Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 4. fejezet

Negyedik fejezet – Minden rosszban volt valami jó

Yugyeom:

Megérkezve BamBamhez, az olvasó Jungkookot találtam az édesanyja mellett. Nagyon bele volt mélyedve a könyvébe, így meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy észre vegyen.

- Ó, Yugyeom, hát megjöttél! – derült fel az arca, amint meglátott. Istenem, milyen magányos lehetett, ha egy ilyen mélabús személynek, mint amilyen az adott helyzetben én voltam, is így tudott örülni.

- Meg – mondtam. – De ne várj tőlem nagy aktivitást! Minden meglévő energiámat kitáncoltam magamból. Bár amúgy sem volt sok.

- Semmi baj, hisz fontos, hogy jól szerepelj – mosolygott rám, amit haloványan viszonoztam. – Vagy nem várod annyira ezt a fellépést?

- Hát nem.

- De miért? – ráncolta a szemöldökét.

- Mert… Mert BamBam… A balesete… – egyszerűen nem tudtam erről beszélni.

- A táncolásod és az agyvérzése összefüggnek egymással? – rakta össze a képet.

- Igen. Sajnálom, de én erről még nem tudok mesélni. Főleg nem ilyen fáradtan. Remélem, emiatt nem haragszol.

- Dehogyis! Nekem talán azért könnyebb anyáról beszélnem, mert az elmúlt egy évben annyi embernek meséltem már róla, hogy általános rutinná vált az életemben.

- Nem épp a legkellemesebb rutin – jegyeztem meg.

- Nagyon nem.

- Hogy nem őrülsz bele, hogy itt van előtted, és nem tudod, hall-e, hogy felkel-e valaha, és ha fel is ébred, ugyanaz a személy lesz-e, mint aki előtte volt? – kérdeztem kétségbeesve, miközben megszorítottam BamBam kezét, aki mellé leültem.

- Néha én is meglepődök rajta, hogy nem őrültem még bele.

- Tegnap este olvastam arról, hogy vannak olyan kómás betegek, akik megváltoznak, miután felébrednek. Sőt, van, aki teljesen új személlyé válik. Jungkook, én nem tudom, mit kezdenék azzal a helyzettel, ha egy új emberként ébredne fel BamBam. Lehet az ilyet rendesen kezelni egyáltalán? – kérdeztem kétségbeesve.

- Nem tudom. Ismered Descartes Elmélkedések a filozófiáról című szövegéből a viasz hasonlatot? – kérdezte, én pedig el nem tudtam képzelni, hogy jött a kómás betegekhez a viasz és egy filozófus.

- Mit?

- Miért nincs külön neve szerinted az olvadt és a szilárd viasznak?

- Fogalmam sincs. Mert mindkettő viasz és kész – továbbra sem értettem, mire akart kilyukadni.

- De egyszerűen semmi azonos nincs bennük. A viasz teljes szerkezete megváltozik, amint megolvad, azonban továbbra is annak nevezzük. Tehát mi az egyetlen egy dolog , ami azonos marad a viasz esetében? – Válasz helyett csak rántottam egyet a vállamon. – A kiterjedése, az az egy állandó tulajdonsága van.

- Szóval azt akarod mondani, hogy BamBam és az anyukád már csak kiterjedések? – egyre inkább össze voltam zavarodva.

- Dehogy is! Én valahogy úgy értelmezem ezt az elképzelést, hogy amíg megvan az adott dolognak a kiterjedése, jelen esetben a szeretteink teste, addig igenis tekinthetjük ugyanannak őket. A hozzájuk társított személyiségek még nem múltak el létezni. Amíg anya itt fekszik előttem, ugyanolyan gyönyörűen, mint korábban, addig én hiszem, hogy egy nap fel fog ébredni és ugyanaz lesz, mint előtte. Hisz a viasz is megkeményedik ismét, és még ha nem is marad meg a korábbi formája, a szerkezete visszaáll a régi rendbe – mindezt olyan életvidáman mondta, hogy én csak tágra nyílt szemekkel bámultam.

- Filozófiát tanulsz az egyetemen, igaz? – jöttem rá a monológjából.

- Igen. Tényleg, ezt múltkor elfelejtettem mondani – látta be, én pedig bunkónak éreztem magamat, hisz annyit beszéltem neki a táncművészeti fősulimról, hogy az lett volna a minimum, hogy megkérdezzem tőle, milyen szakra járt.

- Bár még mindig magas nekem ez a viasz egyenlő a szeretteinkkel dolog, de úgy látom, hogy te reményt találtál a filozófiában.

- Igen, innen merítem a legtöbb erőmet, valamint a zenéből és az anya általi könyvlistából.

- Miféle könyvlistából? – keltette fel ismét az érdeklődésemet.

- Tudod, anya középiskolai irodalom szakos tanárnő, és már óvodás korom óta hallgattam, ahogy panaszkodik, amiért nem akarják sohasem elolvasni a kötelező olvasmányokat a diákjai, bárhogy igyekszik a lehető legjobb regényeket kiválasztani nekik. Én akkor megígértem neki, hogy amint megtanulok olvasni, onnantól kezdve mindent elolvasok, amit ő mond nekem. – Bárhogy melankolikus volt a visszaemlékezése, továbbra is vidám maradt, mintha az anyukájával töltött emlékek új erőt adtak volna neki. Ez magyarázta azt, hogyan bírhatta már egy éve a hiányát: volt miből táplálkoznia.

- Tényleg így tettél? – kérdeztem, és aznap először én is elmosolyodtam.

- Igen. Bár ő akkor azt felelte, hogy mire oda kerül a sor, elfelejtem, hogy valaha ilyet ígértem neki. De én váltig állítottam, hogy nem, és megkértem, hogy azonnal kezdjen el nekem írni egy listát. Már aznap neki is ült. Csinált egy füzetet számomra, és külön bejelölte rajta, hogy mikor szeretné, ha elolvasnám az adott könyveket. Tehát például, volt olyan oldal, ahol azok a regények voltak, amiket hét évesen ajánlott, hogy olvassak el, és olyan, ahol a tizenhat éves Jungkooknak írt fel valamit. Mindig, mikor valamilyen új könyvvel találkozott, vagy eszébe jutott egy általa régebben olvasott regény, azonnal előkapta a füzetemet, és megsaccolva, mikor lenne a legmegfelelőbb elolvasnom, odaírta az adott korhoz.

- Zseniális – láttam be. – Tényleg csodás anyukád van, aki megérdemli, hogy kitarts mellette. Amúgy ezek a könyvek miatt jöttél rá, hogy a filozófia felé kell venned az irányod?

- Igen, mindig is érdekelt ez a téma. És bár sok szülő biztos agyrémet kap, amikor a gyermekük közli, hogy filozófia szakra szeretne járni, de az én szüleim tudták, hogy ez az én utam, és egyszer sem jöttek azzal, hogy nem fogok tudni elhelyezkedni egy ilyen diplomával. Mindig is hittek abban, hogy megállom majd a helyem, és így én is hiszek mai napig benne.

- Hm… Kibővítem, amit az előbb mondtam: ti mindhárman zseniálisak vagytok a szüleiddel. Talán ezért nem is hiányoztak annyira az életedből a barátok, mert ők nem csak a szüleid, hanem a legjobb barátaid is egyben – állapítottam meg.

- Pontosan, ezt jól látod. De abból kiindulva, hogy nem rohantál egyenesen a falnak a kis filozófiai elmélkedésemtől, és a könyves sztorimtól, lehet, hogy te más vagy. Yugyeom, szerinted te képes lennél a barátom lenni? Vagy csak egy tudálékos különc vagyok, aki ciki, hogy haverok helyett a szüleivel lóg inkább? – Olyan komolyan kérdezte mindezt, mintha tényleg félt volna attól, hogy ilyennek láttam, így azonnal meg kellett nyugtatnom.

- Egy biztos, tényleg különc vagy, de pont ezért tartalak különlegesnek. És még szép, hogy képes lennék a barátod lenni. Az is leszek ezek után! – ígértem meg neki.

- Köszönöm. – Ebben az egy szóban ott volt Jungkook reménye, hogy egy új személy tényleg képes volt megszeretni őt, és a szomorúsága is, hogy ehhez mindkettőnknek szörnyű helyzetben kellett lennünk. Azt mondták, minden rosszban volt valami jó. Ebben a helyzetben pedig számomra Jungkook volt az egyedüli jó dolog. De még milyen jó!

Jungkook:

Megérte Yugyeomra várnom, hisz az előző nappal ellentétben ekkor én meséltem kicsit magamról, és hogy nem akadt ki a filozófiai monológomtól és az anyához fűződő olvasási mániámtól, rengeteget jelentett számomra. Valószínűleg el se tudta volna képzelni, mennyire. Ezért is örültem, amiért elhívott másnap a külön próbájára, hogy addig se a kórteremben üldögéljek magányomban.

- Kisfiam, ma be tudok menni édesanyádhoz – jegyezte meg apa reggeli közben.

- Ennél jobban nem is időzíthettél volna, mivel programom van – mondtam vidáman.

Apa az elmúlt három napban egy percre se tudott benézni anyához, így amúgy is volt mit bepótolnia vele. Láttam magam előtt, ahogy lelkiismeretesen mesélte a kihagyott napok történéseit, és fejben odaképzelte anya válaszait. Jobb is volt, hogy nem zavartam őket.

- Ó, valóban? És mi jót csinálsz majd?

- Igazából, anya szobatársának a barátjával összeismerkedtem, és tegnap, meg tegnapelőtt is jól elbeszélgettünk, ma pedig elhívott a táncpróbájára, mert ő profi táncos – feleltem vidáman.

- Ezt igazán jó hallani, kisfiam – veregette meg a vállamat. – Egy filozófus és egy táncos, keresve se találhatnánk elvontabb párost.

- Ugye? Tudom.

- Talán nem is olyan rossz, hogy édesanyád már nem magánszobában van. Rég láttalak ilyen vidáman mosolyogni – egyszerre volt szomorú és szeretetteljes az arca.

- Hát igen, Yugyeom kellett most az én életembe.

A próbateremhez érve nem tudtam, hogy felhívjam, vagy várjak egy kicsit odakint; de szerencsére tíz percen belül futva megérkezett.

- Ezer bocsánat, nem ébresztett a telefonom – jegyezte meg lihegve.

- Semmi baj, nem sokat vártam – adtam tudtára.

- Hála az égnek! Na, de akkor menjünk is be! – nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót.

- Hűha! – mondtam, miután beléptem. – Még életemben nem láttam tánctermet, mármint filmekben persze igen, de itt lenni, öhm… nem is tudom, más, az egyszer biztos.

- Hát igen. Nekem azonban ez a legtermészetesebb közegem, az otthonomon kívül itt vagyok a legtöbbet. Sőt, bizonyos időszakokban többet vagyok itt, mint a házunkban.

- Illesz is ide – mosolyogtam rá. – Látszik, hogy ez a te igazi tereped. Yugyeom és a táncterem!

- Ha ez a hely tudna mesélni! Főleg mostanában... – hirtelen komorrá vált a tekintete.

- Minden jobb lesz idővel, hidd el! – mondtam, bár nálam tényleg az volt, de ettől függetlenül nem lehettem benne biztos, hogy nála is az lesz.

- El akarom hinni, de olyan nehéz. Viszont nem ezért hívtalak ide, hanem, hogy táncoljak neked. Úgyhogy lássunk is neki! – lépett a magnóhoz, hogy beindítson rajta egy számot.

- Farmerban táncolsz? – kérdeztem meglepődve.

- Jaj, dehogy is! Már megyek is átöltözni, csak gondoltam, addig se a néma csendben ülj itt.

- Aha! – Miután magamra hagyott, alaposabban szétnéztem. Nem volt éppen szokásos helyszín  számomra a balettrudak és óriási tükrök végtelen sokasága. Vagy negyven ember is tudott volna ott táncolni. Kíváncsian vártam, Yugyeom egymaga hogyan volt képes betölteni a teret.

- Na, itt is vagyok! Gyorsan bemelegítek, ha nem baj, mert nem akarok a sietség miatt meghúzódni.

- Nem sietek sehova. Hisz jól tudod, hogy magányos farkas vagyok.

- És anyukád? – kérdezte.

- Ma apás napja van.

- Ó, értem. Én azért befutok BamBamhez, de az tényleg csak befutás lesz, mert este programom van Jinyounggal és Jacksonnal.

- Nagyon rendes srácok, beszéltem velük kicsit tegnap, mikor bejöttek BamBamhez – jegyeztem meg.

- Ó, valóban? Nem is mondtad. – Közben már szorgosan melegített.

- Pedig de. Remek páros, öröm volt rájuk nézni.

 

- Igen, azok. Tudod, Jinyounggal nagyon utáltuk egymást általános suliban, és valahogy a sors úgy hozta, hogy középiskolában is egy osztályba kerültünk. Az elején nagyon nem örültünk ennek a ténynek, aztán egyszer valaki beszólt neki, hogy rossz buzi, amit persze nem hagyhattam szó nélkül, így kiálltam mellette, és akkor vallottam be mindenkinek, hogy én is a férfiakhoz vonzódok. 

 - Ó! – ennyit mondtam csak, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam magától a ténytől, amit könnyedén közölt most velem: hogy ő is meleg volt, mint én.

- Akkor Jinyoung olyan szinten hálás volt számomra, hogy arra nincsenek szavak. Tényleg, zavarba is hozott vele. Mindenáron kárpótolni akart a sok nézeteltérésünk miatt, pedig azokért én is ugyanúgy hibás voltam, mint ő – mosolygott közben, amit jó volt látni.

- Azóta jó barátok vagytok.

- Igen, szerencsére BamBammel is jól kijön, bár vele előtte sem volt baja, csak mivel mindig az én környezetemben volt, így aztán nem igazán beszélgettek. Később összejött Jacksonnal, és ki is alakult a mi kis négyesünk, ami mai napig sziklaszilárd – mesélte büszkén, engem pedig mérhetetlenül nagy féltékenység fogott el, amiért ilyen barátai voltak. De persze tudtam, részben az hibám volt, hogy már nem volt egy igaz barátom sem.

- Irigyellek – vallottam be.

- Őszintén, értük van is miért. Bár olykor seggbe rúgnám Jinyoungot, mert hihetetlen, mennyit civakodunk, de úgy hiszem, mi már ilyenek maradunk. Ennyi fűszer amúgy is kell az életünkbe.

- Fűszer… Bárcsak mindössze egy kis fűszer hiányozna az én életemből!

- Már itt vagyok neked – nézett rám szeretetteljesen, amitől hirtelen nyelnem kellett egy nagyot, majd a terem egyik sarkába néztem, nehogy elpiruljak. – Akkor kezdem is, már kellően bemelegedtem.

- Rendben – voltam hálás ezért.

Amit ezek után átéltem, már tényleg túl sok volt. Őszintén, nem volt kábé semmi képem a táncolásról. Nem néztem soha táncelőadásokat, se táncos filmeket. Talán egy-egy jelenetet láttam innen-onnan. De fogalmam sem volt, milyen is volt a tánc mint művészeti ág, csak úgy volt a fejemben, mint az életérzés átadásának egy módja. Én max a szobámban táncolgattam a kedvenc zenéimre, de az inkább lötyögés volt ahhoz képest, amit Yugyeomtól láttam. Filozófiai elemzésbe kezdtem volna arról, hogy a lét miként nyilvánult meg a táncolásában. Mert neki minden egyes porcikája élt, mozgott, ráadásul nem is akárhogyan. Maga volt a tökéletesség, amit csinált. Én inkább csak szomorúnak láttam a korábbi két napban, de amikor táncolt, akkor a szenvedély tüze éget a szemében, amit még BamBam balesete sem tudott kioltani. Reméltem, hogy ez a későbbiekben is így marad majd. Bár lehet, sőt biztosan több szenvedéllyel táncolt korábban, de azért ekkor is csodás élmény volt őt látnom.

A végén kérte, hogy táncolgassak én is vele, de ezt azonnal elutasítottam. Még hogy én táncoljak egy ilyen profi mellett! Végül csak úgy engedett haza, hogy belementem, legközelebb már bátrabb leszek ezen a téren. Épp ezért, amint hazamentem, nekiálltam gyakorolgatni a szobámban, míg apa meg nem érkezett. Legalább egy-két bevált mozdulatot akartam rögzíteni a testem számára, hogy azért ne álljak ott, mint egy fa, amikor majd táncolnom kell vele. 
   Ki hitte volna pár napja, hogy én ilyet fogok csinálni, ráadásul egy szintén meleg pasi kedvéért, aki nem mellesleg nagyon is bejött nekem. Még egy filozófust is meg lehet lepni, de hogy ám! 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)