2017. október 14., szombat

Álomfogoly - BTS - TaeJin fanfiction


Álomfogoly




   - Uram, ugye nem felejtette el a holnapi értekezletet? – kérdezte az asszisztensem, mikor kilépve az irodámból, elindultam a lift felé.
- Holnap lesz az értekezlet? – sápadtam el, hiszen a párommal, Taehyunggal terveink voltak estére. – Azt hittem, holnapután.
- Biztosíthatom a felől, hogy holnapra lett megbeszélve. De, ha gondolja, akkor értesítem a kollégákat, hogy inkább tegyük át későbbre.
- Ne! – emeltem fel a kezemet reflexből. – Jó lesz a holnap. Megoldom, hogy addigra elkészüljek mindennel.
- Rendben, uram. Akkor én is előkészítem azokat a papírokat, amiket kért tőlem.
- Köszönöm. További szép napot! – búcsúztam tőle, majd végre tényleg beléptem a liftbe, és kihasználva, hogy egyedül vagyok, az oldalának hajtottam a fejem, bár legszívesebben belevertem volna.
Nem akartam visszamondani Taehyunggal a közös vacsoránkat, hisz nehezen tudtunk csak asztalt foglalni a kedvenc éttermébe, ráadásul az elmúlt hetekben alig törődtem vele. Mindig is tudtam, ha édesapám menedzser cégét átveszem, az életem fenekestől felfordul. Bár az se volt kutya, amikor a helyettese voltam, de a vezetői székbe ülve nem csak minden feladat és döntéshozatal az én kezembe került, ott volt a megfelelési vágyam is, hogy ne hozzak szégyent a fejére. Már húsz éve működött a cég, ráadásul évről-évre csak növekedett a hasznunk, így nem akartam, hogy ez a felfelé növekvő tendencia alábbhagyjon miattam. Szerencsére a kollégák elismertek és tiszteltek, hiszen jól tudtuk apával, hogy már évekkel azelőtt el kell kezdenünk építeni az imázsomat, mielőtt ő nyugdíjba menne. Ahány értekezletre és üzleti útra csak tudtam, elmentem vele, és kitanultam minden csínját ennek a szakmának. Ebből a szempontból jól jött, hogy Taehyung fotós volt, így nem volt helyhez kötött életmódja, ami miatt legtöbbször ő is velem tartott ezekre az üzleti utakra. Lehet, hogy nem volt könnyű az életem, de a szerelmem miatt minden nehézség könnyebbé vált. Csak reménykedni tudtam benne, hogy ő is ugyanolyan boldog volt mellettem, mint én az ő oldalán. Bár sokszor húztam azzal az agyát, hogy biztos amiatt van velem, mert gazdag vagyok, és így élheti a művész életét, anélkül, hogy gályáznia kellene mellette, ő pedig ilyenkor mindig próbálta a lehető legkellemesebb módszerekkel bebizonyítani számomra, hogy ez nem így van, én pedig rendre hittem neki.


   - Szia, szívem! – léptem be az ajtónkon, mire azonnal odafutott hozzám, és szájon csókolt.
- Szia, Jin! Milyen napod volt? – kérdezte a rá jellemző vidámsággal.
- Nem volt vészes. Viszont elfelejtettem, hogy holnap lesz a konferencia, nem pedig holnapután, úgyhogy, ha nem baj, akkor vacsoráig kicsit dolgoznék még.
- Ó, persze, menj csak! Egyébként, azt is megértem, ha le szeretnéd mondani a közös vacsorázást. Rendelünk valamit, aztán itthon romantikázunk. Sok időt megspórolnánk vele – ajánlotta fel, amit meg sem fontoltam.
- Dehogy mondom le! Így sem töltök veled annyi időt, amennyit szeretnék. Ha kell, akkor inkább kevesebbet alszok.
- Ilyet ne is mondj! Így is alig alszol – ölelt szorosan magához, amitől egy kicsit enyhült az idegességem.
- Te vállaltad, hogy egy alvászavaroshoz kötöd az életed – jegyeztem meg.
- Hála az égnek, hogy ez a legnagyobb hibád. Tudod, hogy sohasem amiatt idegesítem fel magam, mert olykor felkeltesz, hanem mert ennyi év után sem tudunk rendes megoldást találni rá – mondta aggódva, amitől borzasztóan aranyos volt, így kénytelen voltam megcsókolni. - Miért mindig csókkal akarod belém fojtani a szót? – kérdezte, miközben kicsit elhúzódott tőlem.
- Mert, amikor aggódó tekintettel nézel rám, olyankor az átlagosnál is vonzóbbak az ajkaid – vallottam be.
- Mondanám, hogy folytassuk ezt a beszélgetést a hálószobánkban, de tudom, hogy dolgod van. Nem is zavarlak vacsoráig – állt arrébb tőlem, de én visszahúztam magamhoz, és ismét heves csókba kezdtem, hisz ennél jobban semmi sem tudott feltölteni. 

   Miután végeztem a munkával, épphogy tíz percem volt elkészülni, de szerencsére ennyi pont elég volt. Taehyung csak halkan szólt fel nekem, hogy lassan indulnunk kéne, amikor pont kiléptem az dolgozószobámból.
- Hűha, te aztán kicsípted magad! – jegyeztem meg, amint megpillantottam. Bár az elején kicsit féltem a szürkés hajától, mikor kitalálta, hogy ilyenre festi, de őszintén, jobban tetszett, mint arra számítottam volna. – Viszont az a szívecskés napszemüveg, nem biztos, hogy kelleni fog oda!
- Tudom, csak kíváncsi voltam, meg mered-e jegyezni.
- Vagy inkább arra, hogy kellően figyelek-e rád. Azért ennyire még nem lettem aktakukac, hogy egy ilyen részlet felett elsuhanjak, igaz? – kérdeztem kicsit félve.
- Nem. Még legalább is! – emelte fel a mutatóujját, majd kézen fogva indultunk a taxihoz, amit azért hívtunk, hogy a vezetés miatt ne legyen az, hogy valamelyikünk nem fogyaszthat alkoholt. Nem ittunk mi sokat, de azért az ilyen alkalmakkor pár pohár bor mindig lecsúszott. 


 Miután megérkeztünk az étterembe, azonnal bújni kezdtük az étlapot. Én ekkor jöttem rá, hogy elfelejtettem ebédelni, így a gyomrom egyre hangosabb korgásokkal adta nemcsak az én tudtomra, hanem a pároméra is, mennyire üres már.  Majd amíg az ételt vártuk, Taehyung lelkesen mesélt arról, hogy minden utolsó simítást elrendezett a másnap nyíló galériájához. Annyira büszke voltam rá. Igen, tény és való, hogy a támogatásom nélkül nem tudott volna ebből megélni az elején, de maga vívta ki a presztízsét, ami által egy neves galéria elfogadta a pályázatát, hogy egy hónapra kapjon három nagy termet is. Én persze az összes fotókedvelő kollégámat meghívtam, hátha lesz egy-két olyan személy, akinek megtetszene egy-egy alkotása. Borzasztóan kíváncsi voltam, mit hozott össze. Bár minden képet láttam kicsiben, de különböző nagyságban készítette el őket a galériához, és mindegyikből csinált több másolatot is, így aztán az sem fordulhatott elő, hogy egy-egy jobban sikerült fotót csak egy személy vehetett meg. De nem csak ezen változtatások miatt vártam nagyon, hogy én is végignézzem a galériáját, hanem, mert volt egy fotó, amit nagy titokban tartott előttem, de nem tudtam, miért. Azt sem mondta el, hogy ki, vagy mi van rajta. Bár engedtem neki olykor, hogy lefotózzon, azért nem örültem volna, ha egy titokban készített képet tesz közzé rólam a galériában, főleg, ha kifejezetten nagy fotóról volt szó.
De én is ecseteltem egy-két dolgot a céggel kapcsolatosan, azonban abba nem mentem bele - viszont biztosan ő maga is tudta -, hogy rettegek az éjszakától. A másnap nagyon fontos volt számomra, hisz ez volt a második ilyen nagy értekezlet, amióta átvettem a céget, és legutóbb is kialvatlanul és szétszórtan mentem. A külsőm még hagyján is volt, mivel Taehyung alapozóval próbálta elfedni karikás szemeimet, ami segített, de nem akartam sűrűn ilyen módszerekhez nyúlni, hisz utáltam az olyan a sztereotípiákat, hogy minden meleg pasi festette magát. Amúgy is voltak olyan félelmeim, hogy valaki nem vesz komolyan, mivel nyílt titok volt, hogy a saját nememhez vonzódok, ráadásul elég nőies arcom volt, és olykor a mozdulataim, valamint gesztusaim is túl finomra sikeredtek. De erről nem tehettem. Taehyung pedig váltig állította, hogy ő pont ezek miatt szeretett belém, mert egyszerre látott kecsesnek és férfiasnak.

Hazaérve hamar lezuhanyoztunk, és ágyba is feküdtünk. Én elővettem a szokásos nyugtatómat, aminek segítenie kellett volna az alvászavaromon, de ha egyszer kattant az agyam, és úgy döntött, hogy ő márpedig nem áll le, akkor nem volt esélye semmilyen gyógyszernek. De most eléggé hulla voltam, így reménykedtem benne, hogy a fáradtságom és a bogyó együtt elegek lesznek, hogy hamar álomba szenderüljek. Taehyung tíz percen belül már aludt is, és ha én is hasonlóan teszek, akkor kilenc órám lett volna kipihenni magam. Az elején úgy nézett ki, hogy nem is lesz ezzel gond, az első egy órában félálomban feküdtem, és pont, mikor elaludtam volna, a vesém úgy döntött, hogy nem hagy békén. Próbáltam nem törődni az ingerrel, de az csak győzedelmeskedett felettem, így kimentem a mosdóba. Bár ilyenkor sohasem oltottam villanyt, nehogy az álom kimenjen a szememből, amit legtöbbször csukva tartottam, és tapogatózva intéztem el a mosdózást. Sok év tapasztalat után ez gyerekjáték volt számomra. Bárcsak az alvás is ilyen könnyen ment volna!
Ha visszafeküdve tényleg elalszok, akkor még mindig lett volna nyolc órám pihenni, de sehogy sem tudtam a korábbi félálomban lévő állapotomba se visszakerülni. Emiatt egyre gyorsabban vert a szívem, amitől izzadni kezdtem, ezért lelöktem magamról a takarómat, de utána meg fáztam, így csak visszahúztam. Nemsokára ismét ki kellett mennem a mosdóba. Pedig nem ittam direkt semmit alvás előtt, így nem értettem, mi jöhetett még ki belőlem. 


Ezek után mást se csináltam csak forgolódtam. Mivel órák óta feküdtem alvás nélkül az ágyamban, így a hátam egyre jobban kezdett kiállni. Végül már nyújtógyakorlatokkal próbáltam ellazítani. Az agyam pedig egyszerűen nem akart leállni. Ilyenkor mindig eljutottam arra a pontra, hogy már amiatt nem tudtam elaludni, mert felidegesítettem magam azon, milyen szerencsétlen vagyok.
Feladva mindent, újabb adag nyugtatóért mentem a fürdőbe, mikor láttam, hogy négy óra múlva fel kell kelnem. Remegő kezeimmel kivettem a szekrényből a kis dobozt, és két szemet bekaptam. Bár napi egy volt ajánlott, és én már korábban is vettem be, nem érdekelt már ez sem, csak tudjak végre pihenni.
- Én csak aludni akarok – suttogtam, miközben kínomban kigördült pár könnycsepp. – Ez olyan nagy kérés, aludni?
Már tizenöt éve szenvedtem alvászavarral, de ennyi idő után sem tudtam megbékélni magával a ténnyel, hogy egy ilyen létszükséglettel napról-napra meggyűlik a bajom. Taehyung például el sem tudta képzelni, miket élek át. Persze az évek alatt sok mindent tapasztalt már velem, de megérteni sohasem tudta, miért van ez. Számára az alvás egy végtelenül egyszerű folyamat volt, amiért borzasztóan irigyeltem. Lehet, hogy gazdag voltam, de az ilyen dolgokat nem lehetett pénzzel megoldani. Annyi specialistánál voltam már, de egyik sem tudott igazán jó megoldást mondani. Így már feladtam, hogy én valaha kipihent életet élhetek.
Hirtelen megszédültem, ami azt jelentette, hogy hatott a nyugtató, így visszakullogtam a franciaágyunkhoz, és bágyadtan beledőltem. Végül nem vettem észre, mikor merültem álomba, csak arra lettem figyelmes, hogy csörög az ébresztőm, de mivel nem tudtam megmozdulni, hogy kinyomjam, így arra gondoltam, hogy talán csak álmodom az egészet.
- Jin, kérlek, kapcsold ki! – hallottam Taehyung fáradt hangját mellőlem. – Kérlek, tudod, hogy utálom ezt az ébresztő hangot! – kérlelt tovább, de én ezután sem tudtam mozdulni.
Amint kinyitottam a szemem, és a reggeli fény sugaraitól megvilágított szobánk plafonját néztem, rájöttem, hogy ismét alvási paralízist éltem át. A mellkasomon úgy éreztem, mintha ülne valaki, és ez a nyomó érzés majd megfojtott. Láttam, ahogy a párom odakullog a telefonomhoz, de mégis távolinak tűnt, és a nappali fénytől, volt egyfajta angyali beütése. Közben szédülni is kezdtem, mintha forgott volna a szoba. Hirtelen azt se tudtam, hogy mi a valóság, és mi az, ami a paralízis miatt van.
- Jaj, ne! Ugye nem megint bénulásod van? – hallottam Taehyung hangját magam mellől, de közben olyan volt, mintha valahonnan visszhangozna. – Jin, drágám! Tarts ki, rendben? – húzott fel, majd a combjára fektette felsőtestemet, amit át is karolt. – Maradj velem, szerelmem! Figyelj a hangomra!
Mintha kezdett volna a testem bénultsága engedni kicsit, de konkrét mozgásra még továbbra sem voltam képes. Azonban az, hogy a párom azonnal észrevette, hogy baj van, és magához szorított, ami által tudtam, hogy vigyázz rám, borzasztóan sokat jelentett. Lehet, hogy én voltam az idősebb és a dominánsabb fél a kapcsolatunkban, de az ehhez fogható helyzetekben, védtelen voltam, és úgy éreztem, csak ő képes vigyázni rám, és megmenteni a saját démonjaimtól. Egy álomfogoly voltam, aki jelen helyzetben, szürke hercegére várt, hogy kimentse onnan.
- Mindjárt vége! – lehelt forró csókot ajkamra, majd ismét magához húzott. – Addig is éneklek neked.
Bár nem szerette a hangját, de tudta, hogy én imádom, így rosszabb napokon, vagy éppen ilyen bénulási esetekben, mindig dalra fakadt nekem. Már a harmadik szám végénél tartott, amikor éreztem, hogy arcomra lecseppent egy könnycsepp, amit ő hullajtott idegessége közepette. Reflexből emeltem is a karomat, hogy letöröljem, majd kellett pár másodperc, hogy felfogjam, tényleg meg tudtam mozdulni.
- Végre! – szakadt ki belőlem.
- Ó, Jin! – ültetett fel, majd végre rendesen át tudott ölelni, és úgy tűnt, hogy egy darabig nem akar elengedni. – Már vége van.
- Ez volt eddig a leghosszabb – jegyeztem meg.
- Tudom. Azért sem bírtam visszatartani a könnyeimet, mert már teljesen kétségbe voltam esve, mikor térsz magadhoz.
- De te velem maradtál, és a hangodba kapaszkodva kitartottam. Köszönöm, hogy ismét kimentettél az álomfogságból – voltam végtelenül hálás neki.
- Ne köszönj semmit! Inkább készülődj, nehogy elkéss! – Lehet, hogy én nem tudtam mozogni egy darabig, de ő sokkal zaklatottabb volt. Már hónapok óta nem volt ilyen velem, és nem hittem volna, hogy pont a legrosszabb időzítéssel, ezen a napon tér vissza hozzám a jó öreg alvási paralízis. Azt pedig már el sem mertem mondani Taehyungnak, hogy a fél éjszakát ébren töltöttem, így is kellően belerondítottam a nagy napjába. Szerencsére a szemem nem volt olyan karikás, mint arra számítottam, ezért sminkelésre nem volt szükség, így felöltözve, bekapva pár falatot, már úton is voltam az irodába.


Az értekezlet meglepően jól ment. Bár olykor megbicsaklott a hangom, és a kezem is jobban remegett, mint kellett volna, de ezek ellenére nagy egyetértés volt a kollégákkal sok mindenben, ami megnyugvásként szolgált számomra.
Végezve az egész napos teendőimmel a cégnél, hazafelé vettem az irányt. Mivel Taehyung már órákkal a megnyitó előtt elment a galériába, így aztán egyedül voltam otthon. A bevetett ágyunkra nézve, furcsa volt belegondolnom, hogy pár órája mozdulatlanul feküdtem itt, és hogy éjjel a szokásos szenvedésemet követtem el. Ilyenkor olyan ártatlan volt ez az ágy, pedig mindig itt ejtett foglyul egy-egy álmom, vagy épp itt nem akart álom jönni a szememre az Istenért se.
De most nem volt időm hosszasan elmélkedni ezen, inkább lezuhanyozva és öltönyt húzva magamra, elindultam a galéria felé, ami előtt cikázva állt a sor, pedig még fél óra volt nyitásig. Bár ez volt a város legfelkapottabb galériája, azért hittem benne, hogy Taehyung munkássága is kivette a részét abban, hogy ennyien akartak elsőkként betérni szétnézni.
- Hát itt vagy! – ugrott nyakamba a szerelmem, amint beléptem a személyzeti bejáraton.
- Itt.
- Ugye minden jól ment? – utalt az értekezletemre.
- Igen, minden a legnagyobb rendben volt – feleltem vidáman.
- És a reggeli…
- Azzal ne törődj! Elmúlt, lépjünk túl rajta! Vannak itt vidámabb dolgok is, amikkel foglalkozzunk.
- Igen – csillant fel a szeme, majd mosolyogva megragadta a kezem. – Gyere, körbevezetlek, mielőtt beengednék az embereket!
- Rendben – mondtam, majd szinte futnom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele.
Ahogy arra számítottam, a lehető legjobb érzékkel rendezte el Taehyung a képeket, és azt is jól eltalálta, melyiket milyen nagyságban teszi ki. Volt természeti fotókkal díszített fal, portré sarok, de épületekről lőtt remek képek is helyett kaptak néhol. Maga volt a művészet ez a berendezett galéria. Én pedig most is szembesültem vele, miért szerettem bele ebbe az emberbe. Az én, olykor túlságosan is földhözragadt személyiségemnek kellett egy ilyen remek, képzeletében szárnyaló személy, aki egy sáros tócsában is meglátta a szépséget, és képes volt úgy lefotózni, hogy ezt a látásmódját másnak is átadja. Lehet, hogy nekem nem volt művészvénám, de szépérzékem igen, és borzasztóan tudtam értékelni minden remek művészeti alkotást. Taehyung maga volt egy ilyen alkotás, egy történet, amit reméltem, egy életen át olvashatok.


Végül elérkeztünk egy elkülönített sarokhoz. Ő kicsit távolabb állt tőlem, valakinek mondott valamit, amit nem hallottam, de vártam, hogy bármi is történjen. Végül hátulról eltakarta a szememet, majd mire elvette onnan, lekerült a lepel a sarokban lévő képről. A fotón nem más volt, mint én, méghozzá épp az igazak álmát aludtam, és olyan békésnek tűntem ezen a képen, mint akinek soha, semmilyen alvásproblémája nem volt. Bárcsak így lett volna!
- Csak te tudsz olyan képet csinálni, amin ilyen békésen alszok.
- Te vagy a lehető leggyönyörűbb fotóalany, akit valaha találhatnék. Bár többször engednéd, hogy lefotózzalak! – jegyezte meg vágyakozóan, pedig ezen kívül három másik kép is készült rólam a galériájához, amiket nem hittem, hogy bárki is meg akarna venni, de azért nem bántam, hogy kirakta őket, mert remek fotók voltak. Ez azonban különbözött tőlük, hisz nem egy beállított dolog volt, nem is egy véletlen elkapott pillanat. Taehyung észrevette, hogy épp egy mély álomszakaszban voltam, és a lehető legjobb szögből ezt megörökítve, bizonyította számomra, hogy még ha olykor úgy is érzem, hogy az alvással csak harcolni tudok, igenis vannak nyugodtabb időszakaim.
- Lehet, hogy az alvás és te nem vagytok éppen jó barátok, de amikor egymásra találtok, olyankor gyönyörűbb vagy, mint valaha – suttogta mellettem állva, és úgy nézett a képre, mintha a világ legszebb embere lett volna rajta, mert az ő szemében az is voltam.
Reméltem, hogy a jövőben több ilyen békés találkozásom lesz az alvással. Ha valaki ebben a segítségemre lehetett, az csakis a Taehyung volt.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése