kellett várnia, és ilyen szörnyű helyzetbe kerülnie. Azt mondják, minden rosszban van valami jó. Ebben a helyzetben pedig számomra Jungkook volt az egyedüli jó dolog. De még milyen jó!

Jungkook:

Megérte Yugyeomra várni, hisz az előző nappal ellentétben most én meséltem kicsit magamról, és hogy nem akadt ki a filozófiai monológomtól és az anyához fűződő olvasási mániámtól, rengeteget jelentett számomra, szerintem el se tudta volna képzelni, mennyire. Épp ezért is örültem, amiért elhívott másnap a külön próbájára, hogy addig se a kórteremben üldögéljek magányomban.

- Kisfiam, ma be tudok menni édesanyádhoz – jegyezte meg apa reggeli közben.

- Ennél jobban nem is időzíthettél volna, mivel programom van – mondtam vidáman.

Apa az elmúlt három napban egy percre se tudott benézni anyához, így amúgy is volt mit bepótolnia vele. Láttam magam előtt, hogy lelkiismeretesen meséli a kihagyott napok történéseit, és fejben odaképzeli anya válaszait. Jobb is volt, ha nem zavartam őket.

- Ó, valóban? És mi jót csinálsz majd?

- Igazából, anya szobatársának a barátjával összeismerkedtem, és tegnap, valamint tegnapelőtt is jól elbeszélgettünk, ma pedig elhívott a táncpróbájára, mert ő profi táncos – meséltem vidáman.

- Ezt igazán jó hallani, kisfiam – veregette meg a vállamat. – Egy filozófus és egy táncos, keresve se találhatnánk elvontabb párost.

- Ugye? Tudom.

- Talán nem is olyan rossz, hogy édesanyád már nem magánszobában van. Rég láttalak ilyen vidáman mosolyogni – egyszerre volt szomorú és szeretetteljes az arca.

- Hát igen, Yugyeom kellett most az én életembe.

A próbateremhez érve nem tudtam, hogy felhívjam, vagy várjak egy kicsit odakint. De szerencsére tíz percen belül futva megérkezett.

- Ezer bocsánat, nem ébresztett a telefonom – jegyezte meg lihegve.

- Semmi baj, nem sokat vártam – adtam tudtára.

- Hála! Na, de akkor menjünk is be! – nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót.

- Hűha! – mondtam, miután beléptem. – Még életemben nem láttam tánctermet, mármint filmekben persze igen, de itt lenni, öhm… nem is tudom, más, az egyszer biztos.

- Hát igen. Nekem azonban ez a legtermészetesebb közegem, az otthonomon kívül itt vagyok a legtöbbet. Sőt, bizonyos időszakokban többet vagyok itt, mint a házunkban.

- Illesz is ide – mosolyogtam rá. – Látszik, hogy ez a te igazi tereped. Yugyeom és a táncterem!

- Ha ez a hely tudna mesélni! Főleg mostanában – hirtelen komorrá vált a tekintete.

- Minden jobb lesz idővel, hidd el! – mondtam, bár nálam tényleg az volt, de ettől függetlenül nem lehettem benne biztos, hogy nála is az lesz.

- El akarom, de olyan nehéz. Viszont nem ezért hívtalak ide, hanem, hogy táncoljak neked. Úgyhogy lássunk is neki! – lépett a magnóhoz, hogy beindítson rajta egy számot.

- Farmerban táncolsz? – kérdeztem meglepődve.

- Jaj, dehogy is! Már megyek is átöltözni, csak gondoltam, addig se a néma csendben ülj itt.

- Aha! – Miután magamra hagyott, alaposabban szétnéztem. Nem épp szokásos helyszín volt számomra a balettrudak és óriási tükrök végtelen sokasága. Vagy negyven ember is elfért volna itt táncolni. Kíváncsian vártam, Yugyeom egymaga, hogyan lesz képes betölteni a teret.

- Na, itt is vagyok! Gyorsan bemelegítek, ha nem baj, mert azért nem akarok a sietség miatt meghúzódni.

- Nem sietek sehova. Hisz jól tudod, hogy magányos farkas vagyok.

- És anyukád? – kérdezte.

- Ma apás napja van.

- Ó, értem. Én azért befutok BamBamhez, de az tényleg csak befutás lesz, mert este programom van Jinyounggal és Jacksonnal.

- Nagyon rendes srácok, beszéltem velük kicsit tegnap, mikor bejöttek BamBamhez – jegyeztem.

- Ó, valóban? Nem is mondtad. – Közben már szorgosan melegített.

- Pedig de. Remek páros, öröm volt rájuk nézni.

 

- Igen, azok. Tudod, Jinyounggal nagyon utáltuk egymást általános suliban, és valahogy a sors úgy hozta, hogy középiskolában is egy osztályba kerültünk. Az elején nagyon nem örültünk ennek a ténynek, aztán egyszer valaki beszólt neki, hogy rossz buzi, amit persze nem hagyhattam szó nélkül, így kiálltam mellette, és akkor vallottam be mindenkinek, hogy én is a férfiakhoz vonzódok. 

 - Ó! – ennyit mondtam csak, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam magától a ténytől, amit könnyedén közölt most velem, hogy ő is meleg, mint én.

- Akkor Jinyoung olyan szinten hálás volt számomra, hogy arra nincsenek szavak. Tényleg, zavarba is hozott vele. Mindenáron kárpótolni akart a sok nézeteltérésünk miatt, pedig azokért én is ugyanúgy hibás voltam, mint ő – mosolygott közben, amit jó volt látni.

- Azóta jó barátok vagytok.

- Igen, szerencsére BamBammel is jól kijön, bár vele előtte sem volt baja, csak mivel mindig az én környezetemben volt, így aztán nem igazán beszélgettek. Később összejött Jacksonnal, és ki is alakult a mi kis négyesünk, ami mai napig sziklaszilárd – mesélte büszkén, engem pedig mérhetetlenül nagy féltékenység fogott el, amiért ilyen barátai voltak.

- Irigyellek – vallottam be.

- Őszintén, értük van is miért. Bár olykor seggbe rúgnám Jinyoungot, mert hihetetlen, mennyit civakodunk, de mi már ilyenek maradunk. Ennyi fűszer amúgy is kell az életünkbe.

- Fűszer… Bár csak egy kis fűszer hiányozna az én életemből!

- Már itt vagyok neked – nézett rám szeretetteljesen, ami miatt hirtelen nyelnem kellett egy nagyot, majd a terem egyik sarkába néztem, nehogy piruljak el. – Akkor kezdem is, már kellően bemelegedtem.

- Rendben – voltam hálás ezért.

Az, amit ezekután átéltem, már tényleg túl sok volt. Őszintén, nem volt kábé semmi képem a táncolásról. Nem néztem soha táncfellépést, se táncos filmeket. Talán egy-egy jelenetet láttam innen-onnan. De fogalmam sem volt, milyen is a tánc, mint művészeti ág, csak úgy volt a fejemben, mint az életérzés átadásának egy módja. Én max a szobámban táncolgattam a kedvenc zenéimre, de az inkább lötyögés volt ahhoz képest, amit Yugyeomtól láttam. Filozófiai elemzésbe kezdtem volna róla, hogy a lét miként nyilvánul meg a táncolásában. Mert neki minden egyes porcikája élt, mozgott, ráadásul nem is akárhogyan. Maga volt a tökéletesség, amit csinált. Én inkább csak szomorúnak láttam a korábbi két napban, de amikor táncolt, akkor a szenvedély tüze éget a szemében, amit még BamBam balesete sem tudott kioltani. Reméltem, hogy ez a későbbiekben is így maradt. Bár lehet, sőt biztosan több szenvedéllyel táncolt korábban, de azért most is csodás élmény volt őt látnom.

A végén kérte, hogy táncolgassak én is vele, de ezt azonnal elutasítottam. Még hogy én táncoljak egy ilyen profi mellett! Végül csak úgy engedett haza, hogy belementem, legközelebb már bátrabb leszek ezen a téren. Épp ezért, amint hazamentem, nekiálltam gyakorolgatni a szobámban, míg apa meg nem érkezett. Legalább egy-két bevált mozdulatot akartam rögzíteni a testem számára, hogy azért ne álljak ott, mint egy fa, mikor táncolnom kell vele. 
   Ki hitte volna pár napja, hogy én ilyet fogok csinálni, ráadásul egy szintén meleg pasi kedvéért, aki nem mellesleg nagyon is bejött nekem. Még egy filozófust is meglehet lepni, de hogy ám! 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)